Fény, fény, fény

1925

 

 

 

 

Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.
Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy uj pillanata,
a kiváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.
Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég – ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:
Az örök Kisértet fia vagyok,
mindig leszek és sohse éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.

 

 

 

Hangok

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk sötét
remegései ki tudja, milyen
hivásokra felelnek?
Ki tudja, honnan
suhog át
a földön, a kék
levegő tengerfenekén
az a sok dróttalan üzenet,
amelyből néha a vers kicsap:
tán messze világok
sajgásai, éhség
fekete morgása, a néma düh
száz vészjele, csilingelő szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő hangtornyai, difterisz
vörös sirása, kacagó gyerekek,
erdők tűzvésze vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
miből s miért
épül és omlik e nyugtalan
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és hogy
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme titkos megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét a végtelenbe?

 

 

 

Kisértetek

Ez a világ és benne én,
tükrök itt, tükrök ott,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.
Én vagyok, amit az ezer arc
szétbontott s összekuszált:
a tartalom az én, az egy
s a forma milliárd.
Ezer évig értem dolgozott
a születésem előtt,
s most minden pillanatban én
teremtem újra őt.
És amire nézek, az vagyok:
fű és hajókazán,
és vihar, ha fekete bikák
dübörögnek a menny piacán,
és Kína vagyok, ha eszembe jut
s pilóta a föld felett,
bennem robog a nagy Pacific
és lassú gleccserek
fagynak szemembe, tenyerem
fensík és kősivatag
s belőlem ballagnak ki a
holdas országutak.
Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás:
fölnézek a holdra s az vagyok,
szemfényvesztő varázs,
varázsjáték: játszom veletek,
gazellák, őzikék,
valakit nagyon szeretek
és fáradok… De még,
még más is vagyok, én vagyok
a legfőbb hatalom:
ki ellenem hadakozik,
molyként szétmorzsolom,
ma még… Mert forog a tükör és
még érdekel ez a sok:
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok,
de holnap… Holnap tán megunom
az egészet s belelövök
s mint egy kisértet eltünök a
cserepei között.

 

 

 

Fény

Sötét fényszórók: szemeim az eget
lengő csóvákkal ostromolják.
Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom!
Csík, sáv: fent suhan a fénytorony
s évezredek mérik a hosszát.
Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk
mind: isten lelke, öröm, remény.
Óh szállni, lobogva a föld felett!
A rettenetes életet,
az örömöt akarom én.
Óh élni! Szemeim sóvár tüze
a felső végtelenbe szánt:
láng habzik mindenütt: zene, szín:
az anyag titkos ablakain
az lüktet ki-be, az égi láng,
a vágy, amit én fénynek nevezek
és szentléleknek a hivő:
ő táncol bennem, ő rohan,
hasadó bimbóban az ő ereje van,
kovában, acélban is ő:
ő öntözi, belül, az anyagot,
szomja éget, éhe habzsol,
zsinórra fűzi a csillagokat,
indul s egy szivdobbanás alatt
uj világokba kapcsol.
Ő vagyok én, a képzelet:
ki törhet ellenem?
Az isten karja nyúl felém,
s ha robbanó sugarakkal az ég tetején
kószál földi szemem,
fekete nyomoromat vakitó
tűzharsonákkal törve át
tízezer Nap küldi az azúr
bástyákról hozzám válaszúl
testvéri himnuszát.

 

 

 

Utazás háború után

Iramodó sinekkel iramodom,
a vonat reszket, szinte lángol,
csábitva csattog a kerekekben
az örök igéret, a távol.
Te voltál, kedves, az első,
akitől bucsuzni fáj;
de mennem kell, az élet minden
kincse és titka vár.
Mindent akarok – Óh, a tenger
a Kárpátokon, Alpokon túl!
Siessünk! Sín, nyargalj velem;
aki vak volt, most látni indúl!
Aki rab volt, érzi: szárnya nőtt.
Bőgj, mozdony, sors kereke, lángolj!
Ezer életet akarok – van! van! – és
mit kaptam én még a világból?
Rab voltam. Szemeim jussa a Föld,
csak ellopta valaki tőlem –
Most vége: sineim kifutottak
s leborulnak a hidak előttem.

 

 

 

Csodálkozás

Tavaszi szaga van a sárnak,
a szem már keresi a fecskét,
átvilágít rajtam a nap
s úgy járom ismert utcáimat,
mint idegen tájat a vendég.
Mi történt itt? Úgy zeng, lobog
a kék, arany, a sárga, a piros:
az egész világ édes zavar,
az élet valami ujat akar
s mosolyog a tilos.
A remény, igen, az mosolyog
és mindjárt mennyi szép akad:
a pénztelen mát drága, ritka
tündérálommá ittasítja
a tovakéklő alkonyat.
A remény – óh, mily idegen már!
Fényglória cseng át a városon.
Ilyen hivő még sohse voltam,
ilyen könnyű még sohse voltam,
ez az én első tavaszom!
Ma valami bolond öröm ér,
ma csókolni fog valaki,
ma minden léggömb megszökik,
vakok szeme tüzesedik
s kinőnek a csonkák tagjai!
Ma a feltámadás napja van!
Az Úr visz, megnyílik a börtön:
föl, föl, az egekbe indulok
s ámulva nézem, hogy mozog
lélektelen testem a földön.

 

 

 

Szédület

Nem kell nekem a ti istenetek!
Okos a világ, gyáva, beteg.
Lapos mocsarában lapos az ég:
„Csak felszínt, emberit: ez is elég!”
Hegytetőn állok – Óh, fellegek,
hogy hív a ti rohanó lelketek!
Én emberentúlit akarok –
Óh ormok, rémek, erők, viharok!
Óh, ormok, álmaim ormai!
Óh, szédület iszonyu tornyai!
Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
de megnő, aki szakadékba lép.
Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
Oldj ki magamból, emelj, Apám!
Tépj ki, – végy vissza, Istenem:
ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

 

 

 

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:
kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,
úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.
Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:
szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

 

 

 

Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!

Tavasz! – Zúg, tisztít valami –
A lélek ventilátorai – –
Vágyam visz, szálló hegytető:
sikolts, tavasz! szabad levegő!
Szabadság! Éhes állat vagyok!
Zöld mező és friss, barna habok,
barázdák, s falvak, városok, és
mindenütt pezsgés, követelés:
amire csak gondolok, az vagyok,
a jövő előttem háborog,
a tél utáni ősi láz
csalogat, a tavaszi tombolás:
érzékeimben, mint dinamit,
millió kaland álma aluszik,
nők hívnak, eleven batériák,
óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!
Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,
a mindenségbe széthalok – –
Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:
sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!

 

 

 

Mind-Egy

 

I.

Tizezer tornyom az égbe dobálom
tizezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szivetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tizezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tizezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
 

II.

Tizezer út suhan össze bennem,
szinek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kivülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sürítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.

 

 

 

Kihívás

Napisten, nézd: harmatos üregek –
Égesd ki a szemeimet!
Még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!
Túlragyognak! – Engem elektromos
világok minden árama mos,
s a valóság csodás teje itat,
hogy test legyen bennem a gondolat.
Valóság, csúfolt, igaz erő!
Hús, vas, föld, megtagadott szerető!
Óh, élet! Nem imádott így soha más:
érlelj meg, lelkes Realitás!
Érlelj: süllyessze a képzelet
tebeléd a tápláló gyökeret:
minden fiatalnak biztatás,
az én sorsom nem lehet bukás.
Még harcba se szállok, csak vagyok,
csak szépet s igazat akarok.
Föld, erdő, isten van velem;
fényem nő: magam termelem:
fényem nő – Óh, gyávák, irigyek!
– Napisten, idd ki a szemeimet:
még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!

