Szabó Lőrinc összes versei

 

 

 

 

Föld, Erdő, Isten

1922

 

 

 

 

I.

A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálkozni tanított…
Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

 

 

 

II.

Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

 

 

 

III.

Este

Élő csillagok gyúlnak a füvek közt,
mozgó csillagok: már keresni indúl
szeretőjét a szentjánosbogárka.
Ha maradunk, megint itt lep az éj.
Már egész ide döng a parti visszhang:
az örök hullámok sikoltva dobják
fáradt testüket a percnyi halálba
s elomlanak a kimart köveken.
A falu felől foszlányokra tépi
a barna szél az estharang imáját,
hullonganak a vadgesztenye késő
bóbitái, az ernyős bodza szinte
füstöl a szagtól és a kora hárs
vele versenyt itatja sűrü mézzel
a nyári este fülledt melegét.
No, menjünk mi is, cimbora, kövessük
a csordajárást… Ép ott mennek a
jámbor tehenek, meg a vén bika –
nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó
nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.

 

 

 

IV.

Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét; a hegy is
függönyözte kék arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség… Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a keritésen át.
Ott megpihent; aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s hogy megmérgezze csillogó vizét,
vén kutunkba is leereszkedett…
Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
előgurult a Hold… S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

 

 

 

V.

Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.
Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

 

 

 

VI.

Pásztorsípon

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam
szomorú maradtam. Szomorú sípokon
játszottam minden este. És kövér moha-
ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi
pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos
hegyoldalon indulva mindennap egész
odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok
ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó
szirtek tornyairól lefut a görgeteg
vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és
a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint
fehér foltokban mind alább ereszkedett
a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt
feléd s az idegen ködű partok felé:
úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek
meséiben a hű Penelopé után
sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink
királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.

 

 

 

VII.

A hazatért kedvesről

Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.
A selyemhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.
Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig hány tavasz mult el azóta, hogy elhajózott!
Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
hányszor kivirúltak azóta a sírok koszorúi!
Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.
Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.

 

 

 

VIII.

Zavar

A fák kezei égbe kulcsolódtak
s minden tárgy kezdte már felölteni
éjszakai alakját… Ritkuló
lombok alatt jártunk és észrevettem:
másként szeretjük egymást, mint ahogy
tavasszal megfogadtuk. Ujjaim
tegnap barátként fogták kezedet,
s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.
Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés… Magamnak is csak annyit
vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett
örömmel szívtam ajkad illatát
s hogy mikor fénylő szemedet fölütve
elbucsúztál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.

 

 

 

IX.

Titkok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,
egész tested oly idegen varázzsal
kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
titkai keltek volna ujra benned,
s az esti rét minden füve-virága
lassan feléd fordult: uj fény felé.
Először szótlanul csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörösét, majd, mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai, melled fölé hajoltam
s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
felismerés, hogy míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
a szűzi Hold szállt le benned az égről
s a buja Flóra csókol csókjaidban.

 

 

 

X.

Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

 

 

 

XI.

Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,
zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;
okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk
a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.
Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,
majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;
a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:
megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.
Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,
– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –
szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat
és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…
S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban
vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:
mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,
hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.

 

 

 

XII.

Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

 

 

 

XIII.

Gyógyulás

Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szivemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti és
testvéreddé aláz és fölemel.
Kedvedért minden jót és igazat
érezni kezdek, hang-visszhang-zene
kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád
fekete céltalansága után
a megértés napfénye homlokom.

 

 

 

XIV.

Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

 

 

 

XV.

Csodatevő szemek

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim
érzéketlen és gondolattalan
sötétjét beragyogja, lobogó
hajad uj napként körűlzuhogott
és kebleid hullámzó tüze úgy
átsajogtatta életem halott
országában a dombok és hegyek
dermedt húsát, hogy már személytelen
erővé nőttél: koldús szemeim
szégyenkezve és értelmetlenűl
nézik emberen-túlról rámsütő
nagy szemeid csodatevő hitét.

 

 

 

XVI.

Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.
Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.
Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

 

 

 

XVII.

A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

 

 

 

XVIII.

Az elhagyott lány

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,
és a dalok apja, a Pásztor;
elcsalták, messze, s azóta szivemben
naptalan árvaság s örök
bánatok visszhangja sír.
Elvitték ifju vágyai, mert
nem tudja még, hogy az ifjuság
haragos-tüzes ércét
itthon is
hideg karddá veri az idő.
Messzekiáltó
szelektől
dagadoztak a vitorlák
s nemsokára talán örökre
elfödte előlem a tenger
domboru háta.
Nyugtalan szemei messze
előreröpültek:
lelke már tegnap látta a
nádboritotta Nílus
partját s az idegen
csillagokat, vagy tán Itónia
koszorús oltárait
csodálta, s az ídai lankán
heverésző szőke leányok
ibolyaszemét
s hallotta a szépszarvú tehenek
sötét kolompjait. –
Elvitték ifju vágyai,
elvitték, messze; s azóta szememben
szétporlik a nap tüze, hangos
szivemben éj és örök bánatok
szakadatlan visszhangja sír.

 

 

 

XIX.

Elmentél, s megnémult a táj

– Szkadzon –
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

 

 

 

XX.

Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.
Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak
s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő
s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

 

 

 

XXI.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

 

 

 

XXII.

Tétlen jövendő

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, –
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
– mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?

 

 

 

XXIII.

A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ
bástyáiról lenéző Helios,
mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,
van-e, ki értelmetlen bánatom
elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss
hajnali szél gondtalansága és
a madarak jókedvű éneke!
Engem gúnyol e szikrázó derű:
talán megtudta, hogy a rámfogott
bűnök szennye már egész belevénült,
belesötétedett lelkembe, hisz
csodálkozva néz és iszonyodik
(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.
Óh, jaj, hová fussak az emberek
fürkész szemeitől, s ha megzavar
a mások mosolya s kétségbeejt
az önmagának elég Föld nyugalma:
hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová
meneküljek a nők és a tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!

 

 

 

XXIV.

A halál csiráival…

Nem futni, – szép lassan kimenni az
időből, és folytatni, napra-nap,
a lassu meghalást: igen, csak ez
jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan
megmondták! – hogy az öröm gyilkosa
a lélek és a szellem. Gyötrelem
öntudatra ébredni: nincs sehol
valóságos cél, hitre érdemes.
Ha állat volnék, hegyek és mezők
s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szivéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, még csak nem is
sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,
nem illetnék ajkam a csüggedés
és céltalanság fájó szavai
s nem érezném, hogy milyen nyomorult
a legnagyobb élet is. A robot
nehéz, de talán megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örűlni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat épitve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.

 

 

 

XXV.

A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a
pillanat útját – köröttem vigyorgó
vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély
szakadékok, kétely és őrület
húz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnkint belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai.
Magasban és húnyt szemmel járom az
ember útját s minden pillanatom
előre érzi a következőt,
az utolsót, amikor zuhanok
s már lent heverek, rosszindulatú
istenek összetört játékszere.

 

 

 

XXVI.

Az idő kisértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

 

 

 

XXVII.

Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek nyilai sziszegtek felém
s a földi hiuság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) – nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd
s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és
iróját idéztem. Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
halottak sírjára a meggyfa… Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó, friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanul buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,
A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;
s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.

 

 

 

XXVIII.

Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

 

 

 

XXIX.

Rutilius levele

Szomorú testvéreim, emberek,
ős Róma száműzött gyermekei,
– ne várjatok föltámadást s reményt!
Húzódjatok pogány barlangjaink
mélyébe, koszorús ormok közé,
megőrizni a régi, üldözött
istenek utolsó oltárait,
s átkozzátok a zsoldos Stilicont,
ki, a Caesar szavára, elfogott
barátainkat leölette… Itt
nem sárkányfogak, de a butaság
magvaiból kikelt nép most az úr;
most karddal s tőrrel leskel a bozót,
most veszett farkasok tanyáznak a
faluk alatt és partjaik között
vonaglanak a megrémült folyók.
Nunc ad bella trahor… Keserü szél
törte be az ég fénylő kapuit,
hegyek ülnek apáink sírjain,
embergyümölcsös erdők sikolyát
kifáradt visszhangok hömpölygetik
szivemre, s hullák verdesik a vén
hidakba szétdorongolt fejüket.
Minden hiába… Nem löki a sors
jövőbe a multat és a jelent;
hiába lelketek igaz hite
s a szemetekben égő megvetés.
Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan
próbálja törni komor kapcsait;
meghalt a nagy Pán, a világ fölé
felnőttek az őrület árnyai
és a diadalmas kereszt fölött
nagy hullámokat ver az éjszaka…
Nunc ad bella trahor… Tanácsomat
fogadjátok meg és e levelet
égessétek el az oltár tüzén
s ne feledjétek el Rutiliust.
Mire szavam hozzátok érkezik:
piszkos szerzetesek és a zsidó
isten zörgő katonái között
én már Gallia utjait rovom.

 

 

 

XXX.

Sulyos felhők

Sulyos felhők ülik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát föl a csillagokig. Nem a szótlan
feszülő dac köti le ajkainkat,
– a hitetlenség, a halott közöny!
Árnyak, a némaság fegyencei
vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,
arcunk mennyire álarc!… Tétován
lengünk a szélben, szélkakasnak is
elromlott, lelketlen vasdarabok.
Jön s megy az idő: megint ránk öregszik
egy ujabb év, az undor s szégyen éve.
Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen.
Beláttuk: remény és reménytelenség,
jó s rossz itt egyformán fölösleges.
Óh, a remény már útált unalom:
annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők
agyontaposni, úgyis hasztalan
rágja lelkünkben pondró-útjait.
Óh, a remény is… Nem volt az remény,
csak kényszerű önámitás: vele
akartuk menteni a megmaradt
semmit a végső megaláztatástól.
Van még remény; ott kint! De azok is,
kik letépték, visszasírják hazájuk
láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki
alacsony hasznot húzva istenéből
minden szavát üres szivekbe szórja.
Néha bitang szelek kószálnak, a
fáknak távoli híreket mesélve:
haragos tornyokat dobál a tenger,
csikorognak a hegyek s északon
ujból csalóka szivárványt ragyogtat
a vörös sarló és a kalapács.
– Senki se figyel szavukra… Ha jön még
valaha tisztulás, a föld, az áldott
anyaföld indul meg, s harca a béke
szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső!
De addig? Addig porladunk tovább
az idő őrlő fogai között:
és meglehet, hogy egykor igazunk lesz,
és meglehet, hogy nem lesz igazunk,
s az is lehet, hogy sohasem kerűl
sor igazunk bizonyítani,
hisz minden cáfol, késik… Alszanak
az elcsigázott testek és mezők
s már megszokták: a tegnap iszonyú
nyomora iszonyúbb holnapra döbben.
Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny
nappalok hallották panaszainkat;
ma már szomorú pillánk meg se rebben,
oly arcátlan-egyszerüen esik meg,
mit hihetetlennek hittünk… A legjobb
semmit se várni… csak dolgozzanak
a fekete fejszék: a porbahullt
tagokból vér nem dől, nem is szivárog,
vér, melyről azt hitték valamikor,
hogy boldog jövők biztos záloga.
Sulyos felhők ülik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb
börtönbe-láncoltat testvére őrzi,
vasbilincset a testvér vasszurony…
A sápadt csüggedés fegyencei
vagyunk, és tétován lengve a szélben
tudjuk, itt minden fölösleges, és
meghallani se merjük a varázsszót,
hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”

 

 

 

XXXI.

Jelenések

A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák
s az Istennő szobra magától összeomlott;
mikor kiléptünk a kongó, megriadt utcákra,
véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen.
A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök;
a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban;
a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya
s mire megjött az éj, felforrtak a kutak vizei.
Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-hid;
ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok,
mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon
s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett.
Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben
kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket;
köröskörül tanácstalanúl nyargaltak a fekete folyamok
és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei.

 

 

 

XXXII.

A föld barátai

Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök
hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt
öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve
voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már
a duzzadó talajba az ekék szent fogai;
kolompos ökreit napos dombokra tereli
az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon:
kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.
Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang
nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt,
az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.
Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel
már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én
jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem,
jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek
oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők
munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd,
hogy elveszett az igazi csata: az ég talán
csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő
kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is
a föld barátai, mint ott azok, akik a friss
venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.

 

 

 

XXXIII.

A barbár tanítvány

Komoly szavaid oly tisztán világitottak,
mint Kalchedon topáza ujjadon. Azóta
mégis elcsábitott valami. Túlvilágod,
a csodálatos filozófia – (be szépen
csalogattál!) – gyöngébbnek bizonyult a földi
eszeveszett csiráknál. És a föld csirái
kikeltek bennem: új mámorral ős kalandok
sűrűje hív haza, meztelen tölgyek izma
feszül karomban, hangomat a parti visszhang
Attika hegyein ujrázva messzebőgi.
Nem maradok veled. Patás kentaurokhoz
indulok a vadonba s a mezei nők közt
este sörényes cimboráimmal a tűznél
leheveredve telt tömlők és duda mellett
telekurjongatom az állatszagu erdőt.

 

 

 

XXXIV.

Torzonborz, fekete állat

Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal,
fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a rémület.
Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni,
testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;
már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő
szeleket a lusta mezőkön,
és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,
tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!
Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

 

 

 

XXXV.

Fák között

Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,
láztalan érés szenvedélytelen
gyermekei, kik mozdulatlanúl
s rejtett szemekkel vizsgáljátok a
sűrűitekben járó idegent,
a féreg-embert, óh, fogadjatok
testvéretekké!… Én megvetem a
véres kapkodást, a kéjenc, falánk,
izgága húst, a hangos, lázas és
erőszakos életet s magamat:
igazi hazám a kristályok és
sejtek világa, az alakzatok
rendje s zenéje, és nem közönyös
szemmel nézem a forgó évszakok
mindig különböző és mégis-egy,
örökké ártatlan szépségeit.
Én ismerem a ti nyelveteket;
előző életemben én is azt
beszéltem, és ha felejtettem is,
tudom, hol a Föld jós köldöke, és
nagy hallgatása ma is ismerős.
Közétek vágyom, – óh, fogadjatok
testvéretekké: jobb s más életet
keres, aki hozzátok menekűl:
nem gyávaság vezeti: tudja, hogy
minden fűszál csábító intelem,
mult és jövő, és isten közele:
tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,
mint a véré, és mégsem üres álom.

 

 

 

XXXVI.

Uránia

A halhatatlan istenek törvénye int:
– Vond vissza minden átkodat, mert millió
út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld
magadhoz a világot, mint az egynapos
piciny virág magába öleli piciny
karjaival a dagadó eget. Ne várd,
hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat
elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,
ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,
ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor
a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a
vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd
a parttalan jövendő, és vezéreid
maradnak a mindenütt egyformán nemes
Helios s a mindenkori álarc mögött
értelmükben változhatatlan Ideák.
Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany
szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –
a szivárványtrónú, magas Uránia!

 

 

 

XXXVII.

Szélcsend

Örök tavasz, és te, örök tavaszban
dobogó föld, örök testvéreim,
nézzetek rám: nyugtalan kis öcsétek
irígyli boldog nyugalmatokat:
irígylem és kívánom a halált.
Be jók vagytok hozzám, hogy befogadtok,
be jó meghalni, így, előre! Roppant
álom oldozza máris testemet:
csak elterülök húnyt szemmel a dombon
s csontjaimat záporok könnye mossa
fehér kövekké, húsomból kövér
hangyák zsibongnak elő, hangom esti
tücsök dalában őrzi bánatom
s örök lelkem, e végre pihenő
kis akarat, örök időkön át
álmodja a szélcsöndes semmiség
megfoghatatlan üres álmait.

 

 

 

XXXVIII.

Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

 

 

 

Kalibán

1923

 

 

 

 

Égesd el a könyveket, Kalibán!

 

 

 

 

Kalibán

Caliban: „…burn but his books.”
(Shakespeare)
 
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kisértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
büvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekülj!

 

 

 

 

Város

Házak, paloták, esti fény.
Isten mezejéről jövök én.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek, büszkék, hatalmasok.
Házak, paloták, kövek, kövek –
Hol hajtom le a fejemet?
Házak, paloták, éji fény.
Társtalan csavarog a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kő-hegyláncok, olyanok.
Kő-hegyláncokban kő-szivek –
Mit is vártam én tőletek?
Házak, paloták, hajnali fény.
Lehunyja szemét a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek vagytok ti, de gonoszok:
romokat látok, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az itéletet!

 

 

 

Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
Visszahozott mindent, s míg áthaladt
a villanyfényes, síri városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

 

 

 

Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.
Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.
Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,
tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,
fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát
festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés
olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,
a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,
a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,
messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem
az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik
millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,
kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan
isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.

 

 

 

Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.
Mennyi fény, mennyi nyomoruság!
Kék árvíz: jön az est.
Meghalnék örömest.
Meghalnék, annyi a vágyam
és annyi a szép a világban!
Kint autók, lárma, pénz…
Ne oda, – agyamba nézz:
nézd: minden álmom a porban
s én rossz géppé romoltan,
mely zörög, csikorog, de tűr,
járok tehetetlenűl,
a győztes árban, mely dagad
és a tündöklő ég alatt
roncs életemet, mocskos, sűrü lé,
unva görgeti a halál felé.

 

 

 

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –
Tűrök és kopok, mint a gép,
és támolygok, mint aki folyton
csapdába, ingoványra lép.
Cifra őrjöngés a világ,
csak egy egyszerű, a szurony.
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,
fiatal szemmel nézni, hogy
festik át az igaz eget,
hogy pusztulunk rakásra és
hogy híznak, híznak a síberek.
Ki a bűnös? Tán én magam.
Ne reményt ígérj, gyűlölet, –
erőt adj! az kell!… A jövő
reménytelen is megjöhet!

 

 

 

Akkor

Megbántott a hitvány,
a sok idegen gazember,
s azt mondja: nem tudta, mikor.
Nem tudja, hogy éhes voltam,
és ő zabált!
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem
és ő tündéreknek röfögött a bárban!
Nem tudja, hogy én a föld vagyok
és hiába udvarol neki a pénz.
De nem baj. A sátán
piszka az arany:
öklend még tőle a nyomorult!
De akkor
én se fogom tudni,
hogy beleibe tapos az igazság
és koldusnak állítja ki a sarokra
és bosszút áll
és pókokat rak undok szemeibe.

 

 

 

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,
egy percre fölfigyel bennem a vér,
aztán csak régi, sötét dühe zúg,
mar, mint a lúg.
Én poklok rabja vagyok, és
már nem tudom, mi a pihenés…
Te? – Menj… Neked még otthonod az
arany ősz, a kék tavasz:
te ráérsz, tied a végtelen,
pogány mult álmai, csönd, szerelem,
te tündér vagy, gyermek, libegő
fény, lepke, szitakötő:
óh, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
szabad utakon, föl s alá,
mindegy, hová:
de rám körutak hegylánca szakadt,
tárnák, földalatti falak
őrzik fiatal életemet –
Mit akarsz tőlem, égi üzenet?
Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
hagyj el: nincs rád időm!

 

 

 

Idegenek

A szegény ember minek él?
Ha jó, se jobb a többinél.
Ha jó, se különb, ép oly idegen –
s mint a gazdag, kinevette szivem!
Soká azt hittem, fáj neki,
hogy társtalanok az örömei,
s mint másik szegény, társtalan,
társának képzeltem magam.
A szegény ember minek él?
Könnyebben elárult a többinél!
Könnyebben elárult? Fiatal
szivem dac lett és zűrzavar,
és vád és önvád, szomorú
gyanakvás, bolond háború.
Aztán beláttam, más a baj:
maga az ember a gyász, a baj,
maga az Ember, az Egy, az Egyén
idegen, ha gazdag, ha szegény.
Minden idegen, ami van,
mindenki szegény és társtalan:
külön ideg külön idegek közt,
idegen marad az idegenek közt:
s öli társát vagy áldva félti, –
nem érti! nem érti! nem érti!

 

 

 

A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,
 
nem palota;
álmomban láttam: ez a ház
 
nagy kőkoponya.
Koponya, egy gonosz óriásé,
 
halott üreg;
az teszi benne temetővé
 
a lelketeket.
Ez a ház fej volt valaha:
 
az óriás
meghalt, de a feje itt maradt
 
és ránk vigyáz.
A vénség egyre töri-nyúzza
 
a rossz koponyát,
s mi benne élünk, mint a dögben
 
a paraziták.
A nagy bérház, ahol lakunk,
 
nem palota.
Mint a halott szörny szeme, villog
 
mindenik ablaka.
A kapu a száj, a fekete száj,
 
ahogy megmerevedett;
a régi száj eszi-köpi
 
az embereket;
s bent, mint a régi sok tekervény,
 
futnak a folyosók,
és azt is láttam, hogy születik
 
örökké újra a csók,
a halottban, halottak helyén
 
új élet hogy születik:
láttam magunkat, a régiek
 
kisérteteit!
És elborzadtam: nem csoda, hogy
 
e nagy labirint
annyi bűnt présel össze, annyi
 
emberi kínt,
hisz féregként nyüzsgünk a multban
 
s éljük mind, ami volt,
s folytatjuk a rablást, szégyeneket,
 
üzletet, alkoholt,
gyilkos kést, járványt, pénzek és
 
párzások piszkait,
a kihasznált nyomort, amely
 
mindent lealjasít:
újra éljük a szörnyeteget,
 
az óriás időt,
s amit csak kitalált, az egész
 
pokoli agyvelőt.
Szörnyű álom volt látni, milyen
 
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
 
vigyorgó csontpalota,
és sorra nyíltak az óriás
 
koponyák üregei,
s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost
 
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
 
a tiszta ég alatt
mindent előlről kezdve építsd
 
új városodat:
építs új várost és idézd
 
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
 
a multat szétveri!”

 

 

 

Gyökér a gyökerek között

 

 

 

 

Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
botszemü kis
csigabiga;
korán kibujt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?

 

 

 

Tavaszban

Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.

 

 

 

Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld
 
szomoruság,
dicsekszik veled
 
a havas ág,
veled remél és
 
emlékezik:
látja új lombját
 
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
 
hogy jön megint,
és kezd a lélek
 
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
 
kéreg alatt:
érzi az első
 
napsugarat,
szétnéz s a halálos
 
téli napok
után már az is
 
öröme, hogy
mint az örökzöld
 
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
 
a bánatát.

 

 

 

Fűben

Fekszem hanyatt;
fejem alatt
megszólal a
vén föld szava:
No, ugye, kár volt?
Nézem a felhőt
és lent az erdőt,
a néma tábort;
aztán lehúnyom
a szemem,
süllyedni kezd
a föld velem
s nyíló husa
halálpuha
kéjében oly
ismerősen elomlok,
ahogy az én
alvó husomban
alusznak a csontok.

 

 

 

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

 

 

 

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
zsálya, pipacs és margaréta –
Fényben füröszt ez a hajnali séta!
Ma kint aludtam a zöldben, és
láttam, a lelkem égbe vész
és csillag minden margaréta.
Ma kint aludtam a fák alatt:
a fehér felhő fönnakadt
istenhez vágyó álmaimban
és két nehéz karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s most nyílok, nyílok, mint a táj,
ha ködét
felgöngyölíti a hajnali szél.

 

 

 

Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –
átszűrni magam az elemeken,
hisz csoda-balzsam a puha sár,
mit esőből s porból kever a nyár:
óh, elaludni a föld vegyész
kezében, úgy, hogy az ébredés
kihagyja a bűnt, embert, – s virág
lenni csak, pipacs, szarkaláb,
vagy legfeljebb a tanyai ház
előtt az a szép ártatlan akác!

 

 

 

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,
és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
époly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

 

 

 

Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók,
jó volna lenni csavargónak,
mint ott az a kis vízipók,
a vízipók a tó vizén –
jó volna futni könnyedén;
nyurga lábakkal futni, futni,
s mindig mindenütt célba jutni.

 

 

 

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.
Be szép a reggel! Hallani
a virágok szavát felettem.
Fehérruhás cseresznyefák közt
a részeg napfény csupa csók,
s az eget szabdaló sok ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.
Jaj, mért nem tudom most se, itt se
felejteni a tegnapot
s azt a gazembert, aki este
oly gonoszul megkínozott!
Könnyű volt élni, amikor még
csak föld meg erdő érdekelt.
Most, mintha rabszolgája volnék,
a pénz s a város vasra vert.
Hiába jövök ide ki,
hogy nyomoruságom felejtsem:
tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

 

 

 

Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
egyre komorodik az erdő.
Kövek másztak ki az utakra,
csapdákkal ijeszt a világ,
sietnél, s folyton visszahökkent
a falsűrű feketeség.
Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már
csak a semmi mögé figyel,
s mázsásat csuklik a szived, ha
tarkón üt egy gyanutlan ág.

 

 

 

Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen
csöndes és elgondolkozó,
aludtam, ettem, öltem és
nem tudtam még, hogy mi a szó.
Aludtam, ettem, öltem és
semmi ábránd nem üldözött,
állat voltam az állatok,
gyökér a gyökerek között.
Egy este Pán, a hegyi, hét-
csövű sípot adott kezembe:
belefujtam, s fölzokogott
a táj, ég, föld és naplemente…
Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha-be-nem-hegedő seb,
és sóvárgás él benne, mely
az isteneknél is erősebb.

 

 

 

Záporban

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,
fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,
ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, –
óh édes állati érzéketlenség!
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…
Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!
 

(1920)

 

 

 

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.
A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít
és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!
 

(1920)

 

 

 

Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!
Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 

 

 

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.
Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.
Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából nő a holnap;
tegnap, holnap: örök a föld.
És mintha ma teremtett volna isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

 

 

 

Virágzene, érthetetlen

 

 

 

 

Mitológia

Mint lepke a rengeteg erdő
bozontos és fülledt nyarában,
úgy csavarogsz az életemben
gyanútlan és halálraszántan.
Titkos háború ez a játék,
hogy itt mersz, itt akarsz maradni;
s én néha már félek magamtól,
hogy nem bírlak sorsodra hagyni.
Könnyű volt régen, amikor még
testvére voltam a vadaknak
s ott laktam valahol, amerre
a földrengés fiai laknak:
akkor az első csók után
dehogy törődtem volna véled!
Most megaláz és jólesik
egy új erő, a gyengeséged.
Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.
Fehér kis tested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett –
Szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

 

 

 

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.
Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.
Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!
Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

 

 

 

Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

 

 

 

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…

 

 

 

Az ifjú Kheiron dala

Óh, mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Amit csak valaha vártam,
amit rettegve kivántam,
ma itt mulatott velem.
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság –
Óh, reggel, büszke dél!
Habos rózsákba haraptam,
őrjöngve ittam, adtam
örömöd, drága vér!
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam,
s a nap lassan lemegy –
Hol a társaid, ifju mohóság?
Most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet:
szeretet kellene, jóság,
hogy ne múljanak a rózsák
a vágy óráival,
s okosság, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti dal.

 

 

 

Hajnali burleszk

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?
Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk
a virágok közt, ahogy hemperegve
ölelkezünk a langyos levegőben!
Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal!
Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb.
Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne,
ha megőrülne ez a sok virág
s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?
A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet
az égre vágtató arany lovaknál!
Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől,
s ha most egy percig nem leszel magadnál,
elvesztjük a legjobbat, édesebbet!
Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség!
Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon.
Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal,
az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom
klasszikus keble örök szőkeségét!…

 

 

 

Felhő

Még sohase láttam igazán az arcát,
mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.
Ő maga is felhő, és erdő a haja,
erdei lomb és széljárta bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
és későn-nyilt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

 

 

 

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át,
gyönyörű volt a Bakony,
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
Gyönyörű voltál, de lelkemet
árnyék futotta be:
csókoltál, mint aki nem akar
gondolni valamire.
Gyönyörű volt az éjszaka,
a holdfényes Bakony,
s másnap már a tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Boldogan tartotta az eget
kék karjaiban a tó,
és jártuk a koranyári vetést
és szedtük a pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott,
és este a csöndesedő csalogány
bedalolt az ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
Mért vagy hát oly szomorú?
Nem kell már, aki vagyok, az
a csúnya, szegény fiú?
Megúntál? Elpattant a varázs?
Sírsz, s nem tudod, miért?
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Most megy le a nap, részeg ragyogás
az alkony gyönyöre:
úgy csókolsz, mint aki nem akar
gondolni semmire.

 

 

 

Menj haza

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág.
Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság.
Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek;
kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben?
Mi lenne belőled barbár kezeimben!
Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,
derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;
óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád!
Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő.
Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek…
(Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?)

 

 

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,
szivenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örűlni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

 

 

 

Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,
Nesszusz-ing az életem:
tűz a tegnap, tűz a holnap,
lángolok jégbörtönömben,
farkascsordák ostromolnak
s véres csillag áll fölöttem.
Jaj, de szörnyű meztelen
lenni, ilyen védtelen!
Mint a csiga, mint a kagyló
héja nélkül, háza nélkül,
minden percem iszonyattól
ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.
Csókolj, csókolj, szerelem,
vesszek vakon, részegen:
önts rám páncélt, csoda-inget,
páncélt ezer őrült csókból:
csókolj, halál!… Szabadíts meg
életemtől! a gonosztól!

 

 

 

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.
Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.
Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.
Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!
Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…
Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

 

 

 

Láz

A fény kiszaladt a szeméből –
Szem, boszorka szeme, ne bánts!
Füvek lobogtak a hajában
s a haja most zörgő bogáncs.
Alszik. Megnőtt szakálla, körme.
Hét napja alszik. Tán nem él.
Különös szagú lett a bőre,
s az arca ráncos denevér.
Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.
Futok előle, s érzem: üldöz,
szakállasan és körmösen.

 

 

 

Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
keleti gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben,
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok… sima melleid… – Óh,
ki véd meg tőled, ragadozó
Szerelem, állat, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól,
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, villogó,
ezerarcú Istennő, ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha lángbaborítja az ősi öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te vihar, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: Istár, gyönyörű,
virágtestű Barom!

 

 

 

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és hideg a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!
Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!
Csókok aranyával, arany levelekkel, –
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. –
Nem tudok aludni miattad, álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,
arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.
De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

 

 

 

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

 

 

 

 

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még
együtt ültünk a Templom utca 10
alatt, Balassagyarmaton, az udvar
kertje előtt, hogy valaha, kicsiny
lánykorában, milyen igazak és
egyszerűek voltak az emberek.
– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,
ahol éltünk, szívbeli emberek,
segítették egymást, s bennünket is,
amikor Tiszalökről menekűltünk.
Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,
már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!
Apánk ispán volt, valami Bekény
Péter ispánja, és keze alatt
béresek voltak és dohányosok,
s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,
az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk
és nagyapád a vasuthoz került,
apád meg később Miskolcról ide.
Legjobban erre, a menekülésre
emlékszem, volt négy szekér bútorunk,
azokra raktak fel, engem s Juliskát
és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,
ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról
négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.
S ahogy este lett, az országuton,
ma is érzem, mily rettenetesen
megbámultam a malmot, azt a nagy,
négyemeletes, vén épületet,
hogy olyan is van, s a négy emelet
kivilágitott ablaksorait.
Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.
Ezermester volt, gépész; ősei
Lengyelországból jöttek, valahogy
a trónhoz is közük volt, s ő maga
még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,
mert csövet eresztettek le a kútba
és a lábában megfázott a csont
és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve
élt még két évig, s halála előtt
Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy
operálják, s mikor már maga kérte:
„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg
az asztalon!” – mondta neki az orvos.
Anyánk aztán nagyon nehezen élt,
eladogatta, amije maradt,
ismerősökhöz járt segíteni,
és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor
szakajtóban állt nála az ezüstpénz,
de elment mind, ahogy a föld is elment,
mert apánk bizony szeretett mulatni…
Mégis jobb volt az, szegényesen is
jobb világ volt az, olcsó minden, és
jó népek voltak a miskolciak,
és Mamika még ma, Gyarmaton is
huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár
rántanivaló csirkét… – S te milyen
gyerek voltál? – faggattam, amikor
elhallgatott; és ő mesélt tovább:
– Református lány, a zárdába jártam,
a katólikus nővérekhez, és
nagyon szerettek, mindig 1-esem volt
s bizonyitványom még úgy mondta, hogy
„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek
lehettem, és elég jókedvü, és
emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,
még az utcán is, s egyszer egy fiú
egy kővel úgy halántékon dobott,
hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem
az iskolát; úgy volt, tovább megyek
az externátba, de hát jött a tűz,
halál, szegénység, ahogy mondtam, és
mind dolgoztunk, a három kisgyerek
mind a földön ült otthon és kötött…
Később meg varrni kezdtem. Nem tanított
senki… Vagyis nénje, Jolánka, az
tanított csak, a süketnéma, a
nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes
szegény néném: hároméves korában
fejtifuszban lett néma és süket, –
ő tanitott meg varrni: látta, hogy
szabott és varrt egy másik, valaki,
az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt
anyám, tizenöt éve, frissen és
közben el-elakadva, szivesen
s pironkodva, hogy mindez semmiség,
sok mindenről, Tipanuc bácsiról,
keresztapámról, s Biri néniről,
öreg dolgokról… és a szellemekről,
akik talán nincsenek, de talán
mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,
ha imádkozva kérik, nem is ő,
hanem Nagy néni, aki a vasút
mellett lakik… Tizenöt éve már,
hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,
és én, ahogy öregszem, egyre jobban
emlékszem szavaira, egyre többet
kérdezgetem, ha látom, s amikor,
tőle messze, egyedűl maradok,
mind gyakrabban gondolok vissza rá
s el-eltünődöm a Tiszába fúlt
négy macskán és a tűzön, nagyapámon,
a nagy malmon, a folyton horgoló
kislányon és minden jó emberén, –
ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is
vele ülnék a Templom utca 10
alatt, a lócán, az udvaron, a
régi, gyarmati konyhakert előtt.

 

 

 

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
 
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
 
és milliók
rabjai a nyomoruságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
 
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
 
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
 
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
 
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
 
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
 
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
 
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

 

 

 

Hazám, keresztény európa

Útálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált, – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

 

 

 

Megint vas-korban

 

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
 

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a Föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, új nép
születik a ma piszkos özönéből,
új nép, melynek, midőn ítéletet mond
elődei fölött, minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas.
 

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,
hisz az idő vörös-fehér dühe
vasdobokon veri már az utolsó
ítélet indulóit… Rajta! rajta!
nincs arany és nincs csillogás, az ember
undorodik magába s másba nézni,
undorodik a kificamodott
világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? Úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a
nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,
nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,
vaskorban élünk: nincs mit menteni.

 

 

 

Altató dal

Valaki, valaki, vad kötelen –
 
Fiacskám, el ne feledd!
Bújj hozzám és dúdold velem
 
szomorú énekemet.
Valaki lóg azon a kötelen –
 
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen –
 
Csak szokd meg, kis fiam!
Erdő közepén lóg édesapád –
 
Szép őszi éjszaka volt,
fegyver, poroszlók, és édesapád –
 
Óh, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
 
Figyelj, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért –
 
Ne félj, kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
 
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
 
ott sült meg lassan a fán.
Óh, egyszerü történet ez,
 
oly egyszerü, mint a halál,
apád kint lóg véres kötelen –
 
s barátunk a halál.
Apád kint lóg véres kötelen –
 
Nincs könnyem, kis fiam,
kiapadtak haldokló szemeim,
 
de ne sírj te se, kis fiam!
Erdő közepén, véres kötelen – –
 
Ki tudja, mi lesz veled?…
Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
 
együgyű énekemet.

 

 

 

Az eretnek tragédiája

Robert Browning után, szabadon.

 

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:
Az Úr, kit mindig és sohase látunk,
életteremtő, örök rombolás.
Pallosvivő, kit rettegve imádunk:
szivét nem árnyékozza változás.
Igazság-arca tűzvész és korom,
kegyelem-arcát csak sejti a hit,
nap-térdein nyugszik az irgalom
s a bűn nyögi borzalmas talpait.
(Orgonaszó)
CHORUS:
S a bűn nyögi borzalmas talpait.
 

II.

VALAKI ÉNEKEL:
Harmincezer páncélos szentvitéz közt
harcolt Jakab a Jordán partjain,
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt
megállt, megvette szultán Szaladin.
Eldobta kardját, melyet oly vitézűl
s pogány vérben oly sokszor áztatott,
és Kelemen pápa most büntetésűl
máglyára küldi ördög-Jakabot.
(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket)
CHORUS:
Máglyára visszük ördög-Jakabot.
 

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva
nagy oszlop áll s alatta vár a rab.
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”
Az Úr szavával az igaz erényen
nevet a hithagyó… Öljük meg őt!
Tuskót, hasábot hordjatok serényen,
imádkozzunk és pörköljük meg őt!
CHORUS:
Imádkozzunk és pörköljük meg őt!
 

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,
és átkozott a mag, melyből eredt.
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:
még a fa is sír, hogy eretneket
éget üszökké… Tűznél hamarabb
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!
Nyakig födi már a sok fadarab:
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!
(Orgona: Gloria in excelsis Deo)
CHORUS:
Glória, és csapd oda a fáklyát!
 

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,
de most forog s kidülled a szeme.
Torkából szókat öklendez az ördög
s száját perzseli a szavak szene.
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,
bár ott lapult már a tette mögött,
most káromló ajakkal idézi Szent Pált
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.
(Itt valaki keresztet vet)
CHORUS:
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?
 

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad
Krisztust, ki lelkét érted adta ki;
Templárius Jakab, Urad eladtad,
s nem akartál érte vért ontani!
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni
elmém, szivem és csontom és husom!
Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”
CHORUS:
(Ijedt elszörnyedéssel)
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!
 

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető
szava üres hang s csak szó az egész,
mint kedvenc madarát etetgető
lányka beszéde, hiú fecsegés?
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem
s a bűnöst is megtisztítja az Ur!
Azt mondja: Krisztus szíve szerelem
s ajkáról a vigasz rózsája hull!
CHORUS:
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull.
 

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derekáig felnő a láng szakálla.
(Így járjon mind, aki az Égi Szűz
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,
pedig ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.
CHORUS:
(Summa reverentia)
Istenért sül le combjáról a hús!
 

IX.

Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!
Szirom sziromra bomlik: lángkehely!
Üszkös karók ágai bent a porzók.
Harmat helyett a Sátán vére hull rá,
szurok, kén s égő test fojtó szaga;
ott ég Jakab: pokolháló borúl rá!
Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha!
CHORUS:
Pallos az Ur, bűneink ostora!
 

X.

Mint Jakab sikoltott a tűzön át
Ahhoz, kit imája megátkozott,
Ahhoz, kitől megtagadva magát
nyomorultan s örökre búcsuzott:
Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,
mentsd meg a bukástól fiaidat,
de ha elbukunk, Végtelen Igazság,
roppantsd le ránk is roppant talpadat!
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:
Isten, segítsd az elbukottakat!

 

 

 

Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen

Wirksamkeit, I. B. 93. S.)

 

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

 

 

 

 

Testvérsiratók

 

Első rész

 
1. GÁLYARAB:
Toulon előtt, hazája előtt
fogtuk le a szemét.
 
2. GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 
3. GÁLYARAB:
Levettük csörgő láncait;
sírt, jajgatott a hajó…
 
1. GÁLYARAB:
S már várta a zsák, a fekete zsák,
s két szörnyű vasgolyó.
 
2. GÁLYARAB:
Marseille előtt loccsant a hab;
hajnal volt akkor is.
 
1. GÁLYARAB:
S a tenger örök sírjába merült
Johannes Textor is.
 
3. GÁLYARAB:
Tíz évig élt velünk; szelíd
volt a szeme, arca fehér;
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
Padhoz láncolva húzta velünk
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
 
4. GÁLYARAB:
Innocentius pápa nagy úr
királyok s népek előtt!
 
2. GÁLYARAB:
De erősebb vár a mi Istenünk,
ki magához vette őt.
 
1. GÁLYARAB:
Magadhoz vetted, óh, Uram,
lelkét és gondjait.
 
4. GÁLYARAB:
De sós hab marja husát s a víz
hömpölygeti csontjait.
 
3. GÁLYARAB:
És sírja se lesz és sírni se fog
utána senki sem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
Mi siratjuk csak, de siró szavunk
összetöri az evező:
oly gyönge a hang! s oly zord, süket
a tenger, ez a temető!
Zord és süket, és méhe vak
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
Korallok és szivacsok között
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemét, foszlós tetemét
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
Lassú temetés lesz; zord, süket
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
 
4. GÁLYARAB:
Lassú temetés… Zord, süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll.
 
2. GÁLYARAB:
Testvérem, az Ur szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!
Hallgasd a szived, a szeretet
dalát: az örök zenét…
 
1. GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 

Második rész

 
1. GÁLYARAB:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
 
4. GÁLYARAB:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelid hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire.
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán – très-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért,
ölték az eretneket:
vért sír miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
jajszava némaság! –
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
– sírból kiásva – anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
 
1. GÁLYARAB:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a szélesmellü föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
mig a fölhasadó barázda belénk
lehelte izes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
 
2. GÁLYARAB:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
 
4. GÁLYARAB:
De Istent és Isten fiát
dícsérni nem elég;
Róma üzent: „Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!”
Róma üzente: „Kard s kereszt
egy uton járjanak!” –
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
sulyát ezer árva rab.
 
3. GÁLYARAB:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait,
s korallok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajába s karjait
tépik nagy, sanda halak.
 
1. GÁLYARAB:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen,
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
 
4. GÁLYARAB:
Istent dicsérni és fiát,
csakugyan nem elég;
egy este Vallouise körött
kigyult a föld s az ég.
 
1. GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
 
4. GÁLYARAB:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdult Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
„Kiválogatja övéit az Ur!”
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan útak, zűrzavar:
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”
Sok ott maradt, sok elveszett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!”
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanúl
hullottak könnyeink.
 
1. GÁLYARAB:
Elbujt a hold, nem törte át
fényével a fák sürüjét.
 
4. GÁLYARAB:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
 
2. GÁLYARAB:
Nem bujtak az éj felhői mögűl
a csillagok se ki…
 
4. GÁLYARAB:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
 
3. GÁLYARAB:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kisértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatüző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
 
4. GÁLYARAB:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
 

Harmadik rész

 
4. GÁLYARAB:
Mi történt ezen az éjszakán,
sose tudtam meg… Sötét
kín marta lelkemet s zavar
boritotta rá ködét.
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji láz.
Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején
csikorgott a fenyő;
és kérgük alól – vagy a föld alól? –
hangok rebbentek elő.
Szemek villogtak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:
 
A FÁK HANGJAI:
Fák, fák, csöndesek,
koronák és gyökerek,
visszakötjük az anyagba
a rohanó életet.
 
ÁRNYAK KÓRUSA:
Ember, – forr a vér,
vért iszik a szenvedély,
véres kínban öli egymást,
öli magát, amig él.
Ember, – csupa gond,
pedig teste-lelke rongy,
túlvilágot sző magának
s beleőrül a bolond.
Ember, – béna ész,
földön csúszik, égre néz,
repül a perc, zuhan a gőg
s az öröklét por s penész.
 
A FÁK HANGJAI:
Fák, fák, csöndesek,
koronák és gyökerek,
visszakötjük az anyagba
az izgága életet.
 
LIDÉRC:
Kéken libegő láng:
mi jut itt nekem?
A halálutáni
az eledelem,
a csont meg a hús, a
hideg olajok.
Szeretem az édes
hullaszagot.
Vámpírnak az élőt!
Enyém a halott!
Kéken libegő láng:
szimatolok!
 
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta, rajta! Itt az ember!
 
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Itt a gonosz, most megöljük!
 
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.
 
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Vérünk vette, vérét vesszük,
fiainkért bosszut állunk.
 
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Húsunk ette, húsát esszük,
haláláért a halálunk!
 
AZ ÉJSZAKA:
Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
bűnösen is
csak szenvedők.
 
A HEGY:
Lelkük csalán,
szívük tövis.
Fájó bogár
az ember is.
 
AZ ÉJSZAKA:
Ront-bont, mozog,
küzd és remél,
s nem tudja, mit
nem tudja, mért.
 
A HEGY:
Ura bolond
és vak szeszély:
boldogtalan
ami csak él.
 
A BARLANG SZELLEME:
Ne bántsátok szegényeket,
most vesztik el az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
 
A FÁK HANGJAI:
Fák, fák, csöndesek,
koronák és gyökerek,
visszavesszük az anyagba
az eltévedt életet.
 
MINDNYÁJAN:
Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
 
4. GÁLYARAB:
– És felriadtunk, hirtelen…
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhi – tuhú!
Mi volt az? Álmodtunk? Mi az
a Lidérc s a sok éji Hang?
(Rémülten szivünkön a borzalom
hideg szele átsuhant).
Minket sirattak a fák s a hegy
s az erdei állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!
Zörrent az ág: mókus!… Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat – érezte kezünk –
könnyét hullatta már.
A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak kis kék láng maradt,
aztán csak barna korom.
 
1. GÁLYARAB:
Fölkelt a nap… Ily szent ébredést
még nem láttam soha.
 
2. GÁLYARAB:
Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.
 
1. GÁLYARAB:
Ősz volt, november… A friss levegő
körűlfolyt, mint puha hab,
s Istenhez ölelt a végtelen,
ujjongó áhitat.
 
2. GÁLYARAB:
Meghalt szivünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük; szótlanúl velünk
imádkozik a hegy is.
 
3. GÁLYARAB:
Feledtük a véres multat és
a rémekkel-tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
 
4. GÁLYARAB:
S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: „Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!”
 

Negyedik rész

 
1. GÁLYARAB:
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk a lombard határt
s a nyiló völgyeket.
A keresztesek nem törtek elő;
pacsirta szólt: Tirilí!
– „Megunta talán a gyilkolást
Albert, a cremonai?”
 
2. GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
Ezer színben ragyogott a lomb,
az ég, az őszi táj.
 
4. GÁLYARAB:
Lobogott igen, s szebben lobogott
Cambrai fáklyáinál.
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény
szivünkbe nem köszönt;
– „Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!”
Ezerötszáz lélek szótlanúl
imádkozott, remegett;
volt sírnivaló, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
 
1. GÁLYARAB:
Leszállt a nap; búcsúsugara
meghozta a második éjt.
 
4. GÁLYARAB:
Bent a barlangban elbucsuzott
kedveseitől, aki élt.
 
3. GÁLYARAB:
A sötétben a furcsa állatok
nyargaltak föl s alá,
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant valahová.
 
2. GÁLYARAB:
Kigyúltak a csillagok; a fák
közt megvillant valami.
 
4. GÁLYARAB:
Kigyúltak a földi csillagok is:
a gyilkosok őrtüzei.
 
3. GÁLYARAB:
Virrasztottunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
Vártunk, vártunk; komor, sötét,
vacogó éjszaka;
s megindult – azt hittük – megint
a kisértetek hada.
 
4. GÁLYARAB:
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák
közeledtek a fák között;
jöttek, – kezükben csóva, kard –
mint tüzes ördögök.
Sokféle vasuk zörgött; a fény
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;
vadúl vert minden erünk.
 
2. GÁLYARAB:
Isten s Istennek szent fia,
ments meg! maradj velünk!
 
4. GÁLYARAB:
És hirtelen egy tölgy, óriás
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly
sírt föl: – Tuhi – tuhú!)
Utána a másik, a harmadik
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
 
3. GÁLYARAB:
Lebbent a szél s becsapott a füst
a vörös lángtorlaszon át.
 
4. GÁLYARAB:
Ugy látszik, az ég nem hallja meg,
csak a papok szavát!
 
2. GÁLYARAB:
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,
mi célja volt velünk!
 
4. GÁLYARAB:
Tudom én is: az, hogy a kín legyen
mindennapi kenyerünk!
 
3. GÁLYARAB:
Áradt a füst, fojtó, nehéz;
mellünk sajgott, zihált.
 
4. GÁLYARAB:
És sok gyereknek az anyja keze
adott könnyebb halált.
 
3. GÁLYARAB:
Kintről nyomták befelé a tüzet:
– „Itt egy se jön élve ki!”
S szavukra visszamorogtak a
barlang üregei.
Áradt a füst, a könnycsikaró;
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová?
S vért ittak a parazsak.
Áradt a füst, a torokkaparó;
tüdőnk szétmarva zihált.
 
4. GÁLYARAB:
Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett
könnyebb s gyorsabb halált.
 
3. GÁLYARAB:
Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy
haldoklik hitvese.
 
4. GÁLYARAB:
Másfélezret fojtott meg ott
a füst lassú keze!
 
1. GÁLYARAB:
Izzott a föld és hasadozott
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
lidércfény és korom.
 
4. GÁLYARAB:
Végül Textor s mi többiek,
áttörtük a máglya falát,
és összeégve, véresen
kirohantunk a tüzön át.
„Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” –
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa hogy
toronylik az égre föl…
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem
lefogta valami köd;
egy perc – és lelkem ott lebegett
a halál örvénye fölött.
 

Ötödik rész

 
1. GÁLYARAB:
Tizenötször százból tizenöten
maradtunk, árva rabok.
 
4. GÁLYARAB:
És minden évben egyet közülünk
elnyelnek a sós habok.
 
2. GÁLYARAB:
Textor meghalt… Utána kit
váltasz meg, örök Szeretet?
 
3. GÁLYARAB:
S ki lesz az utolsó?
 
4. GÁLYARAB:
 
Boldogabb,
aki első lehetett!
 
1. GÁLYARAB:
Ma már csak négy rab húzza tovább
a hosszunyelű evezőt.
 
3. GÁLYARAB:
Tíz éve nem láttuk hazánk
s a vallouise-i mezőt.
 
4. GÁLYARAB:
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén
Albert véres hada.
„Gályára velük!” – Törvény s biró
a fegyver akarata.
Tíz éve adott el – azóta itt
gyötrődünk a vason –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
Sütöttek izzó bélyeget
lapockánk csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
 
1. GÁLYARAB:
Alattunk zúg a tengerár
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Gályánk Kis-Ázsia partjain és
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Sztambulig.
 
2. GÁLYARAB:
Imádkozunk, halkan, de imánk
összetöri az evező.
 
3. GÁLYARAB:
Gyönge a szó és zord, süket
a tenger, a nagy temető.
 
4. GÁLYARAB:
Ágyékunkon pár rongy darab,
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
Vályúba dobják este elénk
a korpát, – egy marék…
– „Disznónak több jár, a rabok
gyomrának ez is elég!”
S ha kifáradtunk, ránk ugrik a
hajóstiszt vad dühe: Húzd! –
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
 
2. GÁLYARAB:
Mi imádkozunk, de a többi rab
már elfeledte a szót.
 
4. GÁLYARAB:
Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu!
s a nyelvük messze kilóg.
 
2. GÁLYARAB:
Rothadnak, élve, mint a barom,
Istenben egy se hisz.
 
4. GÁLYARAB:
Ki tudja, testvér, nincsen-e
ártatlan köztük is?
 
1. GÁLYARAB:
A hajón, a vizen és mindenütt
csak a poklot látja szemünk.
 
4. GÁLYARAB:
Megáldott minket mind a két
kezével Istenünk!
 
1. GÁLYARAB:
És lessük, lessük a halált,
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyű vasgolyó.
És elmegyünk Textor után:
megáll az evező
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
 
3. GÁLYARAB:
Korallok és szivacsok között
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk
páncélos tengeri rák,
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
 
4. GÁLYARAB:
És a legutolsó rab fölött
nem sír majd senki sem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
Lassú temetés lesz… Süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora,
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszut áll!
 
2. GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
jóság és szerelem:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s miénk a türelem.
Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát, az örök zenét…
 
1. GÁLYARAB:
Testvérek, megvirradt; a hivő
dicsérje Istenét!

 

 

 

Isten

 

 

 

 

Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;
roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok
őserdejében, áttörve a rémült éjszakát –
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan?… Senki se tudja és én se tudom…
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton.
Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek… Álom? vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ!
Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát –
és emberek élnek a távoli partokon és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,
s bejártam a végtelen árva időt;
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől.
Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,
az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság
habmosta husomba új életet lehelt;
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők
smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg
és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák
halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat;
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák
aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt.
Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;
de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.
Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át,
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!
és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín!
És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,
én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen;
én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem.
Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse:
ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon!
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen;
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,
az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;
üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! –
s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon.
Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába
zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:
uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.
Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;
én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány.
És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…
Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés
uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –
De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.
És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és
a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:
megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megáll az akarat.

 

 

 

Fény, fény, fény

1925

 

 

 

 

Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.
Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy uj pillanata,
a kiváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.
Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég – ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:
Az örök Kisértet fia vagyok,
mindig leszek és sohse éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.

 

 

 

Hangok

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk sötét
remegései ki tudja, milyen
hivásokra felelnek?
Ki tudja, honnan
suhog át
a földön, a kék
levegő tengerfenekén
az a sok dróttalan üzenet,
amelyből néha a vers kicsap:
tán messze világok
sajgásai, éhség
fekete morgása, a néma düh
száz vészjele, csilingelő szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő hangtornyai, difterisz
vörös sirása, kacagó gyerekek,
erdők tűzvésze vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
miből s miért
épül és omlik e nyugtalan
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és hogy
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme titkos megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét a végtelenbe?

 

 

 

Kisértetek

Ez a világ és benne én,
tükrök itt, tükrök ott,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.
Én vagyok, amit az ezer arc
szétbontott s összekuszált:
a tartalom az én, az egy
s a forma milliárd.
Ezer évig értem dolgozott
a születésem előtt,
s most minden pillanatban én
teremtem újra őt.
És amire nézek, az vagyok:
fű és hajókazán,
és vihar, ha fekete bikák
dübörögnek a menny piacán,
és Kína vagyok, ha eszembe jut
s pilóta a föld felett,
bennem robog a nagy Pacific
és lassú gleccserek
fagynak szemembe, tenyerem
fensík és kősivatag
s belőlem ballagnak ki a
holdas országutak.
Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás:
fölnézek a holdra s az vagyok,
szemfényvesztő varázs,
varázsjáték: játszom veletek,
gazellák, őzikék,
valakit nagyon szeretek
és fáradok… De még,
még más is vagyok, én vagyok
a legfőbb hatalom:
ki ellenem hadakozik,
molyként szétmorzsolom,
ma még… Mert forog a tükör és
még érdekel ez a sok:
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok,
de holnap… Holnap tán megunom
az egészet s belelövök
s mint egy kisértet eltünök a
cserepei között.

 

 

 

Fény

Sötét fényszórók: szemeim az eget
lengő csóvákkal ostromolják.
Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom!
Csík, sáv: fent suhan a fénytorony
s évezredek mérik a hosszát.
Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk
mind: isten lelke, öröm, remény.
Óh szállni, lobogva a föld felett!
A rettenetes életet,
az örömöt akarom én.
Óh élni! Szemeim sóvár tüze
a felső végtelenbe szánt:
láng habzik mindenütt: zene, szín:
az anyag titkos ablakain
az lüktet ki-be, az égi láng,
a vágy, amit én fénynek nevezek
és szentléleknek a hivő:
ő táncol bennem, ő rohan,
hasadó bimbóban az ő ereje van,
kovában, acélban is ő:
ő öntözi, belül, az anyagot,
szomja éget, éhe habzsol,
zsinórra fűzi a csillagokat,
indul s egy szivdobbanás alatt
uj világokba kapcsol.
Ő vagyok én, a képzelet:
ki törhet ellenem?
Az isten karja nyúl felém,
s ha robbanó sugarakkal az ég tetején
kószál földi szemem,
fekete nyomoromat vakitó
tűzharsonákkal törve át
tízezer Nap küldi az azúr
bástyákról hozzám válaszúl
testvéri himnuszát.

 

 

 

Utazás háború után

Iramodó sinekkel iramodom,
a vonat reszket, szinte lángol,
csábitva csattog a kerekekben
az örök igéret, a távol.
Te voltál, kedves, az első,
akitől bucsuzni fáj;
de mennem kell, az élet minden
kincse és titka vár.
Mindent akarok – Óh, a tenger
a Kárpátokon, Alpokon túl!
Siessünk! Sín, nyargalj velem;
aki vak volt, most látni indúl!
Aki rab volt, érzi: szárnya nőtt.
Bőgj, mozdony, sors kereke, lángolj!
Ezer életet akarok – van! van! – és
mit kaptam én még a világból?
Rab voltam. Szemeim jussa a Föld,
csak ellopta valaki tőlem –
Most vége: sineim kifutottak
s leborulnak a hidak előttem.

 

 

 

Csodálkozás

Tavaszi szaga van a sárnak,
a szem már keresi a fecskét,
átvilágít rajtam a nap
s úgy járom ismert utcáimat,
mint idegen tájat a vendég.
Mi történt itt? Úgy zeng, lobog
a kék, arany, a sárga, a piros:
az egész világ édes zavar,
az élet valami ujat akar
s mosolyog a tilos.
A remény, igen, az mosolyog
és mindjárt mennyi szép akad:
a pénztelen mát drága, ritka
tündérálommá ittasítja
a tovakéklő alkonyat.
A remény – óh, mily idegen már!
Fényglória cseng át a városon.
Ilyen hivő még sohse voltam,
ilyen könnyű még sohse voltam,
ez az én első tavaszom!
Ma valami bolond öröm ér,
ma csókolni fog valaki,
ma minden léggömb megszökik,
vakok szeme tüzesedik
s kinőnek a csonkák tagjai!
Ma a feltámadás napja van!
Az Úr visz, megnyílik a börtön:
föl, föl, az egekbe indulok
s ámulva nézem, hogy mozog
lélektelen testem a földön.

 

 

 

Szédület

Nem kell nekem a ti istenetek!
Okos a világ, gyáva, beteg.
Lapos mocsarában lapos az ég:
„Csak felszínt, emberit: ez is elég!”
Hegytetőn állok – Óh, fellegek,
hogy hív a ti rohanó lelketek!
Én emberentúlit akarok –
Óh ormok, rémek, erők, viharok!
Óh, ormok, álmaim ormai!
Óh, szédület iszonyu tornyai!
Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
de megnő, aki szakadékba lép.
Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
Oldj ki magamból, emelj, Apám!
Tépj ki, – végy vissza, Istenem:
ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

 

 

 

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:
kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,
úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.
Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:
szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

 

 

 

Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!

Tavasz! – Zúg, tisztít valami –
A lélek ventilátorai – –
Vágyam visz, szálló hegytető:
sikolts, tavasz! szabad levegő!
Szabadság! Éhes állat vagyok!
Zöld mező és friss, barna habok,
barázdák, s falvak, városok, és
mindenütt pezsgés, követelés:
amire csak gondolok, az vagyok,
a jövő előttem háborog,
a tél utáni ősi láz
csalogat, a tavaszi tombolás:
érzékeimben, mint dinamit,
millió kaland álma aluszik,
nők hívnak, eleven batériák,
óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!
Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,
a mindenségbe széthalok – –
Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:
sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!

 

 

 

Mind-Egy

 

I.

Tizezer tornyom az égbe dobálom
tizezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szivetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tizezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tizezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
 

II.

Tizezer út suhan össze bennem,
szinek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kivülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sürítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.

 

 

 

Kihívás

Napisten, nézd: harmatos üregek –
Égesd ki a szemeimet!
Még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!
Túlragyognak! – Engem elektromos
világok minden árama mos,
s a valóság csodás teje itat,
hogy test legyen bennem a gondolat.
Valóság, csúfolt, igaz erő!
Hús, vas, föld, megtagadott szerető!
Óh, élet! Nem imádott így soha más:
érlelj meg, lelkes Realitás!
Érlelj: süllyessze a képzelet
tebeléd a tápláló gyökeret:
minden fiatalnak biztatás,
az én sorsom nem lehet bukás.
Még harcba se szállok, csak vagyok,
csak szépet s igazat akarok.
Föld, erdő, isten van velem;
fényem nő: magam termelem:
fényem nő – Óh, gyávák, irigyek!
– Napisten, idd ki a szemeimet:
még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!

 

 

 

Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,
minden perc egy-egy baltacsapás:
kábító fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.
Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:
engem a Tűz vad lelke visz és
old szét, hogy csupa láng legyek
s elkapjam a menekülő egeket.
Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,
mint testvérem, ez az iszonyu nyár,
s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad
ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,
hogy elmarad a renyhe testi lét,
mely most csak az árnyék hüvösét
keresi, dongó és arató –
Nyár van, dél, ernyedt, altató
pihenés – Én sohasem pihenek!
Még túlragyogom a földi perceket,
lelkem még csupa robbanás,
folytonos halál és feltámadás:
még szállok, céltalan és vakon,
de oly tüzekkel gazdagon,
hogy mikor elérem, megborzong a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat.

