Égesd el a könyveket, Kalibán!
Kalibán
Caliban: „…burn but his books.” |
|
| Égesd el a könyveket, Kalibán! |
| Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed |
| fojtsa koromba gyémánt agyvelők |
| értelmetlen tündérjátékait! |
| Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik |
| az isteni tudás? Üzlet az is! |
| Az aljas élet szégyelli magát |
| és álarcot vesz fel és hisz neki. |
| Vén igazság, hencegtél eleget, |
| most pusztulj, te háromszor-becstelen |
| ábránd, ki még mindenkit mindenütt |
| kiszolgáltál! És ti is, szeretet |
| és jog, s aki csak vagytok, valahány! |
| Hiú hitek. S szépség, te pipere, |
| s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók, |
| ti, szók, ti, képmutató istenek: |
| pusztuljatok mind-mind, hogy ezután |
| ne érezzünk, ne higgyünk s a remény |
| ne is kisértsen többé sohase! |
| Égesd el a könyveket, Kalibán! |
| Töröld le arcunkról az angyalok |
| arcának mimelt vonalait, és |
| legyen úr végre, aki úgyis úr, |
| legyen úr az egyetlen, az erő! |
| Égesd el a könyveket, Kalibán, |
| s kalapálj vassá, verj acélbelű |
| roppant szerkezetekké! Kalibán, |
| te másféle bölcs, benned is csodát |
| teremtett mérnököd, az élet ős |
| gépésze, a te szörnyű agyad a |
| bestia mindenség legigazabb |
| képletére kattogva működik, – |
| Kalibán, Kalibán, borzalmas és |
| büvös hatalom, már csak te segítsz: |
| alakíts át iszonyú, fekete |
| óriásokká, reflektorszemű |
| szénevő gépekké, hogy amikor |
| elégeted a férges könyveket, |
| toronytestünkkel és csörömpölő |
| bokánkkal, árnyunkat a pusztulás |
| ingó egéig dobva, fenevad |
| kórusban táncoljunk máglyád előtt |
| és ne tudjuk még sajnálni se, hogy |
| soha többé nem leszünk emberek. |
|
Átkozd meg a várost és menekülj!
Város
| Házak, paloták, esti fény. |
| Isten mezejéről jövök én. |
|
| Házak, paloták, palotasorok, |
| szépek, büszkék, hatalmasok. |
|
| Házak, paloták, kövek, kövek – |
|
| Házak, paloták, éji fény. |
| Társtalan csavarog a jövevény. |
|
| Házak, paloták, palotasorok, |
| mint kő-hegyláncok, olyanok. |
|
| Kő-hegyláncokban kő-szivek – |
| Mit is vártam én tőletek? |
|
| Házak, paloták, hajnali fény. |
| Lehunyja szemét a jövevény. |
|
| Házak, paloták, palotasorok, |
| szépek vagytok ti, de gonoszok: |
|
| romokat látok, sujtó tüzeket, |
| tornyaitokon az itéletet! |
|
|
Szénásszekér
| Szénásszekér ment át az éjszaka |
| a városon, az utcánkon, fehér |
| holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a |
| fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és |
| sóhajtoztak a roncs körúti fák! |
| Szénásszekér ment át a városon. |
| Jött és továbbment: úszott, lebegett |
| az édes szagban, amely vele jött, |
| úszott a fényben, úszott és mesélt – |
| nekem mesélt! Nekem hozta el a |
| falusi holdat, tömzsi tücsköket, |
| lompos komondort, rétet, aratók |
| bőtorkú dalait, mezei nők |
| barna bőrét, ekét és vödröket, |
| cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát, |
| hozta magával emlékeimet, |
| utánam hozta kormosderekú |
| bikák szemében az erős napot, |
| a trágyát és az egek árvizét, |
| a záporban felfrissült dombokat, |
| kegyetlen munkát, erőt, szigorú |
| kitartást, – mindent utánam hozott! |
| Visszahozott mindent, s míg áthaladt |
| a villanyfényes, síri városon, |
| az éjszaka körútján: szívdobogva |
| hallgattam, hogy nőnek köröttem a |
| fák, füvek, erdők, s távol ormokon |
| roppant testét végigterítve hogy |
| lélegzik ős álmában a hegyek |
| tölgyhomlokú, bozontos istene. |
|
Hajnal a nagyvárosban
| Piros hajnal, – a város is |
|
| Aszfalt-tükrök az eső után, |
| piros ég millió piros pocsolyán. |
|
| Csöndes a nagy tér, üres és |
| még nem mocskolja ébredés, |
|
| tömeg, zaj, gép, robogó kerekek – |
| Csak én vagyok itt, meg a verebek. |
|
| Borzas verebek csipegetik |
| a kelő nap arany magvait, |
|
| fény-magvak iható aranyát, |
| mellyel a sok piros pocsolyát |
|
| melyet majd csak az ébredés |
|
| a forgalom, üzlet, a szürke szín, |
|
| a pénz… De a reggel, s társa, a dél |
| s a délután még messze henyél, |
|
| messze, valahol a szent Keleten, |
|
| az arany teret, a hajnalit, |
| a nagy fény-, kő- s víz-mozaik |
|
| millió szikráját, és az eget |
| s a kis proletár verebeket, |
|
| kik az éji eső pocsolyáiban |
|
| isszák, eszik, csipegetik |
|
|
Ellentétek
| Gyönyörű alkony az ablakon át. |
| Mennyi fény, mennyi nyomoruság! |
|
| Meghalnék, annyi a vágyam |
| és annyi a szép a világban! |
|
| nézd: minden álmom a porban |
| s én rossz géppé romoltan, |
| mely zörög, csikorog, de tűr, |
|
| a győztes árban, mely dagad |
| roncs életemet, mocskos, sűrü lé, |
| unva görgeti a halál felé. |
|
|
Meghalni ilyen fiatalon
| Éjszaka, fény. Autók suhognak – |
| Tűrök és kopok, mint a gép, |
| és támolygok, mint aki folyton |
| csapdába, ingoványra lép. |
|
| csak egy egyszerű, a szurony. |
|
| fiatal szemmel nézni, hogy |
| hogy pusztulunk rakásra és |
| hogy híznak, híznak a síberek. |
|
| Ki a bűnös? Tán én magam. |
| Ne reményt ígérj, gyűlölet, – |
| erőt adj! az kell!… A jövő |
|
|
Akkor
| s azt mondja: nem tudta, mikor. |
| Nem tudja, hogy éhes voltam, |
| Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem |
| és ő tündéreknek röfögött a bárban! |
| Nem tudja, hogy én a föld vagyok |
| és hiába udvarol neki a pénz. |
| öklend még tőle a nyomorult! |
| hogy beleibe tapos az igazság |
| és koldusnak állítja ki a sarokra |
| és pókokat rak undok szemeibe. |
|
Nincs rád időm
| Égből hívsz? Hangod még elér, |
| egy percre fölfigyel bennem a vér, |
| aztán csak régi, sötét dühe zúg, |
|
| Én poklok rabja vagyok, és |
| már nem tudom, mi a pihenés… |
| Te? – Menj… Neked még otthonod az |
|
| te ráérsz, tied a végtelen, |
| pogány mult álmai, csönd, szerelem, |
| te tündér vagy, gyermek, libegő |
|
| óh, szép, szép volna az élet, |
| kis pillém, szállani véled, |
| szabad utakon, föl s alá, |
|
| de rám körutak hegylánca szakadt, |
| Mit akarsz tőlem, égi üzenet? |
|
| Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok, |
| kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot – |
| Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm, |
| hagyj el: nincs rád időm! |
|
|
Idegenek
| A szegény ember minek él? |
| Ha jó, se jobb a többinél. |
|
| Ha jó, se különb, ép oly idegen – |
| s mint a gazdag, kinevette szivem! |
|
| Soká azt hittem, fáj neki, |
| hogy társtalanok az örömei, |
|
| s mint másik szegény, társtalan, |
| társának képzeltem magam. |
|
| A szegény ember minek él? |
| Könnyebben elárult a többinél! |
|
| Könnyebben elárult? Fiatal |
| szivem dac lett és zűrzavar, |
|
| gyanakvás, bolond háború. |
|
| Aztán beláttam, más a baj: |