 

 

 

Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,
minden perc egy-egy baltacsapás:
kábító fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.
Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:
engem a Tűz vad lelke visz és
old szét, hogy csupa láng legyek
s elkapjam a menekülő egeket.
Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,
mint testvérem, ez az iszonyu nyár,
s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad
ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,
hogy elmarad a renyhe testi lét,
mely most csak az árnyék hüvösét
keresi, dongó és arató –
Nyár van, dél, ernyedt, altató
pihenés – Én sohasem pihenek!
Még túlragyogom a földi perceket,
lelkem még csupa robbanás,
folytonos halál és feltámadás:
még szállok, céltalan és vakon,
de oly tüzekkel gazdagon,
hogy mikor elérem, megborzong a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat.

 

 

 

Óh, Nizza, tenger!

Föl, fény vagy, repűlj, énekem,
ahogy a vágy visz, a végtelen!
Járd körül a Földet, ezt legalább –
Óh, Nizza! – Oly nagy e kis világ!
Óh, Nizza! – A tenger kürtje hí –
Mint álmaim, vagy mint a mozi,
úgy táncol a holnap – Megvan a pénz,
itt a motor, most csak előre nézz!
Óh, Nizza! tenger, arany fövény! –
Nem tud örülni más, csak én,
én, én, a mindig lemaradt,
messzesóvárgó akarat.
Óh, tovább! Afrika! iszonyu fény! –
Mindenkinél különb vagyok én:
ahogy az öröm visz, úgy növök – –
Már kicsi a Föld: csillagok között,
ott röpít az úti szédület –
Gyémánt Nap – A bolygók vészjelek!
Őrült vagyok? – Lehetnék, elhiszem:
örülök rettenetesen!

 

 

 

Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,
s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,
ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,
hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!
– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág
az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér –
S letettelek, darab kenyér,
s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet, –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hivő az úrvacsorát.

 

 

 

Képzelt utazások

Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban,
s nyár gyermeke, én, boldog habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.
A tél fentről már mozgolódik,
zöld jéghegyek úsznak szivemre.
Délről pálmák lányserege jön
és csókjait
küldi Itália kék szerelme.
Észak és Dél csap össze bennem,
jéghegyek és lángkoszorús nap.
Telemben – óh, forró fény-zenekar! –
dús hajnalok
vad, nyári ütegei zúgnak.
Mosolyogva nézem magamat:
én vagyok Észak, én vagyok a Dél;
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:
a képzeletem vagyok: égi csaták,
vágyam s ábrándom mind igazság:
mosolyom óriás egét
józan s irígy
csalódások el nem takarják:
minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmár-sereg a napban,
s füttyszóval kisérem a fény dalait
szivemben,
e tündöklő nápolyi alkonyatban.

 

 

 

Búcsú Avelengótól

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,
be sok, be sok
vad szépséggel gyúltok körém!
Mást is részegít szertelen
mámorotok vagy csak nekem
csoda az a hó a zöld csúcs tetején?
Óh, szabadság s magasság! Engemet
hazaküld, hogy újra rab legyek,
az alacsony szegénység, a sorsom.
Itt minden nagy volt, ünnep és titok:
Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,
velem lesztek-e majd otthon?
Emeltek-e majd, emlékek, hős hegyek,
napfényesek,
mint most, friss, édes szénaszagban,
vagy viharok közt, mint tegnap, mikor iszonyú
villámok jártak s háború
csikorgott a völgyben alattam?
Óh, röpítsetek ott is, akkor is!
Koldusságom utált robotba visz,
de köztetek maradok:
indulok, messze, le… De a lila fény
s az a hó a zöld csúcsok tetején
most már örökre ragyog:
mert elrabollak: hálám s az öröm,
mellyel e szép napokat köszönöm,
a legistenibb akarat:
szemeimbe zárlak, fellegek,
Tirol, hó, bérc, s belőletek
épitem föl váraimat,
s úgy állok majd rajtuk, az ég
s a büszkeség
őrtornyain, mint ez a paraszt
Krisztus-kép, melyre búcsuzó kezem
az avelengói szent hegyen
most enciánt és pipacsot akaszt.

 

 

 

Embertelen szépség

Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek
ívei röpítettek feléd,
Latemár! – s most úgy gondolok vissza
a többi csúcsra, társaidra, mintha
valamennyin egyszerre állanék.
Dolomitok! Tre Croci! violás magasság!
Óh, Marmoláta, rémület és vihar!
Harmadnapja részeg dadogás
utazó lelkem, szent csodálkozás,
öröm és zürzavar.
Óh, Latemár! – Most megy le a nap.
Kő-szivárványok parazsa vakít:
alkonyi gerinced! – – S hirtelen
szinte felkiált a szivem,
ugy akar valakit,
ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne:
ezt a szépséget már nem bírom el:
valaki kéne, akit e kövek
helyett most átölelhetek
s aki visszaölel:
egy nő – – S lassan kihűl a porfír
vörösen izzó szirtfala.
Szivek dobognak a messzeségben,
idegen mind, elérhetetlen – –
És nemsokára kék éjszaka
föd téged is, vén Latemár,
s megenyhül rajtad, ami zord,
és még hüvösebb, még nagyobb
lesz a csönd, s feljönnek a csillagok,
feljön a nyári hold,
s én az erkélyről nézlek majd tovább,
szépség, orom, te iszonyú,
te magány, te embertelen –
s nagyon boldog lesz a szivem
és nagyon szomorú.

 

 

 

Háború után

Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én)
az egész Föld méhei mind:
hordják odúmba a mézet
s részeg
sugarak szemeimbe a színt.
Zümmögő, szárnyas hirnökök,
áldott kis aviatikusok ők,
mesélik: nyár van Tátraszerte
s persze
Nápolyban is szépek a nők.
Körülfelhőznek a hirnökeim,
kis gondolatok, hűségesek;
ma minden tájat kirabolnak
s holnap
már itt a sok kincs, üzenet.
Csorduló szívvel hallgatom,
mit zsong ez a tündér zene:
óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat
az ifjuságnak
rázza rakoncátlan szele.
Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után
százszorszent híreket kapok:
Sohse örült még így az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
Óh, szabadulás!… Mámorosan
táncolnak körűl a szelek;
rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban ujjongás bizsereg:
indulok, s ahogy a virágbaborult
fát röpíti illata szárnya:
millió kalandor vágyamon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba.

 

 

 

Szerelmes erdő

Erdő, te boldog! Óh, milliárd
vad mámor együtt, összezárt,
eleven tornyok, részegek,
egymásba habzó emeletek:
a fák virágpor-fellege
egyszerre mindnek gyönyöre:
be dús vagy, erdő, meztelen,
egyetemes, nagy szerelem!
Mint búvár a tengerbe, úgy
merülök beléd. Sehol külön út,
külön cél – Óh, hogy ölelik
egymást gyilkos gyökereid,
hogy repes a lomb! Ezer driád
önti szét kéj s harc varázslatát:
zöld husukban zölden zizeg a vér
és ami meghal, a többiben él,
tovább él, ujjong, akar, fenyeget – –
Erdő, vedd, vidd az életemet!
Erdő, én sápadok, eltünök
vágyaid milliárd ajka között:
belédhalok: e habzsoló szerelem
mindenségébe temetkezem –
féreg vagyok, agyam csupa gyász:
válts meg, te részeg Óriás!

 

 

 

Hatalom és dicsőség

Itt lüktet, ring, kacag: fény-, hús-, tűz-futamok! –
Káprázva hullok elébe.
Itt villog! itt! – s túlmessze, hogy
sóvárgó karom elérje.
Itt az élet! a csoda! az igazi! – Hol? –
Itt táncol, a rima, a pénznek!
S nekem csak az álom, a semmi, a
pótlék jut, az örök igéret.
A pénznek kelleti magát,
én meg megveszhetek érte:
– Ne fuss, Öröm, elég bitangnak
voltál a szeretője!
Ne gúnyolj, gyönyörű világ,
úgyis szégyellem már magam:
testemben én se tudom, milyen ős
vágyak dühe és daca van:
sivatagoké, szomjazó Ázsia,
évezredek, áradó lovasok:
Élet, én még szegény s fiatal,
Öröm, én még barbár vagyok,
de király is, aki aranyból
építi a maga jövőjét:
fogsz még vezekelni, amiért nem tudtad,
ki a hatalom és a dicsőség!

