Monológ a sötétben

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,
a nap mily gyorsan elsuhan,
reggel indulok pénzt keresni
s mire megjövök, este van.
Kislányomat már alig látom,
szinte ünnepnap, hogyha lát,
máskor csak hang a telefonban…
S ez így megy egész héten át,
így megy ez hónapokon át, és
nem érek már rá semmire,
szeretném még megírni ezt-azt,
de senkinek sem érdeke,
csak énnekem, hogy megmaradjak…
Költészet, álmok… Szép szavak!
Éppúgy küszködöm a világban,
mint akármilyen más anyag,
mint egy kis féreg, egy fa, egy ló,
és tudom: kár minden panasz:
csak az igazi tragédia,
ami egy kutyának is az.
Szörnyű, hogy szaladnak az órák,
a napok, hetek, évre év;
nézem, hogy építi a romlás
bennem is gyönyörű müvét,
de a rossznál már fontosabb lett
az a sok félelmes csoda,
amit lassan feltár előttem
a világ fekete ura.
Tudtam én, mondtam régen is már,
hogy ő, a rossz, az igazi,
hogy egyre tökéletesebbek
a sátán műremekei, –
mondtam én! sírtam, átkozódtam,
s voltam kárörvendő tanu,
de most már csak látvány szememnek
az egyetemes háború:
fáradtan, révedezve nézem,
hogy nap nap után hogy rohan:
huszonnégy óra a jövendő
és az is oly bizonytalan.
Már csak a pihenésre vágyom,
magamat elfelejteni,
értelmetlen ellenkezésből
pár kolduson segíteni,
és befordulni a sötétbe – –
– ahogy most mindjárt megteszem,
most, mikor éjfélkor az ágyban
elnézek az életemen:
mért volt mindez? – Nincs válaszom rá. –
A gyerekeim alszanak.
Felülről, mint egy óriás szem,
nézem hidegen magamat,
és talán nem is vagyok ember…
És a lámpát lecsavarom
s beföd a győzelmes sötétség,
az űr, a puha sírhalom,
és megpróbálok elaludni…
Sötét a mindenség, sötét,
(a Nap is csak egy lámpa benne,
mint az enyém, mely már nem ég).
– Sötét a mindenség… Aludjunk…
Elfogy a vers lélegzete…
Ha kész van, jó. Ha nem, fejezze,
kinek hogy tetszik, maga be.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]