 

 

 

Óh, Nizza, tenger!

Föl, fény vagy, repűlj, énekem,
ahogy a vágy visz, a végtelen!
Járd körül a Földet, ezt legalább –
Óh, Nizza! – Oly nagy e kis világ!
Óh, Nizza! – A tenger kürtje hí –
Mint álmaim, vagy mint a mozi,
úgy táncol a holnap – Megvan a pénz,
itt a motor, most csak előre nézz!
Óh, Nizza! tenger, arany fövény! –
Nem tud örülni más, csak én,
én, én, a mindig lemaradt,
messzesóvárgó akarat.
Óh, tovább! Afrika! iszonyu fény! –
Mindenkinél különb vagyok én:
ahogy az öröm visz, úgy növök – –
Már kicsi a Föld: csillagok között,
ott röpít az úti szédület –
Gyémánt Nap – A bolygók vészjelek!
Őrült vagyok? – Lehetnék, elhiszem:
örülök rettenetesen!

 

 

 

Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,
s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,
ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,
hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!
– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág
az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér –
S letettelek, darab kenyér,
s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet, –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hivő az úrvacsorát.

 

 

 

Képzelt utazások

Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban,
s nyár gyermeke, én, boldog habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.
A tél fentről már mozgolódik,
zöld jéghegyek úsznak szivemre.
Délről pálmák lányserege jön
és csókjait
küldi Itália kék szerelme.
Észak és Dél csap össze bennem,
jéghegyek és lángkoszorús nap.
Telemben – óh, forró fény-zenekar! –
dús hajnalok
vad, nyári ütegei zúgnak.
Mosolyogva nézem magamat:
én vagyok Észak, én vagyok a Dél;
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:
a képzeletem vagyok: égi csaták,
vágyam s ábrándom mind igazság:
mosolyom óriás egét
józan s irígy
csalódások el nem takarják:
minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmár-sereg a napban,
s füttyszóval kisérem a fény dalait
szivemben,
e tündöklő nápolyi alkonyatban.

 

 

 

Búcsú Avelengótól

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,
be sok, be sok
vad szépséggel gyúltok körém!
Mást is részegít szertelen
mámorotok vagy csak nekem
csoda az a hó a zöld csúcs tetején?
Óh, szabadság s magasság! Engemet
hazaküld, hogy újra rab legyek,
az alacsony szegénység, a sorsom.
Itt minden nagy volt, ünnep és titok:
Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,
velem lesztek-e majd otthon?
Emeltek-e majd, emlékek, hős hegyek,
napfényesek,
mint most, friss, édes szénaszagban,
vagy viharok közt, mint tegnap, mikor iszonyú
villámok jártak s háború
csikorgott a völgyben alattam?
Óh, röpítsetek ott is, akkor is!
Koldusságom utált robotba visz,
de köztetek maradok:
indulok, messze, le… De a lila fény
s az a hó a zöld csúcsok tetején
most már örökre ragyog:
mert elrabollak: hálám s az öröm,
mellyel e szép napokat köszönöm,
a legistenibb akarat:
szemeimbe zárlak, fellegek,
Tirol, hó, bérc, s belőletek
épitem föl váraimat,
s úgy állok majd rajtuk, az ég
s a büszkeség
őrtornyain, mint ez a paraszt
Krisztus-kép, melyre búcsuzó kezem
az avelengói szent hegyen
most enciánt és pipacsot akaszt.

 

 

 

Embertelen szépség

Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek
ívei röpítettek feléd,
Latemár! – s most úgy gondolok vissza
a többi csúcsra, társaidra, mintha
valamennyin egyszerre állanék.
Dolomitok! Tre Croci! violás magasság!
Óh, Marmoláta, rémület és vihar!
Harmadnapja részeg dadogás
utazó lelkem, szent csodálkozás,
öröm és zürzavar.
Óh, Latemár! – Most megy le a nap.
Kő-szivárványok parazsa vakít:
alkonyi gerinced! – – S hirtelen
szinte felkiált a szivem,
ugy akar valakit,
ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne:
ezt a szépséget már nem bírom el:
valaki kéne, akit e kövek
helyett most átölelhetek
s aki visszaölel:
egy nő – – S lassan kihűl a porfír
vörösen izzó szirtfala.
Szivek dobognak a messzeségben,
idegen mind, elérhetetlen – –
És nemsokára kék éjszaka
föd téged is, vén Latemár,
s megenyhül rajtad, ami zord,
és még hüvösebb, még nagyobb
lesz a csönd, s feljönnek a csillagok,
feljön a nyári hold,
s én az erkélyről nézlek majd tovább,
szépség, orom, te iszonyú,
te magány, te embertelen –
s nagyon boldog lesz a szivem
és nagyon szomorú.

 

 

 

Háború után

Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én)
az egész Föld méhei mind:
hordják odúmba a mézet
s részeg
sugarak szemeimbe a színt.
Zümmögő, szárnyas hirnökök,
áldott kis aviatikusok ők,
mesélik: nyár van Tátraszerte
s persze
Nápolyban is szépek a nők.
Körülfelhőznek a hirnökeim,
kis gondolatok, hűségesek;
ma minden tájat kirabolnak
s holnap
már itt a sok kincs, üzenet.
Csorduló szívvel hallgatom,
mit zsong ez a tündér zene:
óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat
az ifjuságnak
rázza rakoncátlan szele.
Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után
százszorszent híreket kapok:
Sohse örült még így az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
Óh, szabadulás!… Mámorosan
táncolnak körűl a szelek;
rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban ujjongás bizsereg:
indulok, s ahogy a virágbaborult
fát röpíti illata szárnya:
millió kalandor vágyamon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba.

 

 

 

Szerelmes erdő

Erdő, te boldog! Óh, milliárd
vad mámor együtt, összezárt,
eleven tornyok, részegek,
egymásba habzó emeletek:
a fák virágpor-fellege
egyszerre mindnek gyönyöre:
be dús vagy, erdő, meztelen,
egyetemes, nagy szerelem!
Mint búvár a tengerbe, úgy
merülök beléd. Sehol külön út,
külön cél – Óh, hogy ölelik
egymást gyilkos gyökereid,
hogy repes a lomb! Ezer driád
önti szét kéj s harc varázslatát:
zöld husukban zölden zizeg a vér
és ami meghal, a többiben él,
tovább él, ujjong, akar, fenyeget – –
Erdő, vedd, vidd az életemet!
Erdő, én sápadok, eltünök
vágyaid milliárd ajka között:
belédhalok: e habzsoló szerelem
mindenségébe temetkezem –
féreg vagyok, agyam csupa gyász:
válts meg, te részeg Óriás!

 

 

 

Hatalom és dicsőség

Itt lüktet, ring, kacag: fény-, hús-, tűz-futamok! –
Káprázva hullok elébe.
Itt villog! itt! – s túlmessze, hogy
sóvárgó karom elérje.
Itt az élet! a csoda! az igazi! – Hol? –
Itt táncol, a rima, a pénznek!
S nekem csak az álom, a semmi, a
pótlék jut, az örök igéret.
A pénznek kelleti magát,
én meg megveszhetek érte:
– Ne fuss, Öröm, elég bitangnak
voltál a szeretője!
Ne gúnyolj, gyönyörű világ,
úgyis szégyellem már magam:
testemben én se tudom, milyen ős
vágyak dühe és daca van:
sivatagoké, szomjazó Ázsia,
évezredek, áradó lovasok:
Élet, én még szegény s fiatal,
Öröm, én még barbár vagyok,
de király is, aki aranyból
építi a maga jövőjét:
fogsz még vezekelni, amiért nem tudtad,
ki a hatalom és a dicsőség!

 

 

 

Nyugtalanság

Remegő nyíl: mibe csapódjam?
Ezerfele nézek,
valamit keresek,
széthordanak a szemeim
és összerak a pillanat.
Rettenetes ez a nyugtalanság:
tizezer éhes nyíl vagyok.
Bár csaphatnék a világ husába
vagy hevernék már
összetörve a porban!

 

 

 

Szerelmes junius

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
zengő árvíz a nap aranya
s mint sellők rebbennek ide-oda
az édes utcákon a nők.
Mennyi nő! Borzong tőlük a város.
Ma mindnek akad valakije:
gondolatban mindegyik után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a vágy vagy a hála keze.
S az egész csak egy gondolat,
vagy annyi se – Aki él, örűl;
ma tavasz és nyár ölelkezik
s önmagával szeretkezik
az élet szemérmetlenűl.
Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.
Az élet – hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a junius:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:
jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.

 

 

 

Menekülés

Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből,
szabad tengerre a hajó,
üvöltő rémségek között
tűzvert életemből ugy menekülök
feléd, szerelem, te hívogató.
A megváltás vagy: hűs habok –
Óh, messziség! Itália! Dél!
Még bennem lobog a rémület,
de visznek robogó kerekek
s a vágy már most elér.
Már most is szép, boldog, idegen
neved szellője zsong körűl,
és holnap őrjöngő szivem
megnyugszik drága sziveden
és felejt és örűl.
Óh, holnap! szabadság! végtelen!
S te, édesség, jóság, simaság!
Mögöttem még bőgnek a vészjelek, –
de ti már most ölelitek
az éj üldözött utasát,
már most ölelsz, gyönyörü béke,
már most, Adria lánya, te,
nyugodt fény az emléked és
uj biztonság és feledés
boldog igérete:
azt igéri, hogy kék, fehér
s arany ragyogás lesz a világ
és az isten jót is akar
és hogy várnak még fiatal
holnapok és csodák – –
Mint hajó a kigyulladt kikötőből,
éji rémektől részegen,
de fénnyel s hajnallal telítve
menekülök élő vizeidre,
remény és szerelem.

 

 

 

Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

 

 

 

Jildiz, keleti táncosnő

Csillagból lépsz ki – zene hajlong –
reflektor gyúl a teremben –
De szép vagy, lány, ahogy táncra perdülsz
a zenénél meztelenebben!
De szép vagy! Csillag vagy! A szemed átjár!
Óh, Jildiz, isteni fényjel,
ki méltóbb rád itt, ahol csak a pénz
tapogat vén disznó-szemével?
Jildiz vagy! Csillag vagy! Hajnali, édes!
Te: örök jó, örök fiatalság!
Idegen egek igéretét
és kéjes angyalok hatalmát
kóstoltatod – Óh, Mohamed gyönyöre,
ma én se vagyok gyaur, én sem:
nekem táncolj, és oltsd ki a csillagokat,
te, Csillag a hetedik égben!

 

 

 

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körűl,
aztán part s tenger összevegyűl,
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

 

 

 

Üzenet, messzire

Messze vagy, de foglak, elérlek.
Legázolt kilométereken át
ágyúk, gépek, villámok kezei
viszik így, messzi, messziről
a fényt és halált.
Féltelek és fölragyogtatlak.
A szivem fuldokló vihar.
Vad varázsló, magamat bűvölöm,
s megdermedek, míg megdermesztelek
lelkem parancsaival.
Messze vagy, de én nem eresztlek.
Vágyaim éhes hadseregek.
Vannak gépeim: leszögez a fény;
ami enyém volt, mindig enyém
és én sohasem feledek.
Vannak gépeim: ami engem,
az kell, hogy kössön téged is:
nem segít szó, könny, semmi dac,
ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
és üdvözűl, aki hisz.
Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz
szemeim fényszórója alatt:
legyőzött kilométereken át
vakítva hullanak reád
az örök sugarak.

 

 

 

Balaton, vakáció

Robbanó dél, a vén gyík
moccanni se bír a kilátó köveiről.
Égek, olvadok. – A hegyi uton
fehér ruhák sétálnak és piros napernyők.
Emberek?
Nők.
Kétszer idegenek!
Idegen én is, sóvárogva és gyáván
húzódom a déli magányba előlük.
De messze vagy most!
Piros villog a zöldben:
megint nő!
És lent állomás, villák, fasor, a tó
a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat
nem alszik el a nyilt pályán – a fény
már a vizeket delejezi, a nap
fájó csókokat fúr a bőröm alá,
édes csókokat – Aludni kéne – –
Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –
De messze vagy!
Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó
kerül elém –
Pedig de jó volna most valaki,
te,
vagy más, az a másik,
az a fehérruhás:
de jó volna
ráhajolni az ajkaira,
kis mellét kivenni az inge alól,
de jó volna őrjöngő szomoruságomat
hűvös combjain át
sírva, zokogva, megváltva
lassan belecsókolni
istenbe, a gyönyörü nyárba!
 

(1922)

 

 

 

Lidérc

Csak álom vagy, hiába akarlak,
lidérc, kit a vágy maga szűl,
tündér gyönyör, olyanokat súgsz,
hogy a józan eszem menekűl
és öleli érted a torzat,
a semmit, s azt hiszi, te vagy,
néger-zene villog agyamban,
s hiába, csak csalogat
a fényed: nem érek odáig:
a fényed: a képzelet: én, –
a fényed: kibonthatatlan,
megfoghatatlan ez a fény,
ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl
s kit nem lehet soha elérnem,
mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,
mely feketén alszik a szénben.

 

 

 

A megszállott

Neved – fekete dörrenés –
fájva visszhangzik bennem, és
felveri minden pillanat
emlékedet és nyugalmamat.
Neved, mint elitélt felett
ha a halálos dob pereg,
szakadatlan és süketen
dobol elkinzott idegeimen.
Nem akarlak és rád gondolok,
gyötrődve és gyűlölve, hogy
egyszer megízlelt húsod után
kiált minden kis porcikám.
Nem akarlak és rád gondolok,
menekülnék és nem tudok,
nyugalom kellene, béke, csend,
de itt visszhangzol, idebent,
agyamban és véremben és
sohse szűnik e hangos büntetés
és csak fuldoklom – óh, fekete láz!
mint pap, kit az isten lelke ráz.

 

 

 

Vezényszó, tűzvész

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
szédülve, lázongva, rettegve
csak őt láttam, s vágyódva, félve
gondoltam gonosz erejére,
arra, hogy tetszik, s neki én nem,
s hogy sóvárgásom sejti régen,
s hogy már mindennél fontosabb lett,
s csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság, hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla,
s arra, hogy még a neve is
mennydörgő méreg ereimben,
hogy én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden,
hogy megtudja: mint áram üvölt
bennem, ideg-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon,
hogy megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem és szeretem,
hogy keresem és kerülöm,
és gyűlölöm és szeretem,
vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném
a hatalmat, mely így vacogtat,
a szépet, finomat, a hitványt,
a mégis mindennél nagyobbat,
a selymes, táncos, hófehér,
kényes-édes női gazellát,
a sugarat, mely messziről gyujt,
s robbant, mint aknát a villamosság,
az istent, akit megvesz a pénz
s akihez könyörögni szégyen –
– – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon
utált sebem és szenvedésem,
legyen másé, bármily gyönyörű,
büszke leszek rá, hogy kibírtam:
ha megvénül, se tudja meg,
hogy valamikor érte sírtam.

 

 

 

Ima, a nők ellen

Ibolya lehet kezeidben a Föld, Napok rengő
dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,
mégsem irigylem hatalmadat,
Isten, –
csak azt, hogy élsz és
nincs szükséged a nőre.
Nézz rám: meghalnék örömest
s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
(vasban atom, fűben klorofil) –
de a nő, jaj, szétszedi magányom:
belevihog a bánatomba, mágneses
mellei kitüzesednek, emléke is
leopárdként ólálkodik
körülöttem, és ha szeret, mind
csak magát érzi, a maga kicsiny
területére akar korlátozni,
szabadságomból csak a maga
megbántását horgássza ki, és
testének kellemes csecsebecséit
teszi fontossá, hogy a világ
minden gyönyöre csak hasonlat
legyen őrá – – Jaj, csak megszomorít
minden szerelem: miatta
birkózom magammal, miatta
birkózom veled is, aki élsz és
nélküle élsz – miatta
perlekedem veled is, amiért
rohanó villámaiddal nem kaszaboltad
porba-szélbe
nagyságod torzképét, a nőt!

 

 

 

Az Örömhöz

Habkönnyü lelkem
nehéz aszfalttá kérgesült,
szinek s álmok csokrai helyett
érzékeimbe szemétkocsikat
zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm,
akit úgy kivántam,
észre se vesz, jaj, Valaki,
akiért dühöngő éveken át
végeztem a legaljasabb
munkákat, megtagad, és
idegen ágyakat üdvözít,
nem sejtve, hogy az én szivemen
gördül szinházba királyi
autója, az én agyam
szikrái fűtik égi jachtját
s angyali mosolya az én
álmaimat tündökli el! –
Jaj, hova nézzek?
Tündér ragyogása
mocsok nekem.
Borzadok és
csak a fekete poklot
érzem, magamat,
és éjszakámban
emléke is
csak néha zokog föl a tiszta vágynak,
csak néha, és mind elhalóbban
hivogat már, ahogy az elhagyottat
keresi ködös
erdőkben a távolodó barátok
reménytelen kürt-szava.

 

 

 

Vesztett sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor
döng, rekedt dühök tülke rikácsol,
zsibvásár zúg, rémek, undorok,
és teszem, amit nem akarok,
idegen parancs dobál össze-vissza,
életem gond s gyász ragacsa-piszka,
lelkem rommálőtt büszkeség, –
Óh, perc, perc, porló törmelék!
Itt vagy, de csókod alig érzem.
Mi lehetnél ebben a kétségbeesésben?
Megváltásnak ma már kevés,
a legszebb, a legforróbb ölelés:
a boldog óra alatt is, amit
kinálsz, itt zúgna, döngene, itt
üvöltene agyamban a zűrzavar –
Szárnyas fény, kioltson a bús vihar?
Menj! Menj! Most már lemondani több lesz.
Repülj! A tékozlás, az még tán öröm lesz.
Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:
egy kis fény, tavasz, kék lobogás,
édes tündérhegedűzokogás –
vesztett sugár, de végre égi jel,
hisz magam engedtelek el!

 

 

 

Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak,
gyökereink összefogóztak,
árnyunkba utasok heveredtek,
lombunkból madarak szárnyrakeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak annyit adtunk,
annyit kinlódtunk és mulattunk,
hogy vígak, búsak, rosszak és jók,
lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett,
csemeték voltunk még, gyerekek,
fiatal társak, szövetkezők,
rosszabbak elől menekülők,
játszottunk tündéri fuvolákkal,
haragos, fekete trombitákkal,
nem törődve senki fiával:
elszakadók és összehajlók,
valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk – Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
jöttek ránk fénylő fegyverekkel,
mi álltunk hallgató sebekkel,
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,
szúrós tűzben csontja megolvadt,
háza bedőlt, szeme kisorvadt, –
s mi álltunk, két fa, virágba bomló,
elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen.
Mesében állunk, csoda-kertben, –
s ha mese, a fának is lehet szive,
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, napos határnak:
jövőt zeng két hang, muzsikáló,
szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom:
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne uj vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál:
egymásra fájva rászorulók,
lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
egyek vagyunk sok fájdalomban,
örömökben és kényszerekben,
máskép tán élni is lehetetlen:
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
tavaszban, őszben gyarapodjunk,
legyünk hívők, bátrak, kitartók:
az örök reményhez hasonlók.

 

 

 

Az isten darabkái

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,
asszonyok, édesek és keserűek,
 
üzen az ősz, rossz a kedvem,
melyitek emlékénél melegedjem?
Kártya, bor, cigány nekem sose kellett,
örömöt adtatok ti százszor szebbet,
 
én veletek részegedtem,
nincs is egy köztetek, kit felejtettem.
Nincs is egy köztetek, kit ne szeretnék,
akihez jó szívvel ne menekednék:
 
bármilyen volt, ma mind drága,
életem titkos-édes gazdagsága.
Szeretők, körűlvesztek, messze tájak,
tájai kalandos, szép boldogságnak,
 
itt vagytok, s a szomorúság
mégis nő lelkemben, a nyomorúság.
Itt vagytok, emlékeim, gyönyörűek,
s napjaim tőletek még keserűbbek:
 
fáj elhagyni a szépet-jót,
még ha nem voltatok is mindenhatók.
S ez így lesz, ez már így lesz mindhalálig,
amikor majd lelkünk is kettéválik,
 
és elalszunk az istenben,
legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőnkben.
Istenem, hasznos esők mosogatják
csontunkat, kezeidben morzsolgatják,
 
bócér hajunk simogatják
s szivünket jófüvekkel betakarják.
De mikor betakarták, eltakarták,
bő zsírral fényes földbe elkavarták,
 
szétporlunk az elemekbe,
szelekbe és viola fellegekbe.
Asszonyok, édesség és gyönyörűség,
múlik már tőlem minden keserűség,
 
nincsen miért szomorkodni:
az isten darabkái maradtok ti!
Segíts hát, rettenetes, erős isten,
adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,
 
adj kedvet az őszi csókra,
a futó percben örök tavaszodra!

 

 

 

Szökj, lélek!

Vér s hús: sóvárgok, robbanok.
Mit tudsz, Föld? Hát ti, Csillagok? –
Óh, kész a lélek, de gyönge a test!
A gyémánt hajnal kopni kezd.
Minden kéne, de tétován
hányódom kis örömök zátonyán,
zátony magam is, málló kövület:
az erőm, az erőm, jaj, hova lett?
– De hisz még tudsz, még emlékezel:
te az egész világra éhezel
s várod a csodát, mint prédát a pók? –
Óh, tengerek! alkony! büszke hajók!
Friss lányok! pénz! új egek mámora!
Szökj, lélek, indulj, akárhova!
Szökj! merj! halj meg!… Csak ne vergődj tunyán
a gyávaság örök rabpiacán…

 

 

 

Idegen pénz

Ez vagy hát, hires? Te, Erő! Te, Csoda!
Itt vagy, Pénz! – Nyílik a világ kapuja –
A többiek? – – Törpék, rabok –
Kezemben vagy: óriás vagyok!
Kezemben vagy, s hogy nő az életem!
Amit soha senki, megtehetem,
talpam alá hajtod fejed, óh,
titkokkal teljes Földgolyó!
Itt a pénz! Vihar és zene!
Csillagok részeg lendülete
emel – óh, Ázsia, Afrika!
Óh: látni! Mehetek akárhova!
Óh, be őrültek a gazdagok!
Az első szabad ember én vagyok!
Isten! – – Óh, őrültek őrültje, én:
kezemben a pénz, de nem az enyém!

 

 

 

Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.
Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
Utazó lelkem mozdulatlan.
Utazó lelkem ma pihen,
ajándékot kapott, amely
nem múlik benne sohasem.
Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
szépség nyilt egyszerre körém!
Milyen kincseket pazarolt
rám váratlanul egy világ,
amelyről sejtelmem se volt!
S hogy megbékültem! Óriás
éggé tágitott valami
földöntúli csodálkozás:
Úristen – – A szivem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,
boldog! az! – De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam. – –
Hunyt szemmel nézek a napba,
s új öröm némít, altat el:
a szélcsöndes ormok nyugalma.

 

 

 

Az Őszhöz

Rohanó vészjelek, szél, szirénák,
riadó! – a hűlő Föld sikolt:
vak gyémánt a felhők közt a nap
s fehér ágyúgolyó a hold:
a nagyot nagyobb, az erőset erősebb,
a régit leverni az új jön, a hős:
az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre
– hurrá! – most csap le hadával az Ősz!
Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy,
megkapod és föléled, ami kész.
Én tudom: Isten vagy te, szörnyű,
rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés!
Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz,
szépség nem tart fel, se öröm, se dac,
vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld,
ahogy délkörein lefelé haladsz.
Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál
itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület!
Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel
Szahalin, Texas s az Alföld felett.
Megnyirták fejüket az élet fái,
hiú aranyuk lábad alá borúl –
Ősz, isten, nagy nemzetközi,
úr vagy te, rettenetes úr!
Most fentről jössz és himnuszodat üvölti
a Mátra, azt sírja balatoni nád,
s tavaszra a messze Ekvátor alatt,
fuvod el a tengerek kék mosolyát.
Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom,
de csak borzongva néz a hódolat:
én még élni szeretnék! és akármily
könnyelmű volt, szeretem a nyarat!
Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb
Isten, kinek csak helytartód a tél,
Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek
álmodta magát és azóta fél:
Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot,
de ne bánts, hisz még fiatal vagyok,
s mint földbetiport mag, a hó alatt is
lázadó vágy és élet maradok.

 

 

 

Hasonlat a vakondról

Szegény vakond
a föld alatt –
szegény bolond,
egy pillanat
az élet: előre-hátra!
Araszt le-fel; –
mit érdekel,
kis lélek, a tenger, a Tátra?
Tetű, kukac
neked is csak terem a nyáron.
Ami közel,
az fény csak, az ég, az az álom.
Kaparj s mulass,
rab lázadó!
Tíz-húsz arasz
szép folyosó:
hamm-hamm, vigan, előre-hátra!
A bölcs harap,
és csak becsap
az az Engadin, az a Szumátra!
Ne légy bolond,
és hagyd a fényt, eget, angyalt –
Őrült vakond,
mit várod vakon a hajnalt?!

 

 

 

Kétségbeesés

Villámló égboltot ágyúz fölém
a gond ezer őrült harsonája –
Kint napfény zeng, de agyamban a pokol
acsargó kínja válaszol
a rigók tavaszi szavára.
Fülem süket már és szemem vak
minden szelídre és örömre.
Banditák dühöngenek, gép-robaj –
s ha csendül bennem egy tiszta dal,
zenéjét magam töröm össze.
Ne legyen! – kétségbeejt a szépség.
Ne legyen! – magamat gyűlölöm benne.
Ha a kín igy csikorog, ily iszonyún,
őrült álom vagy hülye gúny
a fuvolás idill szerelme.
Az vagyok, az, őrűlt zenekar!
Tombolnak az inség ütegei:
tőlük visszhangzom szüntelen!
Óh rémület, undor! Óh életem
üvöltő szörnyetegei!
Óh pergőtüz, szegények élete!
Már a csöndem is jajveszékel:
milliók robbanó szive vagyok
s gyöngeségem együtt zokog
a világon mindenkiével, –
De ha meghalok, ez a vad zene dermed,
ez fagy körém néma glóriába:
a villámló gyász, a fekete fény,
amit örök viharrá ágyúz fölém
idegeim nyomorusága.

 

 

 

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
minden szép eltorzul szememben,
jobb a némának, jobb a vaknak, –
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.
Voltunk vad, hivő, ifju hordák,
s felkoncoltak… A vén okosság
győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?
Rettenetes sors, hogy a harcot,
mindig hiába, ujrakezdjük.
Rettenetes csak várni mindég,
tűrni rabságod, örök inség,
nem érteni, a hiba hol van,
s csodát akarva és teremtve
mindig elterűlni a porban.
Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –
harcolni régi mesterünkkel,
vagy tisztelegve nézni, hogy vág
arcunkba keze, és amely
valaha őt érte, a korbács.
Óh, részt kapni minden örömben! –
Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem,
ez csak a düh, a régi átok:
tanulnunk kell, testvéreim,
ujak, indulók, proletárok!
Mert valamit mi nem tudunk még,
ezért kell fájni s bukni mindég,
ezért sír bennem is a vad dac:
hogy rettenetes, rettenetes
szegénynek lenni s fiatalnak.

 

 

 

A hülye szolga szól

Igenis kérem, kidobtak, igenis,
a vizilóra gondolok, és reszket a hasam,
borzasztó nehéz a szerencse és minden reszket
és sehogyse tudom megmagyarázni.
Mindig csúfoltak, hogy a hülye szolga;
ma reggel kidobtak, igenis, a hivatalból;
azt mondták, eleszem a mások kenyerét,
akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.
A lépcsőházban ültem, a gazdám
rám se nézett, mikor délben elment:
ő az isten, aranyból van a húsa
és göngyölt bankókat szivarozik.
A szerencse, kéremszépen! – Én mindent megtennék.
Ne tessék kinevetni, de folyton a vizilóra gondolok.
Borzasztó szerencséje van neki:
ingyen etetik az állatkertben!

 

 

 

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei
az időnek,
szakadatlan lopjátok az erőmet.
Nem hoz örömet közületek egy sem.
(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)
Munkás napok, hét-nyolcezer
testvéretek már sokat elvitt!
A gép, mint mások, megkapja a bért;
de hogy különbet is tudok, azért
nem kaphatok, míg kéne, semmit?
Gyerek voltam s befogtatok,
irígy napok,
s azóta folyton csak koptattatok, –
kis kóstoló volt, amit eddig láttam,
s ugy szeretnék szétnézni a világban!
Ugy szeretnék! hisz olyan sok a szép!
Most kellene
itthagyni a pénztelenség börtönét,
s föl a hegyekbe, Szabadság! Monte Alto!
Jó volt egy napod is, Colle Isarco!
Óh szabadság szamóca-illata!
Rád gondolok,
szamócás hegyek illatos nyara:
bitang napok, fürge kis banditák,
be fáj, hogy oly gyönyörű a világ!
Bitang napok, kegyetlen kölykei
az időnek,
rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, –
hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?
Akkor se, ha már nem kell?… Vagy csak akkor?!

 

 

 

Klió

Mint sortűz repült az utca reggel, –
páncélvonat a szivünk! ugató
kürtök hullámai vittek! – S jaj,
már este van.
Meghaltak a hajnali istenek,
hit, hóbort, ifjuság! – A francia forradalom
csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter
másnak ad lakást, szent a béke az atyák
pájesze meg az új borbélylegények között,
és minden oly tündéri és oly csodás,
szinházban rotyog a szórakozás,
örűl a gazdag, örűl a szegény,
egy rongy van, egy rongy van a szíve helyén,
cini-cini, kontra kézből:
kétségtelenül jólét fakad
a kapitalista termelésből.
Mint sortűz repült ez az utca reggel,
s jaj, este van.
Szétlőtték a páncélvonatot, és már
csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót.

 

 

 

A varázsló szemei

Szemeim, ezek a nyomorúltak,
mily riadtak, hogy megfakúltak –
Tükrömből gyáván visszanéznek,
öregszenek, öregnek látnak:
cinkosa lettek e bús világnak.
Nemrég kalózként öltek, dúltak,
ma jámboran semmihez se nyúlnak;
ég s föld kincseit hordták agyamba
s most tűrik, hogy őket kifosszák? –
Óh, fáradt lelkek! alázatosság!
Óh, félhomály! koldús lemondás! –
Fény voltam én, s ma se vagyok más!
Parancsolójuk, uruk vagyok,
s ha rabolniuk többé nem öröm,
élő tükrüket összetöröm:
alvadt vér szálljon gyökerükből,
fekete kisértet üregükből –
Rothadjanak szemétbe, sárba,
ha cserbenhagynak, elárulnak
szemeim, ezek a nyomorúltak!

 

 

 

Azután

Pár évtized: jut ez s az: élünk:
vesztünk egyet-mást és elérünk,
nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra,
s vége: visszafekszünk a porba. –
De mi lesz azután?
Én tudom, mi lesz azután.
– Millió, millió gyönyörü lány,
a Sok arra, ami most Kevés,
a kóstolóra beteljesedés:
az lesz az Azután!
Én tudom, mi az Azután.
A sikkasztóm, a szökő zsivány,
az örökké tilos Amerika,
a zsugori sors diadala,
mely már nem fizet azután.
Nékem az Azután kellene –
Óh, jövendők szent végtelene!
Óh, halott zseni, királyként ragyogó
kisértet: minden kis csirkefogó
több lesz már nálad azután!
Nékem az Azután kellene,
a több, a mind: az Idő kellene:
az örök alkotó, a mennyei fény,
mely hódolva térdelne elém,
ha lennék azután!
Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk!
Menekülés minden utunk,
vágyaink szárnyas motort megelőznek,
s csattan egy perc, – és összetörnek,
és csönd lesz azután.
Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni,
minden érzékből kihűlni, kihalni,
s tudni előre, és tűrni bután –
Óh be közeli küszöbön őrködöl,
tűzkardos Azután!

 

 

 

Az álmodó halott

Elnyúlok a fűben. Aludjunk.
Én már mozdulni se birok.
Élni? – Sárba tiportak a
kalmár hadak, a nyilt, buta
és álszent terrorok.
Én már nem mozdulok, aludjunk –
A napot hunyt szemembe zárom.
Csontjaim vasként folynak el, –
de hozzám búvik s magába ölel
megváltó szeretőm, az álom.
Már egész testem benne fekszik,
egész testemben fekszik ő –
Álom! Óh, együtt lebegünk!
Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb,
te sír, te éltető!
Óh, édes föld, magadba húzol,
s szállunk már, szállunk, keveredve:
felnéz az álmodó halott
s egyszerre ujra fellobog
régi, hódító, büszke kedve:
láng surran – megindúl s felröppen a kő!
Óh megyünk a tavasz elé,
mikor feszülő bimbók s rügyek
küldik kéjes sortüzeiket
az ég felé!
Óh élet! szent feltámadás!
Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara!
Dicsértessék a halál, a vidám,
dicsértessék nagypéntek után
husvétom hajnala!
Dicsértessék a föld, s aludjunk!
Én már csak rozsdás roncs vagyok –
de vasak nőnek belőlem, csodák,
fények, s uj, büszke katonák
és szentséges diadalok!

 

 

 

Eljön a nap

Eljön a nap, s ők lesznek a számkivetettek,
jön a Rém, az Igazság,
romlása minden élősdieknek.
De ma ők az úr:
megmásszák szűz virágaimat,
nekik virúl
minden transzparens, nekik
tisztelegnek hajók és gyorsvonatok
Szanfranciszkótól Párizsig,
eléjük borúlnak e gránát-
döngölte idő-Szaharán át,
eléjük, hernyók, szórakozó
pimaszok elé,
minden vetések, aratások,
hamis művészek ezredei,
sokágú koronák, növő aranyak
s aranyhaju nők, – vér – – Óh, rettenetes
látni e léha korban,
csak látni s várni
istent,
aki egyre késik,
istent, aki tűr, de ha eljő
angyalok felhőviharában:
lerázza őket az élet
fuldokló ágairól
és záporozó talpaival
szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

 

 

 

A mélység tűnődése

Kétségbeejtő távolok
glóriájában, fönt, valahol
káprázatos angyalok élnek,
s városok egymásra rétegezett
kínjában, süllyedt emeletek és
tárnák kő-paraleljeiből
évezredek óta hiába
akarok felnőni a sugarakig,
föl, föl, ki a hiányok
millió nehezéke alól, mert
ha néha százados
kínban egy-egy virágomat
fölhajtom is a fénybe: a mag
tündér szelek fogatán
borzadva röpíti tollas
lelkét, el, el, el,
tova tőlem, a földalatti
tárnák kő-paraleljeitől,
ahol én
évezredek óta hiába
szülöm ujra s ujra roppant
tehetetlenségemet, ahol én
feketén csikorgok és
ahonnan a düh
észbontó távcsövein át se
látok föl a paradicsomba,
hogy legalább gondolatom
szétmorzsolhatná kezeim
érc-gyönyörében a napfény
ujjongó angyalait.

 

 

 

Árnyék a szélben

Hull már
gondolat, akarat, álom:
mit segíthet
rajtam a szépség? e sok idegen
palota? A csüggedés
kisrófolt szemeimből
minden reményt; a szétosztogatott
Földön
mit keres az uj jövevény? mit akartam
én is? mit akartam e hóhér
világban, ahol csak a kalmár
terror élvezi az
íny, fül, szem, bőr s biztonság örömét
s a szegénynek
csak munka jut és lelkes fájdalom? – Óh,
már zuhanok, már
árnyékként imbolygok a szélben:
csak vágyni tudtam, nem küzdeni,
s alig emlékszem rá, hogy éltem.

 

 

 

Lekötött bója

Lekötött bója:
szállni! szállni!
Tűnik a dél és
tűnik az éj;
nagy vizek rohannak,
szép jachtok suhannak –
áll a mély.
Ringat a hullám
jobbra-balra;
óh, ha a láncom
elszakadna!
Tűnik az éj és tűnik a dél;
röpűlne a testem,
kalandor a lelkem,
de láncraverten
a vágy mit ér,
ha csak tehetetlen
sírok, mig felettem
tovazúg a habok hajcsára, a szél!

 

 

 

Este

Este van, pillám lezuhan,
agyam elsötétűl. Ez már nem a pénz
vesztett csatája, ez a halál:
csontjaimról szakadoznak a
kimerültség rongyai, lassan
előborzong lelkemben a
megsemmisülés, hogy
feloldja a föld
barbár akkordjait, – valami
nagy szárny emel, uj
zenekáprázat, túl az életen,
– s nehéz testemből forrón, véresen
zuhog a suly.

 

 

 

A föld panasza

Bőrömben férgek miriádjai
laknak, mozognak. Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető őrületét? Jaj, miért
dolgozom, mért járom a végtelent,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld űrt, – ős glecsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatnom felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
népe, az ember? Spórák, atomok,
a férgeim! S én, a tenyészet, én,
én, az óriás, nem bírok velük.
Figyelem őket. Éhes tömegük
körülömöl, kimar, telepeket
épit hátamon, pörsenéseket, –
s tehetetlen prédája valami
nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem
csillagtestemről lesöpörni az
idegenek szemetét és rühét.
Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít
ami idegen, – s minden idegen,
ami kivül van a bőrömön! és
mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és
hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt
eget magának, s tulvilágot, és
engem hogy megvet, amig szipolyoz
a sok vándor kukac, a miriád
faló-ürülő hús-tömlő, amely
szétrág s elemészt, s bennem párzik és
mialatt mocskát rajtam szétkeni,
egy-egy tébolyult és parányi agy
a világ fényének hiszi magát!
Világ fényei? Vaksi termeszek
a szent anyagban: kristályszivemig
lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,
moszatolás és szúkopácsolás,
szakadatlanúl – A bűneim ők?
Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál
a megváltóm, pusztuljak velük. Egy
villámokkal zuhogó éjszakán
villámokkal felelek én is, és
míg égostromló glecsereimet
fölgyujtva a vak űrbe szétvetem
magamat és minden kínzóimat:
megváltott lelkem a kelő napot
csókolva hunyja álomra szemét
s ugy pihen el a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban.

 

 

 

A húnyt szem balladája

(Mit látsz, húnyt szemem? Mi ijeszt, hogy
pillád úgy magadra huzod?)
– Az élet! A rágó pokol!
A hús, a kéjelgő mocsok!
A húsok! Férgek a kövek alatt!
Amit láttam: a förtelem és az üdv!
Hustömte paloták, városok,
habzsoló húsok mindenütt,
erdőkben és gyomrokban! Óh
a ganéj édene, rovar, tetű!
S párzó nyálkák a tenger fenekén!
A Föld belei! Gyönyörű
nőkért nyujtózó férfi-hús!
Szerelmek rajzó útjai!
Gejzirek a húson belül,
óh nedvek szökőkútjai:
óh élet, részeg csatatér! –
Aztán az emberek! gyilkosok!
Vakitott, megfojtott agyvelők!
S hus-gépek, járó oszlopok:
munkások teste! Kezek, tüdők,
hus, mit a pénz lassan megölt!
S szétlőtt katonák! örök sirok
kiütéseitől beteg a Föld!
És aki él: tört szerkezetek
reszketnek az utcasarkokon:
rokkantak! Rombolás, amin
nem segit semmi hatalom:
jaj, látom a fekete harcot!
Saját maga, mit összezúz:
minden kínjával bennem kavarog
az embertelen Emberi Hús! – –
Mind őrült a hús. A miénk
néha kitisztúl, felsikolt,
s hamut rak fejére az ember
s ajkára tétova mosolyt:
a vén és bűnös Hús ilyenkor
érthetetlen imákba kezd,
mondván: felebarátodat
mint magadat szeresd:
ilyenkor alszik. Látom álmát:
azt álmodja, amit ma te! –
(Húzd magadra pillád, szemem,
s ne nyilj föl többé sohase!)

 

 

 

Zűrzavar és kétségbeesés

Minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek,
istenek hűlt hullái usznak
özönvizében az időnek, –
de a kürtökből vér csorog, tehenek
parasztokat tépnek szét kiszáradt legelőkön,
torkokból vér csorog, és cigánykirályok
huzzák a világ kapitányainak
és megfagyott országutakon felfordulnak a szocialisták
és felfordulnak a vigan röfögő siberautók is
és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira
és alagutak surrannak multba-jövőbe
és földből, vízből, tűzből, levegőből
előzüllik az arany
és terror-erők, ágyús rendszerek
bénulnak egymásba, lecsavart tornyok helyén
szökőkút virágzik, vér, vér! – Jaj, szökőkutakon
hizlalja magát, szökőkutakon
pazarolja magát az élet,
hogy mindenkinek jusson
ebédre bableves
és legyen ember, hogy lenni lehessen,
és legyen ember, hogy ölni lehessen,
és mindig ujra kezdeni lehessen
őrült, öngyilkos akarással,
pedig a leghősibb vágy is tönkremegy
a kényszerek kezén vagy legjobb esetben
a szépség buja combjai közt,
– mert minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek,
s értelmetlen világok úsznak
kék tereiben az időnek.

 

 

 

Takarodó

Most hát pihenjünk:
leszerelnek a megvert
hadseregek,
szünetelnek a vándormadarak
légijáratai, megállnak
a leggyorsabb gyorsvonatok, és
majd csak lenyomja lázainkat
orvosunk, a reménytelenség.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál;
nézd: Polyphemos megvakult:
nincs már szüksége monoklira,
hogy udvaroljon Theokritos
szép lányainak; mindenfelé
sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
a kereskedelem előnyeiről, függöny után
alszik a hang húrban, fuvolában,
befelé fordultak a távcsövek
s végül
legkedvesebb halottaink fölött is
eloltjuk a gyertyákat.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az isten.

 

 

 

Édenek

Én nem tudom, miért ez a sok
fürkész akarat,
ez a sok pici, szárnyrakelő vágy!
Keserü gőgben
elbukni tör égbe
a külön ész;
üdv és gyönyör
feladni magunkat.
Mindig csak az örök egészben
pihen a töredék perc,
s legboldogabb
a Balga Szent, akinek
gyermekmosolyából
mennybe szárnyal
vissza a cél s felelősség, –
vagy ő, a másik, a nyári
Kis Féreg, amely vakon-esztelen
végzi sorsa sötét
parancsait és
cseresznye-univerzumában
habzsolva-fürödve
nem tudja, hogy ő
a lentiek álma, irígyelt
beteljesedés,
nem sejti, hogy ő is
az elveszitett
édenkert büszke királya.

 

 

 

Ima a repülőgépen

Minden piszokból
tisztán s nemesen buggyan ki a láng;
leigázott démonok, robbanó
benzin dühe emel égbe a gép
isteni szárnyán:
nehéz és szörnyű ösztönök
keveréke vagyok, ember s az egész
emberiség, gonosz erők
hadszintere, – de
valaki mást is ültetett belém,
valami mindig kényszerít, hogy
fájjon az élet
törvénye, fájjon, ami
motoraimat bolond
hajszára pergeti, és hogy
most, itt, fent, bizva könyörögjek
valaki Névtelenhez: – Uram,
add meg, hogy rothadó bűneim
csöndes örömmé
tisztuljanak benned, és
egyszer majd mint salaktalan láng
szálljak el én is a végtelenbe!

 

 

 

Egy eltünt városban

Azt hittem, liliputi város
az óriások földjén, mesebeli:
csigahéjházak és pici torony,
de tengerekkel küzd majd ladikom,
ha az Ipolyt ujra átszeli.
A nagy Ipoly milyen kicsiny ma
s a gyerek-város mily nagyra nőtt!
Minden uj! Csak az a száz folt liba
pettyezi épúgy, mint valaha,
a hídon túl a virágos mezőt.
Csak az a virágos rét a hegyekig,
az régi (bár közben uj ura lett);
vig fiúk bigéznek a porban,
de sehol se látom, aki voltam,
azt a hétéves gyereket.
Sehol semmi a sok csodából?
Ez már fáj, ez már árulás!
Hová tettétek őserdőmet?
Ez a pár fűzfa volt? És hová lett
a tutajos tavasz, a korcsolyás
tél száz kalandja? a Templom utca?
a felgyujtott macska? s az első dolgozat?
Valamit ujra akartam kezdeni,
s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni
tizenhét esztendő alatt?
Tizenhét év… Járom a várost.
Hogy ürít mindent az idő!…
Még egy óra, és indul a vonat.
Addig a ligeti hársak alatt
tünődöm: mennyi drága nő
néz át itt rajtam, lány, fiatal,
aki akkor még vágyban sem élt:
szép jövevények, kitúrtatok,
nektek csak egy idegen úr vagyok,
aki csalódni hazatért?!
Füttyszó… Ég veled, régi város!
– Aki most belőled szökik,
az elmerülő hegyek, évek
mögött néha tündérországba téved
s veled most már csak ott találkozik.
(Balassagyarmat, 1924)

 

 

 

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,
sár, délibáb, tenyészet, ősi hit;
a vén magyar Alföld a meséket imádja
s nem szereti az ész fürkésző álmait;
a vén magyar Alföldnek semmi se kell,
így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb,
és nyugalmában testet ölt az íge,
az első, az állandó, a Vagyok.
A vén magyar Alföld lomha hatalom –
elheverész a napon, nézdegélve,
a dombhajlás mögűl a fellegek
fehér csordája hogy ballag az égre;
pusztúlhat rajta nép: ő gondtalan
öltözködik télbe-nyárba
s embertelen-egykedvüen
bámul bele az időtlen határba.
A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek
s vér, inség, bőség nem számit neki,
maga kedvéért, nem az emberért van,
a föld nem gróf és nem bolseviki.
A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy
hátán ki kinek szánt, vet és arat!
Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz,
annak törvényt az ő vén lelke szab.
S az ő vén lelke megrendíthetetlen.
Ázsia él benne, itt, nyugaton.
A gyorsvonat meg se karcolja bőrét:
futrinka nyoma, benövi a gyom!
Hallotta, van sok uj csoda, kohó, gyár
s hogy sok testvére már megváltozott:
nem hiszi! – – Nála nincs hatalmasabb,
csak az ősök őse: a nap! s a csillagok!
De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,
néha felfigyel: Valami – fenyegető –!
Konokabb, mint a meteor s a villám,
jön, száll! föl a fénybe! egyre nő:
aeroplán! – – Győzelmes motorok!
Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek!
Fürkész agyak, uj, kovácsolt világok!
Föld alól égbeszállt emberek!
Uj zene! döng! technika! szétfutó
sinei a végtelennek, országokon át! –
A vén magyar Alföld meghökken, szivébe
sejtelmek ezer idegen nyila vág:
most megtaposták… Gondolkozni próbál:
„Uj rendje támad majd az isteneknek…”
– A vén magyar Alföld néz a gép után
s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

 

 

 

Ujsághírben a végtelen

Földrészek nyílhatnak föl szemedben –
hiába: nincs itt semmi:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
nagyon keserves
egyedül lenni.
Határok! Európa! Szárnyak! –
Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak
semmi hatalma,
mert errefelé csak az van:
sár, sár, és fáradt
közöny vagy bánat
emberben és kuvaszban:
rossznak nem rossz, jónak se jó,
s az esti gyors étkezőkocsijával
félnapra elmegy a civilizáció.
Bizony itt csak utazó mindég
a vendég,
ha ujat akar: idegen!
Fölfigyel rá egy-két zsidó,
de zöld zsaluk mögött émelyeg a zongoraszó,
és alszik a piaci ház-sor – –
S ha százszor
kelted is őket, hogy: Tegyetek
valamit, magyarok, emberek! –
szavad senki sem érti meg
s nem tartalom, csak üres buborék vagy:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
értelmetlen keserüség vagy,
vagy annyi se: áram, amely belül ég,
de kifelé halott, mert nincs vezeték.
Uzsonnautáni zongoraszó –
lefogja a világ zenéjét!
Valami rémület kell ide,
– bomba! karambol! – hogy beszéljék
az erőt, a nagyot, ami fény, ami szépség:
„A Moszkvai Gárda a népre tüzel!”,
„Királyt temet a pápa, bim-bam”,
s „Leégett az Elegáns Hotel
az Engadinban!”:
szenzációt!! – – Igy még kigyúl
a sárban valami izgalom,
s mint távoli, megkésett, kopott
film, végigdübörög egy lopott
ujsághírben a Végtelen
Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

 

 

 

Óda a genovai kikötőhöz

 

I.

Vasak s villámok!… alagutakon át!…
Még fejemben az úti szédület
s már itt tündöklik bástyásan a nyárban,
Genova, pálmás márványtömeged, –
félkörben, mintha a föld továbbvezetné
a hegyekre a tenger ritmusát,
márványhullámokban lüktetve csap föl
egymás fölé sok fénylő palotád.
Genova, nézlek ámuló szemekkel,
hegyek körutján fut villamosom.
Genova, vér, évezredek!
Mennyi tékozlás, pompa, hatalom!
Nagy kék karját kitárja lenn a tenger:
hajók érc-frontja, sűrített erő;
szédült vihartól fuldoklik a szám,
az én lelkem is zsúfolt kikötő!
Az én lelkem ez az iszonyu város;
mennyi zavar, rend, ragyogás, veszély!
Innen indult el valaha Kolombus!
Két karom mindjárt Afrikáig ér!
Még sohse voltam ilyen telhetetlen,
sohse káprázott még így a szemem.
– Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova, büszke
márványzűrzavar, szennyes és modern!
 

II.

Messzelövell homlokomról a fény: Via Venti Settembre.
Bámultad egész nap arany palotáimat.
Itt az este, már gyúlnak a kirakatok, kigyullad
az ég kirakata is, – de én most másfele viszem utad.
Itt az este, most perdül a gyémántszikrás palotákban
táncra a frakkos ördög és a habtestű szerelem,
de mi szálljunk le, ahogy a tömeg folyik szét szerteziláltan,
szálljunk le, ahogy az áradás folyik le tereimen,
szálljunk le a homályba… Itt zene nyüzsög, érthetetlen;
egymásrafotografált lemezeken át bujdosik valami fény;
sikátorok, hol vagyunk? nem tudom, halpiac, magnéziumláng,
korcsmák, vad italok: ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,
itt vagyok az igazi, rakodópart, gyere, a néger
röhög (gondold, hogy álom és mindjárt nem lesz bolond);
ide a nőt! mit félsz? én vagyok az úr és ma ilyen az erdő,
itt fenem a kést és osztogatok bicskanyitó pofont:
én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,
éjszakai verkli, utcalány, részegek és katonák,
én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,
én tartom széles hátamon a sok gőgös palotát:
mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,
én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng,
az én millió életem örök századok óta
fűti, százszorszent nyersanyag, a dolgozó kazánt:
én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger vad szerelme,
s van pénz, selyem és hadihajó, van, mert én akarom,
de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre
s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!
 

III.

Betonkilométerek, kőcsíkok, sivár,
szürkén tolongó láthatár,
aztán vastornyok zűrzavara,
vasváros a tengeren: – Genova,
páncélos asszony a hegyek alatt:
simán mennydörgő villanyvasutak
omolnak eléd, te ölelő
gyönyörű kék szörny, kikötő!
Kikötő, – óh be kicsi vagyok itt!
Rettentő szövetségeseid,
Érdekek, Számok és Erők
káprázata gyúl ki a szemem előtt,
s mintha üveg volna a Föld,
átlátok rajta: elbüvölt
vitorlákat, úszó tájakat
látok idegen egek alatt:
látom a szárnyas Üzletet,
ahogy hódolva meghozza neked
Borneót, Japánt, Amerikát!
Óh, kapcsolatok földön s tengeren át,
sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled
s úttalan távolok felett
a kalózcsavargáshoz szokott
flottákat játszva igazgatod:
óh Pénz, ki megőrölöd, miként
régi tirannusok, az egyént,
te vagy a legnagyobb, iszonyú,
kényszered béke s háború,
behálózod a földet, rengő
vizek felett te vagy új Teremtő,
te alkotod a népeket s velük
a közös törvényt mindenütt:
itt vagy, te őrzöd Genovát:
irtózva nézek föl reád,
körülragyogsz, arany varázs,
méreg, levegő, tüdőmbe szállsz,
itt vagy, emelsz és eltiporsz,
épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen,
országok ura: Kereskedelem!
 

IV.

És éjszaka, mikor a partokat
zúgva bombázzák a habok
s a vendég, búcsúzni, kitárja
szobájában az ablakot:
a Világitótorony hirtelen
talpraugrik, figyel, vigyáz,
– égnek csavart fekete ágyucső,
most látni, milyen óriás –
lámpáját felhőkbe akasztja,
ő maga homályba vész
s az alvó Genova fölött
a végtelenbe néz.

 

 

 

A Sátán Műremekei

1926

 

 

 

 

Mérget, revolvert

Mérget, revolvert, gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
gégédet, őrült!
– Nézz szét: valaki kilopja
szemedet a homlokod alól,
friss vágyaidat hintója elé
fogja paripának, meleg szivedet
feltalpalja a cipője alá
s nyomorodból arany palotát
épit magának – –
Nézd: százezrek, milliók
sorvadnak sirba, nyomorult
barmok, testvéreid,
akik valaha,
mint te,
hittek, akartak – – Óh
nyisd hát ki boldogtalan szemedet,
te szegény,
frissenjött fiatalember,
te naiv, te őrült,
és menj haza,
állj tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra –
– – aztán rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán!

 

 

 

Negyedóra Isten és a Hivatal közt

Áldassál, gyönyörű
reggel, ki meleg
hullámaidat arcomba csapod,
mikor szomorú
kapumon kilépek!
Már mögöttem az isten
békéje, mégis
áldassál, gyönyörű
negyedóra, aki
rohanó villamoson röpitesz
a város felé,
a munka felé,
gyárba, irodába, a kuli nap
börtöne felé,
de a lelkeken, ablakokon még
beöntöd a napfényt!
Már csak ilyenkor
vagyok, aki vagyok,
csak ilyenkor lophatom
fiatal szemeimbe
az édes élet melegét,
siető lányok lábairól
a napsugár harisnyáját,
az ifjú vágy tilos utjait,
– már csak ilyenkor
vagyok a magamé,
csak ilyenkor a testvéreimé,
mindenkié,
aki most
itt s mindenütt
velem együtt rohan a rohanó
villamosokon
a pénz felé,
a város felé,
az inkvizítor munka
irigyelt kínkamrái felé
s végiggondolja mind, ami szép,
és elsiratja, ami öröm,
mert ez a végső
búcsú magunktól, ez a perc
a munka előtt, napos utcán:
ez a perc a miénk, a pihent
érzékek lázadása, szabadság
mindennapos reménye,
egyetlen szent negyedóra
Isten
és a Hivatal közt:
Áldassál, gyönyörű
villamosút, arany
reggel, amiért legalább te
megmaradtál, – és köszöntsd
vissza
vígan a halni indulókat!

 

 

 

Operába indul az autó

Operába indul az autó,
s mintha a puha nagyúri szalon
gördülne vele, boldogan
élvezi az isteni hölgy a tél
idilljét, a rohanó táj
komoly varázsát.
De mit ér nekem
a hó varázsa? mit e gyönyörü est
fehér nyugalma, mikor
otthon hideg van
és nincs mit enni?
Diákkoromban szivszorongva
néztem az első
pelyhek táncát az ablakon,
később a ródlipálya csak
állást jelentett:
gazdag gyerekekre vigyáztam
hogy ki ne törjék a nyakukat –
s bár azóta folyton dolgozom:
széntől repedhet most a bányák
szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek
mégis a foga vacog,
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből
roskadó vonatok, nekem
még jó, ha félmázsa hitelt
ad az irgalmas uzsora.
Hol van hát isten, aki
nem énmellém áll, amikor
pörlekedem vele? hol akad
egy isten is, aki nem sír,
mikor, itt,
álomszerü villák zuzmarás
kapui előtt, e fehér
estében, a zizegő
hópelyhek alatt
reménytelenül dideregve
én, a kuli,
poklok mocskára-tüzére
gondolok
s igy nézek, szótlan, az elsuhanó
reflektor fénye után?!

 

 

 

Áldozatok

Zajosan dördűl a revolver
s a jólszituált kereskedő
halála átveri sziveteken
a Pénz meg az Üzlet
rémületét.
De én
azt mondom: halljátok meg a
zajtalan omlásokat is,
a tömegekét, az észre se vett
borzalmakat, az egyetemes
üzlet parancsait, amely
már a startnál lefog és
előre elítél:
nézzétek az élet
húsevő tömlöceit, a sok
halálbapréselt akarat
fuldoklását, a rakétás
felszín alatt a sivatag
kétségbeesést,
az emberirtó
munka fegyenceit, kik a kényszer
fegyvercsövei előtt
szótlan menetelnek elérhetetlen
oázisok felé s nem is
tudják, hogy gyermekeikben
csak nyomoruságuk örök
folytatása következik. –
Zajosan
dördűl az előkelő
áldozat fegyvere, nekem
mégis jobban fáj
az a másik, a sok, az a számtalan,
számontarthatatlan, zajtalan halál,
bennem örök-fekete
tengerzúgás az a néma panasz,
a tömegeké, a hétköznapoké,
s mióta egyszer
meghallottam, minden revolvert
tuldörög füleimben
a sivatag éneke, a porszemek
sirása, a névtelen
reménytelen,
embertemető, istengyilkoló,
végtelen,
üres és fekete csönd.

 

 

 

Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek,
a beteg előtt felrakja kegyes
álarcát a világ.
„Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a
társadalom; e két csodaszóban
egyesülnek a szétdult
parlamentek
s még a rablók kapitányai is
megpróbálnak valami
nemeset hazudni. De ki látja
a harmadik rémet, az örök
járványt, amelynek
kórháza a város, az egész
ország, országok? Óh, ki látja
a legnagyobb kórt, az emberiség
örökölt terheltségét, ki látja
közületek, Nagyok,
a szegénységet,
melynek gyógyithatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit hurcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban, nászéjszakánkon
vele oltjuk be a jövendőt
s évezredek óta miatta
fetrengünk a butaság
mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,
mikor látod meg a beteget
a szegényben? Gazdag, óh, mikor
jelenik meg pilládon a szánakozó
borzadály könnye, amely
egy-egy szörnyű betegágy előtt
néha mégiscsak kicsordul szemedből?

 

 

 

Magasból

A nagyságos asszonynak egy falatért
kezet csókol a koldus. És mégsem ő
igazán szánalmas, hanem az,
a másik, aki már
ember lehetne, de csak
a parányi siker megvesztegetett
bérence s aki
egy kis élősdi nyugalomért
boldogan meglapul a Nagyok
lábainál,
az az igazi
gyönge s nyomorult, aki
lelki békéjét falat kenyerekkel
egyensulyozza… De más,
de más mellette a nagy,
a hatalmas, az igazi ember,
aki küzd és ezer idegen
akarat kezéből
kiveri a pengőt, óh, milyen
más az a lélek, amely
a veszélynek elektromos
mezői s az érdekek alá-
aknázott tájai fölött
vezeti a pénz vagy a hit
nagyszerü hadjáratait és az erő
halálfejes lobogóját
nyiltan feltűzi a legmagasabb
ormokra – Óh, be egyformán kicsiny
onnan a koldus,
meg a nagyságos asszony óvatos
könyörülete, s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan,
fentről,
ahol az önzés
óriás toronyőreivel
hiu harcban
csak a legbátrabb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak!

 

 

 

Miénk a napfény

Miénk a napfény, a levegő
s mindaz, mit a pénz
nem zárolhat; miénk
a test, mely még friss és erős,
s a lélek, mely ép ugy örül
és szenved, mint a gazdagoké. –
De mit ér ez a test,
ha nap-nap után lopja erejét
az idegen boldogulás? Mit ér
a lélek, ha csak hulladék
jut néha néki? Mit akar
az a sok nyomorult, aki egymást
teszi fölöslegessé, mit akar
a sok koldus, aki rá sem ér
örülni az élet
ingyen-szépségeinek, mert
ahogy ő a mindennapi kenyeret,
ugy eszi őt is a
mindennapi kenyér?! – S ha százszor-
szent is a bölcs
lemondás szomorusága és
ha csoda is mindaz, amit a pénz
nem vehet el:
mit ér szegénynek az utcasarok
tavaszi fénye, mit a percnyi
öncsalás, – mit ér
a robotolók örök
erőlködése, ha sosem
látják meg istent, azt, aki az
ingyen napon és levegőn túl
adhatna még valamit,
hogy ne maradjon
hetedizigleni unokáik
számára is a nélkülözés
rémuralma a jövő?

