Mérget, revolvert
| Mérget, revolvert, gyorsvonat elé! |
| – Nézz szét: valaki kilopja |
| szemedet a homlokod alól, |
| friss vágyaidat hintója elé |
| fogja paripának, meleg szivedet |
| s nyomorodból arany palotát |
| sorvadnak sirba, nyomorult |
| nyisd hát ki boldogtalan szemedet, |
| borotvád tedd a nyakadra – |
|
Negyedóra Isten és a Hivatal közt
| hullámaidat arcomba csapod, |
|
| rohanó villamoson röpitesz |
| gyárba, irodába, a kuli nap |
| de a lelkeken, ablakokon még |
|
| az ifjú vágy tilos utjait, |
| csak ilyenkor a testvéreimé, |
| velem együtt rohan a rohanó |
| s végiggondolja mind, ami szép, |
| búcsú magunktól, ez a perc |
| a munka előtt, napos utcán: |
| ez a perc a miénk, a pihent |
| érzékek lázadása, szabadság |
|
| reggel, amiért legalább te |
| megmaradtál, – és köszöntsd |
|
|
Operába indul az autó
| s mintha a puha nagyúri szalon |
| élvezi az isteni hölgy a tél |
|
| a hó varázsa? mit e gyönyörü est |
| Diákkoromban szivszorongva |
| pelyhek táncát az ablakon, |
| gazdag gyerekekre vigyáztam |
| hogy ki ne törjék a nyakukat – |
| s bár azóta folyton dolgozom: |
| széntől repedhet most a bányák |
| szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek |
| erdőket hurcolhatnak le a hegyekből |
| még jó, ha félmázsa hitelt |
|
| pörlekedem vele? hol akad |
| egy isten is, aki nem sír, |
| álomszerü villák zuzmarás |
| s igy nézek, szótlan, az elsuhanó |
|
|
Áldozatok
| Zajosan dördűl a revolver |
| s a jólszituált kereskedő |
| azt mondom: halljátok meg a |
| a tömegekét, az észre se vett |
| borzalmakat, az egyetemes |
| munka fegyenceit, kik a kényszer |
| szótlan menetelnek elérhetetlen |
| tudják, hogy gyermekeikben |
| az a másik, a sok, az a számtalan, |
| számontarthatatlan, zajtalan halál, |
| tengerzúgás az a néma panasz, |
| a tömegeké, a hétköznapoké, |
| meghallottam, minden revolvert |
| a sivatag éneke, a porszemek |
| embertemető, istengyilkoló, |
|
Az örök járvány
| Mint isten előtt a hitetlen érdek, |
| a beteg előtt felrakja kegyes |
| „Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a |
| társadalom; e két csodaszóban |
| s még a rablók kapitányai is |
| nemeset hazudni. De ki látja |
| a harmadik rémet, az örök |
| kórháza a város, az egész |
| ország, országok? Óh, ki látja |
| a legnagyobb kórt, az emberiség |
| örökölt terheltségét, ki látja |
| betegei vagyunk: roncsoló |
| mérgeit hurcoljuk s leheljük |
| irodában, műhelyben, bérpaloták |
| barlangjaiban, nászéjszakánkon |
| vele oltjuk be a jövendőt |
| mocsaraiban – – Jaj, Hatalom, |
| mikor látod meg a beteget |
| a szegényben? Gazdag, óh, mikor |
| jelenik meg pilládon a szánakozó |
| egy-egy szörnyű betegágy előtt |
| néha mégiscsak kicsordul szemedből? |
|
Magasból
| A nagyságos asszonynak egy falatért |
| kezet csókol a koldus. És mégsem ő |
| igazán szánalmas, hanem az, |
| a parányi siker megvesztegetett |
| egy kis élősdi nyugalomért |
| boldogan meglapul a Nagyok |
| lelki békéjét falat kenyerekkel |
| a hatalmas, az igazi ember, |
| kiveri a pengőt, óh, milyen |
| nagyszerü hadjáratait és az erő |
| nyiltan feltűzi a legmagasabb |
| ormokra – Óh, be egyformán kicsiny |
| meg a nagyságos asszony óvatos |
| emberiség, ez a nyöszörgő |
| csak a legbátrabb földi sikolyok |
| őrült keselyűi csatáznak! |
|
Miénk a napfény
| Miénk a napfény, a levegő |
| a test, mely még friss és erős, |
| s a lélek, mely ép ugy örül |
| és szenved, mint a gazdagoké. – |
| ha nap-nap után lopja erejét |
| az idegen boldogulás? Mit ér |
| a lélek, ha csak hulladék |
| az a sok nyomorult, aki egymást |
| teszi fölöslegessé, mit akar |
| a sok koldus, aki rá sem ér |
| ingyen-szépségeinek, mert |
