Harc az ünnepért

1938

Első mesterem, Babits Mihály emlékének

 

 

 

 

Rádiózene a szobában

A zene átmegy a szobán
és táncraperdül és forog,
az égből permetez alá
és a földből felbugyborog,
aztán valamit gondol és
idekuporodik elém
és mint egy kígyóbűvölő,
megül a szoba szőnyegén.
Mint egy megbűvölt bűvölő
bámul az üres semmibe,
aztán lassan megzendül és
feldobog az idő szive,
és ő, a bűvész, különös
vonalakat és jeleket
firkál a levegőbe és
keze nyomán fölzengenek
a ringó ábrák, lebegő
áramok és szimmetriák,
a tündéri játék mögül
előborzong a túlvilág, –
ő meg csak ül és ahogy a
gyerek tornyozza köveit,
ámulva rakja s bontja a
képeket és építkezik:
a teremtést építi át,
világokat ejt és emel,
pedig csak ül a szőnyegen
és lapdázik a semmivel.

 

 

 

Ibisz

Álmodtam. Sötétben futottam,
menekültem a semmiből.
Egy kaput láttam, az Idő volt,
előtte ibiszfejü őr.
Álmodtam. A semmiben úsztam
s láttam lebegő szirteket,
ott állt a Van, ott állt a Kell és
két árny, a Lesz és a Lehet.
Harmadszorra egy varázstükröt
láttam; s megdördült a Legyen!
– Háború! – mondta az Ibiszfej
s: – nézz bele! – Döngött a szivem.
– Mi ez? – kérdeztem. S ujra szólt az
isten: – Háború! Nézz bele! –
Rémülten néztem, hogy forog, hogy
háborog a tükör vize.
Rémülten láttam, hogy forog, hogy
háborog értelmetlenűl.
– Mit tegyek? – mondtam. Forrt a tűkör
és ami lent volt, most felül
uszott s csikorgott: összecsaptak
a forgó szirtek. – Mit? Mi ez?
– Háború! – trombitált az Ibisz
és birkózott a Van s a Lesz.
Minden birkózott és titok volt
s betűket gyujtott a homály
s egy hang sikoltott: – A kapun túl! –
s más hangok: – Élet! – és: – Halál! –
és: – Megszületni! – és: Igazság! –
és Kell és Lehet összefolyt
s az értelmetlen zürzavarban
mindennek száz értelme volt.
És ujra szóltam: – Menjek én is? –
Nyilt és csukódott a kapu.
Könyörögtem: – Szólj, döntenem kell! –
S felelt az Ibisz: – Háború! –
– Mi vár rám?! – üvöltöttem. És most
felugatott a keserű
trombita, de már hahotázva,
s rám nézett az Ibiszfejü:
ugy nézett rám, mint egy bolondra
és mialatt a végtelen
a nagy háborút trombitálta,
megszólalt, ünnepélyesen,
megszólalt, minden szót tagolva:
– „Ébredj és ne hallj és ne láss:
szerencse kisér oda vissza
nem végzeted a pusztulás!”
Ezt mondta és nevetve eltünt.
A tükör eltört. – Háború! –
búcsúzott még az ugató hang,
az elnyúlt, irtózatos ú,
aztán elzengett az is. És én
felébredtem s most itt vagyok,
élek s próbálom összerakni
a messzi, ősi jóslatot:
Szerencse… – mondom – oda-vissza
Vissza?Vissza nem! Végzeted
Nem végzeted!… Hogy volt? Az éber
szem vak lett és a fül süket,
vak és süket lett már az emlék,
nem értem és csak dadogok,
mint zárban a tört kulcs, a jóslat
előre-hátra úgy forog,
oda-vissza, s vele a végzet,
s a szerencse s a pusztulás,
ugy forog, ahogy ő akarja!
az Ibiszfejü! a varázs!
Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban
már minden szó bizonytalan,
dadogok és a dadogásnak
mindig más-más értelme van
és csak az biztos, hogy álmodtam,
hogy jön valami végzetes,
és a Lehet-ből trombitálva
megszületik a szörnyü Lesz.

 

 

 

Esőben

Harmadik hete esik az eső,
unottan, szürkén… halott szerető
érintése ilyen hideg… a kő
nyálkásan ing a cuppogó cipő
alatt… holnap egy őrült szerelő
uszonyt rak a náthásan prüszkölő
autók hasára, a bot evező,
csónakház az iroda, csepegő
börtön a dagadt szivacs-ég, de ő
csak esik, esik, esik: az eső.
Harmadik hete esik az eső,
vízibeteg a város, a tüdő
poshad és szörcsög, csorgó lepedő
csavar körül, a lucskos levegő,
meghízik ruha, gallér, kézelő,
mint itatós a vízben, háztető
olvad, az utca ringó lápmező
s émelyg a fül, mert az öklendező
kanálisokkal, süket rímelő,
egyhangú versenyt csörög az eső.
Harmadik hete esik az eső.
Halálverejték!… Idegen erő
szüremkedett már lelkem ernyedő
repedéseibe… – Óh, únt eső,
nyomorúság esője, mondd, ha jő
valaha derű és a napfényt
meglátom egyszer: foghat még talajt
lelkem reszkető gyökereivel,
vagy már késő lesz s ott rothadok el
kilugozott, szomorú magként?

 

 

 

Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét
a nap, rummal a felforrt agyakat,
az egész város aszfaltingovány,
aszfaltfolyó lapul a paloták
partjához, áttüzesedett lovak
vörösréz-fara fénylik, ötvenöt
szájjal liheg a szomszéd ház, a fal
bőre kipersen, égő szakadék
a nagykörút s az inasok fején
kigyullad az ujságpapírsisak.
Rummal itat most bennünket a nap,
rummal a várost, felrobban, aki
cigarettára gyujt, vörös bikák
bömbölnek az égen, sercegve sűl
zöld zsírjában a park, puhul a hang,
guta kerülget munkást, papot és
bárókisasszonyt: megizzadt kövek
tüdeje pörkölt gumikat lehell
s az autók benzinfüstje a nehéz
levegőbe már reggel beragadt.
Rummal itatja a várost a nap.
De én
olyan vidéken jártam, hogy szegény
csontjaimban ma is fázik a fagy,
és esőkben, hogy szárnyas éveim,
lehulltak, sárbapaskolt madarak, –
kiülök hát egy padra, hol a tűz
körülhízeleg s nyalja arcomat:
próbálj, didergő, ázott életem,
szárítkozni e roppant fény alatt!

 

 

 

Én és ti, többiek

Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Kire számíthatok, ha nem magamra,
a bizonytalan és nyugtalanra,
testemre és lelkemre, két szegény
szolgámra, aki egyetlen hatalmam,
katonaságom, népem, birodalmam?
Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Ki tartsa számon szenvedésemet?
Ki tudja, ki vagyok, és mind ki látja,
ki látja együtt mindazt, amiért
töprengek s ezt vagy azt teszem? Mit ért,
hogy barátom, hosszú évek barátja,
egy szobában és egy isten alatt
együtt dolgozott velem napra-nap:
nyomorúságom úgy lelkére vette,
mint én az övét, mégis elfeledte
és egy hét mulva hallva ugyanazt,
már újnak hitte a régi panaszt.
Ki értse meg kínomat, ha nem én?
Ki érti meg, kit érdekel a másik?
Mi életemmel s halálommal játszik,
az másnak csak hír, pletyka, vadregény.
Oly árva vagyok a föld kerekén,
oly árva, mint mindenki: már beszéltem
bűneimről, pénzről, testvériségről,
lelkendeztem a pokolról, az égről,
s ami csak lehet az ember szivében,
s hallgattam én is mások szavait,
öleltem szavak ölelő karjait,
s aki hallgatott, mint más hallgatott
s ha én hallgattam, tudtam, más vagyok,
külön vagyok és mindenki külön
cél, munka, eszköz, kín, külön öröm:
mindig marad valami egyedül
s ha száz lélek egymáshoz menekül,
nem lesz belőlük más, csak Százszor Egy,
kis országokkal szomszéd sok kis ország,
s a szerelem is csak párhuzamosság,
testek és lelkek kettős rohanása,
mely csak a gyönyörittas képzeletben
egyesül egy halálos végtelenben.
E végtelenből ki vigyázhat engem?
Meghallod-e, ha nevedet kiáltom,
ki oly rég hallgatsz, távoli barátom,
s ti, többiek, halljátok szavamat?
Ti mind, anyám, szeretőm, feleségem,
bajtársam, kislányom, gyönyörüségem:
van valakim, van, aki egy velem?
Feleljetek! Ember, akárki vagy,
felelj s törd át nehéz magányomat,
törd át! Kell, hogy légy!… mert miért keressük
mindig egymást, mindig a másikat
s mindenkivel a közös gondolat
édes otthonát, ha zárva marad
testünk börtöne, és benne a mag,
magányos lelkünk, melynek ős-sötét
burkát soha más föl nem nyitja-tárja,
mint a halálon- s testen-túli vég
romboló és rejtelmes kémiája?

 

 

 

Megint anyámnál

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:
van még közünk egymáshoz? Idegenebb
nem lehetek már senkinek,
idegenebbet nem találok
nálad, anyám.
Elhagytalak, s most is egy éjszakára
vert csak vissza hozzád a szenvedés,
istentelenség minden szavam, és
mindent, amitől óvtál, szeretek,
s élek nehéz, bolond szerelmeket.
Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam
magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,
szétzüllve s hazafájva, mint a vert
emigráns, aki titkon visszavágyik,
de daccal viszi sorsát mindhalálig.
Anyám, utált háború vagyok én,
s csak a lemondás adhat már nyugalmat.
Te vagy a nyugalom, édesanyám, –
túlegyszerű és majdnem idegen,
néha mégis csak te kellesz nekem.
Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,
mert benned bíztam eleitől fogva,
s ha olyat tennék, amiért fiam is
hóhérkézre juttatná fejemet,
föloldana egyszerű szived.
Anyám, te vagy a végső menedék:
együgyüséged, sok-sok babonád,
öreg, rossz tested, naiv örömöd
s ez az örök, állati szeretet
leszedi zörgő fegyvereimet,
míg imádkozol értem… Te tudod,
minek az ima… Óh, takarj be, altass,
altass el! Reggelig tiéd vagyok
megint, mint régi gyermekéveimben,
s tudom, te mindig az enyém maradsz,
mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.

 

 

 

Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet:
– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesem felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban s másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen,
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.
Ahová lépek, mégis minden büntet:
letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverezem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:
vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

 

 

 

Feltámadás

A hegyek zugaiban itt-ott
még villog a hó,
de már meleg a fehér takaró
s alatta fűlve rothad a
mult ősz temetetlen gizgaza.
Sápadtlila lánynyelveit
kiölti csúfondárosan
a kacér kökörcsin: egy kicsit
fázhat még éjjel, ezüstboa
védi a nyakát… Ibolya
és hóvirág szövögeti
tarka foltjait, s ahol a sí
suhant a völgybe tegnapelőtt,
ma már porhanyodó mezők
lankáin bukfencezik a szél,
március méz-szagú szele, pimasz,
fütyörésző, jókedvű kamasz,
erdők és rétek szárnyas üteme,
mely úgy átlükteti a hegyeket,
mint hangversenytermet a zene…
Óh, a szél
az égbe már bele se fér,
nem fér el a galy a rügyben,
csordul az élet mindenünnen,
feszűl a magban a virág:
s nem kérdi, miért nő s minek él,
csak él, és igaza van!…
Délre jár az idő, vigan
puffognak az országuton
a motorok… Hív s megtelik
az útszéli korcsma… Még alig
indultunk s máris enni kell:
sajt, sonka, sör… Aztán tovább,
föl a hegyre!
Renyhén mozog a láb
s fárad a test, de gyógyul a lélek!
Mennyi bogár és pici féreg
mozog a fűben! Kinyujtóztatom
bakancsos lábam a domboldalon;
lassan átforr a húsom… Óh, napos
kövek! Lent szürkül a város, és
virágkelyhekben bódult legyeket
gyilkol az éhes pók. Itt pihenek
a fényben, estig… Mi lesz azután,
nem tudom, nem is érdekel…
Ma örülni és remélni kell:
ma énbennem is rothad a
mult ősz átfülledt gizgaza,
szívom magamba az életet
s míg félájultan heverek,
úgy érzem, tűzzel töltenek
tele s új élettel a márciusi
napisten nehéz boxütései.

 

 

 

Könyv és álom

Éhes vagy, etetlek, agyam,
egyél, egyél:
étel és ital van a könyvben,
rokoni hús, rokoni vér.
Terülj-asztalkám és gyümölcskert
a könyvtár sok dús polc-sora,
egyél, jó barátok között vagy
s nemes kéj ez a lakoma!
Persze, rab voltál mostanában,
követ rágtál és salakot:
pénzért dolgoztál!… (bár talán még
az is hasznos lesz valahogy!),
s nagyon elfoglaltalak én is,
a test, sok durva földi vágy…
Mindegy, most ráérsz, s a gyönyörtől
szinte nyalogatod a szád.
Egyél csak, bár látnom lehetne,
hogy tömöd meg a gyomrodat,
hogy születsz ujjá!… Ugye, izlik
minden korty és minden falat?
Ugye, izlik a szellemekkel
ez az égi szeretkezés?
Megszívod magad, s ez a munka,
ez neked áldott pihenés.
Pihenj hát, s frissülj! Nekem is jó,
ami teneked élvezet:
megtelsz boldog, rest nyugalommal
aztán behunyod a szemed,
én meg lecsavarom a lámpát:
elalszunk… Már fáradt vagyok…
Álmodunk, és belső egünkön
kigyulladnak a csillagok.