 

 

 

Játszópajtások

A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt,
látván, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa
mily unottan zötyögteti
a leütött
kis borjut végig az utcán,
a szép kis bocit, amely épp
akkora, mint amelyiknek
csengős mozdulataira ő
ugy emlékszik gyerekkori
nyaraiból. Nagyon
szomorú lett a szive: ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkivüli: ő
rögtön látta gyerekkora
négylábú játszótársait,
mind-mind a sok
aranyos kis életet, a sok
aranyos állatpajtást, amely
ugy eltünt a későbbi, sanda
igavonókban,
a másokért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, pedig a
mindennapi életet
életével fizető robot
szomoruságától mily messze volt
ugribugri
fiatalságában valamennyi
kedves kis testvér! Valahol
igy járt mind, valahol
kések és taglók nélkül is
gyilkolja szegény
bocikat s barmokat valami
lelketlen hatalom:
kések és taglók nélkül is
rettenetes
az állati sors, rettenetes,
és csak az emberek
nem érzik, ahogy
nem érzik azok sem, a többiek,
akikre most
szintén visszagondol, az egykori aranyos
emberpajtások: azok bizonyára
már rég nem törődnek egykori aranyos
boci-pajtások ugrándozó
emlékével, az isteni-édes
indulással:
állatok lettek mind, fujj, állatok,
nem ugy, mint ő, akinek
finom lelke most oly szomorú
szemrehányással nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó, szivtelen kocsist.

 

 

 

Isten országa

Egy vén potroh három milliárdot
fektetett be a színésznőbe… De
nekem is mennyi pénzt
kell még keresnem,
mennyi pénzt, és mily nehezen,
csak azért, hogy
legyen mit ennünk! – Szegény vagyok
s húsz-harminc évig elélek és
naponta enni kell, aludni,
naponta enni-adni nálam is
szegényebbeknek, még legalább
húsz-harminc éven át
naponta – miből? Időm s idegeim
rabságából!… Óh, mert hol a pénz,
hol van másutt? Eldugták a világ
négy táján, kövek és reteszek
alá-mögé, mindenbe, ami
nem érdekel,
robotba, földbe, aranyba, rabló
tervekbe, színésznőbe, ezer
hejehujába, fegyverek és
parancsok megközelíthetetlen
vastornyaiba – Óh, hol a pénz,
az enyém,
a nem-levő és sose-volt
élet nyugalma, időm s idegeim
szabadsága, húsz-harminc iszonyú
év megváltása, hol az egyetlen
menedék, hol az isten
országa, ha nem
az egyedül-irgalmas halálban?

 

 

 

Wild West Európa

Nagyvárosokban, a pénz
aszfalt-preriin,
éltető
fűért loholnak egész nap
a jámbor csordák. De van,
akinek
a hús is elég
s a húsban rejtőző arany:
szabad a préda,
hősök száguldanak motorokon,
ujszerü fegyverek
csattognak zajtalan, irodák
könyvelik a diadalokat –
s a legügyesebb testvérgyilkosoknak
este a szerelem
ünnepi istállóiban, a csodarevü
tetőpontján
egyszerre kétszáz meztelen
női comb tiszteleg.

 

 

 

Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech!
Nincs pénz, és: tárlatok! opera!
Nincs pénz… De te sohasem
ölelted nyomorodba az
örök embert, te sohasem
láttad meg az egyéni
példában a kiraboltak örök
törvényét:
nincs pénz, pedig már csak a meztelen
életről van szó! – Hogy fussak én
boldog lélekkel a tavasz elé,
mikor nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, és kenyeret
akarnak! Hogy nevessek én, mikor
nincs pénz
és pénzért mérik a napokat, és
nincs pénz
és enni kell és valami folyton azt
suttogja-üvölti
bennem, hogy szörnyü hazugság
minden: hazudik rajtam a jó ruha,
hazudik az estélyi cipő
s hazudik a perc, amely
néha,
mint most is,
becsábít a Hangok és Szinek
gyönyörű bűntanyáira – Óh,
mit érdekel engem a zene, mit a
szépség, a lélek
mennyei kedvese, vagy akár
csak az új tavasz is, mikor
nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, s kenyeret
akarnak, – hogy hihessem el,
hogy érdemes élni, mikor
nincs pénz
és enni kell, és mindenütt
csak a testi szükségletet
látom a nyomor fekete
köztársasága fölött, és
a fizikai lét örök
zsarnokát, a Szövetkezett
Pénzt, Őt, az igazi Urat,
aki légies és rettenetes
talpával rajtunk, szegényeken áll,
torkunkon áll, de nem tapos el,
mint a láb a férget,
és éjszakánkat távoli
fényjelekkel csillagozva
sose hagyja kihunyni bennünk
gonosz cinkosát, a reményt?!

 

 

 

Nézlek, szeliden, szótlanúl

Nézlek, szeliden, szótlanúl,
de tudom, hogy félsz, ha látsz.
Koldus vagyok, de maga az isten
markol szivedbe, mikor
a tetteidre gondolok.
Gyűlöletnél hatalmasabban
hatol beléd a néma vád:
szemedben örök tűzvész vagyok,
füleidben félrevert harang,
felrobbantom pilláid alatt
a szundikáló délutánt,
vacsora helyett undok sebeinket
csempészem tányérodra, és
nem menekülsz: felköltöm alvó
lelkiismereted,
hogy férgei, mint almát a pondró,
marjanak, s éhes vérebei
széttörjenek, ketrecüket,
s mint téli hegyek utasát
a farkasok, életedet
darabokra tépve temessék
viháncoló
bendőjük melegébe.

 

 

 

Harminc ezüst

Hallgass, tehozzád nincs szavam.
Nekem nem kell a keresztény
lemondás, és tisztelem a
harcos életet, a dolgos
önzés papjait is, de neked
azt mondom: Hallgass, képmutató!
Hallgass, tehozzád nincs szavam.
Úgy emlegeted, mosolyogva,
az igazságot, mint első, naiv
szerelmét a kész férfi, pedig
belőled csak a keserű
pillanat szólt, sosem az Ur,
s mióta biztositottad
kis pénzedet, a sosem-ismert
isten ellen
fordulsz a megértő szánakozás
mosolyával s lapuló
félelemmel, hiszen ma már
az osztott koncot véded – – Én
nem hirdetem a keresztény
lemondást és tisztelem az
ellenség hőseit is,
de te hallgass, mert a harminc ezüst
túlcsörgi szavaidat:
lapulj, nyomorúlt,
te csak a rablók kis cinkosa vagy!

 

 

 

Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt síkok fölött,
a nap s a fürgébb
levegő túlvilági
magaslatán
a barbár hegytető elegáns
palotájában,
függőleges sinek acél-
törvénye szerint, hintázó emeletek
előtt, suhog a zümmögő
lift
és benne egyenruhás
hódolat hozza-viszi
a kényes nőket, elegáns urakat,
bonyolítja a szörnyű
palota titokzatos
anyagcseréjét, ragyogó
termek és halk hálószobák
között, fel-alá,
bezárva őket a zümmögő
buvárkockába, melynek
üvegén hüvösen átdereng
a fölhasitott emeletek
tengerfenék-ringása, – a lift
csak hordja a husokat, különös
virágokat, csak hordja a drága
bőröndöket, frakkos urak
zsebében mágikus
lapjait a pénznek, elfinomult
szükségleteit a testnek,
csak hordja az elfinomult
sok testet, a roppant
üzem táplálékát, a lift
csak hordja, függőleges
sinek acéltörvénye szerint
suhogva fel-alá,
pompázó terheit, – – és
útjába csodálatos
törvények parancsa szerint
bekötnek a tülkölő
országutak, belefutnak a
boldog vonatok, mialatt
észrevétlen dolgoznak a pénz
rejtelmes messziségekig
ereszkedő szívócsövei és
megindulnak a sárbasüllyedt
sikságok, távoli tanyák,
vetések, gyártelep, alázatosan
fuldokló vér s a munka, hogy
ezer átlényegülés után
mind fölszívódjanak és
sertéscomb és fiatal
lányhus egyformán jusson a
roppant üzembe és
a magába bebörtönözött
liftben az egyenruhás
hódolat tovább
ringhasson a fölhasitott emeletek
között s tovább keringjen a vér
az elvarázsolt testben, fönt, a hegy
tetején, a fürgébb
levegő s a fény túlvilági
magaslatán, ahol
élő arany sugarakban
ragyog a megvetett s kifosztott
nyomorfekete világ
ég s föld között lebegő koronája.

 

 

 

Egy jelentéktelen író halálára

Meghalt a koldus öreg, és előkelő
ismerőse, a pénz,
a hírre megismétli, hogy
nem tartozott az Igazi
Nagyok közé szegény… Nem tartozott,
igaz, – de én
azt látom, azokat, akikhez
tartozott: nekem az eltiportak
rettenetes sorsa fáj
az emlékében. Tudom, fiatal
évei hogy fultak bele
a nélkülözés
vakondok-tárnáiba,
most is látom, megalázott
lelke, mely a gondolat
léghajóival istent
próbálta elérni, drága lelke
mily tehetetlenűl
vonszolta a mindig-hiányzó
pénz halálos sulyait, én
láttam, hogy amíg
szegény öreg a reménytelenség
utcáin vagy a bosszús irgalom
előszobái előtt, sötét
folyosókon, végigácsorogta
élőhalott napjait és az
üzlet már rá se nézett: elegáns
autókon tülkölt, repülő
vonatokon suhant, meleg
gyermekkacagással, gondtalan
szerelemmel, ennivalóval és
nyugalommal s a szépség százezer
fűszerével táncolt el előtte
az élet, szegény öreg
krajcárleső szemei előtt
tulvilági
könnyűségben tündököltek a pénz
ravasz kis ügynökei, akik
szintén nem tartoznak a maguk
céhének nemzetközi
értékei közé, hiszen
sem a rombolás,
sem az épités nagy tettei
nem koronázzák megbecsüléssel
homlokukat, s csupán az ördög
emelte-emeli őket
ilyen öregek és fiatalok
fölé, a dolgozók,
a kicsinyek, a jelentéktelen
milliók, a silányak
rettenetes sorsa fölé,
őket, a jelentéktelen
piócákat, akik
ráfeküdtek az élet
ütereire, a kalmárokat
s üzéreket, akiket
telefondrótokon át is
hizlal a pimasz arany,
a vak pénz, mely nem üdvözít,
de megszabadít a kárhozattól, –
óh, csak a Sátán
emelte ezeket a
nyomorultakat a nyomorultak
fölé, a szegény
halott költő fölé, aki
már nem kér koszorút, de szól,
nagy, néma, fekete árny:
Térdre, elrabolt életem előtt,
térdre, Többi Silány!

 

 

 

Az Első Kút panasza

Más seb is van, és néha, igaz,
összeomlik a pénz-torony,
de szétloccsanó romjait
mohó delejével
rögtön magához rántja a
többi nagy pénz. Néha, igaz,
százfele indul a csörgedező
arany, de ujra összegyűl
egy óriásnál, összegyűl
szent kínunk, a boldogító,
csodatevő, toronyrakó,
gyémántokká, színarannyá,
száz erővé átváltozó,
száz erőből táplálkozó,
jajgató és mindenható
drága, drága vér,
összegyűl, de az uj hatalom se
törődik vele, hogy
honnan, melyik Első
Kútból buggyan elő
az örök folyam, s megelégszik
az utolsóelőtti állomás
vizsgálatával. Nem segit
a toronyomlás, a sikeresebb
üzlet győzelme, az uj
gazda se hallja soha
az örök sikolyt:
Emberek,
nézzétek egymást, nézzétek a
porbahullt századok porbahullt
népeit, nézzétek és
irtózzatok:
minden vigalom kétségbeesés,
minden szépség szenny és halál
és minden perc gyönyörű palotája
börtön valahol valakinek,
hisz az az erő, az az öröm
mind-mind sivatag századok
ereiből folyt ki, sivatag
népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott
magasba, sugárba,
aranyba, toronyba
dermedve, eleven
szökőkút – – jaj, belőlünk
szivárog és buzog a vér,
a mi sebeinkből
szakad a forró
csodaforrás: a mi tüdőnk
liheg a száguldó mozdonyok
kazánjában, a mi rongyaink
szennyéből szövődik a selyem,
a mi megtagadott
orvosságunkat, kenyerünket
issza-eszi
pezsgőspoharakban és
inyenc tányérokon a pénz,
a pénz, az Isten,
a régi, az uj,
az örök,
a hadak és kulturák istene,
aki szörnyű ágyúihoz
szenteket gyűjt maga köré,
művészeket, csodálatos
mestereit
szónak, színnek, kőnek, muzsikának
s a boldogság tornyaiban, az ő
mennyei lelkükön
szürve át minden pillanatot,
felejti, hogy
minden öröm kétségbeesés,
minden szépség mocsok s halál
és minden szabad perc iszonyú
börtön valahol, valakinek, –
nekünk,
sivatag századok sivatag
népeinek,
akik tehetetlen
nézzük, vak vándorutjain
itt is, ott is
hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé,
magasba, sugárba, arany
szökőkutak tornyaiba
az idő, az időnk,
az erő, az erőnk, a
szépséggé és hatalommá,
bölcsességgé, színarannyá,
átváltozó, mindentudó,
jajgató és boldogító
drága vér, mely szakadatlan
ömlik,
ömlik
csukhatatlan sebeinkből.

 

 

 

Beszéd a szomorú őrülthöz

Hozzád csak a kézigránát
döreje ér föl, Pénz,
bosszú istene, aki acél-
érdekek fellegváraiban,
túlnőve az egyének
akaratán, ágyúkoronázta
sisakban, a gyűlölet
páncélöltözetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
fölé tolakodva állsz a világ
bástyáin, óh Pénz,
tudom, hogy
hozzád csak a kézigránát
beszélhet, én
mégis beszélek.
Nagy árnyak dőltek végig a földön,
de már süt a nap. Szeliden
susog az alkonyi szél, megint
futkosnak a fürge hajók s a vidám
vonatok, gyönyörű
hőskölteményeket teremt
a milliókezü munka, édes
idilleket a szív: ma is
ember az ember és becsületes
munkája után
ma is jutna mindenkinek
annyi szabadság,
hogy érdemesnek lássa életét.
És élünk s mégis hazudik,
aki életről beszél. Hazudik,
aki vigasztal, s jaj, hazudik
a gazdag is, aki
szabadnak hiszi-mondja magát:
mindnyájan egymás rabjai vagyunk
s kezünkben a véletlen kardjaival
vakon küzdünk vak ellenek
ellen, a fekete isten
árnyékában, amelynek
uj éjszakája ránk zuhant.
Ki hozta, ki akarta,
ki tolta égbe a fekete
istent? S ki meri
mondani, hogy ember
csinálta, főnök, tröszt, király
vagy állam, ki hiszi, hogy
ember csinálhat ennyi romlást?
Pedig az csinálta,
az ember csinálta:
mindenki a részt,
senki az egészet,
és csak most érezzük teljes
hatalmában a rettenetest,
a megfoghatatlant,
a káprázatot,
aki az egyetlen valóság,
hisz már pestis tőle az alkonyi szél
muzsikája, hazug
rontások eszköze a
szeretet, hazug
rontás a szépség, hazudik
minden ideál,
mely túlcsábít az emberen,
s romlás a munka: mások
koncáúl őrzi meg a test
erejét, hogy holnap és holnapután és
mindig a másik, a láthatatlan
zsarnok, hogy valaki mindig
kiszedje belőle a vér
aranyát:
és sehol sincs senki, aki igazán
ura volna a nagy
prédának, sehol se látjuk
a személytelen rablót, aki
céltáblája lehetne átkunk
késeinek, a szó
kézigránátjainak, sehol se látjuk
a mindenüttjelenvaló
mindenható erőt, amely
mindnyájunkba rejtőzve áll
a világ bástyái fölött és
csak játszik a földdel és
meg se látja a robotoló
nyomoruságot és
neveti fölkent ügynökeinek
gőgjét, hiszen a
pénzfejedelmek legbizalmasabb
konferenciáin is ő
elnököl s láthatatlanul
diktálja akaratát, amely
országokat fölperzsel és
nyugodtan adja-veszi
nemzedékek életét, mint
handlé az ócska rongyot!
Óh, bosszu szomorú
istene, hozzád,
csak a kézigránát dörrenése
ér föl, én
mégis beszélek:
Pénz, tehozzád
beszélek, és ha
nem hallgatsz is rám, fölkiáltom
süket füleidhez: én
téged sajnállak, akit
megőrjített embercsinálta
becstelenséged: én
tisztelem a bosszút, mely alkotód
zsarnoka lett: csak állj
ágyúkoronázta aranysisakban,
a gyűlölet
gyémántvértezetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
felhői fölé
nőve, a legmagasabb
bástyákon, és
csak nézd, nézd,
undorodva,
hogy járja iszonyú
vezényszavaidra halhatatlan
haláltáncát az emberiség!

 

 

 

Három törvény

I.
Szeretet
Meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket isten e szép
világba, ahol
már minden valakié. De az
egyforma meztelenséggel
mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre: első csodaként,
örök csodaként, az érdekek
zsufolt tülekedésében is
szeretet fogadja az uj jövevényt,
a gyermeket,
isten folytatását, szeretet
neveli, és
ez a mennyei kezdet
kiséri, mint
emlék s remény,
harcaiban a férfit, aki
lassan beilleszkedik
a közös munka üzemébe,
ez az első szeretet
ad erőt neki, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvényt hirdeti: meztelen
húsból meztelenűl dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsol össze kicsit és
legnagyobbat, szeretet,
mégiscsak a megtagadhatatlan
szeretet őrzi
a rend egyensulyát, szeretet
dolgozik a javító
idő szivében
s éltetve az egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épit a Szeretet.
II.
Szabadság
Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy, és
semmit sem ér, mert nem kötelez.
Meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi:
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerűl, rabolni kell,
valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a különb
erő diadalmas kezeivel
a természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensulyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére:
az az ember az élet
igazi fia,
aki mer, az egyén, akit
nem nyom el a zsufolt érdekek
tülekedése,
hanem aki betölti
rendeltetését,
s ha pusztít is, volt joga rá,
hiszen csak az ős
törvényt példázza, melyet hasztalan
cáfol a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
tör ki a Tett!
III.
Igazság
Hazugság harsonája, bolond
törvény a puszta erő
e földön, ahová
meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket az isten:
itt már minden valakié,
itt már az erőt is előre
szétosztották, s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz:
páncéllal védi örökösét
s a másikat sorsára bízza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
talán a haszontalan, becstelen
gyomlálja ki
bérelt kezekkel a jót, a nemest,
s ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztit-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem
a sose-voltat,
az eljövendőt,
az eddig örökké csak bebörtönözött
uj vezért, aki uj szeretet,
az uj vezért, aki uj erő,
az uj vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legmodernebb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyúkkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszálló világos erőt,
amelynek ura
elsöpri az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
buta egyensulyát,
s vegye bár föl teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát és égesse föl
mindazt, ami
szépet és jót tíz ezredév
megalkotott: joga lesz
rombolni, mert
a felszabaditott emberért
ő ujrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak ugy lehet, ha Érte küzd
a szolga tett!

 

 

 

Őrangyalok

Barátom, ki a halhatatlan
nyomornak megváltást keresel,
ne a halált, – a Sötétség
s a Káprázatok
isteneit ünnepeld!
Különös
őr-szellemek ők.
Még nincs meg az ember, amikor
jön az egyik, a fekete angyal,
könyörögve néz a tények
arcába, aztán
elborzad, és irgalmas keze
már az anyaméhben,
előre, igyekszik
becsukni a lélek szemeit.
S ha nem sikerűl
a részvét tette s a gyászruhás
angyal később is hasztalan
próbálja kilopni
védence agyából a fény
szomorú erejét,
jön a másik, a látszatok
tűzszárnyú angyala, aki
kitalálta az antikrisztus
csodáit és aranyat
csinál a kavicsból.
Áldott ez az őr is, mint sötét
testvére volt:
felelőtlen álmodozásra
tanítja az ifjút s az érzékiség
lidérceivel messzecsalja
az igazság vigasztalan
képeitől a szemeket:
szent ez az angyal is, ez a
tündöklő csaló, hisz amikor
korcsmát nyit a földi
kétségbeesésnek
vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban
felejteni
csábítja az önzést:
látja, óh,
jól látja az aljas, az egyetemes
komédiát
s legalább utólag
igyekszik menteni. – Óh,
barátom, szent ez a két különös
angyal, aki sírva
áll két semmiség között
s addig is, míg őrváltás lesz,
éjszakával takargatja,
lázálmokkal vakítgatja,
ahogy tudja, boldogítja
a valóság töviságyán
félálomban hánykolódó
tehetetlen, menthetetlen,
halhatatlan életet!

 

 

 

Van lelke a pénznek

Van lelke a pénznek! Én tudom,
a büszke arany
jobban fűt, mint a bor, de belül
csupa szégyen és vacogás:
finom esze tudja, miből, milyen
nyomorok árán
gyült össze, érzi, hogy
harc, gyűlölet, vagy leplezett
szemrehányás fogadja mindenütt:
bujna kifelé mindenütt
gazdája zsebéből
s nem kell hozzá panaszos száj
vagy fenyegető tribün,
fél úgyis, vagy legalább
rosszul érzi magát
a szegények közt. Óh, én tudom,
van lelke! s azért menekűl
autón, azért rejtőzik
párnázott-őrzött ajtók mögé,
mert azt hiszi, hogy
lelkiismeretének
füleit betapasztja, szemét
becsukja majd a magány.
Van lelke a pénznek, barátaim! Én
voltam titkára, tudom, hogy
cinkosa bár, orgyilkosa is
a másik pénz,
láttam, mennyire vágyik
a jóság örömeire,
mennyit gyötrődik, amíg
kiirtja magából a szeretetet,
amely mást boldogít,
de őt megölné. – Barátaim,
gondoljatok néha az arany
titkaira, nyugodt becsület,
gondolj a pénz, a nagy pénz
poklára és
sajnáld szegényt!

 

 

 

Az örök virrasztó

Legjobb aludni, tudom, pedig
számomra csak pár éve születik
ujjá nap-nap után
és könyörtelenűl az élet, –
mit akar hát velem az anyag
örök vándora, az élő
isten,
mit őrködik örök-egy élete
bennem? s mit a többi
féregben, évezredek
pusztithatatlan-pusztuló
népeiben, akiket csak
magával állit szembe, mikor
egymást ölik vagy ölelik?
Óh, aludni!
Reggel
még azt hiszem, hogy
csak szórakozik velünk, nyomorult
töredékeivel
s játékos kedve nem is
akarja az alakzatok szüntelen
keverésében megtalálni
a végső kombinációt,
de mikor a zúgó
nappal után megjön az est
békéje, ugy érzem:
ő is szeretne megpihenni
saját ellentéteinek
egyensulyában s ő maga
szenved legjobban, amiért
sikertelen próbálkozásait
unva, a halál gyors kezeivel
ujra meg ujra hiába
temetteti
húsunk sírjába oszthatatlan
lelke darabjait:
s mikor éjjel eloltom a lámpát,
kimerült fejemnek
azt sugja a párna, hogy
a legszomorubb embernél is szomorubb
s fáradtabb már a sose-mozduló
kőnél is az erős
isten, amiért sose tudja
lecsukni magában az idő
lázas pilláit s millió-
millió öngyilkosság után is
tovább kell virrasztania
halhatatlansága élő
kriptájában, az anyagban.

 

 

 

Tárlat: a Sátán Műremekei

Boldog, akit pálinka butít,
boldog, kit a szépség
kápráztat, boldog mind, aki
csak részleteket lát. – De ha anya
helyett egy isten
nyitotta föl szemed, akkor
a halálos éjben mindenütt
tűz, tűz lobog fel,
tűz, tűz kering
körötted és te mindenütt
őt látod, a mozgó
viperalángot,
a tüzet, amit
széthurcol a mozgó
ember a földön, a tengereken,
a parázsagyu gondot,
a tűzkigyókat
látod csak az éjben,
a mult s a jövő
üveghegyein túl, a nyugtalan önzés
gyujtogató parazsát, a tüzet,
a tüzet,
tűzoszlopokat, aranyrudak és
a puskatűz aranyát.
Átkozott vagy,
ha látni tanultál,
átkozott vagy,
ha látod: a Sátán
mennyi szenny
tüzéből festi be a halál
gyászpompás keretei közé
Műremekét, az Életet:
jaj neked, aki látsz,
jaj, neked, Isten
látó fia, jaj,
mert bárhova fordulsz,
örökre előtted
az idő vándor falain
az Ember égő tárlata:
számodra nincs
butúlni ital, vakúlni szépség,
s üss bár karót boldogtalan
szemedbe, feléd
a végső éjszaka
egéről is az olthatatlan
tűzvész
rémült freskói lobognak!

 

 

 

A Bazilikában zúg a harang

A Bazilikában zúgott a harang
s a parkban két fiatalember
vitázott a költő
égi-földi feladatairól.
Én a földet védtem, és mialatt
a barátommal hadakoztam,
mialatt magammal hadakoztam,
úgy éreztem, egy harmadik
áll mellénk, láthatatlanul
egy harmadik, valaki, idegen.
Munkás lehetett, vagy munkanélküli,
figyelte vitánkat
és én hallottam gondolatait.
Igy válaszolt:
Ez az égről beszél, az a földről,
mégis szövetségesek,
egy lélek ez a két fiatalúr,
kétarcú ideológia.
De hát az én
bendőm, a gyalázatos,
enni akar, s természetellenes
vágyát se földi, se égi szó
nem elégítette ki még sohasem.
Szeretnék közbeszólni, egész
egyszerűen, szeretném
megmondani, hogy
az én gondjaimat mellényzsebéből
kifizethetné akárki nagyúr,
miért vagyok hát az anyagiasság
rút mintaképe, miért
nem tudok én is oly ideálisan
gondolkozni, mint ők, akik
csak a jó vagy rossz angyalok harca iránt
érdeklődnek, holott
én, aki, ugy-e,
hordtam, tudjuk, a követ, hogy
legyen lakásuk (ha nem is
fényes, de jobb
az enyémnél) és a ruhájukat
szőttem, megvarrtam, aki a földet
túrtam, cipőt, kalapot
csináltam nékik, stb., és
fűtöttem a gyorsvonatot, amikor
gyógyúlni, tanúlni Capriba
vagy a Dolomitokba
utaztak, s aki láthatatlanúl
dolgoztam nekik ezer meg ezer
alakban, mondom, szeretnék
közbeszólni, hogy én, az önző
materialista, szintén
ember vagyok, noha sokkal
jobb volna, ha buta barommá
degradálnának a fiatalurak, – szeretném
megmondani, hogy
az én szemeim is látni akarnak,
isten teremtett engem is,
a szépre, jóra, ideálra
van hajlandóság bennem is,
és az én gyerekem se kutyakölyök,
bár elsősorban enni kér,
s amennyit a boldogok érnek,
annyit az én lelkem is ér, –
miért nem néznek hát rám is olyan
érdeklődéssel, mint a levegő
angyalaira, miért nem
beszélnek helyettem, aki még
bánataimat se tudom
az isten törvényszéke előtt
elmondani tisztességesen, – miért nem
dolgoznak, ahogy tudnak, azon,
hogy valamikor én is örüljek,
hogy ne dolgozzon annyit az anyám,
mért nem biztatnak, hogy lesz nekem is
ideálom és hazám,
és e hazában valahol
lesz még számomra hely,
ahol egy kis nyugalomért
meghalni mégse kell, – –
mért nem mondják, miért nem
érzik ezt az angyali fiatalurak,
akik oly lelkesen távcsövezik a jó
s rossz angyalok harcát, de nem
látják a legszomorubb
harcot, s hogy én
közönséges állat maradok
az örök szegénységtől, mialatt
a Bazilikában zúg a harang
és ők meg utódaik századokon át
vitáznak a költő
égi és földi feladatairól?

 

 

 

Gyermekek, tiétek a jövő

Első a gyermek! Nézd, ez a sok
friss élet, amellyel
csak bolondozik az apja, mikor
munkája után hazamegy, ez a sok
csöppség, aki gondtalanúl
játszadozik utcán, ligetben
és otthon, az asztal alatt, és
nem tudja, hogy
van osztályharc és kongregáció,
ez a sok
kis akarat, ez a sok
felelőtlen és komolytalan,
szegény vagy úri
kis ember, akit talán
meg se látsz, ha nem a magad
asszonya hozza eléd, ez a sok
gyermek, mire töprengő fejeden
megjelenik az első
ősz hajszál: ez a sok
uj ember észrevétlenűl
melléd áll s durván vagy szeliden
átveszi tőled
a terv s a tett szerszámait – és
ki tudja, az a kis csibész,
aki még csak ágaskodva tud
cukrot lopni zsebedből,
ki tudja,
nem az, nem ő
menti-e meg majd életedet
a klinikán, nem ő
építi-e majd palotádat, komoly
cipőidet nem ő
talpalja-e, ki tudja, nem ő
itél-e halálra a törvény
teljes pompájában, nem ő
gyujtja-e föl, kacagó
asszonytest, fáradt érzékeidet,
s ki tudja, nem őrá
próbálsz-e dobni, érdekeidet
tipró népbiztosra, fekete
bombát, nem őt
csodálod-e meg különös
verseiért, vagy öreg kezed
nem neki tapsol-e majd
valami népszövetség
karzatáról, a zseniális
ifju vezérnek? – – Óh, örök
hullámverés forrása, idők
élő hídja, reményeink
tartaléka, Gyermek, piciny
játékszerünk, ki a jó vagy a rossz
tetteiben uj erőddel
mindig átlépsz szülődön és
akaratunkat a halálon
tul, ismeretlen állomás
felé vezetve, egyszer talán
mégiscsak megteremted az
Uj Embert s az Igazság
Országát: sirva térdelek
komolytalan játékaid
elé s a remegő
remény s a boldog alázat
mindig csak azt
suttogja bennem, hogy tiétek,
óh, gyermekek, tiétek a jövő!

 

 

 

Szövetségesek

Ugy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek.
Ugy látszik, mondom… s csüggedek:
gyöngeségem moralizál,
amikor az erőt szidom,
az érdekem moralizál:
pedig tán nem is rossz, ami rossz,
s az élet, ahogy van, gazdagabb
és egyszerűbb,
mint hisszük. Moslékon hizott
disznóhusból tündéri lánytest
virúl ki, a liliom
visszahull mocsarába,
és a betegség
époly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak a pénz meg a lélek csinál:
de a világ anyagában
nem jó a jó, és tévedés
minden, ami egyetlen irányt
fut a nagy háló százezer-egy
ágboga közt: az örök
változások úgy elkeverik
a részleteket, hogy csak az őrület mer
s az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre és
csak néha és borzongva sejti
vergődő álmunk, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.

 

 

 

Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz
fut össze itt véletlenűl,
hány ember tolakodik, hány
akarat lükteti össze
a percek mozaikjait és
mennyi erő a körútak
egy-egy mozdulatát!
Ki tud
eligazodni e roppant szövevény
minden szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az utca
rajzában, hordva-termelve saját
parancsát, s vágyait? Óh,
mind-mind egyedül fut
és nem akar törődni senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
irányítják a sikert, véletlenek
itélnek fölöttünk, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyi jót
akartam én is és mennyi rossz
lett az eredmény:
hányszor láttam hitványnak azt,
aki épúgy becsülte magát,
mint magamat én:
óh, hány akarat, titok és vágy
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Jaj,
le kell hunynom a szememet és
rábízni magam a csodára, mert
már nem tudom, mi rossz s mi jó, –
és majdnem úgy
ülök itt a körúti padon,
az utca ezer mozdulata előtt,
mint mellettem az az öreg úr,
aki sorsa
tulvilágából szeliden
mosolyogva nézi,
hogy futkosnak előtte a
gyermekek, és
legjobban annak örűl, hogy
e pillanatban
oly nyáriasan-melegen
csókolja arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

 

 

 

Bérletjegy a MÁV vonalaira

Ahogy az ember élete lejár,
lejárt a tiéd is, aranybetűs,
kis könyv. Tilos volt
látnod az uj januárt, pedig
nemrég milyen bűvös erő
sugárzott szét belőled a
határokig, óh, mily
szárnyas lélek lobogott
prózai nevedben:
„Éves bérletjegy a MÁV
összes vonalaira”!
Meghaltál, már csak múmia vagy,
kisértet vagy, szegény, tavalyi
tündérhatalom,
de én ma is itt
őrizlek zsebeim temetőjében
és sokszor elnézlek:
te, csodatevő,
te röpítettél drága, vad
gyorsvonatokon,
el a városból, ahol
nem volt s ma sincs hely fejemet
hová lehajtani, óh,
soha nem felejtem, hányszor
segítettél, királyi
szellem, menekűlni
a gond elől,
az egyforma, becstelen robot elől,
kétségbeesett
lelkem elől, hogy céltalan
barangoljak új, idegen
életek közt, a Tisza–Duna
tájain, és
felkeressem gyermekkoromat
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli
varázs-szőnyege lettél
a felnőtt gyermeknek, mesebeli
óriás-csizma, repülőgép,
mozgás modern ura, szabadság
kalandor istene, te, kis,
aranybetűs, prózai
bérletjegy, aki napsütött
vasárnapjaimnak adtad
az Alföldet, hogy bokraiban
heverésszek gondtalanúl,
s pénz nélkül is boldog legyek,
mint a csavargó égi madár
vagy a társadalmon-kívüli nyúl.
Nem dobom el holttestedet,
kis könyv, utolsó
utadra belőlem is elkisért
egy év az idő
állomástalan vonatán,
azt őrzöm benned, magamat, –
s valahányszor látlak,
úgy sajdulsz belém,
oly friss, éles, zsongó és tehetetlen
fájdalommal,
mint egy kisgyermek emléke, aki
tegnap töltötte első
éjszakáját a föld alatt.

 

 

 

Örülni kell, akárminek

Nem gyűlöllek már, koldusok
boldog butasága,
és titeket se, dölyfös,
gyönyörű villák, akik a
nagyváros kő-mocsara elől
felmenekűltök
a Gellérthegyre, Rózsadombra, –
nem gyűlöllek benneteket,
szép lányok, gazdagok, akiket
örömünk elrabolt virágaiba
öltöztet a pénz:
nem gyűlölöm én már az ünnepek
magaslataira költöző
boldogságot, sem a lenti
proletár-kacagást,
mert
én mindent megpróbáltam, és
örűlni nem tudtam soha.
Nem gyűlölök
semmit s talán
nem hazudik kétségbeesett
lelkem, amikor
e tavaszi éjszaka csillagos
ege alatt azt súgja, hogy
szent az igazság katonája, de
szentebb, aki örűlni tud
s azt mondja, hogy örűlni kell
mindennek és mindenkinek,
ha más nincs, annak, hogy vagyunk,
hogy örűlni kell,
akárminek,
a látszatnak, a pillanatnak,
örűlni, hogy ti vagytok és
örűlni, hogy legalább valaki
örűlhet nektek, gyönyörű
villák s gyönyörű
testek-lelkek, akik
alacsony nyomorunk elől
felmenekültetek a Pénz
boldog hegyeire – Óh, már
semmit se gyűlölök én és
hunyt szemmel súgom e csillagos
éjszakában: örűlni kell,
örűlni, örűlni, akárminek és
felejteni, jaj, felejteni,
mert
szomorú az igazság
harca, de akárhogy,
akárhogy is: édes az élet!

 

 

 

A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt és szuronyok
rohama csattog, óh, amikor
egyszerre száz torkán felüvölt
a fantasztikus gép-fenevad:
háboru, háboru
önti szivembe a vérét,
szárnyas lobogók tűzvésze röpít,
tűz, sortűz, millió robbanás
veti szét fáradt testemet
s lelkem, ez a halnivágyó
gyáva kis akarat,
ugy ég el ezer fájdalom
önkínzó kéjében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban,
mint egy remegő
állat, ki a rágyúlt
erdő lángpalotáiból
nem tud menekűlni s iszonyodó
kínok közt is csontjáig érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

 

 

 

Szépség, egy pillanat

Mint nyomorult proli az elrobogó
nagyúr után,
úgy néztem utánad,
üdvözűlve és megalázva.
Egy pillanat volt az egész,
arra sem elég,
hogy tested felé
ugorjon véremből a vágy,
arra sem,
hogy igazán megláthassam
mindenható szépségedet:
egy pillanat volt az egész
s utána értelmetlenül
néztem a semmibe,
mint a sebesült, aki érzi
buggyanó vére melegét,
de még nem tudja,
honnan s hol érte golyó:
– egy pillanat volt az egész
s most mégis vezekelni kéne,
káromkodni, dühöngeni,
tiporni, ölni,
téged, magamat,
mindent,
mert ez az egy pillanat is
elég volt,
hogy gondolatban
megtegyek minden
becstelenséget kedvedért.

 

 

 

Zavar

Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanit.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.
Mindenkinek ismeretlen
a másik, – csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
boldogan felejti magát.
Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenűl.

 

 

 

Lányok a nyárban

Szerelmes nyár! Be szép a siető
lányok
mozgása, a könnyü ruhák
lobogása, az édes
selyem, amikor
strandon, kirándulók
gyepágyán, vagy az utcák
napfürdőjében magánál is édesebb
asszonytestekre tapad!
A józan ész intelmeit
felejti a fiatal éhség
és néha leggonoszabb
gondjai közt a szegény is
játszani kezd: semmit sem akar
s mindent akar
és lelke ugy fut a tarka
villanások után,
ahogy a kis cica fut
a guruló gombolyagért.
Lassan bandukol
a vénség, s ellenségesen
néz körűl, mint
paradicsommadarak között
a szürke veréb,
de a Győzelem
szárnyas istennője se halad
büszkébben, mint ruháinak
repeső diszében a szép nő:
előtte elszorúl a szív,
mögötte ébred a kaland
s kiséretében a bűn is
vonzó lesz, tiszta és erény.
Óh, szent szépség, óh, gondtalan
hancúrozása a nyárnak,
silány örömnek mondhat a bölcs,
és gonosznak az öreg:
a fiatalnak
tetszik a nyár
napfürdőjében a lányok
könnyű mozgása, óh, szerelem,
tőled vár vígaszt és koszorút
a fiatal, aki
tudja, hogy
minden szépség igéret és
élőt csak élő boldogít, –
óh, asszonyok, a fiatal csak azt
érzi, hogy
miattatok és értetek
keserű és édes az élet!

 

 

 

Szeretők

Tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy érzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli
társát, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesűlni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Örök munkában él
minden élő s örűlni akar:
szabad érzékei
a csillagok üzenetét is
magukba épitik,
de fiatalon
megromlik, ha nem az ösztönök
parancsát követi.
Lapuljon a kéjenc, a beteg
gyönyörök rabja! – Nekünk
szolgánk volt az öröm:
bennünk most született
ujjá a világ,
és a halál se lehet
üdvözitőbb
párnája a feledésnek,
mint, kedves, a te
megtiltott tested.
Nem aljas isten
akarta így,
ne sírj; ne csinálj
belőle bűnt:
a lélek orvosa a szerelem
és gyógyulás az igaz csók,
szeretők lelke örűl
a test örömének!

 

 

 

Ma már megint

Ma már megint
kedves vagy, ujjaim ma már
megint emlékeznek ruhád
olcsó diszeire és
tested drágaságaira, ma már
megint testvérem vagy, pedig
valamikor nagyon
megbántottál, nagyon hamar
elárultad, hogy csak a perc
gyöngesége volt, amit én
szerelemnek hittem, s nagyon hamar
meggyűlöltél, ahogy csak a
rang és pénz friss éveiben
gyűlölheti asszony az elmult
bűnök koldus cinkosát.
Óh, jól tudom, hogy
csak gyöngeséged volt az enyém,
s mikor szégyelni
kezdtél, az én
büszkeségem százszor keserűbb
szégyennek látta azt az
órát, amikor
először vártam rád s amikor,
naiv gyerekek, a körúti, kopott
kávéházban ettük nyomorult
vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem
bosszúvágyó szavaival
kértem istent, hogy nyomorultan
dobjon elém, amikor már
messze fölötted
állok, – óh,
jobban gyűlöltelek én, mint ahogy
te tudsz gyűlölni:
nekem a nagyobb szégyen adott
erőt, hogy a nevedet se
tűrjem a számban, – és ime,
most már megint
szeretlek, és
most messziről megüzenem
neked, most már
meg merem mondani magamnak is,
hogy hazugság volt, amit akartam, és
nem gyűlöltelek sohase:
én csak arra a lányra
emlékszem benned, aki
enyém volt, arra a lányra,
rád, akitől
azt a tiszta szerelmet
kaptam… Óh, most megmondhatom,
hogy már nem félek gyűlölettelen
nézni a gyűlöletedre, és
hogy ujra megszerettetett
az az első óra, s a többi
néhány, az a régi
lelkesedése fiatal
testemnek, az a
szent tévedés, amelyre most
ugy gondolok,
mint ébredésre a meggyötört
gyermek, akit
lázképek kínkamráiból
csöndesen és jóságosan
kiszabadít egy álmodott hang.

 

 

 

Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, –
neked ez fáj,
nekem meg elszakadni. De mit
tegyek? Nem én akartam
ezt a szerelmet, ezt az idegen
kapcsolatot, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, ő – Mondd, mit tegyek,
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért,
aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
felségsértést, hiszen csak az ész
beszámíthatatlan
józansága merészel
ellene szólni? Mit tegyek én,
mikor az ezernevű
Szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek körűl és maga
a halhatatlan Isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata:
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés, irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik neki
és ő
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohase
lázadhat ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem a hegedű
melynek az ő intése ad
életet… – Óh, sohase
lázadhat fel a tehetetlen
zenekar Isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállíttatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállíttatja az uj
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtuk, sohase
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
csendíti össze a hangokat,
és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohase
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete Csöndnek, amely
köröskörűl,
csillagvilágok határán tul,
a Semmiség páholyaiban
testtelen ül
és ránk néz és –
és figyel és –
és nem felel.

 

 

 

Az utolsó perc a vigasz előtt

Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú
út után, még most se, mikor a rohanás
már agyonkínzott, – óh,
még mindig egy negyedóra! Messze
kihajlok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelebb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár.
Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig nem te vagy! Messze
kihajlok az ablakon: jaj, most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, élet és halál
hidján rohanunk,
s hiába nyílnak a lélek
ujjongó szárnyai,
a magakínzó
türelmetlenség
égig halmozza előttük
a fogyó akadályokat.
Óh, várni! Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék.
Óh, várni! várni! most is! ugy
vágyom, kedves, a sok
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom a tulsó
partra, úgy
várom égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.

 

 

 

Késő bánat

Az ördög szolgái processziót
rendeznek a körútakon át
s a gonosz prédikál nekünk,
mikor a jövőt
hisszük látni: a kárhozat
ellopta az Ur köntösét
s megejti hófehér
szüzeit legszebb álmainknak.
Az ördög prédikál nekünk
s beszéde csillogó ragály,
de hát élni kell, és a jó is
csak gonosz
fegyverrel küzdhet az örök
gonoszság ellen: kell a pénz,
és kell rabolni, akárhogyan,
és kell rabolni a jónak is:
kellenek a pokol fegyverei,
hogy védje-vezesse
az igazság szent katonáit –
Óh, kellene már, de az én
keserü lelkem
inkább menekűl a kétségbeesés
tétlen sivatagába:
maga az élet bűn, erőszak
az isten is és
e földön minden mozdulat
ellensége a tisztaságnak.

 

 

 

Ünnep

Áldassál, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldassál, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
pénz-szörnyeket, nemcsak ifju
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermekeket, – óh,
áldassál, Uram, amiért
a mulandó örömök
s harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást,
a semmit,
aki az idő teljességében
értem is eljön
és áldott karjaiban
elringat mindörökre. Ámen.

 

 

 

A Költő és a Földiek

Hasznos esőt hoz a nyári vihar,
hasznos munkát végeznek a nagy
vas-állatok is, melyeket a
számító ész dob a világ
sineire,
de becstelen
kufár a szó, mely csak a léha
önzésnek hízeleg, és
haszontalan
gyermek a szellem,
ha testtelen káprázatok
szépségei felé mutat
s csak a szórakozást nemesíti.
Legyen a költő hasznos akarat.
Tisztelegjen a kéz előtt,
mely az élet ős igényeit
elégíti ki termékeivel
s mint a hétköznapok istene
mindennap újra megteremti
a lét föltételeit:
ez a kéz, a munka millió
keze, szent, szent, szent,
tisztelegjen előtte
a költő, s célja legyen a maga
munkáját testvérként e millió
kéz munkája mellé állitani.
Legyen a költő hasznos akarat,
éljen a földön, talpa alá
ezt adta a sors, ismerje meg
az anyag természetét, az erők
műhelyeit, legyen ő
az embernek fia, aki
szálla alá poklokra és
harmadnapra föltámadott:
poklokról szálljon fel az álmok
egébe, hogy amit
tapasztalataiból
megformál, valóság legyen
s gazdag legyen és hiteles.
Legyen a költő hasznos akarat,
az isten nyelve, az igazság
helytartója: a többi nép
csak érdeket ismer:
beszéljen ő érdektelenűl,
beszéljen az érdeke ellen,
beszéljen, mint a tudós, mint a szent,
és ha hite
így küldi harcba azért a
jobbért, amit a hatalom
nem tud s az egyén nem akar
kimondani: egyszerű szava
munka lesz és beszéde kard.

 

 

 

Te meg a világ

1932

 

 

 

 

Húsz óra mulva

Mikes Lajos halálára

 

I.

Odakint Bécs morajlik, idegen
emberek, millió meg millió.
Bent csönd, és egy halott. Megmérgezett
fülem nem fogja, szemem nem hiszi
az életet, zajt, mozdulatokat:
kísértet minden túl e négy falon.
Itt valami erősebb van, ide
hajolnak bénultan a gondolat
másfele indult sugarai, tört
szárnnyal hull vissza a szem madara
a néma testre. Halott, te vagy Ő?
Lett éjszaka, lett reggel azután:
az első nap. Mint ujszülöttet, úgy
mérünk most, úgy mérjük nagy útadat,
órákkal és napokkal. Igy akar
utólérni lelkünk a léttelen
homályban, de a fürkész képzelet
üresen tér vissza ide, sötét
kamrádba, és a szívbe, mely talán
egyetlen tükröd már: ott él csupán
utolsó kézfogásod melege,
hangod hajlása, s mindaz, aminek
láttunk, Halott, akit hajnaltalan
éjszakájában húsz órányira
sodort már tőlünk az örök idő.
 

II.

De bármi vagy már, bárhol s bármilyen
semmi is, – itt még maradt valami,
ami te voltál: itt van, mereven,
véres ingben s félig meztelenűl
ez a kihűlt test. Néztelek, soká,
szemembe zártam végső mosolyod
és köszöntötte búcsuzó kezem
összekulcsolt kezedet, a hajad
nyugodt ezüstjét s átszúrt szívedet;
s befödtelek és kitakartalak
még egyszer és még egyszer s ujra még,
még, még: hadd lássalak, Halott! Ha fáj,
csak fájjon! most majd meg kell szokni, hogy
kérdezlek és te nem felelsz, feléd
nyúl a kezem s nem mozdulsz, nevedet
mondom és a szó elszáll nyomtalan.
Nézlek, hívlak, de idegeiden
hiába zörget hívó idegem,
hiába kéz, nincs semmi vezeték
szív és szív, agy és agy között. Kinek
beszéljek, ha te már nem válaszolsz?
Hol a barát, ki nem megosztani,
de kész volt vinni a terheket? a
társ hol van? hol a tett? a türelem
s biztos szövetség? hol van bölcs erőd?
Itt vagy, és mi csak siratni tudunk;
itt vagy, magányod megnyitotta zárt
kapuit a végső romlás előtt
s halálodban most felnőtté avatsz.
Még egy nap, és visz vágtató vonat,
még két nap, és beföd otthon a föld,
s majd jönnek órák, napok, évek, és
bennünket vár majd régi gyűlölet
s uj védtelenség, uj gond, uj seb, uj
kisértetek… Még! még! és ujra még!
hadd lássalak még egyszer! mielőtt
kilépek ezen a sötét kapun:
itt még te vagy – te sem vagy – s odakint
olyan magány vár, mint még sohasem.
 

(Bécs, az Alserkirche halottaskamrájában.)

 

 

 

Célok és hasznok között

Forgunk, mint műhelyben a gépek,
mint malomban a kő, kopunk,
s jön végül, bármibe fogunk,
jön a revolver, Duna, méreg.
Így volt mindig. Háboru járja,
szépség s igazság henye kéj,
örűljön, aki él, hogy él:
ez itt célok s hasznok világa!
Barátom, hitnek, akaratnak,
szépségnek és ami vagyunk,
munkálására csak agyunk
és időnk roncsai maradnak.
Nem ami vagy s ami lehetnél,
hanem ha még, mint isteni
fölösleg, maradt valami
benned, mialatt tönkrementél:
akkor kezdődhet csak a többi,
akkor kezdődsz csak te magad,
mikor már minden mozdulat
és vágy és tett emberfölötti.
Gonosz bölcseség ez, de béke,
és az kell. Kétségbeesés,
undor, de béke mégis, és
vak változás hazárd reménye.
Kimerülten, forogva-kopva,
éltem s élek majd, mint a gép,
míg rám nem csukja börtönét
az idő valamelyik odva,
és az se fáj már a szivemnek,
barátaim, fiatalok,
hogy előbb-utóbb, valahogy,
mint én, ti is mind tönkrementek.

 

 

 

Gyermek és bolond

Ki elég bátor hinni, hogy
szükség van a gondolatára?
szépségre, jóra, ideálra?
Csak aki gyermek és bolond.
Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.
Mi mégis csak nézünk magunkba,
bár reménytelen ez a munka:
– „Igy szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.
S szól a bolond: – „Más ki segítsen?
Tékozlom magam és teremtek,
magam kedvére, mint az isten.”

 

 

 

Arany

Arany vagyok; minden piciny
morzsám az, minden porcikám;
gyűlölt és kártékony talán;
aranyból vannak bűneim.
Szoborban, műszerben, csatorna
mélyén egyformán lehetek:
öröktiszta lényegemet
nem fogja soha semmi rozsda.
Sok mindent lehet kapni értem;
de aki aprópénzre felvált,
az tőlem már egészen elvált,
mert réz s papir nem töredékem
s én messze járok, más kezén.
– Jól őrizzen meg a szegény!

 

 

 

Új lakásban

A parkettet már legyalulták,
most söprik a forgácsokat;
– bár gyalulnám le én is lelkemet
és söpörnék ki, ami összegyűlt,
belőle minden szemetet!
Milyen üresek még itt a falak,
s milyen tiszták! mint gyermekek
lakatlan lelke… Óh,
készül az új ház, de milyen
lesz benne az új lakó?
Ődöngök a szobákban szerteszét,
barlangban, második emeleten.
Idegen még, de máris az nekem,
mi bogárnak a páncél s ostromolt
katonának a fedezék:
sánc és fedezék: be védtelen
voltam eddig, fázó és meztelen,
s be jó lesz most, csupaszság évei
után e szép, friss falakat
új ruhaként magamra ölteni!
Szép, friss falak, tiszták, üresek,
ma még csak sok rejtett csövetek
mutatja, hogy éltek, a víz meg a fény:
mint tűrő, jóságos tehén
fehér testéből ömlik a tej,
úgy ömlik belőletek is
az élet… S mint a hitetlen a friss
forrásnál, mit Mózesnek a vén
szikla nyitott meg a csodák
legendás idején:
úgy állok én is a csoda előtt:
fényt fejek a falból, vizet, erőt,
élő villanyt a halott
kövek husából: él ez a kő,
s a benne lüktető
kapcsolókat és vezetékeket
valami nem-ismert Közösség
küldte hozzám, hogy életemet
szomszéd sorsokkal összekössék
s vezetve mind (együtt s rejtelmesen,
ahogy a Föld egyszerre vezeti
és egy tengerbe kis és nagy folyóit)
így szóljanak: – Érezd bennünk a lelkek
egyességét, mint tíz ujj érzi egymást,
mikor imára kulcsolódik.

 

 

 

Materializmus

Az uccán néha megállok s riadtan
nézem, amit sohase láttam eddig:
mindenütt új istenek lelke vedlik
és kísértetek járnak az anyagban.
És az asztfalt már nem aszfalt alattam
és lépni már sehová sem merek,
hisz mindenütt rejtett életeket
roncsolok szét ok nélkül valahol
az anyagban, mely értem robotol.
Anyám az anyag, jóságos csoda:
vacogott a fogam a szörnyü télben
és jött a szén, hegyekről jött a fa
s máglyára dobta testét szótlan értem;
és jött a kő és a felhőkbe mászott
s barlanggal vett körül és kivirágzott,
hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas
és jön a vas mindennap, kalapács
lesz belőle és szerszám és kovács
és saját magát veri, karjai
nem unják meg házamat tartani
s mások görbülnek, sülnek és kihülnek,
lappá lapulnak, körré kerekülnek,
izzadnak, kopnak, dolgoznak, romolnak,
napszámosai oly örök nyomornak,
mely az állatnál is önzetlenebb;
simúl a gumi autóm kerekére,
ércmadár libben, hogy hátára üljek,
a benzin fölrobban, csakhogy repüljek
és mind a többi, cipőm és ruhám
és bútorom, poharam, ceruzám,
edényem, lámpám, könyvem, olajam
és mind a többi, minden, ami van,
gyorsaságom, kényelmem, gyógyszerem,
mámorom és tüzem és ételem
és rezgő húrok s billentyűk zenéje
jön-jön elém, hogy életem fölélje,
húsomon kívül s húsomon belül
kiigya lelkét és kegyetlenűl
szemétté, ronggyá, undorrá ürítse
a jóságos és nemes anyagot,
mely értem öltött ezer alakot
és nem bánja, hogy förtelembe hal
e földöntúli önfeláldozásban.
Barátaim, hogy tudjak hinni másban,
mint az anyagban? Egyetlen valóság
az anyag s nincs több oly igazi jóság,
mint az övé, ki minden pillanatban
milliószor megalázza magát
hűtlen fiáért, kinek neve lélek.
Az anyag öngyilkossága az élet
s hol lássak szebbet, jobbat hol keressek,
szégyenkezőbb hálával kit szeressek,
mint a türelmes, tiszta anyagot,
akit a pap csak gyalázni szokott
s bántalmazni a tiszteletlen ember,
sosem kérdezve, mért fut, mért liheg,
mért dolgozik hús, föld, fa, érc, üveg,
növények teste, ezerféle vér,
mely valahol s valahogy mégis él,
rejtett gerincek titkos veleje,
testtelen mozgások szent ereje
mért dolgozik érettünk szüntelen,
alázatosan és türelmesen,
mért dolgozik, mondjátok meg, miért:
mért dolgozik a test a lélekért?

 

 

 

Évek

Autónk berregett és én így beszéltem:
– „Hajnalban, délben, alkonyban, veszélyben
jó ez az ut, jó, hogy vezet.
A cél ki tudja hol lehet!
Minden uj tájnak, erdőnek, pataknak
ismeretlen titkai csalogatnak
és bizony magam sem tudom,
hogy ezen a hosszu uton
igazi jó szállással hol fogadnak.”
Az autó futott és én hátranéztem:
– „Minden kisér az elhagyott egészben
s bár elmaradt ezernyi nap,
egy sincs, mely róluk leszakadt,
mert ahogy nagy kanyarban megelőzve
oldalt a láthatár folyton előre
halad és úgy vonul mögénk:
velünk van a mult s a tegnapi utnak
testéből rak ma folytatást az ujnak.”
Lelkemben futott a gép, életemben:
– „Ki járta már be e vidéket, engem?
Hisz én sem ismerem magam
és e földnek sok titka van
s határán túl is uj határ dereng még.
A holnap tája bennem már ma vendég
s azt mondja: Várj! azt mondja, hogy:
Nem az vagyok, ami vagyok,
hanem amit hiszek s amit szeretnék!”
Besötétedett s futottunk az éjben:
– „Mi lesz velünk az uttalan veszélyben?” –
kezdtem, már-már hitetlenűl,
s ekkor láttam meg, hogy belűl
lámpáink egyre ragyogóbbra gyúlnak,
amint megyünk, mind nehezebben,
de gazdagabban s egyre szebben
az ismeretlen éjszakai utnak,
mert már csak mi világitunk magunknak.

 

 

 

Kiváncsiság

Aki hurcoltál összevissza,
kiváncsiság, gyalázzalak?
Tudom, az utnak rám ragadt
miattad sok bogáncsa, piszka,
és mégis: én vagyok a tiszta
s te a lélek szent éhe vagy,
hit fölött és kétely alatt
istent akaró ateista.
Kiváncsiság, éhség, kisérlet,
te vagy bennem az örök élet,
amely mindig uj utra indúl,
s folyton csalódva sem hiszi,
hogy ne volna még valami
érdemes minden eddigin túl.

 

 

 

A belső végtelenben

Szellemem néha a test ágyába merűl le
és elivódva, mint a por, mit beveszek,
nézi, bent, szivacsos éjszakába kerűlve,
hol a hús eleven tájai ködlenek,
nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes
test tudja csápjait titkokba nyujtani,
azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez
parancsait az ész hiába küldözi.
„Állj meg!” kiáltom, és: „Ne fájj!” s: „Tedd ezt!” Hiába,
a vak gép odabent csak zörömböl tovább
és akaratomon belül, magába zárva,
külön törvény szerint él bennem egy világ.
– Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,
a vér sodrán, amely mint bolond vízesés
föl és alá kering a tűzpiros erekben?
Jártad a szennyek és csodák utjait? És
értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol sincs?
Nézted már villogó, álmatlan agyadat,
a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs
s melyben töviseit termi a gondolat?
Nézted, hogy indul a betegség ostromodra?
S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély?
Láttad, hogy hal a láng keserű füstgomolyba?
Láttad, merre lakik a tündértestü kéj?
S láttad, a villamos és feszült idegekben
hogy futnak idegen parancsok szerteszét,
parancsok, melyeket ha megkap, beleretten
hires, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb,
nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga,
mint érzékeny lemez vagy néma óralap,
amelyről az erők birkózását szorongva
olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?
Óh, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam
a test, melyben a szent, kormányzó kémia
erők és anyagok lüktető mámorában
teremt és alakít, mindennek rokona,
mindenség maga is, – be vad és érthetetlen
és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint
barlangi utazó, a belső végtelenben
parányi szellemünk riadtan széttekint!

 

 

 

Árnyék

Tóth Árpád emlékének

Egy hosszú-hosszú éve már,
valami titkos akarat
kivette fáradt húsomat
férges kezeidből, Halál.
Egy év. Mégis: jobb, hogy vagyok.
Kislányomat ringatja térdem
s egyre jobban irtózva kérdem:
mi lett volna, ha meghalok?
Egy árny jön, mosolyogva int:
– „Jobb így!” – s látom, hogy jóbarát –
„mint szemétredobott ruhát,
szétrágtak volna férgeink.”
Aztán felsír: – „Fuss! Jaj, hiába!
Megesznek így is, összerothadt
ócska ruhát!…” – és sírva ott hagy
s én nézek üresen utána.

 

 

 

Győztes vereség

Oktalan kín, te, szivemen
mindig maró, keserü sajgás,
amelyen se asszony, se bajtárs
nem enyhitett még sohasem,
halálvágyam, harcoltam eddig,
de most békét kötök veled,
átadom dúlt életemet,
égesd, szabdald, rombold, ha tetszik.
Kígyót is megbűvöl a szem;
nem birtalak kiirtani,
hát most munkádat figyelem,
féreg, bolond sebész, aki
lelkemben sohasem pihensz:
rombolsz, de nem fájsz: érdekelsz.