| ahogy ő a mindennapi kenyeret, |
| mindennapi kenyér?! – S ha százszor- |
| ha csoda is mindaz, amit a pénz |
| mit ér szegénynek az utcasarok |
| tavaszi fénye, mit a percnyi |
| látják meg istent, azt, aki az |
| ingyen napon és levegőn túl |
|
Játszópajtások
| A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt, |
| kis borjut végig az utcán, |
| a szép kis bocit, amely épp |
| nem hitte, mint a durva kocsis, |
| nincs semmi rendkivüli: ő |
| aranyos kis életet, a sok |
| aranyos állatpajtást, amely |
| ugy eltünt a későbbi, sanda |
| a másokért, erős kocsisokért |
| dolgozó kényszerben, pedig a |
| szomoruságától mily messze volt |
| kedves kis testvér! Valahol |
| kések és taglók nélkül is |
| bocikat s barmokat valami |
| kések és taglók nélkül is |
| az állati sors, rettenetes, |
| nem érzik azok sem, a többiek, |
| szintén visszagondol, az egykori aranyos |
| emberpajtások: azok bizonyára |
| már rég nem törődnek egykori aranyos |
| emlékével, az isteni-édes |
| állatok lettek mind, fujj, állatok, |
| finom lelke most oly szomorú |
| elzötyögő kis holttest fölött |
| cigarettázó, szivtelen kocsist. |
|
Isten országa
| Egy vén potroh három milliárdot |
| fektetett be a színésznőbe… De |
| mennyi pénzt, és mily nehezen, |
| legyen mit ennünk! – Szegény vagyok |
| s húsz-harminc évig elélek és |
| naponta enni kell, aludni, |
| naponta enni-adni nálam is |
| szegényebbeknek, még legalább |
| naponta – miből? Időm s idegeim |
| rabságából!… Óh, mert hol a pénz, |
| hol van másutt? Eldugták a világ |
| négy táján, kövek és reteszek |
| robotba, földbe, aranyba, rabló |
| tervekbe, színésznőbe, ezer |
| parancsok megközelíthetetlen |
| vastornyaiba – Óh, hol a pénz, |
| élet nyugalma, időm s idegeim |
| szabadsága, húsz-harminc iszonyú |
| év megváltása, hol az egyetlen |
| az egyedül-irgalmas halálban? |
|
Wild West Európa
| a jámbor csordák. De van, |
| s a húsban rejtőző arany: |
| hősök száguldanak motorokon, |
| csattognak zajtalan, irodák |
| s a legügyesebb testvérgyilkosoknak |
| ünnepi istállóiban, a csodarevü |
| egyszerre kétszáz meztelen |
|
Nincs pénz és enni kell
| Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech! |
| Nincs pénz, és: tárlatok! opera! |
| Nincs pénz… De te sohasem |
| példában a kiraboltak örök |
| nincs pénz, pedig már csak a meztelen |
| életről van szó! – Hogy fussak én |
| boldog lélekkel a tavasz elé, |
| mikor nincs pénz, és otthon emberek |
| akarnak! Hogy nevessek én, mikor |
| és pénzért mérik a napokat, és |
| és enni kell és valami folyton azt |
| bennem, hogy szörnyü hazugság |
| minden: hazudik rajtam a jó ruha, |
| becsábít a Hangok és Szinek |
| gyönyörű bűntanyáira – Óh, |
| mit érdekel engem a zene, mit a |
| mennyei kedvese, vagy akár |
| csak az új tavasz is, mikor |
| nincs pénz, és otthon emberek |
| akarnak, – hogy hihessem el, |
| és enni kell, és mindenütt |
| csak a testi szükségletet |
| zsarnokát, a Szövetkezett |
| Pénzt, Őt, az igazi Urat, |
| talpával rajtunk, szegényeken áll, |
| torkunkon áll, de nem tapos el, |
| sose hagyja kihunyni bennünk |
| gonosz cinkosát, a reményt?! |
|
Nézlek, szeliden, szótlanúl
| Nézlek, szeliden, szótlanúl, |
| de tudom, hogy félsz, ha látsz. |
| Koldus vagyok, de maga az isten |
| Gyűlöletnél hatalmasabban |
| szemedben örök tűzvész vagyok, |
| füleidben félrevert harang, |
| felrobbantom pilláid alatt |
| vacsora helyett undok sebeinket |
| csempészem tányérodra, és |
| nem menekülsz: felköltöm alvó |
| hogy férgei, mint almát a pondró, |
| széttörjenek, ketrecüket, |
| s mint téli hegyek utasát |
|
Harminc ezüst
| Hallgass, tehozzád nincs szavam. |
| Nekem nem kell a keresztény |
| önzés papjait is, de neked |
