V.

Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.
Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]