Őrangyalok

Barátom, ki a halhatatlan
nyomornak megváltást keresel,
ne a halált, – a Sötétség
s a Káprázatok
isteneit ünnepeld!
Különös
őr-szellemek ők.
Még nincs meg az ember, amikor
jön az egyik, a fekete angyal,
könyörögve néz a tények
arcába, aztán
elborzad, és irgalmas keze
már az anyaméhben,
előre, igyekszik
becsukni a lélek szemeit.
S ha nem sikerűl
a részvét tette s a gyászruhás
angyal később is hasztalan
próbálja kilopni
védence agyából a fény
szomorú erejét,
jön a másik, a látszatok
tűzszárnyú angyala, aki
kitalálta az antikrisztus
csodáit és aranyat
csinál a kavicsból.
Áldott ez az őr is, mint sötét
testvére volt:
felelőtlen álmodozásra
tanítja az ifjút s az érzékiség
lidérceivel messzecsalja
az igazság vigasztalan
képeitől a szemeket:
szent ez az angyal is, ez a
tündöklő csaló, hisz amikor
korcsmát nyit a földi
kétségbeesésnek
vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban
felejteni
csábítja az önzést:
látja, óh,
jól látja az aljas, az egyetemes
komédiát
s legalább utólag
igyekszik menteni. – Óh,
barátom, szent ez a két különös
angyal, aki sírva
áll két semmiség között
s addig is, míg őrváltás lesz,
éjszakával takargatja,
lázálmokkal vakítgatja,
ahogy tudja, boldogítja
a valóság töviságyán
félálomban hánykolódó
tehetetlen, menthetetlen,
halhatatlan életet!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]