A Sátán Műremekei

1926

 

 

 

 

Mérget, revolvert

Mérget, revolvert, gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
gégédet, őrült!
– Nézz szét: valaki kilopja
szemedet a homlokod alól,
friss vágyaidat hintója elé
fogja paripának, meleg szivedet
feltalpalja a cipője alá
s nyomorodból arany palotát
épit magának – –
Nézd: százezrek, milliók
sorvadnak sirba, nyomorult
barmok, testvéreid,
akik valaha,
mint te,
hittek, akartak – – Óh
nyisd hát ki boldogtalan szemedet,
te szegény,
frissenjött fiatalember,
te naiv, te őrült,
és menj haza,
állj tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra –
– – aztán rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán!

 

 

 

Negyedóra Isten és a Hivatal közt

Áldassál, gyönyörű
reggel, ki meleg
hullámaidat arcomba csapod,
mikor szomorú
kapumon kilépek!
Már mögöttem az isten
békéje, mégis
áldassál, gyönyörű
negyedóra, aki
rohanó villamoson röpitesz
a város felé,
a munka felé,
gyárba, irodába, a kuli nap
börtöne felé,
de a lelkeken, ablakokon még
beöntöd a napfényt!
Már csak ilyenkor
vagyok, aki vagyok,
csak ilyenkor lophatom
fiatal szemeimbe
az édes élet melegét,
siető lányok lábairól
a napsugár harisnyáját,
az ifjú vágy tilos utjait,
– már csak ilyenkor
vagyok a magamé,
csak ilyenkor a testvéreimé,
mindenkié,
aki most
itt s mindenütt
velem együtt rohan a rohanó
villamosokon
a pénz felé,
a város felé,
az inkvizítor munka
irigyelt kínkamrái felé
s végiggondolja mind, ami szép,
és elsiratja, ami öröm,
mert ez a végső
búcsú magunktól, ez a perc
a munka előtt, napos utcán:
ez a perc a miénk, a pihent
érzékek lázadása, szabadság
mindennapos reménye,
egyetlen szent negyedóra
Isten
és a Hivatal közt:
Áldassál, gyönyörű
villamosút, arany
reggel, amiért legalább te
megmaradtál, – és köszöntsd
vissza
vígan a halni indulókat!

 

 

 

Operába indul az autó

Operába indul az autó,
s mintha a puha nagyúri szalon
gördülne vele, boldogan
élvezi az isteni hölgy a tél
idilljét, a rohanó táj
komoly varázsát.
De mit ér nekem
a hó varázsa? mit e gyönyörü est
fehér nyugalma, mikor
otthon hideg van
és nincs mit enni?
Diákkoromban szivszorongva
néztem az első
pelyhek táncát az ablakon,
később a ródlipálya csak
állást jelentett:
gazdag gyerekekre vigyáztam
hogy ki ne törjék a nyakukat –
s bár azóta folyton dolgozom:
széntől repedhet most a bányák
szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek
mégis a foga vacog,
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből
roskadó vonatok, nekem
még jó, ha félmázsa hitelt
ad az irgalmas uzsora.
Hol van hát isten, aki
nem énmellém áll, amikor
pörlekedem vele? hol akad
egy isten is, aki nem sír,
mikor, itt,
álomszerü villák zuzmarás
kapui előtt, e fehér
estében, a zizegő
hópelyhek alatt
reménytelenül dideregve
én, a kuli,
poklok mocskára-tüzére
gondolok
s igy nézek, szótlan, az elsuhanó
reflektor fénye után?!

 

 

 

Áldozatok

Zajosan dördűl a revolver
s a jólszituált kereskedő
halála átveri sziveteken
a Pénz meg az Üzlet
rémületét.
De én
azt mondom: halljátok meg a
zajtalan omlásokat is,
a tömegekét, az észre se vett
borzalmakat, az egyetemes
üzlet parancsait, amely
már a startnál lefog és
előre elítél:
nézzétek az élet
húsevő tömlöceit, a sok
halálbapréselt akarat
fuldoklását, a rakétás
felszín alatt a sivatag
kétségbeesést,
az emberirtó
munka fegyenceit, kik a kényszer
fegyvercsövei előtt
szótlan menetelnek elérhetetlen
oázisok felé s nem is
tudják, hogy gyermekeikben
csak nyomoruságuk örök
folytatása következik. –
Zajosan
dördűl az előkelő
áldozat fegyvere, nekem
mégis jobban fáj
az a másik, a sok, az a számtalan,
számontarthatatlan, zajtalan halál,
bennem örök-fekete
tengerzúgás az a néma panasz,
a tömegeké, a hétköznapoké,
s mióta egyszer
meghallottam, minden revolvert
tuldörög füleimben
a sivatag éneke, a porszemek
sirása, a névtelen
reménytelen,
embertemető, istengyilkoló,
végtelen,
üres és fekete csönd.

 

 

 

Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek,
a beteg előtt felrakja kegyes
álarcát a világ.
„Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a
társadalom; e két csodaszóban
egyesülnek a szétdult
parlamentek
s még a rablók kapitányai is
megpróbálnak valami
nemeset hazudni. De ki látja
a harmadik rémet, az örök
járványt, amelynek
kórháza a város, az egész
ország, országok? Óh, ki látja
a legnagyobb kórt, az emberiség
örökölt terheltségét, ki látja
közületek, Nagyok,
a szegénységet,
melynek gyógyithatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit hurcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban, nászéjszakánkon
vele oltjuk be a jövendőt
s évezredek óta miatta
fetrengünk a butaság
mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,
mikor látod meg a beteget
a szegényben? Gazdag, óh, mikor
jelenik meg pilládon a szánakozó
borzadály könnye, amely
egy-egy szörnyű betegágy előtt
néha mégiscsak kicsordul szemedből?

 

 

 

Magasból

A nagyságos asszonynak egy falatért
kezet csókol a koldus. És mégsem ő
igazán szánalmas, hanem az,
a másik, aki már
ember lehetne, de csak
a parányi siker megvesztegetett
bérence s aki
egy kis élősdi nyugalomért
boldogan meglapul a Nagyok
lábainál,
az az igazi
gyönge s nyomorult, aki
lelki békéjét falat kenyerekkel
egyensulyozza… De más,
de más mellette a nagy,
a hatalmas, az igazi ember,
aki küzd és ezer idegen
akarat kezéből
kiveri a pengőt, óh, milyen
más az a lélek, amely
a veszélynek elektromos
mezői s az érdekek alá-
aknázott tájai fölött
vezeti a pénz vagy a hit
nagyszerü hadjáratait és az erő
halálfejes lobogóját
nyiltan feltűzi a legmagasabb
ormokra – Óh, be egyformán kicsiny
onnan a koldus,
meg a nagyságos asszony óvatos
könyörülete, s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan,
fentről,
ahol az önzés
óriás toronyőreivel
hiu harcban
csak a legbátrabb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak!