 

 

 

Lelle Mária

Ismerek egy boldog menyasszonyt,
Lelle Mária a neve,
vének véne és rútak rútja,
szavát nem érti senki se.
Mezítláb jár és feketében,
azt mondják, medvék közt lakik;
hogy le ne hulljanak, gallyakkal
tűzi össze a rongyait.
Régen mindig röhögtek rajta,
most csak ő röhög: – Hihihi! –
S rohan, hogy leigya magát, ha
pár lejt vet neki valaki,
pár lejt azért a szilke pompás
eperért, amit az öreg
egy napi nehéz munka árán
fenn a havason összeszed.
De nem ment neki mindig ily jól
s csak azóta nem szomorú,
hogy egyszer, vagy tizenöt éve,
úgy megtréfálta a falu.
Mert megtréfálták: – Hadd nevessen
– mondták – egyszer ő is, szegény! –
s Máriát feleségül kérte
a legszebb dédai legény.
Az persze, hogy a nyomorúlt már
akkor is vén volt és hülye,
az csak arra volt jó, hogy annál
nagyobb legyen az öröme:
mert rettenetesen örűlt és
tapsolt és dalolt, mikor a
szép menyasszonyért – érte – fölment
a násznép nagyja-apraja,
föl az erdőbe… Vadvirágból
kötöttek neki koszorút,
teleaggatták zöld levéllel
s kezdődött a diadalút,
vissza Dédára… Zeneszóval
vitték egy istállóhoz és
ott várta a bolond menyasszonyt
az igazi meglepetés:
– Itt van, csókold meg, ez a férjed!
– biztatták. – No, mit vársz tovább?! –
s egy felszalagozott ökörhöz
bezárták Lelle Máriát.
Mondják, hogy nagyon szomorú lett
akkor az árva Mária,
egész nyáron nem látta senki,
de hogy megjött a tél hava,
ő is előkerült… Azóta
folyton röhög, hogy: – Hihihi! –
és beszél is, vinnyog, de hogy mit,
azt nem lehet megérteni…
Én se értettem… Tavaly nyáron
láttam még a boldogtalant:
a sovány, fekete kisértet
szinte a föld felett suhant,
szinte lebegett a mezők és
a mocsaras rétek felett,
epret hozott, cigarettát kért
és vinnyogott és nevetett.
– Hihihi! – nevetett kacéran,
– Hihihi! – s ment a faluba.
Mezitláb jár, farkasok őrzik
és nem bántja a vipera.

 

 

 

Egy szó

Csak egy szó és elakad a beszéd…
Egy szó megmoccant, kis üvegcserép,
egy szó megvillant, régi, távoli
halott szó, – a jelenből valami
fény villant rá a messzeségbe, fény,
és máris visszacikázott felém
s hozta a multból, a nehéz, sötét
nyugalomból, a sok gyanútlan év
éje mögül a magyarázatot,
hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok.
Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat
s kigyultak más, láthatatlan szavak,
mint kétoldalt az úti fák sora,
ha közbecsap a gép reflektora:
végesvégig, ahogy jött a sugár,
hökkenve hátrált a békés homály,
hökkenve nézett szemembe a sok
fakón, kajánul vigyorgó titok:
nem is tudtam, hogy voltak, s hirtelen
ott álltam köztük, nevetségesen.
Csak egy szó volt… Véletlen, áruló,
kis fénysugár, ártatlan, szürke szó,
és oly mesteri a gazság, amit
feltárt, a bűn, hogy mi történik itt,
oly gyönyörű volt a látvány, hogy én
kijátszottan is csak a tünemény
pompáját láttam, azt élveztem, azt,
a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt,
és hallgattam… Most is elhallgatok
és nem sajnálom, hogy szamár vagyok.

 

 

 

Dalmácia tücskeihez

Mintha a föld zenéje volnál,
nyelve a fáknak, kis tücsök,
úgy megzendült tőled a táj
Cetinje és Budva között,
úgy megzendült a hegyek alja,
mikor a kopasz Karszton át
megint az Adriához értünk
és agavék és fügefák
vettek körül és pálma, ciprus…
Gyujtogatott a déli nap
és mindenütt kerestelek
és sehol se találtalak,
mert hang voltál csak, élesebb,
mint nálunk, sziszegő zene,
részegebben zakatoló,
mint a gyors dsesszek üteme,
hang voltál, kemény és konok
s érces, mint a motoroké,
és elkisértél még soká
Raguza, Korcula felé
s ott is, másutt is, mindenütt
hallgattam duhaj dalodat
s fán és bokron kerestelek
és sehol meg nem láttalak,
és te csak zengtél, lüktető
bogár, titokzatos zenész,
és a dalmát szigeteket
felkapta ez a berregés,
szárnyára kapta, vitte, – ha
lehunytam a szemeimet,
tengerzúgássá vált a föld
s a felhőkbe emelkedett,
s ha bosszantott is néha már
ez a szörnyeteg muzsika,
nemsokára nevettem, oly
szilajon szállt az irama,
úgy szállt a ragály, úgy sodort
primitiv boldogságotok,
tücskök, akiket valaha
„majdnem istenek”-nek hivott
a görög költő… Óh örök
dorbézolás istenei,
de jó rátok gondolnom és
emlékezetből hallani,
még egyszer, itthon, messziről
idehallani hangotok:
mert csak lehunyom a szemem
és újra köztetek vagyok,
ott, lent, ahol a déli nyár
– mintha szomorúságomat
cálfolná – azt harsogja, hogy:
„Nincs igazad, nincs igazad”,
s félig már itthon is hiszem,
amit ti, tücskök, millió
boldog őrűlt, hirdettek: azt,
hogy élni jó, hogy élni jó.

 

 

 

Álom a tengeren

Már majdnem elaludtam… Zúgva, ringva
dajkált a hajó és az ágy,
a rézpántos ablakon a kabinba
beszikrázott a holdvilág…
Már majdnem elaludtam, vagy talán már
álmodtam, mikor hirtelen
felébresztett a két semmi határán
átcsapó puha végtelen:
a tető megnyilt, fölláttam az égig
s a padlón át a tenger fenekéig
éreztem a fénylő vizet
és a lebegő mindenségbe oldva
sűlyedni kezdtem s repülni a holdba
és aztán nem tudom, mi lett.

 

 

 

Éjszaka a vonaton

Vitt a vonat az éjszakában,
kisfiam a padon aludt.
A fülke üres volt… A Karszton
robogtunk, kis horvát faluk
és nagy hegyek közt… Kanyarogtunk,
a gép lihegett, zakatolt,
hol jobbról, hol balról maradt el
és nézett be a nyári hold,
s erdők rohantak le a csúcsról
állni csattogó sorfalat
s meghátráltak s egy-egy fenyőszál
egész magasra fölszaladt,
föl a szirt sötét tetejére
s onnan szurkálta az eget,
míg a táj másik fele porló,
hideg ezüstben lebegett.
Fáradt voltam… Egy darabig még
szórakoztattak a hegyek,
de aztán szorongás fogott el,
lassú és nehéz rémület,
hogy mire ébred még az alvó
gyerekkel ez az éjszaka…
Vártam és féltem… Jött az éjfél
s mind vadabbul harsogtak a
meztelen sziklák, – alagútak
torka gargarizált velünk
és ha a mennydörgő sötétben,
melyben ég és föld tovatűnt,
a kazán kicsapó tüzétől
fel-fellángoltak a falak,
szinte a pokol gyult elénk és
azt hittem, hogy összeharap.
Végül már nem sín, nem kerék vitt, –
hányódtunk, mint a tengeren,
vagy vizek alatt, vagy az űrben,
az éjszaka beleiben,
tántorogtunk, föl, le, megint föl,
újra le, rabok és vakok,
és a fülkébe zárva, melyet
más akarat irányitott,
mozgásba és erőbe zárva,
melyre más erők burkai
borultak, hogy együtt mozogva,
egymás urai s rabjai,
csikorogjanak valamerre
célok és kényszerek felé,
s ingovány húsomba bezárva,
melyben a mozgó szív köré
lassan összegyüjtötte minden
kínját a kínlódó világ:
a rohanó vas sorsba zárva
én őríztem öntudatát
a mindenségnek… Ha kialszom
én is, éreztem, itt a vég!
és ki fogok aludni! és jön
a robbanás! a szakadék!
és éreztem: ha iszonyú, hogy
a rém ma végezhet velem,
még iszonyúbb a többi, melynél
már nem is leszek majd jelen!
Repült a gyors, repült, csikorgott
az idő, úszott a világ,
odakint csak fekete árnyak
gomolyogtak egymáson át,
mint egy látomás, mint egy álom
érthetetlen díszletei,
melyeknek vad váltakozását
egy elborult agy rendezi, –
és én, mint rab, ki belenyugszik
sorsába, de látni akar
az utolsó pillanatig, mely
mindent örökre eltakar,
mint őr, mint halálraitélt őr,
ki most még csak tesz valamit,
de tudja, hogy akkor jön a nagy baj,
mikor ő már nem őrködik,
mint egy kisértet virrasztottam
egész éjjel a vonaton
és a gyereket néztem, aki
nyugodtan aludt a padon.

 

 

 

Lóci és a szakadék

„Apu!…” Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
„Látod?!…” mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: „Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak…” s hirtelen
elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
fátyolos lett és remegő.
„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
„Csak ha már meghalt!” mondta ő.
 

(Raguza)

 

 

 

A sorsjegy

Sorsjegyet kapott Lóci; arcán
csak úgy tündökölt a remény,
(melynek, mint a neve mutatja,
rokona a főnyeremény).
– Negyvenezer! – hirdette Lóci
és mosolygott rejtelmesen,
szórta a kincset és igérte,
hogy háromezret ad nekem.
– Háromezer pengőt, fizesd ki
az adósságod, – mondta és
mint egy kis mennyei pénztáros
úgy járt-kelt közöttünk egész
héten… Hiába magyaráztam,
érveltem, számoltam neki…
– Valaki nyer, – felelte, – mért ne
lennék én az a valaki?! –
Már untam a kérdést s a választ:
– Mért épp te? – Mért ne éppen én? –
és lefeküdtem a diványra,
de oly büvös volt a remény,
hogy végül én is eltünődtem
s míg Lóci rajongott tovább,
hogy biciklit vesz és nagy útra
indul hegyen s tengeren át,
lassan megfertőzött az álom,
a remény, az édes ragály,
gondoltam: gyáva az okosság
s kár félni attól, ami fáj,
a csalódástól, éreztem, hogy
a sorsot hajlítani kell,
akarni, hinni, megbüvölni,
a hit sziklákat mozdit el,
gondoltam: elgyengít a kétely
s Lócinak igaza lehet,
hogy… És fölnéztem és előttem
némán gubbasztott a gyerek,
s csüggedten és csak nagysokára
szólt: – Ezret legalább… talán…
vagy százat… – Minthogyha a sorssal
alkudna, úgy nézett reám…
Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! –
s már én kezdtem biztatni, én;
pedig éreztem, most repült ki
kezünkből a főnyeremény.

 

 

 

Kis Klára énekel

Mintha szellemeket akarnál
idézni, óriásokat,
kiknek hatalma elragad,
úgy ülsz néha a zongoránál,
úgy énekelsz: a túlvilágba
kapcsol valami titkos és
ijesztő átlényegülés,
az isten vagy a semmi vágya.
A zene érlel. Mint imában
a bűnös, vagy mint nyers vasak
a villamos tekercs alatt,
átváltozol az áramában
s oly erő száll meg, oly varázslat,
hogy már te tanítod apádat.

 

 

 

Egy császár temetésekor

Király volt, császár, s épp temették.
Temették a világ urát.
Nem volt közöm hozzá, de tudtam,
hogy kínlódott éveken át,
és mindent hogy megtettek érte
s hogy mi volt, milyen hatalom,
s messziről is szíven ütött a
közös emberi borzalom:
megnőttem a keserüségben
s a düh, amivel a halált
gyűlölöm, önző szeretetté
vált bennem a halott iránt.
Megnőttem a messzi nagyúrban,
éreztem, helyette, a gyászt,
mit a rádió a világba
szétöntött, mint egy áradást,
és mikor már munkába mentem
– még tél volt, de a nap tüzelt! –
a dob s a zsoltár az utcán is
tovább dörgött és énekelt,
idegeimben a harangok
némán is csapkodtak tovább,
s majdhogy ronggyá nem téptek-ráztak,
mint a roham a nyavalyást.
Már sokalltam, úgy fájt a részvét.
Szégyen, hogy ily gyönge vagyok!
– Mi közöm hozzá?! – mondogattam
s néztem a gyönyörű napot,
s – Mi közöm hozzá?! – magyaráztam
később is, a buszt várva a
sarkon, mialatt körülömlött
a reggel édes aranya.
Csaknem tavasz volt a világ, de
nekem sír volt és temető…
S egyszerre lábamnál a földből
egy giliszta mászott elő:
fázósan tekergett a napra
a vékony, csupasz húsfonal…
De már tülkölt a kocsi, megjött,
felszálltam… röpült a kanyar,
röpített az út… kalauz jött,
robogtunk a város fele,
nehéz volt helyet kapni, lassan
befogott a nap üzeme,
és legalább tíz percbe telt, míg
a zsúfolt s józan kocsiban
megint vissza tudott merülni
magába szívem és agyam:
legalább tíz percbe került, míg
folytatni tudtam, ami ott
a megállónál, a magányban
oly kegyetlenül kínozott.
A császárra gondoltam újra.
– Most indul, – mondtam, – a menet!
Most indul!… – és csodálkoztam, mert
nem éreztem a szívemet,
s újrakezdtem (mint, aki szégyell
hűtlenné válni) ami fájt,
újra a magam rettegését
s az örök hóhért, a halált,
de hiába erőszakoltam,
a gondolat már kihagyott
s bár nem értettem, hogy mi történt,
hogy oly közönyös maradok,
éreztem, hogy nem érdekel már
a császár, kit népe temet…
És hirtelen egy más kép villant
át rajtam s belereszketett
a sajduló szív: azt a vékony,
tekergő, piros fonalat
láttam megint, azt a csupasz húst,
mely felébredt a föld alatt
és tévedésből túlkorán és
túlbátran kimerészkedett
a múló fénybe…: a kis férget
láttam a nagy császár helyett
és egyszerre ő lett a fontos,
most már csak az ő sorsa fájt,
– úgy fájt, mint előbb a nagyúré –
s az érdekelt, hogy mit csinál,
mit csinálhat – ez érdekelt csak,
ez a testvéri szánalom:
mit csinál most az a kis élet,
az a giliszta a napon?