 

 

 

Testem

Ki vagyok én?
Ami vagyok, alaktalan
folyna szét valami halálban,
de véletlen formát találtam
s most élek külön és magam.
Testem, szegény,
te vagy a teremtő edény,
aki egykor kimeritettél
a semmiből és segitettél,
hogy legyek a sok én közt én is Én.
Ami vagyok,
te vagyok, lábam és kezem,
te vagy a munkás és a hordár,
szegény testem, mindig te voltál
egyetlen szövetségesem,
és ha a sok
nyomorban lelkem megfutott
s nem voltam már csak akarat-roncs,
szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
te megtartottál s ma is egy vagyok.
Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.
Testem, szegény,
a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled.
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?
Megköszönöm,
hogy tüzes és jeges nagy útban
szolgáltál és adtál ruhát
és annyi ezer éjen át
vigyáztál rám, amig aludtam;
megköszönöm jóságodat,
hogy a robotok s hadak élén
jártál, míg pára lelkem élt,
és siratlak, hogy mindezért
oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

 

 

 

Ketrec

Az egyik szól: – „Oly szép a hegy!”
A másik: – „Nézd, üvölt az utca!”
– „Légy szabad, alkoss!” – hív a munka
s az ember robotolni megy.
Mint csodálatos szerető,
csalogat a világ szerelme:
hangok, százfelől keveredve,
hivnak, más népek, más idő.
Sok a szép s az élet egyetlen;
aki választ, lemond; keretben
tördeli lelkünk szárnyait.
Óh, túlkicsiny ketrec a test
és mire elég volna, ezt
az egy kicsit is elveszik.

 

 

 

Halálfélelem

Ha más nem, a halál (mondottam sokszor én is)
a halál megsegít s végre nyugalmat ad.
De most az álom is ijesztő kábulat
és nem tudom, milyen idegen cél felé visz.
Sintér hurcolja így a leütött kutyát,
mely már sírni se tud, nemhogy visszaharapna;
fekszem, nagy ájulás zuhant az akaratra,
és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy.
Lassan izekre szed a magány és sötétség,
már külön dolgozik agy és szív és tüdő
s nyugodt ütemüket megrontva egyre nő
minden tagomban a didergő testi kétség.
Jaj, nem meghalni még! Minden kacérkodás
lehullott rólam és már csak élni szeretnék!
hisz én nem mondtam el, nem tettem eleget még!
még kell az öntudat! mert ki tudja, ki más
végzi el mind, amit magamért és magamnak
akartam, kezdtem… Óh, nem lehet, hogy csak úgy,
oly könnyen muljak el, mint fény a kialudt
körtében, amelyet két ujjal lecsavarnak!
Jaj, irtózatos ez, hogy meg kell szünni, és
nem amikor magunk parancsoljuk magunknak!
Ágyútűzben, mikor vad hősök meglapulnak,
még mindig van remény s lehet menekülés,
de élni, egy kicsit, végtelenben a véges:
itt biztos igazán, hogy vagyunk bábjai
valami vén, beteg akaratnak, aki
élvezi, hogy teremt s élvezi, hogy kivégez.
Mit akarsz, nyomorult? Tudom, nagy már a fa,
melyben gonosz eszed építgeti koporsóm;
fojtó két kezedet torkomra zárva hordom
s nem menekülhetek előled sehova:
szálljak bár berregő tündérerejü gépre
déllé téve megint az alkonyi napot,
hosszú árnyékkezét kinyujtja cinkosod
utánam, az idő, s visszavisz börtönébe.
Mert olyan csata ez, hol csak egy bukhat el,
verseny, hol az uszó nem jut el soha partig, –
s így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik,
s egyre több a salak bennünk, a súly, amely
lehúz, – a nagy eget lelkünk ragyogva szántja,
még bízunk, akarunk, s egyszerre, mint bukott
csónakok, merülünk, s roncsunkra rázuhog
győzelmesen a föld fekete óceánja.

 

 

 

Ébredés

Mintha puha üvegtenger alatt
teljes sötétben úszna valaki.
Mély s halk orgonaszó borzong elő;
ki hallotta a kezdetét? Puha
bokrokat ébreszt, lépcsőket rak, és
megy, mint tompult fény. Vele megy a víz,
ágaskodik. Alatta meztelen
búvár mozdul. Vagy hulla? Különös
kezek tolulnak és a jó, meleg,
nagy zsibbadásból zúgva emelik
az ájult testet egyre hűvösebb
pillanatok s tájak felé. Hová?
Valaki nézi s azt kérdi: hová?
Valaki nézi, nagy szem, testtelen,
és vele száll, aggódva, fölfelé.
Föl! föl! Hová? Parafát dob föl így
az örvény. Vissza! mért akarsz megint
megszületni? Már régi, ismerős
hangok is hívnak fentről. Vissza! De:
Csak pár tempó még! Ki volt az? A nap
ide besüt már. Törd át börtönöd
roppant szempilláját! Tiz méter! Öt!
Még egy! Óh boldog börtön! Iszonyú
csattanás, uj csönd, és felébredek.

 

 

 

Két sárga láng

Este, ha lámpám lecsavartam
s lehunyom fáradt szememet,
két sárga láng még ott remeg
múló emlékül az agyamban.
Mint nap, mikor a láthatár
fölött már csak a képe száll,
úgy mennek, olyan haloványan
s egyszer csak észrevétlenűl
eltünnek és én egyedűl
maradok a belső homályban.
Hol vagytok, fénylő vándorok,
tükrös mélyemben merre jártok?
Biztos, hogy majd visszataláltok?
Milyen tengerbe szálltatok?
Vagy visszabujtatok, halódva,
mint mécses lángja a kanócba,
s ez a halál? – Bezárt az éj,
nincs része bennem a világnak
s belül, mint fülledt, szomju tájat,
öntöz folyóival a vér.
S visz a sötét. Egy pillanat csak.
Kettő. – Mi az ut és ki mér?
Három. – Minden egymásba fér.
Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat.
Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az?
De hisz itt minden ugyanaz!
Föl! Nincs értelme! Vissza innen!
De ut és szám most körbe áll,
aztán megalszik a homály
és most már többé semmi sincsen…
…Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem,
utoljára nem erre jártam!
Valami történt közben! Álltam –
s két láng – és semmi értelem!
Valami történt szakadatlan
és csak most kezd mulni agyamban
az éjszakányi pillanat:
Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre!
Két sárga láng csap a szemembe
és ablakomban áll a Nap.

 

 

 

Testünk titkaiból

Amivé ingovány anyagokból az élet
 
gyurta, barátaim, be kár,
hogy olyan tisztátalan és csupasz, mint a férgek,
 
testünk, e rózsaszínü sár.
Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,
 
bármilyen szép és komplikált,
hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja
 
s még szennyesebben a halált.
Kagylót és bogarat páncél véd; csöndben épűl
a kristály s anyagok örök cseréje nélkűl
 
érik fénnyé a föld alatt.
De születik-e majd, barátaim, a testünk
mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk
 
egyetlen tiszta gondolat?

 

 

 

Cigarettafüst

Két akarat, két tett, az éber ész
két villanása közt piciny szünet,
tán lankadás, tán előkészület:
a tetszhalott percben szélrezzenés,
mely a tüdő szivacsbarlangjait
gáztámadásként elönti s a jó
meleg hús mélyét, szelid riadó,
nyugalmából fölveri egy kicsit.
A tömjéntől ördögök megszaladnak:
a semmitől irtózva csöndesen
cigarettázom s halkan nevetem,
hogy e kis füst, kék öncsalás, akármi,
tartalmat ad egy üres pillanatnak,
melyben nem tudnék semmit sem csinálni.

 

 

 

Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet bőrét, burkomat
s látom, mindenki páncélt hord magán.
A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de már megszületve elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.
Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.
Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

 

 

 

Gyanakvás

Hitetlenebbűl mint Tamás
saját ujjamra is gyanakszom;
hagyjatok el, már ne zavarjon
öröm és semmi látomás.
Én már csak a rosszban hiszek,
s hogy minden mögött ott a rosszabb;
jönnek csapdái uj gonosznak,
csak még nem látja szemetek.
Magány, ki védsz, sorsom magánya,
mozgó buvárruhám, – a lárma
s a tett kivül van rajtad, és
kedv, hit s a többi odakint
oly idegen nekem ma, mint
egy mesterséges tévedés.

 

 

 

Szigeten

Ki miért küzd és mit tanít
engem többé nem érdekel,
oly megkinzottan hagytam el
korom szemeit s füleit.
Túlkorán túlsok túlközel
jutott hozzám s megundorodtam.
Maradjon minden úgy, ahogy van,
szivem a jobbért nem perel.
Csöndes remete lett a harcos;
köztetek járok, de utamhoz
nem akárkinek utja hajlik.
Megjön az én időm is; addig
őrzöm egyetlen életem,
magamban, mint egy szigeten.

 

 

 

Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
A szeretet s a gyűlölet,
melynek száz keze épitett,
alszik vagy meg is halt köröttem.
Ki javítja meg, ami gyenge?
Talán nincs is rajtam födél,
hisz túlsok az eső s a tél
nagyon is bejár életembe.
Sötétben nézem magamat:
valami mindig törik-omlik.
Tégla? üres dísz? – nem tudom,
de tanulságnak megmarad,
hogy az épülő ház s a rom
egymáshoz mennyire hasonlít.

 

 

 

Majd

Majd téged is elhagy a feleséged,
majd megcsal a barátod, szeretőd,
majd ágyba mégy te is éjfél előtt,
ha csontod, tüdőd, ideged elégett.
Utólér minden: szemed gyönge, de
agyad, fúró, mind mélyebbre jut el,
mindent elérsz és már semmi se kell,
semmit se érsz el s minden kellene.
Amikor megszülettél, valaki
elindult, ellenséged, s követi
tünt napjaid lábnyomát mindenütt;
soká nem láttad, észreveszed egyszer,
futsz, elfáradsz, vársz, gondolkozni kezdel
s már nem is bánod, amikor leüt.

 

 

 

Felirat

Menteni, menteni, megmenteni!
Könyörögni az istennek, aki
megúnta örök trónját, ingatag
angyaloknak, hogy le ne bukjanak,
visszaszegezni hulló csillagot,
mosni a felhőt, ne fogja mocsok,
látni a rosszat: nincs semmi szilárd:
és mégis akarni az ideált:
Óh lelkem, be nehéz! s mint vád, ijeszt,
hogy sírodon ez volna jó kereszt
 
és felirat:
„Nevesd ezt a boldogtalant, aki
hitetlenül is próbált tartani
egy isteni és álmodott világot,
amelyben minden pusztulásra vágyott.”

 

 

 

Tehetetlenűl

Mennyi vágy volt, hit, cél, titok,
s mind sorban hogy levetkezik!
Minden nő meztelen.
Így szebb? így igaz? Kedvtelen
nézem az elfogyó napot
s ami következik.
Elég, hogy a szemeim élnek
és néznek messziről, világ.
Az ifjuság szép butaság
s érése után szívnek-észnek
siratja a leleplezésnek
nem sejtett bosszuját.
Elrontott a kaján varázsló
mindent, ami volt s ami lesz.
Tudom, mi mi, és hogy a nagy
titok örökre az marad.
Uj vágy, uj hit, ujszinü zászló?
Játék, fölösleges.
A tudás unalom: az újat
csak a kezdet találja ujnak
egy darabig;
mindenkiben fölkél a nap,
de mindent csak az alkonyat
mutat meg egy kicsit.
Folytatni? Munka, nők? – No és?
Nem több, amit cserébe ad
érte az életünk?
Megszégyenült és nem marad
többé velünk
az üdvözítő tévedés!
Élni lelkemnek semmi kedve,
olyan beteggé gyógyitott
már az idő.
Sokat gondolok két gyerekre:
furcsa, hogy nekik én vagyok
a biztonság és a jövő.
Ők hessegetik a halált
rólam. Majd csak lesz valami.
Tehetetlen nyit a virág.
Néha megráz a fekete
düh. Aztán? Ej! Ki kellene
a csillagokat oltani.

 

 

 

Útrakészen

Igy jó, csak tűnjetek, remények,
hasznosak a sujtó kezek,
rúgj meg, barátom, – hadd legyek
minden ütéstől csak keményebb.
Tudom már végleg gyöngeségem
s köszönök minden árulást,
köszöntök minden uj csapást,
a mely a kovács sors kezében
mégis keményre kalapál.
Lassan könnyű lesz a halál.
Túlságosan szerettem élni,
ezért volt oly nagyon nehéz
eleinte a szenvedés,
ezért kellett mindig remélni.
De már mindent végigbetűztem,
mindenkiről tudom, mit ér,
uj lelkem készűl most, acél,
nagy pőrölyök alatt, a tűzben.
Nem kell, hogy magam verjem-üssem,
elég kéz kalapálja lelkem:
undor s közöny rajta a zár,
a csönd hűs tengermélye vár,
kiváncsiságomat megöltem
s acélkoporsómban kinyúlva
süllyedek, páncélos halott,
a magányba, hol alhatok,
s szememet nem nyitom föl ujra.
Örvendj, lelkem, ha bántanak,
örvendezz és készűlj az utra.

 

 

 

Jégesőben

(Igazság, hol a hatalmad?)
Botozza a tájat
a jégeső.
Mit tiszteljek rajtad?
Sebeim fájnak:
gyűlöllek, Erő!
Mint tűz a vizet kénytelen
gyűlölni: ha szembekerűl
velem a világod:
gyűlöllek, ahogy az értelem
gyűlöli, érdektelenűl,
csak mert van, a butaságot.
S még jobban is: én a lélek
és az ész fegyvereivel
előtted semmi vagyok:
gyűlöllek, mint a féreg
a talpat, amely
rátaposott.
Mert rámtapostál, vak erő,
hatalom, butaság,
tömeg;
mint termő tájat a jégeső,
botoztad és botozod tovább
az életemet.
Dühből tiporsz? mulatni? vakon?
Ha pusztulok miattad,
mindegy nekem.
Hol az igazad, Hatalom,
s Igazság, hol a hatalmad?:
én már nem kérdezem.
Én már tudom, pusztulni kell,
s mondom mindenkinek:
– Rajtad a végveszély,
téged már semmisem érdekel
s nem fontos senkinek,
hogy élj.
Talán csak most, talán csak itt,
de aki jobb, aki különb,
kitaszított fiú;
próbál a jámbor egy kicsit,
hisz, rajong, elborzad, dühöng,
aztán lesz szomorú.
Mit, szépség? egek éneke?
A dísz, mely kente-fente
a felszínt, oda van;
haszon a világ lényege
és aki gyenge,
maga van.
Mint én. – Sötét lett.
Fáradt vagyok.
Mit akartam még mondani?
Kár volt ezért is. A féreg
hallgatni fog:
rálépett valaki.
Gyűlölet, hol a hatalmad?
Te is elhagysz? Persze. Unottan
kopog a jégeső,
s végül a csönd marad csak,
ahová visszahozhatatlan
visz az idő.

 

 

 

A bolond kezei közt

Vak kezei néha
csupa jóakarat,
nem tudja, hogy összetör,
amikor simogat.
Mi vagyok neki?
Zsákmány? dísz? drága gond?
játéka? vagy étele? – Lepkét
fogott a bolond.
Bolond hatalom
és óriás;
sors, élet, idő:
neve, keze száz.
Neve: minden, ami
nem mi vagyunk;
keze: minden, amit
nem akarunk.
Forgat a bolond, nézeget
és csavar ide-oda;
bent régmúlt századok árnya jár
vagy még a bestia;
a sok titok, amiből a jelen
kint és bent összeállt,
szerkezetemben működik
és figyeli magát.
Forgat a kiváncsi százkezű
és út se be, se ki;
törnek, rángatnak, tiltanak
a bolond kezei,
s mint gyermek törli a lepkeszárny
szivárvány-mosolyát,
szörnyeteg ujjára tapad
rólam az ifjuság.
Romboló kezek mindenütt,
pénz, munka, szerelem;
hány kéz szed szét és hány parancs
rendelkezik velem!
Kezek szélvésze motollál
örvényt körém:
mind préda vagyunk
s ki lehet szökevény?
Te, Iszonyú,
te akarod így?
Megtesszük mind, amit akarsz,
akárhogy undorít.
Kezem-lábam kitépve:
így tetszem? Igy se? Csak
nem értesz hozzám? Vagy talán
élvezed a kínomat?
Év, évre, cibálnak
idegen erők,
együtt, külön, össze-vissza,
sirók, nevetők;
év-évre lassan pusztulunk
gonosz ujjaik között,
nem tudva azt se: ki bolond
van e sok kéz mögött?

 

 

 

Egyetlenegy vagy

Nem! Semmiért!
Az életet?
Se aranyért, se ingyen!
Nem! Senkise! Mért?!
Nem akarhat ilyet
igaz isten.
Ez vagy, ez a test, mely
mint szent kerítés
őriz örökké;
s értsd meg: csak egyszer!
csak most! csak itt! és
sehol soha többé!
Soha! – megtanúld.
Csak most! – ne hallgass
őrültek szavaira.
Bármily nyomorúlt
vagy is, te vagy csak
életed ura.
Irtóztató
magány a harcod
idegenek között;
élj, ha ez a jó,
halj meg, ha az jobb:
nincs senkihez közöd.
De vigyázz: parancsok
öklöznek előre
könyörtelen;
s te mégy, hogy a zsarnok
másnak belőle
haszna legyen?
Meghalni? Ember!
Hogy másnak öröme
s eszköze légy?
Ne felejtsd, ami fegyver
van ellene,
mind szent s a tiéd!
Soha! – Számkivetett vagy,
de úr, ne felejtsd el!
Kívüled semmi sincsen:
egyetlenegy vagy
egyetlenegyszer
s oly árva, mint az isten.

 

 

 

Pária

Lábam, ne mozdulj sehová,
fordul a föld még talpad alá.
Értünk hegy s tenger maga jön el
s boldog lesz, hogy bennünket emel.
Kezem, ne nyúlj most semmi után,
szivem, ne bolondúlj senki után,
király vagy, koldus a földeden,
de kész már benned a győzelem.
Vigyázz, pária, büszke légy,
tűrj, várj, te így is többre mégy,
te megcsinálod, mit más csak akar,
és fiatal vagy még, fiatal:
mindent, ami jó, ami szent, ami szép,
mit most csak a kisértő hoz eléd,
mindazt, ami még csak szánalom,
mindazt, ami kellene már nagyon:
mindazt neked őrzi a távol idő
s kincsekkel térdel eléd a jövő,
csak bírd a sorsot, a mai nyomort,
s lelked a vágyban el ne pazarold!

 

 

 

Ne magamat?

„Ne magadat!… Az Ember
sorsa kicsi,
ma nagyobb jajra tüzesek
a világ sebei,
rád is kíváncsi lesz az idő
holnap vagy holnapután:
mit akarsz most, Egyetlen Ember?
Hallgass, magány!”
Nem hallgatok! A nagy is
csak sok kicsi.
Hát nem mibennünk fáj a világ,
ha vannak sebei?
Már roskadok, s egy terhemet is
ki veszi, ki veszi le?
Mi közöm az olyan világhoz,
amelynek hozzám nincs köze?
Mi nékem a világ nélkülem?
És ha egy pillanat
tud tetszeni még, csók, őszi táj
vagy ezüstlábú patak,
vagy akármi még, ha akármi e dúlt
időben öröm nekünk,
egy jajt csittít el a sok közűl
becsukódó sebünk.
De hol az a csók? az a feledés?
szépség, akármi, hol?
A pénz, amiért megdolgozunk,
bosszút áll, mint a nyomor:
szélcsönd, szabadság ingyen a
szegénynek sose jár
és napról-napra jobb barátom
lesz a halál.
Láncban, fulladva, romok alatt
építem az eget,
nő az undor, fogy az erő
és fogy a szeretet.
Banda a világ, banditák
az öklök és az agyak;
van, aki bölcs és jót akar,
de mit ér, ha vak?
Ne magamat? De! Magamat!
Mindenki magát!
Nem magamért, mindenkiért
siratom én a magányt.
Magad vagy, Ember, a hadsereged,
és a harc rémületes;
undorodj s halj meg, tiszta szív,
de míg bírsz, védekezz!

 

 

 

Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

 

 

 

Menekűlni

Csak közelről ne! – Lelkem,
máris mi maradt?
Üldözd a tegnapi, holnapi
sugarakat,
különben örök panasz leszel,
hogy véres zsebelés a világ
egyik fele és a másik
vértelen hiuság.
Csak az igazat ne! – Egyenkint,
az agyakban, talán még lehet;
de ami belőle piacra lép,
mind érdekképviselet.
Mindennél jobb már a feledés
s bölcsebb a jóakarat,
ami itt vagy ott számunkra még
véletlen akad.
Csak semmi hit! – Az észnél
mi nagyobb csoda?
távolibb túlvilág? gyönyörűbb
s félelmesebb babona?
Csak semmi ész! – A hitnek
minden hatalma
szűkűljön össze, mint a világ,
magadra.
Csak hazudni! csak messziről!
Csapd be magad, ahogy tudod!
Szavaidat is értse úgy
mindenki, ahogy neki jobb.
Csak azt mondom, amit életem
meséje mond;
barátom, itt menekűlni kell:
légy hát bolond!
Akkor birod még. Menekűlj,
mindegy, hová:
álmodd magad a jövendő
szárnya alá.
A többi? Szerencse! Az árnyék
már a szívedig ért.
Légy hát bolond, de
tudd, hogy miért.

 

 

 

Bolondok

Menjetek máshoz vigaszért!
Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
Aki itt még örülni tud,
hazug, gonosz vagy ostoba.
Nektek öngyilkosság, ami
nekem céltalan nyugalom:
mindent tudok és tűrök és
 
unatkozom.
Hogy más is voltam, nem segít,
hogy más is leszek, nem vigasz;
hogy tisztább voltam, tévedés,
hogy tisztább vagyok, az is az.
Nekem minden egyforma már,
s hogy az élet hogy múlik el,
a másé vagy a magamé,
 
nem érdekel.
Magányom koronás ura,
mint minden féreg, vagyok én;
nem több, mint amit megeszek,
az állat, vagy a rab növény.
Király vagyok, alázatos,
ki díszeit és rongyait
becsülni vagy szégyelni nem
 
méltóztatik.
Világ szive, Nap, vén bolond,
mindennek te vagy az oka!
Te szültél! te mozgatsz ma is
mindent buzgón ide-oda!
Elnézem kis játékaid
és azt mondom: Jó lesz, ha már
társad, az a másik bolond,
 
bennem megáll.

 

 

 

Politika

„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit, szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.

 

 

 

Mint ti

„Önzésed fáj, a hiuságod!”
– mondtátok s korbácsoltatok;
aztán az én kezem fogott
ostort magamra, s visszavágott
rátok is, mert a tisztaság
gyermekhitében így akartam
büntetni bennetek s magamban
az ember nevű bestiát.
Hol vagy már, égi akarat?
Nem bűn s nem bűnös semmi, senki.
Önzésem? Az is én vagyok!
Megkoronáztam magamat:
király vagyok! és kutya! mint ti,
akik most meghallgattatok.

 

 

 

A Párt válaszol

Ember, hogy ne légy csupaszon,
erőidre és terveidre
láthatatlan páncélt terítve
valaha még védelmet adtak
neked is a legfőbb hatalmak,
a hiuság és a haszon.
Most itt dideregsz csupaszon.
A hiuság, amért megölted,
magával vitte az erődet,
s mert haszna nincs semmi igaznak,
ami maradt lelkedben, az csak
az érdektelen szánalom.
Én is így látok, csupaszon.
De nekem semmi az igazság:
járom a nagyobb érdek utját.
Csak az megváltó, aki használ!
Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már
segiteni a barmokon?
Akkor mégse vagy rokonom.
Te! te kívül vagy a világon!
Nem is nevetsz a butaságon!
Nem is lázadsz ellene! – Ember,
most már tudom, hogy idegennel,
az undor és az unalom
magányával vitatkozom!
Ki kellett volna oltanod rég
az életedet, s hogy birod még,
azért birod csak bizonyára,
mert tudásod képmutatása
eddig megvédett utadon.
Vigyázz! Készítem ostorom:
mert gyenge vagy a hitre, tettre,
mert nem figyelsz az emberekre,
mert érdektelen vagy, beteg vagy,
mert igazság vagy, szörnyeteg vagy
s számodra nem lesz irgalom!

 

 

 

Tűzbe és fegyverbe

Megtérést kívánok magamnak és
mindenkinek.
Óh, ha lohasztaná a szenvedés
szomorú
testemben a lobos életet!
Ha ujrakezdeni lehetne! vagy a kínt,
a sok tévedést kitörölni, mint
aszpirinnel a tegnapi
főfájást! Óh, ha lehetne
még egyszer egybe-
ölelni, amit szétszakitottam,
s becsukni, amit kinyitottam,
a gyűlölet
nehéz kapuit, s kiirtani
a mérgeket és ellenmérgeket,
melyek most fekete
éveimben táboroznak, pokoli
seregek urai,
s nem törődnek vele, hogy az örök
hadjáratok s hitvány pörök
sivárságában az egész
szent örökség elmegy, a vetés
felpörkölődik, a nép s a föld
elsorvad, és fiatal
életünk tűzbe és fegyverbe hal.

 

 

 

Fiatalokhoz

 

I.

Neked ez se jó, neked az se jó,
kutya lélek.
Csak tudnám legalább, mit akarsz,
csak ismernélek, értenélek!
Én megnyugodnék, de te morogsz,
tiltakozol!
Az a gyerek vagy, az a hű akarat,
aki voltam valamikor.
Az a tiszta hit, az a régi gyerek,
csupa mocsokba lát.
(Igaza lehet; de megéri, hogy
így marja miatta magát?)
Igaza? biztos? – kérdik a Bölcs
szörnyű szavai:
Mindenkinek csak az igaz,
ami hasznos neki!
Alkudj meg és élj, ez is elég,
bolond gyerek!
Ne sírj; s ahol mindenki vak,
hunyd be te is a félszemed!
 

II.

Nem! nem! nem lehet abbahagyni!
Folytasd te a versemet,
ne hallgass, vádolj, tiltakozz,
te régi gyerek!
Csak fájj, csak sírj! Fegyver a sírás,
fegyver, míg nincs egyéb;
sokan fájtok ma, fiatalok,
kiknek az alku nem elég.
S ha gyenge, ha szörnyű és ha mese
az igazság, az se baj.
Ti más is vagytok: erő! idő!
S az idő mindent kicsikar!
Lelkem, hű őröm, meg akar
lopni az élet:
vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass,
lelkem, te kutya lélek!

 

 

 

Hazám

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám a mult egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

 

 

 

Tao Te King

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek
 
lát valamit;
védelem kell védtelen életednek,
 
s védekezik.
Gyöngeséged páncélt izzad magára,
 
mint a csiga;
száz karddal jár benned előre-hátra
 
minden vita.
Utak sara, vágyol a messzeségbe,
 
s bár itt maradsz,
felkapaszkodol a tipró kerékre
 
s vele szaladsz.
Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb
 
a tisztaság
s aki nem olyan, mint te, az se vethet
 
követ reád.
Minden erényed bűnben született és
 
bűn lesz megint,
de az akkordba a sokféle zengés
 
viszi a színt.
Kiépited magadból, mint a számok,
 
a végtelent,
és mert csupa rendetlenség vagy, álmod
 
s urad a rend.
Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,
 
amin nevetsz;
igaz egész csak ellentéteiddel
 
együtt lehetsz.
Egész életed leplez és leleplez,
 
de odajut,
odafut mégis, lassan, így, szivedhez
 
az Igaz Ut.

 

 

 

Rigvéda

Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel;
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul? és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?

 

 

 

Csillagok közt

Törvényszék? Én is az vagyok!
S jogomat bár vitassa minden,
ha itt és most és én tekintem:
így forognak a csillagok!
Csillagaim, hová zuhantok?
Hová zuhanok nektek én?
Az irány már csak tünemény
s mérlegeink ingó kalandok.
Függvény lett minden, ami volt;
a titok egyre veti fátylát,
a szem mégis mind több csodát lát,
mert minden törvény elromolt:
egymást bénítják s tologatják
rugalmas terek rácsai
és ezer idő hirdeti,
hogy túlkevés az Egy Igazság.
S ti, vak szabályok, kész igék,
parancsai a látszat Egynek,
szívek, kik sohse sejtitek meg
a szerkezet szerkezetét,
Emberek, ti ítélni mertek?
Tudhatjátok (azt hiszitek?)
mért volt mindaz s mi lehetett,
amit más tett vagy sohasem tett?
Törvényszék? Én is az vagyok!
Nézek magamba, csillagokba,
és ítélek és szánakozva
felmentlek titeket, Vakok.

 

 

 

Boldogság

Unom már ezt az örökös
siránkozást s megvetlek érte.
„Boldogság!” Lelkem, lásd be végre,
hogy gyerekes ábránd nyügöz.
„Boldogság!” Isten és a többi
tündér rég meghalt benned is
s létedből az infantilis
reményt ma se tudod kiölni?
Vigyázz, becsap a régi hit!
Nem vagy gyerek, s indulsz a hídra,
mit a kaján bűvész, a Mintha,
az ég felé eléd vetít?
A Mintha mondja: mintha volnál
és mintha volna csakugyan
minden, aminek neve van…
De te tudod, hogy nincs! tudod már!
Nem? Nem tudod? Hát menekűlj,
bolond, és ess kétségbe! Álmodj!
Teremts, no teremts túlvilágot!
(Ha megbutulsz, tán sikerűl.)

 

 

 

Két lány térdtől bokáig

Négy gyönyörü láb
libbent autóba.
Két lány. Legalább
tudnám, ki volt!
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utána menni
négy villanásnak,
gyalázatos szép
csalogatásnak,
valami könnyű,
gazdag örömnek,
annak, ami ott
libbent autóba
és tudja isten,
hol jár azóta!
Négy gyönyörü láb
libbent autóba.
Többet nem láttam.
Két nő. Ki volt?
Rohan az utca
föl és alá;
jöttek és szöktek;
honnan? hová?
Nyugodtak, szépek,
piszok az élet,
hej, hogy örűlne
dühöm nekik!
Két nő: melyik szebb?
Kéne: melyik?
Négy lábat láttam,
azt se sokáig,
két gyönyörü lányt
térdtől bokáig.
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utánuk menni,
örűlni nékik
térdtől bokáig,
s tovább, sokáig,
örűlni ujra
valami jónak,
ami gyerekké
ringat-altat:
keresni bennük
a nyugalmat,
katona lelkem
tűnt vendégét,
érdes életem
ellentétét.
Mondd, igazán bűn,
hogy e két lányban
valami újat
ugy megkivántam,
valami könnyűt
és idegent?
Ha bűn, legyen bűn:
bűn akkor a jaj
s gazember mind a
szegény s fiatal.
Négy gyönyörü láb
libbent autóba,
és tudja isten
hol jár azóta;
valami itt volt
és elhagyott, –
be fáj, hogy egyszer
meghalok.

 

 

 

Körúti éjszaka

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
Akárhogy kellesz, a szeretkezés
énnekem már nagyon kevés
s eddig is csak azért kivántalak,
mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.
Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,
s gyermekkorom
oly sötéten áll éveim mögött,
hogy mindenütt a pénzt látom s körötte
az örökre
elrontott sorsok nyomorát.
Terád
gondoltam az éjszaka (szebben
nem gondolhat asszonyra senki)
és a februáréji kék hidegben
húszéves rongyos állatok
lékelték mellettem az utat.
Nyilt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna
megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút,
az az áradás, amely odalenn
öklend és habzik, az a szenny,
amely lucskos boltívek alatt
öblíti belülről az örök
palotákat és gyomrokat.
Húszéves rongyos állatok
végezték lent az alvilágban azt
amit persze végezni kell,
és én értettem a panaszt,
amit ők már nem is gondolnak el,
csak gázolnak, térdig-bokáig
a belek sarában, kalapálnak,
Krisztus gyermekei, s kiabálnak,
mint gyermekeik és apáik.
Sokáig
néztem a megnyilt föld alá
s rád gondoltam, szerelmesen,
s most azt hiszem,
hogy a szerelem nagyon kevés.
Vezényszó, szitok, vicc és röhögés
kongott fel a fagyott föld alól, –
nem hallottad?! Hallhattad volna, mint
lélek, ki bennem voltál test szerint:
hallhattad volna, úgy éreztelek;
s éreztem azt is: ha ezek
a borzalmas kezek,
mocskosak, durvák, véresek,
arcomba csapnak, meg se mozdulok,
s oly idegen
lettél egyszerre nekem,
hogyha akkor velem vagy és ezek
a véres és szörnyű kezek
terád rohannak
s megosztoznak fehér testeden: én
nem sajnáltalak volna szegény
állatoktól: egy mozdulat
s egy rezzenés
se pártolt volna hozzád tőlük, és
álltam vagy továbbmentem volna, csendben
s mit tudom, hány halállal a szivemben.
Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
A szerelem nagyon kevés
és hogy ne lássam, ami rossz,
te sem lehetnél már ahoz
elég erős és aljas feledés.

 

 

 

Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

 

 

 

Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

 

 

 

Meg fogok halni

Meg fogok halni, súgta valaki,
mikor kezet csókoltam és közelről
megláttam a ruhán s az ingen át
melled kezdetét s térdeid fölött
friss husodból annyit, amennyin elfér
egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak?
Meg fogok halni! Néztem arcodat
s öledet is megizleltette már
az az egy kézcsók, egész bőrödet
fölvonultatta ajkamon, s örök
gyönyörüségre vágyott ez a perc.
Meg fogok halni, súgta valaki.
Meg fogok halni könyörtelenűl
s lehetsz enyém: én mégis megöregszem
s meg fogok halni, mint te, akivel
be akart csapni most a feledés.
Meg fogok halni, én, e szomju lélek,
ki ma örökre megkivánt: e test
meg fog halni s csak az marad utána,
hogy elmesélte vágyát s elmesélte,
hogy lemondott rólad, mert élete
az öröklétben csak egy pillanat volt.

 

 

 

Tenger

Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyilva meztelen
omlásban, mint ha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,
egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadtan borúl
uj s uj szomjakkal telitett
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyesűl
s kielégíthetetlenűl
szétválik s újra egybefoly,
egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbujt ölelés:
hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldogtalan hullámok a
szerelmes tengeren.

 

 

 

Nők

 

1.

Mikor a kielégülés
hűti már vágyad tetszhalottra
s mégy megint, mégy gőgös robotba
s látod, hogy mindent férfi-kéz
épitett, férfi-ész s verejték,
valami hősi akarat
esztelen kényszere alatt
kalapálva célt és szerencsét:
hogy bírsz (az Anyákon kivűl)
a nőkre gondolni, e csacska,
gyerekes és élősdi fajra,
hogy bírsz gyűlölettelenűl
gondolni még a nőkre, átkos
sorsod kétes diszeire,
akiknek semmi közük e
csikorgó és sötét világhoz?
 

2.

Hiába épít, látni kell, hogy
sivár csoda s bús rend az ész
s erő, dicsőség, munka, pénz
s a többi gőg mind hamar elfogy,
s ha végleg megnyilt a titok:
hogy butaság a hősiesség
és minden harc és cél üresség
és a jobb rész nekik jutott:
nem térünk-e meg akkor áldva
hozzájuk, és nem mennyei
vigaszunk-e épp gyermeki
szivük édes hancurozása,
vagy amikor ez nem elég
s a végső feledést keressük,
tudjuk-e nélkülözni testük
irgalmas kábitószerét!

 

 

 

A test védekezik

Mit mondanál, zsarnok, ki bennem élsz még,
mit mondanál, örök hang, aki kérdez
s kutatja, hogy az ember mit miért tesz,
mit mondanál, bíró, ha így beszélnék?
„Bűnös lehetek, mégis béke kell,
mert nem birom már. De békét mi adhat,
amig az önvád (szörnyü gép,
parancsa: rágni) folyton őrli
életem igaz erejét?
Ostort a kezébe kik adtak
e kutya papnak,
hogy a vádjai sose fogynak?
Ő tán igaz, jó, tiszta? Nem:
mind gonosz, ami árt nekem!
Bűn és rabság? De hát a rab
a bűnnél néha fontosabb!
Bűnös a test? Elhinni bűn!
Bűnös, mégis? Mit tudom én!
Talán a törvény az, nem én.
Ne üldözz, kértem sírva százszor
vádoló, vádlott lelkemet,
nehéz mérgekkel kábitottam,
de csak egy perc volt a szünet
és ő tovább tépte sebeimet.
Te gyógyitottál, női hús,
de a gyönyöröd már gyanús,
mert a hús mindig háborús,
és éveim már mást akarnak,
nyugalmat, igazi nyugalmat.
Itélj, vagy ments fel, nyomorult!
Mert elfáradtam már nagyon,
s mindenki, mint én, gyilkosom,
aki les, üldöz s kérdi, hogy
rémült idegem mit miért tesz…”
Mi közöd hozzám, bíró, ha nem értesz?!

 

 

 

Vidám tudomány

Ami kezdődött keserűn,
édes lesz lassan s egyre szebb
s megértjük, mert kényelmesebb,
hogy e földön semmi se bűn.
Így szól a vidám tudomány
és szava bűvös, végzetes;
az idő bölcsessége ez,
de nekem csak bölcs, nem vidám.
Mert fáj az ész is, fáj neki,
hogy a törvényt nem birja el
s a tűrhetetlent tűrni kell,
hiszen igaznak ismeri.
Hit, erkölcs, nagy konvenció,
s ti, sok kis külön őrület,
betakarózik veletek
és üdvözűl az álmodó.
Mondom tehát: – Testvéreim,
ha van még aki aluszik,
ne zavarjuk meg álmait
s hagyjuk a mosolyt ajkain.
Mert az ébredés hova visz?
Csöndes légy, alvók őre, pap:
ki a gonosszal küzd sokat,
lassan gonosz lesz maga is!
Ébredni, tudni, látni bűn!
– Voltam más is, emlékezem,
álmodtam én is édesen
s most sírok, mindig, keserűn.

 

 

 

Vigaszok

Ne szégyenkezz, ne sírj; aludj,
szegény, megcsúfolt földi jóság;
nem csalt meg téged a valóság,
csak gyermeklelked érzi úgy.
„Aljas volt” – sírod untalan –
„és szörnyű, hogy hazudni birt!”
Az aljas nem aljas, ha nyilt?
Ami van, annak piszka van.
Lelkedben, titkon, odabent
kezdődhet csak a jó s nemes;
az igazság rettenetes:
te vagy rendetlen, ő a rend!
Számodra nincs itt más vigasz,
csak a túlvilág az agyadban:
álom, tehát cáfolhatatlan,
s szép lehet, hiszen nem igaz.
*
És hidd meg, az sem boldogabb,
akit az álom végtelen
ege helyett elégtelen
anyagok mámora itat,
mert végül semmiért fizet
nem egy szakadatlan varázsnak,
csak egy vénülő uzsorásnak.
Te még lehetsz elégedett,
de ki telik a testi mámor
teljével is? Pedig a kéj
elszáll és hideg tetszhalott
marad csak az élő csodából
s körötte vágyak s éh kinok
ugy sirnak, mint tolongva döglött
anyjuk kihült emlőinél
a vinnyogó vak kutyakölykök.

 

 

 

Két ország határán

Ha még megkivánsz,
megkivánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.
Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábitasz el,
magad vesztesége.
Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szivedbe botolnak.
Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kisérhet oda
nyarad édessége.
Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér, de
ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?
Sirva így bucsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.
Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.

 

 

 

Vámpirok ellen

Szégyen a test? lealjasít?
Nagyobb szégyen, hogy gyötrődtem miatta
s gyér örömöm parazsait
didergő magányom is oltogatta.
Mért bűn? Ki őrűlt tette azzá?
Senkinek sem ártok vele.
Gyöngeségem engedte nőni harccá:
ez az igazi szégyene.
Mert túlsokat elhittem én,
pedig e harc csak babona,
csak a bosszúvágyó erény
értelmetlen diadala.
Mert vannak ma is vámpirok, irígy
élősdi rémek, ismerem magam, –
s nagyon ránk fér, hogy néha így
imádkozzunk, mindannyian:
Nélkülözések, munka s a halál
nagy tényei között s a félelem
gonosz útján emeld magasra már
becsületes lámpádat, értelem!

 

 

 

Egy asszony beszél

I.
Neki az élet a szerelem
Mennyit kinlódik, hazudik
szegény!
Megbujnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.
Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy
hazudnia kell!
Más nők, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
azokat sem érem el.
Itthagyni? Az se segítene,
hisz őt akarom, magát;
ő se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ő mindig örök
egyforma árvaság.
Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, mig én
tisztán is vétkezem ellene,
mert énmiattam bűn csak a bűn,
én vagyok a tilalom,
aki kiváncsi életét
sohse hagyom
röpűlni, ahogy neki jó,
oly szabadon,
s mosolyát éppúgy elveszem,
mint az enyémet ő,
– mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ő:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ő.
II.
Nekem az élet a szerelem
Már nem is mondom soha neki,
mennyire szeretem.
Férjem, uram, eltart, szeret,
és idegen:
nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Mit adhatnék neki? Mit tehet
egy asszony igazit?
Munkája, gondja, tervei, mind
megszégyenít.
Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
szintén rab egy kicsit.
Lelkéből nem jut más nekem,
csak ami gyerek.
A legjobb, amit én adok,
hogy otthona lehetek;
csak akkor egészen az enyém,
amikor beteg.
Ahogy neki kell, igen, szeret,
de ez nem elég
s alig több, mint amennyire én
élhetem az életét;
csak pillanata lehetek,
különben ártanék.
Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.
Ellene: volnék valaki. Igy:
csak része vagyok.
Nem szabad meg se mondanom,
mennyire szeretem.
Nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Boldog az önzés sikere!
Mi lesz velem?

 

 

 

Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
 
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
 
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
 
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
 
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
 
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
 
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
 
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
 
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
 
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
 
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

 

 

A homlokodtól fölfelé

A homlokodtól lefelé
ha jött érzékiség akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!
S nem nézed-e irtózva most,
hogy mily hiú és ostoba
a kedvek s nedvek részegen
üdvözölt paradicsoma,
a szép állat, amely nem is
szép tán, csak a te pokoli
kéjed önzése kényszerít,
hogy hízelegj s hazudj neki?
Minden ellenség, ami él,
és csak mint prédáját szeret;
mind csak győzelmének örűl,
annak soha, hogy segitett.
Sírsz, mert idegen láthatár
borúl rád? Csoda kellene?
Mindig megbüntet valami,
ha rászorulsz valakire.
Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
Bujj el magadba, nyomorult:
egy még szent s tiszta, az agyad,
melyben a test számára csak
undor és megvetés maradt.
Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé.

 

 

 

Börtönök

Mindig egy testbe zárva lenni?
Mindig csak én? Sohase más?
Sehol igazi változás?
Hogy bírjátok ezt elviselni?
Más ember! Mért nem lehetek
ellenfele saját magamnak!
Lelkem, mi van odaki? Vannak
más napok, más rend, más egek!
Agyamban, bent, mint egy teremben,
száll a szó s visszajön megint;
és máskép, mint sorsom szerint,
még pusztulnom is lehetetlen:
gépész vagyok, aki saját
szerkezetének börtönében
vakon tesz-vesz, és a sötétben
egyszer majd elrontja magát.

 

 

 

Egyszerre mindenféle

Jó mámort lehet kapni tőle,
erény s vezeklés mámorát,
ezért vonz ugy a tisztaság,
lelkünknek egyik szeretője.
Ez az egyik, de nem elég;
s nincs, bárhogy irtózom magamtól,
semmi, amit a test kigondol,
s ami nekem ne tetszenék.
Csak az istenek és halottak
üdvössége a nyugalom
és mert én is azt hajszolom,
szünését mindenféle szomjnak:
hogy enyhithetne az a kéj,
mely rész csak s összevissza kerget?
Semmi ezersok társa mellett
s ezerszer több a semminél.
Se szomjan halni, se betelni:
be fáj, hogy nem vagyok halott,
s hogyha már élek, nem tudok
egyszerre mindenféle lenni!

 

 

 

Embertelen

Folyton újjászületni! meddig?
kibírni ezt is, azt is! és
látni, hogy a szégyenkezés
vérünkbe hogy beleöregszik
s aztán nyoma sincs!: óh, milyen
testi kín e sok újrakezdés
és temetés a lelki vedlés
keserű esztendőiben!
– Jól van ez, csak tűrj. Mint magába
megtérő útján az idő
vagy mint a magát keverő
anyag sok furcsa változása,
olyan vagy. De az én szemem
már sejti, elhagysz hitet és kínt:
mint a szám, hideg leszel, és mint
a fizika, embertelen.
Minden vágytól el fogsz szakadni;
tárgy leszel, s minden, ami fájt,
ha tűz, ha jég, egyforma tárgy,
érdektelen lesz s pillanatnyi;
s számodra végül az egész
világból semmi sem marad, csak
tükörszínjátéka agyadnak,
mely hallgat és befele néz.

 

 

 

Büntetés

Rémületes lesz az a reggel,
amikor meghalok: a nap
s minden, ami még itt marad,
néz majd rám szigorú szemekkel
s útált életem, ez a hosszú
tapasztalás, nem ad soha
olyan nagy tudást, mint az a
végső perc, a válasz, a bosszú.
Az a perc, tudom, visszavonná,
mit magam tettem ostorommá,
sok gyöngeségem, kételyem;
de a szó már tilos lesz, és
kiközösített testemen
megkezdődik a büntetés.

 

 

 

Gyermekünk, a halál

Tűrnünk kell, táplálni s növelni,
ellenségünket, a halált,
ki húsunk vak terein át
rejtelmes geometriák
kezével épiti magát,
hogy egyszer meg tudjon születni.
Milyen okos és mily türelmes!
Mi vagyok neki? Vad terep;
s ő, mint hódító hadsereg,
egy élethosszú ütközet
alatt megszállja testemet
és elvégzi, amit kitervez.
Békétlen lázadás az élet,
gonosz angyal, aki teremt;
és ő, az ellenség, a szent,
szent a halál, mert ő a rend,
ő a pihenés, ő a csend;
s néha már jó tudni a véget.
A halál meg akar születni,
a hernyót megeszi a báb:
készül bennünk a tulvilág,
s mint anyának a magzatát,
ellenségünket, a halált,
gyermekünket, meg kell szeretni.

 

 

 

A semmittevő halál

A semmittevő halál
s a halál semmittevése
mint barát és béke vár,
jó barát és puha béke;
meg se moccan, míg befektet
mozdulatlan bölcsejébe
a semmittevő halál
s a halál semmittevése.
Elfáradtam már nagyon,
(koldus élet: nagy betegség);
mint csavargó a napon,
ma már gyógyulni szeretnék
s a földönfutónak is van
egy igazi öröksége,
a semmittevő halál
s a halál semmittevése.
Mint békának a mocsár,
mint a madárnak a fészke,
jó lesz nekem a halál
s a halál semmittevése;
fogyhatatlan felelősség
s buta gond az életem;
jőjj el végre, felelőtlen
nyugalom és kényelem!
Kezem, lábam és agyam
mint az élet büntetése
üti-sebzi nyugtalan
út és cél és munka kése;
jőjj el, fáradt vándorok
büntetlen gyönyörűsége,
semmittevő nagy halál,
halál nagy semmittevése!

 

 

 

Tovább

Már vége lehetne,
már rég akarom,
nem tetszik a mozgás,
csak a nyugalom.
A gyors nap után, mely
űzött, hajigált,
most végigaludnék
kétannyi halált.
Már tán nem is ember,
ami vagyok,
jót, rosszat, ahogy van,
úgy hagyok;
nem öröm az élet,
nem keserüség,
úgy nézem, unom mint
egy idegenét.
Mégis tudom, érzem
uj hajnalomat,
mert sorsom erősebb,
testem okosabb:
ha csügged a lélek
s lehunyja szemét,
nem csügged a test és
dolgozik a gép.
Testembe, jövőmbe
visszavonulok;
virrassz te fölöttem,
őrizz te, titok!
Hernyóban a lepkét
így szövi a báb;
formálj, ha megéri,
formálj te tovább!

 

 

 

Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
 
mostoha is.
Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben;
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely
megbántott – Jaj, ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,
 
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke;
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke;
és mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
 
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak;
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
 
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében;
de mint holt őr, helyeden maradsz
egész az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
 
üzentél valamit.

 

 

 

Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért uj fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
ugy megteltem e friss zsivajjal,
ugy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsesége,
hogy valami könnyü égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
ugy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenűl mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

 

 

 

Egy pohár víz

Hogy a napfény ráesett,
szinte szívdobogva nézem
ezüstszikrás börtönében
az ezüsthideg vizet.
Víz, még sohse láttalak;
és lelkem sok szennye-bűne
boldogan megszégyenűlve
érzi, milyen tiszta vagy.
Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!
Tündértestü meztelenség,
voltam én is, és leszek még,
mint te, olyan egyszerű?
Jöjjetek, igaz imák:
jó vizek, öntözzetek meg,
és kit oly rosszul szeretlek,
válts meg, égi tisztaság!

 

 

 

Az ég az ablakon

Szemközt, egy magas ablakon
bukfencet vetve, fönt, a kék
üvegtáblákon megjelent
ma délelőtt az ég.
Fönt, a legfelső emelet
ablaka azt villogta le,
mint egy periszkóp tükre, azt
üzente le, ide
a mély udvarba, ahová
nem jutnak arany sugarak,
hogy bár innen nem látni, van
ég is és süt a nap.
Egész lelkem az ablakon,
az egész ablakon az ég:
hogy került össze ily hamar
ez a két messziség?
Bántott, kigúnyolt az a kék?
Vagy biztatás volt, üzenet?
Nem is tudom, oly hirtelen
jött és oly jól esett,
hogy még alig találkozott
szemünk az ablak üvegén,
máris nevettünk csöndesen,
az ég meg én.

 

 

 

Erdei patak

Virágot szedtem. A levelek
itt úszkáltak a puhaüveg
patakban;
de a szökevény viz a bokrokon át
a tóba vetette magát
s megint egyedül maradtam.

 

 

 

Belül a koponyádon

Sírtál tíz hosszú éven át,
sírj végig még ötannyit?
Ha fáj is, értsd meg: a világ
nemcsak terád hasonlít.
Gonosz táplálék volt, igaz,
e tíz év, s te se vagy szent,
de agyad ma már kiköpi
a megemészthetetlent.
Javúl a rossz, ha rendezed,
javítsd hát és ne vádold;
aludd ki ideáljaid,
mint gyerekkori mámort.
És ébredj! Csak vigye hazug
aranyait az álom;
ha túlvilág kell, leld meg ott:
belül a koponyádon!

 

 

 

Csodálkozás

Ugye? csak csodálkozni jó!
csak felejteni, hogy: vagy!
Nehéz tested, elpárolog,
kemény lelked megolvad.
Valami átkapcsol. Hová?
Mikor? Nem érzed: oly gyors!
Fölitat a gondolatod,
pedig már rá se gondolsz.
Mint szünő fájdalom, egész
életed visszaindúl,
vissza, születésed elé, –
csak juss túl, magadon túl!
A többit már nem is tudod,
úgy elaltat a béke,
érzékeid s a túlvilág
titkos szeretkezése.

 

 

 

Mosztári tücsök

Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak
annyi délutánját telezengted,
elkísértél most is az utamra,
elkísértél messze idegenbe.
Sokhazájú boldog nyári lelked
becirpelt a csattogó vonatba,
zengett tőled az egész Dunántúl,
zengett a sziklás éj; s azután is,
fent a Karszton, s lent, végig a dalmát
szigeteken hű társam maradtál:
idegenbeszédű emberek közt
jó tolmács volt ismerős beszéded.
Aztán jött a tenger, jött a ringó,
sirályszavú, kék bizonytalanság,
négy napon és három éjen által
muzsikás vizekkel laktam együtt,
és mégis, amikor újra parti
ággyal várt az este: mily öröm volt
ablakon át hallani a hangod,
mely a biztos földet énekelte!
Föld fiai vagyunk mind a ketten.
A kanyargó, zord, hegyi vasúton
most is itt vagy, holdfényben, Ragúza
és Mosztár közt, milliószor egy-egy
kis barátom, milliónyi testvér.
Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:
itt hazámat juttatod eszembe,
otthon meg, a budai hegyek közt,
ezt a földet fogod énekelni.

 

 

 

Farkasrét

I.
Másvilág
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
ez a föld, ez az ég, meg a domb,
ahol heverek;
zöld szálak előttem: a fű ring,
a lepke, a nap, gyönyörű mind;
virágok arca mögött a táj
idevillog a bokrok alatt,
nézem, a szöcske merre száll,
nézem, a hernyó hogy harap.
Harap a szív is odabent
s harapja szomjuság;
a szem kószál, örök gyerek,
de a lélek befele rág.
Úgy kellene, kellene, kellene már
valami nyugalom, valami
gyönyörű feledés,
amelyben ujra örűlhet a
csalódás és keresés!
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
minden odaki;
szemem madárként járja a fényt
s a színt csokorba köti.
Mi a hegy, vagy az ég neki?
Mintha csak odanyujtanám,
vagy mintha egész elválna, el:
leszalad játszva a völgybe s az ég
kék rétjén hosszan elhever.
Kint szép a világ: Másvilág!
Tűzcsipke a napban a rongy!
Bent sorvadoz a perzselő
szomoru, szomoru szomj.
Halott a szépség idebenn.
Igazi vigasznak már csak a
halál lehetne elég;
de mit ér a halál nyugalma, ha
nem érzem majd gyönyörét?
Kábúlt, pirosfekete bogarak
hevernek a bodza fehér
virágernyőjén, lelküket
altatja nehéz, buta kéj.
Kis testvéreim, nektek is
szomorú volt az ég, a föld?
Unt gyászt fed minden tarka kép?
Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
s a Másvilág csak kifele szép?
Bár volnék részeg, mint virág-
sírjukban a bogarak itt;
vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
aki sír és ujjászületik!
A fekete ég kibőgi magát
s utána ragyog a csend:
de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
s az egész világ odabent?
II.
Virágok közt
Csupa virág a hegyoldal
csupa virág a hegy,
a nyár csillagszemü népe
csókolja a térdemet.
Szöcskék rebbennek; a lepke
lila szirmon kis lila láng;
száraz kóró a kezemben,
nyakazom a csalánt.
A virágok törpe népe
oly gyönge, alázatos:
bókol, ha nem éri a lábam,
törik, ha rátapos.
Ugye, óriás vagyok én itt?
– mondjátok, gyerekek!
És mégis én, az ember,
búcsúzom tőletek.
Ti vagytok az örök élet,
ti vagytok a föld szemei,
melyekkel a fekete isten
a napot nézegeti.
A vak isten a fekete mélyből
maga fölé kilát,
látja, hogy elszakadtam
s lettem külön világ.
Virágok, az én világom
be magányos, be kicsi!
Még itt vagyok; de jön egy nyár,
s kibujtok, föld szemei,
kinéz veletek a vak föld,
az élő, isteni por,
s megviszitek ősszel a hírt, hogy
már nem vagyok sehol.

 

 

 

Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív
s épúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.
Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgyis jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

 

 

 

Számadás

Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
Az emberek.
Legjobb gyönyöreidet kik adták?
Az emberek.
Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
rendetlenebb!
Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
a fejemet.

 

 

 

Egy egér halálára

A kollegám egy kis egérfogót
tett a szerkesztőségben asztalomra.
– Két éve dugtam a fiókba, – mondta,
s azután némán néztük, hogy a drót
rácsbörtönében, mely félgömbszerű
hálót szőtt fölé, vékony vonalak
és képzelt üvegablakok alatt
e szellős sírban, keskeny kis darab
szalonnabőr mellett mily gyönyörű
csontváz fehérlik: egy halott egér.
Gyönyörű volt, parányi épület,
s szálkás bordái, gombostűk, fehér
gerince s ívelt farka csontjai
légies könnyű rajzban pontosan
körülírták, hogy milyen lehetett
egykor alakja, melyről az idő,
két év, és az irgalmas levegő
minden húst észrevétlen leszedett,
oly szépen, hogy a test elszállt s a váz
megmaradt egy darabban, mintha ház
volna, csupasz gerendák és traverzek
célszerű és szép labirintusa,
mely most készül csak élni s csak husa
hiányzik még, a malter és a kő.
Néztük sokáig s kiváncsian. Ő
meg se moccant, a levegő halottja,
csak feküdt, hasán, lágyan elomolva,
és egyik lába, láttam, odabent,
a rács mögött, ép a záron pihent,
s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt
egy gyermek kicsinyített csontkeze.
Meg se moccant és nem is volt sehol,
csak mint egy emlék emléke, ize,
álmok maradéka, mely szétoszol
a friss reggelbe, vagy mint gondolat,
mely rég elmult, de valahogy az agy
szöveteiben hagyta illatát:
úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ
e romok fölött lassan élni kezdett,
valami, ami nem egy szürke testet
bűvölt elénk, hanem egy nagy világot,
más világot, hol minden illanó,
hol a halál csak desztilláció
s mint test, olyan a gondolat: a Lángot
láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –
egyforma kedvvel lobbant életet
minden féregben, s azt a pici szikrát,
mely éppen őrá bízta sorsa titkát
és sorsa volt neki, míg benne élt.
– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért –
mily kínok verték, milyen rémület
ezt a félénk, ideges életet,
mikor megtudta, hogy már nincs menekvés!
És mégis futott s utat keresett, és
mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak,
ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a
régi nyomor sok virgonc bánata
az iszonyú jelen előtt: az éhség,
amely halálba csalta, s a sötétség,
mely ráborult, már elcsitult, de vad
sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt
mint hóhér görcs vagy tüzes daganat
a végső bizonyosság iszonya,
hogy könyörtelen meg kell halnia.
E kis állat mily nagyot szenvedett,
s mi volt már más, mint meztelen ideg,
vagy ember, akit pincébe falaztak
ősrégi várban! – És napokon át,
vagy hetekig, vagy talán még tovább
hadakozott szomjasan, éhesen
a törhetetlen drótdárdákkal, a
befelé fordult tőrökkel, amelyek
mozdulatlanul őrizték neki
a változhatatlant. Kis fogai
harapdáltak még a szalonnabőrbe,
amelyből keserűen és előre
testileg ette a halált, de aztán
gyengűlni, hűlni kezdett teste és
a butító, áldott kimerülés
lefogta lázongó akaratát.
A halott élet kis fegyence már
csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán
meg is őrült csöndesen… És mikor
végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng:
a test álompuha békébe omlott,
a halott húsban pihentek a csontok,
a szív érezte néhány percre még
belül az elmult élet melegét,
de nemsokára már csak az idő
keze dolgozott rajta nesztelen
s az átszellemült testen testtelen
két év lassan betöltötte a törvényt.
A Mindenség nem tudta meg, mi történt.
A kipreparált, hófehér, finom
csontváz itt fekszik most az asztalon,
de az élet elszállt a levegőbe,
a mérhetetlen üvegsír időbe,
amely fölitta, mint a harmatot.
– E kis állat, ez az eltünt halott
egy élet volt, akkora, mint az ujjam,
s többet szenvedett, mint amennyit én
valaha fogok! – mondtam s könnyedén
megfogva sírját, egy tollal benyúltam
a drótkoporsó feltárt ajtaján,
aztán unalomból és szánalomból
kipiszkáltam és magas ablakomból
lefújtam e törékeny szemetet
az elsőemeleti háztetőre:
Lelke az örök ég vándora lett,
legyen itt lent napfény a temetője.

