Testvérsiratók
„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”
(Paul Graf von Hoensbroech: Das
Papstthum in seiner sozialkulturellen
Wirksamkeit, I. B. 93. S.)
„Tantum religio potuit suadere malorum!”
(Lucretius, I. 101.)
Testvérsiratók
| Toulon előtt, hazája előtt |
|
| Virrad, testvérek; a hivő |
|
| S már várta a zsák, a fekete zsák, |
|
| Marseille előtt loccsant a hab; |
|
| S a tenger örök sírjába merült |
|
| Tíz évig élt velünk; szelíd |
| volt a szeme, arca fehér; |
| fehér, mint ősz haja, csupán |
|
| Padhoz láncolva húzta velünk |
|
| De erősebb vár a mi Istenünk, |
|
| Magadhoz vetted, óh, Uram, |
|
| De sós hab marja husát s a víz |
|
| És sírja se lesz és sírni se fog |
| mi siratjuk csak, de siró szavunk |
|
| Mi siratjuk csak, de siró szavunk |
| oly gyönge a hang! s oly zord, süket |
|
| Zord és süket, és méhe vak |
| ezer iszonyú szörny, százkarú |
|
| Korallok és szivacsok között |
| fekszik majd teste; moszat |
| tapad ősz hajához s karjait |
|
| Kirágja szemét, foszlós tetemét |
| csontját benövi rút vízi-növény, |
| sok inda, nyulós, sima ág. |
|
| Lassú temetés lesz; zord, süket |
| hol az ár s a szörnyek gyomra a |
|
| Lassú temetés… Zord, süket a víz, |
| de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
| csak a bosszút várja, mert |
|
| termékeny a mártírok pora |
| görgette csontokból valaki, |
|
| Testvérem, az Ur szent és igaz, |
| bosszút ne várj, az itélet övé, |
|
| Hallgasd a szived, a szeretet |
|
| Virrad, testvérek; a hivő |
|
|
| Emlékszel még, testvér, Provence |
| kunyhónkra, falunkra s a határ |
|
| Emlékszem, igen, falunkra, és |
| de emlékszem Cambrai s Toulouse |
|
| Emlékszem a jókra, a szegény |
| az urak, katonák és püspökök |
|
| Valdóra, apostolunkra, aki |
| s meghalt a máglyán – très-chrétien
|
|
| szolgálták Urbánt és Kelement, |
| kik Krisztusért, a Krisztusukért, |
|
| vért sír miattuk századok |
| de zsiros fülüknek milliók |
|
| Tudom, hazánk gyümölcse, bora |
| s levegője méz-üde, friss, |
| de emlékszem az urakra és |
|
| Szegények voltunk, de szabadok, |
| lánc s korbács nem gyötört; |
| sátrunk az ég volt és nyoszolyánk |
|
| mig a fölhasadó barázda belénk |
|
| s midőn a munkás nappal után |
| megrészegitett az erjedő, |
| friss trágya nehéz szaga. |
|
| Vidám nappalt hozott az éj |
|
| Ajkunk Istent s Isten fiát |
|
| Róma üzent: „Csak a pap szavát |
|
| Róma üzente: „Kard s kereszt |
| S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt |
|
| És van, aki nem nyögi, mert a föld |
| és van, aki nem nyögi, mert a víz |
|
| s korallok és szivacsok között |
| fekszik, mint Textor; iszap |
| tapad ősz hajába s karjait |
|
| s nappal pecek feszíti szánk, |
|
| egy este Vallouise körött |
|
| Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
|
| S reggelre dél s nyugat felől |
|
| Széttárta véres szárnyait |
| tüdejéből tüzet és halált |
|
| „Kiválogatja övéit az Ur!” |
| s kétezret gyilkoltak le ott |
|
| Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; |
| gyalog, kocsin, de este már |
|
| Elakadtak: az út erdőbe vitt; |
| „Föl a Pelvoux-ra, aki él!” |
|
| Sok ott maradt, sok elveszett; |
| tapogattuk a fákat; a hold |
| imbolygó, tétova seregünk |
|
| nyargaltak előre, tovább; |
| s mögöttünk egyre közelébb |
|
| A vén Pelvoux erdős derekán |
| – „Álljunk meg itt, várjuk meg itt |
|