 

 

 

Éjféli közjáték

Esett és fújt; mint a sörét, úgy
vert minden csepp, úgy süvitett;
de a Háromcsőrű Kacsá-ban,
hová behajtott a hideg,
forralt bor és fűtött kemence
mellett megenyhűlt a világ
és zene kavargott a füstben
és szinte riszálta magát:
 
„Szőrösarcú kis cica,
 
hol jártál az éccaka
 
titokba?”
Még vacogott bennem a lélek,
de a nóta már megfogott
s irígyen néztem a sarokba,
ahol két csöndes és nyugodt
úr mulatott… Maguk helyett a
prímást nótáztatták fanyar
és bölcs derűvel… Vacsoráztam
s pattogva dünnyögött a dal:
 
„Szőrszál szitába,
 
asszony az ágyba,
 
hosszába!”
Telt az idő… Az urak ittak,
mulattak „személytelenűl”…
Néztem, aztán elúntam őket,
éreztem, pillám nehezűl…
Fáradt voltam… Nem is tudom már,
cigány és vonó mit mesélt,
mit rögtönzött, de annyi biztos,
hogy a cicára visszatért:
 
„Pirosszájú kis cica
 
mit ettél az éccaka
 
titokba?”
És altatót zsongott a lárma
és altatót zsongott a bor:
az asszony hosszában, utána
keresztben úszott valahol:
egybefolyt bennem nóta, álom,
meg a Háromcsőrű Kacsa
s már csak végtelen messzeségből
huncutkodott a muzsika:
 
„Pirosszájú kis cica,
 
húst ettél az éccaka
 
titokba!”
Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
darabokban szakadt reám.
Felriadtam: …két tenyerével
nyúzta bőgőjét a cigány,
az egyik úr az öklét rázta
s valami bestiát szidott
és vörösen s a hegedűvel
versenyt sivítva bőgte, hogy:
 
„Pirosszájú kis cica,
 
vessz meg még az éccaka
 
titokba!”
– Vessz meg! – bömbölte, és a másik
fizetett. – Még az éccaka! –
– No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
Elhallgatott a muzsika.
Mind hallgattunk. A két úr elment.
Csönd. Kint az eső harsogott.
Aztán cincogva és kajánul
újra rákezdte a sarok:
 
„Szőrösarcú kis cica,
 
hol jártál az éccaka
 
titokba?”

 

 

 

Bajrám ünnepén

A kés villant, ketten lefogták
a rúgkapáló lábakat
és a szegény husvéti bárány
testéből, mint egy kilyukadt
tömlőből, vagy mint dőlt palackból,
melyből kiesett a dugó,
habzott a vér, a meleg élet,
s piros lett körötte a hó.
Ömlött a pipacspiros élet
és nagyot sóhajtott a test,
megkönnyebbülve, mint az ember,
mikor ép elaludni kezd,
sóhajtott és ahogy elernyedt,
szinte borzongott rajta a
szorongásokból szabadító
ájulás édes mámora.
Ömlött a pipacspiros élet,
a hús tömlője remegett,
aztán vad görcsben összerándult
és eszeveszett rémület
kezdte belülről költögetni,
öklözni s rugdalni vadúl:
zihált a hús, az egész állat,
zihált, mint aki vízbe fúl.
Rémült riadó költögette,
még minden porcikája élt,
de a gép a belső homályban
már érezte a végveszélyt
és őrjöngve dolgozni kezdett,
a tüdő áradt és apadt,
a szív, az ürülő szivattyú,
döngve nyomta a megmaradt
s fogyó vért a tolvaj erekbe
s tán azt hitte, hogy ő hibás,
mert úgy rengett tőle a kis test,
mint egy fetrengő óriás.
Mint egy óriás, úgy vonaglott,
úgy megnőtt és úgy szenvedett,
a has szinte pillanatonkint
szétrobbant és összeesett,
szinte szétrobbant s mint bitófán
az akasztott, úgy fuldokolt,
csak ép nem be, nem önmagába,
hanem, ahogy a vére folyt,
lassan és kifelé, a külső
élő világba fult bele,
abba fult szét, abba ürült át
a múló élet ereje.
Aztán elcsöndesült a test és
megnyiltak a nyílásai,
néha még újrakezdte harcát,
és fojtott robbanásai
átkozódtak és könyörögtek,
de már nem használt semmi se,
ég s föld nem tudott behatolni
elromlott érzékeibe,
szív s tüdő nem kortyolta többé
a vért s a tenger levegőt:
belefulladt a mindenségbe
és elnyúlt a lábam előtt.
S mikor elnyúlt és mozdulatlan
ott hevert a lábam előtt,
figyelő szemem lecsukódott
s ekkor már tudtam, hogy nem őt,
nem őt, nem a bárány halálát
láttam, hanem a magamét,
azt néztem végig, jövőt, multat,
magamét és mindenkiét,
és elszorult a torkom és a
szívem vadul feldobogott,
nagyot ittam a levegőből
és éreztem, hogy mi vagyok,
s szólni, káromkodni akartam,
jajgatni, hogy ember, vigyázz!
s hogy én is így fulok meg és hogy
minden halál megfulladás,
valami effélét akartam
a világba ordítani,
és csak még jobban elrémültem,
hogy az irtózat szavai
így dadogtak elő a számból
rekedt kínban és józanon:
– Mit nyavalyogsz? Naponta ezret
szúrnak le a vágóhidon!

 

 

 

Új szemüveg

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?
…Kifizettem az új szemüveget
s alig léptem ki a boltból, alig
néztem körűl az utcán egy kicsit,
ég s föld kivirult: házak, emberek,
az egész világ újjászületett.
Nem győztem nézni. Mintha hirtelen
megrészegedett volna a szemem,
olyan szép volt az első pillanat,
erősebb lettem, frissebb, biztosabb,
s mint egy mennyei festő tárlatán,
úgy bámészkodtam a sok új csodán.
Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,
a láthatár levetette puha
párázatát, fény s árny kettészakadt,
tündököltek a tiszta vonalak
és lent a sín és fent a háztető
mind igaz lett, kemény és érthető.
S ráismertem a táj színeire:
így lobogtak négy-öt esztendeje
és azelőtt is, sokszor, régen is,
már diákkorom idejében is,
valahányszor gyengülő szememet
megreparálta egy-egy szemüveg.
Az örök világ megint fiatal!
Szinte szálltam a szem szárnyaival,
szinte a testem is repűlt vele,
kezem kinyúlt kilométernyire
és látott és ízlelt és szimatolt
és gyönyöréért csupa hála volt, –
s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy
kis műszer teszi, egy új szemüveg,
ma egész nap örültem neki és
hit voltam megint és lelkesedés,
hogy bár öregszem (no, nevessetek!)
én mindig, mindig újjászületek.

 

 

 

Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes,
csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,
csak egy kicsit próbáltam igazi
szeretettel szólni, segíteni,
csak ép elkezdtem, s máris visszavág
s ellenem fordul a legjobb barát.
Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az
ember erős, az egyetlen igaz,
ez az egyetlen, aki keresi
és elbírja és hasznát is veszi,
hasznát annak, amit mindenki tud
s amit elrejt előle a hazug.
Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,
hogy megtisztítom, megkétszerezem
az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,
s arra, hogy ő maga kért, biztatott,
ő akarta… És szólni kezdtem… És
egyszerre kiderült a tévedés:
kiderült, hogy itt is hazudni kell,
hogy az igazat ő se bírja el,
és hogy az elszánt hízelgő, aki
a háta mögött csak kineveti,
az nemes neki, az bölcs, az barát,
én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,
még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám,
az árulóra, s látom, az agyán
hogy ömlik el a fájó, megriadt,
tiltakozó s gyanakvó indulat:
– Mi lelt? Már te is?… – és szavain át
szinte robban a sértett hiuság.
Borzadva nézek a szemébe, és
mosolygok és dadogok: – Tévedés,
félreértettél… És már hazudok,
hazudok neki, csűrök-csavarok:
mentek valamit, őt és magamat
és szégyenkezem mindkettőnk miatt.

 

 

 

Rossz férj panasza

Elég! Elég már ez a sok panasz,
ott kint a harc, itt a könny és a dac,
hat ember eszi a kenyeremet,
minden áldott nap átkos ütközet,
háromszázhatvanöt átok az év,
tizenöt éve dolgozom… Elég!
Mit tudjátok ti, mit kínlódom én?
S mit minden férfi? Mit minden szegény?
S hogy mi az élet és mi a család,
s mi a kitartás annyi éven át?!…
Itthon is tőr lesse a hátamat?…
Be gonoszok vagytok, be szamarak!
Be szamarak vagytok, kedveseim,
hogy így üldöztök azzal a kicsiny
igazatokkal, ami van talán!…
Rossz ember vagyok?… Csak rossz? Igazán?
Rossz férj, mert úgy élek, ahogy tudok?
hát nem látjátok, hogy hová jutok?
Hát nekem, nekem kell elmondani,
hogy mindenért megfizet valaki
s hogy mit fizetek helyettetek és
hogy szíjat hasít hátamból a pénz
s minden bűnnél gyilkosabb gyötrelem,
hogy bíróként fordultok ellenem?
Akármi vagyok, egyéb is vagyok,
nézzétek azt! Amit nektek adok!
Hogy szívem talpalja cipőtöket,
s rab vagyok, hogy szabadok legyetek
s hogy ami jut, ami van, ami kell,
életemből mit vesz cserébe el.
Megváltó a gazember is, aki
másokért dolgozik… Vád szavai,
némuljatok! Asszony, elég a gyász,
segítség légy, ne lelkifurdalás!
Vád, könny, kín? Óh, ti önző igazak,
be gyerekek vagytok, be szamarak!

 

 

 

Házasság

Én: gazember? Amért te szenvedsz?
 
Te is csak az vagy énfelém!
Önzésed izzórácsu ketrec,
 
azt rázza a rab, az enyém,
az én önzésem… És ha engem éget
a börtön, kínom visszafáj tenéked,
egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”:
két önzés vádol s két önzés a bíró.
Két önzés… És mert mindakettő
 
azt sírja, hogy boldogtalan,
kutatni minden vita meddő,
 
hogy melyikünké jogtalan.
Az enyém az? Jól van, elismerem,
de mit segít ez a gyötrelmeden?
Minek jog és érv? Az élet nem érvel,
mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?
Én se tudom… Mint a talajban
 
vak gyökerével a növény,
úgy futok szét a zűrzavarban,
 
úgy élek a sötétben én;
törvényt töltök be: hívom, keresem,
amiről azt hiszem, hogy jó nekem,
gyökereimen az isten szeme:
nagy titkok futnak és látnak vele.
Szent titok vezet: ami táplál,
 
ami segít, megtart, növel,
ami mint íz és étel átjár,
 
ami izgat és ingerel:
barátom, szeretőm mind-mind, amit csak
testem-lelkem magává alakíthat
s idegen minden, ami ellenáll,
ellenség, aki velem szembeszáll.
Úgy szeress hát, ahogy nekem kell!
 
Dönts, hogy velem vagy ellenem!
Ne hadakozz a bűneimmel,
 
ha igazságod árt nekem!
Hódolatod kell: legyen büszkeséged
önként választani a vereséget
s újjászületel, mint virágban a
föld ízei és a nap sugara.
Két gyermek sorsába kötözve
 
nem tudunk elszakadni már;
ne kezdj háborút, mint a gyönge,
 
kin saját gőgje bosszut áll.
Utoljára üzenem: nincs segítség,
vállald a sorsod régi rendelését…
Miért? Nem tudom. Túlsok a titok.
Bízz abban, amit magam sem tudok.

 

 

 

Glóriás asszonyok

Kávéházban, utcán, baráti körben
nők jönnek-mennek előttem, köröttem,
ismerősök… egy korszak: egy család…
Nők, híres nők… S minduntalan eszembe
jut a férfi, aki őket szerette,
egy híres költő, egy halott barát.
Ilyenkor mindig elrémít az élet:
egy-egy vacogó, testtelen kisértet
emlékét érzem minden ittmaradt
lányban, asszonyban, kedves ismerősben,
halottaimét, akik egyre többen
porladnak már a férges föld alatt.
S őket látom, a férfiakat, őket,
az elment férjeket és szeretőket,
roncs vázak forró pillanatait,
a hús melegét, háláját, bizalmát,
vágyukat, mellyel e nőket akarták,
s a borzalmat, hogy minden elmulik.
És szólok (némán s ahogy egy bolond szól):
– Mit őriztek, nők, halottaitokból?
Hogy mersz élni, feleség, szerető?…
És nézem őket (ahogy egy bolond néz)
s látom, hogy nyul feléjük sok halott kéz
s hogy vetkőzik csontvázzá a jövő.
S úgy fáj a halál, hogy bűn lesz az élet.
És már vádolva és gyűlölve nézek
rátok, szegény, glóriás asszonyok,
s a máglyát hívom, a keleti máglyát…
Aztán kijózanodom: – Eh, szamárság!…
És mosolyogva kezet csókolok.
Vígasztalj, ész! és te, önzés!… A kézcsók
azt súgja, hogy sok gyönyört, sokat és jót
kaptak ők, (igen, jót is) tőletek…
Nézlek, nők, mint isten közvetitőit,
ki mindig csak az élettel törődik,
és megbocsátom a bűnötöket.

 

 

 

Hervadó asszonyok

Mint málló szobrok s festmények között,
úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,
úgy hallgatok köztetek, asszonyok:
milyen silány volt az anyagotok,
milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt
szépségetekből semmi sem maradt.
Ismerlek jól… emlékszem… S veletek
vénülök én is: tudom, mit lehet
mutatni még, csalni, megjátszani,
s tudom azt is, hogy mi az igazi:
az igazi elveszett s egyre vész…
De még hazudik a megbékülés,
mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő
a legszörnyűbb betegség, az idő,
benne a lassú halál dolgozik,
kiüti rátok hullafoltjait:
asszonyok, isten remekművei,
szétszed az idő és örül neki.
Örül, igen, úgy örül, ahogy én
sajnálom a multatokat, szegény
barátaim, hervadó asszonyok…
Hol van a mester, aki alkotott?
Hámlik és mállik hitvány anyagunk
s a romlásban mind testvérek vagyunk.
Testvérek mind, egy korszak: egy család.
S jönnek friss testek, fiatal csodák,
jönnek az újak, az idegenek,
akik mindent előlről kezdenek,
akik bírják tíz-húsz uj éven át
a tragédiát és komédiát.
Már ők az isten remekművei! –
Be sok jót kell még elfelejteni
s be sok rosszat, ami még hátra van,
hogy – mint egykor egymásnak – boldogan
adhassuk át testünk a föld alatt
a férgek megváltó csókjainak!