| azt mondom: Hallgass, képmutató! |
| Hallgass, tehozzád nincs szavam. |
| Úgy emlegeted, mosolyogva, |
| az igazságot, mint első, naiv |
| szerelmét a kész férfi, pedig |
| pillanat szólt, sosem az Ur, |
| kis pénzedet, a sosem-ismert |
| fordulsz a megértő szánakozás |
| félelemmel, hiszen ma már |
| az osztott koncot véded – – Én |
| nem hirdetem a keresztény |
| lemondást és tisztelem az |
| de te hallgass, mert a harminc ezüst |
| te csak a rablók kis cinkosa vagy! |
|
Grand Hotel Miramonti
| Sárbasüllyedt síkok fölött, |
| a barbár hegytető elegáns |
| törvénye szerint, hintázó emeletek |
| a kényes nőket, elegáns urakat, |
| termek és halk hálószobák |
| tengerfenék-ringása, – a lift |
| csak hordja a husokat, különös |
| virágokat, csak hordja a drága |
| lapjait a pénznek, elfinomult |
| csak hordja az elfinomult |
| sinek acéltörvénye szerint |
| törvények parancsa szerint |
| észrevétlen dolgoznak a pénz |
| megindulnak a sárbasüllyedt |
| vetések, gyártelep, alázatosan |
| fuldokló vér s a munka, hogy |
| lányhus egyformán jusson a |
| ringhasson a fölhasitott emeletek |
| között s tovább keringjen a vér |
| az elvarázsolt testben, fönt, a hegy |
| levegő s a fény túlvilági |
| ragyog a megvetett s kifosztott |
| ég s föld között lebegő koronája. |
|
Egy jelentéktelen író halálára
| Meghalt a koldus öreg, és előkelő |
| Nagyok közé szegény… Nem tartozott, |
| azt látom, azokat, akikhez |
| tartozott: nekem az eltiportak |
| az emlékében. Tudom, fiatal |
| most is látom, megalázott |
| próbálta elérni, drága lelke |
| vonszolta a mindig-hiányzó |
| szegény öreg a reménytelenség |
| utcáin vagy a bosszús irgalom |
| folyosókon, végigácsorogta |
| üzlet már rá se nézett: elegáns |
| gyermekkacagással, gondtalan |
| szerelemmel, ennivalóval és |
| nyugalommal s a szépség százezer |
| fűszerével táncolt el előtte |
| könnyűségben tündököltek a pénz |
| ravasz kis ügynökei, akik |
| szintén nem tartoznak a maguk |
| sem az épités nagy tettei |
| nem koronázzák megbecsüléssel |
| homlokukat, s csupán az ördög |
| a kicsinyek, a jelentéktelen |
| a vak pénz, mely nem üdvözít, |
| de megszabadít a kárhozattól, – |
| nyomorultakat a nyomorultak |
| már nem kér koszorút, de szól, |
|
| Térdre, elrabolt életem előtt, |
|
|
Az Első Kút panasza
| Más seb is van, és néha, igaz, |
| összeomlik a pénz-torony, |
| többi nagy pénz. Néha, igaz, |
| százfele indul a csörgedező |
| szent kínunk, a boldogító, |
| gyémántokká, színarannyá, |
| összegyűl, de az uj hatalom se |
| az örök folyam, s megelégszik |
| a toronyomlás, a sikeresebb |
| nézzétek egymást, nézzétek a |
| porbahullt századok porbahullt |
| minden vigalom kétségbeesés, |
| minden szépség szenny és halál |
| és minden perc gyönyörű palotája |
| börtön valahol valakinek, |
| hisz az az erő, az az öröm |
| mind-mind sivatag századok |
| ereiből folyt ki, sivatag |
| népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott |
| szökőkút – – jaj, belőlünk |
| liheg a száguldó mozdonyok |
| kazánjában, a mi rongyaink |
| szennyéből szövődik a selyem, |
| orvosságunkat, kenyerünket |
| inyenc tányérokon a pénz, |
| a hadak és kulturák istene, |
| szenteket gyűjt maga köré, |
| szónak, színnek, kőnek, muzsikának |
| s a boldogság tornyaiban, az ő |
| szürve át minden pillanatot, |
| minden öröm kétségbeesés, |
| minden szépség mocsok s halál |
| és minden szabad perc iszonyú |
| börtön valahol, valakinek, – |
| hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé, |
| bölcsességgé, színarannyá, |
| drága vér, mely szakadatlan |
|
Beszéd a szomorú őrülthöz
| páncélöltözetében, fenyegető |
| fölé tolakodva állsz a világ |
|
