A varázsló szemei

Szemeim, ezek a nyomorúltak, mily riadtak, hogy megfakúltak – Tükrömből gyáván visszanéznek, öregszenek, öregnek látnak: cinkosa lettek e bús világnak. Nemrég kalózként öltek, dúltak, ma jámboran semmihez se nyúlnak; ég s föld kincseit hordták agyamba s most tűrik, hogy őket kifosszák? – Óh, fáradt lelkek! alázatosság! Óh, félhomály! koldús lemondás! – Fény voltam én, s ma se vagyok más! Parancsolójuk, uruk vagyok, s ha rabolniuk többé nem öröm, élő tükrüket összetöröm: alvadt vér szálljon gyökerükből, fekete kisértet üregükből – Rothadjanak szemétbe, sárba, ha cserbenhagynak, elárulnak szemeim, ezek a nyomorúltak!