 

 

 

Nyugtalanság

Remegő nyíl: mibe csapódjam?
Ezerfele nézek,
valamit keresek,
széthordanak a szemeim
és összerak a pillanat.
Rettenetes ez a nyugtalanság:
tizezer éhes nyíl vagyok.
Bár csaphatnék a világ husába
vagy hevernék már
összetörve a porban!

 

 

 

Szerelmes junius

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
zengő árvíz a nap aranya
s mint sellők rebbennek ide-oda
az édes utcákon a nők.
Mennyi nő! Borzong tőlük a város.
Ma mindnek akad valakije:
gondolatban mindegyik után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a vágy vagy a hála keze.
S az egész csak egy gondolat,
vagy annyi se – Aki él, örűl;
ma tavasz és nyár ölelkezik
s önmagával szeretkezik
az élet szemérmetlenűl.
Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.
Az élet – hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a junius:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:
jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.

 

 

 

Menekülés

Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből,
szabad tengerre a hajó,
üvöltő rémségek között
tűzvert életemből ugy menekülök
feléd, szerelem, te hívogató.
A megváltás vagy: hűs habok –
Óh, messziség! Itália! Dél!
Még bennem lobog a rémület,
de visznek robogó kerekek
s a vágy már most elér.
Már most is szép, boldog, idegen
neved szellője zsong körűl,
és holnap őrjöngő szivem
megnyugszik drága sziveden
és felejt és örűl.
Óh, holnap! szabadság! végtelen!
S te, édesség, jóság, simaság!
Mögöttem még bőgnek a vészjelek, –
de ti már most ölelitek
az éj üldözött utasát,
már most ölelsz, gyönyörü béke,
már most, Adria lánya, te,
nyugodt fény az emléked és
uj biztonság és feledés
boldog igérete:
azt igéri, hogy kék, fehér
s arany ragyogás lesz a világ
és az isten jót is akar
és hogy várnak még fiatal
holnapok és csodák – –
Mint hajó a kigyulladt kikötőből,
éji rémektől részegen,
de fénnyel s hajnallal telítve
menekülök élő vizeidre,
remény és szerelem.

 

 

 

Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

 

 

 

Jildiz, keleti táncosnő

Csillagból lépsz ki – zene hajlong –
reflektor gyúl a teremben –
De szép vagy, lány, ahogy táncra perdülsz
a zenénél meztelenebben!
De szép vagy! Csillag vagy! A szemed átjár!
Óh, Jildiz, isteni fényjel,
ki méltóbb rád itt, ahol csak a pénz
tapogat vén disznó-szemével?
Jildiz vagy! Csillag vagy! Hajnali, édes!
Te: örök jó, örök fiatalság!
Idegen egek igéretét
és kéjes angyalok hatalmát
kóstoltatod – Óh, Mohamed gyönyöre,
ma én se vagyok gyaur, én sem:
nekem táncolj, és oltsd ki a csillagokat,
te, Csillag a hetedik égben!

 

 

 

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körűl,
aztán part s tenger összevegyűl,
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

 

 

 

Üzenet, messzire

Messze vagy, de foglak, elérlek.
Legázolt kilométereken át
ágyúk, gépek, villámok kezei
viszik így, messzi, messziről
a fényt és halált.
Féltelek és fölragyogtatlak.
A szivem fuldokló vihar.
Vad varázsló, magamat bűvölöm,
s megdermedek, míg megdermesztelek
lelkem parancsaival.
Messze vagy, de én nem eresztlek.
Vágyaim éhes hadseregek.
Vannak gépeim: leszögez a fény;
ami enyém volt, mindig enyém
és én sohasem feledek.
Vannak gépeim: ami engem,
az kell, hogy kössön téged is:
nem segít szó, könny, semmi dac,
ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
és üdvözűl, aki hisz.
Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz
szemeim fényszórója alatt:
legyőzött kilométereken át
vakítva hullanak reád
az örök sugarak.

 

 

 

Balaton, vakáció

Robbanó dél, a vén gyík
moccanni se bír a kilátó köveiről.
Égek, olvadok. – A hegyi uton
fehér ruhák sétálnak és piros napernyők.
Emberek?
Nők.
Kétszer idegenek!
Idegen én is, sóvárogva és gyáván
húzódom a déli magányba előlük.
De messze vagy most!
Piros villog a zöldben:
megint nő!
És lent állomás, villák, fasor, a tó
a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat
nem alszik el a nyilt pályán – a fény
már a vizeket delejezi, a nap
fájó csókokat fúr a bőröm alá,
édes csókokat – Aludni kéne – –
Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –
De messze vagy!
Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó
kerül elém –
Pedig de jó volna most valaki,
te,
vagy más, az a másik,
az a fehérruhás:
de jó volna
ráhajolni az ajkaira,
kis mellét kivenni az inge alól,
de jó volna őrjöngő szomoruságomat
hűvös combjain át
sírva, zokogva, megváltva
lassan belecsókolni
istenbe, a gyönyörü nyárba!
 

(1922)

 

 

 

Lidérc

Csak álom vagy, hiába akarlak,
lidérc, kit a vágy maga szűl,
tündér gyönyör, olyanokat súgsz,
hogy a józan eszem menekűl
és öleli érted a torzat,
a semmit, s azt hiszi, te vagy,
néger-zene villog agyamban,
s hiába, csak csalogat
a fényed: nem érek odáig:
a fényed: a képzelet: én, –
a fényed: kibonthatatlan,
megfoghatatlan ez a fény,
ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl
s kit nem lehet soha elérnem,
mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,
mely feketén alszik a szénben.

 

 

 

A megszállott

Neved – fekete dörrenés –
fájva visszhangzik bennem, és
felveri minden pillanat
emlékedet és nyugalmamat.
Neved, mint elitélt felett
ha a halálos dob pereg,
szakadatlan és süketen
dobol elkinzott idegeimen.
Nem akarlak és rád gondolok,
gyötrődve és gyűlölve, hogy
egyszer megízlelt húsod után
kiált minden kis porcikám.
Nem akarlak és rád gondolok,
menekülnék és nem tudok,
nyugalom kellene, béke, csend,
de itt visszhangzol, idebent,
agyamban és véremben és
sohse szűnik e hangos büntetés
és csak fuldoklom – óh, fekete láz!
mint pap, kit az isten lelke ráz.

 

 

 

Vezényszó, tűzvész

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
szédülve, lázongva, rettegve
csak őt láttam, s vágyódva, félve
gondoltam gonosz erejére,
arra, hogy tetszik, s neki én nem,
s hogy sóvárgásom sejti régen,
s hogy már mindennél fontosabb lett,
s csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság, hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla,
s arra, hogy még a neve is
mennydörgő méreg ereimben,
hogy én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden,
hogy megtudja: mint áram üvölt
bennem, ideg-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon,
hogy megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem és szeretem,
hogy keresem és kerülöm,
és gyűlölöm és szeretem,
vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném
a hatalmat, mely így vacogtat,
a szépet, finomat, a hitványt,
a mégis mindennél nagyobbat,
a selymes, táncos, hófehér,
kényes-édes női gazellát,
a sugarat, mely messziről gyujt,
s robbant, mint aknát a villamosság,
az istent, akit megvesz a pénz
s akihez könyörögni szégyen –
– – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon
utált sebem és szenvedésem,
legyen másé, bármily gyönyörű,
büszke leszek rá, hogy kibírtam:
ha megvénül, se tudja meg,
hogy valamikor érte sírtam.