 

 

 

Miénk a napfény

Miénk a napfény, a levegő
s mindaz, mit a pénz
nem zárolhat; miénk
a test, mely még friss és erős,
s a lélek, mely ép ugy örül
és szenved, mint a gazdagoké. –
De mit ér ez a test,
ha nap-nap után lopja erejét
az idegen boldogulás? Mit ér
a lélek, ha csak hulladék
jut néha néki? Mit akar
az a sok nyomorult, aki egymást
teszi fölöslegessé, mit akar
a sok koldus, aki rá sem ér
örülni az élet
ingyen-szépségeinek, mert
ahogy ő a mindennapi kenyeret,
ugy eszi őt is a
mindennapi kenyér?! – S ha százszor-
szent is a bölcs
lemondás szomorusága és
ha csoda is mindaz, amit a pénz
nem vehet el:
mit ér szegénynek az utcasarok
tavaszi fénye, mit a percnyi
öncsalás, – mit ér
a robotolók örök
erőlködése, ha sosem
látják meg istent, azt, aki az
ingyen napon és levegőn túl
adhatna még valamit,
hogy ne maradjon
hetedizigleni unokáik
számára is a nélkülözés
rémuralma a jövő?

 

 

 

Játszópajtások

A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt,
látván, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa
mily unottan zötyögteti
a leütött
kis borjut végig az utcán,
a szép kis bocit, amely épp
akkora, mint amelyiknek
csengős mozdulataira ő
ugy emlékszik gyerekkori
nyaraiból. Nagyon
szomorú lett a szive: ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkivüli: ő
rögtön látta gyerekkora
négylábú játszótársait,
mind-mind a sok
aranyos kis életet, a sok
aranyos állatpajtást, amely
ugy eltünt a későbbi, sanda
igavonókban,
a másokért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, pedig a
mindennapi életet
életével fizető robot
szomoruságától mily messze volt
ugribugri
fiatalságában valamennyi
kedves kis testvér! Valahol
igy járt mind, valahol
kések és taglók nélkül is
gyilkolja szegény
bocikat s barmokat valami
lelketlen hatalom:
kések és taglók nélkül is
rettenetes
az állati sors, rettenetes,
és csak az emberek
nem érzik, ahogy
nem érzik azok sem, a többiek,
akikre most
szintén visszagondol, az egykori aranyos
emberpajtások: azok bizonyára
már rég nem törődnek egykori aranyos
boci-pajtások ugrándozó
emlékével, az isteni-édes
indulással:
állatok lettek mind, fujj, állatok,
nem ugy, mint ő, akinek
finom lelke most oly szomorú
szemrehányással nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó, szivtelen kocsist.

 

 

 

Isten országa

Egy vén potroh három milliárdot
fektetett be a színésznőbe… De
nekem is mennyi pénzt
kell még keresnem,
mennyi pénzt, és mily nehezen,
csak azért, hogy
legyen mit ennünk! – Szegény vagyok
s húsz-harminc évig elélek és
naponta enni kell, aludni,
naponta enni-adni nálam is
szegényebbeknek, még legalább
húsz-harminc éven át
naponta – miből? Időm s idegeim
rabságából!… Óh, mert hol a pénz,
hol van másutt? Eldugták a világ
négy táján, kövek és reteszek
alá-mögé, mindenbe, ami
nem érdekel,
robotba, földbe, aranyba, rabló
tervekbe, színésznőbe, ezer
hejehujába, fegyverek és
parancsok megközelíthetetlen
vastornyaiba – Óh, hol a pénz,
az enyém,
a nem-levő és sose-volt
élet nyugalma, időm s idegeim
szabadsága, húsz-harminc iszonyú
év megváltása, hol az egyetlen
menedék, hol az isten
országa, ha nem
az egyedül-irgalmas halálban?

 

 

 

Wild West Európa

Nagyvárosokban, a pénz
aszfalt-preriin,
éltető
fűért loholnak egész nap
a jámbor csordák. De van,
akinek
a hús is elég
s a húsban rejtőző arany:
szabad a préda,
hősök száguldanak motorokon,
ujszerü fegyverek
csattognak zajtalan, irodák
könyvelik a diadalokat –
s a legügyesebb testvérgyilkosoknak
este a szerelem
ünnepi istállóiban, a csodarevü
tetőpontján
egyszerre kétszáz meztelen
női comb tiszteleg.

 

 

 

Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech!
Nincs pénz, és: tárlatok! opera!
Nincs pénz… De te sohasem
ölelted nyomorodba az
örök embert, te sohasem
láttad meg az egyéni
példában a kiraboltak örök
törvényét:
nincs pénz, pedig már csak a meztelen
életről van szó! – Hogy fussak én
boldog lélekkel a tavasz elé,
mikor nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, és kenyeret
akarnak! Hogy nevessek én, mikor
nincs pénz
és pénzért mérik a napokat, és
nincs pénz
és enni kell és valami folyton azt
suttogja-üvölti
bennem, hogy szörnyü hazugság
minden: hazudik rajtam a jó ruha,
hazudik az estélyi cipő
s hazudik a perc, amely
néha,
mint most is,
becsábít a Hangok és Szinek
gyönyörű bűntanyáira – Óh,
mit érdekel engem a zene, mit a
szépség, a lélek
mennyei kedvese, vagy akár
csak az új tavasz is, mikor
nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, s kenyeret
akarnak, – hogy hihessem el,
hogy érdemes élni, mikor
nincs pénz
és enni kell, és mindenütt
csak a testi szükségletet
látom a nyomor fekete
köztársasága fölött, és
a fizikai lét örök
zsarnokát, a Szövetkezett
Pénzt, Őt, az igazi Urat,
aki légies és rettenetes
talpával rajtunk, szegényeken áll,
torkunkon áll, de nem tapos el,
mint a láb a férget,
és éjszakánkat távoli
fényjelekkel csillagozva
sose hagyja kihunyni bennünk
gonosz cinkosát, a reményt?!

 

 

 

Nézlek, szeliden, szótlanúl

Nézlek, szeliden, szótlanúl,
de tudom, hogy félsz, ha látsz.
Koldus vagyok, de maga az isten
markol szivedbe, mikor
a tetteidre gondolok.
Gyűlöletnél hatalmasabban
hatol beléd a néma vád:
szemedben örök tűzvész vagyok,
füleidben félrevert harang,
felrobbantom pilláid alatt
a szundikáló délutánt,
vacsora helyett undok sebeinket
csempészem tányérodra, és
nem menekülsz: felköltöm alvó
lelkiismereted,
hogy férgei, mint almát a pondró,
marjanak, s éhes vérebei
széttörjenek, ketrecüket,
s mint téli hegyek utasát
a farkasok, életedet
darabokra tépve temessék
viháncoló
bendőjük melegébe.

