Ne magamat?

„Ne magadat!… Az Ember
sorsa kicsi,
ma nagyobb jajra tüzesek
a világ sebei,
rád is kíváncsi lesz az idő
holnap vagy holnapután:
mit akarsz most, Egyetlen Ember?
Hallgass, magány!”
Nem hallgatok! A nagy is
csak sok kicsi.
Hát nem mibennünk fáj a világ,
ha vannak sebei?
Már roskadok, s egy terhemet is
ki veszi, ki veszi le?
Mi közöm az olyan világhoz,
amelynek hozzám nincs köze?
Mi nékem a világ nélkülem?
És ha egy pillanat
tud tetszeni még, csók, őszi táj
vagy ezüstlábú patak,
vagy akármi még, ha akármi e dúlt
időben öröm nekünk,
egy jajt csittít el a sok közűl
becsukódó sebünk.
De hol az a csók? az a feledés?
szépség, akármi, hol?
A pénz, amiért megdolgozunk,
bosszút áll, mint a nyomor:
szélcsönd, szabadság ingyen a
szegénynek sose jár
és napról-napra jobb barátom
lesz a halál.
Láncban, fulladva, romok alatt
építem az eget,
nő az undor, fogy az erő
és fogy a szeretet.
Banda a világ, banditák
az öklök és az agyak;
van, aki bölcs és jót akar,
de mit ér, ha vak?
Ne magamat? De! Magamat!
Mindenki magát!
Nem magamért, mindenkiért
siratom én a magányt.
Magad vagy, Ember, a hadsereged,
és a harc rémületes;
undorodj s halj meg, tiszta szív,
de míg bírsz, védekezz!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]