| Nagy árnyak dőltek végig a földön, |
| de már süt a nap. Szeliden |
| susog az alkonyi szél, megint |
| futkosnak a fürge hajók s a vidám |
| ember az ember és becsületes |
| hogy érdemesnek lássa életét. |
|
| És élünk s mégis hazudik, |
| aki életről beszél. Hazudik, |
| aki vigasztal, s jaj, hazudik |
| szabadnak hiszi-mondja magát: |
| mindnyájan egymás rabjai vagyunk |
| s kezünkben a véletlen kardjaival |
| vakon küzdünk vak ellenek |
| uj éjszakája ránk zuhant. |
| csinálta, főnök, tröszt, király |
| vagy állam, ki hiszi, hogy |
| ember csinálhat ennyi romlást? |
| és csak most érezzük teljes |
| hatalmában a rettenetest, |
| hisz már pestis tőle az alkonyi szél |
| rontás a szépség, hazudik |
| mely túlcsábít az emberen, |
| erejét, hogy holnap és holnapután és |
| mindig a másik, a láthatatlan |
| zsarnok, hogy valaki mindig |
| és sehol sincs senki, aki igazán |
| prédának, sehol se látjuk |
| a személytelen rablót, aki |
| céltáblája lehetne átkunk |
| kézigránátjainak, sehol se látjuk |
| mindnyájunkba rejtőzve áll |
| a világ bástyái fölött és |
| csak játszik a földdel és |
| neveti fölkent ügynökeinek |
| pénzfejedelmek legbizalmasabb |
| csak a kézigránát dörrenése |
| nem hallgatsz is rám, fölkiáltom |
| megőrjített embercsinálta |
| tisztelem a bosszút, mely alkotód |
| ágyúkoronázta aranysisakban, |
| gyémántvértezetében, fenyegető |
| vezényszavaidra halhatatlan |
| haláltáncát az emberiség! |
|
|
Három törvény
| Meztelen húsból meztelenűl |
| dobott bennünket isten e szép |
| már minden valakié. De az |
| mindenre: első csodaként, |
| örök csodaként, az érdekek |
| szeretet fogadja az uj jövevényt, |
| isten folytatását, szeretet |
| tipró erőkkel szembeszáll |
| s az ős törvényt hirdeti: meztelen |
| világra mindenkit a sors! – szeretet |
| mégiscsak a megtagadhatatlan |
| a rend egyensulyát, szeretet |
| előhömpölygő nemzedékeket: |
| tölgyből s ibolyából, millió |
| ellentétből királyi erdőt |
|
| Ne hirdessétek a szeretetet, |
| semmit sem ér, mert nem kötelez. |
| Meztelen húsból meztelenűl |
| dobott bennünket isten e szép |
| minden fű s állat a legfőbb |
| mindazt, amibe a nem-kért |
| élet kerűl, rabolni kell, |
| elhódítani, hogy a különb |
| a természet maga gyomlálja ki |
| csenevész próbálkozásait. |
| Ne hirdessétek a szeretetet: |
| itt a sok önzés sok ereje őrzi |
| az egyensulyt, a rend nyugtalan |
| nyugalmát, de nem a pusztuló |
| roppant koronáját égbeölelő |
| nem nyom el a zsufolt érdekek |
| s ha pusztít is, volt joga rá, |
| törvényt példázza, melyet hasztalan |
| Hirdessétek a szabad erőt, |
| melyből mint kard és trombitaszó |
|
| Hazugság harsonája, bolond |
| meztelen húsból meztelenűl |
| dobott bennünket az isten: |
| szétosztották, s az egyenlő |
| s a másikat sorsára bízza. |
| Nincs itt szabadság s vak az erő: |
| talán a haszontalan, becstelen |
| bérelt kezekkel a jót, a nemest, |
| s ki tudja, nem a fegyveres silány |
| pusztit-e millió különbet? |
| Ne hirdessétek hát az erőt, |
| az eddig örökké csak bebörtönözött |
| uj vezért, aki uj szeretet, |
| az uj vezért, aki uj erő, |
| népek örök-nagy versenyét: |
| hirdessétek a Teljes Igazság |
| istenét, aki átveszi az idő |
| legmodernebb harceszközeit, és, |
| soha vissza nem rettenve a |
| rettenetestől, ágyúkkal is |
| hirdessétek a mindenkiért |
| hadbaszálló világos erőt, |
| laza rendjét, a véletlenek |
| szépet és jót tíz ezredév |
| a felszabaditott emberért |
| és szent kard és szent trombitaszó |
| csak ugy lehet, ha Érte küzd |
|
|
Őrangyalok
| Barátom, ki a halhatatlan |
| nyomornak megváltást keresel, |
| ne a halált, – a Sötétség |
| Még nincs meg az ember, amikor |
| jön az egyik, a fekete angyal, |
