Virágzene, érthetetlen

 

 

 

 

Mitológia

Mint lepke a rengeteg erdő
bozontos és fülledt nyarában,
úgy csavarogsz az életemben
gyanútlan és halálraszántan.
Titkos háború ez a játék,
hogy itt mersz, itt akarsz maradni;
s én néha már félek magamtól,
hogy nem bírlak sorsodra hagyni.
Könnyű volt régen, amikor még
testvére voltam a vadaknak
s ott laktam valahol, amerre
a földrengés fiai laknak:
akkor az első csók után
dehogy törődtem volna véled!
Most megaláz és jólesik
egy új erő, a gyengeséged.
Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.
Fehér kis tested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett –
Szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

 

 

 

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.
Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.
Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!
Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

 

 

 

Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

 

 

 

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…

 

 

 

Az ifjú Kheiron dala

Óh, mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Amit csak valaha vártam,
amit rettegve kivántam,
ma itt mulatott velem.
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság –
Óh, reggel, büszke dél!
Habos rózsákba haraptam,
őrjöngve ittam, adtam
örömöd, drága vér!
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam,
s a nap lassan lemegy –
Hol a társaid, ifju mohóság?
Most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet:
szeretet kellene, jóság,
hogy ne múljanak a rózsák
a vágy óráival,
s okosság, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti dal.

 

 

 

Hajnali burleszk

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?
Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk
a virágok közt, ahogy hemperegve
ölelkezünk a langyos levegőben!
Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal!
Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb.
Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne,
ha megőrülne ez a sok virág
s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?
A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet
az égre vágtató arany lovaknál!
Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől,
s ha most egy percig nem leszel magadnál,
elvesztjük a legjobbat, édesebbet!
Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség!
Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon.
Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal,
az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom
klasszikus keble örök szőkeségét!…

 

 

 

Felhő

Még sohase láttam igazán az arcát,
mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.
Ő maga is felhő, és erdő a haja,
erdei lomb és széljárta bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
és későn-nyilt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

 

 

 

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át,
gyönyörű volt a Bakony,
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
Gyönyörű voltál, de lelkemet
árnyék futotta be:
csókoltál, mint aki nem akar
gondolni valamire.
Gyönyörű volt az éjszaka,
a holdfényes Bakony,
s másnap már a tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Boldogan tartotta az eget
kék karjaiban a tó,
és jártuk a koranyári vetést
és szedtük a pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott,
és este a csöndesedő csalogány
bedalolt az ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
Mért vagy hát oly szomorú?
Nem kell már, aki vagyok, az
a csúnya, szegény fiú?
Megúntál? Elpattant a varázs?
Sírsz, s nem tudod, miért?
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Most megy le a nap, részeg ragyogás
az alkony gyönyöre:
úgy csókolsz, mint aki nem akar
gondolni semmire.

 

 

 

Menj haza

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág.
Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság.
Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek;
kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben?
Mi lenne belőled barbár kezeimben!
Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,
derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;
óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád!
Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő.
Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek…
(Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?)

 

 

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,
szivenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örűlni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

 

 

 

Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,
Nesszusz-ing az életem:
tűz a tegnap, tűz a holnap,
lángolok jégbörtönömben,
farkascsordák ostromolnak
s véres csillag áll fölöttem.
Jaj, de szörnyű meztelen
lenni, ilyen védtelen!
Mint a csiga, mint a kagyló
héja nélkül, háza nélkül,
minden percem iszonyattól
ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.
Csókolj, csókolj, szerelem,
vesszek vakon, részegen:
önts rám páncélt, csoda-inget,
páncélt ezer őrült csókból:
csókolj, halál!… Szabadíts meg
életemtől! a gonosztól!

 

 

 

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.
Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.
Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.
Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!
Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…
Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

 

 

 

Láz

A fény kiszaladt a szeméből –
Szem, boszorka szeme, ne bánts!
Füvek lobogtak a hajában
s a haja most zörgő bogáncs.
Alszik. Megnőtt szakálla, körme.
Hét napja alszik. Tán nem él.
Különös szagú lett a bőre,
s az arca ráncos denevér.
Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.
Futok előle, s érzem: üldöz,
szakállasan és körmösen.

 

 

 

Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
keleti gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben,
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok… sima melleid… – Óh,
ki véd meg tőled, ragadozó
Szerelem, állat, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól,
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, villogó,
ezerarcú Istennő, ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha lángbaborítja az ősi öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te vihar, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: Istár, gyönyörű,
virágtestű Barom!

 

 

 

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és hideg a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!
Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!
Csókok aranyával, arany levelekkel, –
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. –
Nem tudok aludni miattad, álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,
arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.
De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

 

 

 

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]