| Nyirkos homály, kongó üregek; |
| és fénye bagolyt riogatva furán |
|
| Textor meg én s ti, többiek, |
| csönd volt, éj volt; és szótlanúl |
|
| Elbujt a hold, nem törte át |
|
| De mi láttuk a keresztesek |
|
| Nem bujtak az éj felhői mögűl |
|
| De csillagok égtek a földön: a |
|
| Vártunk, vártunk; komor, sötét |
| s testünk-lelkünk átjárta az |
|
| Megjött az álom, a pillacsukó, |
| tizenötször száz lelket ölelt |
|
| Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent |
| árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
|
| Mi történt ezen az éjszakán, |
| kín marta lelkemet s zavar |
|
| Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint |
| s szemünkben meglengette vörös |
|
| Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején |
| és kérgük alól – vagy a föld alól? – |
|
| Szemek villogtak a bokrok alatt, |
| vad táncba kapott az avar; |
| borzongva figyeltük, mit dalol |
|
| véres kínban öli egymást, |
|
| földön csúszik, égre néz, |
| repül a perc, zuhan a gőg |
| s az öröklét por s penész. |
|
| Rajta, rajta! Itt az ember! |
|
| Itt a gonosz, most megöljük! |
|
| Nincs ma nála semmi fegyver: |
| összetépjük, összetörjük. |
|
| Vérünk vette, vérét vesszük, |
| fiainkért bosszut állunk. |
|
| Húsunk ette, húsát esszük, |
|
| Ne bántsátok szegényeket, |
| most vesztik el az életet; |
| még egyszer látják a napot, |
| holnap nem lesz itt, csak halott. |
|
| most hagyják itt az életet; |
| még egyszer látják a napot, |
| holnap nem lesz itt, csak halott. |
|
| – És felriadtunk, hirtelen… |
| Hajnal volt, szép, szomorú, |
| de messze még sikoltozott |
|
| Mi volt az? Álmodtunk? Mi az |
| a Lidérc s a sok éji Hang? |
| (Rémülten szivünkön a borzalom |
|
| Minket sirattak a fák s a hegy |
| Ki mondta, hogy holnapra már |
| nem lesz itt csak halott?! |
|
| Zörrent az ág: mókus!… Keleten |
| a hűs harmat – érezte kezünk – |
|
| A fáklya a barlangban nagyot |
| s helyén csak kis kék láng maradt, |
|
| Fölkelt a nap… Ily szent ébredést |
|
| Ragyogó aranyfák: ágaikon |
|
| Ősz volt, november… A friss levegő |
| körűlfolyt, mint puha hab, |
| s Istenhez ölelt a végtelen, |
|
| Meghalt szivünkben a rettegés |
| s lelkünkben a kín, a tövis; |
| éreztük; szótlanúl velünk |
|
| Feledtük a véres multat és |
| ajkunk Istent s Isten fiát |
|
| hogy: „Istent és Isten fiát |
|
|
| Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan |
| a pacsirta fejünk felett; |
| és láttuk a lombard határt |
|
| A keresztesek nem törtek elő; |
| – „Megunta talán a gyilkolást |
|
| Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
| Napban ragyogott a hegyoldal és |
|
| Ezer színben ragyogott a lomb, |
|
| Lobogott igen, s szebben lobogott |
|
| Eltelt a nap s egy csöppnyi remény |
| – „Halált jelent ez a hallgatás, |
|
| Ezerötszáz lélek szótlanúl |
| volt sírnivaló, de egy se sírt, |
| se vén, se nő, se gyerek. |
|
| Leszállt a nap; búcsúsugara |
|
| Bent a barlangban elbucsuzott |
|
| A sötétben a furcsa állatok |
| nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér |
|
| Kigyúltak a csillagok; a fák |
|
| Kigyúltak a földi csillagok is: |
|
| Virrasztottunk; csönd volt; odabent |
| árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
| Vártunk, vártunk; komor, sötét, |
| s megindult – azt hittük – megint |
|
| De nem árnyak… Vas-sisakos katonák |
| jöttek, – kezükben csóva, kard – |
