Betűk és Emberek

 

I.

Itt-ott, régen is, gyerekésszel,
klubban, kávéházban, ahol
a betű népe összefoly,
láttam már, s óh, láttam elégszer
azután is, tegnap, tavaly,
láttam őket, sebezhetetlen
magányban vagy gyülekezetben,
láttam a vén és fiatal
katonákat, sok elbukottat,
születni vágyó embriót,
papot, szofistát, házalót,
a főcsapatot s az utóhad
halottait, a hegyorom
hősét és szentet és irígyet:
láttam s nézem őket, akiknek
neve együtt: Irodalom.
 

II.

Borzalmas nép: bölcsek, bolondok,
őrült a legtöbb, mind király
vagy legalább is trónra vár
s megveti, míg lesi a koncot,
degradált nagyurak, zsenik,
nincs, kit nem ég kegyelme küldött
s bár e kegy már sokból kizüllött,
testvérek mind, hisz ismerik,
ismerik azt a mérget-átkot,
az Én roppant bódulatát,
mely úgy üt perceiken át,
hogy mindig játszva megtalálod
minden ártatlan és szerény
szavukban is a meghuzódott
és éber önzést, mint a pókot
labirintusa közepén.
 

III.

Az új lélek, mikor betéved
a szent csarnokba, tiszteleg
s csak lassan s fájva látja meg
a zsinagógában a céhet,
a hős ihletben az ipart,
hullákat az elevenekben
s legfőkép a buta-kegyetlen
piacot s akiket kitart.
Jobb volna tudni ami rád vár,
naív fiú? Vagy lenni vak?
Halálos tudást tartogat
talán számodra ez a vásár,
hol jó mérték a jóra nincs
és szilárdat inga igazgat
és sokszor tán ép az a gazdag,
akinek egy fillére sincs.
 

IV.

A betű öl, – mondja az Írás. –
Körötted ingnak-lengenek
az eleven kísértetek
és sorsuk különös tanítás.
Szól az idő: – Nézd, ezek itt
már meghaltak, rég, észrevétlen,
mert egy ringyó lakik a pénzben
és agyukkal szeretkezik.
Óh, szép ez a ringyó, örökszép,
csókja és neve van ezer:
Hatalom, Divat és Siker
és Párt és Parancs és Közönség,
és bár fejét ő hajtja meg,
dróton rángatja tisztelőit,
akinek házába szegődik
s akit kalandonkint fizet.
Meghalsz, ha elcsábít! Mosoly
vagy nyomor győz le? Neki mindegy!
Gyűlölete lehúzza inged
s kegye még jobban megrabol:
kapzsi gyönyöre, hogyha tiszta
véred egyszer élvezte már,
eredbe mindig visszajár
és te, mint titkos morfinista,
hogy magad társtalan ne lásd,
terjeszteni fogod a mérget
és mert teljesedésnek érzed,
magasztalod a pusztulást:
élsz, magad kísérteteképpen,
s szolgálsz egy idegen urat,
kinek tapsa el-elmarad
és a rendjele néha szégyen.
 

V.

Sok más is jár-kél itt, unottan,
s kínja nem az a cicomás
festékes kiábrándulás,
amely a kulisszák mögött van,
nem oly undor, mit a szinész
érezhet, orvos a betegtől
vagy vén pincér az ételektől:
itt magát utálja az ész,
gondolat utálja betűjét,
lelkét a lélek, szót a szó,
álmait az álmodozó,
itt szíveket nem hegedű tép,
nem játék, hangszer vagy szerep:
itt az elhallgatott cigányok
vagy a ki sem bérelt zsiványok
sírnak, sok szörnyű ismeret,
vagy bosszú, mely, hogy jót gyalázzon,
rossz-magát is kész szidni már
s mindig lefelé licitál
egy csömörös végeladáson;
s e végső undor, e nagy, ez
a bölcs és gonosz elesettség
néha már egy kicsit nemesség
s érdem is, mert tökéletes.
 