 

 

 

Varázsló illatok

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben
 
laknak két doboz fenekén:
ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem
 
össze, s a furcsa gyüjtemény
hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,
 
hogy szórakoztasson, ha kell
s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,
 
más világokba vigyen el.
Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,
 
a beteg agyat és szivet,
a Költőt, aki a szagokat legelőször
 
ünnepelni merészkedett,
hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,
 
hogy mi van abban beteges,
hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,
 
vagy zenét a forgó lemez.
Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok
 
és puhán, mint a túlvilág,
előborzonganak törékeny börtönükből
 
az illanó esszenciák,
puhán és halkan és édesen, mint az élet
 
vagy mint a halál, hidegen,
s nemsoká, mintha én magam is párolognék,
 
úgy lebegek a semmiben,
ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen
 
izgatott érzék működik
s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe
 
tolja szét a határait.
Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből
 
szálljatok és meséljetek:
Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,
 
s ahogy beiszom lelkedet,
megint ott járok az arab sikátorokban,
 
a muszki gyékénnyel födött
utcáin, boltok és a háromkezü ember
 
és ezer más csoda között,
aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi
 
illatözönnel fujva el
Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május
 
édes emléke énekel.
Lángoló réteket terítesz szét köröttem,
 
Kaliforniai Pipacs,
utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,
 
te Sába királynője vagy,
s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből
 
csapsz felém, Erdei Fenyő,
és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint
 
angyalok közt egy röhögő
fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás
 
dögszagod, Asa Foetida,
míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró
 
Torma s a halvány Rezeda.
Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint
 
bűbájos mesék hősei
a palackokba zárt óriás szellemekkel,
 
és úgy szeretek játszani,
ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,
 
mikor még alig volt mivel,
oldozzátok megint szabaddá a világot,
 
rabságom hadd felejtsem el:
hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,
 
hisz úgy megritkult a varázs,
hogy már éveket ér öregedő szivemnek
 
egy percnyi elragadtatás.

 

 

 

Kísértet

De szeretnék vagy tizenöt-húsz évet
fiatalodni… s úgy nézni az élet
ablakain át, messziről, előre,
ahogy akkor nézhettem a jövőbe,
akkor – mondjuk: úgy húszéves koromban –
mikor sorsomnak csak inasa voltam.
Mit szóltam volna, mit szólnék magamhoz?
Ma minden nap csak új meg új panaszt hoz,
mogorva vagyok és elégedetlen,
úgy érzem, évet évre vesztegettem
s hogyha szolgált is néha a szerencse,
minden százszor, ezerszer jobb lehetne.
– Lehetne? biztos? – kérdem keserűen
és keresem magamat az időben,
a régi látást idézem, a régi
embert, aki még alig kezdett élni:
vajjon mit vártam? többet? kevesebbet?
van okom rá, vagy nincs, hogy keseregjek?
Óh, titkos ablak, ha volnál, ha nyílnál,
megifjodó szememnek mit mutatnál?
Óh, ifjú lélek, te koldus, te árva,
mit mondanál ha belátnál a mába:
büszke lennél rám, óvnál, irígyelnél?
vállalnál, vagy sajnálnál s menekülnél?
Idézlek, szólj, csak teneked hihetnék,
csak te lehetnél itt igazi mérték,
igaz mértéke bajnak és örömnek,
nőknek, pénznek és gondnak és közönynek,
rossznak és jónak, amihez jutottam
és a nagy árnak, amit érte adtam:
idézlek, bíró!… S hiába idézlek:
nem láttam én, mi a jövő, az élet!
nem látom ma se!… Ma sincs sehol ablak…
Vakon vágok éveknek és utaknak
s mire kiderül, mit és miért tettem,
már időtlen kisértet lesz belőlem.

 

 

 

Ének az orrszarvuról

Nem birtam tovább, se hősként, se gyáván,
menekültem és hetednap elértem
a szent bölcshöz, aki egyedül él, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Ments meg! – borultam előtte a porba, –
fájok, s mi történt, nem tudom, nem értem. –
És szólt a remete: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Boldog akartam lenni, – válaszoltam, –
száz szeretőm volt s ötven feleségem. –
Felelt a remete: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Hadba indultam, legyőztem a barbárt,
dicsővé tettem és naggyá a népem. –
S felelt az örök hang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Király lettem, az igazak királya,
segítettem a gyengén, a szegényen. –
Mint szél, súgta a hang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– És elbuktam és mindent megutáltam,
láttam az embert a bűn szemetében. –
S felelt a lombzúgás: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Elbujdostam, de az emlék velem jött,
a diadal, a bosszú, és a szégyen. –
A patak morajlott: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Mindig ezt mondod, mindig ezt az egyet?
Bölcs irgalmad csak ezt ajánlja nékem? –
És felelt a visszhang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Szörnyeteg vagy! – borzadtam össze, és mint
aki ébred, felnéztem, körülnéztem:
otthon voltam, arany trónomon ültem,
s most már tudom, hogy magammal beszéltem.

 

 

 

A jaguár szemei

A jaguár nézte, a rák
hogy játszik a szemeivel.
– Szemeim, szemeim, menjetek
a tengerpartra, el, el, el! –
S kiugrott s elszaladt a két szem
és a jaguár nevetett.
– Szemeim, szemeim, vissza, vissza! –
És visszajöttek a szemek.
És elmondták, hogy megfürödtek,
de már jó lesz vigyázni: a
partnál, mindent elnyelve, ott jár
a halak apja, Anira!
A jaguárnak szeme-szája
elállt, hogy a rák mit tud, és
sóhajtott: – Te aztán müvész vagy,
barátom, micsoda müvész! –
És szólt: – Küldd el még egyszer őket! –
– Félek… – Ej! – Nem lehet… – Muszáj! –
– Hát jó, – és elkezdte a rák, hogy:
– Szemeim, szemeim… – és a pár,
a fürge szempár máris indult
s eltűnt a magas part mögött;
s: – Anira már egész közel van! –
mondta, amikor visszajött.
A jaguár nem bírt magával,
úgy irígyelte a csodát.
– Most engem küldj, az én szemem küldd! –
– Nem, nem! – ijedezett a rák.
– Kettéharaplak, te irígy dög! –
és horkant a rekedt torok,
és a rák halálraijedten
megkezdte a varázslatot:
– Barátom szemei, menjetek
a tengerpartra, el, el, el! –
És a két szem az üregéből
kiugrott, s ment, a dombra, fel,
a fákat megkerülve eltűnt
a messze partszegély alatt,
s gazdájuk elbűvölt fejében
pislogtak az üres lyukak.
S szólt a jaguár: – Ugye, én is!… –
Lelkendezett: – Milyen csoda!… –
És: – Aztán majd az égbe küldjük,
hivd vissza őket, hivd haza! –
– Barátom szemei, vissza, vissza! –
szólt a rák, s leste, hogy mi lesz;
de a jaguár csupa tűz volt:
– Mily nagyszerű! mily érdekes!
– Barátom szemei, vissza, vissza! –
sürgette, rémülten, a rák.
– Barátom szemei… – kezdte újra
harmadszor is varázslatát.
S a szem nem jött. – Mi az? – Nem értem… –
– Baj van? – Úgy látszik, Anira…
– A szemem! – ugrott fel a vak szörny, –
ott veszett! te vagy az oka! –
– Mért volnék én? – Te csábitottál! –
– De te akartad! – sírt a rák.
– Megvakítottál! – és a vad düh
a hang felé dobta magát:
– Hol vagy? megöllek! – A rák iszkolt,
meg se merve mukkanni már,
s a vak fák közt csak a visszhanggal
feleselt a vak jaguár.
– Te vagy az oka! – zúgta-bőgte
a hazug lelkiismeret.
Ma is bőgi még (így mesélik
az indiánok)… S a hegyek
folyton visszazúgják fejére
az acsarkodó szavakat.
– Te vagy az oka, te vagy! – bőgi
s a visszhang visszabőg: – Te vagy!

 

 

 

Petale hetéra levele Szimalionhoz

– Alkiphron prózájából –
„Na persze! Hogyha háztartásomat
könnyel, sírással fedezni lehetne,
ragyogó volna minden. Bőgni, azt tudsz!
Csakhogy, fiacskám, nekem ruha, pénz kell,
ékszer, cselédség: én ilyen vagyok,
s minthogy se birtokot nem örököltem,
sem ezüstbányát, abból kell megélnem,
amit nyavalyás tisztelőim adnak.
Itt-ott esztendeje, hogy veled élek,
de mondhatom, meg is adtam az árát.
Hajam, frizurám egész tönkrement,
ennyi időn át még nyomát se látta
a hennának; tarentoszi ruháim
maradéka is kiment a divatból
és csupa rongy, barátnőim előtt
kisül miattuk a szemem. Te őrült,
kuksoljak tovább az oldaladon?
S miből éljek?… Bőgsz; majd abbahagyod!
Ha, mint te, más sem adna soha semmit,
felakaszthatnám magam. Érthetetlen
rejtély előttem a sírásod. Ember,
szeretsz, mondod, azt akarod, hogy én is
becézzelek, s nem tudsz nélkülem élni:
na hát akkor?!… Nincs valami ezüst
kancsó a házatokban? Nincs anyádnak
egy kis aranya, ékszere? Apádtól
nem hozhatsz váltót? Ez több, mint a könny!…
Na de hát nekem olyan a szerencsém,
hogy siratóasszony a szeretőm:
koszorúkat küld ajándékba, rózsát,
mintha temetne, s azt üzengeti,
hogy jajveszékelt egész éjszaka.
Ha van, amit hozz, siess és ne bőgj;
ha nincs, zokogj, de ne az én fülembe!”

 

 

 

Az Arany Várban

Az ige hatott, nyilt a fal,
és Salamon bevitt a várba,
melyet ezer éve hiába
ostromol fegyver és vihar.
Bent csontok, vázak, szörnyü csend.
Ezüstajtók nyiltak előttünk
s aranytermek, s mikor lementünk
egy gyémántlépcsőn, odalent
nagy földalatti folyosók,
topázzal s rubinttal kövezve
s egymás labirintjába veszve,
futottak, égők, ragyogók,
mintha e vár lakosai,
halott nép, de valaha boldog,
fészkébe, ide, összehordott
volna minden kincset, ami
akadt a földön. Réveteg
aggyal imbolyogtam a roppant
fénytől lüktető csarnokokban,
s bölcs kalauzom bevezetett
a legnagyobb terembe, hol
a csontvázak királya trónolt.
Fején még a korona ott volt,
s körötte népe, s egy szobor,
egy vas-szobor, melynek, mikor
megpróbáltam megsimogatni,
haragos füst és láng csapott ki
parázsló orrlyukaiból.
Hátraugrottam. De megint
csönd lett. A nagy falak ragyogtak,
s csak a halottak vigyorogtak
valami csontmosolyu kínt,
valami iszonyú, buta
emléket, kincs és gőg bukását,
tán végső napjaik tusáját,
amelynek nem volt tanuja,
már ezt éreztem én is, ezt
a haláltusát, és szorongva
néztem egy furcsa feliratra,
amely ott állt a trón felett,
de nem értettem… És megint
elrémültem. – Ki ez a nép itt?
Kik ezek? Szólj már, mi történt itt?
– kérdeztem, elfulladva, mint
akit egy ököl sziven üt:
– Mi történt?! – És Salamon intett
s multat idézve szólni kezdtek
a táblán a néma betűk:
„Az Ur haragja sujt reánk,
tanulj tőlünk és szállj magadba,
kincseket gyüjtöttünk halomra,
de volt valami nagy hibánk
s most itt az inség: aranyunk
nem tud már megmenteni minket,
lisztté őröltük gyöngyeinket
s megettük s most éhen halunk.”
Igy beszélt és elhallgatott
a siró felirat. – Ez történt,
igy történt, – bólintott a bölcs és
intett, s eltünt a sok halott,
az aranyvár… Koldusruha
födött bennünket… S aznap éjjel
a faluban borral s kenyérrel
várt Azaf ben Berachia.

 

 

 

Dsuang Dszi halála

Dsuang Dszi haldokolt. Barátai
díszes temetést ígértek neki.
– Az egész város lesz ravatalod!
– Az erdő mindig jobb szállást adott.
– Márványt s ezüstöt zárunk majd köréd!
– Az én koporsóm a föld és az ég.
– Arany sírlámpák őrzik álmodat.
– Az én lámpáim a hold és a nap.
– Gyémántékszerrel szórjuk be porod!
– Az én ékszereim a csillagok.
– A nép búcsúztat, mint királyokat se!
– Itt a királyibb mindenség fogad be.
– Testeden hollók s varjak marakodnak!
– Adjam prédájukat a kukacoknak?
Dsuang Dszi meghalt. Már két ezredéve.
Marad belőlünk annyi, mint belőle?

 

 

 

A hitetlen büntetése

De szeretném, ha volna isten,
ha volna, s ugy volna, ahogy
a fák vannak, s ha itt közöttünk
röpködnének az angyalok,
ha volna tündér, peri, szellem,
s ha más nem, hát kisértetek,
csakhogy túlmenthessük a síron
ezt a nyomorult életet.
Még az ördögnek is örülnék,
és annak is, ha legalább
örök bűnösként vándorolnék
akármilyen poklokon át,
mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig.
Valamikor felháborított
a hazugság, valamikor
nevettem és azt magyaráztam,
hogy csak a féreg van s a por,
valamikor hit volt csatázni
a hit ábrándképeivel…
Győztem, s most a győztes igazság
kietlensége rémit el!
Nem szeretek már ember lenni:
van különb, amit képzelek.
De hit nélkül csak megaláz és
megszégyenít a képzelet,
s az én életem oly szegény már,
olyan csupasz és elhagyott,
hogy szinte folyton a halálban
ülök, s a férgek s a mocsok
mélységéből fölfele vágyva
meséket s látomásokat
rajzolok az egekre, – és csak
büntetem vele magamat:
lelkek loboghatnak köröttem,
Kelet minden istenei,
szörnyek, erők, állatok, eszmék:
egyik se tud segíteni,
és ha véremben és agyamban
megszületik a Legnagyobb,
még ijesztőbb, hogy mit teremtek
s közben én magam mi vagyok.
Por és por közt porladok és bent
istenekkel vagyok tele…
De nekem más kellene, nékem
egy külső isten kellene,
egy külső, közönséges isten,
isten, aki ugy van, ahogy
a fák vannak, isten, akit nem
én, a sóvárgás, alkotok,
isten, aki nem büntet azzal,
hogy elbuvik a vak elől,
ilyen isten menthetne csak meg
a halál félelmeitől:
ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!…
Egy nyomorult kisértetet!
Még az ördögnek is örülnék,
ha volna… De jaj, nem hiszek,
s folyton sirnom kell büntetésül
a keserű litániát,
hogy megaláz a képzelet s hogy
megszégyenít a szomj s a vágy:
a kis időt is elrabolja,
amim van… pedig oly rövid
az út a portól a veszendő
húson át vissza a porig.