|
| Sokféle vasuk zörgött; a fény |
| s elállták barlangunk előtt |
|
| Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; |
|
| Isten s Istennek szent fia, |
| ments meg! maradj velünk! |
|
| És hirtelen egy tölgy, óriás |
| recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly |
| sírt föl: – Tuhi – tuhú!) |
|
| Utána a másik, a harmadik |
| S egyszerre láng csapott fel a |
|
| Lebbent a szél s becsapott a füst |
| a vörös lángtorlaszon át. |
|
| Ugy látszik, az ég nem hallja meg, |
|
| Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, |
|
| Tudom én is: az, hogy a kín legyen |
|
| Áradt a füst, fojtó, nehéz; |
|
| És sok gyereknek az anyja keze |
|
| Kintről nyomták befelé a tüzet: |
| – „Itt egy se jön élve ki!” |
| S szavukra visszamorogtak a |
|
| Áradt a füst, a könnycsikaró; |
| pattogtak a tűz-darazsak. |
| Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová? |
|
| Áradt a füst, a torokkaparó; |
|
| Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett |
| könnyebb s gyorsabb halált. |
|
| Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy |
|
| Másfélezret fojtott meg ott |
|
| Izzott a föld és hasadozott |
| tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, |
|
| Végül Textor s mi többiek, |
|
| „Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” – |
| Katonák, fény, sok vad ököl; |
| még láttam, a füst rőt oszlopa hogy |
|
| …Kard, csörgés, dulakodás… Szemem |
| egy perc – és lelkem ott lebegett |
|
|
| Tizenötször százból tizenöten |
|
| És minden évben egyet közülünk |
|
| Textor meghalt… Utána kit |
| váltasz meg, örök Szeretet? |
|
| Ma már csak négy rab húzza tovább |
|
| Tíz éve nem láttuk hazánk |
|
| Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén |
| „Gályára velük!” – Törvény s biró |
|
| Tíz éve adott el – azóta itt |
| tíz éve adott el gyilkosunk |
|
| gyilkos dobott be gyilkosok |
|
| nappal pecek feszíti szánk, |
|
| Gályánk Kis-Ázsia partjain és |
| temető a tenger, zord, süket, |
| Marseille-től Sztambulig. |
|
| Imádkozunk, halkan, de imánk |
|
| Gyönge a szó és zord, süket |
|
| Ágyékunkon pár rongy darab, |
| padunk alatt bűz és mocsok |
|
| Vályúba dobják este elénk |
| – „Disznónak több jár, a rabok |
|
| S ha kifáradtunk, ránk ugrik a |
| hajóstiszt vad dühe: Húzd! – |
| S horgas korbáccsal tépi föl |
|
| Mi imádkozunk, de a többi rab |
|
| Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu! |
| s a nyelvük messze kilóg. |
|
| Rothadnak, élve, mint a barom, |
|
| Ki tudja, testvér, nincsen-e |
|
| A hajón, a vizen és mindenütt |
| csak a poklot látja szemünk. |
|
| Megáldott minket mind a két |
|
| És lessük, lessük a halált, |
| minket is vár majd fekete zsák |
|
| És elmegyünk Textor után: |
| és minket is elnyel az óceán, |
|
| Korallok és szivacsok között |
| fekszünk majd: zöld moszat |
| ragad ősz hajunkba s karjaink |
|
| Kirágja szemünk, foszlós tetemünk |
| csontunk benövi rút vízi növény, |
| sok inda, nyulós, sima ág. |
|
| És a legutolsó rab fölött |
| ha loccsan a hab s széles gyürűk |
|
| Lassú temetés lesz… Süket a víz, |
| de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
| csak a bosszút várja, mert |
|
| termékeny a mártírok pora, |
|
| Testvérem, az Úr szent és igaz, |
| bosszút ne várj, az itélet övé, |
|
| Hallgasd a szíved, a szeretet |
|
| Testvérek, megvirradt; a hivő |
|
|
|
|