| maga az ember a gyász, a baj, |
|
| maga az Ember, az Egy, az Egyén |
| idegen, ha gazdag, ha szegény. |
|
| mindenki szegény és társtalan: |
|
| külön ideg külön idegek közt, |
| idegen marad az idegenek közt: |
|
| s öli társát vagy áldva félti, – |
| nem érti! nem érti! nem érti! |
|
|
A szörnyeteg városa
| A nagy bérház, ahol lakunk, |
| álmomban láttam: ez a ház |
|
| Koponya, egy gonosz óriásé, |
|
| Ez a ház fej volt valaha: |
| meghalt, de a feje itt maradt |
|
| A vénség egyre töri-nyúzza |
| s mi benne élünk, mint a dögben |
|
| A nagy bérház, ahol lakunk, |
| Mint a halott szörny szeme, villog |
|
| A kapu a száj, a fekete száj, |
|
| s bent, mint a régi sok tekervény, |
| és azt is láttam, hogy születik |
|
| a halottban, halottak helyén |
| láttam magunkat, a régiek |
|
| És elborzadtam: nem csoda, hogy |
| annyi bűnt présel össze, annyi |
|
| hisz féregként nyüzsgünk a multban |
| s folytatjuk a rablást, szégyeneket, |
|
| gyilkos kést, járványt, pénzek és |
| a kihasznált nyomort, amely |
|
| újra éljük a szörnyeteget, |
| s amit csak kitalált, az egész |
|
| Szörnyű álom volt látni, milyen |
| és végig az utcákon a többi |
|
| és sorra nyíltak az óriás |
| s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost |
|
s menekülj a szabadba, ki, |
|
| menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott |
| mindent előlről kezdve építsd |
|
| jön és vihara csákányaival |
|
|
Szél hozott, szél visz el
| Köd előttem, köd mögöttem, |
| isten tudja, honnan jöttem, |
| szél hozott, szél visz el, |
| minek kérdjem: mért visz el? |
|
| Sose néztem, merre jártam, |
|
| Jött az erdő: nekivágtam, |
|
| Ha elszaladt, hadd szaladjon, |
| csak szeretőm megmaradjon, |
|
| Isten tudja, honnan jöttem, |
| köd előttem, köd mögöttem, |
| szél hozott, szél visz el, |
| bolond kérdi, mért visz el? |
|
|
Hajnali séta
| Ragyogó, ragyogó búzavirágok, |
| zsálya, pipacs és margaréta – |
| Fényben füröszt ez a hajnali séta! |
|
| Ma kint aludtam a zöldben, és |
| láttam, a lelkem égbe vész |
| és csillag minden margaréta. |
|
| Ma kint aludtam a fák alatt: |
|
| és két nehéz karom éjszaka |
| gyökér lett, fekete gyökér, |
| s most nyílok, nyílok, mint a táj, |
|
| felgöngyölíti a hajnali szél. |
|
|
Séta közben
| Jó volna csöndben, egymagam, |
| úgy élni, békén, boldogan, |
| mint a pipacs vagy ott alább |
| a margaréta, a szarkaláb, – |
| jó volna egy kis tanyai ház |
| előtt őrt állani, nyurga akác, |
| és megborzongani, szótlanúl, |
| ha az égre éji vihar vonul, |
| és reggel a fénybe kéjesen |
| belemosni millió levelem. |
|
| Jó volna szállni, ameddig a szem, |
| kék fátyol lenni a hegyeken, |
| módján futkosni, egyre szebb |
| és távolibb országokon át, |
| jó volna, mint a kis kacsák, |
| fürödni, patakban, szitakötők |
| fia lenni, vagy malacok között, |
| akiket nem kínoz öntudat, |
| heverni a sárban a nap alatt. |
|
| Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – |
| átszűrni magam az elemeken, |
| hisz csoda-balzsam a puha sár, |
| mit esőből s porból kever a nyár: |
| óh, elaludni a föld vegyész |
| kezében, úgy, hogy az ébredés |
| kihagyja a bűnt, embert, – s virág |
| lenni csak, pipacs, szarkaláb, |
| vagy legfeljebb a tanyai ház |
| előtt az a szép ártatlan akác! |
|
|
Tóparton
| Rigós erdőben bujdosó nap, |
| itt a tó, fekszem csöndesen, |
| a part ring, mintha vinne csónak, |
|
| és most közelről még a fű is, |
| bármily kicsi és egyszerű is, |
| époly gyönyörű, mint a tónak |
| vizéből visszakacagó nap. |
|
|
Vízipók
| Rigós erdőben bujdosó nap, |
| napos fák közt arany rigók, |
| jó volna lenni csavargónak, |
| mint ott az a kis vízipók, |
|
| jó volna futni könnyedén; |
| nyurga lábakkal futni, futni, |
| s mindig mindenütt célba jutni. |
|
|
Elvesztett vigasz
| és ma sincs semmihez se kedvem. |
|
| Be szép a reggel! Hallani |
| a virágok szavát felettem. |
|
| Fehérruhás cseresznyefák közt |
| a részeg napfény csupa csók, |
|
| s az eget szabdaló sok ág közt |
| kötélhágcsóján ring a pók. |
|
| Jaj, mért nem tudom most se, itt se |
|
| s azt a gazembert, aki este |
| oly gonoszul megkínozott! |
|
| Könnyű volt élni, amikor még |
| csak föld meg erdő érdekelt. |
|
| Most, mintha rabszolgája volnék, |
| a pénz s a város vasra vert. |
|
| hogy nyomoruságom felejtsem: |
|
| és ma sincs semmihez se kedvem. |
|
|
Éjjel az erdőn
| Ázott fák közt borzong az este, |
| rablók settengenek körötted, |
|
| Kövek másztak ki az utakra, |
| csapdákkal ijeszt a világ, |
| sietnél, s folyton visszahökkent |
|
| Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már |
| csak a semmi mögé figyel, |
| s mázsásat csuklik a szived, ha |
| tarkón üt egy gyanutlan ág. |
|
|
Pán ajándéka
| Nem voltam én mindig ilyen |
| nem tudtam még, hogy mi a szó. |
|
| semmi ábránd nem üldözött, |
| gyökér a gyökerek között. |
|
| Egy este Pán, a hegyi, hét- |
| csövű sípot adott kezembe: |
| belefujtam, s fölzokogott |
| a táj, ég, föld és naplemente… |
|
| mint soha-be-nem-hegedő seb, |
| és sóvárgás él benne, mely |
| az isteneknél is erősebb. |
|
|
Záporban
| Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák |
| s fekete záporok zuhognak fekete földeken által, |
| fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal |
| a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák |
| millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen, |
| ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben. |
| Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek, |
| oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája, |
| oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra, |
| hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni. |
| Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, – |
| óh édes állati érzéketlenség! |
| És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok, |
| kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor… |
| Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham. |
| Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával. |
| És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni, |
| és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor. |
| Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest! |
| Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon, |
| csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között! |
| Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól, |
| így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei, |
| így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat, |
| így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon, |
| föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat |
| végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában, |
| végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról |
| győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át! |
|
Augusztus
| Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát. |
| A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd. |
| És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon. |
| És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem. |
| És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák, |
| itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít |
| és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját. |
| És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek. |
| Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak: |
| bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap! |
|
Őszi éjszaka
| Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők! |
| Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! |
| Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek – |
| Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása! |
|
| Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt |
| a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? – |
| Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég, |
| szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak. |
|
| Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, |
| mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel |
| még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára |
| megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták! |
|
| Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: |
| perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!… |
| – Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: |
| merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba! |
|
|
Misztikus hódolat
| Nincs erő, mely elszakíthatna tőle, |
| mert ketten egy vagyunk, én és a föld; |
| az én csiráim törnek ki belőle, |
| én vagyok az élet, a föld. |
|
| Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek, |
| minden hegy egy, mert teste-lelke föld. |
| Testvér? barát? – Én megmaradok egynek, |
| mert mindenkivel egy a föld. |
|
| Halottak élnek, élők sírba kopnak, |
| dadog az ember és hallgat a föld; |
| évezredek multjából nő a holnap; |
| tegnap, holnap: örök a föld. |
|
| És mintha ma teremtett volna isten, |
| új vagyok s mégis régi, mint a föld, |
| mert sorsomat véred táplálja, minden |
| bölcsesség őse, áldott Anyaföld! |
|
|
Mitológia
| Mint lepke a rengeteg erdő |
| bozontos és fülledt nyarában, |
| úgy csavarogsz az életemben |
| gyanútlan és halálraszántan. |
|
| Titkos háború ez a játék, |
| hogy itt mersz, itt akarsz maradni; |
| s én néha már félek magamtól, |
| hogy nem bírlak sorsodra hagyni. |
|
| Könnyű volt régen, amikor még |
| testvére voltam a vadaknak |
| s ott laktam valahol, amerre |
| a földrengés fiai laknak: |
|
| dehogy törődtem volna véled! |
| egy új erő, a gyengeséged. |
|
| Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel, |
| hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt; |
| lázongva tiszteli bizalmad |
| a meggyávult, lomha, nagy állat. |
|
| Fehér kis tested itt pihen |
| mellem szőrös sziklái mellett – |
| Szégyellem, jaj, hogy én, az isten, |
| egy virág előtt térdepeljek! |
|
|
Varázskert
| Szemeim fáradtak, de tiszták, |
| ragyogva nézik: lelkem erejét |
| egy egész kert virágai hogy isszák. |
|
| Én vagyok az a kert: virágok, ágak |
| nőnek körém és fölém lombosodnak |
| élő lugasnak, gyümölcskoronának. |
|
| Örök kertemben, napfényes lugasban, |
| álmodó kertész, nézek szanaszét: |
| kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van! |
|
| Ellenségeim, irígy viharok vad |
| rohamai, rázzátok fáimat: |
| hulljon a férges, kell a rovaroknak! |
|
| Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj: |
| a sebekből új hajtás tör ki, és |
| ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal? |
|
| Szemeim fáradtak, de tiszták, |
| ragyogva nézik: növekvő csodáim |
| már az egész láthatárt beborítják. |
|
|
Pillanatok
| Mióta tegnap megcsókoltalak |
| s te sóváran (de csak egy pillanatra, |
| mert máris tiltakoztál!) remegő |
| térdeid közt hagytad a térdemet: |
| folyton elém rajzol a hála, folyton |
| előttem állsz, utcán és munka közben |
| folyton beléd ütközöm: hátracsukló |
| fejedet látom, kigyúlt arcodat, |
| csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy |
| gyönyörű mosolyát az ajkadon. |
| Ilyenkor egy-egy pillanatra én is |
| lehúnyom a szemem és szédülök: |
| érzem közeled, arcom arcod édes |
| vonalaiban fürdik, kezemet |
| sütik forró kebleid, újra csókolsz, |
| s én rémülten ébredek: óh, hisz ez |
| már őrület – s mégis oly jólesik |
| beléd veszteni magamat: egész |
| tested körülömöl és én boldogan |
| nyargalok szét lobogó ereidben. |
|
És mikor újra megcsókoltalak
| És mikor újra megcsókoltalak, |
| szólni se bírtál… Hangod szenvedő |
| állat hangja volt: olvadni akarva |
| símultak össze forró tagjaink |
| s a szerelemtől szavunk elapadt. |
| Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő, |
| szegény kis állatom, mily részegen |
| néztél föl rám! Milyen édes beszéd |
| volt néma mosolyod, s mily túlvilági |
| ez az egész szótlan odaadás!… |
| Most is így látlak, te szép, remegő |
| angyal és gyermek, virág és arany, |
| oly félénken s mégis úgy bizakodva |
| bújtál hozzám, mikor égő kezem |
| s ajkam simogató hulláma melled |
| bimbóiban gyönyörré merevült… |
|
Az ifjú Kheiron dala
| nők, habzó májusi rózsák, |
|
| Nők, gyönyörü tavaszi kancák, |
| rózsák, remegő fiatalság – |
|
| Hol a társaid, ifju mohóság? |
| Most béke kellene, jóság, |
|
| hogy ne múljanak a rózsák |
| s okosság, egy kis öregség, |
| hogy az Égieknek is tessék |
|
|
Hajnali burleszk
| Fürödtél már a langyos levegőben, |
| zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve? |
| Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk |
| a virágok közt, ahogy hemperegve |
| ölelkezünk a langyos levegőben! |
|
| Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal! |
| Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb. |
| Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne, |
| ha megőrülne ez a sok virág |
| s hozzánk bújna csókolózni a hajnal? |
|
| A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet |
| az égre vágtató arany lovaknál! |
| Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől, |
| s ha most egy percig nem leszel magadnál, |
| elvesztjük a legjobbat, édesebbet! |
|
| Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség! |
| Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon. |
| Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal, |