 

 

 

Ima, a nők ellen

Ibolya lehet kezeidben a Föld, Napok rengő
dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,
mégsem irigylem hatalmadat,
Isten, –
csak azt, hogy élsz és
nincs szükséged a nőre.
Nézz rám: meghalnék örömest
s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
(vasban atom, fűben klorofil) –
de a nő, jaj, szétszedi magányom:
belevihog a bánatomba, mágneses
mellei kitüzesednek, emléke is
leopárdként ólálkodik
körülöttem, és ha szeret, mind
csak magát érzi, a maga kicsiny
területére akar korlátozni,
szabadságomból csak a maga
megbántását horgássza ki, és
testének kellemes csecsebecséit
teszi fontossá, hogy a világ
minden gyönyöre csak hasonlat
legyen őrá – – Jaj, csak megszomorít
minden szerelem: miatta
birkózom magammal, miatta
birkózom veled is, aki élsz és
nélküle élsz – miatta
perlekedem veled is, amiért
rohanó villámaiddal nem kaszaboltad
porba-szélbe
nagyságod torzképét, a nőt!

 

 

 

Az Örömhöz

Habkönnyü lelkem
nehéz aszfalttá kérgesült,
szinek s álmok csokrai helyett
érzékeimbe szemétkocsikat
zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm,
akit úgy kivántam,
észre se vesz, jaj, Valaki,
akiért dühöngő éveken át
végeztem a legaljasabb
munkákat, megtagad, és
idegen ágyakat üdvözít,
nem sejtve, hogy az én szivemen
gördül szinházba királyi
autója, az én agyam
szikrái fűtik égi jachtját
s angyali mosolya az én
álmaimat tündökli el! –
Jaj, hova nézzek?
Tündér ragyogása
mocsok nekem.
Borzadok és
csak a fekete poklot
érzem, magamat,
és éjszakámban
emléke is
csak néha zokog föl a tiszta vágynak,
csak néha, és mind elhalóbban
hivogat már, ahogy az elhagyottat
keresi ködös
erdőkben a távolodó barátok
reménytelen kürt-szava.

 

 

 

Vesztett sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor
döng, rekedt dühök tülke rikácsol,
zsibvásár zúg, rémek, undorok,
és teszem, amit nem akarok,
idegen parancs dobál össze-vissza,
életem gond s gyász ragacsa-piszka,
lelkem rommálőtt büszkeség, –
Óh, perc, perc, porló törmelék!
Itt vagy, de csókod alig érzem.
Mi lehetnél ebben a kétségbeesésben?
Megváltásnak ma már kevés,
a legszebb, a legforróbb ölelés:
a boldog óra alatt is, amit
kinálsz, itt zúgna, döngene, itt
üvöltene agyamban a zűrzavar –
Szárnyas fény, kioltson a bús vihar?
Menj! Menj! Most már lemondani több lesz.
Repülj! A tékozlás, az még tán öröm lesz.
Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:
egy kis fény, tavasz, kék lobogás,
édes tündérhegedűzokogás –
vesztett sugár, de végre égi jel,
hisz magam engedtelek el!

 

 

 

Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak,
gyökereink összefogóztak,
árnyunkba utasok heveredtek,
lombunkból madarak szárnyrakeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak annyit adtunk,
annyit kinlódtunk és mulattunk,
hogy vígak, búsak, rosszak és jók,
lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett,
csemeték voltunk még, gyerekek,
fiatal társak, szövetkezők,
rosszabbak elől menekülők,
játszottunk tündéri fuvolákkal,
haragos, fekete trombitákkal,
nem törődve senki fiával:
elszakadók és összehajlók,
valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk – Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
jöttek ránk fénylő fegyverekkel,
mi álltunk hallgató sebekkel,
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,
szúrós tűzben csontja megolvadt,
háza bedőlt, szeme kisorvadt, –
s mi álltunk, két fa, virágba bomló,
elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen.
Mesében állunk, csoda-kertben, –
s ha mese, a fának is lehet szive,
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, napos határnak:
jövőt zeng két hang, muzsikáló,
szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom:
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne uj vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál:
egymásra fájva rászorulók,
lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
egyek vagyunk sok fájdalomban,
örömökben és kényszerekben,
máskép tán élni is lehetetlen:
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
tavaszban, őszben gyarapodjunk,
legyünk hívők, bátrak, kitartók:
az örök reményhez hasonlók.

 

 

 

Az isten darabkái

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,
asszonyok, édesek és keserűek,
 
üzen az ősz, rossz a kedvem,
melyitek emlékénél melegedjem?
Kártya, bor, cigány nekem sose kellett,
örömöt adtatok ti százszor szebbet,
 
én veletek részegedtem,
nincs is egy köztetek, kit felejtettem.
Nincs is egy köztetek, kit ne szeretnék,
akihez jó szívvel ne menekednék:
 
bármilyen volt, ma mind drága,
életem titkos-édes gazdagsága.
Szeretők, körűlvesztek, messze tájak,
tájai kalandos, szép boldogságnak,
 
itt vagytok, s a szomorúság
mégis nő lelkemben, a nyomorúság.
Itt vagytok, emlékeim, gyönyörűek,
s napjaim tőletek még keserűbbek:
 
fáj elhagyni a szépet-jót,
még ha nem voltatok is mindenhatók.
S ez így lesz, ez már így lesz mindhalálig,
amikor majd lelkünk is kettéválik,
 
és elalszunk az istenben,
legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőnkben.
Istenem, hasznos esők mosogatják
csontunkat, kezeidben morzsolgatják,
 
bócér hajunk simogatják
s szivünket jófüvekkel betakarják.
De mikor betakarták, eltakarták,
bő zsírral fényes földbe elkavarták,
 
szétporlunk az elemekbe,
szelekbe és viola fellegekbe.
Asszonyok, édesség és gyönyörűség,
múlik már tőlem minden keserűség,
 
nincsen miért szomorkodni:
az isten darabkái maradtok ti!
Segíts hát, rettenetes, erős isten,
adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,
 
adj kedvet az őszi csókra,
a futó percben örök tavaszodra!

 

 

 

Szökj, lélek!

Vér s hús: sóvárgok, robbanok.
Mit tudsz, Föld? Hát ti, Csillagok? –
Óh, kész a lélek, de gyönge a test!
A gyémánt hajnal kopni kezd.
Minden kéne, de tétován
hányódom kis örömök zátonyán,
zátony magam is, málló kövület:
az erőm, az erőm, jaj, hova lett?
– De hisz még tudsz, még emlékezel:
te az egész világra éhezel
s várod a csodát, mint prédát a pók? –
Óh, tengerek! alkony! büszke hajók!
Friss lányok! pénz! új egek mámora!
Szökj, lélek, indulj, akárhova!
Szökj! merj! halj meg!… Csak ne vergődj tunyán
a gyávaság örök rabpiacán…

 

 

 

Idegen pénz

Ez vagy hát, hires? Te, Erő! Te, Csoda!
Itt vagy, Pénz! – Nyílik a világ kapuja –
A többiek? – – Törpék, rabok –
Kezemben vagy: óriás vagyok!
Kezemben vagy, s hogy nő az életem!
Amit soha senki, megtehetem,
talpam alá hajtod fejed, óh,
titkokkal teljes Földgolyó!
Itt a pénz! Vihar és zene!
Csillagok részeg lendülete
emel – óh, Ázsia, Afrika!
Óh: látni! Mehetek akárhova!
Óh, be őrültek a gazdagok!
Az első szabad ember én vagyok!
Isten! – – Óh, őrültek őrültje, én:
kezemben a pénz, de nem az enyém!