 

 

 

Harminc ezüst

Hallgass, tehozzád nincs szavam.
Nekem nem kell a keresztény
lemondás, és tisztelem a
harcos életet, a dolgos
önzés papjait is, de neked
azt mondom: Hallgass, képmutató!
Hallgass, tehozzád nincs szavam.
Úgy emlegeted, mosolyogva,
az igazságot, mint első, naiv
szerelmét a kész férfi, pedig
belőled csak a keserű
pillanat szólt, sosem az Ur,
s mióta biztositottad
kis pénzedet, a sosem-ismert
isten ellen
fordulsz a megértő szánakozás
mosolyával s lapuló
félelemmel, hiszen ma már
az osztott koncot véded – – Én
nem hirdetem a keresztény
lemondást és tisztelem az
ellenség hőseit is,
de te hallgass, mert a harminc ezüst
túlcsörgi szavaidat:
lapulj, nyomorúlt,
te csak a rablók kis cinkosa vagy!

 

 

 

Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt síkok fölött,
a nap s a fürgébb
levegő túlvilági
magaslatán
a barbár hegytető elegáns
palotájában,
függőleges sinek acél-
törvénye szerint, hintázó emeletek
előtt, suhog a zümmögő
lift
és benne egyenruhás
hódolat hozza-viszi
a kényes nőket, elegáns urakat,
bonyolítja a szörnyű
palota titokzatos
anyagcseréjét, ragyogó
termek és halk hálószobák
között, fel-alá,
bezárva őket a zümmögő
buvárkockába, melynek
üvegén hüvösen átdereng
a fölhasitott emeletek
tengerfenék-ringása, – a lift
csak hordja a husokat, különös
virágokat, csak hordja a drága
bőröndöket, frakkos urak
zsebében mágikus
lapjait a pénznek, elfinomult
szükségleteit a testnek,
csak hordja az elfinomult
sok testet, a roppant
üzem táplálékát, a lift
csak hordja, függőleges
sinek acéltörvénye szerint
suhogva fel-alá,
pompázó terheit, – – és
útjába csodálatos
törvények parancsa szerint
bekötnek a tülkölő
országutak, belefutnak a
boldog vonatok, mialatt
észrevétlen dolgoznak a pénz
rejtelmes messziségekig
ereszkedő szívócsövei és
megindulnak a sárbasüllyedt
sikságok, távoli tanyák,
vetések, gyártelep, alázatosan
fuldokló vér s a munka, hogy
ezer átlényegülés után
mind fölszívódjanak és
sertéscomb és fiatal
lányhus egyformán jusson a
roppant üzembe és
a magába bebörtönözött
liftben az egyenruhás
hódolat tovább
ringhasson a fölhasitott emeletek
között s tovább keringjen a vér
az elvarázsolt testben, fönt, a hegy
tetején, a fürgébb
levegő s a fény túlvilági
magaslatán, ahol
élő arany sugarakban
ragyog a megvetett s kifosztott
nyomorfekete világ
ég s föld között lebegő koronája.

 

 

 

Egy jelentéktelen író halálára

Meghalt a koldus öreg, és előkelő
ismerőse, a pénz,
a hírre megismétli, hogy
nem tartozott az Igazi
Nagyok közé szegény… Nem tartozott,
igaz, – de én
azt látom, azokat, akikhez
tartozott: nekem az eltiportak
rettenetes sorsa fáj
az emlékében. Tudom, fiatal
évei hogy fultak bele
a nélkülözés
vakondok-tárnáiba,
most is látom, megalázott
lelke, mely a gondolat
léghajóival istent
próbálta elérni, drága lelke
mily tehetetlenűl
vonszolta a mindig-hiányzó
pénz halálos sulyait, én
láttam, hogy amíg
szegény öreg a reménytelenség
utcáin vagy a bosszús irgalom
előszobái előtt, sötét
folyosókon, végigácsorogta
élőhalott napjait és az
üzlet már rá se nézett: elegáns
autókon tülkölt, repülő
vonatokon suhant, meleg
gyermekkacagással, gondtalan
szerelemmel, ennivalóval és
nyugalommal s a szépség százezer
fűszerével táncolt el előtte
az élet, szegény öreg
krajcárleső szemei előtt
tulvilági
könnyűségben tündököltek a pénz
ravasz kis ügynökei, akik
szintén nem tartoznak a maguk
céhének nemzetközi
értékei közé, hiszen
sem a rombolás,
sem az épités nagy tettei
nem koronázzák megbecsüléssel
homlokukat, s csupán az ördög
emelte-emeli őket
ilyen öregek és fiatalok
fölé, a dolgozók,
a kicsinyek, a jelentéktelen
milliók, a silányak
rettenetes sorsa fölé,
őket, a jelentéktelen
piócákat, akik
ráfeküdtek az élet
ütereire, a kalmárokat
s üzéreket, akiket
telefondrótokon át is
hizlal a pimasz arany,
a vak pénz, mely nem üdvözít,
de megszabadít a kárhozattól, –
óh, csak a Sátán
emelte ezeket a
nyomorultakat a nyomorultak
fölé, a szegény
halott költő fölé, aki
már nem kér koszorút, de szól,
nagy, néma, fekete árny:
Térdre, elrabolt életem előtt,
térdre, Többi Silány!

 

 

 

Az Első Kút panasza

Más seb is van, és néha, igaz,
összeomlik a pénz-torony,
de szétloccsanó romjait
mohó delejével
rögtön magához rántja a
többi nagy pénz. Néha, igaz,
százfele indul a csörgedező
arany, de ujra összegyűl
egy óriásnál, összegyűl
szent kínunk, a boldogító,
csodatevő, toronyrakó,
gyémántokká, színarannyá,
száz erővé átváltozó,
száz erőből táplálkozó,
jajgató és mindenható
drága, drága vér,
összegyűl, de az uj hatalom se
törődik vele, hogy
honnan, melyik Első
Kútból buggyan elő
az örök folyam, s megelégszik
az utolsóelőtti állomás
vizsgálatával. Nem segit
a toronyomlás, a sikeresebb
üzlet győzelme, az uj
gazda se hallja soha
az örök sikolyt:
Emberek,
nézzétek egymást, nézzétek a
porbahullt századok porbahullt
népeit, nézzétek és
irtózzatok:
minden vigalom kétségbeesés,
minden szépség szenny és halál
és minden perc gyönyörű palotája
börtön valahol valakinek,
hisz az az erő, az az öröm
mind-mind sivatag századok
ereiből folyt ki, sivatag
népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott
magasba, sugárba,
aranyba, toronyba
dermedve, eleven
szökőkút – – jaj, belőlünk
szivárog és buzog a vér,
a mi sebeinkből
szakad a forró
csodaforrás: a mi tüdőnk
liheg a száguldó mozdonyok
kazánjában, a mi rongyaink
szennyéből szövődik a selyem,
a mi megtagadott
orvosságunkat, kenyerünket
issza-eszi
pezsgőspoharakban és
inyenc tányérokon a pénz,
a pénz, az Isten,
a régi, az uj,
az örök,
a hadak és kulturák istene,
aki szörnyű ágyúihoz
szenteket gyűjt maga köré,
művészeket, csodálatos
mestereit
szónak, színnek, kőnek, muzsikának
s a boldogság tornyaiban, az ő
mennyei lelkükön
szürve át minden pillanatot,
felejti, hogy
minden öröm kétségbeesés,
minden szépség mocsok s halál
és minden szabad perc iszonyú
börtön valahol, valakinek, –
nekünk,
sivatag századok sivatag
népeinek,
akik tehetetlen
nézzük, vak vándorutjain
itt is, ott is
hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé,
magasba, sugárba, arany
szökőkutak tornyaiba
az idő, az időnk,
az erő, az erőnk, a
szépséggé és hatalommá,
bölcsességgé, színarannyá,
átváltozó, mindentudó,
jajgató és boldogító
drága vér, mely szakadatlan
ömlik,
ömlik
csukhatatlan sebeinkből.