| az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom |
| klasszikus keble örök szőkeségét!… |
|
|
Felhő
| Még sohase láttam igazán az arcát, |
| mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban. |
|
| Ő maga is felhő, és erdő a haja, |
| erdei lomb és széljárta bokor. |
|
| Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya: |
| vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol. |
|
| Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél, |
| és későn-nyilt virágok harmatos szemei. |
|
| Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél, |
| mely a galagonyabokrok ágaival incseleg. |
|
| Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit |
| kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan. |
|
|
Tihany partján a hegy alatt
| Együtt szöktünk a hegyeken át, |
| a napot csókoltam szemeden |
|
| Gyönyörű voltál, de lelkemet |
| csókoltál, mint aki nem akar |
|
| Gyönyörű volt az éjszaka, |
| s másnap már a tihanyi nap ragyogott |
|
| Tihany partján a hegy alatt |
| Boldogan tartotta az eget |
|
| és jártuk a koranyári vetést |
| és néztük a sirályt, ahogy |
|
| és este a csöndesedő csalogány |
| és éjszaka hét csillag ragyogott |
|
| Együtt szöktünk… Gyönyörű az est. |
| Mért vagy hát oly szomorú? |
| Nem kell már, aki vagyok, az |
|
| Megúntál? Elpattant a varázs? |
| Sírsz, s nem tudod, miért? |
| A tavi tündér gyöngyöket ad |
|
| Most megy le a nap, részeg ragyogás |
| úgy csókolsz, mint aki nem akar |
|
|
Menj haza
| Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled? |
| Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág. |
| Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság. |
|
| Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek; |
| kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben? |
| Mi lenne belőled barbár kezeimben! |
|
| Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak, |
| derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád; |
| óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád! |
|
| Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő. |
| Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek… |
| (Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?) |
|
|
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
| Ugy közeledem hozzád, lopva, félve, |
| szivenütő és vonzó rettegéssel, |
| mint óvatos sün alvó viperához… |
| – Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom, |
| miért gyötör ma ily hisztérikus |
| és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, |
| s nevetsz álmodban, mintha eljövendő |
| gyermekünkkel és velem játszanál. |
|
| Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol |
| a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak, |
| csak messziről szívom hajad szagát, |
| csak nézem élő csontjaid s husod |
| önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy |
| enyhüljön bennem ez a szomorú |
| és bizalmatlan, örök társtalanság, |
| de mindenkitől féltem magamat, |
| szabadságomat, nem tudok örűlni |
| fenntartás nélkül, és így születik meg |
| az önzésből a lelkifurdalás. |
| Félek tőled, akkor is, ha kivánlak, |
| szeretlek, s mégis mindig titkolom, |
| vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd, |
| mintha ellenség volnál: óvatos |
| lelkem tüskéit fordítom feléd, |
| mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz. |
|
| Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. |
|
| Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság, |
| kellene ahhoz, hogy boldog legyek, |
| és aki vagyok, mégis az maradjak! |
| Az ellentétem kéne, az, aki |
| nem követel semmit cserébe, a |
| teljes biztonság, az önvád alól |
| felmentő, szent, jókedvű, igazi |
| önzetlenség… Az volna jó, igen, |
| az volna nekemvaló szerelem, |
| mély, üdvözítő, örök, mint a föld |
| és egyszerű, mint a halál s az élet, |
| amelynek öntudatlan kezei |
| kötötték s majd feloldják köldökünket. |
|
| Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol… |
|
|
Menekülés
| Csókolj, csókolj, szerelem, |
| tűz a tegnap, tűz a holnap, |
| farkascsordák ostromolnak |
| s véres csillag áll fölöttem. |
|
| Mint a csiga, mint a kagyló |
| héja nélkül, háza nélkül, |
| minden percem iszonyattól |
| ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr. |
|
| Csókolj, csókolj, szerelem, |
| önts rám páncélt, csoda-inget, |
| páncélt ezer őrült csókból: |
| csókolj, halál!… Szabadíts meg |
|
|
A legjobb tündér
| E gyönyörű és büszke nyárban |
| mely szárnyat s egeket adott, |
| szépséged megszomoritott. |
|
| Megszomorított: megmutatta, |
| hogy nem elég a képzelet, |
| s hazugság minden nélküled. |
|
| Azt hittem, hogy senki se kell és |
| s lecsaltál magadhoz, ide. |
|
| Álmodott egek s viharok közt |
| utam hősi volt és sivár – |
|
| Itt vagyok, legyőztél, Valóság, |
| te, legjobb tündér… Bölcs kezed |
|
| Ringass, édes, altass el, és hogy |
| tökéletes legyen a vígasz: |
| mondd azt, hogy nem te boldogítasz! |
|
|
Láz
| A fény kiszaladt a szeméből – |
| Szem, boszorka szeme, ne bánts! |
|
| s a haja most zörgő bogáncs. |
|
| Alszik. Megnőtt szakálla, körme. |
| Hét napja alszik. Tán nem él. |
|
| Különös szagú lett a bőre, |
| s az arca ráncos denevér. |
|
| Félek; nem merem betakarni |
| és nem merek ránézni sem. |
|
| Futok előle, s érzem: üldöz, |
|
|
Istár
| Roncsok, friss életek, iszonyatok, |
| keleti gyönyörök s az elmulás |
| tűzvész-dala zúg a fülemben, |
| húsok… sima melleid… – Óh, |
| ki véd meg tőled, ragadozó |
| Szerelem, állat, földünk sötét |
| érzékisége, vad ösztöneink |
| tündér Kalibánja! Ki véd, |
| ki véd meg engem a fényzáporos ég |
| szerelmétől, ki véd meg a |
| holdfényétől, e gonosz vadon |
| ki véd meg, jaj, ha sokáig itt |
| táncolsz előttem, villogó, |
| ezerarcú Istennő, ki véd, |
| ha lángbaborítja az ősi öröm, |
| akarat törzsét, terv-rügyeket, és |
| ki védi gyümölcseimet, ha |
| minden virágot összetiporsz, |
| te vihar, zápor, förtelem, |
| te föld, te asszony, alkotó |
| érzékiség: Istár, gyönyörű, |
|
Tréfálkozó őszi levelekkel
| Milyen száraz és hideg a lelkem, |
| pedig te melengetted a kezeid közt! |
|
| Milyen száraz és üres az ágyam, |
| pedig teleszórtad a csókok aranyával! |
|
| Csókok aranyával, arany levelekkel, – |
| de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. – |
|
| Nem tudok aludni miattad, álmomban is |
| ujjaid simogatását érzem a homlokomon. |
|
| Csillogó gyíkok voltak az ujjaid, |
| arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este. |
|
| De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel! |
| – Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel? |
|
|
Enyém volt s mégse enyém ma
