Embertelen szépség

Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek
ívei röpítettek feléd,
Latemár! – s most úgy gondolok vissza
a többi csúcsra, társaidra, mintha
valamennyin egyszerre állanék.
Dolomitok! Tre Croci! violás magasság!
Óh, Marmoláta, rémület és vihar!
Harmadnapja részeg dadogás
utazó lelkem, szent csodálkozás,
öröm és zürzavar.
Óh, Latemár! – Most megy le a nap.
Kő-szivárványok parazsa vakít:
alkonyi gerinced! – – S hirtelen
szinte felkiált a szivem,
ugy akar valakit,
ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne:
ezt a szépséget már nem bírom el:
valaki kéne, akit e kövek
helyett most átölelhetek
s aki visszaölel:
egy nő – – S lassan kihűl a porfír
vörösen izzó szirtfala.
Szivek dobognak a messzeségben,
idegen mind, elérhetetlen – –
És nemsokára kék éjszaka
föd téged is, vén Latemár,
s megenyhül rajtad, ami zord,
és még hüvösebb, még nagyobb
lesz a csönd, s feljönnek a csillagok,
feljön a nyári hold,
s én az erkélyről nézlek majd tovább,
szépség, orom, te iszonyú,
te magány, te embertelen –
s nagyon boldog lesz a szivem
és nagyon szomorú.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]