 

 

 

Beszéd a szomorú őrülthöz

Hozzád csak a kézigránát
döreje ér föl, Pénz,
bosszú istene, aki acél-
érdekek fellegváraiban,
túlnőve az egyének
akaratán, ágyúkoronázta
sisakban, a gyűlölet
páncélöltözetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
fölé tolakodva állsz a világ
bástyáin, óh Pénz,
tudom, hogy
hozzád csak a kézigránát
beszélhet, én
mégis beszélek.
Nagy árnyak dőltek végig a földön,
de már süt a nap. Szeliden
susog az alkonyi szél, megint
futkosnak a fürge hajók s a vidám
vonatok, gyönyörű
hőskölteményeket teremt
a milliókezü munka, édes
idilleket a szív: ma is
ember az ember és becsületes
munkája után
ma is jutna mindenkinek
annyi szabadság,
hogy érdemesnek lássa életét.
És élünk s mégis hazudik,
aki életről beszél. Hazudik,
aki vigasztal, s jaj, hazudik
a gazdag is, aki
szabadnak hiszi-mondja magát:
mindnyájan egymás rabjai vagyunk
s kezünkben a véletlen kardjaival
vakon küzdünk vak ellenek
ellen, a fekete isten
árnyékában, amelynek
uj éjszakája ránk zuhant.
Ki hozta, ki akarta,
ki tolta égbe a fekete
istent? S ki meri
mondani, hogy ember
csinálta, főnök, tröszt, király
vagy állam, ki hiszi, hogy
ember csinálhat ennyi romlást?
Pedig az csinálta,
az ember csinálta:
mindenki a részt,
senki az egészet,
és csak most érezzük teljes
hatalmában a rettenetest,
a megfoghatatlant,
a káprázatot,
aki az egyetlen valóság,
hisz már pestis tőle az alkonyi szél
muzsikája, hazug
rontások eszköze a
szeretet, hazug
rontás a szépség, hazudik
minden ideál,
mely túlcsábít az emberen,
s romlás a munka: mások
koncáúl őrzi meg a test
erejét, hogy holnap és holnapután és
mindig a másik, a láthatatlan
zsarnok, hogy valaki mindig
kiszedje belőle a vér
aranyát:
és sehol sincs senki, aki igazán
ura volna a nagy
prédának, sehol se látjuk
a személytelen rablót, aki
céltáblája lehetne átkunk
késeinek, a szó
kézigránátjainak, sehol se látjuk
a mindenüttjelenvaló
mindenható erőt, amely
mindnyájunkba rejtőzve áll
a világ bástyái fölött és
csak játszik a földdel és
meg se látja a robotoló
nyomoruságot és
neveti fölkent ügynökeinek
gőgjét, hiszen a
pénzfejedelmek legbizalmasabb
konferenciáin is ő
elnököl s láthatatlanul
diktálja akaratát, amely
országokat fölperzsel és
nyugodtan adja-veszi
nemzedékek életét, mint
handlé az ócska rongyot!
Óh, bosszu szomorú
istene, hozzád,
csak a kézigránát dörrenése
ér föl, én
mégis beszélek:
Pénz, tehozzád
beszélek, és ha
nem hallgatsz is rám, fölkiáltom
süket füleidhez: én
téged sajnállak, akit
megőrjített embercsinálta
becstelenséged: én
tisztelem a bosszút, mely alkotód
zsarnoka lett: csak állj
ágyúkoronázta aranysisakban,
a gyűlölet
gyémántvértezetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
felhői fölé
nőve, a legmagasabb
bástyákon, és
csak nézd, nézd,
undorodva,
hogy járja iszonyú
vezényszavaidra halhatatlan
haláltáncát az emberiség!

 

 

 

Három törvény

I.
Szeretet
Meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket isten e szép
világba, ahol
már minden valakié. De az
egyforma meztelenséggel
mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre: első csodaként,
örök csodaként, az érdekek
zsufolt tülekedésében is
szeretet fogadja az uj jövevényt,
a gyermeket,
isten folytatását, szeretet
neveli, és
ez a mennyei kezdet
kiséri, mint
emlék s remény,
harcaiban a férfit, aki
lassan beilleszkedik
a közös munka üzemébe,
ez az első szeretet
ad erőt neki, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvényt hirdeti: meztelen
húsból meztelenűl dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsol össze kicsit és
legnagyobbat, szeretet,
mégiscsak a megtagadhatatlan
szeretet őrzi
a rend egyensulyát, szeretet
dolgozik a javító
idő szivében
s éltetve az egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épit a Szeretet.
II.
Szabadság
Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy, és
semmit sem ér, mert nem kötelez.
Meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi:
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerűl, rabolni kell,
valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a különb
erő diadalmas kezeivel
a természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensulyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére:
az az ember az élet
igazi fia,
aki mer, az egyén, akit
nem nyom el a zsufolt érdekek
tülekedése,
hanem aki betölti
rendeltetését,
s ha pusztít is, volt joga rá,
hiszen csak az ős
törvényt példázza, melyet hasztalan
cáfol a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
tör ki a Tett!
III.
Igazság
Hazugság harsonája, bolond
törvény a puszta erő
e földön, ahová
meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket az isten:
itt már minden valakié,
itt már az erőt is előre
szétosztották, s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz:
páncéllal védi örökösét
s a másikat sorsára bízza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
talán a haszontalan, becstelen
gyomlálja ki
bérelt kezekkel a jót, a nemest,
s ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztit-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem
a sose-voltat,
az eljövendőt,
az eddig örökké csak bebörtönözött
uj vezért, aki uj szeretet,
az uj vezért, aki uj erő,
az uj vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legmodernebb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyúkkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszálló világos erőt,
amelynek ura
elsöpri az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
buta egyensulyát,
s vegye bár föl teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát és égesse föl
mindazt, ami
szépet és jót tíz ezredév
megalkotott: joga lesz
rombolni, mert
a felszabaditott emberért
ő ujrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak ugy lehet, ha Érte küzd
a szolga tett!