 

 

 

Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.
Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
Utazó lelkem mozdulatlan.
Utazó lelkem ma pihen,
ajándékot kapott, amely
nem múlik benne sohasem.
Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
szépség nyilt egyszerre körém!
Milyen kincseket pazarolt
rám váratlanul egy világ,
amelyről sejtelmem se volt!
S hogy megbékültem! Óriás
éggé tágitott valami
földöntúli csodálkozás:
Úristen – – A szivem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,
boldog! az! – De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam. – –
Hunyt szemmel nézek a napba,
s új öröm némít, altat el:
a szélcsöndes ormok nyugalma.

 

 

 

Az Őszhöz

Rohanó vészjelek, szél, szirénák,
riadó! – a hűlő Föld sikolt:
vak gyémánt a felhők közt a nap
s fehér ágyúgolyó a hold:
a nagyot nagyobb, az erőset erősebb,
a régit leverni az új jön, a hős:
az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre
– hurrá! – most csap le hadával az Ősz!
Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy,
megkapod és föléled, ami kész.
Én tudom: Isten vagy te, szörnyű,
rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés!
Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz,
szépség nem tart fel, se öröm, se dac,
vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld,
ahogy délkörein lefelé haladsz.
Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál
itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület!
Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel
Szahalin, Texas s az Alföld felett.
Megnyirták fejüket az élet fái,
hiú aranyuk lábad alá borúl –
Ősz, isten, nagy nemzetközi,
úr vagy te, rettenetes úr!
Most fentről jössz és himnuszodat üvölti
a Mátra, azt sírja balatoni nád,
s tavaszra a messze Ekvátor alatt,
fuvod el a tengerek kék mosolyát.
Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom,
de csak borzongva néz a hódolat:
én még élni szeretnék! és akármily
könnyelmű volt, szeretem a nyarat!
Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb
Isten, kinek csak helytartód a tél,
Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek
álmodta magát és azóta fél:
Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot,
de ne bánts, hisz még fiatal vagyok,
s mint földbetiport mag, a hó alatt is
lázadó vágy és élet maradok.

 

 

 

Hasonlat a vakondról

Szegény vakond
a föld alatt –
szegény bolond,
egy pillanat
az élet: előre-hátra!
Araszt le-fel; –
mit érdekel,
kis lélek, a tenger, a Tátra?
Tetű, kukac
neked is csak terem a nyáron.
Ami közel,
az fény csak, az ég, az az álom.
Kaparj s mulass,
rab lázadó!
Tíz-húsz arasz
szép folyosó:
hamm-hamm, vigan, előre-hátra!
A bölcs harap,
és csak becsap
az az Engadin, az a Szumátra!
Ne légy bolond,
és hagyd a fényt, eget, angyalt –
Őrült vakond,
mit várod vakon a hajnalt?!

 

 

 

Kétségbeesés

Villámló égboltot ágyúz fölém
a gond ezer őrült harsonája –
Kint napfény zeng, de agyamban a pokol
acsargó kínja válaszol
a rigók tavaszi szavára.
Fülem süket már és szemem vak
minden szelídre és örömre.
Banditák dühöngenek, gép-robaj –
s ha csendül bennem egy tiszta dal,
zenéjét magam töröm össze.
Ne legyen! – kétségbeejt a szépség.
Ne legyen! – magamat gyűlölöm benne.
Ha a kín igy csikorog, ily iszonyún,
őrült álom vagy hülye gúny
a fuvolás idill szerelme.
Az vagyok, az, őrűlt zenekar!
Tombolnak az inség ütegei:
tőlük visszhangzom szüntelen!
Óh rémület, undor! Óh életem
üvöltő szörnyetegei!
Óh pergőtüz, szegények élete!
Már a csöndem is jajveszékel:
milliók robbanó szive vagyok
s gyöngeségem együtt zokog
a világon mindenkiével, –
De ha meghalok, ez a vad zene dermed,
ez fagy körém néma glóriába:
a villámló gyász, a fekete fény,
amit örök viharrá ágyúz fölém
idegeim nyomorusága.

 

 

 

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
minden szép eltorzul szememben,
jobb a némának, jobb a vaknak, –
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.
Voltunk vad, hivő, ifju hordák,
s felkoncoltak… A vén okosság
győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?
Rettenetes sors, hogy a harcot,
mindig hiába, ujrakezdjük.
Rettenetes csak várni mindég,
tűrni rabságod, örök inség,
nem érteni, a hiba hol van,
s csodát akarva és teremtve
mindig elterűlni a porban.
Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –
harcolni régi mesterünkkel,
vagy tisztelegve nézni, hogy vág
arcunkba keze, és amely
valaha őt érte, a korbács.
Óh, részt kapni minden örömben! –
Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem,
ez csak a düh, a régi átok:
tanulnunk kell, testvéreim,
ujak, indulók, proletárok!
Mert valamit mi nem tudunk még,
ezért kell fájni s bukni mindég,
ezért sír bennem is a vad dac:
hogy rettenetes, rettenetes
szegénynek lenni s fiatalnak.

 

 

 

A hülye szolga szól

Igenis kérem, kidobtak, igenis,
a vizilóra gondolok, és reszket a hasam,
borzasztó nehéz a szerencse és minden reszket
és sehogyse tudom megmagyarázni.
Mindig csúfoltak, hogy a hülye szolga;
ma reggel kidobtak, igenis, a hivatalból;
azt mondták, eleszem a mások kenyerét,
akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.
A lépcsőházban ültem, a gazdám
rám se nézett, mikor délben elment:
ő az isten, aranyból van a húsa
és göngyölt bankókat szivarozik.
A szerencse, kéremszépen! – Én mindent megtennék.
Ne tessék kinevetni, de folyton a vizilóra gondolok.
Borzasztó szerencséje van neki:
ingyen etetik az állatkertben!

 

 

 

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei
az időnek,
szakadatlan lopjátok az erőmet.
Nem hoz örömet közületek egy sem.
(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)
Munkás napok, hét-nyolcezer
testvéretek már sokat elvitt!
A gép, mint mások, megkapja a bért;
de hogy különbet is tudok, azért
nem kaphatok, míg kéne, semmit?
Gyerek voltam s befogtatok,
irígy napok,
s azóta folyton csak koptattatok, –
kis kóstoló volt, amit eddig láttam,
s ugy szeretnék szétnézni a világban!
Ugy szeretnék! hisz olyan sok a szép!
Most kellene
itthagyni a pénztelenség börtönét,
s föl a hegyekbe, Szabadság! Monte Alto!
Jó volt egy napod is, Colle Isarco!
Óh szabadság szamóca-illata!
Rád gondolok,
szamócás hegyek illatos nyara:
bitang napok, fürge kis banditák,
be fáj, hogy oly gyönyörű a világ!
Bitang napok, kegyetlen kölykei
az időnek,
rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, –
hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?
Akkor se, ha már nem kell?… Vagy csak akkor?!

 

 

 

Klió

Mint sortűz repült az utca reggel, –
páncélvonat a szivünk! ugató
kürtök hullámai vittek! – S jaj,
már este van.
Meghaltak a hajnali istenek,
hit, hóbort, ifjuság! – A francia forradalom
csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter
másnak ad lakást, szent a béke az atyák
pájesze meg az új borbélylegények között,
és minden oly tündéri és oly csodás,
szinházban rotyog a szórakozás,
örűl a gazdag, örűl a szegény,
egy rongy van, egy rongy van a szíve helyén,
cini-cini, kontra kézből:
kétségtelenül jólét fakad
a kapitalista termelésből.
Mint sortűz repült ez az utca reggel,
s jaj, este van.
Szétlőtték a páncélvonatot, és már
csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót.