 

 

 

Szentjánosbogár

Szentjánosbogár, vándor szikra, te,
elhagyva füves éji fészkedet,
a porban vergődsz; várj, megmentelek.
Mint zöld ékszer, égtél a fekete
rét hajában, s most féreg vagy a napban.
Mi csalt ki a dél lángjába, az útra?
Hová mégy, fény, a Fényben összezúzva?
Kis láng, agyam testvére, mondd, mi lenne,
ha csak az éjszakát szeretnéd?
Mért akarod a fények győzedelmét,
mért jöttél ki a napra? Mondd, lehetne,
hogy amennyi vagy, azt is megtagadd,
s a sok küzködés helyett elfogadd
alázattal az éjszakát, a titkot?
Értelek, kis fény. Csöndes esti réten
sokszor jártam én is, éjszaka, mint te,
magamba és a tájba veszve; szinte
megszólaltak a csillagok az égen;
túlvilág volt rajtam túl minden, és
kutatva néztem hátra és előre,
mert a csillagot értettem belőle.
Az a sok csillag, az a sok arany
biztatás fent és lent megmagyarázott
egy-egy árva, elszigetelt világot,
s bár mondta, hogy ami körötte van,
titok, végtelen és vigasztalan:
én nem akartam: ne legyen titok:
nem hittem el! S vártam, hogy jönni fog
kis fényem hős jövője, égi lángja,
különb, nagyobb s mégis testvéri lámpa,
mely tényt mutat és látszatot leleplez
s igaz tartalmat ad igaz kerethez,
valóságot a kisértetekért:
a titok csak agyrém volt, vértelen,
amig vártalak, boldog értelem.
S feljött a nap. Mint agyat a megértés,
derengte át a hajnal az eget;
fátylait vetve már a csoda élt és
lett valóság, mindig meztelenebb
és igazibb és forróbb szerető:
ég s föld, az éjt cáfolva, magyarázott
s igy épitette ujra a világot.
Nem kellett már sejteni, hinni. Most a
hegy csak hegy volt és völgy a völgy. A rend
kiteregette, szinte föllapozta
az élő ábrákkal dús végtelent:
rét s gyár! folyó s hid! egymásért! igen!
A szem gyönyöre mint boldog tudás
zsiborgott kéjes érzékeimen.
Részekre bontva pihent most a táj,
tárgyak és formák lettek titkai;
de uj nevüket megszerezve, már
megint ködlött mögöttük valami;
az uj tudás mögül kisértetek
bujtak elő: a sok éji titok,
a túlvilág itt volt, csak ragyogott.
Hogy ragyogott! Kiváncsi szemeimnek
táplálék volt e gazdag ragyogás,
de lelkem éhe látta: e varázs
mámorával agyam csak úgy telik meg,
oly játékosan, mint a testtelen
szivárvány hamvával a remegő
szinekbe hangolt üres levegő.
Szivárványos Fény, mit érek veled?
Ha vagy, ha nem vagy, majdnem egyre megy.
Szemünk benned csak több titokba lát,
még vakitóbb csodákba! És akár
te vagy az uram, akár a homály,
tehetetlen agyam valami hit
zsákmánya marad: ott lesz rab, vagy itt.
Rabság minden tudása, hite rabság,
s ha ronthatatlan dacú falakat
minden kételyből körbe maga rak,
ez a börtön se biztos, ez a vakság:
hogy higyje el, hogy nem hisz semminek?
Hibákat látni: eljuthat odáig, –
de hogy ellenőrzi saját hibáit?
Mint te az éjszakát, szegény bogár,
világitom én is világomat;
az éj engem nagyobb börtönbe zár
s nagyobb lángot öl meg bennem a nap.
Köröttem mindig nőnek a csodák;
te mégy s nem tudod, hogy vannak hegyek,
hisz már a domb is óriás neked.
Testvérem, csupasz, ügyetlen bogár,
tévelygő, fájó, fénylő gondolat,
ugy sajnállak, hogy élsz, mint magamat.
De megmentelek, mintha összeroskadt
magányomat vinnéd a föld alá:
jobbat nem tudok tenni: eltaposlak.
S megyek tovább, vakon, valahová.

 

 

 

Betűk és Emberek

 

I.

Itt-ott, régen is, gyerekésszel,
klubban, kávéházban, ahol
a betű népe összefoly,
láttam már, s óh, láttam elégszer
azután is, tegnap, tavaly,
láttam őket, sebezhetetlen
magányban vagy gyülekezetben,
láttam a vén és fiatal
katonákat, sok elbukottat,
születni vágyó embriót,
papot, szofistát, házalót,
a főcsapatot s az utóhad
halottait, a hegyorom
hősét és szentet és irígyet:
láttam s nézem őket, akiknek
neve együtt: Irodalom.
 

II.

Borzalmas nép: bölcsek, bolondok,
őrült a legtöbb, mind király
vagy legalább is trónra vár
s megveti, míg lesi a koncot,
degradált nagyurak, zsenik,
nincs, kit nem ég kegyelme küldött
s bár e kegy már sokból kizüllött,
testvérek mind, hisz ismerik,
ismerik azt a mérget-átkot,
az Én roppant bódulatát,
mely úgy üt perceiken át,
hogy mindig játszva megtalálod
minden ártatlan és szerény
szavukban is a meghuzódott
és éber önzést, mint a pókot
labirintusa közepén.
 

III.

Az új lélek, mikor betéved
a szent csarnokba, tiszteleg
s csak lassan s fájva látja meg
a zsinagógában a céhet,
a hős ihletben az ipart,
hullákat az elevenekben
s legfőkép a buta-kegyetlen
piacot s akiket kitart.
Jobb volna tudni ami rád vár,
naív fiú? Vagy lenni vak?
Halálos tudást tartogat
talán számodra ez a vásár,
hol jó mérték a jóra nincs
és szilárdat inga igazgat
és sokszor tán ép az a gazdag,
akinek egy fillére sincs.
 

IV.

A betű öl, – mondja az Írás. –
Körötted ingnak-lengenek
az eleven kísértetek
és sorsuk különös tanítás.
Szól az idő: – Nézd, ezek itt
már meghaltak, rég, észrevétlen,
mert egy ringyó lakik a pénzben
és agyukkal szeretkezik.
Óh, szép ez a ringyó, örökszép,
csókja és neve van ezer:
Hatalom, Divat és Siker
és Párt és Parancs és Közönség,
és bár fejét ő hajtja meg,
dróton rángatja tisztelőit,
akinek házába szegődik
s akit kalandonkint fizet.
Meghalsz, ha elcsábít! Mosoly
vagy nyomor győz le? Neki mindegy!
Gyűlölete lehúzza inged
s kegye még jobban megrabol:
kapzsi gyönyöre, hogyha tiszta
véred egyszer élvezte már,
eredbe mindig visszajár
és te, mint titkos morfinista,
hogy magad társtalan ne lásd,
terjeszteni fogod a mérget
és mert teljesedésnek érzed,
magasztalod a pusztulást:
élsz, magad kísérteteképpen,
s szolgálsz egy idegen urat,
kinek tapsa el-elmarad
és a rendjele néha szégyen.
 

V.

Sok más is jár-kél itt, unottan,
s kínja nem az a cicomás
festékes kiábrándulás,
amely a kulisszák mögött van,
nem oly undor, mit a szinész
érezhet, orvos a betegtől
vagy vén pincér az ételektől:
itt magát utálja az ész,
gondolat utálja betűjét,
lelkét a lélek, szót a szó,
álmait az álmodozó,
itt szíveket nem hegedű tép,
nem játék, hangszer vagy szerep:
itt az elhallgatott cigányok
vagy a ki sem bérelt zsiványok
sírnak, sok szörnyű ismeret,
vagy bosszú, mely, hogy jót gyalázzon,
rossz-magát is kész szidni már
s mindig lefelé licitál
egy csömörös végeladáson;
s e végső undor, e nagy, ez
a bölcs és gonosz elesettség
néha már egy kicsit nemesség
s érdem is, mert tökéletes.
 

VI.

De nézd meg ezt, itt, – semmi érdem,
csak seb és gőg. Egy téveteg
hang egykor benne keresett
hangszert, hogy fölzengjen kevélyen,
lakást egy vak eszme, aki
most kénytelen – mint néha hitvány
mesterét a különb tanítvány –
rossz gazdáját is védeni.
Ott ül, groteszk király. A koncert,
mely benne játszik, komisz és
tűzijátéka röhögés,
mégis tragikus e bohóc, mert
a gúny nemcsak őt marja, de
az angyalt is, ki benne senyved,
az ideált, kinek ma szennyek
és férgek az eledele.
Ünnepelt hős nincs rakva, mint ő,
annyi sebbel. – Óh, égi hit,
hiúság, tedd jóvá, amit
tévedett vele a teremtő!
 

VII.

Csapdákat, csábító varázst,
gátat és poklokat az útra
maga az eszme és a munka
rakott, ő szervez támadást
legkedvesebb fiai ellen
s pusztulni hagyja, aki fél,
s nem hajlik le a bátorért,
hogy minden esendő elessen.
Eszme, isten, te, Valami,
ismerlek-e én is? Enyém vagy?
Vagy szó vagy csupán és remény vagy?
Van jogom neved vallani?
Igazság-e, ha annak érzem,
az én harcomat, hitemet?
Egyszerre köszönöm neked
az erőm s a kételkedésem?
Üldöznek, én is üldözök,
s most is feszítsd meg!-et kiáltok,
pedig sokszor magam se látok
különbséget jó s rossz között.
Ki vagyok én? És hol vagyok?
Jaj, nem érdem, ha nem bukunk el,
s nem látjuk, hogy hova jutunk el,
s ez így van, mert te akarod,
te akarod, te Ismeretlen,
s téged szolgál az iszonyú
rettegés is, az a gyanú,
hogy míg itt harcolok nevedben,
egyik bölcs csapdád zajtalan
karjaival körémcsukódott
s mutatja, másnak, hogy a poklot
nem érzi aki benne van.
 

VIII.

Gazdánk, mindenkinél nagyobb vagy
és teljességed a titok,
körüljárnak a darabok
s amíg néznek, földarabolnak.
Talán én is csak részeket
láttam benned, s a kereséssel,
rostálással és elvetéssel
még jobban félreértelek.
Nem nevezlek már annak-ennek,
sokarcú igazság, hiszen
értelmed forog szüntelen
s mindig van mást mondani nyelved.
Csak mi teszünk, szabályaink
tesznek téged farizeussá,
testvérünkké, jóvá s gonosszá,
mert töredék törvénye mind:
határt ad a határtalannak
és roncsol és elkülönít,
de fölötte, ha ész, ha hit,
egységes nagy álmok rohannak.
Maradj most már nekem csoda.
Jobb lesz, ha mint gyermekek élünk
s nem kutatunk, nem itélünk
s így jutunk el valahova,
farkasok és bárányok együtt,
mi, törvénytelenek, vakok,
akik az elbizakodott
iránytűket már nem követjük,
hanem az álmot, aki vagy,
takarónak húzzuk magunkra,
boldogan, hogy végre lehúnyja
elfáradt szemeit az agy.
 

IX.

Uram, lehetsz Igen, lehetsz Nem,
igazság s félrevezetés:
én már elvállaltalak és
a rosszat is csak jól cselekszem.
Hadd legyek most már remete,
hadd járjak utamon magamban
s ne keressem még gondolatban
sem, hogy valamit érek-e.
Uram, ha már az lett a dolgom,
mondani, mit rajtam szür át
pár esztendeig a világ,
mondjam mindig, ahogy ma mondom:
mondjam senkinek!… Ingatag,
mint a holdkórosé, a lábam…
Megyek… Óh, bár csak a halálban
tudnám meg zuhanásomat!

 

 

 

Kortársak

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
 
de tán csak egy, vagy annyi se,
mindegy, végez velünk a betegség, az undor
 
vagy a véletlen fegyvere.
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
és megbékélve mind együtt leszünk a földben.
Irígység s szeretet küzködött sírva bennünk;
 
s gyötörtük egymást szomorú
testvérharcban, (amely sokszor ma is olyan már,
 
mint egy szinpadi háború)
irígység s szeretet küzködött sírva bennünk
s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.
De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő?
 
Ami különbség most akad
ember s ember között, sohsem oly kegyetlen,
 
amilyen idegen te vagy!
A sírból mi közünk hozzád, örök jövendő?
Teneked, ami volt, mind semmi és egyenlő.
Az igazi haza az Időé, nem a Földé.
 
Az Időből halunk ki mind,
az Időből, amely hazánk fölött hazánk lett
 
uj s nagyobb közösség szerint.
Az igazi haza az Időé, nem a Földé:
meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké
s akár egy idegen planéta is lehetne,
 
ahogy tovább forog s viszi
hátán uj népeit, mig minket összerágnak
 
puha fekete fogai;
akár egy más világ csillaga is lehetne,
ugy száll majd, temetőnk, a tilos végtelenbe.
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;
 
s tetszik, nem tetszik, látni kell:
ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,
 
mint azután majd bárkivel.
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;
– Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!

 

 

 

Különbéke

1936

 

 

 

 

Nincs idő

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,
millió éves a szivem,
ezért van oly nagyon tele,
ezért ver olyan nehezen.
Ez a szív megtanult beszélni
és mindenre emlékezik
és engem persze érdekelne
tudni a történeteit,
mert csak ő ismer igazán, csak
ő tudja, mik a titkai
annak a vén birodalomnak,
mely a nevemet viseli.
Jó volna tudni, elbeszélni,
mit látott, mit mond és miért;
de nincs időm rá: a világ
nem tart el a verseimért.
Milyen kár! mondom eltünődve.
Kinek kár? kérdem. Csak nekem!
És már örülök, ha beszélő
szívemről elfeledkezem.

 

 

 

Ősapám

Mint a földből a hóvirágot
a tavaszi kiváncsiság,
előörseit koponyámból
az agy kidugta s messze lát.
Agyam kiült a homlokomra
s lett belőle két barna szem:
ő akar tudni valamit, ha
a világot nézegetem.
Állkapcsom s gyomrom ő csinálta,
fülemben a hang neki int,
kéjének tolmácsa a húsom,
ujjam hegyével ő tapint.
Milliárd éven át keverte
magában az elemeket,
mindent kipróbált s úgy tett mindent,
ahogy legjobban lehetett.
Az ő műve vagyok. Mikor még
ugy éltem, mint az ázalag
vagy a pondró, mit ezrivel látsz
poshadt vizek tükre alatt:
ő már tudta, mi leszek egykor,
tudta, hogy ő az ősapám,
s most azon töpreng bizonyára,
hogy mit fog tenni ezután.

 

 

 

A föld álma

Álmodtam: test nélkül lebegtem
mint az ég, mint a gondolat,
és egy sivatag volt alattam,
poros és sáros sivatag.
A sivatag, a nagy, nehéz föld,
aludt és talán álmodott;
s egyszerre csak mozogni kezdett
s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!
– Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám
és feltérdelt a föld, a por,
és kitépte magát a sírból
és nőtt és nőtt és lett szobor.
A por felbirkózta magát
másfél vagy két méternyire:
ahogy megindult, két méterrel
a sír fölött volt a feje.
Ment a szobor a sivatagban
(figyeltem mozdulatlanul)
s néha hátranézett a helyre,
oda, ahonnan szabadult,
irtózva nézett az üregre,
s az összezárult nyomtalan,
és ment a szobor, mint akin az
álomkór részegsége van.
Ment a szobor, ment, támolyogva,
a szeme folyton rám tapadt;
és nem fogyott soha körötte
a föld, az örök sivatag.
Valahová el akart jutni,
s már félt és folyton szólitott:
– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,
– mondd, Isten, csakugyan vagyok?
Ment a szobor reggeltől estig
s a sírját látta mindenütt;
s este még egyszer fölnézett rám,
aztán fáradtan lefeküdt.
– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;
s a por megnyilt a por alatt.
És végignyujtózott fölötte
s már nem mozdult a sivatag.

 

 

 

Fölkelni

Rettenetes fölkelni reggel,
száz kézzel húz vissza az ágy;
folytatni kellene a tengert,
a puha, édes éjszakát.
Rettenetes fölkelni reggel
és élni megint józanon.
Pillámon tűszúrások égnek
s meggyógyulnak, ha lehunyom.
Minden porcikám visszavágyik
oda, ahol nincs öntudat.
Egyszer már csupa kényelemből
meg kéne ölnöm magamat.
– Meg hát! – morgom (s felébredek rá), –
meg hát, hisz oly fáradt vagyok!
Mit szólna, ha húznák a sírból,
mit szólna hozzá egy halott?!
Mit szólna! – – És már talpra ugrom,
eh, mindegy, gyorsan fürdeni,
még a kabátot, hol az órám?
egész jó ez a reggeli…
De az szörnyű volt, szörnyü mégis
az a felkelés, az az ágy!
S nyujtózkodva nézek utánad,
álom, te boldog túlvilág.

 

 

 

Reggeli ének

De jó a fürdőkádban ülni!
De jó elhagyni magamat
s mégis fölpezsdülni a víz
folyékony paplana alatt!
De jó a meleg kádban ülni!
(Ott ébredek fel igazán.)
Negyedórát benne henyélek,
borotválkozom, azután
mégegyszer kinyujtózom, és ha
van még idő, egy darabig
fütyülni és dudolni kezdem
gyermekkorom zsoltárait,
azt, hogy „Perelj, uram!”, meg azt, hogy
„Óh, mely sokan vagynak”, – s bizony,
ha nem hiszek is már, az emlék
végigborzong a hátamon,
(az ének s az orgonazúgás
még most is a húsomban él,
bár rég volt, hogy a Nagytemplomban
úgy átjárt, ahogy most a vér),
s mikor „ellenségim romlását”
ígéri Dávid éneke,
mintha egy isten trombitálna,
az egész szoba zeng bele. –
De jó a fürdőkádban ülni,
ülni, átfülni egy kicsit!
A víz melege és az ének
mindennap megfiatalít,
s mikor már rég elmúlt a reggel
s dolgozik agyam és kezem,
akkor is bennem zeng egész nap
az én istentiszteletem,
és mint vágy, vagy emlék, velem van
valaki, akit nem hiszek;
– ha volna, biztosan szeretne,
és ha van, hát így is szeret.

 

 

 

Gyomrok

Ettem. Tíz deka disznósajtot,
kenyeret meg két mandarint.
Az imént már majd összeestem,
de lassan éledek megint.
Dolgoztam, kora reggel óta,
és ideges lettem nagyon,
és csak délután vettem észre,
hogy tulajdonkép mi bajom:
délután négykor vettem észre
zsebemben a tízórait,
s persze rögtön elpusztítottam
a legutolsó falatig.
Milyen jó volt! Mint ha a kályhát
begyujtják, vagy a gépeket,
úgy megmozgat az idegen vér,
úgy fűt az idegen meleg;
s érzem, hogy a világ gyomrában
én is csak egy éhség vagyok
s mint engem ő, úgy fűtök én is
egy másik éhes állatot.
Ettem. Most ő eszik, a gyomrom.
Az ínye élvez, foga rág.
Most rendben vagyunk mindaketten
s egy kicsit rendben a világ.

 

 

 

Nagyanyám

Szigorú, kemény, papi özvegy
volt az apai nagyanyám.
Sipirc! – így küldött a sarokba,
s szeme mint bot ütött reám.
Kicsi volt; de roppant tekintély
egy félelmes életen át,
úgy álltak előtte bajúszos
fiai, mint a katonák.
Én féltem tőle, menekültem,
éreztem, engem nem szeret,
s hogy meg ne bántsam, letagadtam
előtte rémületemet.
Moccanni, mukkanni se mertem,
de ő gyűlölt, gyanakodott,
és egyszer, hogy bebizonyítsa,
mily gonosz unoka vagyok,
azt mondta rám, hogy ki akartam
szúrni ollóval a szemét.
– Így ni, – mutatta s kinyitotta
ollója szárát – mindakét
szememet egyetlen döféssel
próbálta… így ni, a kölyök!…
Én elszörnyedve, sírva álltam
a felnőtt rokonok között
s tiltakoztam, de neki hittek
és csak az anyám hitt nekem
és bevitt a másik szobába,
sírt ő is, együtt sírt velem.
Nyolc- vagy kilencéves lehettem,
mikor ez történt. Nagyanyám
már meghalt és én férfi lettem
s néha azt hiszem, hogy talán
tévedtem és ő nem is gyűlölt,
sok mindent máskép gondolok – –
De azt az egyet sohse értem,
azt a szörnyű pillanatot,
mikor azt mondta… Úgy szeretném
a sírjából fölkelteni
a rég elporladt öreget, hogy
mondja meg, mért kellett neki,
mért kellett azt az érthetetlen
hazugságot rám fognia,
a vádat, melynek iszonyától
már nem menekülök soha,
mondja meg, hisz megbocsátottam,
megbocsátottam érte rég:
miért mondta, hogy ki akartam
szúrni ollóval a szemét?

 

 

 

Nagyságos úr

Nagyságos úr! – igy titulálnak
a szegények s a gazdagok
s én egész pontosan tudom, hogy
milyen nagy s milyen úr vagyok.
Nagyságos úr, – mondom magamnak
epésen, – ezt a rongy ruhát
már télen is szörnyen utálta
s most hordja egész nyáron át?
Uram, – mondom, de közbevág a
rokkant cipő a lábamon:
– Nagyságos úr, mi lesz, ha holnap
a talpától elbúcsuzom?
Így a cipő; s kaján dühével
rám szabadítja társait:
a lyukas kalap és a rossz ing
s a vén kalap nekem esik
s gúnyolni kezd és kiabálni
s pénztárcám azt rikoltja, hogy
humbug az egész urizálás,
mert proli, az hát, az vagyok!
S bizony ez így megy szakadatlan:
nevetve tüntet ellenem
az egész cifra nyomorúság,
amiből áll az életem;
én meg azt mondom: igaz, úgy van,
s élvezem, szinte komiszúl,
hogy mint a fába szorult féreg,
hogy jajgat a nagyságos úr,
hogy feszeng bennem nyomorúltan,
míg végül ami, az marad:
körülbelül hetven kiló hús
meg egy kis bolond akarat.
Nagyságos úrnak titulálnak
s én jól tudom, hogy mi vagyok;
nézem magam s a többi embert
és néha egy-egy állatot,
disznót, borjút, tekintetes vagy
még alábbvaló tehenet,
akit, mint majd engem a pondrók,
apránkint szépen megeszek:
nagyjában olyan vagyok én is
és úgy végzem, mint ő, szegény,
csak épp nem lógok felakasztva
a mészáros kampós szegén.

 

 

 

Tragédia

Mire levágták, már halott volt.
Ismertem, mint kisgyereket.
„Aranyszájú pap” fia volt, és
pokolnál mélyebbre esett.
Az útja… De hagyjuk… A végén
ivott, folyton, és csak rumot,
s már annak a nőnek se kellett,
akivel egy ágyban lakott…
„Csak most még, Rózsi, megigérem…”
– szakadtak részeg könnyei –
„ígérem…” – Tudta, hogy hiába:
ember már nem hisz őneki,
tudta, mi az, mikor a gyönge
bűnözik egy életen át;
s kiment az udvari klozetra
és felakasztotta magát.
Mikor levágták, már halott volt.
Hogy bámult a nyomortanya!
Így halt meg unokaöcsém,
az aranyszájú pap fia.

 

 

 

Találkozás

Jó így, csavarogni, néha,
üres napokon át,
lisztfehér országutakon
nyelem a nyár porát,
cigány vagyok, mögöttem
a rend meg a gond;
mért ne lehetne az ember
néha bolond?
Bolond, nem bolond, fene bánja,
a fáradság is jólesik,
bandukoltam az orrom után
reggeltől estelig.
Szederrel várt ebédre a hegy,
mikor megmásztam a tetőt,
s délután tökszárból faragtam
jókedvű röfögőt.
Csavargó lettem, az ember elől,
a város elől szökevény,
boldogan dőltem le aludni
egy szalmakazal tövén,
messze komondor ugatott,
még feleltem neki,
s büszkén álmodtam, hogy kutyának is
volnék valaki.
Szuszogás keltett föl… Előttem egy
kövér, fekete koca áll,
falja a földet, meg a ganéjt,
amit maga csinál.
Rámnéz. Nézek rá. Reng a húsa.
Micsoda ronda gép!
S egyszerre mégis megkivánom
a disznópecsenyét.

 

 

 

Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák,
a kutyáitok odakint;
ugráltak, fújtak, vicsorogtak,
hogy a vendég itt van megint.
Majdnem lehúztak örömükben,
én meg gyáván s irtózva tűrtem,
hogy, míg átvergődöm a kerten,
kezemet nyalja a kicsi
s minduntalan nyakamba lépjen
a nagy, az a borjúnagy Heki.
Rettenetesek azok a kutyák,
barátságuk is undorít.
Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,
bezzeg nem fogadnának így!
Féltem, hazudtam, – mit tehettem?
Nevüket mondtam, hízelegtem,
hidegrázósan veregettem
a hátukat, és szomorú,
szomorú volt látni, hogy a
szeretet mily vak és hiú.
Még most is, mint gonosz kalandtól,
hangosan dobog a szivem.
Mit akarnak tőlem! Miért kell
becsapnom őket becstelen!
Hogy tolakodtak, hogy örültek!
Nem tudják, hogy ami körülvett:
csak szégyenem és szégyenük lett
a meggyalázott szeretet,
a szeretet, amely nem tudta,
hogy kifelé mily szörnyeteg.
Szeretni is veszély, barátom.
Szánom, szégyellem magamat.
Rossz helyt mi is hányszor kináltuk
szivünket tíz-húsz év alatt!
Más félt tőlünk s mi tolakodtunk,
szeretett és mi iszonyodtunk,
csaló visszhangok közt ugattunk
egymásra, mi meg a világ,
mint odaki azok a szörnyetegek,
azok a derék, jó kutyák.

 

 

 

Komédia

Ő parancsolt, én meg vitáztam,
ő győzött és vesztettem én.
Így ment ez sokáig, de most már
túljárok a világ eszén.
Add meg, muszáj, mondtam magamnak,
add meg, ami az ördögé,
s amit megmenthetsz, azzal indulj
igazi céljaid felé!
És megfogadtam a tanácsot
és lettem könnyű és szabad,
beállítottam a helyemre
kulinak az árnyékomat,
megbékültem a butasággal
és teszem, amit tenni kell,
nincs rá időm, hogy nyomorult kis
csetepatékban múljak el,
és íme, bírom, egyre jobban
bírom ezt a komédiát,
s már egész jól megférünk, én és
árnyékom ura, a világ:
ha tetszem neki, mosolyogva
meghajlok s fütyülök reá,
s ha leszamaraz, hódolattal
visszabődülök, hogy: I-á!

 

 

 

Itt vagy itthon!

Szinte roskadnak a gyümölcsfák,
fekszem hűs lugasuk alatt,
mindegyik egy kis zöld menyország,
és nézem a madarakat.
Dél óta fekszem mozdulatlan,
csak a szemem jár szerteszét;
rigó rebben, vele röpűlök,
fütyül, fütyülöm énekét.
Fölöttem egy kis cinke végzi
légtornász mutatványait,
új diót bont amott a harkály,
a fecske rajban búcsuzik.
Suhogva, zengve, csicseregve
ujjong körül a délután;
az undor elől menekültem
s megváltó béke várt reám.
Az ember elől menekültem,
hívtak a madarak, a fák,
és most lassan kilop magamból
e füttyös, tiszta túlvilág.
Mintha süllyednék, vagy repülnék,
oly könnyű vagyok, oly nehéz,
minden érzékemet behúnyja
a csodálkozó feledés.
Mintha halálom volna, oly nagy
e boldogság, oly igazi:
nem bírja el gyönyörüségét,
olyan új s idegen neki:
és költöget: alvó zenéje
az éber szókat keresi:
boldogság, hogy lehetne mindezt
valakinek elmondani:
valakinek, a hihetetlent,
valakinek, akárkinek,
nem is szóval, – egy szembe nézni,
megfogni némán egy kezet!
S mint mikor egy szomoru ember,
kit jó hír nem várt sohasem,
sírni kezd valami örömtől
boldogan és gyerekesen,
vagy, mint ha fojt a megdagadt szív
s indul az oldó áradás,
hirtelen felébreszt egy édes
és nyugodt megaláztatás:
az ember elől menekültem
és mikor kellett valaki,
mégis csak az embert idézték
lelkes magányom szavai.
Kétszer magány, hogy mint magamba,
fajtámba is zárva vagyok,
gyűlöletes e dupla börtön,
de minden más kitagadott:
ember vagyok és kell a csorda,
oda kell bújni melegért,
kell a meggyűlölt rokon-állat,
mely valahogy mégis megért.
És már megyek, vissza a völgybe.
Visznek gyors órák útjai – –
Falu; már itt a város; este,
emberek, harsog a mozi;
olcsó kéj, plakát, rajta démon,
amint bugyira vetkezik…
– Tetszik, nem tetszik, itt vagy itthon,
próbáld meg és légy boldog itt!

 

 

 

Öreg barátaimhoz

Hagyjuk már, unom a vitát,
keserű nekem ez a harc.
Kezedben van a hatalom,
az történik, amit akarsz.
Vitatkozunk, öreg barátom,
itt ülök most is köztetek;
és sokszor szédülök a dühtől,
pedig szeretlek titeket,
és ti is rémüldöztök, és fáj
látni, hogy ti, vagy az apám,
mint valami furcsa bolondra
úgy néztek hüledezve rám.
Nem értjük egymást. Más izekkel
etet a föld és az idő.
S mégsem a különbség a fontos,
oly rettenetes a jövő.
Én jobban látom a jövőt, most
én tudom, hogy mit mond a jel;
jön a jövő és úgy csinál majd
mindent, ahogyan neki kell.
Én vitázom, de ő cselekszik,
mint a hóhér, egyszerüen:
az idő durvábban befogja
a szátokat, mint ti nekem.
Mért ellenkezel hát, barátom?
Mért nem hagyod, hogy én tegyek?
A halál szörnyű, buta érve
különb? okosabb? kedvesebb?
Megjön minden, amit akartam,
de én nem örülök neki;
az igazi diadalt mindig
a legbutább érv vívja ki.
Most értem vív, ami Van és Lesz,
mégsem tetszik a fegyvere:
koponyátokra zúg a csontkéz
s az enyém is recseg bele.
De talán mégis így van ez jól,
isteni mindig, ami Van.
Öreg barátaim, siratlak,
s veletek siratom magam.

 

 

 

Mindennap valaki

Meghalt! – szinte dörren a hír,
hozza ujság vagy telefon,
úgy jön, mint egy puskalövés,
élesen, kurtán, szárazon.
Meghalt! – mindennap jön a hír
s egyre több barát esik el
a nagy csapatból, amelyet
valaki folyton tizedel.
Meghalt! – Be más volt a halál,
mely régen, legelőször ért,
szegény Rózsika húgomé,
aki csak tíz hónapig élt;
az a halál még mese volt,
titokzatos és szomorú,
nem is tudtam megérteni
én, az ötéves kisfiú.
Épp ami a leggonoszabb,
azt nem tudtam megérteni,
s volt ünnep, hogy takarja, dísz,
volt ég s voltak angyalai.
Aztán eltelt huszonhat év
s meghalt Hajnalka, nagy hugom.
Akkor már más volt a halál:
meztelen, nyugodt borzalom.
Akkor már más volt a halál:
szörnyű volt, mert természetes;
nem leplezte, hogy titka nincs,
nem szónokolt tetteihez;
akkor már az volt, ami ma,
tudta, hogy a tény épp elég:
fölényes volt, mint egy nagyúr,
és egyszerű, mint egy pribék.
Meghalt! – egyre sűrűbb a hir,
hozza ujság vagy telefon.
Öregszem, sok az ismerős,
és csak a vállamat vonom;
tehetetlen iszonyomat
letagadom, annyira fáj,
mégis érzem, hogy rab vagyok,
rab, aki kivégzésre vár.
Mindig meghalok egy kicsit,
amikor meghal valaki;
s nem értem, életét a vén,
a legvégét, hogy bírja ki:
egyre biztosabb, ami jön,
egyre kisebb a maradék…
Halál… Lesz-e hozzá erőm,
hogy kivárjam a magamét?!

 

 

 

Monológ a sötétben

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,
a nap mily gyorsan elsuhan,
reggel indulok pénzt keresni
s mire megjövök, este van.
Kislányomat már alig látom,
szinte ünnepnap, hogyha lát,
máskor csak hang a telefonban…
S ez így megy egész héten át,
így megy ez hónapokon át, és
nem érek már rá semmire,
szeretném még megírni ezt-azt,
de senkinek sem érdeke,
csak énnekem, hogy megmaradjak…
Költészet, álmok… Szép szavak!
Éppúgy küszködöm a világban,
mint akármilyen más anyag,
mint egy kis féreg, egy fa, egy ló,
és tudom: kár minden panasz:
csak az igazi tragédia,
ami egy kutyának is az.
Szörnyű, hogy szaladnak az órák,
a napok, hetek, évre év;
nézem, hogy építi a romlás
bennem is gyönyörű müvét,
de a rossznál már fontosabb lett
az a sok félelmes csoda,
amit lassan feltár előttem
a világ fekete ura.
Tudtam én, mondtam régen is már,
hogy ő, a rossz, az igazi,
hogy egyre tökéletesebbek
a sátán műremekei, –
mondtam én! sírtam, átkozódtam,
s voltam kárörvendő tanu,
de most már csak látvány szememnek
az egyetemes háború:
fáradtan, révedezve nézem,
hogy nap nap után hogy rohan:
huszonnégy óra a jövendő
és az is oly bizonytalan.
Már csak a pihenésre vágyom,
magamat elfelejteni,
értelmetlen ellenkezésből
pár kolduson segíteni,
és befordulni a sötétbe – –
– ahogy most mindjárt megteszem,
most, mikor éjfélkor az ágyban
elnézek az életemen:
mért volt mindez? – Nincs válaszom rá. –
A gyerekeim alszanak.
Felülről, mint egy óriás szem,
nézem hidegen magamat,
és talán nem is vagyok ember…
És a lámpát lecsavarom
s beföd a győzelmes sötétség,
az űr, a puha sírhalom,
és megpróbálok elaludni…
Sötét a mindenség, sötét,
(a Nap is csak egy lámpa benne,
mint az enyém, mely már nem ég).
– Sötét a mindenség… Aludjunk…
Elfogy a vers lélegzete…
Ha kész van, jó. Ha nem, fejezze,
kinek hogy tetszik, maga be.

 

 

 

A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet
s egy Óriás lépett elém.
– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –
– Rabszolga, – válaszoltam én.
– Kinek a szolgája? – A Földé! –
mondtam vad gyűlölettel. Ő
erre fölvett a tenyerébe
és: – Ne félj, – súgta, – a jövő
majd megszabadít zsarnokodtól,
csak őrizd jól a titkomat:
népem, a Vas-Nép, lázadásra
készülődik a föld alatt! –
Ezt mondta a Vas-Óriás és
eltűnt… Én kínlódtam tovább,
túrtam a földet s átkozódtam
száz hosszú, hosszú éven át,
s reménykedve s csalódva néztem,
a lélektelen, lomha, vak
hadak hogy hevernek a földön,
kéz, láb s agy nélkül, a vasak,
láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,
erősek, engedelmesek,
ekének, ásónak, kapának
mind ideadják testüket,
de láttam azt is, hogy maguktól
nem tudnak megmoccanni se,
láttam, e halott nép az élő
Földet nem győzi soha le.
Hívtam hát ujra a Vezért, az
Óriást, s elmondtam neki,
hogy mi kell még és hogy lehetne
a vén Földdel megküzdeni.
Az Óriás szemembe nézett
és, lassan, szólt: – Ha igazán
gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor
mégis mi győzünk! – Azután
elmondta, hogy mi lesz a dolgom…
Elmondta… S én, a lázadó,
boldogan követtem parancsát
és tettem, ami neki jó:
cipeltem az égő pokolból,
föl, föl, cipeltem fekete
népét, tűzben nemesitettem,
szikrát lobbantottam bele,
fegyvert gyártottam és bilincset,
emeltem neki várakat,
megtanítottam szállni, úszni
a föld felett s a víz alatt,
szörnyű csodákra tanitottam
és szörnyű hatalomra őt, –
még száz év, és rettenve hátrált
a Föld az új isten előtt.
S ekkor, csak ekkor vettem észre,
csak ekkor vettem észre, hogy
mialatt a régit levertem,
a Vas új igába fogott:
én vagyok az ő keze, lába,
velem nyúl a világon át,
velem rakatja emeletekké,
gépgyártó gépekké magát,
s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,
már csak egy műszere neki,
már beszél: azt mondja: az embert
magának ő gondolta ki,
ő az élet, munkába már ő
szervez, kereskedik, kifoszt,
ő akar s az én szerepem csak
az, amit érdeke kioszt:
az anyag él és háborúkat
indít föld alatt, föld felett, –
a bilincs rámcsap és maguktól
dolgoznak a gépfegyverek.
Félve, s lázongva, megidéztem
harmadszor is az Óriást.
Megjött. Féllába Moszkva földjén,
a másik meg Newyorkon állt.
Most volt csak óriás! Kezébe
vett újra és szólt: – No, mi kell? –
– Becsaptál! – és elpanaszoltam,
hogy népe hogy bánt velem el.
Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
– Akié a gép, azé az ember! –
dühöngtem és ő kacagott.
Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy
most a te rabszolgád leszek?
– Te mondád! – felelt ő nyugodtan
és elfújt, mint egy porszemet.

 

 

 

Szégyen

Épp akkor léptem ki a kádból,
s ahogy ott álltam meztelen,
véletlenül egy nő nyitott be
hozzám, egy nő, egy idegen.
Fiatal voltam, ő is az volt,
és egész testem elpirult,
a szégyen szennye nyakon öntött
és rám tapadt és lángra gyúlt:
úgy éreztem, hogy tetten értek
valami nagy gyalázatot,
pedig mindössze az derült ki,
hogy az vagyok, ami vagyok.
Az egész csak egy pillanat volt,
véletlen, gonosz pillanat,
s a nő menekült, iszonyodva,
hogy a ház rögtön rászakad.
Menekült szegény, iszonyodva,
hogy ezért még lakolni kell,
én meg ott maradtam a bűnnel,
amit nem is követtem el.
És töprengtem és tiltakoztam
és lassan elfogott a düh,
aztán megúntam és nevettem
s minden jó lett és egyszerű.
Régen történt, van vagy tíz éve.
Mennyi rossz és jó odavan!
Ma már se lélekben, se testben
nem tudom szégyelni magam.

 

 

 

Megoldás

Mikor, mint ma, valami, egy perc,
egy szerencsétlen pillanat
okkal, ok nélkül így elrontja
egy jónak indult napomat,
egyszerre húsz évet öregszem,
szívem dagadt lesz és nehéz
és öngyilkos gondolatokkal
szurkál a kétségbeesés.
Kutya egy állapot… S hiába
mondogatom, hogy ily komisz
és ájult hangulat gyötört már
(hányszor, de hányszor!) máskor is,
hiába biztatom magam, hogy
elmúlik ez is nyomtalan,
tudom már jól tapasztalatból,
hogy egész napom odavan.
Oda bizony, azt a keservit!
Oda egy buta perc miatt!
És egyszerre elönt a méreg
hogy így emésztem magamat,
hogy már félnapja így vergődöm
és felejteni nem tudok –
A mindenségit a szivemnek,
hogy oly érzékeny és konok!
S a düh, ez most, ez az okosság
s az élet egyetlen jele:
erőt ad gyengeségem ellen,
hogy végre elbánjak vele:
káromkodok még egy utolsót
– ez igazán rettenetes –
és megyek, morogva, aludni…
Majd holnap meglátjuk, mi lesz.

 

 

 

Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltozhatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

 

 

 

Igazság?

Tudtuk, senki se tehetett mást,
de mert akadtak kételyek,
téged is megkérdeztelek:
mind átvilágítottuk egymást
és egyre újabb adalékok
birtokában még legalább
húsz évig vizsgáltuk tovább,
hogy ki milyen és mi miért volt.
Sajnos, akárhogy átbeszéltük
minden részletét, az egész ügy
egyre megfoghatatlanabb;
s én már azt hiszem, bár tagadjuk,
barátaim, hogy sohse tudjuk
meg egymásról az igazat.

 

 

 

A végső harc

Fehér? Vörös? – Fáradt vagyok már
s mosolygok, mint az öregek,
akiket dühös ifjuságom
önző kutyáknak nevezett.
Ráztam a büszke rongyot én is,
hittem, akartam nagyokat,
s most csak az fontos, hogy elektro-
kardiogramom mit mutat.
Most csak az fontos… Az se fontos,
semmi se fontos már nekem:
rossz perceimben kárörömmel
nézek végig az életen.
A harc? Nem „az a harc” a végső!
Más ellenség az igazi!
S ha azt hiszed, hogy tévedek, majd
meggyőznek a sír férgei.

 

 

 

Ami menthető

Megúntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,
úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.
Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyerekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,
és ez már így lesz, amig élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent
s nem bánom, hogy tönkremegyek:
így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.

 

 

 

A tapintáshoz

Nem indulsz kétes kalandokra: te
befele fordulsz. Csak neked hiszek,
mondtam, te vagy a gyönyör és a seb
és a vak húsnak te vagy a szeme
magába s másba nézni, tebelőled
született a csók és terajtad át
lüktet egymásba két árva világ,
mikor összeadod a szeretőket!
De minden inog és fogy és szökik
és sokszor már csak káprázat, amit
még rám csókolnak lepke kezeid…
Te is becsapsz? Már te is? Öregedve
s hitetlenül nézek örömeidre…
Kinek higyjek, Valóság, ha neked se?!

 

 

 

Esteledik

Bűn volt és szenny volt mennyi minden,
ami nem is szenny!
Hány istent féltem és imádtam,
aki nem isten!
Már esteledik a világ;
időm oly gyors és oly kicsi!
Csak egy isten van: én vagyok;
csak egy bűn: nekem ártani.

 

 

 

Nyitott szemmel

Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,
hogy mást vártam, az volt a nagy baj,
az, hogy csalódni lehetett
s megútálni az életet.
Mindegy, miatta vagy miattam,
nyakig az undorba ragadtam
s tisztálkodtam s elment vele
ifjúságom nagyobb fele.
 
Volt néhány perc, a többit,
a többit, a többit, –
– mit kerteljek? – a többit
megette a fene.
Nyakig az undorba ragadtam,
a pénz beszélt, én meg ugattam,
aztán megúntam esztelen
siránkozni az életen
s elvonultam s békét találtam
a magam önkormányzatában,
ahol angyalnak nincs helye,
de az ördög sem fekete.
 
Van néhány perc, a többit,
a többit, a többit, –
barátaim, a többit
eheti a fene.
Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?
Hiszem a bestia szerencsét,
hiszem, hogy egyszer meghalok
és hiszem, hogy elrothadok;
ilyesmiket hiszek, de nékem
talán már erre sincs szükségem:
nyitott szemmel nézek bele
a rettenetes semmibe.
 
Lesz egy-két perc, a többit,
a többit, a többit, –
– úgye, fiúk? – a többit
egye meg a fene!

 

 

 

Polyhymniához

(a dal és zene múzsájához)
Dalt? Rólad, aki dal vagy s zene? Verset?
Jönnél csak elém, Polyhymnia,
bottal, ököllel vernélek ki a
világból! – úgy gyűlöllek s irigyellek,
fuvolás Szépség, mert megszégyenítesz,
mert te ráérsz, mert – noha mese vagy –
tündéremléked is kínokat ad,
égi kínokat földi sebeimhez.
Énnekem is az Ég volt az apám
s anyám az édes Emlékezet; én is
tudnék merengeni a fuvolán.
Mégis itt öl s némít a munka, mégis
úgy élek, mint egy állat… Az vagyok…
Örülj, istennő, hogy elhallgatok!

 

 

 

A vége

Múlik a nyár, és lassan észretérsz, és
a vége az, hogy megméred a nőt,
a vége az, hogy már sehogysem érted,
hogy lehettél oly őrült azelőtt,
a vége az, hogy mint egy másik állat-
fajtát, úgy nézed, van belőle sok,
szakítasz vagy megalkuszol vele,
mert nincs időd rá és üdvét unod.
 
De addig izegsz és mozogsz
 
és semmi sem elég,
 
és „Meghalok!” és „Csak te” és
 
„Csak ő!” és tönkremégy,
 
és „Mennyország!” és tönkremégy,
 
„Csak ő!” és tönkremégy,
 
részegen őrjöngsz ég felé
 
és a pokolba mégy.
Múlik a nyár és végül visszaadnád
a pénzt, Nagyúr, tíz évért! tíz napért!
egyért! amit raboltál, visszaadnád,
Disznófejű! már egyetlen napért!
A vég az lesz, hogy kár volt szakadatlan
a hecc, a harc, hogy még, még több legyen!
A vége az, hogy irgalmat szeretnél
s pusztulsz hajszoltan és könyörtelen.
 
De addig izegsz és mozogsz,
 
seregek ura vagy,
 
rabokon csattog ostorod,
 
de rád is visszacsap,
 
az ostor visszacsap, Nagyúr,
 
a hajsza visszacsap,
 
rabokat hajszolsz, Fáraó,
 
s a hajsza rabja vagy.
Múlik a nyár és megúnod a tettet
és megúnod a gondolatokat
és megúnod útálni, amit útálsz,
és a kétely jó orvosságot ad,
és megérted, hogy csak a Van a törvény,
s magad ura, csöndes ura leszel,
s ha beül hozzád, a politikából
az ember és nem az „igaza” kell.
 
De addig izegsz és mozogsz,
 
„Itt Ököl!” – „Itt az Agy!”
 
Öklöd agy és agyad ököl
 
és mindkettő te vagy,
 
agy és ököl s azonkivül
 
az igazság te vagy,
 
az igazság s azonkivül
 
a megváltó te vagy.
Múlik a nyár, s mindennek az a vége,
hogy épül már benned a temető,
s minden úrnál nagyobb úr a gyomorsav,
a vérnyomás, a vese, a tüdő,
az élő mindenségből egyre jobban
kis életedre szűkül a világ,
szívedre szűkül és lassan kihűti
a vég s a vég előtti árvaság.
 
De addig izegsz és mozogsz
 
s nevetsz a véneken
 
és szíved üteme szerint
 
dobog a végtelen,
 
múlik a nyár és azt hiszed,
 
te vagy a végtelen,
 
a földi Tízezer Dolog
 
s az örök végtelen.
A vége… vége… – Eh, de már elég volt!
Ha nem használsz, mit károgsz, rémület?
Múlik a nyár, múlik… De még ma itt van!
lobog a lomb, a fecske csicsereg!…
Mért légy okosabb mint ők? Van szerencse,
s ha nincs is, ember, ne sajnáld magad!
Hagyd a véget és sütkérezz, bogárként,
a nyár óriás szemei alatt!
 
Szörnyű a vég, szörnyű ez az
 
egész izgága hecc!
 
Légy bolond és örülj neki,
 
hisz jobbat nem tehetsz,
 
nem tehetsz többet, cimbora
 
többet sohse tehetsz,
 
szörnyű a vég, – örülj, bolond,
 
bölcsebbet nem tehetsz!

 

 

 

A szomorú tavaszhoz

A napnak, ha kibúvik,
már melege van,
járunk a tavaszban,
hegynek visz utam;
a tavasz didereg még,
rejtekezik,
de fölverjük tar
lugasait,
s megyünk, szaladunk
völgynek le, megint föl:
örülni tanulok
a gyerekeimtől.
A kicsi, a nagy
itt van velem,
vágják a sarat
istentelen,
szájuk egy percre
nem állna be,
érzik, oda már
a tél ereje
s hogy bár a táj még
pusztaság,
szürkén is itt van
az új világ.
Igazatok van,
gyerekek,
felejtsük a szép
halált, a telet:
a föld maszatos most,
porhanyó,
csak sár födi, piszkos
rongytakaró,
de jobb ez a sár, mint
a büszke palást,
mely födte fehéren
a pusztulást.
A nap tüze egyre
melegebb,
futkos, viháncol
a két gyerek:
hol az a tavasz? mért
szégyenkezik?
Minden bokorban
azt keresik,
itt vannak, ott és
mindenütt,
Isten se bírna
már velük.
S az Ördögormon
a csárda felett
én is kiáltok:
– Jőjj, kikelet!
Hozzád jöttem ki,
jőjj, kis, csupasz,
szomorú tündér,
szürke tavasz!
Repülj, gyere, kísérj
völgynek le, megint föl:
tanulj meg örülni
a gyerekeimtől!

 

 

 

Kis Klára csodálkozik

Jött a kis Klára: – Apu, adj pénzt!
– Majd holnap. – Most! irkára kell! –
Megnéztem mégegyszer a tárcám:
– Sajnos, nincs. – Ő nem hitte el:
– Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! –
és hangosan fölnevetett:
– Irkára kell, hát hogyne volna!
– Kéne, de ha nincs, hol vegyek?
– No, majd anyu retikülében! –
villant fel ekkor a szeme.
De a retikülben se volt pénz:
– Ilyet még nem láttam sose, –
szólt méltatlankodva a kislány
s ahol valaha pénz akadt,
eredménytelen huzogatta
sorra mind a fiókokat.
– Csakugyan nincs, – suttogta végül,
aztán kitört keservesen:
– Egy rendes házban legalább száz
pengő mindig kell hogy legyen!
– Úgy… száz pengő… – mondtam, mulatva
és ő folytatta: – Úgy bizony,
hiszen mi nem vagyunk szegények! –
Ezt hajtogatta makacson,
majd, elhallgatott, gyanakodva,
hogy mégse rendes ez a ház
s szemében a szomoruságnál
nagyobb volt a csodálkozás.

 

 

 

Téli este

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,
és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,
hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.
Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,
és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:
mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.
…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

 

 

 

Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
 
Lóci, a kisfiam.
„Anyuka, kit temetnek el?”
– kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
 
veszély volt és titok,
hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
 
nem felelt senki se.
„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja
 
gyorsan és nevetett.
„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
 
és most már elaludt.

 

 

 

Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

 

 

 

A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! – mondta – ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:
– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –
– Látni fogod! – jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: – Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… – Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor…
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, –
és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.

 

 

 

A légy

Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá.
Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
– Mondd, apu, – szólt a gyerek végre, –
nem zavar téged ez a légy?
– Nem engem, – mondtam. Lóci elment
s egy ceruzával visszajött
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.
Sóváran és dühösen nézte,
mint vesztett zsákmányt a vadász:
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében a sajnálkozás.
És szólt: – Itt nem lehet olvasni! –
– Megdögölesszem? – szólt megint.
– Dögöleszd meg! – mondtam keményen,
s néztem, a gyerek hogy legyint
egyet-kettőt a ceruzával – –
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstett
s a bűntelenség örömét.

 

 

 

A rádió

Lóci beteg volt, sírt egész nap,
kis testéből sütött a láz,
nyűgösködött, tűz-víz gyötörte
és kinin és borogatás:
betegségtől és gyógyulástól
egyformán irtózott szegény,
mindent kívánt és nem mosolygott
se képeskönyvön, se mesén,
pedig egy perc, egy percnyi vígasz,
ha csak megnyugszik egy kicsit,
már álomba ringatta volna
teste és lelke kínjait.
Végül a rádiót akarta.
– Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált és összevert.
– Próbáld meg! – kérte szomorúan…
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,
megint babrált a rádióval;
de most nem bántam és csak az
járt eszembe, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.
Lócit persze a rádió is
kínjában érdekelte csak,
sírt tovább és hányta-vetette
magát a takaró alatt,
én azonban szerettem volna
a gépet megjavítani
s addig ütöttem, feszegettem,
míg végképp vége lett neki.
Csalódva mentem a beteghez,
hogy elmarad az öröme;
a gyerek sírt, nem is figyelt rám,
s az anyja szólt: – Te, Lóci, te,
figyelj csak! az apu egészen
elrontotta a rádiót! –
Lóci felült és megbüvölve
ismételte a szörnyü szót,
hogy: elrontotta! és: egészen!
és rámnézett, hogy igaz-e?
Bólintottam, s ő már mosolygott
s az anyja szólt – Meg kellene,
meg kell az aput verni érte!…
Megverjük aput! – szólt megint. –
S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! –
s felejtett lázat és kinint,
és szeme ragyogott, hogy íme
kikapok, ha nagy vagyok is,
új erőt kapott az örömtől,
hogy hibáznak a nagyok is,
s elgondolkozva, megnyugodva
hálásan nevetett felém
és egy kicsit még beszélgettünk
és lassan elaludt szegény.

 

 

 

Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután
tőle visszhangzott az egész ház
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.
Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,
s ha nem is gondolt vissza arra
az időre, mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,
s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt…
Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt
mondtam volna esetleg én is…
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam
kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:
úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy más akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,
és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom – –
És Lóci felelt: – Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! –
És apám szólt: – De nem szabad, mert
apu megbüntet!… – Lázadó
hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! –
Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:
helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,
s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vigat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: – Lóci, gyere csak,
gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni… – Röfögtem neki
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak a könnyei,
és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott s én nem sajnáltam,
hogy a napom elment vele.

 

 

 

Csirkék

Borotválkozva ültem épp a
kádban, mikor ordítva és
lelkendezve jött Lóci hozzám:
– Borzasztó! – s mutatta, a kés
hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,
torkom ujjával szelve át, –
így ni!… mikor ott kint Mariska
elvágta a csirke nyakát! –
– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –
Szegény kis csirke! – zokogott
s titkos tetszését szánalommal
keverve részletezte, hogy
hogy rugkapált a szegény csirke
s hogy most jön majd a második
és hogy ő soha húst ezentúl,
soha csirkehúst nem eszik.
– Érdekes is volt, – mondta aztán,
s nekem elszorult a szivem
s kezemben megállt a borotva,
mert elképzeltem hirtelen,
hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán
van is?… Van!… Vannak szörnyeteg
óriások!… S már Lóci torkán
s magamén láttam késüket
és már csak roppant messzeségből
hallottam a gyerek szavát:
– Tudod, apu, mikor megölték,
nem a szívem volt, ami fájt,
hanem – mondta – valami itt bent
a torkom szorította meg! –
A hang elnémult, én meg arra
gondoltam, hogy öreg leszek
s jön az Idő, egy óriás Kéz…
És ekkor behangzott a vad
rikácsolás, amit a másik
csirke csapott a kés alatt,
és Lóci szörnyűködve újra
rohant már, könny ült a szemén:
– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,
hadd lássam, hogy hal meg szegény!

 

 

 

Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

 

 

 

Versek a gyerekszobából

I.
Kicsi vagyok én
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok én,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.
Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.
Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!
II.
Hörpentő
Gá-gá, bíró, bumbele, Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,
még,
még egyet, –
az utolsót! Így ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek
s én is nagyot hörpentek.
III.
A szél meg a nap
Licskes-lucskos szürke bácsi
(Hujj, hujj, én a szél vagyok!)
kék udvarban seprüjével
megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta: Bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utólérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utólérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hova tette?
Zsebretette a napot.
Zsebretette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.
IV.
Esik a hó
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefónba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye –
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
V.
Veszedelem
Ütöttem. Ő is ütött, ahol ért.
Szeretnéd tudni, hogy miért?
Nekem volt pénzem, neki nem,
ebből lett a veszedelem.

 

 

 

Nyitnikék

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is ujra
az énekét:
két füttyre mindig
kvart lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de – nyitni, de –
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! – fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

 

 

 

Kaland

Ahogy kiléptem a kapun,
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,
mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanu,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!
Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,
hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány
állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megúnta égi életét
s velem akar kikezdeni.
Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,
mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt –
s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe sugott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.

 

 

 

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

 

 

 

Hangverseny után

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
 
haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
 
egy egész liget csalogány.
Még bennem a hegedűk remegése,
 
idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
 
egy egész liget csalogány.
Robog a kocsi, és semmit se hallok,
 
oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
 
egy egész liget csalogány.
Mintha felhők vinnének, úgy repűlök,
 
úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
 
én és egy liget csalogány.
S ahogy fölnézek a tavaszi égre
 
e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
 
s egy egész égbolt csalogány.

 

 

 

Nyári hajnal

(egy verseskönyv olvasása után)
Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.
Az álom múlik, ébredek:
mint elhagyott tájak a hazatért
utas körül, úgy ködlenek,
úgy úsznak még köröttem
a verseid:
új verseidet olvastam, barátom,
este tíztől hajnali háromig.
Most ébredek. S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt;
a valóság magánya visszahódít
és ami egy volt a fél éjen át,
most kettéválik és mint két kisértet,
nézi egymásban két élet magát.
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek a sebét?
Ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.
Ami akkor, rég, és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud;
a fájdalom közelhoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folytatom életünket,
úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:
a tizenöt év mi volt, nem tudom már,
csak ez a perc él, mely visszahozott:
Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,
hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! –
Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok…
Itt vagy… De hisz ez oly természetes!
Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy
és csak a tegnap folytatása ez.
Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész… Csak vers!… De az se bánt…
Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ
magam mondom, mintha te mondanád…
Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal…
Fel kéne kelni… S amit álmodok,
úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva
kint az erkélyen várjuk a napot.

 

 

 

Lepkék tánca

Fáradtan, ahogy ahhoz illik,
ki nehéz sárból vétetett,
nézem a tündöklő eget,
melyben itt is, ott is kinyílik
egy-egy repülő kis virág:
nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék
a levegőn, a réten át.
Mint lelkek jönnek, imbolyogva,
az illatpárás domb felett:
mind egy-egy láng, átgyúlt üveg,
repülő, élő kis vitorla,
szárnyas tűz: kék, fehér s arany:
mozgó ragyogás a táj, mint az álom,
és mint az álom, hangtalan.
S ha csupa fény és csupa illat
nekem is ez a délután,
őnekik egész óceán:
benne dőzsölnek, rajta ringnak,
méztől s fűszertől részegen:
repülő lelkek táncos gyönyörétől
repül s táncol a végtelen.
Jönnek a lepkék… Lent a fűben
rab hernyó mászik s fal bután;
de féreg-élete után
– már látom – felszáll üdvözülten,
indul a tündér égbe, fel, –
s eszembe jut a nagy hernyó, az ember,
s a vég, melyre jutnia kell.
És látom: én vagyok a féreg,
aki örökké lent marad,
csak a látás s a gondolat
lidérce tör bennem az élet
mocskain s az anyagon át, –
s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy,
testi megváltás, túlvilág?!
Hol vagy, könnyűség?! Csoda kéne
és csoda nincs… Libeg-lobog
a rét, s én, a kitagadott,
csak nézem a néma zenére
táncoló, boldog lelkeket,
reménytelenül, ahogy ahhoz illik,
ki nehéz sárból vétetett.

 

 

 

Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével
kihímezte a réteket.
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, virágok, füvek!
Jó reggelt! – mondom jobbra-balra,
minden virágnak köszönök,
látogatóban vagyok én itt
ezer kis ismerős között.
Köszöngetek és fütyörészek,
minden szép, minden érdekel.
Pedig tegnap, szombaton este,
de szomorún aludtam el!
Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott.
Mi lesz? – kérdeztem és gyülöltem,
ami jön, a vasárnapot:
míg volt remény, mindent gyülöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket,
s most itt vagyok az Ördögormon,
ünnep van, pénz nem lesz ma se,
nézem, hogy ring sárgán a zöldben
a gyermekláncfű tengere,
nézem a felhőt, lent a csárdát,
a hátán hempergő csikót,
s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,
hogy viszi nagy hasát a pók,
és letelepszem és az erdő
mint zöld város tolong körül,
s kívül az emberi világon,
minden társadalmon kivül,
túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van.
Egész nap pénz után szaladtam,
hajszolt és megcsalt a remény:
reménytelenül, megnyugodva
heverek a tisztás gyepén,
és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.
Szinte fáj, – de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon, –
s egyszerre, boldogan, felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
lassankint vers lett a panaszból,
amit a fejem forgatott:
vers lett! s holnap pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, gyönyörű világ!

 

 

 

Vihar után

Mint dobpergés jött az eső,
rámzörgetett és elszaladt:
két perc vihar s most itt a béke.
A nap megint ragyog az égen,
csönd ül a párolgó vidéken
és én egész üresnek érzem
s kíváncsian vizsgálom magamat.
Az imént még csupa düh voltam,
hangos harag és bosszuvágy;
aztán jött ez az égi lárma
s rá kellett figyelnem, a nyárra,
a dobpergésre, trombitára,
a külső, idegen csatára,
és felejtettem a magam baját.
A magam baja? – Szemem ott jár,
amerre a vihar vonul:
amit akartam, ő kimondta,
elkáromkodta, kidobolta…
Kikönyökölök ablakomba
s mintha magukkal vittek volna,
nézek a felhők után szótlanul.

 

 

 

Szivárvány Pest fölött

A vihar elvonult. Kilépek
a kapualjból, ahová
bevert a zápor. Már csak egy-két
elkésett csepp zizzen alá
a kék égből… Hogy kiderült a
mennydörgő nyári délután!
Tele megint az út, a járda
és minden friss lett és vidám.
Indulok. Egész negyedórát
vesztettem a kapu alatt.
Sietnék, de máris megállít
szép varázslóm, a pillanat:
végesvégig lángol az utca,
mint egy kigyulladt nagy tükör,
s a végén, lent, a Margithídnál
az alkonyi nap tündököl
és szinte leolvad a földre
és új tengert gyujt az arany
ablakokon s a nedves aszfalt
párolgó pocsolyáiban.
Sietnem kéne, de csak állok
és nézem az arany napot
s mikor szemem már belesajdul
és könnyezve elfordulok,
kelet felé a szürke város
felett új színjáték fogad:
két óriás kar fut az égre
s parázsló ívben összecsap
és Újpesttől Csepelig érnek
a puhán izzó félkörök
s én szédülve, káprázva állok
a nap s a szivárvány között.
S égni szeretnék, szállni én is,
szín lenni, válasz, üzenet,
tükrözni, hogy mily gyönyörűek,
jelt adni, amit értsenek,
és majdnem sírva fakadok, hogy
a szépség milyen idegen:
nem értem ezt a ragyogást, és
ő sem tud az én nyelvemen.
És sápad, kihűl a szivárvány,
kialszanak a pocsolyák;
fájva és megbékülve, lassan
megyek a dolgomra tovább;
de azért melegebb a szívem,
melenget, őríz valamit,
egy boldog percet, melyre vissza-
gondolni mindig jólesik.