 

 

 

Őrangyalok

Barátom, ki a halhatatlan
nyomornak megváltást keresel,
ne a halált, – a Sötétség
s a Káprázatok
isteneit ünnepeld!
Különös
őr-szellemek ők.
Még nincs meg az ember, amikor
jön az egyik, a fekete angyal,
könyörögve néz a tények
arcába, aztán
elborzad, és irgalmas keze
már az anyaméhben,
előre, igyekszik
becsukni a lélek szemeit.
S ha nem sikerűl
a részvét tette s a gyászruhás
angyal később is hasztalan
próbálja kilopni
védence agyából a fény
szomorú erejét,
jön a másik, a látszatok
tűzszárnyú angyala, aki
kitalálta az antikrisztus
csodáit és aranyat
csinál a kavicsból.
Áldott ez az őr is, mint sötét
testvére volt:
felelőtlen álmodozásra
tanítja az ifjút s az érzékiség
lidérceivel messzecsalja
az igazság vigasztalan
képeitől a szemeket:
szent ez az angyal is, ez a
tündöklő csaló, hisz amikor
korcsmát nyit a földi
kétségbeesésnek
vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban
felejteni
csábítja az önzést:
látja, óh,
jól látja az aljas, az egyetemes
komédiát
s legalább utólag
igyekszik menteni. – Óh,
barátom, szent ez a két különös
angyal, aki sírva
áll két semmiség között
s addig is, míg őrváltás lesz,
éjszakával takargatja,
lázálmokkal vakítgatja,
ahogy tudja, boldogítja
a valóság töviságyán
félálomban hánykolódó
tehetetlen, menthetetlen,
halhatatlan életet!

 

 

 

Van lelke a pénznek

Van lelke a pénznek! Én tudom,
a büszke arany
jobban fűt, mint a bor, de belül
csupa szégyen és vacogás:
finom esze tudja, miből, milyen
nyomorok árán
gyült össze, érzi, hogy
harc, gyűlölet, vagy leplezett
szemrehányás fogadja mindenütt:
bujna kifelé mindenütt
gazdája zsebéből
s nem kell hozzá panaszos száj
vagy fenyegető tribün,
fél úgyis, vagy legalább
rosszul érzi magát
a szegények közt. Óh, én tudom,
van lelke! s azért menekűl
autón, azért rejtőzik
párnázott-őrzött ajtók mögé,
mert azt hiszi, hogy
lelkiismeretének
füleit betapasztja, szemét
becsukja majd a magány.
Van lelke a pénznek, barátaim! Én
voltam titkára, tudom, hogy
cinkosa bár, orgyilkosa is
a másik pénz,
láttam, mennyire vágyik
a jóság örömeire,
mennyit gyötrődik, amíg
kiirtja magából a szeretetet,
amely mást boldogít,
de őt megölné. – Barátaim,
gondoljatok néha az arany
titkaira, nyugodt becsület,
gondolj a pénz, a nagy pénz
poklára és
sajnáld szegényt!

 

 

 

Az örök virrasztó

Legjobb aludni, tudom, pedig
számomra csak pár éve születik
ujjá nap-nap után
és könyörtelenűl az élet, –
mit akar hát velem az anyag
örök vándora, az élő
isten,
mit őrködik örök-egy élete
bennem? s mit a többi
féregben, évezredek
pusztithatatlan-pusztuló
népeiben, akiket csak
magával állit szembe, mikor
egymást ölik vagy ölelik?
Óh, aludni!
Reggel
még azt hiszem, hogy
csak szórakozik velünk, nyomorult
töredékeivel
s játékos kedve nem is
akarja az alakzatok szüntelen
keverésében megtalálni
a végső kombinációt,
de mikor a zúgó
nappal után megjön az est
békéje, ugy érzem:
ő is szeretne megpihenni
saját ellentéteinek
egyensulyában s ő maga
szenved legjobban, amiért
sikertelen próbálkozásait
unva, a halál gyors kezeivel
ujra meg ujra hiába
temetteti
húsunk sírjába oszthatatlan
lelke darabjait:
s mikor éjjel eloltom a lámpát,
kimerült fejemnek
azt sugja a párna, hogy
a legszomorubb embernél is szomorubb
s fáradtabb már a sose-mozduló
kőnél is az erős
isten, amiért sose tudja
lecsukni magában az idő
lázas pilláit s millió-
millió öngyilkosság után is
tovább kell virrasztania
halhatatlansága élő
kriptájában, az anyagban.

 

 

 

Tárlat: a Sátán Műremekei

Boldog, akit pálinka butít,
boldog, kit a szépség
kápráztat, boldog mind, aki
csak részleteket lát. – De ha anya
helyett egy isten
nyitotta föl szemed, akkor
a halálos éjben mindenütt
tűz, tűz lobog fel,
tűz, tűz kering
körötted és te mindenütt
őt látod, a mozgó
viperalángot,
a tüzet, amit
széthurcol a mozgó
ember a földön, a tengereken,
a parázsagyu gondot,
a tűzkigyókat
látod csak az éjben,
a mult s a jövő
üveghegyein túl, a nyugtalan önzés
gyujtogató parazsát, a tüzet,
a tüzet,
tűzoszlopokat, aranyrudak és
a puskatűz aranyát.
Átkozott vagy,
ha látni tanultál,
átkozott vagy,
ha látod: a Sátán
mennyi szenny
tüzéből festi be a halál
gyászpompás keretei közé
Műremekét, az Életet:
jaj neked, aki látsz,
jaj, neked, Isten
látó fia, jaj,
mert bárhova fordulsz,
örökre előtted
az idő vándor falain
az Ember égő tárlata:
számodra nincs
butúlni ital, vakúlni szépség,
s üss bár karót boldogtalan
szemedbe, feléd
a végső éjszaka
egéről is az olthatatlan
tűzvész
rémült freskói lobognak!

