Kétségbeesés

Villámló égboltot ágyúz fölém a gond ezer őrült harsonája – Kint napfény zeng, de agyamban a pokol acsargó kínja válaszol a rigók tavaszi szavára. Fülem süket már és szemem vak minden szelídre és örömre. Banditák dühöngenek, gép-robaj – s ha csendül bennem egy tiszta dal, zenéjét magam töröm össze. Ne legyen! – kétségbeejt a szépség. Ne legyen! – magamat gyűlölöm benne. Ha a kín igy csikorog, ily iszonyún, őrült álom vagy hülye gúny a fuvolás idill szerelme. Az vagyok, az, őrűlt zenekar! Tombolnak az inség ütegei: tőlük visszhangzom szüntelen! Óh rémület, undor! Óh életem üvöltő szörnyetegei! Óh pergőtüz, szegények élete! Már a csöndem is jajveszékel: milliók robbanó szive vagyok s gyöngeségem együtt zokog a világon mindenkiével, – De ha meghalok, ez a vad zene dermed, ez fagy körém néma glóriába: a villámló gyász, a fekete fény, amit örök viharrá ágyúz fölém idegeim nyomorusága.