| elborzad, és irgalmas keze |
| becsukni a lélek szemeit. |
| a részvét tette s a gyászruhás |
| angyal később is hasztalan |
| kitalálta az antikrisztus |
| Áldott ez az őr is, mint sötét |
| tanítja az ifjút s az érzékiség |
| szent ez az angyal is, ez a |
| tündöklő csaló, hisz amikor |
| vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban |
| jól látja az aljas, az egyetemes |
| barátom, szent ez a két különös |
| s addig is, míg őrváltás lesz, |
| tehetetlen, menthetetlen, |
|
Van lelke a pénznek
| Van lelke a pénznek! Én tudom, |
| jobban fűt, mint a bor, de belül |
| csupa szégyen és vacogás: |
| finom esze tudja, miből, milyen |
| harc, gyűlölet, vagy leplezett |
| szemrehányás fogadja mindenütt: |
| s nem kell hozzá panaszos száj |
| a szegények közt. Óh, én tudom, |
| van lelke! s azért menekűl |
| párnázott-őrzött ajtók mögé, |
| füleit betapasztja, szemét |
| Van lelke a pénznek, barátaim! Én |
| voltam titkára, tudom, hogy |
| cinkosa bár, orgyilkosa is |
| kiirtja magából a szeretetet, |
| de őt megölné. – Barátaim, |
| gondoljatok néha az arany |
| titkaira, nyugodt becsület, |
| gondolj a pénz, a nagy pénz |
|
Az örök virrasztó
| Legjobb aludni, tudom, pedig |
| számomra csak pár éve születik |
| és könyörtelenűl az élet, – |
| mit akar hát velem az anyag |
| mit őrködik örök-egy élete |
| magával állit szembe, mikor |
| egymást ölik vagy ölelik? |
| csak szórakozik velünk, nyomorult |
| akarja az alakzatok szüntelen |
| nappal után megjön az est |
| szenved legjobban, amiért |
| sikertelen próbálkozásait |
| unva, a halál gyors kezeivel |
| húsunk sírjába oszthatatlan |
| s mikor éjjel eloltom a lámpát, |
| a legszomorubb embernél is szomorubb |
| s fáradtabb már a sose-mozduló |
| millió öngyilkosság után is |
| kriptájában, az anyagban. |
|
Tárlat: a Sátán Műremekei
| Boldog, akit pálinka butít, |
| kápráztat, boldog mind, aki |
| csak részleteket lát. – De ha anya |
| nyitotta föl szemed, akkor |
| a halálos éjben mindenütt |
| ember a földön, a tengereken, |
| üveghegyein túl, a nyugtalan önzés |
| gyujtogató parazsát, a tüzet, |
| tűzoszlopokat, aranyrudak és |
| butúlni ital, vakúlni szépség, |
| s üss bár karót boldogtalan |
|
A Bazilikában zúg a harang
| A Bazilikában zúgott a harang |
| s a parkban két fiatalember |
| Én a földet védtem, és mialatt |
| mialatt magammal hadakoztam, |
| úgy éreztem, egy harmadik |
| áll mellénk, láthatatlanul |
| egy harmadik, valaki, idegen. |
| Munkás lehetett, vagy munkanélküli, |
| és én hallottam gondolatait. |
| Ez az égről beszél, az a földről, |
| egy lélek ez a két fiatalúr, |
| enni akar, s természetellenes |
| vágyát se földi, se égi szó |
| nem elégítette ki még sohasem. |
| Szeretnék közbeszólni, egész |
| az én gondjaimat mellényzsebéből |
| kifizethetné akárki nagyúr, |
| miért vagyok hát az anyagiasság |
| nem tudok én is oly ideálisan |
| gondolkozni, mint ők, akik |
| csak a jó vagy rossz angyalok harca iránt |
| hordtam, tudjuk, a követ, hogy |
| legyen lakásuk (ha nem is |
| az enyémnél) és a ruhájukat |
| szőttem, megvarrtam, aki a földet |
| csináltam nékik, stb., és |
| fűtöttem a gyorsvonatot, amikor |
| gyógyúlni, tanúlni Capriba |
| utaztak, s aki láthatatlanúl |
| dolgoztam nekik ezer meg ezer |
| alakban, mondom, szeretnék |
| közbeszólni, hogy én, az önző |
| ember vagyok, noha sokkal |
| jobb volna, ha buta barommá |
| degradálnának a fiatalurak, – szeretném |
| az én szemeim is látni akarnak, |
| isten teremtett engem is, |
| van hajlandóság bennem is, |
| és az én gyerekem se kutyakölyök, |
| s amennyit a boldogok érnek, |
| annyit az én lelkem is ér, – |
| miért nem néznek hát rám is olyan |