 

 

 

A Bazilikában zúg a harang

A Bazilikában zúgott a harang
s a parkban két fiatalember
vitázott a költő
égi-földi feladatairól.
Én a földet védtem, és mialatt
a barátommal hadakoztam,
mialatt magammal hadakoztam,
úgy éreztem, egy harmadik
áll mellénk, láthatatlanul
egy harmadik, valaki, idegen.
Munkás lehetett, vagy munkanélküli,
figyelte vitánkat
és én hallottam gondolatait.
Igy válaszolt:
Ez az égről beszél, az a földről,
mégis szövetségesek,
egy lélek ez a két fiatalúr,
kétarcú ideológia.
De hát az én
bendőm, a gyalázatos,
enni akar, s természetellenes
vágyát se földi, se égi szó
nem elégítette ki még sohasem.
Szeretnék közbeszólni, egész
egyszerűen, szeretném
megmondani, hogy
az én gondjaimat mellényzsebéből
kifizethetné akárki nagyúr,
miért vagyok hát az anyagiasság
rút mintaképe, miért
nem tudok én is oly ideálisan
gondolkozni, mint ők, akik
csak a jó vagy rossz angyalok harca iránt
érdeklődnek, holott
én, aki, ugy-e,
hordtam, tudjuk, a követ, hogy
legyen lakásuk (ha nem is
fényes, de jobb
az enyémnél) és a ruhájukat
szőttem, megvarrtam, aki a földet
túrtam, cipőt, kalapot
csináltam nékik, stb., és
fűtöttem a gyorsvonatot, amikor
gyógyúlni, tanúlni Capriba
vagy a Dolomitokba
utaztak, s aki láthatatlanúl
dolgoztam nekik ezer meg ezer
alakban, mondom, szeretnék
közbeszólni, hogy én, az önző
materialista, szintén
ember vagyok, noha sokkal
jobb volna, ha buta barommá
degradálnának a fiatalurak, – szeretném
megmondani, hogy
az én szemeim is látni akarnak,
isten teremtett engem is,
a szépre, jóra, ideálra
van hajlandóság bennem is,
és az én gyerekem se kutyakölyök,
bár elsősorban enni kér,
s amennyit a boldogok érnek,
annyit az én lelkem is ér, –
miért nem néznek hát rám is olyan
érdeklődéssel, mint a levegő
angyalaira, miért nem
beszélnek helyettem, aki még
bánataimat se tudom
az isten törvényszéke előtt
elmondani tisztességesen, – miért nem
dolgoznak, ahogy tudnak, azon,
hogy valamikor én is örüljek,
hogy ne dolgozzon annyit az anyám,
mért nem biztatnak, hogy lesz nekem is
ideálom és hazám,
és e hazában valahol
lesz még számomra hely,
ahol egy kis nyugalomért
meghalni mégse kell, – –
mért nem mondják, miért nem
érzik ezt az angyali fiatalurak,
akik oly lelkesen távcsövezik a jó
s rossz angyalok harcát, de nem
látják a legszomorubb
harcot, s hogy én
közönséges állat maradok
az örök szegénységtől, mialatt
a Bazilikában zúg a harang
és ők meg utódaik századokon át
vitáznak a költő
égi és földi feladatairól?

 

 

 

Gyermekek, tiétek a jövő

Első a gyermek! Nézd, ez a sok
friss élet, amellyel
csak bolondozik az apja, mikor
munkája után hazamegy, ez a sok
csöppség, aki gondtalanúl
játszadozik utcán, ligetben
és otthon, az asztal alatt, és
nem tudja, hogy
van osztályharc és kongregáció,
ez a sok
kis akarat, ez a sok
felelőtlen és komolytalan,
szegény vagy úri
kis ember, akit talán
meg se látsz, ha nem a magad
asszonya hozza eléd, ez a sok
gyermek, mire töprengő fejeden
megjelenik az első
ősz hajszál: ez a sok
uj ember észrevétlenűl
melléd áll s durván vagy szeliden
átveszi tőled
a terv s a tett szerszámait – és
ki tudja, az a kis csibész,
aki még csak ágaskodva tud
cukrot lopni zsebedből,
ki tudja,
nem az, nem ő
menti-e meg majd életedet
a klinikán, nem ő
építi-e majd palotádat, komoly
cipőidet nem ő
talpalja-e, ki tudja, nem ő
itél-e halálra a törvény
teljes pompájában, nem ő
gyujtja-e föl, kacagó
asszonytest, fáradt érzékeidet,
s ki tudja, nem őrá
próbálsz-e dobni, érdekeidet
tipró népbiztosra, fekete
bombát, nem őt
csodálod-e meg különös
verseiért, vagy öreg kezed
nem neki tapsol-e majd
valami népszövetség
karzatáról, a zseniális
ifju vezérnek? – – Óh, örök
hullámverés forrása, idők
élő hídja, reményeink
tartaléka, Gyermek, piciny
játékszerünk, ki a jó vagy a rossz
tetteiben uj erőddel
mindig átlépsz szülődön és
akaratunkat a halálon
tul, ismeretlen állomás
felé vezetve, egyszer talán
mégiscsak megteremted az
Uj Embert s az Igazság
Országát: sirva térdelek
komolytalan játékaid
elé s a remegő
remény s a boldog alázat
mindig csak azt
suttogja bennem, hogy tiétek,
óh, gyermekek, tiétek a jövő!

 

 

 

Szövetségesek

Ugy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek.
Ugy látszik, mondom… s csüggedek:
gyöngeségem moralizál,
amikor az erőt szidom,
az érdekem moralizál:
pedig tán nem is rossz, ami rossz,
s az élet, ahogy van, gazdagabb
és egyszerűbb,
mint hisszük. Moslékon hizott
disznóhusból tündéri lánytest
virúl ki, a liliom
visszahull mocsarába,
és a betegség
époly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak a pénz meg a lélek csinál:
de a világ anyagában
nem jó a jó, és tévedés
minden, ami egyetlen irányt
fut a nagy háló százezer-egy
ágboga közt: az örök
változások úgy elkeverik
a részleteket, hogy csak az őrület mer
s az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre és
csak néha és borzongva sejti
vergődő álmunk, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.

 

 

 

Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz
fut össze itt véletlenűl,
hány ember tolakodik, hány
akarat lükteti össze
a percek mozaikjait és
mennyi erő a körútak
egy-egy mozdulatát!
Ki tud
eligazodni e roppant szövevény
minden szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az utca
rajzában, hordva-termelve saját
parancsát, s vágyait? Óh,
mind-mind egyedül fut
és nem akar törődni senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
irányítják a sikert, véletlenek
itélnek fölöttünk, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyi jót
akartam én is és mennyi rossz
lett az eredmény:
hányszor láttam hitványnak azt,
aki épúgy becsülte magát,
mint magamat én:
óh, hány akarat, titok és vágy
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Jaj,
le kell hunynom a szememet és
rábízni magam a csodára, mert
már nem tudom, mi rossz s mi jó, –
és majdnem úgy
ülök itt a körúti padon,
az utca ezer mozdulata előtt,
mint mellettem az az öreg úr,
aki sorsa
tulvilágából szeliden
mosolyogva nézi,
hogy futkosnak előtte a
gyermekek, és
legjobban annak örűl, hogy
e pillanatban
oly nyáriasan-melegen
csókolja arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

 

 

 