 

 

 

Trieszt előtt

Ha – (olvasva valami könyvet,
mert már nem érdekel az út) –
ülök a pesti villamosban
és a kocsi a hídra fut
és a szűk házsorok helyett a
Duna vesz körül meg az ég,
mindig eszembe jut a tenger
és megnyílik a messzeség.
S mintha most látnám legelőször,
látom a Karsztot, a vonat
reggeli zegzug szirtfalak közt
csattog a keskeny ég alatt,
és ott ácsorgok, izgatottan,
az ablaknál, Trieszt előtt,
lesve, mikor maradnak el már
a zsúfolt ormok és tetők,
és csattog a hűvös magasság,
és fordulunk, s egyszerre csak,
mintha elfújták volna, jobbról
az utolsó fal leszakad,
és hangtalan, kék robbanásként
végtelenné nyílik az ég
s vele nyílik egy másik ég is,
mintha alánk terítenék:
a borzongó, kékhúsú tenger,
nagy, lassú barázdáival,
s rajta napfény, és felleg árnya,
s vitorlák, fehér lepkeraj. –
Be szép volt! És be szép, hogy így jött,
ilyen egyszerre az egész!
Láttam, és azóta se múlik
az óriás meglepetés:
láttam a szépet, itt maradt a
szememben, csak behúnyni kell,
s ha megvakít is az írigy sors,
ezt soha már nem veszi el.

 

 

 

Tengeren

Visz a hajó, ringat a tenger,
elnyúlok a fedélzeten.
Ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn,
ez a kékség, amiben úszunk,
eget és földet összefog
és lent a hullámzó magasság,
fent a szárnyrakelt víz suhog.
S ebben a tükrös ragyogásban,
csobogó ég és víz között,
elszáll az emberi sötétség,
amely idáig üldözött:
könnyű vagyok s a könnyű lélek
könnyűnek érzi a jövőt,
minden gyötrelmét elfelejti
a megváltó szépség előtt.
Visz a hajó, ringat a hullám,
a gép morajlik csendesen,
ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn.
Lent az ég ragyog, fent a tenger, –
ez a nagy fény meggyógyitott;
most megint örülök, hogy élek,
hogy élek és ember vagyok.

 

 

 

Ősz az adrián

Félig vízben, félig a parton
fekszem az őszi ég alatt;
egyszerre ringat és melenget
a tenger és a déli nap:
szikrázó ujjai becéznek,
gyúrnak, gyötörnek édesen,
húnyt szemmel és borzongva tűröm,
hogy paráználkodnak velem.
Húnyt szemmel és borzongva tűröm
a nap s a tenger csókjait
s testem gyönyörűsége némán
könyörög és imádkozik:
Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,
ragyogj át, mint az üveget,
bent moss ki, mélyen, ahol annyi
fáradt sötétség didereg;
ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,
hogy meggyógyuljak odabenn,
világítsatok át egészen,
hogy lelkem új és friss legyen;
ősz van, – fűtsetek át sietve,
jóságos, erős sugarak,
hadd vigyem magammal a télbe
e tiszta, kései nyarat!

 

 

 

Sivatagban

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.
Láttam őt és megszólitottam,
mint porszem a sivatagot:
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?
És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”
Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése.”
És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,
hogy őneki van igaza.
Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.
S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.
Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.

 

 

 

Versek a havasról

I.
Bevonulás
Borzasztó, hogy megrémítettük azt a
kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt
az úr a vén erdei házban, a
biztonságos sötétben… S ime vad
szörnyetegek törtek rá, óriások,
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak
nyíló négyszöge öntötte a napfényt
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok
repültek az ijedt zugokba, nagy
botok csattogtak… Iszonyút nyögött
az ágy, valaki rádobta magát,
és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?
és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a
betolakodók és táncolni kezdtek,
és ő menekült és rémült szeme
előtt még jobban táncolt a világ:
szokott útjai elgörbültek, a
baráti fal bezárta ismerős
repedéseit, égőszemü fények
lapultak-leskeltek ugrásrakészen
az ágy alatt és forgott minden, és ő
a görcsös térben ide-oda rángott
s egyszerre egy mennydörgő kalapács
cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a
csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos
istenek nyelvét tolmács nélkül is
értette a vacogó félelem:
– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy
mit tesz, vakon s őrülten, berohant
a szoba közepére, egyenest
a tipró lábak záporába és
– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke
átsurrant az égszakadáson és
ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt,
mikor eltünt és engem hirtelen
elfutott az öröm, hogy megszökött:
mikor eltünt, csak akkor vettem észre,
hogy az én botom is fent hadonászik
a levegőben! üvöltöttem és
ölni akartam én is, meg akartam
ölni, amit sajnálok… Szótlanúl
indultam, ki a tornácra, zavartan
néztem a rétet, a virágokat,
a lepkék táncát a kék-arany égben,
féltem magamtól, a naptól, a nyártól,
és azt láttam, hogy baj van mindenütt.
II.
Ébredés
Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.
III.
Reggeli
Reggelizünk a ragyogó verandán.
A napfény aranya oly sűrű, vastag,
hogy szinte kenyérre lehetne kenni
a mézzel együtt, a havasi mézzel,
amely sárgán és tömören ragyog
a másik ragyogásban… Belenyúlok:
milyen gyönyörű!… Élő, villogó tűz
csurog a késről, oly illatosan s úgy
szikrázva, hogy minden cseppjében együtt
izzik a nyár és az egész hegyoldal
minden lángverte rétje és virága –
és mikor aztán beleharapok
a friss kenyérbe s a rácsurgatott
ehető tűzbe, édes ragyogásba,
minden falat úgy tündöklik a számban,
mintha magát az arany napot enném.
IV.
A hegytetőn
A revolver nálam volt. Nekibúsult
igyekezettel másztam: undorított
a messzi világ és épúgy ijesztett
saját keserűségem és a cél is,
a csábító cél… Egyre keserűbben
másztam fölfelé a szarvasnyomon,
a szakadékban, lazuló kövek
és süppeteg csapdák közt: szemem és
kezem és lábam minden perce csak
az utat nézte, tapogatta, fogta,
a gyökeret, mely megtart, a követ, mely
nem omlik alá… És: – Ha itt, ha most!…
hallottam folyton agyamban az undor
homályos dadogását, és lihegve
törtem az utat és másztam tovább
és: – Hogyha itt most – és másztam tovább és
– Ha itt most… – és féltem a folytatástól
és hajszoltam magamat és lihegve
vágtam neki a végső meredélynek,
a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre
feljebb, még feljebb, még! – – És végre fent
voltam a tetőn, ahol a napos
tisztásokon, a százkarú bozót
szögesdrót sűrűjében csámcsogó
medvék ölelgetik két lábukon
táncolva szörnyű pofájukba a
málnabokrok pirosló ágait:
fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam
és: – Itt, ha itt… – És körülnéztem és
a magasból a roppant ég alatt
kék karjait hirtelen óriás
körré tárta a megnyilt láthatár,
és én csak néztem: szavam elakadt,
lelkem elakadt: álltam s néztem és
hegyek csordái pihentek alattam
a zöld-arany nyár tengerfenekén,
zegzug völgyek, és felhők árnya, és
fehér csordák a magasságban is, –
és testem-lelkem úgy beleveszett a
körémözönlő végtelenbe, hogy
porszemként álltam ég és föld között
s boldog voltam, mint aki álmodik.
Boldog voltam… Aztán, mint aki ébred,
lassanként észrevettem magamat
s a rettenetes csöndben és magányban
agyamban újra megszólalt a hang:
– Ha itt, ha most! – S egyszerre, most először,
megszólaltam, nyugodtan, szárazon:
– Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki:
ha én itt most agyonlőném magam,
három évig meg nem találna senki…
– Persze, hogy senki… – mondtam újra és
az előbb még ijesztő gondolat
olyan egyszerű megállapitás lett,
hogy elmult rólam minden félelem.
Elővettem a fegyvert… csillogott…
Örültem neki, mint egy jó barátnak…
Egy darabig még csavarogtam, aztán
vágtam egy erős botot, megfaragtam,
még egyszer szétnéztem a tájon, és
fütyürészve indultam lefelé.
V.
Az erdő fiai
Mint egy óriás holtteste, feküdt
előttem a megnyúzott rönk: a roppant
fenyőszálat kidöntötték, ezer
zöld karját sorra leütötte a
villogó balta, görcsös lába csonkán
dagadt a földbe. Meztelen fehérlett
a kivégzett torony, mellette száz és
száz néma társa a hegyoldalon
és sebeikből fáradtan szivárgott
a sárga vér, a gyanta… Körülöttünk
dúlt a mészárlás, csattogott a táj:
koldus állatok torzonborz hada,
törpe gyilkosok irtották a béke
erdei népét: kezükben, mikor
lecsaptak, szinte megdördült a fejsze
s puskalövésként felelt rá a visszhang…
Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség,
feküdt előttem a nemes halott,
a gyönyörű fa. Még megsímogatta
az utolsó szél, nap aranya, hold
ezüstje és a harmat csókja, mind,
ami szerette, táplálta, növelte,
megöntözte még drága kenetével,
aztán a Bisztrán és a Stézsián át
feldohogott a csatatér alá
dús zsákmányáért a fekete üzlet,
a hegyivasút… Fürge csapatok
mozogtak, a nyomorult bér vezényelt:
felravatalozták a rönköket,
hullát hullához, sorban, kerekekre
rakták, összeláncolták… Csikorogva
indult lefelé ötven kocsi: vitte
az anyagot Dédára, a telepre…
Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak
a pénz szorgalmas kerekein egyre
lejjebb-lejjebb az erdő fiai…
Néztem őket… S egyszerre, tizenöt
kilométernyi messzeségen át
fölfájt, fölsajgott ide, a havasra,
a magasságba, föl a szivemig
nyilallott a jövő: láttam a messze
mélységben a dolgozó üzemet,
hallottam a villanygépek okos
munkáját, a gőzfűrész vijjogását:
forgó gijjotin acéllemeze
süllyed majd éhes gyönyörrel a szent
anyag testébe, mázsás vasfogak
harapdálják tárgyakká, áruvá,
a rabló ember rabszolgáivá
a sok életet… Köröttem gyanutlan
pompázott a ragyogó rengeteg,
a nyári erdő… A hegyivasút
már rég eltűnt!… Néztem utána… Néztem
a kígyózó völgy végső kanyarát,
néztem a semmit, s mindenütt csak az
elhurcolt erdőt láttam… Lefeküdtem
a fűbe és felálltam, csavarogni
mentem, bámultam a csigát a kórón,
a héjját a felhők közt: mindenütt
feledni akartam, de mindenütt csak
az járt eszemben, hogy még három óra
s lent lesz az én szép óriásom is:
indul a zengő acéllap felé
s mintha az én derekamban recsegne,
úgy hasít majd húsába a fürész.
VI.
Éjszaka
Kiléptem a fekete éjszakába.
Se hold, se csillagok. Ijedt magány
zsugorodott rám: egy pillanat és
szinte megvakult és bőrömre szűkűlt
a külső világ. Aztán lassan és
álomszerűen újjászületett
a mindenség az üres semmiben:
megzendült a tér: hangok láthatatlan
testéből, mint a szellemek világa,
újjáépült a táj: most a patak
zúgó visszhangja emelte a völgy
kettős falát, s az eltűnt réteket
fátyolkönnyű és zengő ingoványként
előringatta a tücsökzene.
Figyeltem és velem figyelt a táj.
Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták
szájról szájra az eseményeket:
a hegytetőről Őzike elindult
a forrás felé… most megállt… Folyóka
tölcséréből Katica kigurult…
a föld alól kétezer Margaréta
bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő
lejjebb csusszanva megigazitotta
rossz feje-alját, és Szarvasbogárék
már megint veszekedtek… – Én csak álltam
a csobogó hangok közt, mindenünnen
hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,
oldottak és kötöttek, millió hang
font hálót körém, millió pici
nesz szőtt a táj eleven szövetébe,
millió kapocs… Egyre gazdagabban
lüktetett körül a zengő idő:
zengtem a tájban, a táj bennem: a
zene szétszedte minden ízemet,
szétszedett, elfújt, végiglengetett
rétek és erdők, hegy és völgy felett,
beleitatott ég, föld s levegő
minden testvéri elemébe, és én
ott az ijesztő, fekete magányban,
mint aki ébred, egyszerre nyugodtan
és boldogan néztem szét: nem vagyok
s még a sírban sem leszek egyedül.

 

 

 

Idegen

Nyári emlékeimből folyton
előkerül egy idegen
öreg koldus… Jön és reámnéz
és azt mondja, hogy: Dobry den!
Az Óriáshegységben jártam
s ott láttam őt egy délelőtt.
Most is előttem a hegy és völgy,
az egész táj, a vén fenyők,
most is hallom a sohse-hallott
nagy csöndet a nagy fák között:
ott, a magasban, nincs madár és
nincs sehol egyetlen tücsök,
csak csönd van, kísérteties csönd,
forró nap, hideg éjszaka,
és hegyi rétek és a réten
arasznyira nőtt, nagy moha
gyönyörű, ringó mohaszőnyeg,
amely az embert – ha siet –
megbírja s eltakarja jól az
alatta szörcsögő vizet.
Óriás csöndben csavarogtam,
mondom, harmadik napja már,
tavaszként pompázott köröttem
a késve megjött hegyi nyár,
s minden éppen nekem való volt,
új volt, jó volt, annyira, hogy
visszagondolva szinte most is
majdnem testileg ott vagyok,
és mégis, mindabból a szépből,
mit a sors ott adott nekem,
legelőször ő jut eszembe,
a koldus! meg a dobry den!
Ott állt szegény egy keresztúton,
még bírta valahogy magát.
Dobry den! – és én rá se néztem:
Jó napot! – és mentem tovább.
Jó napot! – én is csak köszöntem,
s elkísértek a szemei,
s nemsokára szégyelni kezdtem,
hogy semmit sem adtam neki,
s délután egész megörültem,
mikor visszafelé menet
a keresztútnál ismerősként
megint láttam az öreget.
A koldus most már nem köszönt, de
a szeme beszélt szótlanúl:
– Sokat tud – mondta – az az ember,
aki idáig kiszorul,
ki, föl, ide a rengetegbe,
ahol csak vendég a madár,
ezerháromszázas magasba,
ahol olyan rövid a nyár! –
Nem szólt az öreg, én se szóltam,
pár fillér, s indultam megint,
indultam tovább az utamra
kedvem meg a térkép szerint:
málló köveket feszegettem,
ugráltam patakok felett,
egy-egy tisztáson kipróbáltam,
hogy ágynak milyen, a füvet,
s eltelt a nap… S eltelt a többi,
és már régen itthon vagyok,
de emlékeimből s a nyárból,
mint szólni akaró titok,
folyton jelentkezik a koldus:
néz rám és beszél csendesen,
de a nyelvéből én bizony csak
annyit értek, hogy dobry den, –
pedig nagyon szeretném tudni,
mi volt a sorsa, ki lehet,
mit tud a tavaszról, a nyárról,
s hogy-mint gondolja a telet.

 

 

 

Ősz

Este van és ősz… És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi…
Egy év telt el reggeltől estig
és alig történt valami.
Egy egész év és nyoma sincsen –
az idő egyre rövidebb;
lehúnytam a szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett.
Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy
zuhan az élet! hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.

 

 

 

Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.

 

 

 

Az üdvözült lány

Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
hogy telt neki jegyre, nem tudom,
de őt néztük mind, az üdvözült lányt,
ahogy itt ült a villamoson,
karonfogva szótlan szeretőjét,
aki, mint ő s mint a többiek,
munkában (vagy inkább munka nélkül)
előbb-utóbb egész tönkremegy.
Én is őt néztem a havas éjben,
mint egy kutyát, oly idegenűl;
csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és
csodálkoztam, hogy mégis örűl.
Csúnya volt és piszkos és szegény volt
mind a kettő, s éhes biztosan;
sírni kellett volna a szánalomtól,
elborzadni, hogy ilyesmi van.
Sírni kellett volna a szánalomtól,
de mi voltunk a szánalmasak,
mi voltunk a vakultfényü lámpák,
halott gépek, vacogó vasak,
míg az a két proli, mint a villany-
szerkezet, mely kontaktust talált,
titokzatos emlők túlvilági
áramába kapcsolta magát.
Ült a kocsin mindenféle ember,
egy sem akadt náluk koldusabb;
s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
hogy oly jól érezték magukat.
Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
s hirdette, hogy mi a szerelem:
„Szépség, erő, ész és pénz hiába,
különb édent nem kaptok ti sem!”
Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
s szemük is csak egymásnak beszélt.
Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
a sötétben rögtön összeért.
A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
visz a kocsi, szikrázik, morog.
Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
Nézek ki a földre, föl az égre:
állati zűrzavar a világ,
csillagok csordái és a férgek
és mi és ők: egy örök család.
Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
Visz a halál, visz, hazafele.
S a mindenség üzenete megcsap,
mint egy nagy istálló melege.

 

 

 

A kurtizán prédikációja

Szabbam ádittám: minden lángban áll!
Barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestü víz:
az élet felgyujtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyujtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester
és vallom én, Vimálá kurtizán.
Egy csókomért száz aranyat fizettek
és hirdették, hogy szebbet, édesebbet
nem adott érte soha földi lány;
és köröttem is minden lángban állt,
mert felgyujtotta a szemem tüze,
a szerelem és gyötrelem tüze,
és enyhűlni akart a szomj, a vágy
s velem, a tűzzel oltotta magát,
és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem,
koldusnál koldusabb. S ti idejöttök
és sírtok, látva, hogy hajam levágtam
s borjak ganaját eszem itt a sárban,
de szavatokban Mara sír, az ördög:
sirattok, mert szívetek lángban áll
s Mara ez a láng, az élet tüze,
a tudatlanság, a méreg tüze,
s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,
Mara forgó kereke egyre jár:
újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta
és vallom én, a boldog kurtizán.
Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,
a vágyak élő láncát megtagadtam
s várom a semmit a halál után;
én megtagadtam az ördög csalétkét
és kialudt bennem a vér tüze,
a szenvedés és szenvedély tüze,
az időnek én elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti
azt mondjátok, hogy megint szép leszek!
Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még
s csókom emléke ajkatokon ott ég
és sajnáljátok férges testemet.
És te is hívsz, kit legjobban szerettem,
te jobban sajnálsz, mint ők, sohase
felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze
most is a régi: gyémánt és egyetlen –
hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:
kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!
Talpatok láng és láng az útatok!
Mara rabjai, örök tűzben éltek,
az ördög akar élni, ő az élet
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.

 

 

 

Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő,
elküldte hozzám lányait;
egyik a Szomj, másik a Vágy s a
Nyugtalanság a harmadik.
Szépek voltak, mint száz nő együtt,
mint száz nő együtt, ravaszok;
megtettek mindent, ami bűbáj
férfit valaha megfogott.
Ha ezredannyit tettek volna,
ma is itt volnának velem,
ha századannyit, a halálig
kísérték volna életem,
de amit adtak és mutattak,
oly teljes volt, oly örök,
hogy egyszerre elszomorodtam
az égi vendégek között.
S láttam, milyen koldus az ember,
s a lélek akármit csinál,
belülről, mint almát a féreg,
kiesz bennünket a halál;
és az öröklétből kilopni
egy élet minden gyönyörét:
csak kóstoló, mutatni, hogy mily
sok a többi, a veszteség;
s láttam, kár elkezdeni bármit,
és lettem, mint a kő, halott…
S hívtak a lányok, szépek voltak,
mint száz nő együtt, ravaszok,
s elküldtem őket: – Szomjuság, menj!
hagyj el, Vágy, és te, harmadik,
távozz szívemből, Nyugtalanság! –
Elküldtem Mara lányait,
és Mara, a vidám kisértő,
hozzám jött s letérdelt elém
és az arca egy percre ép oly
szomorú volt, mint az enyém.

 

 

 

Urvasi és Pururavasz

Négy éven át velem lakott a tündér,
négy éve, hogy eltünt. Azóta nincs éj,
nincs nap, hogy ne keressem, hivogassam,
mindig ugyanazt sírva szakadatlan,
mindig ugyanazt: – Urvasi, te tündér,
a földre szöktél, négy évig szerettél,
mint az első hajnalpír, tovatüntél,
hol vagy, Urvasi, mondd meg, hova tüntél? –
Négy éven át sirattam, hivogattam,
s ma megláttam fehér sirály alakban,
tündérsirályok fürödtek a tóban,
nevettek rajtam, hallották, hogy sírtam.
Nővé változtak a fehér sirályok,
ott volt Urvasi, ő is köztük állott,
– Megvagy! – szívem elakadt, szám kiáltott.
– Jöjj! – szám elakadt, csak szívem kiáltott.
Hallotta szavam, kiúszott a partra,
hugait is mind hívta, odahívta:
– Ez Pururavasz, – mondta, – őt szerettem,
négy évig éltünk édes szerelemben. –
Néztek a tündérlányok, közrefogtak,
mint egy élő játékszert, simogattak,
nézték, Urvasi mit szeretett rajtam.
– Jöjj vissza hozzám! – kértem szakadatlan.
– Nem lehet! – felelt Urvasi kacagva.
Utána nyultam, ugrott a habokba.
– Ne hagyjatok el! – indultam utánok.
Elrepültek a sirályszárnyu lányok.
Csak Urvasi maradt még és egyszerre
elszomorodva nézett a szemembe:
– Jó voltál, – mondta, – játszottam sziveddel,
de megúntalak, menj haza, feledj el! –
– Én nem játszottam, – feleltem – sziveddel,
nem úntalak meg, nem kérem: feledj el,
nem haza, – megyek sötét szakadékba,
leszek gonosz hiénák martaléka. –
– Ne menj te – szólt ő, – sötét szakadékba,
ne légy gonosz hiénák martaléka;
ne szeress: tündér a hűség a nőben:
tündér vagyok én, jobb irtóznod tőlem! –
– Lehetsz akármi, szeretlek, akarlak,
még jobban fájva kereslek, siratlak,
nem hagylak, Urvasi, – mondtam zokogva,
s ő csókkal borult búcsúzni nyakamba:
– Nem gondolok – sírt, – úgy senkire, mint rád,
menekülj, kedves, nőkkel nincs barátság;
neked megmondom, amit tilos tudni:
mi, nők, hiénák szívei vagyunk mi! –
Hiénák szíve, szívek hiénája, –
ezt mondta és eltünt, mint többi társa,
eltünt s én most is hívom szakadatlan,
jobban siratom, mint eddig sirattam:
– Hiéna szíve, te mondtad, te tündér,
az vagy csakugyan, és bár tovatüntél,
itt vagy, örökre életembe zárva,
hiéna szíve, szívek hiénája!

 

 

 

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

 

 

 

Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem
 
és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
 
én állok s nem jutok tovább!
Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
 
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
 
az én száz lábam engemet!
A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
 
– Óh, szél, – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,
 
s én porban vonszolom magam!
A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
 
te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan
 
s lehúnyta pilláját a szem.
A gondolat már válaszolni készült,
 
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
 
és harc és kétségbeesés; –
és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
 
ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
 
halj meg és ne törődj vele!

 

 

 

Jang Dsu üzenete

Szomorú minden, szomorú,
szomorú, iszonyú háború,
háború, kár elkezdeni,
nem lehet itt csak veszteni,
te maradsz mindig vesztese,
de ha már itt vagy, vágj bele.
Ha itt vagy, bátran vágj bele,
te vagy a világ közepe,
rabolj, ha bírsz, elbuksz, ha kérsz,
a bárány farkas lesz, ha félsz,
a fenevadak mérlegén
erőd az egyetlen erény.
Jang Dsu mondja ezt, emberek,
Jang Dsu, ki rég por s hamu lett,
de szavában, mely bennem él,
az emberevő föld beszél
s azt mondja: nincs vég semmi más,
csak a halál s a pusztulás.
Az emberevő föld megesz!
Jang Dsu üzeni: élj, siess!
Te vagy a világ közepe,
bestia, bátran vágj bele:
amennyit árthatsz, annyit érsz,
amennyit örülsz, annyit élsz!
Amennyit örülsz – iszonyú!
Kár minden, Jang Dsu por s hamu,
kár szólni, hallgat Jang Dsu rég –
De én hallom üzenetét
s mert szívem csupa rémület,
elmondtam nektek, emberek.

 

 

 

Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincs remény! – és ijedten nézett
a remete Vang-An-Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –
dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs,
Vang-An-Si rázta a fejét.
Fejét rázta és így kiáltott:
– De! tudd meg! s ne felejtsd soha!
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,
én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk,
mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,
én, a gondolat, s te, a kard! –
– Császár, ne akarj tudni semmit! –
könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki
varázstornyod négy ablakát!
– Ne, császár, ne hallgass a népre! –
– Császár, hallgasd meg népedet! –
És szólt Sen-Tszung, az ifju császár:
– Vang-An-Si, én neked hiszek! –
A torony négyfelé kitárult,
a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,
hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfele tárult,
és begyüjtötte mind a kínt,
mit fél Ázsia szíve néma
viharként döngött odakint.
S a vihar feljajdult Keletről:
– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –
– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –
sírt a milliótorku Dél.
– A bér! a tőke! – zúgta Észak
és Nyugat zúgta: – A papok! –
Sápadtan hallgatta a császár
a négy beszélő ablakot.
Sápadtan hallgatta a császár,
amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság,
a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz,
mint tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét
és legfeljebb megkönnyezi.
Irtózva hallgatta a császár,
hogy átkozódtak a szivek,
hogy elsírták mind, amit szemébe
nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma
mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és
az imát: – Ég Fia, segíts! –
Az ablak bezárult. – Hiába!
Nincs remény! – mondta a Tanács.
– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,
kezedben minden hatalom! –
És Vang-An-Si dolgozni kezdett
és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta
a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind,
– hirdette, – én kereskedem,
s mit agy és kéz, mit munka termel,
elosztom becsületesen! –
Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év mulva is csak álom
lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,
ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak katonái
s angyalok a hóhérai.
Tíz évig dolgozott Vang-An-Si
és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és
a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek
bölcs kényszerben hogy épitik
szerencse, önzés, bűn s örök harc
fölé az ész s rend álmait.
Tíz év… S a szent hívta a császárt
és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! – s az új világra
kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár,
Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak
kétszázmillió szíve vert.
Csend volt, mint mindig, titok és csend,
de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív
s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána
égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. –
– Vang-An-Sit, a pokol fiát! –
– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –
– A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.
– Öld meg: mindenkit kirabolt!
– Öld meg! – az átok, mint a tenger
özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si
és kilépett a nép elé.
– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…
– A tied épúgy becsapott!
– Bankpénz helyett… – De katonákkal
hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett!
– A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön!
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –
És már megint égig csapott a
vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni!
Császár, öld meg a bestiát! –
– Őrültek! – suttogta a császár
s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív
s az önzés újra hallgatott.
Elnémult kétszázmillió szív,
csak kettő beszélt odabent.
– Hiába! – sóhajtott a császár.
– Nincs remény! – sóhajtott a szent.
– Ugy-e, mégis a régi rend jobb?! –
tapsolt a győzelmes Tanács.
És Vang-An-Si befalaztatta
a szent torony négy ablakát.

 

 

 

A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –
Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –
Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.
Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.
Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,
én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –
Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –
S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:
mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…
És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,
s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.

 

 

 

Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég, nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,
ki kőtestét mozogni tanitotta
s viharként szállni a felhők felett
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcseségeket,
ki hős vezér és szent remete volt és
szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy ő is
örökké éljen, s lett mindenható,
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már-már isten volt, de lázadó
dühében a Legfőbb Trónt követelte
s leverte az égi seregeket
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg, –
mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.
– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: – A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
– Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! –
– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és
mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
– Tizennyolcezer mérföldet repűlök
– mondta – ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség,
– a Menny Urához fordult – senki más,
– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom! –
És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, –
gondolta, – ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,
gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott:
– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
És felemelkedett a levegőbe
s megállt nevetve Buddha tenyerén.
– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött, mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,
repült, repült, s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érhetetlen semmibe,
aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira, –
és csakugyan felírta a középső
oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az ürben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,
mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: – No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! –
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: – Te nyomorult majom, te,
te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! –
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

 

 

 

„Ez vagy te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se
 
sírok már érte:
nem olyan fontos dolog a halálom.
Semmi se vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.
 
Ne sirass, Szvétakétu!
Száz virágból hordják össze a méhek
 
a drága mézet,
száz illatot és száz színt elkevernek,
így találják meg a sokban az egyet:
egy a valóság s ezer a ruhája,
a lélek az egy, ez a könnyü pára,
 
hiszed-e, Szvétakétu?
Folyamok futnak keletnek, nyugatnak
 
és megnyugodnak;
melyik melyik volt, nem tudja a tenger.
Én is megteltem már az örök eggyel:
egy az anyag s minden más csak ruhája,
lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,
 
érzed-e, Szvétakétu?
Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?
 
Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára,
 
tudod-e, Szvétakétu?
Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,
 
de ott az íze:
mindenen átcsap az örök lehellet:
az isten él, az isten A Te Lelked:
ez a valóság, melynek nincs halála,
ez a mindenség, ez a könnyü pára:
 
Ez Vagy Te, Szvétakétu!

 

 

 

Együtt és külön

Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.
Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdem, folytatom s végzem életem.
Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.
De bármennyire anyám a tömeg,
magam örülök, magam szenvedek,
ahogy a harmatot s a nap tüzét
minden szálán külön érzi a rét,
vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.

 

 

 

A sokféle hazáról

Barázdái úgy kanyarogtak
életem körül távoli
gyűrűkben, mint egy óriás agy
fekete tekervényei;
feketén dolgozott köröttem,
hogy legyen arany és gyümölcs:
egyik hazám fekete volt: a
föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem
eltorlaszolta a halált
és ellenséggel és baráttal
az éltető jelenbe zárt,
megfoghatatlan és fehér volt
és átlátszó, mint az üveg:
második hazám az idő volt
és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba épitettem,
sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve
gőgön és alázaton át
találtam meg végül az élő,
igazi, állati hazát:
a test az igazi közösség,
az idő piros földje ő,
piros húsunkban él az ország,
piros vérünkben a jövő.

 

 

 

Szánalom

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,
 
szántalak, hős és nyomorék,
ismertem a szegények kínjait,
 
a betegét, öregekét,
saját sorsom tükre volt a barát,
 
az volt a névtelen tömeg;
most is szánlak még, Ember, de szivemből
 
egyre kevesebb jut neked.
Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?
 
Csak te mutatod sorsomat?
Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint
 
a füvek, férgek, bogarak;
megsokasodtak a testvéreim
 
s részvétem már nem oly kevély:
Ember, mi vagy te a kínhoz, amely
 
a mindenségbe belefér?
Hiszik és vallják bölcs mestereim,
 
hogy önzés minden élet és
hiszem és vallom (vallom keserűen),
 
hogy minden önzés szenvedés;
hiszem és vallom: mint az ember, épúgy
 
fáj minden, akármit csinál
s a halál még nem az a béke, melyben
 
az anyag munkája megáll.
Milliárdszor milliárd milliárdok
 
fájják tele az életet
és egyiknek sem kevesebb a kínja,
 
mint a tietek, emberek;
az egész élet fáj minden parányban:
 
az egész élet: ő maga;
volna mit sírni akkor is, ha ember
 
nem született volna soha.
Milliárdszor milliárd milliárdok
 
birkóznak örökös csatán
s legalább is istennek kéne lennem,
 
hogy boldog legyek igazán;
de megmondatott: csak a semmi boldog,
 
az, aki mindent megtagad:
megmondatott, barátom, hogy az élet
 
az ördög lázadása csak.
Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?
 
Nem szánhatom a kínodat,
legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést
 
megölni, mint én, gyönge vagy,
legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy
 
vágyad a sírból is kifáj:
azt, hogy a végső kín után is újjá-
 
teremt hóhérod, a halál.

 

 

 

Csak az imént

Csak az imént, csak az imént még
úgy kellett az öröm, a szépség!
oly mohó voltál! nyugtalan!
A sok is kevés: lázadoztál:
mindent szerettél volna… S most már
az is alig kell, ami van.
Csak az imént… Minthogyha tegnap
lett volna… Óh, egyetlenegy nap
és mennyi minden vele hal!
Ébredését még szinte látom
és már itt az este, barátom:
egy napig voltam fiatal!
Be gyors nap volt! Másnak is ily gyors?
Vagy csak enyém e különös sors?
Öregszem és fáradt vagyok.
Kezd fanyar lenni, ami édes,
az idő szép lassan kivégez
s nemsoká mindent itt hagyok.
És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, –
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.

 

 

 

Tékozló fiú

Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad,
hogy mint a hó, olvad az aranya,
olyan rémülten nézek az időre,
ami elmult s ami most fut tova.
Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti
tisztábban az életet s a halált?
Egy darab idő vagyok, az a tartam,
amelyet a sors a testembe zárt.
Az életem az időm: ez a pénzem,
ez az egyetlen igazi vagyon,
és vagyok, míg tart és én fogyok el,
ha utolsó fillérét kiadom;
mégis szórom, tékozlom szakadatlan
s irtózva látom a vég nyomorát:
minden perccel csak nő a veszteségem
s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább.
Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki
s nézd meg, a végén neked mi marad?
Az idő mondja: Nézd csak meg, napodból
mennyi az, ami igazán te vagy?
Gúnyolva mondja: Rablód, tolvajod,
gyilkosod vagyok, – mint halottat a
férgek, úgy fúrja és rongálja tested
a futó percek élősdi hada!
S igaza van: kényszereké vagyok,
majdnem úgy, mint cellájáé a rab.
Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát,
hogy pénzre kell váltanom magamat.
Maga a sors is börtön, s benne hány új
börtön van még! hány ostor megaláz!
Ha elérem is ezt-azt, sírva kérdem:
hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás?
Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér,
fogyó életem egyre zsugoribb
s nagyon kell már szeretnem, akinek
önként adok belőle valamit.
Könyv? társaság? Saját munkámra is
alig jut az időmből egy kevés.
Nincs segítség: oly nehéz a robot
és oly könnyű a kétségbeesés!
Meg kell halni… Ha nevetek, ha sírok,
vagy ha nem gondolok rá, egyre megy;
szétmarnak az idő férgei: az
életet csak tékozolni lehet;
tékozló fiú vagyok, mégis az fáj,
ő fáj, aki a kincset bízta rám,
tékozló fiú, – úgy érzem, hogy engem
tékozol el az isten, az apám.

 

 

 

Apa és fiú

Szél, harapd, mard és űzd,
párducként, sárga tűz,
éjszaka, összetörd,
nyílj meg, szirt, víz és föld,
a lába előtt,
kőbaltás gyűlölet,
emeld a fegyvered,
én akarom, magam:
azért, mert a fiam,
büntetem őt.
Ne csak te, gyűlölet, –
te csald meg, szeretet,
hűség és becsület,
induljon veletek
Szent Judás;
nézzétek, tántorog,
most kell a hurkotok:
ki lebír titeket,
isten csak az lehet,
senki más.
Ég és föld, légy tanu,
szent ez a háború,
szent ez a szomorú
próba, az iszonyú
áldozat öröme is:
az apa hírdeti:
vesszenek fiai,
mert csak az igazi,
csak az a vére, ki
győzni tud ellene is.
Szél, harapd, mard és űzd,
párducként, sárga tűz,
éj, törj rá, nyílj meg, föld,
Szent Judás, csókold, öld, –
a fiam ő:
prédátok szabadon,
mégis jön, jön, tudom,
én vagyok ő:
átkait hallom már,
beszakad ajtóm már:
– Itt vagy, így büszke rád
s maga tesz az apád
fejedre koronát,
drága Jövő!

 

 

 

Sors és tömeg

Hódíts! Az egy kevés! Mani-t
megnyúzták és megfeszitették,
mégis csak ördög lett. A szentség
egymaga még nem üdvözít,
se ész, se jóság. Mi a hit,
ha nincs rá megmozdulni hegység?
Tömeget fertőzzön meg eszméd:
a tömeg gyártja a zsenit!
Vagy mondj le róla. S ahogy engem
véd magányom a rengetegben,
légy fa, mely magának virít.
Gyilkosod a tömeg, de rejtek,
jó rejtek is, ha elfelejted,
hogy szánod és hogy undorít.

 

 

 

Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
 
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
 
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
 
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
 
volna magam.
Régen, mint az álmok tékozló
 
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
 
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
 
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
 
megváltozik.
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
 
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
 
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
 
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
 
fertőtlenít.
Mert fátylát sorra dobta minden,
 
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
 
minden szitán:
látom, sokkal több a mocsok, mint
 
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
 
valamikor,
látom, milyen rútúl becsapják
 
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
 
mást nem tehet,
s hogy az ész az érdek rimája,
 
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
 
hogy költi át,
s ha van is, kézen-közön elvész
 
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
 
csak a halál, –
s mert mindez mégcsak nem is aljas,
 
nem szomorú,
s minden dolgok apja valóban
 
a háború:
úgy nézem, elszánt nyugalommal,
 
az életet,
mint reménytelen lepratábort
 
vagy harcteret.
Ha egyszerre tudok meg mindent,
 
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
 
volna magam.
De valamit a sors, úgy látszik,
 
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
 
türelmesen:
különbékét ezért kötöttem
 
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
 
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
 
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
 
verset irok
s a leprások közt fütyörészek
 
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
 
a gyerekeket.

 

 

 

Harc az ünnepért

1938

Első mesterem, Babits Mihály emlékének

 

 

 

 

Rádiózene a szobában

A zene átmegy a szobán
és táncraperdül és forog,
az égből permetez alá
és a földből felbugyborog,
aztán valamit gondol és
idekuporodik elém
és mint egy kígyóbűvölő,
megül a szoba szőnyegén.
Mint egy megbűvölt bűvölő
bámul az üres semmibe,
aztán lassan megzendül és
feldobog az idő szive,
és ő, a bűvész, különös
vonalakat és jeleket
firkál a levegőbe és
keze nyomán fölzengenek
a ringó ábrák, lebegő
áramok és szimmetriák,
a tündéri játék mögül
előborzong a túlvilág, –
ő meg csak ül és ahogy a
gyerek tornyozza köveit,
ámulva rakja s bontja a
képeket és építkezik:
a teremtést építi át,
világokat ejt és emel,
pedig csak ül a szőnyegen
és lapdázik a semmivel.

 

 

 

Ibisz

Álmodtam. Sötétben futottam,
menekültem a semmiből.
Egy kaput láttam, az Idő volt,
előtte ibiszfejü őr.
Álmodtam. A semmiben úsztam
s láttam lebegő szirteket,
ott állt a Van, ott állt a Kell és
két árny, a Lesz és a Lehet.
Harmadszorra egy varázstükröt
láttam; s megdördült a Legyen!
– Háború! – mondta az Ibiszfej
s: – nézz bele! – Döngött a szivem.
– Mi ez? – kérdeztem. S ujra szólt az
isten: – Háború! Nézz bele! –
Rémülten néztem, hogy forog, hogy
háborog a tükör vize.
Rémülten láttam, hogy forog, hogy
háborog értelmetlenűl.
– Mit tegyek? – mondtam. Forrt a tűkör
és ami lent volt, most felül
uszott s csikorgott: összecsaptak
a forgó szirtek. – Mit? Mi ez?
– Háború! – trombitált az Ibisz
és birkózott a Van s a Lesz.
Minden birkózott és titok volt
s betűket gyujtott a homály
s egy hang sikoltott: – A kapun túl! –
s más hangok: – Élet! – és: – Halál! –
és: – Megszületni! – és: Igazság! –
és Kell és Lehet összefolyt
s az értelmetlen zürzavarban
mindennek száz értelme volt.
És ujra szóltam: – Menjek én is? –
Nyilt és csukódott a kapu.
Könyörögtem: – Szólj, döntenem kell! –
S felelt az Ibisz: – Háború! –
– Mi vár rám?! – üvöltöttem. És most
felugatott a keserű
trombita, de már hahotázva,
s rám nézett az Ibiszfejü:
ugy nézett rám, mint egy bolondra
és mialatt a végtelen
a nagy háborút trombitálta,
megszólalt, ünnepélyesen,
megszólalt, minden szót tagolva:
– „Ébredj és ne hallj és ne láss:
szerencse kisér oda vissza
nem végzeted a pusztulás!”
Ezt mondta és nevetve eltünt.
A tükör eltört. – Háború! –
búcsúzott még az ugató hang,
az elnyúlt, irtózatos ú,
aztán elzengett az is. És én
felébredtem s most itt vagyok,
élek s próbálom összerakni
a messzi, ősi jóslatot:
Szerencse… – mondom – oda-vissza
Vissza?Vissza nem! Végzeted
Nem végzeted!… Hogy volt? Az éber
szem vak lett és a fül süket,
vak és süket lett már az emlék,
nem értem és csak dadogok,
mint zárban a tört kulcs, a jóslat
előre-hátra úgy forog,
oda-vissza, s vele a végzet,
s a szerencse s a pusztulás,
ugy forog, ahogy ő akarja!
az Ibiszfejü! a varázs!
Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban
már minden szó bizonytalan,
dadogok és a dadogásnak
mindig más-más értelme van
és csak az biztos, hogy álmodtam,
hogy jön valami végzetes,
és a Lehet-ből trombitálva
megszületik a szörnyü Lesz.

 

 

 

Esőben

Harmadik hete esik az eső,
unottan, szürkén… halott szerető
érintése ilyen hideg… a kő
nyálkásan ing a cuppogó cipő
alatt… holnap egy őrült szerelő
uszonyt rak a náthásan prüszkölő
autók hasára, a bot evező,
csónakház az iroda, csepegő
börtön a dagadt szivacs-ég, de ő
csak esik, esik, esik: az eső.
Harmadik hete esik az eső,
vízibeteg a város, a tüdő
poshad és szörcsög, csorgó lepedő
csavar körül, a lucskos levegő,
meghízik ruha, gallér, kézelő,
mint itatós a vízben, háztető
olvad, az utca ringó lápmező
s émelyg a fül, mert az öklendező
kanálisokkal, süket rímelő,
egyhangú versenyt csörög az eső.
Harmadik hete esik az eső.
Halálverejték!… Idegen erő
szüremkedett már lelkem ernyedő
repedéseibe… – Óh, únt eső,
nyomorúság esője, mondd, ha jő
valaha derű és a napfényt
meglátom egyszer: foghat még talajt
lelkem reszkető gyökereivel,
vagy már késő lesz s ott rothadok el
kilugozott, szomorú magként?

 

 

 

Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét
a nap, rummal a felforrt agyakat,
az egész város aszfaltingovány,
aszfaltfolyó lapul a paloták
partjához, áttüzesedett lovak
vörösréz-fara fénylik, ötvenöt
szájjal liheg a szomszéd ház, a fal
bőre kipersen, égő szakadék
a nagykörút s az inasok fején
kigyullad az ujságpapírsisak.
Rummal itat most bennünket a nap,
rummal a várost, felrobban, aki
cigarettára gyujt, vörös bikák
bömbölnek az égen, sercegve sűl
zöld zsírjában a park, puhul a hang,
guta kerülget munkást, papot és
bárókisasszonyt: megizzadt kövek
tüdeje pörkölt gumikat lehell
s az autók benzinfüstje a nehéz
levegőbe már reggel beragadt.
Rummal itatja a várost a nap.
De én
olyan vidéken jártam, hogy szegény
csontjaimban ma is fázik a fagy,
és esőkben, hogy szárnyas éveim,
lehulltak, sárbapaskolt madarak, –
kiülök hát egy padra, hol a tűz
körülhízeleg s nyalja arcomat:
próbálj, didergő, ázott életem,
szárítkozni e roppant fény alatt!

 

 

 

Én és ti, többiek

Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Kire számíthatok, ha nem magamra,
a bizonytalan és nyugtalanra,
testemre és lelkemre, két szegény
szolgámra, aki egyetlen hatalmam,
katonaságom, népem, birodalmam?
Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Ki tartsa számon szenvedésemet?
Ki tudja, ki vagyok, és mind ki látja,
ki látja együtt mindazt, amiért
töprengek s ezt vagy azt teszem? Mit ért,
hogy barátom, hosszú évek barátja,
egy szobában és egy isten alatt
együtt dolgozott velem napra-nap:
nyomorúságom úgy lelkére vette,
mint én az övét, mégis elfeledte
és egy hét mulva hallva ugyanazt,
már újnak hitte a régi panaszt.
Ki értse meg kínomat, ha nem én?
Ki érti meg, kit érdekel a másik?
Mi életemmel s halálommal játszik,
az másnak csak hír, pletyka, vadregény.
Oly árva vagyok a föld kerekén,
oly árva, mint mindenki: már beszéltem
bűneimről, pénzről, testvériségről,
lelkendeztem a pokolról, az égről,
s ami csak lehet az ember szivében,
s hallgattam én is mások szavait,
öleltem szavak ölelő karjait,
s aki hallgatott, mint más hallgatott
s ha én hallgattam, tudtam, más vagyok,
külön vagyok és mindenki külön
cél, munka, eszköz, kín, külön öröm:
mindig marad valami egyedül
s ha száz lélek egymáshoz menekül,
nem lesz belőlük más, csak Százszor Egy,
kis országokkal szomszéd sok kis ország,
s a szerelem is csak párhuzamosság,
testek és lelkek kettős rohanása,
mely csak a gyönyörittas képzeletben
egyesül egy halálos végtelenben.
E végtelenből ki vigyázhat engem?
Meghallod-e, ha nevedet kiáltom,
ki oly rég hallgatsz, távoli barátom,
s ti, többiek, halljátok szavamat?
Ti mind, anyám, szeretőm, feleségem,
bajtársam, kislányom, gyönyörüségem:
van valakim, van, aki egy velem?
Feleljetek! Ember, akárki vagy,
felelj s törd át nehéz magányomat,
törd át! Kell, hogy légy!… mert miért keressük
mindig egymást, mindig a másikat
s mindenkivel a közös gondolat
édes otthonát, ha zárva marad
testünk börtöne, és benne a mag,
magányos lelkünk, melynek ős-sötét
burkát soha más föl nem nyitja-tárja,
mint a halálon- s testen-túli vég
romboló és rejtelmes kémiája?

 

 

 

Megint anyámnál

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:
van még közünk egymáshoz? Idegenebb
nem lehetek már senkinek,
idegenebbet nem találok
nálad, anyám.
Elhagytalak, s most is egy éjszakára
vert csak vissza hozzád a szenvedés,
istentelenség minden szavam, és
mindent, amitől óvtál, szeretek,
s élek nehéz, bolond szerelmeket.
Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam
magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,
szétzüllve s hazafájva, mint a vert
emigráns, aki titkon visszavágyik,
de daccal viszi sorsát mindhalálig.
Anyám, utált háború vagyok én,
s csak a lemondás adhat már nyugalmat.
Te vagy a nyugalom, édesanyám, –
túlegyszerű és majdnem idegen,
néha mégis csak te kellesz nekem.
Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,
mert benned bíztam eleitől fogva,
s ha olyat tennék, amiért fiam is
hóhérkézre juttatná fejemet,
föloldana egyszerű szived.
Anyám, te vagy a végső menedék:
együgyüséged, sok-sok babonád,
öreg, rossz tested, naiv örömöd
s ez az örök, állati szeretet
leszedi zörgő fegyvereimet,
míg imádkozol értem… Te tudod,
minek az ima… Óh, takarj be, altass,
altass el! Reggelig tiéd vagyok
megint, mint régi gyermekéveimben,
s tudom, te mindig az enyém maradsz,
mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.

 

 

 

Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet:
– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesem felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban s másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen,
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.
Ahová lépek, mégis minden büntet:
letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverezem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:
vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

 

 

 

Feltámadás

A hegyek zugaiban itt-ott
még villog a hó,
de már meleg a fehér takaró
s alatta fűlve rothad a
mult ősz temetetlen gizgaza.
Sápadtlila lánynyelveit
kiölti csúfondárosan
a kacér kökörcsin: egy kicsit
fázhat még éjjel, ezüstboa
védi a nyakát… Ibolya
és hóvirág szövögeti
tarka foltjait, s ahol a sí
suhant a völgybe tegnapelőtt,
ma már porhanyodó mezők
lankáin bukfencezik a szél,
március méz-szagú szele, pimasz,
fütyörésző, jókedvű kamasz,
erdők és rétek szárnyas üteme,
mely úgy átlükteti a hegyeket,
mint hangversenytermet a zene…
Óh, a szél
az égbe már bele se fér,
nem fér el a galy a rügyben,
csordul az élet mindenünnen,
feszűl a magban a virág:
s nem kérdi, miért nő s minek él,
csak él, és igaza van!…
Délre jár az idő, vigan
puffognak az országuton
a motorok… Hív s megtelik
az útszéli korcsma… Még alig
indultunk s máris enni kell:
sajt, sonka, sör… Aztán tovább,
föl a hegyre!
Renyhén mozog a láb
s fárad a test, de gyógyul a lélek!
Mennyi bogár és pici féreg
mozog a fűben! Kinyujtóztatom
bakancsos lábam a domboldalon;
lassan átforr a húsom… Óh, napos
kövek! Lent szürkül a város, és
virágkelyhekben bódult legyeket
gyilkol az éhes pók. Itt pihenek
a fényben, estig… Mi lesz azután,
nem tudom, nem is érdekel…
Ma örülni és remélni kell:
ma énbennem is rothad a
mult ősz átfülledt gizgaza,
szívom magamba az életet
s míg félájultan heverek,
úgy érzem, tűzzel töltenek
tele s új élettel a márciusi
napisten nehéz boxütései.

 

 

 

Könyv és álom

Éhes vagy, etetlek, agyam,
egyél, egyél:
étel és ital van a könyvben,
rokoni hús, rokoni vér.
Terülj-asztalkám és gyümölcskert
a könyvtár sok dús polc-sora,
egyél, jó barátok között vagy
s nemes kéj ez a lakoma!
Persze, rab voltál mostanában,
követ rágtál és salakot:
pénzért dolgoztál!… (bár talán még
az is hasznos lesz valahogy!),
s nagyon elfoglaltalak én is,
a test, sok durva földi vágy…
Mindegy, most ráérsz, s a gyönyörtől
szinte nyalogatod a szád.
Egyél csak, bár látnom lehetne,
hogy tömöd meg a gyomrodat,
hogy születsz ujjá!… Ugye, izlik
minden korty és minden falat?
Ugye, izlik a szellemekkel
ez az égi szeretkezés?
Megszívod magad, s ez a munka,
ez neked áldott pihenés.
Pihenj hát, s frissülj! Nekem is jó,
ami teneked élvezet:
megtelsz boldog, rest nyugalommal
aztán behunyod a szemed,
én meg lecsavarom a lámpát:
elalszunk… Már fáradt vagyok…
Álmodunk, és belső egünkön
kigyulladnak a csillagok.

 

 

 

Lelle Mária

Ismerek egy boldog menyasszonyt,
Lelle Mária a neve,
vének véne és rútak rútja,
szavát nem érti senki se.
Mezítláb jár és feketében,
azt mondják, medvék közt lakik;
hogy le ne hulljanak, gallyakkal
tűzi össze a rongyait.
Régen mindig röhögtek rajta,
most csak ő röhög: – Hihihi! –
S rohan, hogy leigya magát, ha
pár lejt vet neki valaki,
pár lejt azért a szilke pompás
eperért, amit az öreg
egy napi nehéz munka árán
fenn a havason összeszed.
De nem ment neki mindig ily jól
s csak azóta nem szomorú,
hogy egyszer, vagy tizenöt éve,
úgy megtréfálta a falu.
Mert megtréfálták: – Hadd nevessen
– mondták – egyszer ő is, szegény! –
s Máriát feleségül kérte
a legszebb dédai legény.
Az persze, hogy a nyomorúlt már
akkor is vén volt és hülye,
az csak arra volt jó, hogy annál
nagyobb legyen az öröme:
mert rettenetesen örűlt és
tapsolt és dalolt, mikor a
szép menyasszonyért – érte – fölment
a násznép nagyja-apraja,
föl az erdőbe… Vadvirágból
kötöttek neki koszorút,
teleaggatták zöld levéllel
s kezdődött a diadalút,
vissza Dédára… Zeneszóval
vitték egy istállóhoz és
ott várta a bolond menyasszonyt
az igazi meglepetés:
– Itt van, csókold meg, ez a férjed!
– biztatták. – No, mit vársz tovább?! –
s egy felszalagozott ökörhöz
bezárták Lelle Máriát.
Mondják, hogy nagyon szomorú lett
akkor az árva Mária,
egész nyáron nem látta senki,
de hogy megjött a tél hava,
ő is előkerült… Azóta
folyton röhög, hogy: – Hihihi! –
és beszél is, vinnyog, de hogy mit,
azt nem lehet megérteni…
Én se értettem… Tavaly nyáron
láttam még a boldogtalant:
a sovány, fekete kisértet
szinte a föld felett suhant,
szinte lebegett a mezők és
a mocsaras rétek felett,
epret hozott, cigarettát kért
és vinnyogott és nevetett.
– Hihihi! – nevetett kacéran,
– Hihihi! – s ment a faluba.
Mezitláb jár, farkasok őrzik
és nem bántja a vipera.

 

 

 

Egy szó

Csak egy szó és elakad a beszéd…
Egy szó megmoccant, kis üvegcserép,
egy szó megvillant, régi, távoli
halott szó, – a jelenből valami
fény villant rá a messzeségbe, fény,
és máris visszacikázott felém
s hozta a multból, a nehéz, sötét
nyugalomból, a sok gyanútlan év
éje mögül a magyarázatot,
hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok.
Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat
s kigyultak más, láthatatlan szavak,
mint kétoldalt az úti fák sora,
ha közbecsap a gép reflektora:
végesvégig, ahogy jött a sugár,
hökkenve hátrált a békés homály,
hökkenve nézett szemembe a sok
fakón, kajánul vigyorgó titok:
nem is tudtam, hogy voltak, s hirtelen
ott álltam köztük, nevetségesen.
Csak egy szó volt… Véletlen, áruló,
kis fénysugár, ártatlan, szürke szó,
és oly mesteri a gazság, amit
feltárt, a bűn, hogy mi történik itt,
oly gyönyörű volt a látvány, hogy én
kijátszottan is csak a tünemény
pompáját láttam, azt élveztem, azt,
a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt,
és hallgattam… Most is elhallgatok
és nem sajnálom, hogy szamár vagyok.

 

 

 

Dalmácia tücskeihez

Mintha a föld zenéje volnál,
nyelve a fáknak, kis tücsök,
úgy megzendült tőled a táj
Cetinje és Budva között,
úgy megzendült a hegyek alja,
mikor a kopasz Karszton át
megint az Adriához értünk
és agavék és fügefák
vettek körül és pálma, ciprus…
Gyujtogatott a déli nap
és mindenütt kerestelek
és sehol se találtalak,
mert hang voltál csak, élesebb,
mint nálunk, sziszegő zene,
részegebben zakatoló,
mint a gyors dsesszek üteme,
hang voltál, kemény és konok
s érces, mint a motoroké,
és elkisértél még soká
Raguza, Korcula felé
s ott is, másutt is, mindenütt
hallgattam duhaj dalodat
s fán és bokron kerestelek
és sehol meg nem láttalak,
és te csak zengtél, lüktető
bogár, titokzatos zenész,
és a dalmát szigeteket
felkapta ez a berregés,
szárnyára kapta, vitte, – ha
lehunytam a szemeimet,
tengerzúgássá vált a föld
s a felhőkbe emelkedett,
s ha bosszantott is néha már
ez a szörnyeteg muzsika,
nemsokára nevettem, oly
szilajon szállt az irama,
úgy szállt a ragály, úgy sodort
primitiv boldogságotok,
tücskök, akiket valaha
„majdnem istenek”-nek hivott
a görög költő… Óh örök
dorbézolás istenei,
de jó rátok gondolnom és
emlékezetből hallani,
még egyszer, itthon, messziről
idehallani hangotok:
mert csak lehunyom a szemem
és újra köztetek vagyok,
ott, lent, ahol a déli nyár
– mintha szomorúságomat
cálfolná – azt harsogja, hogy:
„Nincs igazad, nincs igazad”,
s félig már itthon is hiszem,
amit ti, tücskök, millió
boldog őrűlt, hirdettek: azt,
hogy élni jó, hogy élni jó.

 

 

 

Álom a tengeren

Már majdnem elaludtam… Zúgva, ringva
dajkált a hajó és az ágy,
a rézpántos ablakon a kabinba
beszikrázott a holdvilág…
Már majdnem elaludtam, vagy talán már
álmodtam, mikor hirtelen
felébresztett a két semmi határán
átcsapó puha végtelen:
a tető megnyilt, fölláttam az égig
s a padlón át a tenger fenekéig
éreztem a fénylő vizet
és a lebegő mindenségbe oldva
sűlyedni kezdtem s repülni a holdba
és aztán nem tudom, mi lett.

 

 

 

Éjszaka a vonaton

Vitt a vonat az éjszakában,
kisfiam a padon aludt.
A fülke üres volt… A Karszton
robogtunk, kis horvát faluk
és nagy hegyek közt… Kanyarogtunk,
a gép lihegett, zakatolt,
hol jobbról, hol balról maradt el
és nézett be a nyári hold,
s erdők rohantak le a csúcsról
állni csattogó sorfalat
s meghátráltak s egy-egy fenyőszál
egész magasra fölszaladt,
föl a szirt sötét tetejére
s onnan szurkálta az eget,
míg a táj másik fele porló,
hideg ezüstben lebegett.
Fáradt voltam… Egy darabig még
szórakoztattak a hegyek,
de aztán szorongás fogott el,
lassú és nehéz rémület,
hogy mire ébred még az alvó
gyerekkel ez az éjszaka…
Vártam és féltem… Jött az éjfél
s mind vadabbul harsogtak a
meztelen sziklák, – alagútak
torka gargarizált velünk
és ha a mennydörgő sötétben,
melyben ég és föld tovatűnt,
a kazán kicsapó tüzétől
fel-fellángoltak a falak,
szinte a pokol gyult elénk és
azt hittem, hogy összeharap.
Végül már nem sín, nem kerék vitt, –
hányódtunk, mint a tengeren,
vagy vizek alatt, vagy az űrben,
az éjszaka beleiben,
tántorogtunk, föl, le, megint föl,
újra le, rabok és vakok,
és a fülkébe zárva, melyet
más akarat irányitott,
mozgásba és erőbe zárva,
melyre más erők burkai
borultak, hogy együtt mozogva,
egymás urai s rabjai,
csikorogjanak valamerre
célok és kényszerek felé,
s ingovány húsomba bezárva,
melyben a mozgó szív köré
lassan összegyüjtötte minden
kínját a kínlódó világ:
a rohanó vas sorsba zárva
én őríztem öntudatát
a mindenségnek… Ha kialszom
én is, éreztem, itt a vég!
és ki fogok aludni! és jön
a robbanás! a szakadék!
és éreztem: ha iszonyú, hogy
a rém ma végezhet velem,
még iszonyúbb a többi, melynél
már nem is leszek majd jelen!
Repült a gyors, repült, csikorgott
az idő, úszott a világ,
odakint csak fekete árnyak
gomolyogtak egymáson át,
mint egy látomás, mint egy álom
érthetetlen díszletei,
melyeknek vad váltakozását
egy elborult agy rendezi, –
és én, mint rab, ki belenyugszik
sorsába, de látni akar
az utolsó pillanatig, mely
mindent örökre eltakar,
mint őr, mint halálraitélt őr,
ki most még csak tesz valamit,
de tudja, hogy akkor jön a nagy baj,
mikor ő már nem őrködik,
mint egy kisértet virrasztottam
egész éjjel a vonaton
és a gyereket néztem, aki
nyugodtan aludt a padon.

 

 

 

Lóci és a szakadék

„Apu!…” Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
„Látod?!…” mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: „Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak…” s hirtelen
elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
fátyolos lett és remegő.
„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
„Csak ha már meghalt!” mondta ő.
 