| érdeklődéssel, mint a levegő |
| beszélnek helyettem, aki még |
| az isten törvényszéke előtt |
| elmondani tisztességesen, – miért nem |
| dolgoznak, ahogy tudnak, azon, |
| hogy valamikor én is örüljek, |
| hogy ne dolgozzon annyit az anyám, |
| mért nem biztatnak, hogy lesz nekem is |
| mért nem mondják, miért nem |
| érzik ezt az angyali fiatalurak, |
| akik oly lelkesen távcsövezik a jó |
| s rossz angyalok harcát, de nem |
| az örök szegénységtől, mialatt |
| a Bazilikában zúg a harang |
| és ők meg utódaik századokon át |
| égi és földi feladatairól? |
|
Gyermekek, tiétek a jövő
| Első a gyermek! Nézd, ez a sok |
| csak bolondozik az apja, mikor |
| munkája után hazamegy, ez a sok |
| csöppség, aki gondtalanúl |
| játszadozik utcán, ligetben |
| és otthon, az asztal alatt, és |
| van osztályharc és kongregáció, |
| felelőtlen és komolytalan, |
| meg se látsz, ha nem a magad |
| asszonya hozza eléd, ez a sok |
| gyermek, mire töprengő fejeden |
| melléd áll s durván vagy szeliden |
| a terv s a tett szerszámait – és |
| ki tudja, az a kis csibész, |
| aki még csak ágaskodva tud |
| menti-e meg majd életedet |
| építi-e majd palotádat, komoly |
| talpalja-e, ki tudja, nem ő |
| asszonytest, fáradt érzékeidet, |
| próbálsz-e dobni, érdekeidet |
| tipró népbiztosra, fekete |
| verseiért, vagy öreg kezed |
| ifju vezérnek? – – Óh, örök |
| hullámverés forrása, idők |
| tartaléka, Gyermek, piciny |
| játékszerünk, ki a jó vagy a rossz |
| mindig átlépsz szülődön és |
| felé vezetve, egyszer talán |
| suttogja bennem, hogy tiétek, |
| óh, gyermekek, tiétek a jövő! |
|
Szövetségesek
| Ugy látszik, csak a természetes |
| rosszban van igazi életerő |
| mert mindig árt valakinek. |
| Ugy látszik, mondom… s csüggedek: |
| pedig tán nem is rossz, ami rossz, |
| s az élet, ahogy van, gazdagabb |
| mint hisszük. Moslékon hizott |
| disznóhusból tündéri lánytest |
| az erős test büszke épülete. |
| Nem rossz a rossz: külön bajokat |
| csak a pénz meg a lélek csinál: |
| minden, ami egyetlen irányt |
| fut a nagy háló százezer-egy |
| a részleteket, hogy csak az őrület mer |
| csak néha és borzongva sejti |
| vergődő álmunk, hogy valahol |
| egymásnak a rossz meg a jó. |
|
Töprengés egy körúti padon
| Mennyi jó és mennyi rossz |
| fut össze itt véletlenűl, |
| hány ember tolakodik, hány |
| eligazodni e roppant szövevény |
| minden szálán, mely mint ideg |
| a testben, úgy fut az utca |
| rajzában, hordva-termelve saját |
| parancsát, s vágyait? Óh, |
| és nem akar törődni senkivel: |
| irányítják a sikert, véletlenek |
| itélnek fölöttünk, s ki tudja, |
| akartam én is és mennyi rossz |
| hányszor láttam hitványnak azt, |
| aki épúgy becsülte magát, |
| óh, hány akarat, titok és vágy |
| le kell hunynom a szememet és |
| rábízni magam a csodára, mert |
| már nem tudom, mi rossz s mi jó, – |
| az utca ezer mozdulata előtt, |
| mint mellettem az az öreg úr, |
| legjobban annak örűl, hogy |
|
Bérletjegy a MÁV vonalaira
| Ahogy az ember élete lejár, |
| lejárt a tiéd is, aranybetűs, |
| látnod az uj januárt, pedig |
| Meghaltál, már csak múmia vagy, |
| kisértet vagy, szegény, tavalyi |
| őrizlek zsebeim temetőjében |
| nem volt s ma sincs hely fejemet |
| soha nem felejtem, hányszor |
| az egyforma, becstelen robot elől, |
| lelkem elől, hogy céltalan |
| életek közt, a Tisza–Duna |
| felkeressem gyermekkoromat |
| veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli |
| a felnőtt gyermeknek, mesebeli |
| mozgás modern ura, szabadság |
| kalandor istene, te, kis, |
| bérletjegy, aki napsütött |
| az Alföldet, hogy bokraiban |
| s pénz nélkül is boldog legyek, |
| mint a csavargó égi madár |
| vagy a társadalmon-kívüli nyúl. |