| Enyém volt s mégse enyém ma, |
| ha eszembe jut, újra hajnal |
|
| Nézem s nem látom. Az arca |
| csupa fény, felhő, remegés; |
|
| Enyém volt s mégse enyém ma, |
| neki üzenek, a szive tudja, |
| s megdobban: úgy van, igaz! |
|
| Enyém volt és mégse enyém ma, |
| ha eszembe jut, újra hajnal |
|
|
Vas-korban élünk, nincs mit menteni
Anyám mesélte
| Anyám mesélte, régen, amikor még |
| együtt ültünk a Templom utca 10 |
| alatt, Balassagyarmaton, az udvar |
| kertje előtt, hogy valaha, kicsiny |
| lánykorában, milyen igazak és |
| egyszerűek voltak az emberek. |
| – Jó népek voltak – mondta – mindenütt, |
| ahol éltünk, szívbeli emberek, |
| segítették egymást, s bennünket is, |
| amikor Tiszalökről menekűltünk. |
| Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt, |
| már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk! |
| Apánk ispán volt, valami Bekény |
| Péter ispánja, és keze alatt |
| béresek voltak és dohányosok, |
| s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő, |
| az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk |
| és nagyapád a vasuthoz került, |
| apád meg később Miskolcról ide. |
| Legjobban erre, a menekülésre |
| emlékszem, volt négy szekér bútorunk, |
| azokra raktak fel, engem s Juliskát |
| és Jolánkát, párnák s dunyhák közé, |
| ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról |
| négy macskánk vízbe fordult s ott veszett. |
| S ahogy este lett, az országuton, |
| ma is érzem, mily rettenetesen |
| megbámultam a malmot, azt a nagy, |
| négyemeletes, vén épületet, |
| hogy olyan is van, s a négy emelet |
| kivilágitott ablaksorait. |
| Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál. |
| Ezermester volt, gépész; ősei |
| Lengyelországból jöttek, valahogy |
| a trónhoz is közük volt, s ő maga |
| még tudott lengyelűl. Soká beteg volt, |
| mert csövet eresztettek le a kútba |
| és a lábában megfázott a csont |
| és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve |
| élt még két évig, s halála előtt |
| Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy |
| operálják, s mikor már maga kérte: |
| „Késő, Panyiczky úr, ott halna meg |
| az asztalon!” – mondta neki az orvos. |
| Anyánk aztán nagyon nehezen élt, |
| eladogatta, amije maradt, |
| ismerősökhöz járt segíteni,
|
| és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor |
| szakajtóban állt nála az ezüstpénz, |
| de elment mind, ahogy a föld is elment, |
| mert apánk bizony szeretett mulatni… |
| Mégis jobb volt az, szegényesen is |
| jobb világ volt az, olcsó minden, és |
| jó népek voltak a miskolciak, |
| és Mamika még ma, Gyarmaton is |
| huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár |
| rántanivaló csirkét… – S te milyen |
| gyerek voltál? – faggattam, amikor |
| elhallgatott; és ő mesélt tovább: |
| – Református lány, a zárdába jártam, |
| a katólikus nővérekhez, és |
| nagyon szerettek, mindig 1-esem volt |
| s bizonyitványom még úgy mondta, hogy |
| „szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek |
| lehettem, és elég jókedvü, és |
| emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem, |
| még az utcán is, s egyszer egy fiú |
| egy kővel úgy halántékon dobott, |
| hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem |
| az iskolát; úgy volt, tovább megyek |
| az externátba, de hát jött a tűz, |
| halál, szegénység, ahogy mondtam, és |
| mind dolgoztunk, a három kisgyerek |
| mind a földön ült otthon és kötött… |
| Később meg varrni kezdtem. Nem tanított |
| senki… Vagyis nénje, Jolánka, az |
| tanított csak, a süketnéma, a |
| nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes |
| szegény néném: hároméves korában |
| fejtifuszban lett néma és süket, – |
| ő tanitott meg varrni: látta, hogy |
| szabott és varrt egy másik, valaki, |
| az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt |
| anyám, tizenöt éve, frissen és |
| közben el-elakadva, szivesen |
| s pironkodva, hogy mindez semmiség, |
| sok mindenről, Tipanuc bácsiról, |
| keresztapámról, s Biri néniről, |
| öreg dolgokról… és a szellemekről, |
| akik talán nincsenek, de talán |
| mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal, |
| ha imádkozva kérik, nem is ő, |
| hanem Nagy néni, aki a vasút |
| mellett lakik… Tizenöt éve már, |
| hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit, |
| és én, ahogy öregszem, egyre jobban |
| emlékszem szavaira, egyre többet |
| kérdezgetem, ha látom, s amikor, |
| tőle messze, egyedűl maradok, |
| mind gyakrabban gondolok vissza rá |
| s el-eltünődöm a Tiszába fúlt |
| négy macskán és a tűzön, nagyapámon, |
| a nagy malmon, a folyton horgoló |
| kislányon és minden jó emberén, – |
| ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is |
| vele ülnék a Templom utca 10 |
| alatt, a lócán, az udvaron, a |
| régi, gyarmati konyhakert előtt. |
|
Egy kis értelmet a reménynek!
| Nem boldogságot, csak hitet, csak |
| egy kis értelmet a reménynek, |
| emberi sorsot a szegénynek! |
|
| Nézd, gyönyörű volna az élet, |
| van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap, |
|
| Nézd, hogy tesz tönkre milliókat |
| ezerféle ravasz gonoszság, |
| nép nélkül elpusztul az ország. |
|
| csordul a Föld, s nem jut kenyér se, – |
| törvény az ember szenvedése? |
|
| Mondd, látsz minket? Voltál te éhes? |
| Fáztál valaha? Ugye, fáztál? |
|
| Ha nem éheztél, dideregtél, |
| nem szólok hozzád soha többet, |
| mit gondol a szegény előtted; |
|
| de ha tudod, mi a csalódás, |
| ha gazdag vagy, de vagy szegény is, |
| hozzád küldöm imámat én is: |
|
| – Ne bántsd a pénzes nyomorultat, |
| ajkáról a biztos mosolyt, |
|
| a hitet, erőt! Adj új lelket |
| a sok-sok hitetlen szegénynek, |
| egy kis értelmet a reménynek! |
|
|
Hazám, keresztény európa
| – Száz év, de tán kétezer óta |
| őrült, mocskos, aljas világ ez, |
|
| Kenyér s jog helyett a szegényt |
| csitítja karddal, üres éggel |
| avatag és modern mesékkel; |
|
| száz év, de már kétezer óta |
| hány szent vágy halt meg gaz szivében! |
| Hazám, keresztény Európa, |
| mi lesz, ha bukására döbben, |
|
| mi lesz, ha újra földre száll |
| a Megcsúfolt és Megfeszített, |
| s mert jósága, hite, imája |
| egyszer már mindent elveszített: |
|
| lángszórókkal, gépfegyverekkel, |
| bosszúálló angyalsereggel? |
|
| Mi lesz, ha megjő Krisztus és |
| új országot teremt a földön, |
| s nem lesz több harc, se kard, se börtön, |
|
| szükséghez szabja ama Bárány |
| s újra megvált, – óh, nem a jók, |
|
| hazám, boldogtalan Európa, |
| ha túléled a harcok végét, |
| elbírod-e még te az Istent, |
|
|
Megint vas-korban
| Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő, |
| zendülj föl újra, tompán, komoran: |
