Átkozd meg a várost és menekülj!

 

 

 

 

Város

Házak, paloták, esti fény.
Isten mezejéről jövök én.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek, büszkék, hatalmasok.
Házak, paloták, kövek, kövek –
Hol hajtom le a fejemet?
Házak, paloták, éji fény.
Társtalan csavarog a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kő-hegyláncok, olyanok.
Kő-hegyláncokban kő-szivek –
Mit is vártam én tőletek?
Házak, paloták, hajnali fény.
Lehunyja szemét a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek vagytok ti, de gonoszok:
romokat látok, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az itéletet!

 

 

 

Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
Visszahozott mindent, s míg áthaladt
a villanyfényes, síri városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

 

 

 

Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.
Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.
Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,
tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,
fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát
festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés
olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,
a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,
a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,
messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem
az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik
millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,
kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan
isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.

 

 

 

Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.
Mennyi fény, mennyi nyomoruság!
Kék árvíz: jön az est.
Meghalnék örömest.
Meghalnék, annyi a vágyam
és annyi a szép a világban!
Kint autók, lárma, pénz…
Ne oda, – agyamba nézz:
nézd: minden álmom a porban
s én rossz géppé romoltan,
mely zörög, csikorog, de tűr,
járok tehetetlenűl,
a győztes árban, mely dagad
és a tündöklő ég alatt
roncs életemet, mocskos, sűrü lé,
unva görgeti a halál felé.

 

 

 

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –
Tűrök és kopok, mint a gép,
és támolygok, mint aki folyton
csapdába, ingoványra lép.
Cifra őrjöngés a világ,
csak egy egyszerű, a szurony.
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,
fiatal szemmel nézni, hogy
festik át az igaz eget,
hogy pusztulunk rakásra és
hogy híznak, híznak a síberek.
Ki a bűnös? Tán én magam.
Ne reményt ígérj, gyűlölet, –
erőt adj! az kell!… A jövő
reménytelen is megjöhet!

 

 

 

Akkor

Megbántott a hitvány,
a sok idegen gazember,
s azt mondja: nem tudta, mikor.
Nem tudja, hogy éhes voltam,
és ő zabált!
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem
és ő tündéreknek röfögött a bárban!
Nem tudja, hogy én a föld vagyok
és hiába udvarol neki a pénz.
De nem baj. A sátán
piszka az arany:
öklend még tőle a nyomorult!
De akkor
én se fogom tudni,
hogy beleibe tapos az igazság
és koldusnak állítja ki a sarokra
és bosszút áll
és pókokat rak undok szemeibe.

 

 

 

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,
egy percre fölfigyel bennem a vér,
aztán csak régi, sötét dühe zúg,
mar, mint a lúg.
Én poklok rabja vagyok, és
már nem tudom, mi a pihenés…
Te? – Menj… Neked még otthonod az
arany ősz, a kék tavasz:
te ráérsz, tied a végtelen,
pogány mult álmai, csönd, szerelem,
te tündér vagy, gyermek, libegő
fény, lepke, szitakötő:
óh, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
szabad utakon, föl s alá,
mindegy, hová:
de rám körutak hegylánca szakadt,
tárnák, földalatti falak
őrzik fiatal életemet –
Mit akarsz tőlem, égi üzenet?
Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
hagyj el: nincs rád időm!

 

 

 

Idegenek

A szegény ember minek él?
Ha jó, se jobb a többinél.
Ha jó, se különb, ép oly idegen –
s mint a gazdag, kinevette szivem!
Soká azt hittem, fáj neki,
hogy társtalanok az örömei,
s mint másik szegény, társtalan,
társának képzeltem magam.
A szegény ember minek él?
Könnyebben elárult a többinél!
Könnyebben elárult? Fiatal
szivem dac lett és zűrzavar,
és vád és önvád, szomorú
gyanakvás, bolond háború.
Aztán beláttam, más a baj:
maga az ember a gyász, a baj,
maga az Ember, az Egy, az Egyén
idegen, ha gazdag, ha szegény.
Minden idegen, ami van,
mindenki szegény és társtalan:
külön ideg külön idegek közt,
idegen marad az idegenek közt:
s öli társát vagy áldva félti, –
nem érti! nem érti! nem érti!

 

 

 

A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,
 
nem palota;
álmomban láttam: ez a ház
 
nagy kőkoponya.
Koponya, egy gonosz óriásé,
 
halott üreg;
az teszi benne temetővé
 
a lelketeket.
Ez a ház fej volt valaha:
 
az óriás
meghalt, de a feje itt maradt
 
és ránk vigyáz.
A vénség egyre töri-nyúzza
 
a rossz koponyát,
s mi benne élünk, mint a dögben
 
a paraziták.
A nagy bérház, ahol lakunk,
 
nem palota.
Mint a halott szörny szeme, villog
 
mindenik ablaka.
A kapu a száj, a fekete száj,
 
ahogy megmerevedett;
a régi száj eszi-köpi
 
az embereket;
s bent, mint a régi sok tekervény,
 
futnak a folyosók,
és azt is láttam, hogy születik
 
örökké újra a csók,
a halottban, halottak helyén
 
új élet hogy születik:
láttam magunkat, a régiek
 
kisérteteit!
És elborzadtam: nem csoda, hogy
 
e nagy labirint
annyi bűnt présel össze, annyi
 
emberi kínt,
hisz féregként nyüzsgünk a multban
 
s éljük mind, ami volt,
s folytatjuk a rablást, szégyeneket,
 
üzletet, alkoholt,
gyilkos kést, járványt, pénzek és
 
párzások piszkait,
a kihasznált nyomort, amely
 
mindent lealjasít:
újra éljük a szörnyeteget,
 
az óriás időt,
s amit csak kitalált, az egész
 
pokoli agyvelőt.
Szörnyű álom volt látni, milyen
 
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
 
vigyorgó csontpalota,
és sorra nyíltak az óriás
 
koponyák üregei,
s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost
 
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
 
a tiszta ég alatt
mindent előlről kezdve építsd
 
új városodat:
építs új várost és idézd
 
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
 
a multat szétveri!”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]