Bérletjegy a MÁV vonalaira

Ahogy az ember élete lejár,
lejárt a tiéd is, aranybetűs,
kis könyv. Tilos volt
látnod az uj januárt, pedig
nemrég milyen bűvös erő
sugárzott szét belőled a
határokig, óh, mily
szárnyas lélek lobogott
prózai nevedben:
„Éves bérletjegy a MÁV
összes vonalaira”!
Meghaltál, már csak múmia vagy,
kisértet vagy, szegény, tavalyi
tündérhatalom,
de én ma is itt
őrizlek zsebeim temetőjében
és sokszor elnézlek:
te, csodatevő,
te röpítettél drága, vad
gyorsvonatokon,
el a városból, ahol
nem volt s ma sincs hely fejemet
hová lehajtani, óh,
soha nem felejtem, hányszor
segítettél, királyi
szellem, menekűlni
a gond elől,
az egyforma, becstelen robot elől,
kétségbeesett
lelkem elől, hogy céltalan
barangoljak új, idegen
életek közt, a Tisza–Duna
tájain, és
felkeressem gyermekkoromat
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli
varázs-szőnyege lettél
a felnőtt gyermeknek, mesebeli
óriás-csizma, repülőgép,
mozgás modern ura, szabadság
kalandor istene, te, kis,
aranybetűs, prózai
bérletjegy, aki napsütött
vasárnapjaimnak adtad
az Alföldet, hogy bokraiban
heverésszek gondtalanúl,
s pénz nélkül is boldog legyek,
mint a csavargó égi madár
vagy a társadalmon-kívüli nyúl.
Nem dobom el holttestedet,
kis könyv, utolsó
utadra belőlem is elkisért
egy év az idő
állomástalan vonatán,
azt őrzöm benned, magamat, –
s valahányszor látlak,
úgy sajdulsz belém,
oly friss, éles, zsongó és tehetetlen
fájdalommal,
mint egy kisgyermek emléke, aki
tegnap töltötte első
éjszakáját a föld alatt.

 

 

 

Örülni kell, akárminek

Nem gyűlöllek már, koldusok
boldog butasága,
és titeket se, dölyfös,
gyönyörű villák, akik a
nagyváros kő-mocsara elől
felmenekűltök
a Gellérthegyre, Rózsadombra, –
nem gyűlöllek benneteket,
szép lányok, gazdagok, akiket
örömünk elrabolt virágaiba
öltöztet a pénz:
nem gyűlölöm én már az ünnepek
magaslataira költöző
boldogságot, sem a lenti
proletár-kacagást,
mert
én mindent megpróbáltam, és
örűlni nem tudtam soha.
Nem gyűlölök
semmit s talán
nem hazudik kétségbeesett
lelkem, amikor
e tavaszi éjszaka csillagos
ege alatt azt súgja, hogy
szent az igazság katonája, de
szentebb, aki örűlni tud
s azt mondja, hogy örűlni kell
mindennek és mindenkinek,
ha más nincs, annak, hogy vagyunk,
hogy örűlni kell,
akárminek,
a látszatnak, a pillanatnak,
örűlni, hogy ti vagytok és
örűlni, hogy legalább valaki
örűlhet nektek, gyönyörű
villák s gyönyörű
testek-lelkek, akik
alacsony nyomorunk elől
felmenekültetek a Pénz
boldog hegyeire – Óh, már
semmit se gyűlölök én és
hunyt szemmel súgom e csillagos
éjszakában: örűlni kell,
örűlni, örűlni, akárminek és
felejteni, jaj, felejteni,
mert
szomorú az igazság
harca, de akárhogy,
akárhogy is: édes az élet!

 

 

 

A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt és szuronyok
rohama csattog, óh, amikor
egyszerre száz torkán felüvölt
a fantasztikus gép-fenevad:
háboru, háboru
önti szivembe a vérét,
szárnyas lobogók tűzvésze röpít,
tűz, sortűz, millió robbanás
veti szét fáradt testemet
s lelkem, ez a halnivágyó
gyáva kis akarat,
ugy ég el ezer fájdalom
önkínzó kéjében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban,
mint egy remegő
állat, ki a rágyúlt
erdő lángpalotáiból
nem tud menekűlni s iszonyodó
kínok közt is csontjáig érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

 

 

 

Szépség, egy pillanat

Mint nyomorult proli az elrobogó
nagyúr után,
úgy néztem utánad,
üdvözűlve és megalázva.
Egy pillanat volt az egész,
arra sem elég,
hogy tested felé
ugorjon véremből a vágy,
arra sem,
hogy igazán megláthassam
mindenható szépségedet:
egy pillanat volt az egész
s utána értelmetlenül
néztem a semmibe,
mint a sebesült, aki érzi
buggyanó vére melegét,
de még nem tudja,
honnan s hol érte golyó:
– egy pillanat volt az egész
s most mégis vezekelni kéne,
káromkodni, dühöngeni,
tiporni, ölni,
téged, magamat,
mindent,
mert ez az egy pillanat is
elég volt,
hogy gondolatban
megtegyek minden
becstelenséget kedvedért.

 

 

 

Zavar

Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanit.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.
Mindenkinek ismeretlen
a másik, – csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
boldogan felejti magát.
Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenűl.

 

 

 

Lányok a nyárban

Szerelmes nyár! Be szép a siető
lányok
mozgása, a könnyü ruhák
lobogása, az édes
selyem, amikor
strandon, kirándulók
gyepágyán, vagy az utcák
napfürdőjében magánál is édesebb
asszonytestekre tapad!
A józan ész intelmeit
felejti a fiatal éhség
és néha leggonoszabb
gondjai közt a szegény is
játszani kezd: semmit sem akar
s mindent akar
és lelke ugy fut a tarka
villanások után,
ahogy a kis cica fut
a guruló gombolyagért.
Lassan bandukol
a vénség, s ellenségesen
néz körűl, mint
paradicsommadarak között
a szürke veréb,
de a Győzelem
szárnyas istennője se halad
büszkébben, mint ruháinak
repeső diszében a szép nő:
előtte elszorúl a szív,
mögötte ébred a kaland
s kiséretében a bűn is
vonzó lesz, tiszta és erény.
Óh, szent szépség, óh, gondtalan
hancúrozása a nyárnak,
silány örömnek mondhat a bölcs,
és gonosznak az öreg:
a fiatalnak
tetszik a nyár
napfürdőjében a lányok
könnyű mozgása, óh, szerelem,
tőled vár vígaszt és koszorút
a fiatal, aki
tudja, hogy
minden szépség igéret és
élőt csak élő boldogít, –
óh, asszonyok, a fiatal csak azt
érzi, hogy
miattatok és értetek
keserű és édes az élet!

 

 

 

Szeretők

Tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy érzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli
társát, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesűlni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Örök munkában él
minden élő s örűlni akar:
szabad érzékei
a csillagok üzenetét is
magukba épitik,
de fiatalon
megromlik, ha nem az ösztönök
parancsát követi.
Lapuljon a kéjenc, a beteg
gyönyörök rabja! – Nekünk
szolgánk volt az öröm:
bennünk most született
ujjá a világ,
és a halál se lehet
üdvözitőbb
párnája a feledésnek,
mint, kedves, a te
megtiltott tested.
Nem aljas isten
akarta így,
ne sírj; ne csinálj
belőle bűnt:
a lélek orvosa a szerelem
és gyógyulás az igaz csók,
szeretők lelke örűl
a test örömének!