| rázd meg lelkemnek alvó hegyeit, |
| hogy lássalak, érezzelek, s ne csak |
| semmiből épült bástya légy |
| a tiszta ész üres tereiben. |
| Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl, |
| mint mennydörgés a csöndet, mert csak így |
| leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg: |
| test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is |
| csak így lesz kard, kezembe fogható! |
|
| Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok |
| vonaglanak: zugaikban az Ember |
| vert kutyaként nyaldossa sebeit |
| és az idő korbácsa szakadatlan |
| csattog a Föld fekélyes tetemén. |
| Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon |
| élnek még őrök, kik tudják, új nép |
| születik a ma piszkos özönéből, |
| új nép, melynek, midőn ítéletet mond |
| elődei fölött, minden szava |
| félelmes és sötét lesz, mint a vas. |
|
| A vas! a vas! Megint vaskorban élünk… |
| Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is, |
| hisz az idő vörös-fehér dühe |
| vasdobokon veri már az utolsó |
| ítélet indulóit… Rajta! rajta! |
| nincs arany és nincs csillogás, az ember |
| undorodik magába s másba nézni, |
| világ minden tükrétől… Rajta! rajta!: |
| a síp torka barbár dalt csikorogjon |
| sikítva és zörögve! Mért siratni |
| a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a |
| nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér, |
| nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen, |
| vaskorban élünk: nincs mit menteni. |
|
|
Altató dal
| Valaki, valaki, vad kötelen – |
| Bújj hozzám és dúdold velem |
| Valaki lóg azon a kötelen – |
| Apád lóg azon a kötelen – |
|
Csak szokd meg, kis fiam! |
| Erdő közepén lóg édesapád – |
| fegyver, poroszlók, és édesapád – |
|
Óh, micsoda éjszaka volt! |
| Elvitték, nem kell tudni, miért – |
| Megnyúzták, azt sem tudta, miért – |
| Szép volt – emlékszel? – és szomorú, |
|
mint Krisztus urunk a fán. |
| Tüzet gyujtottak alája, s apád |
|
ott sült meg lassan a fán. |
| Óh, egyszerü történet ez, |
|
oly egyszerü, mint a halál, |
| apád kint lóg véres kötelen – |
| Apád kint lóg véres kötelen – |
| kiapadtak haldokló szemeim, |
|
de ne sírj te se, kis fiam! |
| Erdő közepén, véres kötelen – – |
|
Ki tudja, mi lesz veled?… |
| Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd |
|
Az eretnek tragédiája
Robert Browning után, szabadon. |
DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME: |
| Az Úr, kit mindig és sohase látunk, |
| életteremtő, örök rombolás. |
| Pallosvivő, kit rettegve imádunk: |
| szivét nem árnyékozza változás. |
| Igazság-arca tűzvész és korom, |
| kegyelem-arcát csak sejti a hit, |
| nap-térdein nyugszik az irgalom |
| s a bűn nyögi borzalmas talpait. |
|
| S a bűn nyögi borzalmas talpait. |
|
|
| Harmincezer páncélos szentvitéz közt |
| harcolt Jakab a Jordán partjain, |
| s ki annyi harc és baj és annyi vész közt |
| megállt, megvette szultán Szaladin. |
| Eldobta kardját, melyet oly vitézűl |
| s pogány vérben oly sokszor áztatott, |
| és Kelemen pápa most büntetésűl |
| máglyára küldi ördög-Jakabot. |
(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket) |
|
| Máglyára visszük ördög-Jakabot. |
|
|
| Bükkfaderékból bitónak kivágva |
| nagy oszlop áll s alatta vár a rab. |
| Hallod a Sátánt? Most is kiabálja: |
| „Szeressük egymást! Ölni nem szabad!” |
| Az Úr szavával az igaz erényen |
| nevet a hithagyó… Öljük meg őt! |
| Tuskót, hasábot hordjatok serényen, |
| imádkozzunk és pörköljük meg őt! |
|
| Imádkozzunk és pörköljük meg őt! |
|
|
| Átkozott legyen a méh, mely foganta, |
| és átkozott a mag, melyből eredt. |
| A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta: |
| még a fa is sír, hogy eretneket |
| éget üszökké… Tűznél hamarabb |
| eméssze el átkunk e szörnyü máglyát! |
| Nyakig födi már a sok fadarab: |
| püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát! |
(Orgona: Gloria in excelsis Deo) |
|
| Glória, és csapd oda a fáklyát! |
|
|
| Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött, |
| de most forog s kidülled a szeme. |
| Torkából szókat öklendez az ördög |
| s száját perzseli a szavak szene. |
| Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt, |
| bár ott lapult már a tette mögött, |
| most káromló ajakkal idézi Szent Pált |
| s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög. |
(Itt valaki keresztet vet) |
|
| Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök? |
|
|
| Templárius Jakab, te megtagadtad |
| Krisztust, ki lelkét érted adta ki; |
| Templárius Jakab, Urad eladtad, |
| s nem akartál érte vért ontani! |
| – „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni |
| elmém, szivem és csontom és husom! |
| Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni |
| embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!” |
|
| Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom! |
|
|
| Ki hiszi, hogy Isten fenyegető |
| szava üres hang s csak szó az egész, |
| mint kedvenc madarát etetgető |
| lányka beszéde, hiú fecsegés? |
| Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem |
| s a bűnöst is megtisztítja az Ur! |
| Azt mondja: Krisztus szíve szerelem |
| s ajkáról a vigasz rózsája hull! |
|
| Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull. |
|
|
| Mert lábainál rózsát nyit a tűz |
| s derekáig felnő a láng szakálla. |
| (Így járjon mind, aki az Égi Szűz |
| zászlajáért nem kél bosszú-csatára!) |
| Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog, |
| pedig ágyéka lánggal koszorús; |
| arany férgek faldossák: már csorog |
| zsírjával együtt combjáról a hús. |
|
| Istenért sül le combjáról a hús! |
|
|
| Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel! |
| Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót! |
| Szirom sziromra bomlik: lángkehely! |
| Üszkös karók ágai bent a porzók. |
| Harmat helyett a Sátán vére hull rá, |
| szurok, kén s égő test fojtó szaga; |
| ott ég Jakab: pokolháló borúl rá! |
| Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha! |
|
| Pallos az Ur, bűneink ostora! |
|
|
| Mint Jakab sikoltott a tűzön át |
| Ahhoz, kit imája megátkozott, |
| Ahhoz, kitől megtagadva magát |
| nyomorultan s örökre búcsuzott: |
| Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság, |
| mentsd meg a bukástól fiaidat, |
| de ha elbukunk, Végtelen Igazság, |
| roppantsd le ránk is roppant talpadat! |
|
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL: |
| Isten, segítsd az elbukottakat! |
|
|
|
Testvérsiratók
„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”
(Paul Graf von Hoensbroech: Das
Papstthum in seiner sozialkulturellen
Wirksamkeit, I. B. 93. S.)
„Tantum religio potuit suadere malorum!”
(Lucretius, I. 101.)