 

 

 

Én

Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Láthatatlanok és
puhák e különös falak,
de az örök elrendelés
építette kapcsaikat.
Puhán és testtelen
állnak az életem körül,
de ős eresztékeiken
áttörni sohse sikerűl.
Mi lehet odakint?!
Csak börtönöm magánya kong.
Úgy ugrálhatok benne, mint
gumicellában a bolond.
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

 

 

 

Örök élet

Mint egy csapda, nyílik és
csukódik a testem,
folyton szűri, amibe
belekeveredtem.
A világot szűröm én,
mint szivacs a tengert,
savakat és lúgokat,
isteneket, embert.
A világot eszem én,
a világ esz engem,
egymás szája és bele
vagyunk mindaketten.
Egymás gyomra, – elemészt,
amit megemésztek:
örök halál vagyok én,
mégis örök élet.

 

 

 

Halott hugom könyvei

Négy, öt és tíz és húsz éve lehet,
hugomnak adtalak benneteket
s most visszakaplak, visszakaptalak,
könyvek… Itt vagytok, vén deszkák alatt,
cukorládákban, ahogy délután
meghozott a vonat meg az anyám.
Itt vagytok, könyvek, egy szegény diák
s egy halott kincse, sok drága barát;
szépség s okosság minden lapotok,
válasz vagy még több, termékeny titok,
de nem ütöm fel födeleteket,
többet olvasok így belőletek.
Mint koporsóban, úgy feküsztök itt
s őriztek egy emberből valamit,
lelke útjait, melyek… És ahogy
életre és halálra gondolok,
sorvadó évei ravatalán
felül és rámnéz egy beteg leány.
Én könyvet adok neki… És az ágy
körött lassan kiépül egy világ,
s telnek a lázas évek és napok
s akitől minden megtagadtatott,
mégiscsak kap valamit: ragyogó
sorsokat vetít elébe a szó.
A csodatevő szó bűvészete
játszik velem is, megzendül bele
az élő mult… De hirtelen megint
felnéz a lány a könyvből, rám tekint
s látom: olyan volt, oly anyagtalan,
mint most, mikor már csak emléke van.
És mosolyog és újra int a kép
s mutatja a két ládát: életét…
Ez volt az egész?… Mily nagy a világ,
pénz, egészség, hegyek és Adriák,
és szerelem!… S megborzong a való:
Mi jutott neki? Csak két láda szó.
Mi jutott? – kérdem. Csak üres varázs!
Csók helyett: vers, a tenger: leirás,
Németország: egy wörterbuch!… Bizony
silány kárpótlást kaptál, kis hugom…
S hogy örültél még ennek is, szegény!
Ahogy örültél, úgy szégyellem én.
Úgy szégyellem ma én… De mit tehet
szegény a szegényért?! Végigremeg
szivemen a sok régi fájdalom
s gyűlölet lesz, mire elgondolom:
szégyen s gyűlölet a szegényekért
s káromkodás az egész életért.

 

 

 

Egy kripta lakójához

 

I.

Végzi beszédeit a gyász,
dördül a sortűz, oszlanak
barátaid… s a föld alatt
számodra most valami más
kezdődik, lassú és szelíd
muzsika, mint a fű növése:
a halál millió zenésze
játszik húsodban, évekig
s ahogy tud: zsongó lakomát csap,
rág, habzsol, szürcsöl, moszatol,
csöndben, puhán, ahogy a moly
súlynélküli szárnyai szállnak, –
aztán halkúl a szörcsögés,
éhenhal a jóllakott féreg
s kőlapjaid közt nincs már élet,
legfeljebb a néma penész.
 

II.

De ez még, ez még nem elég.
Csontváz, még nem vagy elég fáradt!
Még érzed, hogy lassan beárad,
még érzed a Föld erejét,
még ellenállsz, és büszke vázad
érintetlen épülete
még nem feküdt pihenni le…
De lassan lazulnak a szálak,
elszakad a kis kötelék,
mely állkapcsodat fogta össze
és a nagy darab csont zörögve
keresi végső nyughelyét:
fölveri a fekete csöndet,
s bár egy pillanat az egész,
belőled következik, és
hogy voltál, arra emlékeztet.
 

III.

Most nyugalom jön… S negyven év
mulva bordáid beszakadnak…
Már századok békéje altat
és ez még mindig nem a vég,
mert egyre ritkábban, de mégis
jelt ad néha egy-egy zörej…
Ötszáz év némán mállik el,
némán az első ezredév is
s a második… S egyszerre csak
megmozdulsz: csontjaid, melyeknek
belső kohéziója enged,
zizzenve porrá omlanak:
Halott, most haltál meg egészen!
Most érted el a végtelent,
s csak most kezdődik az a csend,
amit vártál a temetésen!

 

 

 

Egy döglött légyhez

 
Amíg éltél, semmi se voltál,
de hogy itt heversz, szárnyas kis piszok,
egy halott király se mutatja úgy a
 
véget, ahogy te mutatod.
 
Amíg éltél, a zümmögő perc
szólt belőled, de most azt hirdeted,
hogy akármit csinálok tíz-húsz évig,
 
végül örök társad leszek.
 
Kis múmia, parányi féreg,
nagy jel lettél te, nagy bizonyiték:
úgy takarítanak el, ahogy én most
 
elfúvom tested szemetét.
 
Amíg éltél, semmi se voltál.
Éltem, és a semmi piszka leszek.
Röpülj, kis halott, nem vagy nyomorultabb,
 
mint én s minden évezredek.

 

 

 

Válasz

Láttam a komédiát,
hajam beleőszült.
Minden férfi bandita,
minden asszony őrült.
Gyomrom, agyam tele van,
öreg undor éget.
Választ akarsz? Kezdelek
kiokádni, élet!

 

 

 

Werthert fordítva és mindig

 
„Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék,
A napvilágra?”
(Goethe)
 
Hat héten át tested börtönében
mentem veled a halál felé,
„szörnyű sorsod” percről-percre éltem,
úgy megkínzott, mint a magamé,
s mikor aztán dördült a revolver
s eltemettek és „pap nem kisért”,
félig már én is a túlvilágról
sírtam tovább érted s magamért.
Hat hét alatt összekeveredtünk,
tudtam, mi lesz, s tudtam, hogy miért.
Minden szó, amelyből porcikáid
összeraktam, előbb bennem élt;
árnyad vérét, mint egykor magából,
most belőlem adta alkotód
és sok mindent elmondott, amit nem
mert vagy tudott volna az utód.
Vasárnap volt, hogy nekem meghaltál
egy kávéház márványasztalán,
zuhogott az ablak négyszögén át,
zúgott be az arany délután,
az arany ég… Úgy szerettem volna
csavarogni és felejteni!
De csak ültem tehetetlenűl, mint
aki egy halottját őrizi.
Akkor kezdtem írni ezt a verset,
meg is írtam a legelejét…
…Azt folytatom most, a töredéket,
mert hiába telt el négy-öt év,
ma is érzem és látom a romlást,
a gyors csapdát s a lassú hinárt,
a nyomort, a szenvedélyt, szorongást
s a gonosz megváltót, a halált.
De nehéz, de rettenetes élni!
Pénz, erő, hit, minden ingovány!
Szörnyű példák kísértenek újra,
közelibbek, mint te, régi árny:
most végzett magával egy barátom,
mozdonynak futott a második,
négy dörrenés tegnap… Iszonyodva
nézek körül: ki következik?
És magamba: ott, bent, gyülekeznek,
egész sereg öngyilkos barát,
és mintha én volnék valamennyi,
úgy köröz a vérem rajtuk át,
saját vérem, kínom, napok, évek
emléke táplálja létüket:
folyton csalogatnak és szavukban
az én gyöngeségem fenyeget.
Nem, nem! Engem valami titok véd!
Haltam én már egy nap száz halált!
Vagyok olyan fáradt, mint ti vagytok
s tudom, mi a kiirtott család,
vagyok olyan őrült… De egyéb is,
de egyéb is… Isten tudja, mi…
Ki a poklot megjárta, csak annak
lehettek ti a barátai!
Csak az őriz titeket úgy, mint én!
…Ahogy téged építettelek,
te legelső, szívem melegével
itatom a testvéreidet:
őrizzetek ti is!… Jőjjetek, mind!
Vezesd őket, Werther „könnyes árnya”!
Halottaim, merészkedjetek föl
rokonotokhoz a napvilágra!

 

 

 

Barátaimhoz

Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.
– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!
– Nem hát, – morogtam. S teltek lassu órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a mult s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tünődtem:
– Mi jogod?!… Aludj! Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –
Csend volt. Csak agyam vergődött: – Öregszem…
Mi lesz?… 1900-ban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a 2000-et, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek
s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:
– Egész hazámmal csak tízannyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átgyult, átcsapott a történelem
és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyült s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
tíz magyar század egy közel család lett
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, a Telepitő…
Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak…
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zengett bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!

 

 

 

Ellenségeimhez

Az leszek, amivé ti tesztek,
ellenségeim, ti neveltek!
A hazugság s gazság, amit
tűrnöm kell, mind csak kitanít;
ti magatok készítitek
iszonyú fegyvereimet.
Nem vagyok már a régi jámbor,
ki félt a saját igazától
és hogyha kés szaladt belé,
sírt s vérzett, de csak befelé,
vér s könny másra kell már nekem
s én mindenre emlékezem.
Tudod, mit tettél velem… akkor?!
Emlékezz, gaz, s irtózz magadtól,
irtózz, bitang: bűnöd tovább
nőtt a néma éveken át
és amit törleszteni kell,
már sokakkal számolod el!
Hiába az erőd, a pénzed,
én több vagyok s messzebbre nézek,
még tűrök és még hallgatok,
de már nem vagyok rabotok,
kínom már nemcsak az enyém,
egy egész ország vagyok én.
Még várok, még csak készülődöm,
akarom, hogy a béke győzzön,
de ha kell, a fegyveretek,
az fordul már ellenetek:
sorsotok lesz, amivé tesztek,
vigyázzatok, mert ti neveltek!

 

 

 

Egy hazatért emigránshoz

Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
Nem ismerlek, nem láttalak soha,
nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
börtön, szabadság, irgalom, halál, –
közönyöm akkor figyelt föl reád,
mikor a harcot nem bírtad tovább.
S akkor egy kicsit megszerettelek,
ahogy néha ellenségeimet
is szeretem… Nem láttalak sose,
mégis együtt jöttünk hazafele:
úgy éreztelek, mintha én magam
léptem volna fel, te boldogtalan,
mintha én magam szálltam volna a
vonatra, mely idegenből haza-
hozott: láttalak és éreztelek
és elképzeltem minden percedet,
reményt, félelmet, végső, szörnyü vészt,
összeomlást és megkönnyebbülést,
mindent, amit csak érezhet, aki
annyi csalódás után leteszi
rossz fegyvereit s megadja magát.
Bukásodban figyeltem föl reád
s már tudom: ahoz, hogy ez lett a vég,
erő is kellett, nemcsak gyengeség.
Erő is kellett s kellett becsület
és tisztaság… A régi éveket
majd megítéli az, aki előtt
most meghódolni mégis volt erőd,
én azt dícsérem benned, ami ott
idegenben megszállt s hazahozott.
Meghalni van föld másutt is… Szegény,
te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
már tartozom valamivel neked
és példádért, mely megerősitett,
azt kívánom cserébe, hogy találj
több emberséget, mint amennyi jár.

 

 

 

Egy humanistához

„Csak mert emberek?”… Micsoda gőg!
Istentől se volna kevés.
Magadnak is dicsfényt akarsz,
ha róluk így beszélsz!
„Éreznek”, – mondod, – „rabjai
szegények a kínnak, örömnek.” –
Érezni tud minden tehén.
Mondj valami többet!
„Igazuk van!” – Az mindig vitás.
Erejük legyen!
Az igazság nem emeli túl
őket a férgeken.
Ne az érdemért! ne az igazukért!
az ilyen részvét becsap!
Szánd őket és szeresd, ha tudod,
mint magadat,
de vesd le a hályogot, amivel
a fajta gőgje megvert:
nem szeretsz jól, míg nincs erőd
megvetni az embert!

 

 

 

Eszmék

Eszmék, szép ringyók, cserben hagytatok?
Arcátlan rójátok a piacot,
mindenki háza már a tietek,
vad szájakon kopik a nevetek,
nem találtok vissza az ég felé,
mindenkié vagytok és senkié.
Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?
Szerelmetekkel olyan szeretők
dicsekszenek, akiket valaha
nem vonzott semmi szentség mámora,
szeretők, rútak, szennyesek, gazok,
akiktől tegnap még irtóztatok.
Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?
Utcán árulod tündér titkodat?
Olyan kapós lettél egyszerre, hogy
már száz tanyád van, ezer otthonod,
egyszerre százé lehetsz, ezreké?
Mindenkié lettél? vagy senkié?
Szóljatok, lányok, mi van veletek?
Mi történt velem? Milyen bűvölet
játszik itt és hazudik? A mocsok
csak rágalmazza tisztaságotok?
Vagy örülnöm kéne és tévedek
és angyalok lettek az emberek?
Bár tévednék!… De már-már azt hiszem,
ember nem volt oly kaján sohasem,
amilyenek ti vagytok s voltatok,
eszmék, ringyók, akik becsaptatok, –
becsaptok mindenkit az ég alatt,
be igazakat és hamisakat:
nem is léteztek, ködök s fényjelek,
csak szemünk lát az égre titeket,
s míg itt fáj, forr s álmodik a világ,
ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
gaz csillagok, vakság tündérei!

