A föld panasza

Bőrömben férgek miriádjai laknak, mozognak. Ki rakta belém, ki rakta rám e külön életek viszkető őrületét? Jaj, miért dolgozom, mért járom a végtelent, mért kell gyűrűs évekbe osztanom a tengerzöld űrt, – ős glecsereket tornyozva, steppék síkjait, tömör társadalmát az ásványoknak, és ringatnom felhők, hegyipatakok szüntelen táncát, ha beszennyez a testem hámjában szörcsögő nyüvek népe, az ember? Spórák, atomok, a férgeim! S én, a tenyészet, én, én, az óriás, nem bírok velük. Figyelem őket. Éhes tömegük körülömöl, kimar, telepeket épit hátamon, pörsenéseket, – s tehetetlen prédája valami nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem csillagtestemről lesöpörni az idegenek szemetét és rühét. Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít ami idegen, – s minden idegen, ami kivül van a bőrömön! és mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt eget magának, s tulvilágot, és engem hogy megvet, amig szipolyoz a sok vándor kukac, a miriád faló-ürülő hús-tömlő, amely szétrág s elemészt, s bennem párzik és mialatt mocskát rajtam szétkeni, egy-egy tébolyult és parányi agy a világ fényének hiszi magát! Világ fényei? Vaksi termeszek a szent anyagban: kristályszivemig lüktet állkapcsuk zaja: sercegés, moszatolás és szúkopácsolás, szakadatlanúl – A bűneim ők? Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok. De fellázadok egyszer. Ha halál a megváltóm, pusztuljak velük. Egy villámokkal zuhogó éjszakán villámokkal felelek én is, és míg égostromló glecsereimet fölgyujtva a vak űrbe szétvetem magamat és minden kínzóimat: megváltott lelkem a kelő napot csókolva hunyja álomra szemét s ugy pihen el a megsemmisülés játékos és szent sugaraiban.