 

 

 

A varázsló szemei

Szemeim, ezek a nyomorúltak,
mily riadtak, hogy megfakúltak –
Tükrömből gyáván visszanéznek,
öregszenek, öregnek látnak:
cinkosa lettek e bús világnak.
Nemrég kalózként öltek, dúltak,
ma jámboran semmihez se nyúlnak;
ég s föld kincseit hordták agyamba
s most tűrik, hogy őket kifosszák? –
Óh, fáradt lelkek! alázatosság!
Óh, félhomály! koldús lemondás! –
Fény voltam én, s ma se vagyok más!
Parancsolójuk, uruk vagyok,
s ha rabolniuk többé nem öröm,
élő tükrüket összetöröm:
alvadt vér szálljon gyökerükből,
fekete kisértet üregükből –
Rothadjanak szemétbe, sárba,
ha cserbenhagynak, elárulnak
szemeim, ezek a nyomorúltak!

 

 

 

Azután

Pár évtized: jut ez s az: élünk:
vesztünk egyet-mást és elérünk,
nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra,
s vége: visszafekszünk a porba. –
De mi lesz azután?
Én tudom, mi lesz azután.
– Millió, millió gyönyörü lány,
a Sok arra, ami most Kevés,
a kóstolóra beteljesedés:
az lesz az Azután!
Én tudom, mi az Azután.
A sikkasztóm, a szökő zsivány,
az örökké tilos Amerika,
a zsugori sors diadala,
mely már nem fizet azután.
Nékem az Azután kellene –
Óh, jövendők szent végtelene!
Óh, halott zseni, királyként ragyogó
kisértet: minden kis csirkefogó
több lesz már nálad azután!
Nékem az Azután kellene,
a több, a mind: az Idő kellene:
az örök alkotó, a mennyei fény,
mely hódolva térdelne elém,
ha lennék azután!
Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk!
Menekülés minden utunk,
vágyaink szárnyas motort megelőznek,
s csattan egy perc, – és összetörnek,
és csönd lesz azután.
Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni,
minden érzékből kihűlni, kihalni,
s tudni előre, és tűrni bután –
Óh be közeli küszöbön őrködöl,
tűzkardos Azután!

 

 

 

Az álmodó halott

Elnyúlok a fűben. Aludjunk.
Én már mozdulni se birok.
Élni? – Sárba tiportak a
kalmár hadak, a nyilt, buta
és álszent terrorok.
Én már nem mozdulok, aludjunk –
A napot hunyt szemembe zárom.
Csontjaim vasként folynak el, –
de hozzám búvik s magába ölel
megváltó szeretőm, az álom.
Már egész testem benne fekszik,
egész testemben fekszik ő –
Álom! Óh, együtt lebegünk!
Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb,
te sír, te éltető!
Óh, édes föld, magadba húzol,
s szállunk már, szállunk, keveredve:
felnéz az álmodó halott
s egyszerre ujra fellobog
régi, hódító, büszke kedve:
láng surran – megindúl s felröppen a kő!
Óh megyünk a tavasz elé,
mikor feszülő bimbók s rügyek
küldik kéjes sortüzeiket
az ég felé!
Óh élet! szent feltámadás!
Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara!
Dicsértessék a halál, a vidám,
dicsértessék nagypéntek után
husvétom hajnala!
Dicsértessék a föld, s aludjunk!
Én már csak rozsdás roncs vagyok –
de vasak nőnek belőlem, csodák,
fények, s uj, büszke katonák
és szentséges diadalok!

 

 

 

Eljön a nap

Eljön a nap, s ők lesznek a számkivetettek,
jön a Rém, az Igazság,
romlása minden élősdieknek.
De ma ők az úr:
megmásszák szűz virágaimat,
nekik virúl
minden transzparens, nekik
tisztelegnek hajók és gyorsvonatok
Szanfranciszkótól Párizsig,
eléjük borúlnak e gránát-
döngölte idő-Szaharán át,
eléjük, hernyók, szórakozó
pimaszok elé,
minden vetések, aratások,
hamis művészek ezredei,
sokágú koronák, növő aranyak
s aranyhaju nők, – vér – – Óh, rettenetes
látni e léha korban,
csak látni s várni
istent,
aki egyre késik,
istent, aki tűr, de ha eljő
angyalok felhőviharában:
lerázza őket az élet
fuldokló ágairól
és záporozó talpaival
szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

 

 

 

A mélység tűnődése

Kétségbeejtő távolok
glóriájában, fönt, valahol
káprázatos angyalok élnek,
s városok egymásra rétegezett
kínjában, süllyedt emeletek és
tárnák kő-paraleljeiből
évezredek óta hiába
akarok felnőni a sugarakig,
föl, föl, ki a hiányok
millió nehezéke alól, mert
ha néha százados
kínban egy-egy virágomat
fölhajtom is a fénybe: a mag
tündér szelek fogatán
borzadva röpíti tollas
lelkét, el, el, el,
tova tőlem, a földalatti
tárnák kő-paraleljeitől,
ahol én
évezredek óta hiába
szülöm ujra s ujra roppant
tehetetlenségemet, ahol én
feketén csikorgok és
ahonnan a düh
észbontó távcsövein át se
látok föl a paradicsomba,
hogy legalább gondolatom
szétmorzsolhatná kezeim
érc-gyönyörében a napfény
ujjongó angyalait.

 

 

 

Árnyék a szélben

Hull már
gondolat, akarat, álom:
mit segíthet
rajtam a szépség? e sok idegen
palota? A csüggedés
kisrófolt szemeimből
minden reményt; a szétosztogatott
Földön
mit keres az uj jövevény? mit akartam
én is? mit akartam e hóhér
világban, ahol csak a kalmár
terror élvezi az
íny, fül, szem, bőr s biztonság örömét
s a szegénynek
csak munka jut és lelkes fájdalom? – Óh,
már zuhanok, már
árnyékként imbolygok a szélben:
csak vágyni tudtam, nem küzdeni,
s alig emlékszem rá, hogy éltem.

 

 

 

Lekötött bója

Lekötött bója:
szállni! szállni!
Tűnik a dél és
tűnik az éj;
nagy vizek rohannak,
szép jachtok suhannak –
áll a mély.
Ringat a hullám
jobbra-balra;
óh, ha a láncom
elszakadna!
Tűnik az éj és tűnik a dél;
röpűlne a testem,
kalandor a lelkem,
de láncraverten
a vágy mit ér,
ha csak tehetetlen
sírok, mig felettem
tovazúg a habok hajcsára, a szél!

 

 

 

Este

Este van, pillám lezuhan,
agyam elsötétűl. Ez már nem a pénz
vesztett csatája, ez a halál:
csontjaimról szakadoznak a
kimerültség rongyai, lassan
előborzong lelkemben a
megsemmisülés, hogy
feloldja a föld
barbár akkordjait, – valami
nagy szárny emel, uj
zenekáprázat, túl az életen,
– s nehéz testemből forrón, véresen
zuhog a suly.

 

 

 

A föld panasza

Bőrömben férgek miriádjai
laknak, mozognak. Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető őrületét? Jaj, miért
dolgozom, mért járom a végtelent,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld űrt, – ős glecsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatnom felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
népe, az ember? Spórák, atomok,
a férgeim! S én, a tenyészet, én,
én, az óriás, nem bírok velük.
Figyelem őket. Éhes tömegük
körülömöl, kimar, telepeket
épit hátamon, pörsenéseket, –
s tehetetlen prédája valami
nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem
csillagtestemről lesöpörni az
idegenek szemetét és rühét.
Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít
ami idegen, – s minden idegen,
ami kivül van a bőrömön! és
mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és
hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt
eget magának, s tulvilágot, és
engem hogy megvet, amig szipolyoz
a sok vándor kukac, a miriád
faló-ürülő hús-tömlő, amely
szétrág s elemészt, s bennem párzik és
mialatt mocskát rajtam szétkeni,
egy-egy tébolyult és parányi agy
a világ fényének hiszi magát!
Világ fényei? Vaksi termeszek
a szent anyagban: kristályszivemig
lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,
moszatolás és szúkopácsolás,
szakadatlanúl – A bűneim ők?
Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál
a megváltóm, pusztuljak velük. Egy
villámokkal zuhogó éjszakán
villámokkal felelek én is, és
míg égostromló glecsereimet
fölgyujtva a vak űrbe szétvetem
magamat és minden kínzóimat:
megváltott lelkem a kelő napot
csókolva hunyja álomra szemét
s ugy pihen el a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban.