 

 

 

Vezér

Csak két kezem van, s ezer kellene,
százszor ezer, mondtam keserüen,
százszor ezer kéz, agy, szem, millió,
hogy megcsináljam, amit akarok.
Csak két kezem van s csak egy életem,
mint bárki másnak, s egy őrült golyó,
egy véletlen, egy buta tőr elég,
hogy elpusztuljak, mint akárki más.
Csak két kezem volt, csak egy életem…
S lett millió! – mondom ma. – Én vagyok
a nép, az ország: minden porcikám
és minden percem és gondolatom
szétosztogattam s egy-egy katona,
egy-egy élet lett mind: akaratom
vérben és húsban iker másai:
mind egy célt lát, és ami áldozat
esik, ma már nem esik céltalan.
A cél: én vagyok, a cél: én magam,
s még valami, amit magam sem értek
s ami mégis él, ahogy a vetésben
az aratás, ahogy bennem a nép:
e titkos cél úgy használ engem is,
ahogy másokat én, vagy ahogy a
boly a hangyát, a kas a méheit.
Mondják, kegyetlen és őrült vagyok,
szörnyetegnek lát az idegen önzés:
zümmög a vak ideológia!
A nagyobb jog, a még nagyobb igazság,
a természet ereje söpri el
az ellenséges torlaszokat a
zűrzavarból a megváltás felé.
Én erő vagyok, s ahogy díszeim
a tudomány, a művészet s a nők,
úgy eszközöm, ha kell, a terror is,
amelyet oly jól ismer Jehova.
A végzet vagyok, az egyetlen út.
S most jön a próba. A harc! Amit eddig
csináltam, mind csak előkészület volt.
Elbúcsúztam magamtól. Hogy mi lesz,
én is csak sejtem. Testem óriás
keretté tágult. Legnagyobb alázat,
te, legnagyobb hit, segíts meg! Segíts
te is, szerencse! Minden kész. Jelen
vagyok az ország hetven városában,
ötszázezer szuronyban mutatok
a főváros felé, egy óra mulva
monitoromon eldördül a jel:
én megszűnök és szívem árama
megindítja az új rend gépeit.
 

(1928)

 

 

 

Kegyetlen éjszaka

Irtózatos ez a hideg,
minden erőmet elveszi,
összehúzom magamat és
nyomorult vagyok és kicsi.
Irtózatos ez a hideg,
ez a kegyetlen, buta tél.
A szegényekre gondolok
s csontjaimban futkos a szél.
Minden ízemben vacogok,
két szemem az arcomba fagy.
A sarkon tűz és vén banya…
De hosszú még az út, de nagy!
Tízért sült gesztenyét veszek
és fűtöm a tenyeremet.
A szegények?… Sóhajtok és
már csak magamért szenvedek.

 

 

 

Keserű pillanat

„Majd a jövő. A ma csak megaláz…”
Köpd szemen magad, bárgyú öncsalás!
„A holnap!…” – Óh, ábrándok ripacsa,
a holnap époly hitvány, mint a ma!

 

 

 

Példázat a lepkéről a szépasszonyoknak

 

I.

Szép vagy, kis lepke, szép s finom.
Egy kis ég szállt le szárnyadon.
Egy kis szárnyas tündériség
cikázik benned szerteszét.
Merengő, édes pillanat,
a tündérek rokona vagy,
mint némely földi asszonyok,
szépek, gazdagok, boldogok,
kik nem ártanak senkinek,
csak díszítik az életet
s akiknek semmi közük e
mocskos föld nehéz, fekete
harcaihoz, bűneihez.
Két szárnyad ragyogva evez
az arany napban, ringat a
méz, harmat s illat mámora,
a könnyűség, a tisztaság,
az álom és a túlvilág.
 

II.

Szép tündér, látom sorsodat,
nemcsak az vagy te, ami vagy.
Nemcsak ártatlan és tudatlan,
bűnös is vagy te akaratlan.
Bűnös vagy abban, ami nem vagy,
abban, amiben bűntelen vagy:
apáidban, gyerekeidben
bűnös, bűnös hetedíziglen.
 

III.

Irgalmazzon neked az Isten!

 

 

 

Halott nép

A telken, piros drótháló mögött,
nyírt kertek és úri villák között,
a lezárt telken, melynél napra-nap
hazamegyek s amely még rét maradt,
a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.
Békét és rendet. Hogy tomboltatok,
barátaim, virágok és gyomok!
Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb,
lóhere, pipacs, vadtorma, szulák,
katáng és mályva, meg ti, többiek,
akiket csak látásból ismerek,
hogy pompáztatok, öldököltetek!
Tavasz óta, mint buja rengeteg,
lángoltatok… Figyeltem napra-nap
lassú és szívós harcaitokat,
virágok harcát, vad testvérekét,
egy teleknyi őserdő életét!
Megérte? Kórók, hórihorgasok,
kik nálam is nagyobbak voltatok,
s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak,
akiket most együtt aszal a nap,
felelj, halott nép, szólj, szomoru rét,
megért annyi kínt ez a buta vég?
Megérte? – A felelet elakad,
csak a szivem hallja szavaimat,
saját magammal beszélgetek… és
megsímogatom a drótkeritést,
megsímogatom, mintha tízezer
kis halottól búcsúznék vele el.
És megyek tovább. Isten veletek,
hangya és veréb dúl most bennetek,
harsog a víg, idegen csipogás…
De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.

 

 

 

Az örök Magyarországhoz

– A Nemzeti Színház százéves jubileumára –

 
Vártalak, ünnep! Megláttál, üzentél
s tüzes vasként égettek szavaid:
– Mindenről szóltál, költő, végre már a
hazádról is mondhatnál valamit! –
Üzentél s nem tudod, hogy megkinoztál,
hogy pörlekedtem magammal s veled.
Most itt vagy és: – Beszélj, fiam! – a választ
sürgetve néz rám óriás szemed.
Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa
helyett ünnepit s mégis igazat?
Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt,
amivel egykor megtagadtalak,
de az utat is, mely – barátaimmal –
visszavitt hozzád, hogy a ma mögött
minden viszályban, minden kicsiségben
meglássuk azt, ami nagy és örök.
Kérdeztél és szóra bírtad a némát,
kérdeztél, hazám, s én jó hírt hozok,
azt, hogy féltünk és védünk, Magyarország,
azt, hogy szeretnek a fiatalok,
hogy mindegyikünk egy-egy porcikád lett
és ha fájunk, magunknak és neked,
most már bent fájunk, bent és irthatatlan,
mint élő testben az élő ideg.
Tieid vagyunk és te a miénk vagy,
s most, az idő s a szellem ünnepén
értheti meg talán legjobban egymást
a régi hitvallás s az új remény:
a száz évnek, melyre ma visszanézünk
s amely oly nagy volt s mégis oly rövid,
az ember volt a teste és az őre,
a nép, mely itt köröttünk küszködik.
Óh, másik hazánk, Földöntúli Ország,
emlékező és illanó Idő,
a múlandó lét benned tartamot kap
és szellemmé és öröklétbe nő;
de neked is föld kell! s földed: az ember!
a sok ember! a nép! a hús! a vér!
a szent állat, mely az alacsony földet
túrja s a magas istenekig ér!
A szent, nyomorult, elesett magyar nép,
a magyar időt csak az őrzi meg!
Őket kell látnunk, a távollevőket,
a szépből s jóból kintrekedteket,
a milliókat – bár sohase jutnak
e csarnokokba: nélkülük ez a
mai ünnep s az örök Magyarország
csak egy ábránd hűlő káprázata!
Urak és hősök, a ti véretek
kevés megtartani a nemzetet,
de a költő nem gyászt s nem új világot,
nem villámokat kér ma tőletek,
szivet kérek millióink szivének,
kérem lelketek néma esküjét:
tudjátok, mire! – A perc rám emelte
s én rátok fordítom a sors szemét:
Nézz reánk, népem óriás szeme,
ne hagyj nyugodni, lelkiismeret,
vizsgáld, mit teszünk, vezess, adj erőt, hogy
képviseljük az egész nemzetet! –
S most zendülj, ünnep, játék, eszme és szó
ünnepe, lobogj határokon át,
nőjj össze munkás hétköznapjainkkal:
köszöntünk, Szinház, szép tündérvilág!
Nemzet Színháza, lelke, hallgatózz, föl,
a magasba, s le, a gyökerekig,
s mondd ki hangosan, vetítsd és dobogd szét,
amit e nép akar és álmodik;
az időben élsz: élj, amíg a nemzet,
s mutasd, mik voltunk, vagyunk s mik leszünk,
az örök népet, melynek áramában
mi csak mint egy-egy hullám lüktetünk.

 

 

 

Műhelytitok

Útálom a verset… Egész nap
pénzt kerestem, fáradt vagyok,
de agyam, mint a szív, tovább jár
és mindig új munkára fog:
lelki falánkság űzi folyton,
s bár rossz neki, hogy robotol,
úgy emészt engem s a világot,
mint táplálékát a gyomor.
Hiába hagyok abba mindent,
sétálni hiába megyek,
hiába fekszem le s kinálom
rossz testem a jó semminek:
míg vagyok, van valaki bennem,
aki akkor is néz s figyel,
mikor engem csak a felejtés
vagy már tán az sem érdekel.
Ma is így volt… Nem bírtam tovább,
de tovább látott a szemem, –
s özönlött a sok kép s az emlék,
zagyván, összefüggéstelen,
özönlött kivülről s belülről,
s nem akartam, de valami
mindig csak foglalkoztatott: a
perc és a töredékei
valamit mindig kitaláltak
valamiről, (hogy egyebet
ne mondjak, hát egy gyufaszálban
felgyujtották a hegyeket,
a havast, ahol három éve
jártam, s egy régi, gyűrt hajó-
jegyből, mely kabátom zsebében
zörgött, az egész ragyogó
nyári tengert körém öntötték
s így játszottak…) s hiába volt
a test tiltakozása, éber
agyam gépe úgy zakatolt,
minthogyha gyár volnék, vagy inkább
egy megőrült ingyen-mozi,
melynek pergését még az álom
se tudja megállítani.
Így volt ez ma, így tegnap, így van,
így van ez mindig énvelem,
a zűrzavar is kész, egész kép
az érzés műhelyeiben,
a pillanat is kész, örök kép,
ha él, mely fogja, a keret:
sokszor már-már alig hiszem, hogy
én írom a verseimet.
Vagy ezt én írtam?… Én csak ültem
a kávéházban, arra sem
volt már erőm, hogy hazamenjek, –
ott ültem, mondom, csendesen,
de azt nem tudtam kikerűlni,
hogy ne érezzem magamat
és kínomban firkálni kezdtem,
remélve, hogy így hamarabb
megtudom, mi fáj… Hát nem ez vagy
az az én bajom, de maga
az élet, az elrendelés, a
test meg a lélek alkata,
az, hogy a pénz sok gondja mellett
én mindig érzem magamat
és mindig fájok, mint akit vad
vitriolokba mártanak.
Költő vagyok: védtelen ember!
Mindig csupasz az idegem,
sohase tudok megpihenni
s már csak abban reménykedem,
hogy egyszer elromlik a műhely,
melyben gép s nyersanyag vagyok,
s úgy megszabadulok a verstől,
mint a testétől a halott.

 

 

 

Számvetés

Nem! nemcsak az vagy! el ne hidd!
Benned tán minden változatlan,
de sohase vagy egymagadban
s amit sorsodnak mond a hit
és ami kívül alakít,
én már kivontam s összeadtam:
egyek vagytok ti, bonthatatlan,
te, meg a körülményeid.
Több és kevesebb vagy magadnál.
A kis eltérést: hogy mi voltál:
megmérni nem tudod soha,
de mindig érezni fogod, –
mint például én azt, hogy a
ruhámban meztelen vagyok.

 

 

 

Téli fák

Hegynek vitt az erdei út.
Megálltam. Vacogtak a fák,
jobbra-balra messze kinyílt
szemeim előtt a világ:
a táj, mint vén agy vértelen
eszméi, úgy levetkezett
és nem maradt belőle, csak
a csontváztiszta szerkezet.
Tél volt és csönd, még semmi hó,
az esti köd gyült és oszolt.
Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fujtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hült helyén
most füstként szürkült a bozót.
Kísértet voltam én is a
felboncolt és kipreparált
erdőben: szinte csontomig
éreztem a csupasz halált.
– Fa vagyok én is, ágbogas
csontváz! – és éreztem a gúzst
s hogy az idő hogy marja le
rólam is a lombot, a húst.
Soká és mozdulatlanúl
álltam ott a dermedező
csöndben… És lepattant egy ág
és megmoccant a temető.
Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
rám fogta ezer fekete
vasvilláját és körülállt
a halott vázak erdeje.
– Nono! – ráztam fel magamat
és megindultam és mire
elértem az első házakat,
átjárt az élet melege,
de tovább is, egész uton
láttam még, hogy a ködön át
hogy döfködtek felém fekete
szarvaikkal a téli fák.

 

 

 

Tél

Íme, csak pénz kell, egy kis nyugalom
s már jó a séta a hegyoldalon,
frissebben mozgok, a fagy engedett,
nem szorítja ökölbe testemet
a kimerült és görcsös akarat.
Könnyű vagyok és biztos és szabad.
Csak egy kis pénz, s már mozdul a gyanú,
hogy nem voltam én mindig szomorú
és a remény, hogy nem mindig leszek.
– Mennyit rágalmaztam az életet,
– gondolom, – pedig szép is… Csakugyan…
Vagy most csapom be igazán magam? –
Kerekre nyitom a szemeimet
s úgy nézek körül, mint egy kisgyerek,
szinte peng az üvegkemény világ,
de rajtam egy meleg hang csendül át,
hogy jég s kő pattan, törik az acél
s nem a szabadság ereje a tél.
– Nem ez az erő, – mondom, és nagyot
roppan talpam alatt egy befagyott
kis tó, hártyás, útszéli pocsolya…
– Mindegy, – kiáltom, – jön a tavasza:
a lábanincs jég holnap járni fog,
a szárnyanincs víz holnap szállni fog! –
Óh élő víz, puha és bölcs erő,
te mindig mozgó, mindig pihenő,
édes egyensúly, lengő nyugalom,
a te példád vezessen utamon,
hadd legyek könnyű s erős, mint te vagy,
hadd legyek, mint te, biztos és szabad!
Mindig! Mint ma!… – S eszembe jut a pénz:
– Az teszi, – mondom, – a pénz az egész!
A pénz!… – S egy hang gúnyosan fölnevet:
– Megint rágalmazod az életet? –
Nem, nem!… Vagy mégis?… Bennem a hiba…
Szörny tél, elmúlsz-e rólam valaha?!