 

 

 

Ma már megint

Ma már megint
kedves vagy, ujjaim ma már
megint emlékeznek ruhád
olcsó diszeire és
tested drágaságaira, ma már
megint testvérem vagy, pedig
valamikor nagyon
megbántottál, nagyon hamar
elárultad, hogy csak a perc
gyöngesége volt, amit én
szerelemnek hittem, s nagyon hamar
meggyűlöltél, ahogy csak a
rang és pénz friss éveiben
gyűlölheti asszony az elmult
bűnök koldus cinkosát.
Óh, jól tudom, hogy
csak gyöngeséged volt az enyém,
s mikor szégyelni
kezdtél, az én
büszkeségem százszor keserűbb
szégyennek látta azt az
órát, amikor
először vártam rád s amikor,
naiv gyerekek, a körúti, kopott
kávéházban ettük nyomorult
vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem
bosszúvágyó szavaival
kértem istent, hogy nyomorultan
dobjon elém, amikor már
messze fölötted
állok, – óh,
jobban gyűlöltelek én, mint ahogy
te tudsz gyűlölni:
nekem a nagyobb szégyen adott
erőt, hogy a nevedet se
tűrjem a számban, – és ime,
most már megint
szeretlek, és
most messziről megüzenem
neked, most már
meg merem mondani magamnak is,
hogy hazugság volt, amit akartam, és
nem gyűlöltelek sohase:
én csak arra a lányra
emlékszem benned, aki
enyém volt, arra a lányra,
rád, akitől
azt a tiszta szerelmet
kaptam… Óh, most megmondhatom,
hogy már nem félek gyűlölettelen
nézni a gyűlöletedre, és
hogy ujra megszerettetett
az az első óra, s a többi
néhány, az a régi
lelkesedése fiatal
testemnek, az a
szent tévedés, amelyre most
ugy gondolok,
mint ébredésre a meggyötört
gyermek, akit
lázképek kínkamráiból
csöndesen és jóságosan
kiszabadít egy álmodott hang.

 

 

 

Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, –
neked ez fáj,
nekem meg elszakadni. De mit
tegyek? Nem én akartam
ezt a szerelmet, ezt az idegen
kapcsolatot, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, ő – Mondd, mit tegyek,
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért,
aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
felségsértést, hiszen csak az ész
beszámíthatatlan
józansága merészel
ellene szólni? Mit tegyek én,
mikor az ezernevű
Szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek körűl és maga
a halhatatlan Isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata:
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés, irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik neki
és ő
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohase
lázadhat ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem a hegedű
melynek az ő intése ad
életet… – Óh, sohase
lázadhat fel a tehetetlen
zenekar Isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállíttatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállíttatja az uj
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtuk, sohase
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
csendíti össze a hangokat,
és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohase
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete Csöndnek, amely
köröskörűl,
csillagvilágok határán tul,
a Semmiség páholyaiban
testtelen ül
és ránk néz és –
és figyel és –
és nem felel.

 

 

 

Az utolsó perc a vigasz előtt

Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, még most se, mikor a rohanás
már agyonkínzott, – óh,
még mindig egy negyedóra! Messze
kihajlok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelebb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár.
Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig nem te vagy! Messze
kihajlok az ablakon: jaj, most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, élet és halál
hidján rohanunk,
s hiába nyílnak a lélek
ujjongó szárnyai,
a magakínzó
türelmetlenség
égig halmozza előttük
a fogyó akadályokat.
Óh, várni! Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék.
Óh, várni! várni! most is! ugy
vágyom, kedves, a sok
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom a tulsó
partra, úgy
várom égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.

 

 

 

Késő bánat

Az ördög szolgái processziót
rendeznek a körútakon át
s a gonosz prédikál nekünk,
mikor a jövőt
hisszük látni: a kárhozat
ellopta az Ur köntösét
s megejti hófehér
szüzeit legszebb álmainknak.
Az ördög prédikál nekünk
s beszéde csillogó ragály,
de hát élni kell, és a jó is
csak gonosz
fegyverrel küzdhet az örök
gonoszság ellen: kell a pénz,
és kell rabolni, akárhogyan,
és kell rabolni a jónak is:
kellenek a pokol fegyverei,
hogy védje-vezesse
az igazság szent katonáit –
Óh, kellene már, de az én
keserü lelkem
inkább menekűl a kétségbeesés
tétlen sivatagába:
maga az élet bűn, erőszak
az isten is és
e földön minden mozdulat
ellensége a tisztaságnak.

 

 

 

Ünnep

Áldassál, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldassál, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
pénz-szörnyeket, nemcsak ifju
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermekeket, – óh,
áldassál, Uram, amiért
a mulandó örömök
s harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást,
a semmit,
aki az idő teljességében
értem is eljön
és áldott karjaiban
elringat mindörökre. Ámen.

 

 

 

A Költő és a Földiek

Hasznos esőt hoz a nyári vihar,
hasznos munkát végeznek a nagy
vas-állatok is, melyeket a
számító ész dob a világ
sineire,
de becstelen
kufár a szó, mely csak a léha
önzésnek hízeleg, és
haszontalan
gyermek a szellem,
ha testtelen káprázatok
szépségei felé mutat
s csak a szórakozást nemesíti.
Legyen a költő hasznos akarat.
Tisztelegjen a kéz előtt,
mely az élet ős igényeit
elégíti ki termékeivel
s mint a hétköznapok istene
mindennap újra megteremti
a lét föltételeit:
ez a kéz, a munka millió
keze, szent, szent, szent,
tisztelegjen előtte
a költő, s célja legyen a maga
munkáját testvérként e millió
kéz munkája mellé állitani.
Legyen a költő hasznos akarat,
éljen a földön, talpa alá
ezt adta a sors, ismerje meg
az anyag természetét, az erők
műhelyeit, legyen ő
az embernek fia, aki
szálla alá poklokra és
harmadnapra föltámadott:
poklokról szálljon fel az álmok
egébe, hogy amit
tapasztalataiból
megformál, valóság legyen
s gazdag legyen és hiteles.
Legyen a költő hasznos akarat,
az isten nyelve, az igazság
helytartója: a többi nép
csak érdeket ismer:
beszéljen ő érdektelenűl,
beszéljen az érdeke ellen,
beszéljen, mint a tudós, mint a szent,
és ha hite
így küldi harcba azért a
jobbért, amit a hatalom
nem tud s az egyén nem akar
kimondani: egyszerű szava
munka lesz és beszéde kard.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]