(Raguza)

 

 

 

A sorsjegy

Sorsjegyet kapott Lóci; arcán
csak úgy tündökölt a remény,
(melynek, mint a neve mutatja,
rokona a főnyeremény).
– Negyvenezer! – hirdette Lóci
és mosolygott rejtelmesen,
szórta a kincset és igérte,
hogy háromezret ad nekem.
– Háromezer pengőt, fizesd ki
az adósságod, – mondta és
mint egy kis mennyei pénztáros
úgy járt-kelt közöttünk egész
héten… Hiába magyaráztam,
érveltem, számoltam neki…
– Valaki nyer, – felelte, – mért ne
lennék én az a valaki?! –
Már untam a kérdést s a választ:
– Mért épp te? – Mért ne éppen én? –
és lefeküdtem a diványra,
de oly büvös volt a remény,
hogy végül én is eltünődtem
s míg Lóci rajongott tovább,
hogy biciklit vesz és nagy útra
indul hegyen s tengeren át,
lassan megfertőzött az álom,
a remény, az édes ragály,
gondoltam: gyáva az okosság
s kár félni attól, ami fáj,
a csalódástól, éreztem, hogy
a sorsot hajlítani kell,
akarni, hinni, megbüvölni,
a hit sziklákat mozdit el,
gondoltam: elgyengít a kétely
s Lócinak igaza lehet,
hogy… És fölnéztem és előttem
némán gubbasztott a gyerek,
s csüggedten és csak nagysokára
szólt: – Ezret legalább… talán…
vagy százat… – Minthogyha a sorssal
alkudna, úgy nézett reám…
Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! –
s már én kezdtem biztatni, én;
pedig éreztem, most repült ki
kezünkből a főnyeremény.

 

 

 

Kis Klára énekel

Mintha szellemeket akarnál
idézni, óriásokat,
kiknek hatalma elragad,
úgy ülsz néha a zongoránál,
úgy énekelsz: a túlvilágba
kapcsol valami titkos és
ijesztő átlényegülés,
az isten vagy a semmi vágya.
A zene érlel. Mint imában
a bűnös, vagy mint nyers vasak
a villamos tekercs alatt,
átváltozol az áramában
s oly erő száll meg, oly varázslat,
hogy már te tanítod apádat.

 

 

 

Egy császár temetésekor

Király volt, császár, s épp temették.
Temették a világ urát.
Nem volt közöm hozzá, de tudtam,
hogy kínlódott éveken át,
és mindent hogy megtettek érte
s hogy mi volt, milyen hatalom,
s messziről is szíven ütött a
közös emberi borzalom:
megnőttem a keserüségben
s a düh, amivel a halált
gyűlölöm, önző szeretetté
vált bennem a halott iránt.
Megnőttem a messzi nagyúrban,
éreztem, helyette, a gyászt,
mit a rádió a világba
szétöntött, mint egy áradást,
és mikor már munkába mentem
– még tél volt, de a nap tüzelt! –
a dob s a zsoltár az utcán is
tovább dörgött és énekelt,
idegeimben a harangok
némán is csapkodtak tovább,
s majdhogy ronggyá nem téptek-ráztak,
mint a roham a nyavalyást.
Már sokalltam, úgy fájt a részvét.
Szégyen, hogy ily gyönge vagyok!
– Mi közöm hozzá?! – mondogattam
s néztem a gyönyörű napot,
s – Mi közöm hozzá?! – magyaráztam
később is, a buszt várva a
sarkon, mialatt körülömlött
a reggel édes aranya.
Csaknem tavasz volt a világ, de
nekem sír volt és temető…
S egyszerre lábamnál a földből
egy giliszta mászott elő:
fázósan tekergett a napra
a vékony, csupasz húsfonal…
De már tülkölt a kocsi, megjött,
felszálltam… röpült a kanyar,
röpített az út… kalauz jött,
robogtunk a város fele,
nehéz volt helyet kapni, lassan
befogott a nap üzeme,
és legalább tíz percbe telt, míg
a zsúfolt s józan kocsiban
megint vissza tudott merülni
magába szívem és agyam:
legalább tíz percbe került, míg
folytatni tudtam, ami ott
a megállónál, a magányban
oly kegyetlenül kínozott.
A császárra gondoltam újra.
– Most indul, – mondtam, – a menet!
Most indul!… – és csodálkoztam, mert
nem éreztem a szívemet,
s újrakezdtem (mint, aki szégyell
hűtlenné válni) ami fájt,
újra a magam rettegését
s az örök hóhért, a halált,
de hiába erőszakoltam,
a gondolat már kihagyott
s bár nem értettem, hogy mi történt,
hogy oly közönyös maradok,
éreztem, hogy nem érdekel már
a császár, kit népe temet…
És hirtelen egy más kép villant
át rajtam s belereszketett
a sajduló szív: azt a vékony,
tekergő, piros fonalat
láttam megint, azt a csupasz húst,
mely felébredt a föld alatt
és tévedésből túlkorán és
túlbátran kimerészkedett
a múló fénybe…: a kis férget
láttam a nagy császár helyett
és egyszerre ő lett a fontos,
most már csak az ő sorsa fájt,
– úgy fájt, mint előbb a nagyúré –
s az érdekelt, hogy mit csinál,
mit csinálhat – ez érdekelt csak,
ez a testvéri szánalom:
mit csinál most az a kis élet,
az a giliszta a napon?

 

 

 

Éjféli közjáték

Esett és fújt; mint a sörét, úgy
vert minden csepp, úgy süvitett;
de a Háromcsőrű Kacsá-ban,
hová behajtott a hideg,
forralt bor és fűtött kemence
mellett megenyhűlt a világ
és zene kavargott a füstben
és szinte riszálta magát:
 
„Szőrösarcú kis cica,
 
hol jártál az éccaka
 
titokba?”
Még vacogott bennem a lélek,
de a nóta már megfogott
s irígyen néztem a sarokba,
ahol két csöndes és nyugodt
úr mulatott… Maguk helyett a
prímást nótáztatták fanyar
és bölcs derűvel… Vacsoráztam
s pattogva dünnyögött a dal:
 
„Szőrszál szitába,
 
asszony az ágyba,
 
hosszába!”
Telt az idő… Az urak ittak,
mulattak „személytelenűl”…
Néztem, aztán elúntam őket,
éreztem, pillám nehezűl…
Fáradt voltam… Nem is tudom már,
cigány és vonó mit mesélt,
mit rögtönzött, de annyi biztos,
hogy a cicára visszatért:
 
„Pirosszájú kis cica
 
mit ettél az éccaka
 
titokba?”
És altatót zsongott a lárma
és altatót zsongott a bor:
az asszony hosszában, utána
keresztben úszott valahol:
egybefolyt bennem nóta, álom,
meg a Háromcsőrű Kacsa
s már csak végtelen messzeségből
huncutkodott a muzsika:
 
„Pirosszájú kis cica,
 
húst ettél az éccaka
 
titokba!”
Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
darabokban szakadt reám.
Felriadtam: …két tenyerével
nyúzta bőgőjét a cigány,
az egyik úr az öklét rázta
s valami bestiát szidott
és vörösen s a hegedűvel
versenyt sivítva bőgte, hogy:
 
„Pirosszájú kis cica,
 
vessz meg még az éccaka
 
titokba!”
– Vessz meg! – bömbölte, és a másik
fizetett. – Még az éccaka! –
– No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
Elhallgatott a muzsika.
Mind hallgattunk. A két úr elment.
Csönd. Kint az eső harsogott.
Aztán cincogva és kajánul
újra rákezdte a sarok:
 
„Szőrösarcú kis cica,
 
hol jártál az éccaka
 
titokba?”

 

 

 

Bajrám ünnepén

A kés villant, ketten lefogták
a rúgkapáló lábakat
és a szegény husvéti bárány
testéből, mint egy kilyukadt
tömlőből, vagy mint dőlt palackból,
melyből kiesett a dugó,
habzott a vér, a meleg élet,
s piros lett körötte a hó.
Ömlött a pipacspiros élet
és nagyot sóhajtott a test,
megkönnyebbülve, mint az ember,
mikor ép elaludni kezd,
sóhajtott és ahogy elernyedt,
szinte borzongott rajta a
szorongásokból szabadító
ájulás édes mámora.
Ömlött a pipacspiros élet,
a hús tömlője remegett,
aztán vad görcsben összerándult
és eszeveszett rémület
kezdte belülről költögetni,
öklözni s rugdalni vadúl:
zihált a hús, az egész állat,
zihált, mint aki vízbe fúl.
Rémült riadó költögette,
még minden porcikája élt,
de a gép a belső homályban
már érezte a végveszélyt
és őrjöngve dolgozni kezdett,
a tüdő áradt és apadt,
a szív, az ürülő szivattyú,
döngve nyomta a megmaradt
s fogyó vért a tolvaj erekbe
s tán azt hitte, hogy ő hibás,
mert úgy rengett tőle a kis test,
mint egy fetrengő óriás.
Mint egy óriás, úgy vonaglott,
úgy megnőtt és úgy szenvedett,
a has szinte pillanatonkint
szétrobbant és összeesett,
szinte szétrobbant s mint bitófán
az akasztott, úgy fuldokolt,
csak ép nem be, nem önmagába,
hanem, ahogy a vére folyt,
lassan és kifelé, a külső
élő világba fult bele,
abba fult szét, abba ürült át
a múló élet ereje.
Aztán elcsöndesült a test és
megnyiltak a nyílásai,
néha még újrakezdte harcát,
és fojtott robbanásai
átkozódtak és könyörögtek,
de már nem használt semmi se,
ég s föld nem tudott behatolni
elromlott érzékeibe,
szív s tüdő nem kortyolta többé
a vért s a tenger levegőt:
belefulladt a mindenségbe
és elnyúlt a lábam előtt.
S mikor elnyúlt és mozdulatlan
ott hevert a lábam előtt,
figyelő szemem lecsukódott
s ekkor már tudtam, hogy nem őt,
nem őt, nem a bárány halálát
láttam, hanem a magamét,
azt néztem végig, jövőt, multat,
magamét és mindenkiét,
és elszorult a torkom és a
szívem vadul feldobogott,
nagyot ittam a levegőből
és éreztem, hogy mi vagyok,
s szólni, káromkodni akartam,
jajgatni, hogy ember, vigyázz!
s hogy én is így fulok meg és hogy
minden halál megfulladás,
valami effélét akartam
a világba ordítani,
és csak még jobban elrémültem,
hogy az irtózat szavai
így dadogtak elő a számból
rekedt kínban és józanon:
– Mit nyavalyogsz? Naponta ezret
szúrnak le a vágóhidon!

 

 

 

Új szemüveg

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?
…Kifizettem az új szemüveget
s alig léptem ki a boltból, alig
néztem körűl az utcán egy kicsit,
ég s föld kivirult: házak, emberek,
az egész világ újjászületett.
Nem győztem nézni. Mintha hirtelen
megrészegedett volna a szemem,
olyan szép volt az első pillanat,
erősebb lettem, frissebb, biztosabb,
s mint egy mennyei festő tárlatán,
úgy bámészkodtam a sok új csodán.
Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,
a láthatár levetette puha
párázatát, fény s árny kettészakadt,
tündököltek a tiszta vonalak
és lent a sín és fent a háztető
mind igaz lett, kemény és érthető.
S ráismertem a táj színeire:
így lobogtak négy-öt esztendeje
és azelőtt is, sokszor, régen is,
már diákkorom idejében is,
valahányszor gyengülő szememet
megreparálta egy-egy szemüveg.
Az örök világ megint fiatal!
Szinte szálltam a szem szárnyaival,
szinte a testem is repűlt vele,
kezem kinyúlt kilométernyire
és látott és ízlelt és szimatolt
és gyönyöréért csupa hála volt, –
s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy
kis műszer teszi, egy új szemüveg,
ma egész nap örültem neki és
hit voltam megint és lelkesedés,
hogy bár öregszem (no, nevessetek!)
én mindig, mindig újjászületek.

 

 

 

Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes,
csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,
csak egy kicsit próbáltam igazi
szeretettel szólni, segíteni,
csak ép elkezdtem, s máris visszavág
s ellenem fordul a legjobb barát.
Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az
ember erős, az egyetlen igaz,
ez az egyetlen, aki keresi
és elbírja és hasznát is veszi,
hasznát annak, amit mindenki tud
s amit elrejt előle a hazug.
Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,
hogy megtisztítom, megkétszerezem
az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,
s arra, hogy ő maga kért, biztatott,
ő akarta… És szólni kezdtem… És
egyszerre kiderült a tévedés:
kiderült, hogy itt is hazudni kell,
hogy az igazat ő se bírja el,
és hogy az elszánt hízelgő, aki
a háta mögött csak kineveti,
az nemes neki, az bölcs, az barát,
én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,
még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám,
az árulóra, s látom, az agyán
hogy ömlik el a fájó, megriadt,
tiltakozó s gyanakvó indulat:
– Mi lelt? Már te is?… – és szavain át
szinte robban a sértett hiuság.
Borzadva nézek a szemébe, és
mosolygok és dadogok: – Tévedés,
félreértettél… És már hazudok,
hazudok neki, csűrök-csavarok:
mentek valamit, őt és magamat
és szégyenkezem mindkettőnk miatt.

 

 

 

Rossz férj panasza

Elég! Elég már ez a sok panasz,
ott kint a harc, itt a könny és a dac,
hat ember eszi a kenyeremet,
minden áldott nap átkos ütközet,
háromszázhatvanöt átok az év,
tizenöt éve dolgozom… Elég!
Mit tudjátok ti, mit kínlódom én?
S mit minden férfi? Mit minden szegény?
S hogy mi az élet és mi a család,
s mi a kitartás annyi éven át?!…
Itthon is tőr lesse a hátamat?…
Be gonoszok vagytok, be szamarak!
Be szamarak vagytok, kedveseim,
hogy így üldöztök azzal a kicsiny
igazatokkal, ami van talán!…
Rossz ember vagyok?… Csak rossz? Igazán?
Rossz férj, mert úgy élek, ahogy tudok?
hát nem látjátok, hogy hová jutok?
Hát nekem, nekem kell elmondani,
hogy mindenért megfizet valaki
s hogy mit fizetek helyettetek és
hogy szíjat hasít hátamból a pénz
s minden bűnnél gyilkosabb gyötrelem,
hogy bíróként fordultok ellenem?
Akármi vagyok, egyéb is vagyok,
nézzétek azt! Amit nektek adok!
Hogy szívem talpalja cipőtöket,
s rab vagyok, hogy szabadok legyetek
s hogy ami jut, ami van, ami kell,
életemből mit vesz cserébe el.
Megváltó a gazember is, aki
másokért dolgozik… Vád szavai,
némuljatok! Asszony, elég a gyász,
segítség légy, ne lelkifurdalás!
Vád, könny, kín? Óh, ti önző igazak,
be gyerekek vagytok, be szamarak!

 

 

 

Házasság

Én: gazember? Amért te szenvedsz?
 
Te is csak az vagy énfelém!
Önzésed izzórácsu ketrec,
 
azt rázza a rab, az enyém,
az én önzésem… És ha engem éget
a börtön, kínom visszafáj tenéked,
egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”:
két önzés vádol s két önzés a bíró.
Két önzés… És mert mindakettő
 
azt sírja, hogy boldogtalan,
kutatni minden vita meddő,
 
hogy melyikünké jogtalan.
Az enyém az? Jól van, elismerem,
de mit segít ez a gyötrelmeden?
Minek jog és érv? Az élet nem érvel,
mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?
Én se tudom… Mint a talajban
 
vak gyökerével a növény,
úgy futok szét a zűrzavarban,
 
úgy élek a sötétben én;
törvényt töltök be: hívom, keresem,
amiről azt hiszem, hogy jó nekem,
gyökereimen az isten szeme:
nagy titkok futnak és látnak vele.
Szent titok vezet: ami táplál,
 
ami segít, megtart, növel,
ami mint íz és étel átjár,
 
ami izgat és ingerel:
barátom, szeretőm mind-mind, amit csak
testem-lelkem magává alakíthat
s idegen minden, ami ellenáll,
ellenség, aki velem szembeszáll.
Úgy szeress hát, ahogy nekem kell!
 
Dönts, hogy velem vagy ellenem!
Ne hadakozz a bűneimmel,
 
ha igazságod árt nekem!
Hódolatod kell: legyen büszkeséged
önként választani a vereséget
s újjászületel, mint virágban a
föld ízei és a nap sugara.
Két gyermek sorsába kötözve
 
nem tudunk elszakadni már;
ne kezdj háborút, mint a gyönge,
 
kin saját gőgje bosszut áll.
Utoljára üzenem: nincs segítség,
vállald a sorsod régi rendelését…
Miért? Nem tudom. Túlsok a titok.
Bízz abban, amit magam sem tudok.

 

 

 

Glóriás asszonyok

Kávéházban, utcán, baráti körben
nők jönnek-mennek előttem, köröttem,
ismerősök… egy korszak: egy család…
Nők, híres nők… S minduntalan eszembe
jut a férfi, aki őket szerette,
egy híres költő, egy halott barát.
Ilyenkor mindig elrémít az élet:
egy-egy vacogó, testtelen kisértet
emlékét érzem minden ittmaradt
lányban, asszonyban, kedves ismerősben,
halottaimét, akik egyre többen
porladnak már a férges föld alatt.
S őket látom, a férfiakat, őket,
az elment férjeket és szeretőket,
roncs vázak forró pillanatait,
a hús melegét, háláját, bizalmát,
vágyukat, mellyel e nőket akarták,
s a borzalmat, hogy minden elmulik.
És szólok (némán s ahogy egy bolond szól):
– Mit őriztek, nők, halottaitokból?
Hogy mersz élni, feleség, szerető?…
És nézem őket (ahogy egy bolond néz)
s látom, hogy nyul feléjük sok halott kéz
s hogy vetkőzik csontvázzá a jövő.
S úgy fáj a halál, hogy bűn lesz az élet.
És már vádolva és gyűlölve nézek
rátok, szegény, glóriás asszonyok,
s a máglyát hívom, a keleti máglyát…
Aztán kijózanodom: – Eh, szamárság!…
És mosolyogva kezet csókolok.
Vígasztalj, ész! és te, önzés!… A kézcsók
azt súgja, hogy sok gyönyört, sokat és jót
kaptak ők, (igen, jót is) tőletek…
Nézlek, nők, mint isten közvetitőit,
ki mindig csak az élettel törődik,
és megbocsátom a bűnötöket.

 

 

 

Hervadó asszonyok

Mint málló szobrok s festmények között,
úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,
úgy hallgatok köztetek, asszonyok:
milyen silány volt az anyagotok,
milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt
szépségetekből semmi sem maradt.
Ismerlek jól… emlékszem… S veletek
vénülök én is: tudom, mit lehet
mutatni még, csalni, megjátszani,
s tudom azt is, hogy mi az igazi:
az igazi elveszett s egyre vész…
De még hazudik a megbékülés,
mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő
a legszörnyűbb betegség, az idő,
benne a lassú halál dolgozik,
kiüti rátok hullafoltjait:
asszonyok, isten remekművei,
szétszed az idő és örül neki.
Örül, igen, úgy örül, ahogy én
sajnálom a multatokat, szegény
barátaim, hervadó asszonyok…
Hol van a mester, aki alkotott?
Hámlik és mállik hitvány anyagunk
s a romlásban mind testvérek vagyunk.
Testvérek mind, egy korszak: egy család.
S jönnek friss testek, fiatal csodák,
jönnek az újak, az idegenek,
akik mindent előlről kezdenek,
akik bírják tíz-húsz uj éven át
a tragédiát és komédiát.
Már ők az isten remekművei! –
Be sok jót kell még elfelejteni
s be sok rosszat, ami még hátra van,
hogy – mint egykor egymásnak – boldogan
adhassuk át testünk a föld alatt
a férgek megváltó csókjainak!

 

 

 

Varázsló illatok

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben
 
laknak két doboz fenekén:
ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem
 
össze, s a furcsa gyüjtemény
hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,
 
hogy szórakoztasson, ha kell
s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,
 
más világokba vigyen el.
Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,
 
a beteg agyat és szivet,
a Költőt, aki a szagokat legelőször
 
ünnepelni merészkedett,
hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,
 
hogy mi van abban beteges,
hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,
 
vagy zenét a forgó lemez.
Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok
 
és puhán, mint a túlvilág,
előborzonganak törékeny börtönükből
 
az illanó esszenciák,
puhán és halkan és édesen, mint az élet
 
vagy mint a halál, hidegen,
s nemsoká, mintha én magam is párolognék,
 
úgy lebegek a semmiben,
ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen
 
izgatott érzék működik
s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe
 
tolja szét a határait.
Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből
 
szálljatok és meséljetek:
Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,
 
s ahogy beiszom lelkedet,
megint ott járok az arab sikátorokban,
 
a muszki gyékénnyel födött
utcáin, boltok és a háromkezü ember
 
és ezer más csoda között,
aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi
 
illatözönnel fujva el
Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május
 
édes emléke énekel.
Lángoló réteket terítesz szét köröttem,
 
Kaliforniai Pipacs,
utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,
 
te Sába királynője vagy,
s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből
 
csapsz felém, Erdei Fenyő,
és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint
 
angyalok közt egy röhögő
fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás
 
dögszagod, Asa Foetida,
míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró
 
Torma s a halvány Rezeda.
Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint
 
bűbájos mesék hősei
a palackokba zárt óriás szellemekkel,
 
és úgy szeretek játszani,
ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,
 
mikor még alig volt mivel,
oldozzátok megint szabaddá a világot,
 
rabságom hadd felejtsem el:
hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,
 
hisz úgy megritkult a varázs,
hogy már éveket ér öregedő szivemnek
 
egy percnyi elragadtatás.

 

 

 

Kísértet

De szeretnék vagy tizenöt-húsz évet
fiatalodni… s úgy nézni az élet
ablakain át, messziről, előre,
ahogy akkor nézhettem a jövőbe,
akkor – mondjuk: úgy húszéves koromban –
mikor sorsomnak csak inasa voltam.
Mit szóltam volna, mit szólnék magamhoz?
Ma minden nap csak új meg új panaszt hoz,
mogorva vagyok és elégedetlen,
úgy érzem, évet évre vesztegettem
s hogyha szolgált is néha a szerencse,
minden százszor, ezerszer jobb lehetne.
– Lehetne? biztos? – kérdem keserűen
és keresem magamat az időben,
a régi látást idézem, a régi
embert, aki még alig kezdett élni:
vajjon mit vártam? többet? kevesebbet?
van okom rá, vagy nincs, hogy keseregjek?
Óh, titkos ablak, ha volnál, ha nyílnál,
megifjodó szememnek mit mutatnál?
Óh, ifjú lélek, te koldus, te árva,
mit mondanál ha belátnál a mába:
büszke lennél rám, óvnál, irígyelnél?
vállalnál, vagy sajnálnál s menekülnél?
Idézlek, szólj, csak teneked hihetnék,
csak te lehetnél itt igazi mérték,
igaz mértéke bajnak és örömnek,
nőknek, pénznek és gondnak és közönynek,
rossznak és jónak, amihez jutottam
és a nagy árnak, amit érte adtam:
idézlek, bíró!… S hiába idézlek:
nem láttam én, mi a jövő, az élet!
nem látom ma se!… Ma sincs sehol ablak…
Vakon vágok éveknek és utaknak
s mire kiderül, mit és miért tettem,
már időtlen kisértet lesz belőlem.

 

 

 

Ének az orrszarvuról

Nem birtam tovább, se hősként, se gyáván,
menekültem és hetednap elértem
a szent bölcshöz, aki egyedül él, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Ments meg! – borultam előtte a porba, –
fájok, s mi történt, nem tudom, nem értem. –
És szólt a remete: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Boldog akartam lenni, – válaszoltam, –
száz szeretőm volt s ötven feleségem. –
Felelt a remete: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Hadba indultam, legyőztem a barbárt,
dicsővé tettem és naggyá a népem. –
S felelt az örök hang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Király lettem, az igazak királya,
segítettem a gyengén, a szegényen. –
Mint szél, súgta a hang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– És elbuktam és mindent megutáltam,
láttam az embert a bűn szemetében. –
S felelt a lombzúgás: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Elbujdostam, de az emlék velem jött,
a diadal, a bosszú, és a szégyen. –
A patak morajlott: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Mindig ezt mondod, mindig ezt az egyet?
Bölcs irgalmad csak ezt ajánlja nékem? –
És felelt a visszhang: – Élj egyedül, mint
az orrszarvú a magány erdejében.
– Szörnyeteg vagy! – borzadtam össze, és mint
aki ébred, felnéztem, körülnéztem:
otthon voltam, arany trónomon ültem,
s most már tudom, hogy magammal beszéltem.

 

 

 

A jaguár szemei

A jaguár nézte, a rák
hogy játszik a szemeivel.
– Szemeim, szemeim, menjetek
a tengerpartra, el, el, el! –
S kiugrott s elszaladt a két szem
és a jaguár nevetett.
– Szemeim, szemeim, vissza, vissza! –
És visszajöttek a szemek.
És elmondták, hogy megfürödtek,
de már jó lesz vigyázni: a
partnál, mindent elnyelve, ott jár
a halak apja, Anira!
A jaguárnak szeme-szája
elállt, hogy a rák mit tud, és
sóhajtott: – Te aztán müvész vagy,
barátom, micsoda müvész! –
És szólt: – Küldd el még egyszer őket! –
– Félek… – Ej! – Nem lehet… – Muszáj! –
– Hát jó, – és elkezdte a rák, hogy:
– Szemeim, szemeim… – és a pár,
a fürge szempár máris indult
s eltűnt a magas part mögött;
s: – Anira már egész közel van! –
mondta, amikor visszajött.
A jaguár nem bírt magával,
úgy irígyelte a csodát.
– Most engem küldj, az én szemem küldd! –
– Nem, nem! – ijedezett a rák.
– Kettéharaplak, te irígy dög! –
és horkant a rekedt torok,
és a rák halálraijedten
megkezdte a varázslatot:
– Barátom szemei, menjetek
a tengerpartra, el, el, el! –
És a két szem az üregéből
kiugrott, s ment, a dombra, fel,
a fákat megkerülve eltűnt
a messze partszegély alatt,
s gazdájuk elbűvölt fejében
pislogtak az üres lyukak.
S szólt a jaguár: – Ugye, én is!… –
Lelkendezett: – Milyen csoda!… –
És: – Aztán majd az égbe küldjük,
hivd vissza őket, hivd haza! –
– Barátom szemei, vissza, vissza! –
szólt a rák, s leste, hogy mi lesz;
de a jaguár csupa tűz volt:
– Mily nagyszerű! mily érdekes!
– Barátom szemei, vissza, vissza! –
sürgette, rémülten, a rák.
– Barátom szemei… – kezdte újra
harmadszor is varázslatát.
S a szem nem jött. – Mi az? – Nem értem… –
– Baj van? – Úgy látszik, Anira…
– A szemem! – ugrott fel a vak szörny, –
ott veszett! te vagy az oka! –
– Mért volnék én? – Te csábitottál! –
– De te akartad! – sírt a rák.
– Megvakítottál! – és a vad düh
a hang felé dobta magát:
– Hol vagy? megöllek! – A rák iszkolt,
meg se merve mukkanni már,
s a vak fák közt csak a visszhanggal
feleselt a vak jaguár.
– Te vagy az oka! – zúgta-bőgte
a hazug lelkiismeret.
Ma is bőgi még (így mesélik
az indiánok)… S a hegyek
folyton visszazúgják fejére
az acsarkodó szavakat.
– Te vagy az oka, te vagy! – bőgi
s a visszhang visszabőg: – Te vagy!

 

 

 

Petale hetéra levele Szimalionhoz

– Alkiphron prózájából –
„Na persze! Hogyha háztartásomat
könnyel, sírással fedezni lehetne,
ragyogó volna minden. Bőgni, azt tudsz!
Csakhogy, fiacskám, nekem ruha, pénz kell,
ékszer, cselédség: én ilyen vagyok,
s minthogy se birtokot nem örököltem,
sem ezüstbányát, abból kell megélnem,
amit nyavalyás tisztelőim adnak.
Itt-ott esztendeje, hogy veled élek,
de mondhatom, meg is adtam az árát.
Hajam, frizurám egész tönkrement,
ennyi időn át még nyomát se látta
a hennának; tarentoszi ruháim
maradéka is kiment a divatból
és csupa rongy, barátnőim előtt
kisül miattuk a szemem. Te őrült,
kuksoljak tovább az oldaladon?
S miből éljek?… Bőgsz; majd abbahagyod!
Ha, mint te, más sem adna soha semmit,
felakaszthatnám magam. Érthetetlen
rejtély előttem a sírásod. Ember,
szeretsz, mondod, azt akarod, hogy én is
becézzelek, s nem tudsz nélkülem élni:
na hát akkor?!… Nincs valami ezüst
kancsó a házatokban? Nincs anyádnak
egy kis aranya, ékszere? Apádtól
nem hozhatsz váltót? Ez több, mint a könny!…
Na de hát nekem olyan a szerencsém,
hogy siratóasszony a szeretőm:
koszorúkat küld ajándékba, rózsát,
mintha temetne, s azt üzengeti,
hogy jajveszékelt egész éjszaka.
Ha van, amit hozz, siess és ne bőgj;
ha nincs, zokogj, de ne az én fülembe!”

 

 

 

Az Arany Várban

Az ige hatott, nyilt a fal,
és Salamon bevitt a várba,
melyet ezer éve hiába
ostromol fegyver és vihar.
Bent csontok, vázak, szörnyü csend.
Ezüstajtók nyiltak előttünk
s aranytermek, s mikor lementünk
egy gyémántlépcsőn, odalent
nagy földalatti folyosók,
topázzal s rubinttal kövezve
s egymás labirintjába veszve,
futottak, égők, ragyogók,
mintha e vár lakosai,
halott nép, de valaha boldog,
fészkébe, ide, összehordott
volna minden kincset, ami
akadt a földön. Réveteg
aggyal imbolyogtam a roppant
fénytől lüktető csarnokokban,
s bölcs kalauzom bevezetett
a legnagyobb terembe, hol
a csontvázak királya trónolt.
Fején még a korona ott volt,
s körötte népe, s egy szobor,
egy vas-szobor, melynek, mikor
megpróbáltam megsimogatni,
haragos füst és láng csapott ki
parázsló orrlyukaiból.
Hátraugrottam. De megint
csönd lett. A nagy falak ragyogtak,
s csak a halottak vigyorogtak
valami csontmosolyu kínt,
valami iszonyú, buta
emléket, kincs és gőg bukását,
tán végső napjaik tusáját,
amelynek nem volt tanuja,
már ezt éreztem én is, ezt
a haláltusát, és szorongva
néztem egy furcsa feliratra,
amely ott állt a trón felett,
de nem értettem… És megint
elrémültem. – Ki ez a nép itt?
Kik ezek? Szólj már, mi történt itt?
– kérdeztem, elfulladva, mint
akit egy ököl sziven üt:
– Mi történt?! – És Salamon intett
s multat idézve szólni kezdtek
a táblán a néma betűk:
„Az Ur haragja sujt reánk,
tanulj tőlünk és szállj magadba,
kincseket gyüjtöttünk halomra,
de volt valami nagy hibánk
s most itt az inség: aranyunk
nem tud már megmenteni minket,
lisztté őröltük gyöngyeinket
s megettük s most éhen halunk.”
Igy beszélt és elhallgatott
a siró felirat. – Ez történt,
igy történt, – bólintott a bölcs és
intett, s eltünt a sok halott,
az aranyvár… Koldusruha
födött bennünket… S aznap éjjel
a faluban borral s kenyérrel
várt Azaf ben Berachia.

 

 

 

Dsuang Dszi halála

Dsuang Dszi haldokolt. Barátai
díszes temetést ígértek neki.
– Az egész város lesz ravatalod!
– Az erdő mindig jobb szállást adott.
– Márványt s ezüstöt zárunk majd köréd!
– Az én koporsóm a föld és az ég.
– Arany sírlámpák őrzik álmodat.
– Az én lámpáim a hold és a nap.
– Gyémántékszerrel szórjuk be porod!
– Az én ékszereim a csillagok.
– A nép búcsúztat, mint királyokat se!
– Itt a királyibb mindenség fogad be.
– Testeden hollók s varjak marakodnak!
– Adjam prédájukat a kukacoknak?
Dsuang Dszi meghalt. Már két ezredéve.
Marad belőlünk annyi, mint belőle?

 

 

 

A hitetlen büntetése

De szeretném, ha volna isten,
ha volna, s ugy volna, ahogy
a fák vannak, s ha itt közöttünk
röpködnének az angyalok,
ha volna tündér, peri, szellem,
s ha más nem, hát kisértetek,
csakhogy túlmenthessük a síron
ezt a nyomorult életet.
Még az ördögnek is örülnék,
és annak is, ha legalább
örök bűnösként vándorolnék
akármilyen poklokon át,
mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig.
Valamikor felháborított
a hazugság, valamikor
nevettem és azt magyaráztam,
hogy csak a féreg van s a por,
valamikor hit volt csatázni
a hit ábrándképeivel…
Győztem, s most a győztes igazság
kietlensége rémit el!
Nem szeretek már ember lenni:
van különb, amit képzelek.
De hit nélkül csak megaláz és
megszégyenít a képzelet,
s az én életem oly szegény már,
olyan csupasz és elhagyott,
hogy szinte folyton a halálban
ülök, s a férgek s a mocsok
mélységéből fölfele vágyva
meséket s látomásokat
rajzolok az egekre, – és csak
büntetem vele magamat:
lelkek loboghatnak köröttem,
Kelet minden istenei,
szörnyek, erők, állatok, eszmék:
egyik se tud segíteni,
és ha véremben és agyamban
megszületik a Legnagyobb,
még ijesztőbb, hogy mit teremtek
s közben én magam mi vagyok.
Por és por közt porladok és bent
istenekkel vagyok tele…
De nekem más kellene, nékem
egy külső isten kellene,
egy külső, közönséges isten,
isten, aki ugy van, ahogy
a fák vannak, isten, akit nem
én, a sóvárgás, alkotok,
isten, aki nem büntet azzal,
hogy elbuvik a vak elől,
ilyen isten menthetne csak meg
a halál félelmeitől:
ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!…
Egy nyomorult kisértetet!
Még az ördögnek is örülnék,
ha volna… De jaj, nem hiszek,
s folyton sirnom kell büntetésül
a keserű litániát,
hogy megaláz a képzelet s hogy
megszégyenít a szomj s a vágy:
a kis időt is elrabolja,
amim van… pedig oly rövid
az út a portól a veszendő
húson át vissza a porig.

 

 

 

Én

Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Láthatatlanok és
puhák e különös falak,
de az örök elrendelés
építette kapcsaikat.
Puhán és testtelen
állnak az életem körül,
de ős eresztékeiken
áttörni sohse sikerűl.
Mi lehet odakint?!
Csak börtönöm magánya kong.
Úgy ugrálhatok benne, mint
gumicellában a bolond.
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

 

 

 

Örök élet

Mint egy csapda, nyílik és
csukódik a testem,
folyton szűri, amibe
belekeveredtem.
A világot szűröm én,
mint szivacs a tengert,
savakat és lúgokat,
isteneket, embert.
A világot eszem én,
a világ esz engem,
egymás szája és bele
vagyunk mindaketten.
Egymás gyomra, – elemészt,
amit megemésztek:
örök halál vagyok én,
mégis örök élet.

 

 

 

Halott hugom könyvei

Négy, öt és tíz és húsz éve lehet,
hugomnak adtalak benneteket
s most visszakaplak, visszakaptalak,
könyvek… Itt vagytok, vén deszkák alatt,
cukorládákban, ahogy délután
meghozott a vonat meg az anyám.
Itt vagytok, könyvek, egy szegény diák
s egy halott kincse, sok drága barát;
szépség s okosság minden lapotok,
válasz vagy még több, termékeny titok,
de nem ütöm fel födeleteket,
többet olvasok így belőletek.
Mint koporsóban, úgy feküsztök itt
s őriztek egy emberből valamit,
lelke útjait, melyek… És ahogy
életre és halálra gondolok,
sorvadó évei ravatalán
felül és rámnéz egy beteg leány.
Én könyvet adok neki… És az ágy
körött lassan kiépül egy világ,
s telnek a lázas évek és napok
s akitől minden megtagadtatott,
mégiscsak kap valamit: ragyogó
sorsokat vetít elébe a szó.
A csodatevő szó bűvészete
játszik velem is, megzendül bele
az élő mult… De hirtelen megint
felnéz a lány a könyvből, rám tekint
s látom: olyan volt, oly anyagtalan,
mint most, mikor már csak emléke van.
És mosolyog és újra int a kép
s mutatja a két ládát: életét…
Ez volt az egész?… Mily nagy a világ,
pénz, egészség, hegyek és Adriák,
és szerelem!… S megborzong a való:
Mi jutott neki? Csak két láda szó.
Mi jutott? – kérdem. Csak üres varázs!
Csók helyett: vers, a tenger: leirás,
Németország: egy wörterbuch!… Bizony
silány kárpótlást kaptál, kis hugom…
S hogy örültél még ennek is, szegény!
Ahogy örültél, úgy szégyellem én.
Úgy szégyellem ma én… De mit tehet
szegény a szegényért?! Végigremeg
szivemen a sok régi fájdalom
s gyűlölet lesz, mire elgondolom:
szégyen s gyűlölet a szegényekért
s káromkodás az egész életért.

 

 

 

Egy kripta lakójához

 

I.

Végzi beszédeit a gyász,
dördül a sortűz, oszlanak
barátaid… s a föld alatt
számodra most valami más
kezdődik, lassú és szelíd
muzsika, mint a fű növése:
a halál millió zenésze
játszik húsodban, évekig
s ahogy tud: zsongó lakomát csap,
rág, habzsol, szürcsöl, moszatol,
csöndben, puhán, ahogy a moly
súlynélküli szárnyai szállnak, –
aztán halkúl a szörcsögés,
éhenhal a jóllakott féreg
s kőlapjaid közt nincs már élet,
legfeljebb a néma penész.
 

II.

De ez még, ez még nem elég.
Csontváz, még nem vagy elég fáradt!
Még érzed, hogy lassan beárad,
még érzed a Föld erejét,
még ellenállsz, és büszke vázad
érintetlen épülete
még nem feküdt pihenni le…
De lassan lazulnak a szálak,
elszakad a kis kötelék,
mely állkapcsodat fogta össze
és a nagy darab csont zörögve
keresi végső nyughelyét:
fölveri a fekete csöndet,
s bár egy pillanat az egész,
belőled következik, és
hogy voltál, arra emlékeztet.
 

III.

Most nyugalom jön… S negyven év
mulva bordáid beszakadnak…
Már századok békéje altat
és ez még mindig nem a vég,
mert egyre ritkábban, de mégis
jelt ad néha egy-egy zörej…
Ötszáz év némán mállik el,
némán az első ezredév is
s a második… S egyszerre csak
megmozdulsz: csontjaid, melyeknek
belső kohéziója enged,
zizzenve porrá omlanak:
Halott, most haltál meg egészen!
Most érted el a végtelent,
s csak most kezdődik az a csend,
amit vártál a temetésen!

 

 

 

Egy döglött légyhez

 
Amíg éltél, semmi se voltál,
de hogy itt heversz, szárnyas kis piszok,
egy halott király se mutatja úgy a
 
véget, ahogy te mutatod.
 
Amíg éltél, a zümmögő perc
szólt belőled, de most azt hirdeted,
hogy akármit csinálok tíz-húsz évig,
 
végül örök társad leszek.
 
Kis múmia, parányi féreg,
nagy jel lettél te, nagy bizonyiték:
úgy takarítanak el, ahogy én most
 
elfúvom tested szemetét.
 
Amíg éltél, semmi se voltál.
Éltem, és a semmi piszka leszek.
Röpülj, kis halott, nem vagy nyomorultabb,
 
mint én s minden évezredek.

 

 

 

Válasz

Láttam a komédiát,
hajam beleőszült.
Minden férfi bandita,
minden asszony őrült.
Gyomrom, agyam tele van,
öreg undor éget.
Választ akarsz? Kezdelek
kiokádni, élet!

 

 

 

Werthert fordítva és mindig

 
„Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék,
A napvilágra?”
(Goethe)
 
Hat héten át tested börtönében
mentem veled a halál felé,
„szörnyű sorsod” percről-percre éltem,
úgy megkínzott, mint a magamé,
s mikor aztán dördült a revolver
s eltemettek és „pap nem kisért”,
félig már én is a túlvilágról
sírtam tovább érted s magamért.
Hat hét alatt összekeveredtünk,
tudtam, mi lesz, s tudtam, hogy miért.
Minden szó, amelyből porcikáid
összeraktam, előbb bennem élt;
árnyad vérét, mint egykor magából,
most belőlem adta alkotód
és sok mindent elmondott, amit nem
mert vagy tudott volna az utód.
Vasárnap volt, hogy nekem meghaltál
egy kávéház márványasztalán,
zuhogott az ablak négyszögén át,
zúgott be az arany délután,
az arany ég… Úgy szerettem volna
csavarogni és felejteni!
De csak ültem tehetetlenűl, mint
aki egy halottját őrizi.
Akkor kezdtem írni ezt a verset,
meg is írtam a legelejét…
…Azt folytatom most, a töredéket,
mert hiába telt el négy-öt év,
ma is érzem és látom a romlást,
a gyors csapdát s a lassú hinárt,
a nyomort, a szenvedélyt, szorongást
s a gonosz megváltót, a halált.
De nehéz, de rettenetes élni!
Pénz, erő, hit, minden ingovány!
Szörnyű példák kísértenek újra,
közelibbek, mint te, régi árny:
most végzett magával egy barátom,
mozdonynak futott a második,
négy dörrenés tegnap… Iszonyodva
nézek körül: ki következik?
És magamba: ott, bent, gyülekeznek,
egész sereg öngyilkos barát,
és mintha én volnék valamennyi,
úgy köröz a vérem rajtuk át,
saját vérem, kínom, napok, évek
emléke táplálja létüket:
folyton csalogatnak és szavukban
az én gyöngeségem fenyeget.
Nem, nem! Engem valami titok véd!
Haltam én már egy nap száz halált!
Vagyok olyan fáradt, mint ti vagytok
s tudom, mi a kiirtott család,
vagyok olyan őrült… De egyéb is,
de egyéb is… Isten tudja, mi…
Ki a poklot megjárta, csak annak
lehettek ti a barátai!
Csak az őriz titeket úgy, mint én!
…Ahogy téged építettelek,
te legelső, szívem melegével
itatom a testvéreidet:
őrizzetek ti is!… Jőjjetek, mind!
Vezesd őket, Werther „könnyes árnya”!
Halottaim, merészkedjetek föl
rokonotokhoz a napvilágra!

 

 

 

Barátaimhoz

Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.
– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!
– Nem hát, – morogtam. S teltek lassu órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a mult s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tünődtem:
– Mi jogod?!… Aludj! Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –
Csend volt. Csak agyam vergődött: – Öregszem…
Mi lesz?… 1900-ban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a 2000-et, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek
s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:
– Egész hazámmal csak tízannyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átgyult, átcsapott a történelem
és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyült s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
tíz magyar század egy közel család lett
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, a Telepitő…
Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak…
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zengett bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!

 

 

 

Ellenségeimhez

Az leszek, amivé ti tesztek,
ellenségeim, ti neveltek!
A hazugság s gazság, amit
tűrnöm kell, mind csak kitanít;
ti magatok készítitek
iszonyú fegyvereimet.
Nem vagyok már a régi jámbor,
ki félt a saját igazától
és hogyha kés szaladt belé,
sírt s vérzett, de csak befelé,
vér s könny másra kell már nekem
s én mindenre emlékezem.
Tudod, mit tettél velem… akkor?!
Emlékezz, gaz, s irtózz magadtól,
irtózz, bitang: bűnöd tovább
nőtt a néma éveken át
és amit törleszteni kell,
már sokakkal számolod el!
Hiába az erőd, a pénzed,
én több vagyok s messzebbre nézek,
még tűrök és még hallgatok,
de már nem vagyok rabotok,
kínom már nemcsak az enyém,
egy egész ország vagyok én.
Még várok, még csak készülődöm,
akarom, hogy a béke győzzön,
de ha kell, a fegyveretek,
az fordul már ellenetek:
sorsotok lesz, amivé tesztek,
vigyázzatok, mert ti neveltek!

 

 

 

Egy hazatért emigránshoz

Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
Nem ismerlek, nem láttalak soha,
nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
börtön, szabadság, irgalom, halál, –
közönyöm akkor figyelt föl reád,
mikor a harcot nem bírtad tovább.
S akkor egy kicsit megszerettelek,
ahogy néha ellenségeimet
is szeretem… Nem láttalak sose,
mégis együtt jöttünk hazafele:
úgy éreztelek, mintha én magam
léptem volna fel, te boldogtalan,
mintha én magam szálltam volna a
vonatra, mely idegenből haza-
hozott: láttalak és éreztelek
és elképzeltem minden percedet,
reményt, félelmet, végső, szörnyü vészt,
összeomlást és megkönnyebbülést,
mindent, amit csak érezhet, aki
annyi csalódás után leteszi
rossz fegyvereit s megadja magát.
Bukásodban figyeltem föl reád
s már tudom: ahoz, hogy ez lett a vég,
erő is kellett, nemcsak gyengeség.
Erő is kellett s kellett becsület
és tisztaság… A régi éveket
majd megítéli az, aki előtt
most meghódolni mégis volt erőd,
én azt dícsérem benned, ami ott
idegenben megszállt s hazahozott.
Meghalni van föld másutt is… Szegény,
te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
már tartozom valamivel neked
és példádért, mely megerősitett,
azt kívánom cserébe, hogy találj
több emberséget, mint amennyi jár.

 

 

 

Egy humanistához

„Csak mert emberek?”… Micsoda gőg!
Istentől se volna kevés.
Magadnak is dicsfényt akarsz,
ha róluk így beszélsz!
„Éreznek”, – mondod, – „rabjai
szegények a kínnak, örömnek.” –
Érezni tud minden tehén.
Mondj valami többet!
„Igazuk van!” – Az mindig vitás.
Erejük legyen!
Az igazság nem emeli túl
őket a férgeken.
Ne az érdemért! ne az igazukért!
az ilyen részvét becsap!
Szánd őket és szeresd, ha tudod,
mint magadat,
de vesd le a hályogot, amivel
a fajta gőgje megvert:
nem szeretsz jól, míg nincs erőd
megvetni az embert!

 

 

 

Eszmék

Eszmék, szép ringyók, cserben hagytatok?
Arcátlan rójátok a piacot,
mindenki háza már a tietek,
vad szájakon kopik a nevetek,
nem találtok vissza az ég felé,
mindenkié vagytok és senkié.
Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?
Szerelmetekkel olyan szeretők
dicsekszenek, akiket valaha
nem vonzott semmi szentség mámora,
szeretők, rútak, szennyesek, gazok,
akiktől tegnap még irtóztatok.
Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?
Utcán árulod tündér titkodat?
Olyan kapós lettél egyszerre, hogy
már száz tanyád van, ezer otthonod,
egyszerre százé lehetsz, ezreké?
Mindenkié lettél? vagy senkié?
Szóljatok, lányok, mi van veletek?
Mi történt velem? Milyen bűvölet
játszik itt és hazudik? A mocsok
csak rágalmazza tisztaságotok?
Vagy örülnöm kéne és tévedek
és angyalok lettek az emberek?
Bár tévednék!… De már-már azt hiszem,
ember nem volt oly kaján sohasem,
amilyenek ti vagytok s voltatok,
eszmék, ringyók, akik becsaptatok, –
becsaptok mindenkit az ég alatt,
be igazakat és hamisakat:
nem is léteztek, ködök s fényjelek,
csak szemünk lát az égre titeket,
s míg itt fáj, forr s álmodik a világ,
ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
gaz csillagok, vakság tündérei!

 

 

 

Vezér

Csak két kezem van, s ezer kellene,
százszor ezer, mondtam keserüen,
százszor ezer kéz, agy, szem, millió,
hogy megcsináljam, amit akarok.
Csak két kezem van s csak egy életem,
mint bárki másnak, s egy őrült golyó,
egy véletlen, egy buta tőr elég,
hogy elpusztuljak, mint akárki más.
Csak két kezem volt, csak egy életem…
S lett millió! – mondom ma. – Én vagyok
a nép, az ország: minden porcikám
és minden percem és gondolatom
szétosztogattam s egy-egy katona,
egy-egy élet lett mind: akaratom
vérben és húsban iker másai:
mind egy célt lát, és ami áldozat
esik, ma már nem esik céltalan.
A cél: én vagyok, a cél: én magam,
s még valami, amit magam sem értek
s ami mégis él, ahogy a vetésben
az aratás, ahogy bennem a nép:
e titkos cél úgy használ engem is,
ahogy másokat én, vagy ahogy a
boly a hangyát, a kas a méheit.
Mondják, kegyetlen és őrült vagyok,
szörnyetegnek lát az idegen önzés:
zümmög a vak ideológia!
A nagyobb jog, a még nagyobb igazság,
a természet ereje söpri el
az ellenséges torlaszokat a
zűrzavarból a megváltás felé.
Én erő vagyok, s ahogy díszeim
a tudomány, a művészet s a nők,
úgy eszközöm, ha kell, a terror is,
amelyet oly jól ismer Jehova.
A végzet vagyok, az egyetlen út.
S most jön a próba. A harc! Amit eddig
csináltam, mind csak előkészület volt.
Elbúcsúztam magamtól. Hogy mi lesz,
én is csak sejtem. Testem óriás
keretté tágult. Legnagyobb alázat,
te, legnagyobb hit, segíts meg! Segíts
te is, szerencse! Minden kész. Jelen
vagyok az ország hetven városában,
ötszázezer szuronyban mutatok
a főváros felé, egy óra mulva
monitoromon eldördül a jel:
én megszűnök és szívem árama
megindítja az új rend gépeit.
 

(1928)

 

 

 

Kegyetlen éjszaka

Irtózatos ez a hideg,
minden erőmet elveszi,
összehúzom magamat és
nyomorult vagyok és kicsi.
Irtózatos ez a hideg,
ez a kegyetlen, buta tél.
A szegényekre gondolok
s csontjaimban futkos a szél.
Minden ízemben vacogok,
két szemem az arcomba fagy.
A sarkon tűz és vén banya…
De hosszú még az út, de nagy!
Tízért sült gesztenyét veszek
és fűtöm a tenyeremet.
A szegények?… Sóhajtok és
már csak magamért szenvedek.

 

 

 

Keserű pillanat

„Majd a jövő. A ma csak megaláz…”
Köpd szemen magad, bárgyú öncsalás!
„A holnap!…” – Óh, ábrándok ripacsa,
a holnap époly hitvány, mint a ma!

 

 

 

Példázat a lepkéről a szépasszonyoknak

 

I.

Szép vagy, kis lepke, szép s finom.
Egy kis ég szállt le szárnyadon.
Egy kis szárnyas tündériség
cikázik benned szerteszét.
Merengő, édes pillanat,
a tündérek rokona vagy,
mint némely földi asszonyok,
szépek, gazdagok, boldogok,
kik nem ártanak senkinek,
csak díszítik az életet
s akiknek semmi közük e
mocskos föld nehéz, fekete
harcaihoz, bűneihez.
Két szárnyad ragyogva evez
az arany napban, ringat a
méz, harmat s illat mámora,
a könnyűség, a tisztaság,
az álom és a túlvilág.
 

II.

Szép tündér, látom sorsodat,
nemcsak az vagy te, ami vagy.
Nemcsak ártatlan és tudatlan,
bűnös is vagy te akaratlan.
Bűnös vagy abban, ami nem vagy,
abban, amiben bűntelen vagy:
apáidban, gyerekeidben
bűnös, bűnös hetedíziglen.
 

III.

Irgalmazzon neked az Isten!

 

 

 

Halott nép

A telken, piros drótháló mögött,
nyírt kertek és úri villák között,
a lezárt telken, melynél napra-nap
hazamegyek s amely még rét maradt,
a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.
Békét és rendet. Hogy tomboltatok,
barátaim, virágok és gyomok!
Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb,
lóhere, pipacs, vadtorma, szulák,
katáng és mályva, meg ti, többiek,
akiket csak látásból ismerek,
hogy pompáztatok, öldököltetek!
Tavasz óta, mint buja rengeteg,
lángoltatok… Figyeltem napra-nap
lassú és szívós harcaitokat,
virágok harcát, vad testvérekét,
egy teleknyi őserdő életét!
Megérte? Kórók, hórihorgasok,
kik nálam is nagyobbak voltatok,
s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak,
akiket most együtt aszal a nap,
felelj, halott nép, szólj, szomoru rét,
megért annyi kínt ez a buta vég?
Megérte? – A felelet elakad,
csak a szivem hallja szavaimat,
saját magammal beszélgetek… és
megsímogatom a drótkeritést,
megsímogatom, mintha tízezer
kis halottól búcsúznék vele el.
És megyek tovább. Isten veletek,
hangya és veréb dúl most bennetek,
harsog a víg, idegen csipogás…
De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.

 

 

 

Az örök Magyarországhoz

– A Nemzeti Színház százéves jubileumára –

 
Vártalak, ünnep! Megláttál, üzentél
s tüzes vasként égettek szavaid:
– Mindenről szóltál, költő, végre már a
hazádról is mondhatnál valamit! –
Üzentél s nem tudod, hogy megkinoztál,
hogy pörlekedtem magammal s veled.
Most itt vagy és: – Beszélj, fiam! – a választ
sürgetve néz rám óriás szemed.
Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa
helyett ünnepit s mégis igazat?
Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt,
amivel egykor megtagadtalak,
de az utat is, mely – barátaimmal –
visszavitt hozzád, hogy a ma mögött
minden viszályban, minden kicsiségben
meglássuk azt, ami nagy és örök.
Kérdeztél és szóra bírtad a némát,
kérdeztél, hazám, s én jó hírt hozok,
azt, hogy féltünk és védünk, Magyarország,
azt, hogy szeretnek a fiatalok,
hogy mindegyikünk egy-egy porcikád lett
és ha fájunk, magunknak és neked,
most már bent fájunk, bent és irthatatlan,
mint élő testben az élő ideg.
Tieid vagyunk és te a miénk vagy,
s most, az idő s a szellem ünnepén
értheti meg talán legjobban egymást
a régi hitvallás s az új remény:
a száz évnek, melyre ma visszanézünk
s amely oly nagy volt s mégis oly rövid,
az ember volt a teste és az őre,
a nép, mely itt köröttünk küszködik.
Óh, másik hazánk, Földöntúli Ország,
emlékező és illanó Idő,
a múlandó lét benned tartamot kap
és szellemmé és öröklétbe nő;
de neked is föld kell! s földed: az ember!
a sok ember! a nép! a hús! a vér!
a szent állat, mely az alacsony földet
túrja s a magas istenekig ér!
A szent, nyomorult, elesett magyar nép,
a magyar időt csak az őrzi meg!
Őket kell látnunk, a távollevőket,
a szépből s jóból kintrekedteket,
a milliókat – bár sohase jutnak
e csarnokokba: nélkülük ez a
mai ünnep s az örök Magyarország
csak egy ábránd hűlő káprázata!
Urak és hősök, a ti véretek
kevés megtartani a nemzetet,
de a költő nem gyászt s nem új világot,
nem villámokat kér ma tőletek,
szivet kérek millióink szivének,
kérem lelketek néma esküjét:
tudjátok, mire! – A perc rám emelte
s én rátok fordítom a sors szemét:
Nézz reánk, népem óriás szeme,
ne hagyj nyugodni, lelkiismeret,
vizsgáld, mit teszünk, vezess, adj erőt, hogy
képviseljük az egész nemzetet! –
S most zendülj, ünnep, játék, eszme és szó
ünnepe, lobogj határokon át,
nőjj össze munkás hétköznapjainkkal:
köszöntünk, Szinház, szép tündérvilág!
Nemzet Színháza, lelke, hallgatózz, föl,
a magasba, s le, a gyökerekig,
s mondd ki hangosan, vetítsd és dobogd szét,
amit e nép akar és álmodik;
az időben élsz: élj, amíg a nemzet,
s mutasd, mik voltunk, vagyunk s mik leszünk,
az örök népet, melynek áramában
mi csak mint egy-egy hullám lüktetünk.

 

 

 

Műhelytitok

Útálom a verset… Egész nap
pénzt kerestem, fáradt vagyok,
de agyam, mint a szív, tovább jár
és mindig új munkára fog:
lelki falánkság űzi folyton,
s bár rossz neki, hogy robotol,
úgy emészt engem s a világot,
mint táplálékát a gyomor.
Hiába hagyok abba mindent,
sétálni hiába megyek,
hiába fekszem le s kinálom
rossz testem a jó semminek:
míg vagyok, van valaki bennem,
aki akkor is néz s figyel,
mikor engem csak a felejtés
vagy már tán az sem érdekel.
Ma is így volt… Nem bírtam tovább,
de tovább látott a szemem, –
s özönlött a sok kép s az emlék,
zagyván, összefüggéstelen,
özönlött kivülről s belülről,
s nem akartam, de valami
mindig csak foglalkoztatott: a
perc és a töredékei
valamit mindig kitaláltak
valamiről, (hogy egyebet
ne mondjak, hát egy gyufaszálban
felgyujtották a hegyeket,
a havast, ahol három éve
jártam, s egy régi, gyűrt hajó-
jegyből, mely kabátom zsebében
zörgött, az egész ragyogó
nyári tengert körém öntötték
s így játszottak…) s hiába volt
a test tiltakozása, éber
agyam gépe úgy zakatolt,
minthogyha gyár volnék, vagy inkább
egy megőrült ingyen-mozi,
melynek pergését még az álom
se tudja megállítani.
Így volt ez ma, így tegnap, így van,
így van ez mindig énvelem,
a zűrzavar is kész, egész kép
az érzés műhelyeiben,
a pillanat is kész, örök kép,
ha él, mely fogja, a keret:
sokszor már-már alig hiszem, hogy
én írom a verseimet.
Vagy ezt én írtam?… Én csak ültem
a kávéházban, arra sem
volt már erőm, hogy hazamenjek, –
ott ültem, mondom, csendesen,
de azt nem tudtam kikerűlni,
hogy ne érezzem magamat
és kínomban firkálni kezdtem,
remélve, hogy így hamarabb
megtudom, mi fáj… Hát nem ez vagy
az az én bajom, de maga
az élet, az elrendelés, a
test meg a lélek alkata,
az, hogy a pénz sok gondja mellett
én mindig érzem magamat
és mindig fájok, mint akit vad
vitriolokba mártanak.
Költő vagyok: védtelen ember!
Mindig csupasz az idegem,
sohase tudok megpihenni
s már csak abban reménykedem,
hogy egyszer elromlik a műhely,
melyben gép s nyersanyag vagyok,
s úgy megszabadulok a verstől,
mint a testétől a halott.

 

 

 

Számvetés

Nem! nemcsak az vagy! el ne hidd!
Benned tán minden változatlan,
de sohase vagy egymagadban
s amit sorsodnak mond a hit
és ami kívül alakít,
én már kivontam s összeadtam:
egyek vagytok ti, bonthatatlan,
te, meg a körülményeid.
Több és kevesebb vagy magadnál.
A kis eltérést: hogy mi voltál:
megmérni nem tudod soha,
de mindig érezni fogod, –
mint például én azt, hogy a
ruhámban meztelen vagyok.

 

 

 

Téli fák

Hegynek vitt az erdei út.
Megálltam. Vacogtak a fák,
jobbra-balra messze kinyílt
szemeim előtt a világ:
a táj, mint vén agy vértelen
eszméi, úgy levetkezett
és nem maradt belőle, csak
a csontváztiszta szerkezet.
Tél volt és csönd, még semmi hó,
az esti köd gyült és oszolt.
Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fujtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hült helyén
most füstként szürkült a bozót.
Kísértet voltam én is a
felboncolt és kipreparált
erdőben: szinte csontomig
éreztem a csupasz halált.
– Fa vagyok én is, ágbogas
csontváz! – és éreztem a gúzst
s hogy az idő hogy marja le
rólam is a lombot, a húst.
Soká és mozdulatlanúl
álltam ott a dermedező
csöndben… És lepattant egy ág
és megmoccant a temető.
Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
rám fogta ezer fekete
vasvilláját és körülállt
a halott vázak erdeje.
– Nono! – ráztam fel magamat
és megindultam és mire
elértem az első házakat,
átjárt az élet melege,
de tovább is, egész uton
láttam még, hogy a ködön át
hogy döfködtek felém fekete
szarvaikkal a téli fák.