 

 

 

Az áprilisi rügyekhez

Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,
és közben milyen nagyra nőttetek!
hüvelyknyire!… Kilombosodtatok
és ezer könnyű és friss fodrotok
halványzöld lángként repdesi körül
a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek,
de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,
mi vár rátok, – ha itt az ideje,
mint a barna földből a rét füve,
a barna ágból kicsaptok ti is,
akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,
bölcsebbek, mint én, egészségesek…
Egy hónapja nem láttuk a napot,
mégis hittetek és kibujtatok,
hajtott a szent önzés, küzdöttetek,
győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek,
irígyelhetem erényeteket:
bolond idő járt rám is, április,
hosszú, naptalan, de én e komisz
tavaszban, mely oly zord és fénytelen,
hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,
utáltam már az egész életet
s ez kellett, ez a büszke változás,
szemeimben ez a csodálkozás,
ez kellett, hogy megváltsam magamat
és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek…
Egy hét alatt de nagyra nőttetek!
Zöld zászlaitok felrepültek a
bokrok, fák és hegyek csúcsaira
s hiába ez a gyilkos április,
reményt hirdettek, reményt nekem is!

 

 

 

Ima az utcán

Ugy örülök neked, te Nap!
Nem is tudom, mért ne imádjalak.
Megyek az utcán.
Sugaraid körülzizegnek,
minden idegem fürdik benned,
minden atomom lubickol benned,
mint rengeteg levelével a fa,
mint milliárd fűszálával a rét,
mint a levegő gyémántabroncsa a Föld körül,
mint a csúszómászó ezer kis féreg,
mint iszapjában a krokodil,
mint a majmok az őserdő fáin,
mint nőben a férfi,
mint férfi csókjában a nő.
Megyek az utcán és hálálkodom.
Kinevetnének,
ha hallanák testem gondolatait.
Mint üveget,
villogod át húsom feketeségét,
érzem, hogy pirosodnak
vérem csermelyei,
érzem szent gyönyörödet,
feltámadás,
ahogy a magban
a föld s az anya a jövőt.
Láttalak Afrikában:
a kő Memnon himnuszra zendül
sugaraidtól, isteni Nap,
és én,
fázó hús,
ne imádjalak?

 

 

 

A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, gond, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elálmélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!
Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák;
terraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye, – játszom
örvénylő leveleivel.
Játszom fénylő, gyönge hajával,
érzem élete friss husát,
a zöld vér, amely benne lüktet,
szinte a szivembe fut át;
aztán lemegyek és megállok
egy bokor előtt, fa alatt,
és lombok és szirmok hüsébe
temetem égő arcomat.
De szépek vagytok, fák, virágok!
Még ti is, egyszerű gyomok!
Költők vagytok ti szavak nélkül
és bátrabbak, mint én vagyok,
csodát tesztek minden tavasszal,
illatozva és gazdagon:
a feltámadás versei nyílnak
ujjongó ágaitokon.
Fák, költők, emeljétek égbe
a sarat, a fekete éjt,
szűrjétek virággá, gyümölccsé
a földi szennyet és ganéjt,
pompázzatok, májusi fák, hős
testvéreim, s biztassatok,
hogy bármilyen hosszú a tél, a
tavasz mégiscsak fölragyog.
S amikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti, néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

 

 

 

Egy raguzai leánderhez

Így, telten s dúsan, ahogy még soha
egy testvéred se láttam, büszke fa,
 
így már tetszel! A derekad
mint a bükké, roskadva ringatod
habzó virágaidat s illatod
 
szinte a tüdőmbe tapad.
Így már tetszel, most már tudom, ki vagy!
Eddig legfeljebb csak sajnáltalak,
 
leánder, – satnyán, betegen
tengődsz mifelénk… Dézsába rakott
zöld gyász, tegnap még sívár udvarok
 
sívár dísze voltál nekem,
ma meg nem győzök betelni veled
és símogatlak és lelkendezek,
 
mintha testvér vagy legalább
ember volnál!… Be szép vagy, be erős,
egészséges!… Magam is szinte hős
 
leszek a te példádon át
s szólok, némán (magamat biztatom):
– Persze Dél tűz rád, forrón s gazdagon,
 
nem a fukar északi nap!… –
és hangosan: – Ugye, szép a világ
s csak meghamisít a szomoruság
 
a mi hideg egünk alatt?
Ugye, hogy itt vagy, itt, a helyeden,
itt vagy igazi?!… – Egész életem
 
izgatott szivemben dobog…
Nézlek, szép fa, megváltott gyötrelem,
s eltünődöm, hogy mit adtál nekem:
 
reményt vagy magyarázatot?

 

 

 

Beszélgetés a tengerrel

Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.

 

 

 

A nyárvégi naphoz

Ne menj le, szép nap! Igazi nagy nyarunk
úgyis csak emlék, és ha kihúnysz, a gyors
 
esték már rögtön őt idézik,
 
az öregen születő, irígy őszt.
Ne menj le! Ami hátra van, oly kevés
a boldogság, hogy már neki fájdalom
 
nélkül örülni sem tudunk és
 
mégis ez, az a kevés a kincsünk.
Ezt, ezt szeretném menteni, nyujtani,
a fény utolsó csókjait és velük
 
az ifjuságot, melynek eddig
 
sohase hittem az elmulását.
Búcsúzni kell, de adj nekem, égi láng,
adj hosszu búcsút, hogy ne legyen nehéz,
 
ne legyen túlnehéz viselni,
 
ami jön, a hideg éjszakát! Óh,
szoktass a rosszhoz, sors! A tied vagyok,
halálos alkony, de ha soká ragyogsz
 
s minden hús útját járva lassan
 
megkötöm én is a csöndes alkut:
könnyebb lesz menni és beivott tüzed
egy darabig még sírom is átsüti,
 
ahogy az anyám teste fűtött,
 
még mielőtt a világra jöttem.

 

 

 

Őszi ég alatt

Csak gyűlölni tudlak az őszi napban,
kék-arany égbolt, isteni öröklét,
csak gyűlölni, amért oly idegen vagy,
csak gyűlölni, hogy oly elérhetetlen.
Megmutattad magadat és a szépet,
boldogságot is adtál, kóstolónak;
végtelen vagy, szakad a lomb a fákról,
végtelen vagy, utam a sír felé visz.
Mint elítélt, nézek a kék magasba,
nincs irgalom sehol a földieknek:
óh, hogy ragyogsz, örökkévalóság,
hogy mosolyogsz, irtózatos jövendő!

 

 

 

Ősöd és unokád

Móricz Zsigmond emlékének

 
Nézd, útra készül a kerti szulák!
Észre se vettük, s ime, nyáron át
apró batyukba kötözte magát.
Zörgő batyukat tart öreg kezében,
azok libegnek most az őszi szélben,
ahová felfutott, a keritésen.
Zöld cérna-teste egész sárga már,
trombitáit nem nyitja napsugár,
de ő nyugodt, mert tudja, mit csinál.
Batyuk zörögnek fonnyadó kezében,
négy mag minden batyu négy rekeszében,
a test ott pusztulhat a keritésen.
Ő van a magban? Ki más volna?! Ő!
Összezsugorodik s megint kinő,
ahogy vezényli az örök idő.
Nézd, útra készül a piciny szulák…
Ember, ne félj,
te vagy minden ősöd és unokád!

 

 

 

Ködben

Szemközt a ködben lassan fölfelé
 
indul a hegy,
mint féllábú híd foszlik, imbolyog
 
és átlebeg
a semmibe. Fehér semmiben állok,
fehér vakságban ég és föld között.
Utak, hol vagytok? Csak egy láthatatlan
károgás kering a fejem fölött.

 

 

 

Egy téli bodzabokorhoz

Levetkeztél, szegény bokor!
Egy hosszú-hosszú éven át
láttam, hogy szövöd, alakítod
zöldleveles selyemruhád,
sokszor láttam, hogy piperézted,
hogy szagosítottad magad
és tündér titkokat sejtettem
százrétű rokolyád alatt.
Láttalak, de csak elmenőben,
néztelek, de csak percekig,
néha úgy éreztem, hogy ígérsz,
mesélni akarsz valamit,
de munka várt, sietni kellett
s a nyár s az ősz is sietett…
Most meztelen vagy és öreg vagy
és minden titkod elveszett.
Csontváz vagy! drót-váz! égnek álló
pipaszár lábak! s mennyi göb!
Úgy ül benned a veréb, mint egy
kalitka rácsai mögött.
Fázó vendég: ahogy beröppen,
lever rólad egy kis havat
s riadtan lesi, mit csinálunk
a szürke, téli ég alatt.
Mit csinálunk? Állunk a ködben
s bámuljuk egymást szótlanul.
Emlékező szemünk beszélget,
és ahogy nézlek, felvonul,
újra felvonul tavasz és nyár:
az elmenekült kis driád,
a zöldhajú és sziromtestű
tündér, kinéz lombodon át,
s tányérnyi fehér virágfürtök
aggatnak tele, bóditó
fűszerekkel üzensz az égnek
s fuvolás cinke és rigó
surran és fészkel ágaid közt,
aztán tányérnyi fekete
ernyők, ért bogyók sokasága
húz a sárguló földre le,
mert közben aranyszőke lángba
öltöztet a korai ősz
s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz,
hogy valamit még megelőzz,
hogy valamit… Szárny rebben, ág zörg…
Csontváz-bokor, de szörnyü vagy!
Egész évben szólni akartál
s most megmutattad magadat.
Nem magadról, rólam meséltél,
zörgő, fekete intelem!
Váz vagyok én is, vetkező váz,
az életemet vetkezem,
nyaramat, mely a multat nézi
és nem ismeri meg magát:
a megvénült év erdejében
a nap kihúnyó parazsát.

 

 

 

Betegágyon

Mintha kilyukadt volna, úgy fáj
a hátam s mellem közepe,
gyilokként áll bennem a szúrás,
a képzelt dárda vasnyele:
érzem kemény és hideg ércét
és valahányszor köhögök,
a nagy, nehéz rúd szinte reng a
lapockám s bordáim között.
Komisz egy kín! Hiába mondom,
hogy csak meghültem egy kicsit,
a test, a fájó, nyomorult test
lehúz, magához nyomorít:
le kell feküdnöm… Fekszem is már,
vetkezem… Jólesik az ágy…
Ha ez ízelítő a sírból,
nem szidom többé a halált.
És most, minthogyha tíz-húsz évet
öregednék egyszerre, vagy
minthogyha már a túlvilágról
figyelném földi kínomat,
idegenűl és csodálkozva
nézek végig a testemen
s kezdem hinni, hogy nemcsak ez volt,
nemcsak ez lesz az életem:
eszembe jut, hogy három éve
épily idegen és nyugodt
lélekkel néztem rossz fogamra,
melyet az orvos kihuzott,
a rossz fogra, mellyel egy voltam
véresen és keservesen,
és amelyről már kiderült, hogy
mégsem volt azonos velem.

 

 

 

Megnyugvás

Beteg voltam, öt napon át feküdtem
s mert semmi okosabbat nem tehettem,
néztem, Idő, hogy dolgozol köröttem.
Öt éj, öt nap folyton figyeltelek,
de elbujtál, s csak mint kísértetet
éreztelek a műveid megett.
Csak a munkád éreztem szakadatlan,
azt, hogy ha ébren voltam, ha aludtam,
kevesebb lettem minden pillanatban,
s tudtam, lejárok, mint egy szerkezet,
mert folyton lopja belőlem kezed
a perceket s a másodperceket.
És töprengtem rajtad, te Érthetetlen,
s hasonlatok seregét épitettem,
hogy rabul ejtselek a ketrecükben.
S megfogta tested a szó és a kép,
de csak úgy, mint az üres árnyakét,
velük változtál ezerfélekép
és minden voltál: voltál bölcs, buta,
tér, forma, függvény, isten, fizika,
de mindig valami automata,
az élet gépe, megállíthatatlan,
s mégis a halál minden mozdulatban,
dobogó szívekben és csillagokban.
És elrémültem: – Te irtóztató,
nincs szörny, nincs hóhér, hozzád fogható,
te mindenütt mindig jelenvaló,
te kezdtél el s te hozod meg a véget,
teremtőm vagy és te vagy az itélet
bűnömre, a Te bűnödre, hogy élek! –
Elhallgattam… S életem orvosa
csak járt tovább, életem gyilkosa,
csak járt, csak járt az ős automata:
csak multál, Idő… S lassan rendbejöttem
s most gyógyultan és mégis betegebben
gondolok rád, percenkint öregebben:
Halál, mintha nem volnál, úgy teszek,
megnyugszom benned s elfelejtelek.
(Okosabbat aligha tehetek.)