|
| Nem dobom el holttestedet, |
| utadra belőlem is elkisért |
| azt őrzöm benned, magamat, – |
| oly friss, éles, zsongó és tehetetlen |
| mint egy kisgyermek emléke, aki |
|
|
Örülni kell, akárminek
| Nem gyűlöllek már, koldusok |
| nagyváros kő-mocsara elől |
| a Gellérthegyre, Rózsadombra, – |
| nem gyűlöllek benneteket, |
| szép lányok, gazdagok, akiket |
| örömünk elrabolt virágaiba |
| nem gyűlölöm én már az ünnepek |
| én mindent megpróbáltam, és |
| nem hazudik kétségbeesett |
| e tavaszi éjszaka csillagos |
| ege alatt azt súgja, hogy |
| szent az igazság katonája, de |
| s azt mondja, hogy örűlni kell |
| mindennek és mindenkinek, |
| ha más nincs, annak, hogy vagyunk, |
| a látszatnak, a pillanatnak, |
| örűlni, hogy ti vagytok és |
| örűlni, hogy legalább valaki |
| boldog hegyeire – Óh, már |
| hunyt szemmel súgom e csillagos |
| örűlni, örűlni, akárminek és |
| felejteni, jaj, felejteni, |
| akárhogy is: édes az élet! |
|
A zene kardot ránt
| az álom hullámjátéka után |
| s kardot ránt és szuronyok |
| rohama csattog, óh, amikor |
| egyszerre száz torkán felüvölt |
| a fantasztikus gép-fenevad: |
| szárnyas lobogók tűzvésze röpít, |
| tűz, sortűz, millió robbanás |
| veti szét fáradt testemet |
| s lelkem, ez a halnivágyó |
| önkínzó kéjében, a hangok |
| nem tud menekűlni s iszonyodó |
| kínok közt is csontjáig érzi |
| kimondhatatlan gyönyörét. |
|
Szépség, egy pillanat
| Mint nyomorult proli az elrobogó |
| Egy pillanat volt az egész, |
| egy pillanat volt az egész |
| mint a sebesült, aki érzi |
| – egy pillanat volt az egész |
| s most mégis vezekelni kéne, |
| mert ez az egy pillanat is |
| becstelenséget kedvedért. |
|
Zavar
| Dadogok, szédülök, leplezek, |
| félek és szégyellem magam: |
| nem az vagyok, aki voltam, |
| vágy már folyton csak az eljövendő |
|
| enyém az agyad játéka is, |
| ha egészen enyém vagy: amíg |
| külön maradunk, nem elég bizalmas |
|
| Dadogok, szédülök, leplezek, |
| bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy |
| még harc és váratlan remény: |
| tudom elmondani, azt, hogy |
|
|
Lányok a nyárban
| Szerelmes nyár! Be szép a siető |
| napfürdőjében magánál is édesebb |
|
| gondjai közt a szegény is |
| játszani kezd: semmit sem akar |
|
| szárnyas istennője se halad |
| büszkébben, mint ruháinak |
| repeső diszében a szép nő: |
| vonzó lesz, tiszta és erény. |
|
| Óh, szent szépség, óh, gondtalan |
| silány örömnek mondhat a bölcs, |
| könnyű mozgása, óh, szerelem, |
| tőled vár vígaszt és koszorút |
| élőt csak élő boldogít, – |
| óh, asszonyok, a fiatal csak azt |
|
|
Szeretők
| róla, hogy érdekel a test |
|
| testben siratja elveszett |
| gyermekét az anya, s a hivő |
|
| minden élő s örűlni akar: |
| megromlik, ha nem az ösztönök |
|
| Lapuljon a kéjenc, a beteg |
| gyönyörök rabja! – Nekünk |
|
| a lélek orvosa a szerelem |
| és gyógyulás az igaz csók, |
|
|
Ma már megint
| kedves vagy, ujjaim ma már |
| tested drágaságaira, ma már |
| megint testvérem vagy, pedig |
| megbántottál, nagyon hamar |
| elárultad, hogy csak a perc |
| szerelemnek hittem, s nagyon hamar |
| meggyűlöltél, ahogy csak a |
| rang és pénz friss éveiben |
| gyűlölheti asszony az elmult |
| csak gyöngeséged volt az enyém, |
| büszkeségem százszor keserűbb |
| először vártam rád s amikor, |
| naiv gyerekek, a körúti, kopott |
| kávéházban ettük nyomorult |
| vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem |
| kértem istent, hogy nyomorultan |
| jobban gyűlöltelek én, mint ahogy |
| nekem a nagyobb szégyen adott |
| tűrjem a számban, – és ime, |
| meg merem mondani magamnak is, |
| hogy hazugság volt, amit akartam, és |
| enyém volt, arra a lányra, |