VI.

De nézd meg ezt, itt, – semmi érdem,
csak seb és gőg. Egy téveteg
hang egykor benne keresett
hangszert, hogy fölzengjen kevélyen,
lakást egy vak eszme, aki
most kénytelen – mint néha hitvány
mesterét a különb tanítvány –
rossz gazdáját is védeni.
Ott ül, groteszk király. A koncert,
mely benne játszik, komisz és
tűzijátéka röhögés,
mégis tragikus e bohóc, mert
a gúny nemcsak őt marja, de
az angyalt is, ki benne senyved,
az ideált, kinek ma szennyek
és férgek az eledele.
Ünnepelt hős nincs rakva, mint ő,
annyi sebbel. – Óh, égi hit,
hiúság, tedd jóvá, amit
tévedett vele a teremtő!
 

VII.

Csapdákat, csábító varázst,
gátat és poklokat az útra
maga az eszme és a munka
rakott, ő szervez támadást
legkedvesebb fiai ellen
s pusztulni hagyja, aki fél,
s nem hajlik le a bátorért,
hogy minden esendő elessen.
Eszme, isten, te, Valami,
ismerlek-e én is? Enyém vagy?
Vagy szó vagy csupán és remény vagy?
Van jogom neved vallani?
Igazság-e, ha annak érzem,
az én harcomat, hitemet?
Egyszerre köszönöm neked
az erőm s a kételkedésem?
Üldöznek, én is üldözök,
s most is feszítsd meg!-et kiáltok,
pedig sokszor magam se látok
különbséget jó s rossz között.
Ki vagyok én? És hol vagyok?
Jaj, nem érdem, ha nem bukunk el,
s nem látjuk, hogy hova jutunk el,
s ez így van, mert te akarod,
te akarod, te Ismeretlen,
s téged szolgál az iszonyú
rettegés is, az a gyanú,
hogy míg itt harcolok nevedben,
egyik bölcs csapdád zajtalan
karjaival körémcsukódott
s mutatja, másnak, hogy a poklot
nem érzi aki benne van.
 

VIII.

Gazdánk, mindenkinél nagyobb vagy
és teljességed a titok,
körüljárnak a darabok
s amíg néznek, földarabolnak.
Talán én is csak részeket
láttam benned, s a kereséssel,
rostálással és elvetéssel
még jobban félreértelek.
Nem nevezlek már annak-ennek,
sokarcú igazság, hiszen
értelmed forog szüntelen
s mindig van mást mondani nyelved.
Csak mi teszünk, szabályaink
tesznek téged farizeussá,
testvérünkké, jóvá s gonosszá,
mert töredék törvénye mind:
határt ad a határtalannak
és roncsol és elkülönít,
de fölötte, ha ész, ha hit,
egységes nagy álmok rohannak.
Maradj most már nekem csoda.
Jobb lesz, ha mint gyermekek élünk
s nem kutatunk, nem itélünk
s így jutunk el valahova,
farkasok és bárányok együtt,
mi, törvénytelenek, vakok,
akik az elbizakodott
iránytűket már nem követjük,
hanem az álmot, aki vagy,
takarónak húzzuk magunkra,
boldogan, hogy végre lehúnyja
elfáradt szemeit az agy.
 

IX.

Uram, lehetsz Igen, lehetsz Nem,
igazság s félrevezetés:
én már elvállaltalak és
a rosszat is csak jól cselekszem.
Hadd legyek most már remete,
hadd járjak utamon magamban
s ne keressem még gondolatban
sem, hogy valamit érek-e.
Uram, ha már az lett a dolgom,
mondani, mit rajtam szür át
pár esztendeig a világ,
mondjam mindig, ahogy ma mondom:
mondjam senkinek!… Ingatag,
mint a holdkórosé, a lábam…
Megyek… Óh, bár csak a halálban
tudnám meg zuhanásomat!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]