Testvérsiratók
| Toulon előtt, hazája előtt |
|
| Virrad, testvérek; a hivő |
|
| S már várta a zsák, a fekete zsák, |
|
| Marseille előtt loccsant a hab; |
|
| S a tenger örök sírjába merült |
|
| Tíz évig élt velünk; szelíd |
| volt a szeme, arca fehér; |
| fehér, mint ősz haja, csupán |
|
| Padhoz láncolva húzta velünk |
|
| De erősebb vár a mi Istenünk, |
|
| Magadhoz vetted, óh, Uram, |
|
| De sós hab marja husát s a víz |
|
| És sírja se lesz és sírni se fog |
| mi siratjuk csak, de siró szavunk |
|
| Mi siratjuk csak, de siró szavunk |
| oly gyönge a hang! s oly zord, süket |
|
| Zord és süket, és méhe vak |
| ezer iszonyú szörny, százkarú |
|
| Korallok és szivacsok között |
| fekszik majd teste; moszat |
| tapad ősz hajához s karjait |
|
| Kirágja szemét, foszlós tetemét |
| csontját benövi rút vízi-növény, |
| sok inda, nyulós, sima ág. |
|
| Lassú temetés lesz; zord, süket |
| hol az ár s a szörnyek gyomra a |
|
| Lassú temetés… Zord, süket a víz, |
| de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
| csak a bosszút várja, mert |
|
| termékeny a mártírok pora |
| görgette csontokból valaki, |
|
| Testvérem, az Ur szent és igaz, |
| bosszút ne várj, az itélet övé, |
|
| Hallgasd a szived, a szeretet |
|
| Virrad, testvérek; a hivő |
|
|
| Emlékszel még, testvér, Provence |
| kunyhónkra, falunkra s a határ |
|
| Emlékszem, igen, falunkra, és |
| de emlékszem Cambrai s Toulouse |
|
| Emlékszem a jókra, a szegény |
| az urak, katonák és püspökök |
|
| Valdóra, apostolunkra, aki |
| s meghalt a máglyán – très-chrétien
|
|
| szolgálták Urbánt és Kelement, |
| kik Krisztusért, a Krisztusukért, |
|
| vért sír miattuk századok |
| de zsiros fülüknek milliók |
|
| Tudom, hazánk gyümölcse, bora |
| s levegője méz-üde, friss, |
| de emlékszem az urakra és |
|
| Szegények voltunk, de szabadok, |
| lánc s korbács nem gyötört; |
| sátrunk az ég volt és nyoszolyánk |
|
| mig a fölhasadó barázda belénk |
|
| s midőn a munkás nappal után |
| megrészegitett az erjedő, |
| friss trágya nehéz szaga. |
|
| Vidám nappalt hozott az éj |
|
| Ajkunk Istent s Isten fiát |
|
| Róma üzent: „Csak a pap szavát |
|
| Róma üzente: „Kard s kereszt |
| S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt |
|
| És van, aki nem nyögi, mert a föld |
| és van, aki nem nyögi, mert a víz |
|
| s korallok és szivacsok között |
| fekszik, mint Textor; iszap |
| tapad ősz hajába s karjait |
|
| s nappal pecek feszíti szánk, |
|
| egy este Vallouise körött |
|
| Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
|
| S reggelre dél s nyugat felől |
|
| Széttárta véres szárnyait |
| tüdejéből tüzet és halált |
|
| „Kiválogatja övéit az Ur!” |
| s kétezret gyilkoltak le ott |
|
| Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; |
| gyalog, kocsin, de este már |
|
| Elakadtak: az út erdőbe vitt; |
| „Föl a Pelvoux-ra, aki él!” |
|
| Sok ott maradt, sok elveszett; |
| tapogattuk a fákat; a hold |
| imbolygó, tétova seregünk |
|
| nyargaltak előre, tovább; |
| s mögöttünk egyre közelébb |
|
| A vén Pelvoux erdős derekán |
| – „Álljunk meg itt, várjuk meg itt |
|
| Nyirkos homály, kongó üregek; |
| és fénye bagolyt riogatva furán |
|
| Textor meg én s ti, többiek, |
| csönd volt, éj volt; és szótlanúl |
|
| Elbujt a hold, nem törte át |
|
| De mi láttuk a keresztesek |
|
| Nem bujtak az éj felhői mögűl |
|
| De csillagok égtek a földön: a |
|
| Vártunk, vártunk; komor, sötét |
| s testünk-lelkünk átjárta az |
|
| Megjött az álom, a pillacsukó, |
| tizenötször száz lelket ölelt |
|
| Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent |
| árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
|
| Mi történt ezen az éjszakán, |
| kín marta lelkemet s zavar |
|
| Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint |
| s szemünkben meglengette vörös |
|
| Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején |
| és kérgük alól – vagy a föld alól? – |
|
| Szemek villogtak a bokrok alatt, |
| vad táncba kapott az avar; |
| borzongva figyeltük, mit dalol |
|
| véres kínban öli egymást, |
|
| földön csúszik, égre néz, |
| repül a perc, zuhan a gőg |
| s az öröklét por s penész. |
|
| Rajta, rajta! Itt az ember! |
|
| Itt a gonosz, most megöljük! |
|
| Nincs ma nála semmi fegyver: |
| összetépjük, összetörjük. |
|
| Vérünk vette, vérét vesszük, |
| fiainkért bosszut állunk. |
|
| Húsunk ette, húsát esszük, |
|
| Ne bántsátok szegényeket, |
| most vesztik el az életet; |
| még egyszer látják a napot, |
| holnap nem lesz itt, csak halott. |
|
| most hagyják itt az életet; |
| még egyszer látják a napot, |
| holnap nem lesz itt, csak halott. |
|
| – És felriadtunk, hirtelen… |
| Hajnal volt, szép, szomorú, |
| de messze még sikoltozott |
|
| Mi volt az? Álmodtunk? Mi az |
| a Lidérc s a sok éji Hang? |
| (Rémülten szivünkön a borzalom |
|
| Minket sirattak a fák s a hegy |
| Ki mondta, hogy holnapra már |
| nem lesz itt csak halott?! |
|
| Zörrent az ág: mókus!… Keleten |
| a hűs harmat – érezte kezünk – |
|
| A fáklya a barlangban nagyot |
| s helyén csak kis kék láng maradt, |
|
| Fölkelt a nap… Ily szent ébredést |
|
| Ragyogó aranyfák: ágaikon |
|
| Ősz volt, november… A friss levegő |
| körűlfolyt, mint puha hab, |
| s Istenhez ölelt a végtelen, |
|
| Meghalt szivünkben a rettegés |
| s lelkünkben a kín, a tövis; |
| éreztük; szótlanúl velünk |
|
| Feledtük a véres multat és |
| ajkunk Istent s Isten fiát |
|
| hogy: „Istent és Isten fiát |
|
|
| Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan |
| a pacsirta fejünk felett; |
| és láttuk a lombard határt |
|
| A keresztesek nem törtek elő; |
| – „Megunta talán a gyilkolást |
|
| Ősz volt, november… Gyönyörűbb |
| Napban ragyogott a hegyoldal és |
|
| Ezer színben ragyogott a lomb, |
|
| Lobogott igen, s szebben lobogott |
|
| Eltelt a nap s egy csöppnyi remény |
| – „Halált jelent ez a hallgatás, |
|
| Ezerötszáz lélek szótlanúl |
| volt sírnivaló, de egy se sírt, |
| se vén, se nő, se gyerek. |
|
| Leszállt a nap; búcsúsugara |
|
| Bent a barlangban elbucsuzott |
|
| A sötétben a furcsa állatok |
| nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér |
|
| Kigyúltak a csillagok; a fák |
|
| Kigyúltak a földi csillagok is: |
|
| Virrasztottunk; csönd volt; odabent |
| árnyból rajzolva a sziklafalon |
|
| Vártunk, vártunk; komor, sötét, |
| s megindult – azt hittük – megint |
|
| De nem árnyak… Vas-sisakos katonák |
| jöttek, – kezükben csóva, kard – |
|
| Sokféle vasuk zörgött; a fény |
| s elállták barlangunk előtt |
|
| Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; |
|
| Isten s Istennek szent fia, |
| ments meg! maradj velünk! |
|
| És hirtelen egy tölgy, óriás |
| recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly |
| sírt föl: – Tuhi – tuhú!) |
|
| Utána a másik, a harmadik |
| S egyszerre láng csapott fel a |
|
| Lebbent a szél s becsapott a füst |
| a vörös lángtorlaszon át. |
|
| Ugy látszik, az ég nem hallja meg, |
|
| Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, |
|
| Tudom én is: az, hogy a kín legyen |
|
| Áradt a füst, fojtó, nehéz; |
|
| És sok gyereknek az anyja keze |
|
| Kintről nyomták befelé a tüzet: |
| – „Itt egy se jön élve ki!” |
| S szavukra visszamorogtak a |
|
| Áradt a füst, a könnycsikaró; |
| pattogtak a tűz-darazsak. |
| Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová? |
|
| Áradt a füst, a torokkaparó; |
|
| Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett |
| könnyebb s gyorsabb halált. |
|
| Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy |
|
| Másfélezret fojtott meg ott |
|
| Izzott a föld és hasadozott |
| tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, |
|
| Végül Textor s mi többiek, |
|
| „Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” – |
| Katonák, fény, sok vad ököl; |
| még láttam, a füst rőt oszlopa hogy |
|
| …Kard, csörgés, dulakodás… Szemem |
| egy perc – és lelkem ott lebegett |
|
|
| Tizenötször százból tizenöten |
|
| És minden évben egyet közülünk |
|
| Textor meghalt… Utána kit |
| váltasz meg, örök Szeretet? |
|
| Ma már csak négy rab húzza tovább |
|
| Tíz éve nem láttuk hazánk |
|
| Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén |
| „Gályára velük!” – Törvény s biró |
|
| Tíz éve adott el – azóta itt |
| tíz éve adott el gyilkosunk |
|
| gyilkos dobott be gyilkosok |
|