 

 

 

Reggeltől estig

– Egy repülőutazás emléke –
I.
Indulás
Félsz? Hiába. Vissza? Késő!
Sorsod indul, rabja vagy.
A jel intett: itt a végső,
itt az első pillanat!
Lesz, ami lesz, álld a vizsgát,
tedd fel rá a lelkedet,
csak ennyire tartozik rád,
hogy mi történik veled.
II.
A szálló vasban
Három motor ég fele dördült
s amit vert három légcsavar,
előbb végigsepert a földön,
aztán felkapott a vihar:
szárnyára kapott: már repültünk,
– árnyékunk fekete kereszt –
riadt csirkék voltunk, akikkel
anyjuk egyszerre szállni kezd.
S onnan, az érc-kotló hasából,
a fülke ablakain át,
néztem, hőkölve s izgatottan,
hogy hőköl s billen a világ,
hogy süllyed és tágul koronggá,
aztán hogy rendeződik el
s a levegő kék sinein mi
hogy ugrunk a semmibe fel,
rugalmas síneken hogy ugrunk
a mozdulatlan semmibe:
hatszáz, hét-, nyolcszáz méter!… És már
mint egy zöld tenger feneke,
vonul a föld a mélyben… Egyre
feljebb száll kis bolygónk, a gép,
tíz tonna száll… úgy mozgok benne,
mint gyerek markában a légy.
Tíz tonna… Tehetek akármit
a szálló vasban… S valahogy,
mintha érdemem volna benne,
egy kicsit büszke is vagyok,
büszke, minthogyha én repülnék,
pedig csak repülnek velem:
minden perc négy-öt kilométer
át a csattogó egeken.
Minden perc négy-öt kilométer…
Gyűrjük és furjuk a teret,
de ha a szem csak fölfelé néz,
állni látszik a fergeteg,
amely röpít… Semmi se mozdul,
folttalan kékség zár körül,
ez itt fent már a végtelenség,
a tagolatlan, tiszta űr.
Ez itt fent már a végtelenség,
itt áll a mozgás… Odalent,
a földön látszik csak, hogy úszunk,
a földön, amely csupa rend,
csupa okosság a magasból,
mértan, számítás, csupa ész…
Nézem és tűnődve mosolygok,
oly hihetetlen az egész:
boldogan mosolygok, mert tetszik,
mert minden tetszik itt nekem…
Hátradőlök a bőrfotelben
s lassan lehunyom a szemem:
már a felhők fölé kerültünk,
fent vagyunk a világ felett,
fent, fent, ahol régen csak álmok
jártak s mennydörgő istenek.
III.
Felhők fölött
Azok ott lent a felhők… Az imént
még áttört rajtuk egy-egy lyuk s leláttunk
a földre. Mint egy akvárium alján,
úgy hajladoztak ide-oda az
apró növények, fák moszatai,
kertek és erdők alacsony mohából,
és alattunk zöld volt a levegő,
amelyet lentről kéknek látnak és
égnek neveznek a mélység lakói.
De gyönyörű volt! A hinárban itt-ott
négyszögletes kis kagylók sorakoztak
az utak mentén, bennük laknak a
tengerfenék parányai… De most már
házaival és bogaraival
eltünt a zöld alvilág… Nagy, fehér
jéghegyek úsztak tengerükre, és
egész elfödték lassú és törékeny
életüket… Óriás jéghegyek,
északról jöttek, előbb csak vagy ötven,
aztán ezer, huszezer s mind nagyobb, mint
egy-egy város odalent… Összecsaptak,
összetorlódtak, laza lavinák,
egymásba forrtak és fölpuposodtak,
meghengergőztek egymás hab-husában
s most akármerre nézek lefelé,
mindenütt dult gyémántmezőkre látok,
gleccserekre, habzó sivatagokra,
hóhegyláncokra, melyeket fehéren
borít a fehér erdők s ligetek
megőszült lombrengetege… Fehéren
villog a táj, villog a sárga napban
a lebegő, végtelen sarkvidék,
és fölötte, a kék, az igazi
kék ég alatt mi szállunk… Óriássá
volna jó most változni, és kilépni
a gépből, ki a puha kékkel árnyalt,
dagadó, tükrös, szétrongyolt s tömött
köd-domborulatokra, óriás
sítalpakon lerohanni a ringó
völgyekbe és sikokra… Óriások
birodalma ez, légi óriások
álmodták, építették, vastagon
tetőzték vele a zöld alvilágot,
a vizi törpék országát… A felső
égben szállunk most, s alattunk, egész
közel, a szikrázó görgetegek
hátán és szakadékain bizony
nyaktörően bukdácsol föl s alá
rohanó árnyunk, a kereszt… Dörögve
szállunk e göndör mennyország felett,
már egy órája szállunk… S most, ni, most
kilyukadt, végre megint kilyukadt
a fehérség, lék nyilt a földre, egyre
több lék… A nap itt-ott betűz az alsó,
zöld félhomályba… Meg-megvillan a
jégtáblás tenger feneke… Az ingó
gőzök és párák szakadoznak… Úszó
fehér szigetek közt úszunk… A kék és
zöld tájat már alig tarkázza egy-egy
magányos jéghegy… Fent a nap s alattunk
megint a zöld akvárium ragyog:
az áttetsző hinár, a gyönyörű
liliputi erdők és csigaházak,
az emberek világa, ezerötszáz
méternyi mélyben… Az embereké,
a parányi férgeké, akiket
a magasból már majdnem elfeledtünk.
IV.
Félelem és biztonság
Száll a gép és szól a Kisértő:
– A halál versenyt száll vele!
És sandán folytatja: – Különben,
nem is volna oly rossz! ugy-e?
Oly gyors, oly visszavonhatatlan,
oly könnyű volna!… – Gúnyosan
biztat s vígasztal, s épp azért nem
ijeszt meg, mert igaza van.
Igaza van, sokszor kivántam
s most talán itt a gyors halál.
A szárnyra nézek: leszakadhat;
a propellerre: tán megáll…
– Még tíz-húsz évnyi földi kínért
egy perc! vagy annyi se!… –
Öt-hatszáz emelet magasból
nézek lefele.
Öt-hatszáz emeletnyi égből
nézem, a föld hogy elmarad.
…S látom, hogy felrobbant a gép és
zuhan, és látom magamat:
– Az istenségit!… – S különös, hogy
mégis oly józan maradok:
csak az agy tudja a veszélyt,
a szív nyugodt.
Az agy csak tudja, hogy lehet baj.
– Nem lesz! – dörög választ a gép.
– Nem lesz, – sugja a test, de ujra
kisért a lelki gyöngeség:
– Tán jobb is volna… végleg… oly gyors… –
Lenézek a rémületes
mélységbe, s minden porcikámban
érzem, hogy mily fölösleges
töprengeni, vizsgálni ezt-azt:
gyáva és hős itt egyremegy,
a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet;
s ez a jó: az, hogy nincs segítség:
ez az igazi béke és
biztonság a biztos veszélyben,
megváltó megkönnyebbülés:
Mindig mondtam, hogy él a vas,
mindig mondtam, hogy minden él:
valaki visz most, az anyag
vagy valamely más nagy Vezér!
Óh boldog kiszolgáltatottság!
„Sorsod elindult, rabja vagy.”
Sohse tudtam ily tisztán hinni,
sohse voltam még ily szabad.
V.
A motorok
Ilyen bőgést! – Két óra óta
üvöltenek már odakint
a nagy motorok, iszonyú
fantasztikus állataink,
a három óriási fej,
három fekete gépbivaly
s orrukban láthatatlanul
forog a részeg légcsavar.
Itt vannak… Kijöttem, előre,
cigarettázni… Igen, itt
mennydörög egy-egy jobbra-balra,
legelől meg a harmadik,
a harmadik, melyet nem látni…
Bőgnek és dolgoznak veszett
gyönyörűséggel, s én szeretném
megsimogatni fejüket,
cirógatni, megveregetni
hálásan, barátságosan,
mint derék lovait a gazda…
– Ha már rátok bíztam magam,
hát vigyetek, jó motorok,
vigyetek országok felett,
vigyétek tíz tonnánkat oly
könnyen, mint szél a levelet,
vigyetek, szárnyas bivalyok,
a Dunán s az Alpokon át,
vigyetek akárhova… Ez már
német föld… Vigyetek tovább,
föl, magasra, még magasabbra,
uj s uj tájakra, vigyetek,
csavarogjuk be egy kicsit
a hihetetlen egeket,
s bőgjétek szét örömömet,
vas-angyalok, barátaim,
azt, hogy jó, hogy jó, hogy milyen jó
még csodálkozni valamin.
VI.
A harmadik ugrás
Egy ugrás: Bécs… Utána Salzburg…
Münchenbe vitt a harmadik…
S már megint száll az óriás gép
s meg se fog állni Zürichig;
jobbra-balra a két ezüst szárny,
megint bőg a három motor…
Már összeszoktunk s jó barát a
vihar, mely fölkap és sodor.
Ráérek bámészkodni, hosszan…
Egy perc: a Starenbergi tó,
még egy: Ammer-see… Hogy szerettem
volna itt járni!… Szétcsapó
térképe messzefut a tájnak:
ott a Wetterstein teteje,
jobbra távcsőn a Duna csillog,
alattunk a Lech mezeje.
Micsoda kép, mily gazdag és nagy!
Mennyi szép! s mind hogy elmarad!
Országok díszletei jönnek
s tünnek el néhány perc alatt;
mint ha a mozi söpri őket,
fut a sok kép, egyszerre száz…
Kincseket halmoz s szór az út, e
tékozló összefoglalás.
Kincsek, szemem kincsei, tájak,
hogy tartsalak meg titeket?
Haszontalan szépség, talán ma
sem bűn tisztelni a neved:
meg akarlak őrizni! S az fáj,
hogy a rétből elvész a fű
s hogy ily tömegben a magasból
csak árnyék minden gyönyörű.
Csak árny, mondom, mindez csak árnykép,
csak kisértet… S az elhagyott
tájak kincséért máris ujra
épp annyi kárpótlást kapok:
a Bodeni tó ránctalan zöld
tükre ragyog a gép alatt.
– Nézzétek: látni, hogy ütik fel
orruk a vízből a halak! –
Csakugyan, mily jól látni! Nyíló
gyűrűkben pattogzik a víz…
Kétoldalt megvillan a Rajna –
s városok, tán tizenöt is,
egyszerre mind! Konstanz! s a többi!
áhított, távoli nevek!
S elnevetem magam: – A Maggi!
Most szállunk el a gyár felett… –
És nézek hátra: hol a sok szép?
S előre: igen, ott, elől!
Az imént még… s már veszve? vége?
Ami messze volt… ott a Cél!
Ott a Cél! Ott!… s mire kimondom,
már itt… túlközel! túlhamar!
Bolond varázsló bolond álma
ez a tündéri zűrzavar.
S már szállunk, szállunk lefelé
a levegő mesebeli
üveghegyén, melyre fölvittek
a vas s a tűz angyalai…
Már lent vagyunk, futunk, megállunk,
már föld van a talpam alatt…
Ember vagyok… Mégis úgy érzem,
hogy levágták a szárnyamat.
VII.
Az este elé
Elém gördülhetsz, szent Erő,
kínálhatod ujra
érc-szárnyaidat,
három szived
döreje most már
gyász-zene nékem.
Eddig előre
fölfele hoztál,
most visszafordulsz,
hazaviszel.
Látom a reggelt,
az ifju napot,
vele együtt hágtam égre,
vele együtt kell most bukni.
Öregeknek
könnyü a vég,
de én még fiatal vagyok,
de még dél veri arcomat,
s itt, az idő tetején
fáj legjobban az este,
innen, az út közepéről
leghosszabb a halál:
Röpíthetsz, ragyogó szárny, –
föld fele hajlik már a nap
és estére a mi
égi utunk is
ott végződik, ahonnan
indult,
a porban.
VIII.
Vissza
Vissza!… Az út most lopja sorra vissza,
 
amit adott,
a póklábú városokat, a megnőtt
 
pillanatok
aranyát, felhők csodáit, a mélység
 
szédületét:
fájjon a búcsú, megsiratva szebb lesz
 
a veszteség.
Állj meg, vak motor, fagyj meg, robbanó tűz:
 
túlgyors a vég
s ahogy a sok fogy, úgy ér egyre többet
 
a maradék!
Kiáltanék: – Őrült gép, ne rohanj így! –
 
de a szavam
csak néma kín… S nem kell már az sem, ami
 
még hátra van.
Az se kell… Csak túllenni az egészen,
 
túljutni már!
– Ébredj, bolond! – szidom magam, az álom
 
annyira fáj.
Túlsokat láttam, túlsokat veszítek:
 
nem akarom!
– Ébredj, bolond!… – Zökkenünk és megállunk
 
a betonon.
IX.
Rabok
Mindennap megdördül a három
motor az erkélyem felett,
a gép itt megy s jön reggel-este,
a hangjáról ráismerek.
Most is jön, nézem s szinte most is
fent látom rajta magamat…
Ugy bámulok föl rá s az égre,
mint megváltójára a rab.
De csak egy perc, hogy gondolatban
szabadon repülök vele.
Őt is befogták, mondom aztán,
csak épp nagyobb a ketrece:
négy ország közt, ahogy egy inga
lökdösi, ide-oda jár…
Most ért fölém: – Hiába, rab vagy,
barátom, nagy vándormadár,
rab vagy, mint én, – gondolom, és mig
az esti Pasarét fölött
a gép a kigyúló magasban
Mátyásföld felé mennydörög,
fáradt szemem előtt a mélység
nyitja meg sötét beleit,
a sírt, hová minden hus és vas
egyszer visszatemetkezik.
– Te is csak vágy vagy, szárnyrakelt érc! –
Nézem az alkonyi eget…
Szeretnék valakit, nagyobbat,
győzteset… Egyre nehezebb
a pillám… Valakit… S megindul
velem a terrasz, szédülök…
Már repülünk… Ez nem az erkély,
nem az visz!… Csillagok között
szállok, igen: érzem, a zengő
űrben hogy rovunk körre kört,
akire nem gondoltam, ő visz:
a nagy repülőgép! a Föld!
Ő visz, az élő, óriás, az
isteni Föld!… S egyszerre mint
bilincs csukódik szárnyainkra
a kör, melyben utunk kering:
és látom: ő is rab, a Föld is,
a Föld is csak egy vágy… Az űr
és az idő suhog köröttünk
tengerként s győzhetetlenül:
az üres örökkévalóság
súgja felénk rémületes
szemeivel, hogy a halálon
kívül minden fölösleges.
Azt súgja, hogy nincsen menekvés,
hogy minden út hozzá vezet
s a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet,
hogy sokszoros rabok vagyunk mind
és a legnagyobb rab a vágy…
És lassan visszaindulunk és
leszállunk a felhőkön át
a kertbe… Ez már csak a terrasz,
az visz… nem, már nem is inog…
Fölnézek: – Hol a repülőgép? –
Kisértetek, káprázatok
röpdösnek körül… Ott van, ott száll,
már csak az a fekete kis
légy, ott, az égre fölragasztva!…
Most eltünt… eltűnünk mi is,
mind eltűnünk, egész sötét van…
Amig vágyik, mindenki rab.
Isten veled, szárnyrakelt lélek,
nyugodj meg, szárnyrakelt anyag!
Reggeltől estig menekültünk
és nem jutottunk sehova…
Eh, rágj meg rozsdás-férges száddal,
rágj már szét, örök éjszaka!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]