| kaptam… Óh, most megmondhatom, |
| hogy már nem félek gyűlölettelen |
| hogy ujra megszerettetett |
| az az első óra, s a többi |
| szent tévedés, amelyre most |
| mint ébredésre a meggyötört |
| kiszabadít egy álmodott hang. |
|
Isten zenekara
| Szeretlek, s mást is szeretek, – |
| nekem meg elszakadni. De mit |
| ezt a szerelmet, ezt az idegen |
| és nem te, nem mi, nem az ember |
| más, ő – Mondd, mit tegyek, |
| ha ő cselekszik helyettem és |
| nagy úr, hogy már nem is ismer |
| felségsértést, hiszen csak az ész |
| ellene szólni? Mit tegyek én, |
| mondja, hogy minden tettem és |
| szavam csak az ő akarata: |
| s kimondhatatlan sokaság: |
| anyag- s lélek-zenekar, amely |
| dirigálást, s tudja, hogy sohase |
| lelke parancsol, sem a hegedű |
| lázadhat fel a tehetetlen |
| az elromlott darabok helyett |
| mindig szállíttatja magának, és |
| velünk, megbűvölt mesterembereivel |
| hangszereket, hogy tovább |
| játszhasson rajtuk, sohase |
| integet és szeszélye szerint |
| csendíti össze a hangokat, |
| kis muzsikáját halljuk a teljes |
| tudjuk meg, mit akart elmondani |
| istenünk az ősi csöndnek, |
| csillagvilágok határán tul, |
|
Az utolsó perc a vigasz előtt
| Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú |
| út után, szenny után, szégyen után, |
| nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú |
| út után, még most se, mikor a rohanás |
| még mindig egy negyedóra! Messze |
| kihajlok a gyorsvonatból, |
| tested s lelked vigasza vár. |
|
| Még egy negyedóra. Mennyi |
| megalázás van mögöttem, és |
| még mindig nem te vagy! Messze |
| kihajlok az ablakon: jaj, most valami |
|
| az utolsó perc a vigasz előtt, |
| az utolsó perc az öröm előtt, |
| messziről híd volt s most szakadék. |
| Óh, várni! várni! most is! ugy |
| út után, szenny után, szégyen után, |
| távoli, tiszta kezed vigaszát, |
| mint baráti lelket a megtiport |
| érdem, akinek a büszkeség |
|
|
Késő bánat
| Az ördög szolgái processziót |
| s a gonosz prédikál nekünk, |
| hisszük látni: a kárhozat |
| szüzeit legszebb álmainknak. |
| s beszéde csillogó ragály, |
| de hát élni kell, és a jó is |
| fegyverrel küzdhet az örök |
| gonoszság ellen: kell a pénz, |
| és kell rabolni, akárhogyan, |
| és kell rabolni a jónak is: |
| kellenek a pokol fegyverei, |
| az igazság szent katonáit – |
| Óh, kellene már, de az én |
| inkább menekűl a kétségbeesés |
| maga az élet bűn, erőszak |
| ellensége a tisztaságnak. |
|
Ünnep
| nemcsak szépséget s szórakozást |
| teremtettél, nemcsak gyönyörű |
| pénz-szörnyeket, nemcsak ifju |
| lelkesedést, friss vért, kacagó |
| lányokat s gyermekeket, – óh, |
| s harcok hétköznapjai után |
| megteremtetted az ünnepet, |
| elringat mindörökre. Ámen. |
|
A Költő és a Földiek
| Hasznos esőt hoz a nyári vihar, |
| hasznos munkát végeznek a nagy |
| vas-állatok is, melyeket a |
| kufár a szó, mely csak a léha |
| s csak a szórakozást nemesíti. |
|
| Legyen a költő hasznos akarat. |
| Tisztelegjen a kéz előtt, |
| s mint a hétköznapok istene |
| mindennap újra megteremti |
| keze, szent, szent, szent, |
| a költő, s célja legyen a maga |
| munkáját testvérként e millió |
| kéz munkája mellé állitani. |
|
| Legyen a költő hasznos akarat, |
| éljen a földön, talpa alá |
| ezt adta a sors, ismerje meg |
| az anyag természetét, az erők |
| poklokról szálljon fel az álmok |
| megformál, valóság legyen |
| s gazdag legyen és hiteles. |
|
| Legyen a költő hasznos akarat, |
| az isten nyelve, az igazság |
| beszéljen ő érdektelenűl, |
| beszéljen az érdeke ellen, |
| beszéljen, mint a tudós, mint a szent, |
| nem tud s az egyén nem akar |
| kimondani: egyszerű szava |
| munka lesz és beszéde kard. |
|
|
|