| nappal pecek feszíti szánk, |
|
| Gályánk Kis-Ázsia partjain és |
| temető a tenger, zord, süket, |
| Marseille-től Sztambulig. |
|
| Imádkozunk, halkan, de imánk |
|
| Gyönge a szó és zord, süket |
|
| Ágyékunkon pár rongy darab, |
| padunk alatt bűz és mocsok |
|
| Vályúba dobják este elénk |
| – „Disznónak több jár, a rabok |
|
| S ha kifáradtunk, ránk ugrik a |
| hajóstiszt vad dühe: Húzd! – |
| S horgas korbáccsal tépi föl |
|
| Mi imádkozunk, de a többi rab |
|
| Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu! |
| s a nyelvük messze kilóg. |
|
| Rothadnak, élve, mint a barom, |
|
| Ki tudja, testvér, nincsen-e |
|
| A hajón, a vizen és mindenütt |
| csak a poklot látja szemünk. |
|
| Megáldott minket mind a két |
|
| És lessük, lessük a halált, |
| minket is vár majd fekete zsák |
|
| És elmegyünk Textor után: |
| és minket is elnyel az óceán, |
|
| Korallok és szivacsok között |
| fekszünk majd: zöld moszat |
| ragad ősz hajunkba s karjaink |
|
| Kirágja szemünk, foszlós tetemünk |
| csontunk benövi rút vízi növény, |
| sok inda, nyulós, sima ág. |
|
| És a legutolsó rab fölött |
| ha loccsan a hab s széles gyürűk |
|
| Lassú temetés lesz… Süket a víz, |
| de a kín, az a kín, de a csont, az a csont |
| csak a bosszút várja, mert |
|
| termékeny a mártírok pora, |
|
| Testvérem, az Úr szent és igaz, |
| bosszút ne várj, az itélet övé, |
|
| Hallgasd a szíved, a szeretet |
|
| Testvérek, megvirradt; a hivő |
|
|
|
Isten
| Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. |
| Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; |
| roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam |
| s hajamba tapadt a korom. |
|
| Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok |
| őserdejében, áttörve a rémült éjszakát – |
| vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó: |
| dübörögve rohantam a hidakon át. |
|
| Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és |
| honnan?… Senki se tudja és én se tudom… |
| Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, |
| csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton. |
|
| Kis gyermek voltam az angyalok édenében, |
| kis gyermek… Álom? vagy talán virág? |
| Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében |
| harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! |
|
| Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát – |
| és emberek élnek a távoli partokon és |
| megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, |
| mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés! |
|
| Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet, |
| s bejártam a végtelen árva időt; |
| pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep, |
| kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt. |
|
| Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek, |
| világokon át, a vad Ázsia bérceiről: |
| lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben |
| kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől. |
|
| Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem, |
| az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat, |
| beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett |
| s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap. |
|
| Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság |
| habmosta husomba új életet lehelt; |
| szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá, |
| mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt. |
|
| Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők |
| smaragdkupolája fölé haragos lobogóm, |
| és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg |
| és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó. |
|
| És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák |
| halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat; |
| szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák |
| aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt. |
|
| Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és |
| rettegtem a tárnák fekete vihederét, |
| csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és |
| dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé. |
|
| Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis |
| tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám; |
| de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is: |
| keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán. |
|
| Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át, |
| szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét: |
| a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán, |
| mely évezredek ekéivel a föld testébe tép. |
|
| És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem! |
| és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín! |
| És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! – |
| egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn. |
|
| Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat, |
| én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen; |
| én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat, |
| a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem. |
|
| Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse! |
| Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon, |
| hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse: |
| ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon! |
|
| Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban, |
| és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú, |
| én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam, |
| csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú. |
|
| Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen; |
| zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát, |
| s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére |
| testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán. |
|
| És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé, |
| az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor; |
| üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! – |
| s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon. |
|
| Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába |
| zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ: |
| uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája |
| s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát. |
|
| Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács, |
| én voltam az ember, az állat, a te meg az ő; |
| én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály, |
| a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető. |
|
| Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság, |
| az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín, |
| én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság |
| és milliók torkában én voltam az emberi kín. |
|
| Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és |
| üvöltő máglyákon ezért égetem el magam; |
| én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés; |
| a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan. |
|
| Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok, |
| mint fadöngető elefánt és vízlakó parány |
| és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól, |
| mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány. |
|
| És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint |
| akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék: |
| kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni |
| próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék. |
|
| Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és |
| honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!… |
| Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés |
| uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! – |
|
| De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában |
| s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon; |
| szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam |
| s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom. |
|
| És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és |
| a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat: |
| megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség |
| és a mozgás csiráiban megáll az akarat. |
|
|
|