 

 

 

A húnyt szem balladája

(Mit látsz, húnyt szemem? Mi ijeszt, hogy
pillád úgy magadra huzod?)
– Az élet! A rágó pokol!
A hús, a kéjelgő mocsok!
A húsok! Férgek a kövek alatt!
Amit láttam: a förtelem és az üdv!
Hustömte paloták, városok,
habzsoló húsok mindenütt,
erdőkben és gyomrokban! Óh
a ganéj édene, rovar, tetű!
S párzó nyálkák a tenger fenekén!
A Föld belei! Gyönyörű
nőkért nyujtózó férfi-hús!
Szerelmek rajzó útjai!
Gejzirek a húson belül,
óh nedvek szökőkútjai:
óh élet, részeg csatatér! –
Aztán az emberek! gyilkosok!
Vakitott, megfojtott agyvelők!
S hus-gépek, járó oszlopok:
munkások teste! Kezek, tüdők,
hus, mit a pénz lassan megölt!
S szétlőtt katonák! örök sirok
kiütéseitől beteg a Föld!
És aki él: tört szerkezetek
reszketnek az utcasarkokon:
rokkantak! Rombolás, amin
nem segit semmi hatalom:
jaj, látom a fekete harcot!
Saját maga, mit összezúz:
minden kínjával bennem kavarog
az embertelen Emberi Hús! – –
Mind őrült a hús. A miénk
néha kitisztúl, felsikolt,
s hamut rak fejére az ember
s ajkára tétova mosolyt:
a vén és bűnös Hús ilyenkor
érthetetlen imákba kezd,
mondván: felebarátodat
mint magadat szeresd:
ilyenkor alszik. Látom álmát:
azt álmodja, amit ma te! –
(Húzd magadra pillád, szemem,
s ne nyilj föl többé sohase!)

 

 

 

Zűrzavar és kétségbeesés

Minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek,
istenek hűlt hullái usznak
özönvizében az időnek, –
de a kürtökből vér csorog, tehenek
parasztokat tépnek szét kiszáradt legelőkön,
torkokból vér csorog, és cigánykirályok
huzzák a világ kapitányainak
és megfagyott országutakon felfordulnak a szocialisták
és felfordulnak a vigan röfögő siberautók is
és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira
és alagutak surrannak multba-jövőbe
és földből, vízből, tűzből, levegőből
előzüllik az arany
és terror-erők, ágyús rendszerek
bénulnak egymásba, lecsavart tornyok helyén
szökőkút virágzik, vér, vér! – Jaj, szökőkutakon
hizlalja magát, szökőkutakon
pazarolja magát az élet,
hogy mindenkinek jusson
ebédre bableves
és legyen ember, hogy lenni lehessen,
és legyen ember, hogy ölni lehessen,
és mindig ujra kezdeni lehessen
őrült, öngyilkos akarással,
pedig a leghősibb vágy is tönkremegy
a kényszerek kezén vagy legjobb esetben
a szépség buja combjai közt,
– mert minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek,
s értelmetlen világok úsznak
kék tereiben az időnek.

 

 

 

Takarodó

Most hát pihenjünk:
leszerelnek a megvert
hadseregek,
szünetelnek a vándormadarak
légijáratai, megállnak
a leggyorsabb gyorsvonatok, és
majd csak lenyomja lázainkat
orvosunk, a reménytelenség.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál;
nézd: Polyphemos megvakult:
nincs már szüksége monoklira,
hogy udvaroljon Theokritos
szép lányainak; mindenfelé
sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
a kereskedelem előnyeiről, függöny után
alszik a hang húrban, fuvolában,
befelé fordultak a távcsövek
s végül
legkedvesebb halottaink fölött is
eloltjuk a gyertyákat.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az isten.

 

 

 

Édenek

Én nem tudom, miért ez a sok
fürkész akarat,
ez a sok pici, szárnyrakelő vágy!
Keserü gőgben
elbukni tör égbe
a külön ész;
üdv és gyönyör
feladni magunkat.
Mindig csak az örök egészben
pihen a töredék perc,
s legboldogabb
a Balga Szent, akinek
gyermekmosolyából
mennybe szárnyal
vissza a cél s felelősség, –
vagy ő, a másik, a nyári
Kis Féreg, amely vakon-esztelen
végzi sorsa sötét
parancsait és
cseresznye-univerzumában
habzsolva-fürödve
nem tudja, hogy ő
a lentiek álma, irígyelt
beteljesedés,
nem sejti, hogy ő is
az elveszitett
édenkert büszke királya.

 

 

 

Ima a repülőgépen

Minden piszokból
tisztán s nemesen buggyan ki a láng;
leigázott démonok, robbanó
benzin dühe emel égbe a gép
isteni szárnyán:
nehéz és szörnyű ösztönök
keveréke vagyok, ember s az egész
emberiség, gonosz erők
hadszintere, – de
valaki mást is ültetett belém,
valami mindig kényszerít, hogy
fájjon az élet
törvénye, fájjon, ami
motoraimat bolond
hajszára pergeti, és hogy
most, itt, fent, bizva könyörögjek
valaki Névtelenhez: – Uram,
add meg, hogy rothadó bűneim
csöndes örömmé
tisztuljanak benned, és
egyszer majd mint salaktalan láng
szálljak el én is a végtelenbe!

 

 

 

Egy eltünt városban

Azt hittem, liliputi város
az óriások földjén, mesebeli:
csigahéjházak és pici torony,
de tengerekkel küzd majd ladikom,
ha az Ipolyt ujra átszeli.
A nagy Ipoly milyen kicsiny ma
s a gyerek-város mily nagyra nőtt!
Minden uj! Csak az a száz folt liba
pettyezi épúgy, mint valaha,
a hídon túl a virágos mezőt.
Csak az a virágos rét a hegyekig,
az régi (bár közben uj ura lett);
vig fiúk bigéznek a porban,
de sehol se látom, aki voltam,
azt a hétéves gyereket.
Sehol semmi a sok csodából?
Ez már fáj, ez már árulás!
Hová tettétek őserdőmet?
Ez a pár fűzfa volt? És hová lett
a tutajos tavasz, a korcsolyás
tél száz kalandja? a Templom utca?
a felgyujtott macska? s az első dolgozat?
Valamit ujra akartam kezdeni,
s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni
tizenhét esztendő alatt?
Tizenhét év… Járom a várost.
Hogy ürít mindent az idő!…
Még egy óra, és indul a vonat.
Addig a ligeti hársak alatt
tünődöm: mennyi drága nő
néz át itt rajtam, lány, fiatal,
aki akkor még vágyban sem élt:
szép jövevények, kitúrtatok,
nektek csak egy idegen úr vagyok,
aki csalódni hazatért?!
Füttyszó… Ég veled, régi város!
– Aki most belőled szökik,
az elmerülő hegyek, évek
mögött néha tündérországba téved
s veled most már csak ott találkozik.
(Balassagyarmat, 1924)

 

 

 

