Két sárga láng

Este, ha lámpám lecsavartam
s lehunyom fáradt szememet,
két sárga láng még ott remeg
múló emlékül az agyamban.
Mint nap, mikor a láthatár
fölött már csak a képe száll,
úgy mennek, olyan haloványan
s egyszer csak észrevétlenűl
eltünnek és én egyedűl
maradok a belső homályban.
Hol vagytok, fénylő vándorok,
tükrös mélyemben merre jártok?
Biztos, hogy majd visszataláltok?
Milyen tengerbe szálltatok?
Vagy visszabujtatok, halódva,
mint mécses lángja a kanócba,
s ez a halál? – Bezárt az éj,
nincs része bennem a világnak
s belül, mint fülledt, szomju tájat,
öntöz folyóival a vér.
S visz a sötét. Egy pillanat csak.
Kettő. – Mi az ut és ki mér?
Három. – Minden egymásba fér.
Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat.
Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az?
De hisz itt minden ugyanaz!
Föl! Nincs értelme! Vissza innen!
De ut és szám most körbe áll,
aztán megalszik a homály
és most már többé semmi sincsen…
…Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem,
utoljára nem erre jártam!
Valami történt közben! Álltam –
s két láng – és semmi értelem!
Valami történt szakadatlan
és csak most kezd mulni agyamban
az éjszakányi pillanat:
Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre!
Két sárga láng csap a szemembe
és ablakomban áll a Nap.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]