Trieszt előtt

Ha – (olvasva valami könyvet,
mert már nem érdekel az út) –
ülök a pesti villamosban
és a kocsi a hídra fut
és a szűk házsorok helyett a
Duna vesz körül meg az ég,
mindig eszembe jut a tenger
és megnyílik a messzeség.
S mintha most látnám legelőször,
látom a Karsztot, a vonat
reggeli zegzug szirtfalak közt
csattog a keskeny ég alatt,
és ott ácsorgok, izgatottan,
az ablaknál, Trieszt előtt,
lesve, mikor maradnak el már
a zsúfolt ormok és tetők,
és csattog a hűvös magasság,
és fordulunk, s egyszerre csak,
mintha elfújták volna, jobbról
az utolsó fal leszakad,
és hangtalan, kék robbanásként
végtelenné nyílik az ég
s vele nyílik egy másik ég is,
mintha alánk terítenék:
a borzongó, kékhúsú tenger,
nagy, lassú barázdáival,
s rajta napfény, és felleg árnya,
s vitorlák, fehér lepkeraj. –
Be szép volt! És be szép, hogy így jött,
ilyen egyszerre az egész!
Láttam, és azóta se múlik
az óriás meglepetés:
láttam a szépet, itt maradt a
szememben, csak behúnyni kell,
s ha megvakít is az írigy sors,
ezt soha már nem veszi el.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]