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,
sár, délibáb, tenyészet, ősi hit;
a vén magyar Alföld a meséket imádja
s nem szereti az ész fürkésző álmait;
a vén magyar Alföldnek semmi se kell,
így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb,
és nyugalmában testet ölt az íge,
az első, az állandó, a Vagyok.
A vén magyar Alföld lomha hatalom –
elheverész a napon, nézdegélve,
a dombhajlás mögűl a fellegek
fehér csordája hogy ballag az égre;
pusztúlhat rajta nép: ő gondtalan
öltözködik télbe-nyárba
s embertelen-egykedvüen
bámul bele az időtlen határba.
A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek
s vér, inség, bőség nem számit neki,
maga kedvéért, nem az emberért van,
a föld nem gróf és nem bolseviki.
A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy
hátán ki kinek szánt, vet és arat!
Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz,
annak törvényt az ő vén lelke szab.
S az ő vén lelke megrendíthetetlen.
Ázsia él benne, itt, nyugaton.
A gyorsvonat meg se karcolja bőrét:
futrinka nyoma, benövi a gyom!
Hallotta, van sok uj csoda, kohó, gyár
s hogy sok testvére már megváltozott:
nem hiszi! – – Nála nincs hatalmasabb,
csak az ősök őse: a nap! s a csillagok!
De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,
néha felfigyel: Valami – fenyegető –!
Konokabb, mint a meteor s a villám,
jön, száll! föl a fénybe! egyre nő:
aeroplán! – – Győzelmes motorok!
Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek!
Fürkész agyak, uj, kovácsolt világok!
Föld alól égbeszállt emberek!
Uj zene! döng! technika! szétfutó
sinei a végtelennek, országokon át! –
A vén magyar Alföld meghökken, szivébe
sejtelmek ezer idegen nyila vág:
most megtaposták… Gondolkozni próbál:
„Uj rendje támad majd az isteneknek…”
– A vén magyar Alföld néz a gép után
s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

 

 

 

Ujsághírben a végtelen

Földrészek nyílhatnak föl szemedben –
hiába: nincs itt semmi:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
nagyon keserves
egyedül lenni.
Határok! Európa! Szárnyak! –
Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak
semmi hatalma,
mert errefelé csak az van:
sár, sár, és fáradt
közöny vagy bánat
emberben és kuvaszban:
rossznak nem rossz, jónak se jó,
s az esti gyors étkezőkocsijával
félnapra elmegy a civilizáció.
Bizony itt csak utazó mindég
a vendég,
ha ujat akar: idegen!
Fölfigyel rá egy-két zsidó,
de zöld zsaluk mögött émelyeg a zongoraszó,
és alszik a piaci ház-sor – –
S ha százszor
kelted is őket, hogy: Tegyetek
valamit, magyarok, emberek! –
szavad senki sem érti meg
s nem tartalom, csak üres buborék vagy:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
értelmetlen keserüség vagy,
vagy annyi se: áram, amely belül ég,
de kifelé halott, mert nincs vezeték.
Uzsonnautáni zongoraszó –
lefogja a világ zenéjét!
Valami rémület kell ide,
– bomba! karambol! – hogy beszéljék
az erőt, a nagyot, ami fény, ami szépség:
„A Moszkvai Gárda a népre tüzel!”,
„Királyt temet a pápa, bim-bam”,
s „Leégett az Elegáns Hotel
az Engadinban!”:
szenzációt!! – – Igy még kigyúl
a sárban valami izgalom,
s mint távoli, megkésett, kopott
film, végigdübörög egy lopott
ujsághírben a Végtelen
Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

 

 

 

Óda a genovai kikötőhöz

 

I.

Vasak s villámok!… alagutakon át!…
Még fejemben az úti szédület
s már itt tündöklik bástyásan a nyárban,
Genova, pálmás márványtömeged, –
félkörben, mintha a föld továbbvezetné
a hegyekre a tenger ritmusát,
márványhullámokban lüktetve csap föl
egymás fölé sok fénylő palotád.
Genova, nézlek ámuló szemekkel,
hegyek körutján fut villamosom.
Genova, vér, évezredek!
Mennyi tékozlás, pompa, hatalom!
Nagy kék karját kitárja lenn a tenger:
hajók érc-frontja, sűrített erő;
szédült vihartól fuldoklik a szám,
az én lelkem is zsúfolt kikötő!
Az én lelkem ez az iszonyu város;
mennyi zavar, rend, ragyogás, veszély!
Innen indult el valaha Kolombus!
Két karom mindjárt Afrikáig ér!
Még sohse voltam ilyen telhetetlen,
sohse káprázott még így a szemem.
– Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova, büszke
márványzűrzavar, szennyes és modern!
 

II.

Messzelövell homlokomról a fény: Via Venti Settembre.
Bámultad egész nap arany palotáimat.
Itt az este, már gyúlnak a kirakatok, kigyullad
az ég kirakata is, – de én most másfele viszem utad.
Itt az este, most perdül a gyémántszikrás palotákban
táncra a frakkos ördög és a habtestű szerelem,
de mi szálljunk le, ahogy a tömeg folyik szét szerteziláltan,
szálljunk le, ahogy az áradás folyik le tereimen,
szálljunk le a homályba… Itt zene nyüzsög, érthetetlen;
egymásrafotografált lemezeken át bujdosik valami fény;
sikátorok, hol vagyunk? nem tudom, halpiac, magnéziumláng,
korcsmák, vad italok: ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,
itt vagyok az igazi, rakodópart, gyere, a néger
röhög (gondold, hogy álom és mindjárt nem lesz bolond);
ide a nőt! mit félsz? én vagyok az úr és ma ilyen az erdő,
itt fenem a kést és osztogatok bicskanyitó pofont:
én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,
éjszakai verkli, utcalány, részegek és katonák,
én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,
én tartom széles hátamon a sok gőgös palotát:
mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,
én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng,
az én millió életem örök századok óta
fűti, százszorszent nyersanyag, a dolgozó kazánt:
én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger vad szerelme,
s van pénz, selyem és hadihajó, van, mert én akarom,
de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre
s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!
 

III.

Betonkilométerek, kőcsíkok, sivár,
szürkén tolongó láthatár,
aztán vastornyok zűrzavara,
vasváros a tengeren: – Genova,
páncélos asszony a hegyek alatt:
simán mennydörgő villanyvasutak
omolnak eléd, te ölelő
gyönyörű kék szörny, kikötő!
Kikötő, – óh be kicsi vagyok itt!
Rettentő szövetségeseid,
Érdekek, Számok és Erők
káprázata gyúl ki a szemem előtt,
s mintha üveg volna a Föld,
átlátok rajta: elbüvölt
vitorlákat, úszó tájakat
látok idegen egek alatt:
látom a szárnyas Üzletet,
ahogy hódolva meghozza neked
Borneót, Japánt, Amerikát!
Óh, kapcsolatok földön s tengeren át,
sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled
s úttalan távolok felett
a kalózcsavargáshoz szokott
flottákat játszva igazgatod:
óh Pénz, ki megőrölöd, miként
régi tirannusok, az egyént,
te vagy a legnagyobb, iszonyú,
kényszered béke s háború,
behálózod a földet, rengő
vizek felett te vagy új Teremtő,
te alkotod a népeket s velük
a közös törvényt mindenütt:
itt vagy, te őrzöd Genovát:
irtózva nézek föl reád,
körülragyogsz, arany varázs,
méreg, levegő, tüdőmbe szállsz,
itt vagy, emelsz és eltiporsz,
épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen,
országok ura: Kereskedelem!
 

IV.

És éjszaka, mikor a partokat
zúgva bombázzák a habok
s a vendég, búcsúzni, kitárja
szobájában az ablakot:
a Világitótorony hirtelen
talpraugrik, figyel, vigyáz,
– égnek csavart fekete ágyucső,
most látni, milyen óriás –
lámpáját felhőkbe akasztja,
ő maga homályba vész
s az alvó Genova fölött
a végtelenbe néz.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]