 

 

 

Tél

Íme, csak pénz kell, egy kis nyugalom
s már jó a séta a hegyoldalon,
frissebben mozgok, a fagy engedett,
nem szorítja ökölbe testemet
a kimerült és görcsös akarat.
Könnyű vagyok és biztos és szabad.
Csak egy kis pénz, s már mozdul a gyanú,
hogy nem voltam én mindig szomorú
és a remény, hogy nem mindig leszek.
– Mennyit rágalmaztam az életet,
– gondolom, – pedig szép is… Csakugyan…
Vagy most csapom be igazán magam? –
Kerekre nyitom a szemeimet
s úgy nézek körül, mint egy kisgyerek,
szinte peng az üvegkemény világ,
de rajtam egy meleg hang csendül át,
hogy jég s kő pattan, törik az acél
s nem a szabadság ereje a tél.
– Nem ez az erő, – mondom, és nagyot
roppan talpam alatt egy befagyott
kis tó, hártyás, útszéli pocsolya…
– Mindegy, – kiáltom, – jön a tavasza:
a lábanincs jég holnap járni fog,
a szárnyanincs víz holnap szállni fog! –
Óh élő víz, puha és bölcs erő,
te mindig mozgó, mindig pihenő,
édes egyensúly, lengő nyugalom,
a te példád vezessen utamon,
hadd legyek könnyű s erős, mint te vagy,
hadd legyek, mint te, biztos és szabad!
Mindig! Mint ma!… – S eszembe jut a pénz:
– Az teszi, – mondom, – a pénz az egész!
A pénz!… – S egy hang gúnyosan fölnevet:
– Megint rágalmazod az életet? –
Nem, nem!… Vagy mégis?… Bennem a hiba…
Szörny tél, elmúlsz-e rólam valaha?!

 

 

 

Az áprilisi rügyekhez

Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,
és közben milyen nagyra nőttetek!
hüvelyknyire!… Kilombosodtatok
és ezer könnyű és friss fodrotok
halványzöld lángként repdesi körül
a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek,
de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,
mi vár rátok, – ha itt az ideje,
mint a barna földből a rét füve,
a barna ágból kicsaptok ti is,
akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,
bölcsebbek, mint én, egészségesek…
Egy hónapja nem láttuk a napot,
mégis hittetek és kibujtatok,
hajtott a szent önzés, küzdöttetek,
győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek,
irígyelhetem erényeteket:
bolond idő járt rám is, április,
hosszú, naptalan, de én e komisz
tavaszban, mely oly zord és fénytelen,
hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,
utáltam már az egész életet
s ez kellett, ez a büszke változás,
szemeimben ez a csodálkozás,
ez kellett, hogy megváltsam magamat
és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek…
Egy hét alatt de nagyra nőttetek!
Zöld zászlaitok felrepültek a
bokrok, fák és hegyek csúcsaira
s hiába ez a gyilkos április,
reményt hirdettek, reményt nekem is!

 

 

 

Ima az utcán

Ugy örülök neked, te Nap!
Nem is tudom, mért ne imádjalak.
Megyek az utcán.
Sugaraid körülzizegnek,
minden idegem fürdik benned,
minden atomom lubickol benned,
mint rengeteg levelével a fa,
mint milliárd fűszálával a rét,
mint a levegő gyémántabroncsa a Föld körül,
mint a csúszómászó ezer kis féreg,
mint iszapjában a krokodil,
mint a majmok az őserdő fáin,
mint nőben a férfi,
mint férfi csókjában a nő.
Megyek az utcán és hálálkodom.
Kinevetnének,
ha hallanák testem gondolatait.
Mint üveget,
villogod át húsom feketeségét,
érzem, hogy pirosodnak
vérem csermelyei,
érzem szent gyönyörödet,
feltámadás,
ahogy a magban
a föld s az anya a jövőt.
Láttalak Afrikában:
a kő Memnon himnuszra zendül
sugaraidtól, isteni Nap,
és én,
fázó hús,
ne imádjalak?

 

 

 

A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, gond, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elálmélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!
Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák;
terraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye, – játszom
örvénylő leveleivel.
Játszom fénylő, gyönge hajával,
érzem élete friss husát,
a zöld vér, amely benne lüktet,
szinte a szivembe fut át;
aztán lemegyek és megállok
egy bokor előtt, fa alatt,
és lombok és szirmok hüsébe
temetem égő arcomat.
De szépek vagytok, fák, virágok!
Még ti is, egyszerű gyomok!
Költők vagytok ti szavak nélkül
és bátrabbak, mint én vagyok,
csodát tesztek minden tavasszal,
illatozva és gazdagon:
a feltámadás versei nyílnak
ujjongó ágaitokon.
Fák, költők, emeljétek égbe
a sarat, a fekete éjt,
szűrjétek virággá, gyümölccsé
a földi szennyet és ganéjt,
pompázzatok, májusi fák, hős
testvéreim, s biztassatok,
hogy bármilyen hosszú a tél, a
tavasz mégiscsak fölragyog.
S amikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti, néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

 

 

 

Egy raguzai leánderhez

Így, telten s dúsan, ahogy még soha
egy testvéred se láttam, büszke fa,
 
így már tetszel! A derekad
mint a bükké, roskadva ringatod
habzó virágaidat s illatod
 
szinte a tüdőmbe tapad.
Így már tetszel, most már tudom, ki vagy!
Eddig legfeljebb csak sajnáltalak,
 
leánder, – satnyán, betegen
tengődsz mifelénk… Dézsába rakott
zöld gyász, tegnap még sívár udvarok
 
sívár dísze voltál nekem,
ma meg nem győzök betelni veled
és símogatlak és lelkendezek,
 
mintha testvér vagy legalább
ember volnál!… Be szép vagy, be erős,
egészséges!… Magam is szinte hős
 
leszek a te példádon át
s szólok, némán (magamat biztatom):
– Persze Dél tűz rád, forrón s gazdagon,
 
nem a fukar északi nap!… –
és hangosan: – Ugye, szép a világ
s csak meghamisít a szomoruság
 
a mi hideg egünk alatt?
Ugye, hogy itt vagy, itt, a helyeden,
itt vagy igazi?!… – Egész életem
 
izgatott szivemben dobog…
Nézlek, szép fa, megváltott gyötrelem,
s eltünődöm, hogy mit adtál nekem:
 
reményt vagy magyarázatot?

 

 

 

Beszélgetés a tengerrel

Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.

 

 

 

A nyárvégi naphoz

Ne menj le, szép nap! Igazi nagy nyarunk
úgyis csak emlék, és ha kihúnysz, a gyors
 
esték már rögtön őt idézik,
 
az öregen születő, irígy őszt.
Ne menj le! Ami hátra van, oly kevés
a boldogság, hogy már neki fájdalom
 
nélkül örülni sem tudunk és
 
mégis ez, az a kevés a kincsünk.
Ezt, ezt szeretném menteni, nyujtani,
a fény utolsó csókjait és velük
 
az ifjuságot, melynek eddig
 
sohase hittem az elmulását.
Búcsúzni kell, de adj nekem, égi láng,
adj hosszu búcsút, hogy ne legyen nehéz,
 
ne legyen túlnehéz viselni,
 
ami jön, a hideg éjszakát! Óh,
szoktass a rosszhoz, sors! A tied vagyok,
halálos alkony, de ha soká ragyogsz
 
s minden hús útját járva lassan
 
megkötöm én is a csöndes alkut:
könnyebb lesz menni és beivott tüzed
egy darabig még sírom is átsüti,
 
ahogy az anyám teste fűtött,
 
még mielőtt a világra jöttem.

 

 

 

Őszi ég alatt

Csak gyűlölni tudlak az őszi napban,
kék-arany égbolt, isteni öröklét,
csak gyűlölni, amért oly idegen vagy,
csak gyűlölni, hogy oly elérhetetlen.
Megmutattad magadat és a szépet,
boldogságot is adtál, kóstolónak;
végtelen vagy, szakad a lomb a fákról,
végtelen vagy, utam a sír felé visz.
Mint elítélt, nézek a kék magasba,
nincs irgalom sehol a földieknek:
óh, hogy ragyogsz, örökkévalóság,
hogy mosolyogsz, irtózatos jövendő!

 

 

 

Ősöd és unokád

Móricz Zsigmond emlékének

 
Nézd, útra készül a kerti szulák!
Észre se vettük, s ime, nyáron át
apró batyukba kötözte magát.
Zörgő batyukat tart öreg kezében,
azok libegnek most az őszi szélben,
ahová felfutott, a keritésen.
Zöld cérna-teste egész sárga már,
trombitáit nem nyitja napsugár,
de ő nyugodt, mert tudja, mit csinál.
Batyuk zörögnek fonnyadó kezében,
négy mag minden batyu négy rekeszében,
a test ott pusztulhat a keritésen.
Ő van a magban? Ki más volna?! Ő!
Összezsugorodik s megint kinő,
ahogy vezényli az örök idő.
Nézd, útra készül a piciny szulák…
Ember, ne félj,
te vagy minden ősöd és unokád!

 

 

 

Ködben

Szemközt a ködben lassan fölfelé
 
indul a hegy,
mint féllábú híd foszlik, imbolyog
 
és átlebeg
a semmibe. Fehér semmiben állok,
fehér vakságban ég és föld között.
Utak, hol vagytok? Csak egy láthatatlan
károgás kering a fejem fölött.

 

 

 

Egy téli bodzabokorhoz

Levetkeztél, szegény bokor!
Egy hosszú-hosszú éven át
láttam, hogy szövöd, alakítod
zöldleveles selyemruhád,
sokszor láttam, hogy piperézted,
hogy szagosítottad magad
és tündér titkokat sejtettem
százrétű rokolyád alatt.
Láttalak, de csak elmenőben,
néztelek, de csak percekig,
néha úgy éreztem, hogy ígérsz,
mesélni akarsz valamit,
de munka várt, sietni kellett
s a nyár s az ősz is sietett…
Most meztelen vagy és öreg vagy
és minden titkod elveszett.
Csontváz vagy! drót-váz! égnek álló
pipaszár lábak! s mennyi göb!
Úgy ül benned a veréb, mint egy
kalitka rácsai mögött.
Fázó vendég: ahogy beröppen,
lever rólad egy kis havat
s riadtan lesi, mit csinálunk
a szürke, téli ég alatt.
Mit csinálunk? Állunk a ködben
s bámuljuk egymást szótlanul.
Emlékező szemünk beszélget,
és ahogy nézlek, felvonul,
újra felvonul tavasz és nyár:
az elmenekült kis driád,
a zöldhajú és sziromtestű
tündér, kinéz lombodon át,
s tányérnyi fehér virágfürtök
aggatnak tele, bóditó
fűszerekkel üzensz az égnek
s fuvolás cinke és rigó
surran és fészkel ágaid közt,
aztán tányérnyi fekete
ernyők, ért bogyók sokasága
húz a sárguló földre le,
mert közben aranyszőke lángba
öltöztet a korai ősz
s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz,
hogy valamit még megelőzz,
hogy valamit… Szárny rebben, ág zörg…
Csontváz-bokor, de szörnyü vagy!
Egész évben szólni akartál
s most megmutattad magadat.
Nem magadról, rólam meséltél,
zörgő, fekete intelem!
Váz vagyok én is, vetkező váz,
az életemet vetkezem,
nyaramat, mely a multat nézi
és nem ismeri meg magát:
a megvénült év erdejében
a nap kihúnyó parazsát.

 

 

 

Betegágyon

Mintha kilyukadt volna, úgy fáj
a hátam s mellem közepe,
gyilokként áll bennem a szúrás,
a képzelt dárda vasnyele:
érzem kemény és hideg ércét
és valahányszor köhögök,
a nagy, nehéz rúd szinte reng a
lapockám s bordáim között.
Komisz egy kín! Hiába mondom,
hogy csak meghültem egy kicsit,
a test, a fájó, nyomorult test
lehúz, magához nyomorít:
le kell feküdnöm… Fekszem is már,
vetkezem… Jólesik az ágy…
Ha ez ízelítő a sírból,
nem szidom többé a halált.
És most, minthogyha tíz-húsz évet
öregednék egyszerre, vagy
minthogyha már a túlvilágról
figyelném földi kínomat,
idegenűl és csodálkozva
nézek végig a testemen
s kezdem hinni, hogy nemcsak ez volt,
nemcsak ez lesz az életem:
eszembe jut, hogy három éve
épily idegen és nyugodt
lélekkel néztem rossz fogamra,
melyet az orvos kihuzott,
a rossz fogra, mellyel egy voltam
véresen és keservesen,
és amelyről már kiderült, hogy
mégsem volt azonos velem.

 

 

 

Megnyugvás

Beteg voltam, öt napon át feküdtem
s mert semmi okosabbat nem tehettem,
néztem, Idő, hogy dolgozol köröttem.
Öt éj, öt nap folyton figyeltelek,
de elbujtál, s csak mint kísértetet
éreztelek a műveid megett.
Csak a munkád éreztem szakadatlan,
azt, hogy ha ébren voltam, ha aludtam,
kevesebb lettem minden pillanatban,
s tudtam, lejárok, mint egy szerkezet,
mert folyton lopja belőlem kezed
a perceket s a másodperceket.
És töprengtem rajtad, te Érthetetlen,
s hasonlatok seregét épitettem,
hogy rabul ejtselek a ketrecükben.
S megfogta tested a szó és a kép,
de csak úgy, mint az üres árnyakét,
velük változtál ezerfélekép
és minden voltál: voltál bölcs, buta,
tér, forma, függvény, isten, fizika,
de mindig valami automata,
az élet gépe, megállíthatatlan,
s mégis a halál minden mozdulatban,
dobogó szívekben és csillagokban.
És elrémültem: – Te irtóztató,
nincs szörny, nincs hóhér, hozzád fogható,
te mindenütt mindig jelenvaló,
te kezdtél el s te hozod meg a véget,
teremtőm vagy és te vagy az itélet
bűnömre, a Te bűnödre, hogy élek! –
Elhallgattam… S életem orvosa
csak járt tovább, életem gyilkosa,
csak járt, csak járt az ős automata:
csak multál, Idő… S lassan rendbejöttem
s most gyógyultan és mégis betegebben
gondolok rád, percenkint öregebben:
Halál, mintha nem volnál, úgy teszek,
megnyugszom benned s elfelejtelek.
(Okosabbat aligha tehetek.)

 

 

 

Reggeltől estig

– Egy repülőutazás emléke –
I.
Indulás
Félsz? Hiába. Vissza? Késő!
Sorsod indul, rabja vagy.
A jel intett: itt a végső,
itt az első pillanat!
Lesz, ami lesz, álld a vizsgát,
tedd fel rá a lelkedet,
csak ennyire tartozik rád,
hogy mi történik veled.
II.
A szálló vasban
Három motor ég fele dördült
s amit vert három légcsavar,
előbb végigsepert a földön,
aztán felkapott a vihar:
szárnyára kapott: már repültünk,
– árnyékunk fekete kereszt –
riadt csirkék voltunk, akikkel
anyjuk egyszerre szállni kezd.
S onnan, az érc-kotló hasából,
a fülke ablakain át,
néztem, hőkölve s izgatottan,
hogy hőköl s billen a világ,
hogy süllyed és tágul koronggá,
aztán hogy rendeződik el
s a levegő kék sinein mi
hogy ugrunk a semmibe fel,
rugalmas síneken hogy ugrunk
a mozdulatlan semmibe:
hatszáz, hét-, nyolcszáz méter!… És már
mint egy zöld tenger feneke,
vonul a föld a mélyben… Egyre
feljebb száll kis bolygónk, a gép,
tíz tonna száll… úgy mozgok benne,
mint gyerek markában a légy.
Tíz tonna… Tehetek akármit
a szálló vasban… S valahogy,
mintha érdemem volna benne,
egy kicsit büszke is vagyok,
büszke, minthogyha én repülnék,
pedig csak repülnek velem:
minden perc négy-öt kilométer
át a csattogó egeken.
Minden perc négy-öt kilométer…
Gyűrjük és furjuk a teret,
de ha a szem csak fölfelé néz,
állni látszik a fergeteg,
amely röpít… Semmi se mozdul,
folttalan kékség zár körül,
ez itt fent már a végtelenség,
a tagolatlan, tiszta űr.
Ez itt fent már a végtelenség,
itt áll a mozgás… Odalent,
a földön látszik csak, hogy úszunk,
a földön, amely csupa rend,
csupa okosság a magasból,
mértan, számítás, csupa ész…
Nézem és tűnődve mosolygok,
oly hihetetlen az egész:
boldogan mosolygok, mert tetszik,
mert minden tetszik itt nekem…
Hátradőlök a bőrfotelben
s lassan lehunyom a szemem:
már a felhők fölé kerültünk,
fent vagyunk a világ felett,
fent, fent, ahol régen csak álmok
jártak s mennydörgő istenek.
III.
Felhők fölött
Azok ott lent a felhők… Az imént
még áttört rajtuk egy-egy lyuk s leláttunk
a földre. Mint egy akvárium alján,
úgy hajladoztak ide-oda az
apró növények, fák moszatai,
kertek és erdők alacsony mohából,
és alattunk zöld volt a levegő,
amelyet lentről kéknek látnak és
égnek neveznek a mélység lakói.
De gyönyörű volt! A hinárban itt-ott
négyszögletes kis kagylók sorakoztak
az utak mentén, bennük laknak a
tengerfenék parányai… De most már
házaival és bogaraival
eltünt a zöld alvilág… Nagy, fehér
jéghegyek úsztak tengerükre, és
egész elfödték lassú és törékeny
életüket… Óriás jéghegyek,
északról jöttek, előbb csak vagy ötven,
aztán ezer, huszezer s mind nagyobb, mint
egy-egy város odalent… Összecsaptak,
összetorlódtak, laza lavinák,
egymásba forrtak és fölpuposodtak,
meghengergőztek egymás hab-husában
s most akármerre nézek lefelé,
mindenütt dult gyémántmezőkre látok,
gleccserekre, habzó sivatagokra,
hóhegyláncokra, melyeket fehéren
borít a fehér erdők s ligetek
megőszült lombrengetege… Fehéren
villog a táj, villog a sárga napban
a lebegő, végtelen sarkvidék,
és fölötte, a kék, az igazi
kék ég alatt mi szállunk… Óriássá
volna jó most változni, és kilépni
a gépből, ki a puha kékkel árnyalt,
dagadó, tükrös, szétrongyolt s tömött
köd-domborulatokra, óriás
sítalpakon lerohanni a ringó
völgyekbe és sikokra… Óriások
birodalma ez, légi óriások
álmodták, építették, vastagon
tetőzték vele a zöld alvilágot,
a vizi törpék országát… A felső
égben szállunk most, s alattunk, egész
közel, a szikrázó görgetegek
hátán és szakadékain bizony
nyaktörően bukdácsol föl s alá
rohanó árnyunk, a kereszt… Dörögve
szállunk e göndör mennyország felett,
már egy órája szállunk… S most, ni, most
kilyukadt, végre megint kilyukadt
a fehérség, lék nyilt a földre, egyre
több lék… A nap itt-ott betűz az alsó,
zöld félhomályba… Meg-megvillan a
jégtáblás tenger feneke… Az ingó
gőzök és párák szakadoznak… Úszó
fehér szigetek közt úszunk… A kék és
zöld tájat már alig tarkázza egy-egy
magányos jéghegy… Fent a nap s alattunk
megint a zöld akvárium ragyog:
az áttetsző hinár, a gyönyörű
liliputi erdők és csigaházak,
az emberek világa, ezerötszáz
méternyi mélyben… Az embereké,
a parányi férgeké, akiket
a magasból már majdnem elfeledtünk.
IV.
Félelem és biztonság
Száll a gép és szól a Kisértő:
– A halál versenyt száll vele!
És sandán folytatja: – Különben,
nem is volna oly rossz! ugy-e?
Oly gyors, oly visszavonhatatlan,
oly könnyű volna!… – Gúnyosan
biztat s vígasztal, s épp azért nem
ijeszt meg, mert igaza van.
Igaza van, sokszor kivántam
s most talán itt a gyors halál.
A szárnyra nézek: leszakadhat;
a propellerre: tán megáll…
– Még tíz-húsz évnyi földi kínért
egy perc! vagy annyi se!… –
Öt-hatszáz emelet magasból
nézek lefele.
Öt-hatszáz emeletnyi égből
nézem, a föld hogy elmarad.
…S látom, hogy felrobbant a gép és
zuhan, és látom magamat:
– Az istenségit!… – S különös, hogy
mégis oly józan maradok:
csak az agy tudja a veszélyt,
a szív nyugodt.
Az agy csak tudja, hogy lehet baj.
– Nem lesz! – dörög választ a gép.
– Nem lesz, – sugja a test, de ujra
kisért a lelki gyöngeség:
– Tán jobb is volna… végleg… oly gyors… –
Lenézek a rémületes
mélységbe, s minden porcikámban
érzem, hogy mily fölösleges
töprengeni, vizsgálni ezt-azt:
gyáva és hős itt egyremegy,
a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet;
s ez a jó: az, hogy nincs segítség:
ez az igazi béke és
biztonság a biztos veszélyben,
megváltó megkönnyebbülés:
Mindig mondtam, hogy él a vas,
mindig mondtam, hogy minden él:
valaki visz most, az anyag
vagy valamely más nagy Vezér!
Óh boldog kiszolgáltatottság!
„Sorsod elindult, rabja vagy.”
Sohse tudtam ily tisztán hinni,
sohse voltam még ily szabad.
V.
A motorok
Ilyen bőgést! – Két óra óta
üvöltenek már odakint
a nagy motorok, iszonyú
fantasztikus állataink,
a három óriási fej,
három fekete gépbivaly
s orrukban láthatatlanul
forog a részeg légcsavar.
Itt vannak… Kijöttem, előre,
cigarettázni… Igen, itt
mennydörög egy-egy jobbra-balra,
legelől meg a harmadik,
a harmadik, melyet nem látni…
Bőgnek és dolgoznak veszett
gyönyörűséggel, s én szeretném
megsimogatni fejüket,
cirógatni, megveregetni
hálásan, barátságosan,
mint derék lovait a gazda…
– Ha már rátok bíztam magam,
hát vigyetek, jó motorok,
vigyetek országok felett,
vigyétek tíz tonnánkat oly
könnyen, mint szél a levelet,
vigyetek, szárnyas bivalyok,
a Dunán s az Alpokon át,
vigyetek akárhova… Ez már
német föld… Vigyetek tovább,
föl, magasra, még magasabbra,
uj s uj tájakra, vigyetek,
csavarogjuk be egy kicsit
a hihetetlen egeket,
s bőgjétek szét örömömet,
vas-angyalok, barátaim,
azt, hogy jó, hogy jó, hogy milyen jó
még csodálkozni valamin.
VI.
A harmadik ugrás
Egy ugrás: Bécs… Utána Salzburg…
Münchenbe vitt a harmadik…
S már megint száll az óriás gép
s meg se fog állni Zürichig;
jobbra-balra a két ezüst szárny,
megint bőg a három motor…
Már összeszoktunk s jó barát a
vihar, mely fölkap és sodor.
Ráérek bámészkodni, hosszan…
Egy perc: a Starenbergi tó,
még egy: Ammer-see… Hogy szerettem
volna itt járni!… Szétcsapó
térképe messzefut a tájnak:
ott a Wetterstein teteje,
jobbra távcsőn a Duna csillog,
alattunk a Lech mezeje.
Micsoda kép, mily gazdag és nagy!
Mennyi szép! s mind hogy elmarad!
Országok díszletei jönnek
s tünnek el néhány perc alatt;
mint ha a mozi söpri őket,
fut a sok kép, egyszerre száz…
Kincseket halmoz s szór az út, e
tékozló összefoglalás.
Kincsek, szemem kincsei, tájak,
hogy tartsalak meg titeket?
Haszontalan szépség, talán ma
sem bűn tisztelni a neved:
meg akarlak őrizni! S az fáj,
hogy a rétből elvész a fű
s hogy ily tömegben a magasból
csak árnyék minden gyönyörű.
Csak árny, mondom, mindez csak árnykép,
csak kisértet… S az elhagyott
tájak kincséért máris ujra
épp annyi kárpótlást kapok:
a Bodeni tó ránctalan zöld
tükre ragyog a gép alatt.
– Nézzétek: látni, hogy ütik fel
orruk a vízből a halak! –
Csakugyan, mily jól látni! Nyíló
gyűrűkben pattogzik a víz…
Kétoldalt megvillan a Rajna –
s városok, tán tizenöt is,
egyszerre mind! Konstanz! s a többi!
áhított, távoli nevek!
S elnevetem magam: – A Maggi!
Most szállunk el a gyár felett… –
És nézek hátra: hol a sok szép?
S előre: igen, ott, elől!
Az imént még… s már veszve? vége?
Ami messze volt… ott a Cél!
Ott a Cél! Ott!… s mire kimondom,
már itt… túlközel! túlhamar!
Bolond varázsló bolond álma
ez a tündéri zűrzavar.
S már szállunk, szállunk lefelé
a levegő mesebeli
üveghegyén, melyre fölvittek
a vas s a tűz angyalai…
Már lent vagyunk, futunk, megállunk,
már föld van a talpam alatt…
Ember vagyok… Mégis úgy érzem,
hogy levágták a szárnyamat.
VII.
Az este elé
Elém gördülhetsz, szent Erő,
kínálhatod ujra
érc-szárnyaidat,
három szived
döreje most már
gyász-zene nékem.
Eddig előre
fölfele hoztál,
most visszafordulsz,
hazaviszel.
Látom a reggelt,
az ifju napot,
vele együtt hágtam égre,
vele együtt kell most bukni.
Öregeknek
könnyü a vég,
de én még fiatal vagyok,
de még dél veri arcomat,
s itt, az idő tetején
fáj legjobban az este,
innen, az út közepéről
leghosszabb a halál:
Röpíthetsz, ragyogó szárny, –
föld fele hajlik már a nap
és estére a mi
égi utunk is
ott végződik, ahonnan
indult,
a porban.
VIII.
Vissza
Vissza!… Az út most lopja sorra vissza,
 
amit adott,
a póklábú városokat, a megnőtt
 
pillanatok
aranyát, felhők csodáit, a mélység
 
szédületét:
fájjon a búcsú, megsiratva szebb lesz
 
a veszteség.
Állj meg, vak motor, fagyj meg, robbanó tűz:
 
túlgyors a vég
s ahogy a sok fogy, úgy ér egyre többet
 
a maradék!
Kiáltanék: – Őrült gép, ne rohanj így! –
 
de a szavam
csak néma kín… S nem kell már az sem, ami
 
még hátra van.
Az se kell… Csak túllenni az egészen,
 
túljutni már!
– Ébredj, bolond! – szidom magam, az álom
 
annyira fáj.
Túlsokat láttam, túlsokat veszítek:
 
nem akarom!
– Ébredj, bolond!… – Zökkenünk és megállunk
 
a betonon.
IX.
Rabok
Mindennap megdördül a három
motor az erkélyem felett,
a gép itt megy s jön reggel-este,
a hangjáról ráismerek.
Most is jön, nézem s szinte most is
fent látom rajta magamat…
Ugy bámulok föl rá s az égre,
mint megváltójára a rab.
De csak egy perc, hogy gondolatban
szabadon repülök vele.
Őt is befogták, mondom aztán,
csak épp nagyobb a ketrece:
négy ország közt, ahogy egy inga
lökdösi, ide-oda jár…
Most ért fölém: – Hiába, rab vagy,
barátom, nagy vándormadár,
rab vagy, mint én, – gondolom, és mig
az esti Pasarét fölött
a gép a kigyúló magasban
Mátyásföld felé mennydörög,
fáradt szemem előtt a mélység
nyitja meg sötét beleit,
a sírt, hová minden hus és vas
egyszer visszatemetkezik.
– Te is csak vágy vagy, szárnyrakelt érc! –
Nézem az alkonyi eget…
Szeretnék valakit, nagyobbat,
győzteset… Egyre nehezebb
a pillám… Valakit… S megindul
velem a terrasz, szédülök…
Már repülünk… Ez nem az erkély,
nem az visz!… Csillagok között
szállok, igen: érzem, a zengő
űrben hogy rovunk körre kört,
akire nem gondoltam, ő visz:
a nagy repülőgép! a Föld!
Ő visz, az élő, óriás, az
isteni Föld!… S egyszerre mint
bilincs csukódik szárnyainkra
a kör, melyben utunk kering:
és látom: ő is rab, a Föld is,
a Föld is csak egy vágy… Az űr
és az idő suhog köröttünk
tengerként s győzhetetlenül:
az üres örökkévalóság
súgja felénk rémületes
szemeivel, hogy a halálon
kívül minden fölösleges.
Azt súgja, hogy nincsen menekvés,
hogy minden út hozzá vezet
s a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet,
hogy sokszoros rabok vagyunk mind
és a legnagyobb rab a vágy…
És lassan visszaindulunk és
leszállunk a felhőkön át
a kertbe… Ez már csak a terrasz,
az visz… nem, már nem is inog…
Fölnézek: – Hol a repülőgép? –
Kisértetek, káprázatok
röpdösnek körül… Ott van, ott száll,
már csak az a fekete kis
légy, ott, az égre fölragasztva!…
Most eltünt… eltűnünk mi is,
mind eltűnünk, egész sötét van…
Amig vágyik, mindenki rab.
Isten veled, szárnyrakelt lélek,
nyugodj meg, szárnyrakelt anyag!
Reggeltől estig menekültünk
és nem jutottunk sehova…
Eh, rágj meg rozsdás-férges száddal,
rágj már szét, örök éjszaka!

 

 

 

Régen és most

1943

 

 

 

 

Március a körúton

Az idő
langyosodik,
a felhő
rongyosodik,
itt is, ott
is lyukakat
éget már
rajta a nap
s bár közben
zúg az eső,
mindnyájan
tudjuk, ez ő,
ez már az
új hatalom,
a legszebb
forradalom,
mely gyógyít
és kicserél
s mindennek
jó, ami él:
az áldott,
drága tavasz
vonúl most
a sugaras
körúton
és a kofa
standjáról
kék ibolya
integet
és kikerícs
s a nárcisz
is kivirít,
és oly jó
ez a csodás,
párába-
szőtt ragyogás,
hogy szinte
szédülök és
mint mikor
angyali szép
jelenést
lát a gyerek,
karácsony-
fát: nevetek,
s köröttem
már remegő
gyöngyzene
csak az eső
s ég és föld
éneke mint
a vér friss
üteme ring
s egyszerre
semmi se fáj,
hisz meghalt,
meg, a halál,
és nincsen
szomoruság
és boldog
lett a világ,
mindenki
gazdagodott
és a nők
fiatalok, –
pedig csak
az az egész,
hogy nézem
az eget, és
az idő
langyosodik,
a veréb
hangosodik,
a felhőn
kék lyukakat
szakítva
perzsel a nap –
s én kezdem jól érezni magamat.

 

 

 

Úgy látszik

Úgy látszik, fekete volt,
amire azt mondtam: fehér;
úgy látszik, rossz pap voltam én,
ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
úgy látszik, odavitt rossz szemem,
ahová lábam nem akart;
úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl
s az én kardom szivemben ez a kard.
Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
s az én igazam sose látszik.
Soká botorkáltam, vakon,
és senki se nyujtott kezet;
sirattam a szegényt, és elhagyott,
s a gazdag kinevetett;
iszonyú látni, hallani,
mit akartam és mi lett;
nem merek többé szólni, árvaság
lettem és rémület.
Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
életemmel valaki játszik.
Úgy látszik, barátom, a legjobb,
még az se szeretett,
úgy látszik, ő se látta meg
igazi szivemet;
úgy látszik, vezekelni kell
egy varázsló gonoszért;
úgy látszik, rossz csoda büntet,
de miért? de miért? miért?
Úgy látszik, minden játszik, játszik,
s aki angyal, ördögnek látszik.

 

 

 

Lemondás

Nem elég, nem elég, nem elég,
ami kell, ami jó, ami szép,
nem adott, ami nincs, de lehet,
nem adott soha még eleget,
és semmise sohase sok,
nyugodni sose tudok,
mert ami kellene nékem,
sehol a földön, az égen
nincs az az egyesülés,
nincs az a teljesülés.
Amire érzék és gondolat
sóvárog, silány mind: szomjamat
oltani nincs italom,
üres a legnagyobb jutalom,
ha mindent el kell majd veszteni,
semmit sem érdemes kezdeni,
hisz életem, az egész,
csak egy és olyan kevés,
hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
nyomora végtelen.
Megyek én, megyek én innen,
kicsi e földön itt minden,
s csak ha a lélek előre
már a Kevés szeretője,
csak akkor van nyugalom,
csak annak van jutalom,
csak annak egyesülés,
csak annak teljesülés,
csak annak földön és égen,
sohase, sohase nékem.
Inkább, mint újra csalódás,
jöjjön előre lemondás:
nem kell már énnekem semmise,
ne legyen barátom senkise:
vetem halálba ágyamat,
sivatag lepje vágyamat, –
pusztulj, sok nagy célom,
egy maradt s elég ez:
várni, míg hóhérom,
az isten, kivégez.

 

 

 

Operáció után

Ha beteg volnék! De csak sebesült!…
Kötözött lábbal hányódom az ágyon.
Magamban vagyok: kívül a világon,
s hangok mesélik, mi van odakünt.
Hangok, már hetek óta: madarak,
postás, ószeres, az ucca megy és jön,
harang az égben, csoszogás a lépcsőn,
autó, bicikli, víg gyerekcsapat.
Börtönben vagyok! Bénultan, dühöngve,
a távoli zsivajból raklak össze,
feltámadt élet, fájdalmas vigasz,
és elfordulok, befele a falnak:
ne lássam, hogy úgy tündöklik az ablak
s hogy nélkülem is teljes a tavasz.

 

 

 

Egy orvos halálára

Már a föld alatt!… Mint belső ütés,
 
úgy ért a halálod hire,
fájt, hogy oly rég nem jártam nálad és
 
hogy most már nem látlak sose.
Téged sajnáltalak, vagy magamat?
Az önző részvét a legigazabb.
Ilyen fájdalmat, önzőt, igazit
 
érzek, mikor eszembe jutsz:
rajtam babrálnak öreg ujjaid,
 
pedig már moccanni se tudsz:
orvosom voltál, megszerettelek,
s egyszer rád bíztam élő testemet.
Rád bíztam, ahogy addig senkire,
 
hogy vágd, hasítsd a húsomat,
s néztem, hogy nyílik gyógyitó sebe
 
s hogy vérzik a késed alatt:
neked nem is volt operáció,
nekem az volt, nagy, szívdobogtató.
Akkor szerettelek meg igazán…
 
Hat hét alatt elmult a seb,
és tudásod a gyógyulás után
 
már a lélek orvosa lett.
Sokszor elbeszélgettünk csöndesen…
Legutóbb nyáron, az erkélyeden,
a kert fölött… Ugy rémlik, dália
 
nyitott köröttünk… S te a nagy
ragyogásban halkan mesélted a
 
földi és égi dolgokat;
nagyon öreg voltál már, reszketeg,
s én, talán, az utolsó beteged.
És akkor, amit annyiszor, megint
 
éreztem, mily áldás a hit
s a bizalom, amely a testi kínt
 
s a veszélyt vállalni segít;
hittem benned: titok voltál nekem
s mégis biztos, kipróbált védelem.
Most már por vagy… De nem felejtelek,
 
halott barátom, orvosom,
késsel-írt jegyed örök üzenet,
 
mindennap látom, olvasom:
régen beforradt a bokám felett,
de összeköt a földdel és veled.

 

 

 

Fűz a tóparton

Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha
saját árnyát akarná kihalászni,
úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa
s nem érti, hogy egy másik, óriási
kékségből, mely fordítva ring a mélyben,
milyen kisértet nyúl föl s kandikál ki,
mintha egy fenti, fuldokló világból
őt, az árnyát, akarná lehalászni.

 

 

 

Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet
s egy pillanatra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az, amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele
s szerettem volna mutogatni… De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!

 

 

 

Szakadék

Fölöttem ég, alattam
széditő sziklafal.
A hegyre még szaladtam,
de már nem vagyok fiatal.
Itt jártam, borzongtam tavaly
s a mélység most is idecsal,
mert, barátom, ha egyszer belenéztél,
megréműlsz, hátrálsz, de bárhova mégy:
visszahív vagy követ, és valahol
lábad elé fekszik a szakadék.
 

(Avelengo)

 

 

 

Csavargók

– Meráni capriccio –
Piros tetőkön porzik a zápor,
porzik a zápor az utca porán.
Jó volna egy hotel ablakából
nézni e gyors vizet, nézni Merán
kertjeit, – óh, szép volna, ha volna
pénz pihenőre, lakásra, ha volna
egyszerre vasúti jegyem s vacsorám!
Piros tetőkön porzik a zápor,
porzik az édes, nyári eső,
nem fut kapualjba ilyenkor a vándor,
a vén fasor is vendégszerető.
Állok a parton a hársak alatt
és nézem a hánykódó habokat,
és semmi se rossz és semmi se jó,
csak nézem a záport és hogy a folyó
mily szép, ez az Etsch, a vidám viharban,
s mily szép lehet máskor, a tavaszi napban:
hogy szalad, örvénylik és zúg és csilingel,
hogy fárad, hogy játszik a szemmel, a csenddel,
mindig szép, mindig szép valaki másnak,
de soha, de soha árva magának!
Piros tetőkön porzik a zápor,
égi csavargó, s máris a távol
zöld hegyeit paskolja vigan.
Hát én meg merre vegyem utam?
Nyugtalanságba költöztem én,
záporba, porba öltöztem én:
földi csavargó, mit keresek én itt,
mit keresem mindig az ujat, a régit,
mikor már nemcsak otthon, hazámban,
de magamban is lettem hazátlan?!
Az égi csavargó nem felel,
de a folyónak hangja kel:
– Nyugtalanságba mért költöztél,
záporba, porba mért öltöztél?
Mint nekünk, menned kell valahová,
csak a jó isten tudja, hová!
Sohase sejtheted az igazit,
de tán az út maga eligazít,
s ha céltalan futsz is most völgybe-hegyre:
örűlj, ha napod csak este megy le!
 

(1924)

 

 

 

A Fekete Erdőben

Mint bűnöst a tettei, körüláll
s kísér az erdő. Élő árbocok
nyilallnak ég felé: párhuzamos
és függőleges lábai a vad
rengetegnek, vagy húrozat, melyen
a vihar játszik. Most csöndjük ijeszt.
Mint néma őrök, állnak feketén.
Mint szörnyű őrök. Nap ide, se hold,
be nem tör; az eső hat emelet
magasban szétporlik. Lábam előtt
egy fehér gomba világít, s a föld
csak dereng, mint a tenger feneke.
Feketén állnak szörnyű őreim.
Várnak valamit? A csöndön egy-egy
hulló tűlevél zizzen át. Minek
jöttél ide?! Százezer óriás
figyeli minden mozdulatomat
s a kétméteres rudat, melyet oly
görcsösen szoritok. Minek vagy itt,
minek jöttél? Mert félek. Vonz ez a
fekete erdő, húz és fenyeget
az ágasbogas félhomály. Szivem
vadúl dobog. Vissza? Nem! Nem lehet!
Most már előre, rajta! Butaság,
idegesség az egész rémület:
nincs ott, értsd meg, és nem lesz ott a rém,
és amott sem, az újabb sürüben,
és másutt sem, sehol se: benned él,
csak benned a szörny! Előre! Ropog
a tördelék galy, zuzmók rongyai
csapnak szemembe. Jőjj, mesebeli
Unicornis! Hol vagy?! Csak abban a
zugban lehet még. Neki hát, csak így
gyógyulsz ki, bolond! Most! No, ugye, hogy
igazam volt! Sóhajtva remeg át
rajtam az élet. A fekete dóm
résein itt-ott beizzik a nyár
s egy kis lepke inog elő. Hová,
tétova társam? Áttetsző sugár
porzik elém, ferdén és vastagon:
jön a tisztás? Vezess, kis lepke! Még
két perc. Fölcincog az első madár
s messze kolomp szól. Ritkúl és derűl
az éjszaka, a tar árbocokon
mind lejjebb kúsznak csapzott zászlai.
Még tíz ugrás. Még egy. És hirtelen
kilépek a meséből: hegyi rét
sütkérezik előttem a napon:
millió sárga margaréta és
kék-arany ég és jámbor tehenek.
 

(Titisee)

 

 

 

Titi tó

 
Ha tudsz:
mulass, ahogy a többiek;
 
ha tudsz:
szánkázz a habzó víz felett;
 
ha tudsz:
robogj hegyjáró motoron
vagy sülj a szőke homokon,
érdekeljen a jó gyomor
és nótázz, mint az esti bor:
 
ha tudsz;
másképp bolond vagy, vagy beteg,
s ha gyalázod az életet:
 
hazudsz!
 
Hazudsz,
amikor a magányba bújsz;
 
hazudsz,
ha irodalmadba vonúlsz;
 
hazudsz,
mikor az orrod lógatod
vagy nagyon is fenn hordozod,
mondván, hogy léha, buta nyáj,
amit köréd gyűjtött a nyár.
 
Hazudsz!
Nem könnyű a szórakozás,
próbálj meg élni, nyavalyás,
 
ha tudsz!
 
Ha tudsz:
táncolj, nevess, komédiázz;
 
ha tudsz:
boldog lehetsz, mint bárki más.
 
Ha tudsz!
Előtted ring a Titi tó,
még a neve is viditó,
úgy fütyül, mint a cinkedal.
Légy még egy kicsit fiatal,
 
ha tudsz:
fütyüld te is, hogy Titi tó,
hiszen ha élni itt se jó,
 
hazudsz!
 
Hazudsz, –
nem a világban van a baj!
 
Hazudsz, –
teneked túlkedves a jaj!
 
Hazudsz, –
te vagy buta és gyáva, és
fájdalmas gőgöd, az egész,
csak sóvárgás: az tölt tele,
megvetett vágyak szemete.
 
Hazudsz!
Ha fájsz, mondd, hogy: hazudsz, hazudsz!
Igy talán még az égbe jutsz.
 
Ha tudsz!
 

(Titisee)

 

 

 

Utazó szemek

Órák óta röpít az autó,
tér s idő zümmögve suhan.
Mintha csak a két szemem élne,
úgy nyúlok el a kocsiban.
Mintha csak a két szemem élne,
látni tudok csak, látni már:
fáradtan élvezem a szépet,
amit elém forgat a táj.
S megtelik, túlcsordúl a lélek,
(a boldogság is kimerít)
s ahogy az út csak hozza, söpri
úszó, özönlő képeit,
lassan szédülni kezd a látás:
messzi lejtő, közeli fa,
sürgönydrót, horizont, hegy és völgy
ingó arabeszk vonala
úgy kanyarog, nő, épül, omlik,
úgy tör elő s úgy villan el,
hogy a kábuló öntudat már
csak e lüktetést fogja fel,
s e szakadatlan lüktetésben
zenévé oldozva magát
lebegve és skálázva zeng be
szemem ablakán a világ.
Órák óta röpít az autó,
látni tudok csak, látni már:
zenét látok: felhők, hegyormok
csendűlnek össze s félhomály
és csillagok és nem tudom, mik…
Csoda ez, mámor, szerelem;
forgó és hintázó ütemben
szállunk a szerpentineken,
s mindez oly kéjes, mint az álom
s oly álomszerű, mint a kéj,
oly érthetetlen… Fut az autó…
Meghaltam?… Csak a szemem él,
csak az él s ami benne táncol,
a mindenség, a végtelen,
mely a maga roppant zenéje
szárnyain repül és pihen.

 

 

 

Gyanutlan perc

No de ilyet!… A kávéházban
írtam, dolgoztam csöndesen,
s egyszerre csak, ahogy levettem,
kigyulladt a szemüvegem:
felrobbant! Tán a cigarettám
gyujtotta meg, vagy a gyufa,
tudja a jó ég… És hogy égett!
hogy sistergett! hogy lőtte a
füstöt magából!… Hamarabb, mint
ahogy elmondani tudom,
végigkanyargott a futó láng
a fekete kaucsukon,
a görbe száron, körül-ette
a két üveges karikát,
és mire vízbe hajitottam,
már csak azt, ami épp kiállt,
csak azt menthettem meg: a többi
ellobbant, akárcsak a fény,
s a két lencse mint két üvegpénz
feküdt a pohár fenekén.
Egy pillanat… Hogy a keservit!…
Felugrottam, s kicsit bután
és csodálkozva nézelődtem
az eltünt szemüveg után:
mi történt itt tulajdonképen?
Álmodtam az egész tüzet?
De épp a látásom, a mankó,
szemem mankója, az veszett,
az veszett el: egy-két arasz csak,
aztán már homály a világ:
pincérek szaladtak felém és
én, mint valami ködön át,
ugy mozogtam, oly tétován és
bizonytalan, vagy mint akit
lefegyvereztek: éreztem, hogy
az élet rámzsugorodik…
S mást is éreztem, azt, hogy íme
egy mozdulat hogy tőrbe ejt,
hogy gyanutlan sorsunk elé mily
bolond csapdákat nyit a perc,
hogy váratlan erők, kalandok,
titkok lesnek ránk mindenütt,
éreztem az autót, amely már
megvan és egyszer majd elüt,
a csöndet, amelyből halálos
golyó süvít ki, az időt,
a kanócot, mely láthatatlan
ég a közelgő vész előtt:
ezt éreztem… S bosszúsan mentem
át a szomszéd üzletbe… Ott
uj keretet a két üvegpénz
s a szemem uj mankót kapott, –
és most megint az asztalomnál
ülök, töprengve csöndesen,
hogy egy nyomorúlt perc mikor
robbantja fel az életem.

 

 

 

Az aranyhegy alatt

Tudja az isten, hogy ki kezdte,
de amikor a nők a vad
nyári égből ránk kiabáltak,
hogy bolond, aki lent marad,
vén fejjel és fáradt inakkal
rohantunk, mint a gyerekek,
bevenni a várat, a kazlat,
a zizegő, sárga hegyet.
Óriás hegy volt. Mintha tűzből
s fényből lett volna: sugarak
törtek, ropogtak – szalmaszálak –
siető lábaink alatt,
s mi csak markoltuk és tiportuk
szúrós és édes aranyát,
süppedő lépcsőket tapostunk
derekába, s egymáson át
gázoltunk, feljebb, egyre feljebb,
s ugy csusztunk vissza: krákogott
s lihegett a banda, de folyton
ujrakezdte az ostromot
fel a tetőre, és azon tul
a kék ég felé, ahova
valahogy már előbb felmászott
kis Klára, Magdi és Ila.
Négykézláb, fujva, kipirulva
fölértünk végre. De alig
dőltem a puha szalmaágyba
kifujni magam egy kicsit,
máris harsant az uj kiáltás,
hogy bolond, aki fent marad,
és erre, mint kőről a tóba
a szétfreccsenő békahad,
ugy ugrott alá a magasból
(vagy csuszott le a fenekén)
a lány- és asszonycsapat, aztán
a két doktor és végül én, –
lent pedig, kissé támolyogva,
gyerekek, hölgyek és urak,
az égre és egymásra néztünk
a szétdult aranyhegy alatt,
s zavarunkban olyat nevettünk,
amilyet tán még sohasem:
akkorát, hogy az egész nyárból
egyébre se emlékezem.

 

 

 

Munkanélküli a Dunaparton

„Fölösleges vagy!” – A semmittevés
kézenfog és
mint gyermekét a megőrült anya,
vonszol a városban. Utcák sora
forog köröttem; az üres idő
csobogva nő
fölém, s én benne lézengek, ahogy
hulla lézeng a víz alatt. Ragyog
a délelőtt, kisér a Dunapart,
s csak ami zajt
a sziszergő hullám ver tétován,
azt hallom. A kőlépcsőkön anyám
ölébe vesz, és lelkének puha
rongyaiba
bugyolál és melenget csöndesen.
Fekszem, kivül városon, életen.
Őrült anyám, szegény, egy szót se szól,
csak rámhajol:
akar valamit, de nem mondja ki,
és egyre szomorúbbak szemei.

 

 

 

Kilátón Budapest fölött

Száz szemem nyílik: Nézd! a város!
Ott lent! Mily szép, mily óriás!
Hogy szétcsap! Fölcsap a hegyekre!
Ház, palota, ház, s ujra ház!
Házak, ház-tenger. Kertek, villák.
Hány ezer? Tíz? Húsz? Nem tudom.
Lehet, hogy harminc. Gyönyörű kép…
S hirtelen elszomorodom.
Harmincezer ház. A hazám! De
nem látom benne magamat.
A hazám? Az imént kiáltott,
s most elnémúl a gondolat,
mintha szégyelne megszületni,
bujkál a perc kínja mögött:
No, költő, még mindig a másé,
a másoké az örömöd?
No, híres, szól a keserű gúny,
te minek a gazdája vagy?
Azt hitted, érsz valamit, és hogy
szolgáltad az országodat!
Húsz esztendeje dolgozol már
s érted a mesterségedet,
de hol a föld, a talpalattnyi,
a kunyhó, amely a tied?
Húsz év alatt mire jutottál?
Mondhatod, ha épp jólesik,
hogy itt is, ott is már szivekbe
fogóznak a gyökereid,
álmodhatsz, hogy a szellem így-úgy,
sőt, hogy… De nézz csak oda, le:
ott a valóság és ahhoz nincs
közöd egy árva tégla se!
Megbuktál, költő. Lásd be végre,
akinek valamije van,
az mind különb, fontosabb nálad!
tehetségesebb! biztosan!
szükségesebb, mind!… Műveidről
ez az igazi kritika…
Sóhajtok… Szörnyű az igazság,
de szörnyűbb bennem a hiba,
– mert már ásítok a sirámra…
Ej, gondolom, lesz, ami lesz,
ha el tudom mondani, jó s rossz
nekem egyformán érdekes:
legyek bár vendég a hazámban
és koldus a föld kerekén,
a szépnek, amit láttam, így is
örök gazdája vagyok én.

 

 

 

Falusi lányok

Hang szól: „Bözsike!” s mint egy őzike
vagy apáca, jön ő. Jön Bözsike.
A hegyi szállón végigsüt a nap
s ő jön, előtte, glóriás alak.
Arcát nem látni, csak a termetét.
Fehéren lobog, karcsú, csodaszép.
Hát még a lába! S mily frissen szedi!
Szivem dobog, vajon ki ismeri?
Arany keretben karcsú őzike,
csak a nevét tudom, hogy Bözsike.
A miniszter lánya lesz! Este már
mondták, hogy megjött. Vagy a mozisztár?
Hódolat tölt el, vágy és tisztelet
s a káprázat mind közelebb lebeg.
Nem, ez nem sztár. Csak lesz! Nyer, aki mer,
ily büszke szépség biztos karrier!
Ily nemes szépség! egészség! erő!
Csak nézni is boldogság ez a nő!
Hadd nézem hát… S mert közben elhalad,
fordulok, és már nem vakít a nap,
s egyszerre megoldódik a talány:
Bözsike csak egy paraszt szobalány.
Arany keretben szegény őzike,
szerencse kell mindenhez, Bözsike!
Szerencse nélkül épp az sikkad el,
aki sztároknál többet érdemel.
Hisz tegnap, lent, a falusi misén,
egy másik épp ily szép nőt láttam én,
egy szép, beteg nőt… Itt szolgált az is.
Bözsike nénje. A férje kocsis.
Mint Bözsike, olyan volt valaha.
Jövőre elviszi a hektika.

 

 

 

Ősz a Galyatetőn

A szó túlbiztos! Mint a felhők,
úgy lüktet, ring a hegyi táj.
Fekszem a délben. Láng az erdő.
Csontomig cseng a napsugár.
A szó válogat! Lepke libben,
kolomp szól, a csorda legel.
Szétvonz s összerak a világ, mint
valami óriás delej.
A szó szegény! Szemem lezárúl.
Irígylem az állatokat.
Ringass, titok, a nagy zenében,
mit érzékeim zsonganak.

 

 

 

Őszi erkélyen

Nagyon megsajnált ma a nap,
e roppant mágnes, fénylő, mennyei:
körülragyogja házamat,
oldó kezével tapogat
s erkélyemet, ahol betegen
fekszem, a világból csöndesen
kilengeti.
Óh, szállani! fönt, fönt lengeni!
lélektelen!
Ne nézz le többé, irtózó szemem,
ne nézz le már:
kabáton, sálon, takarón
keresztűlnyúl és muzsikál
és magához emel a nap,
a nap, az én áldott napom,
aki ősszel is hatalom
és ma olyan jó hozzám, mint a nyár.
Ne nézz le már,
ne nézz le többé, életem:
már elmaradt a láthatár
s határ az ég lett, parttalan,
nagy semmi-tenger, kék halál!
Ne nézz le többé sohase,
de mint akit az éj bűvölete
vonz s aki szemét csukva megy
tetők s tornyok felett,
ahol a sápadtfényü hold jár,
menj úgy, szállj!… Nem: bátrabban! Tégedet
hatalmasabb erő, a nap
millió szála tart, a Nap
millió sugárkeze lóbál,
az emel és visz, sugarak
lengetnek, arany madarak,
szárnyas erkélyen, millió, –
szárnyas erkélyed léghajó,
s körötted már millió nap kering
és a boldog fény szárnyverése mind
azt zúgja, muzsikálja, hogy:
– Október van, s egy nyomorúlt
földi lélek az égbe hullt,
a megváltásba, föl, ahogy
fölfelé hal meg a mocsár,
mely a napon addig sütkérezik,
míg elfogy s észrevétlen a
kéklő mennyei üdvösségbe száll.

 

 

 

Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár-szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és ujra még.
Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad… Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!
Könnyű bizony… És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,
rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget… És hogy… Összeadok
sok kis emléket… és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?
Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
Ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak… No, még egy marék magot!
…És elfüggönyözöm az ablakot.

 

 

 

Kegyetlen út

Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél
 
és hó szakad.
Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint
 
két jégdarab,
mint olvadó jég a hús melegében,
 
sír a szemem…
Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már
 
reménytelen.
Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez,
 
ez a kevés,
ami hátra van… Hagyd, pihenj le, biztat
 
a lélek, és
elsötétűl. Üvegnyilak temetnek,
 
vak lavinák.
Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis
 
csak visz a láb.
És ez segít, az állat, ez segít most,
 
a testi gép:
nélkülem jár s pótolja gyönge társát,
 
a lélekét.
Még! Nem bírom. De! Jőjjön bármi: jobb lesz;
 
akármi: jobb!
Itt veszel, súgja, és szavára ismét
 
megindulok.
Igen, ez segít, ez a buta ösztön,
 
a félelem.
Neki a bőgő hónak! tántorogva
 
és részegen,
mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték
 
kínja füröszt;
saját sulyom görget a szél repűlő
 
szirtjei közt…
S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!
 
Teát, rumot!
Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember?
 
Még nem vagyok!
Húnyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél…
 
Oly messziről?
S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban
 
puhúl a szőr.

 

 

 

Kályha előtt

Hogy visszakapja tüzét, aranyát,
e szép fahasábot a világ
száz nyáron át fénnyel fűtötte, tömte.
Én csak vacogtam és vacogok:
nyarakat dermesztve fogok
kifagyni belőle.

 

 

 

Gépek

Állat a vas, élet a láng
és istenek a gépek…
Ötéves voltam, s felemelt
s a tűzszekrény elé tett
az apám, ahol dolgozott,
maga mellé, a mozdony
sátrába, s én úgy álltam ott,
mint túlvilági poszton,
mint egy földreszállt üstökös
hátán, úgy álltam ott a
nyáréji csöndben, mialatt
sziszegve s csikorogva
fújt a baráti szörnyeteg,
rohanni, szállni készen;
azt hittem, mindjárt túlröpít –
Min? Óh – a mindenségen!
Nem röpített, – de ereje
így is teljes varázs volt:
köröttem vörös lyukakon
a pokol dühe lángolt,
órák villogtak, mutatók,
csövek kigyói rézből,
gőz, szén, üvegben valami
pöfögve járt le és föl,
egy tűz lobogott a kazán
mélyén s a csillagokban,
minden feszült és reszketett,
mint én, oly izgatottan:
a kerekek közt lázadó
szellemek hada tombolt
s végül mi inditottuk el,
apám meg én, a mozdonyt.
Azóta vas, ha vasra, tűz
vagyok, ha tűzre nézek,
s hiszem, hiszem, hogy ördögök
és istenek a gépek.

 

 

 

A földgömb

A kisfiam a földgömböt pofozza.
 
Forog a Föld!
– Jól van, kis Lóci, – mondom. – A fejét! Csak
 
rajta, püföld!
Tekerd ki azt a kopasz koponyáját,
 
csak verd vigan!
Minden fordulat egy nap a jövőbe,
 
üsd, vágd, fiam! –
És táncol a Föld a gyerek kezében:
 
egy perc alatt
százszor felkél s lenyugszik menekűlve
 
rajta a nap,
és nem tudom, mire jó ez a játék,
 
de jólesik
Lócit nézni, ki mint a végzet, osztja
 
pofonait:
jólesik nézni, mintha bosszut állnék
 
most mindazért,
ami gyalázat s kín ezen az őrült
 
csillagon ért.
S forog a Föld és száll az emberöltő,
 
már mind halott,
aki ma él, és kergetjük vadúl az
 
uj századot,
kurjongatva kergeti Lóci, én meg
 
keserüen:
nem én játszom vele, hanem a szörnyű
 
játék velem,
ő játszik velem, a Föld, és dühömre
 
rá se figyel:
marad a régi börtön, ahol élni
 
és halni kell.
Tudom, mi vagy, vén börtön! Egy keringő
 
dervis feje,
ki megálmodta az életet és meg-
 
őrült bele,
egy ős varázslóé, ki lenyakazta
 
saját magát:
forgó feje kirepült az időbe
 
s lett a világ.
Baltát rá, verd szét! – szorít most ökölbe
 
egy gondolat,
de tehetetlen kínom, józanodva,
 
csak elapad,
és csak nézem, nézem, hogy jár a dervis
 
átkos feje:
nem lehet jó ez az ördögmotolla
 
őneki se!…
A kisfiam a földgömböt pofozza.
 
Forog a Föld.
– Vigyázz, csak papír, – mondom, – és ragaszték,
 
össze ne törd! –
és ledőlök a diványra. De jó, hogy
 
már este van!
Lóci elúnja magát. Kimegy. Én is
 
únom magam,
s csönd van és béke, és ahogy lehúnyom
 
nehéz szemem
és mozdulatlan álmodozva fekszem
 
a semmiben,
látom: egy fej forog le a magasból,
 
lebeg, leszáll,
egy fáradt fej, – érzi, mennyire szánom,
 
s lassan megáll.

 

 

 

A halottak

Elmult a karácsony, az ujév,
s egy nap, január közepén,
soká játszottunk, a kis Klára,
a hétéves Lóci, meg én,
aztán elfáradtam s ledőltem:
– Csak mulassatok, gyerekek! –
s féltve és irigykedve néztem
elhasználatlan testüket,
féltve, hogy megvénülnek ők is,
irigyen, hogy fiatalok,
s Lóci egyszer csak odajött és
fölém, a falra mutatott,
egy arcképre s egy fehér maszkra
s nagyon komoly volt a szava:
– Milyen kár, – mondta szomorúan –
hogy meghalt szegény nagyapa! –
Hm, nagyapa!… A képre néztem
és elszégyeltem magamat:
de rég nem gondoltunk rá!… Néztem
a mosolyt, ami megmaradt
belőle, a bölcs doktor úr-ból,
Mikes Lajosból, s a szines
kréta foltjait és a gipszet –
s arra gondoltam, hogy mi lesz,
ha majd rám is… és meghatottan
kérdeztem: – Mért kár? – a kicsit.
– Mert… – Mondd csak! – Mert, ha élne, most ő
is küldött volna valamit, –
felelt Lóci. Csalódva néztem
rá: – Ezért szeretted? – Igen. –
– S engem is szeretsz? Engemet mért?
– Mert mindenfélét adsz nekem,
hangzott a magyarázat, és én
eltünődtem, hogy csakugyan:
mennyire egymásra szorúlunk,
kicsik, nagyok… – És mondd, fiam,
mondd csak, mit fogsz csinálni, hogyha
én is itt hagylak titeket?
Ugye nem félsz majd? – Persze, hogy nem,
hisz akkorra már nagy leszek
s már tudni fogok pénzt keresni, –
felelt a gyerek. Öröm és
csalódás bujkált a szivemben
és józan megkönnyebbülés,
mégis tovább tudakozódtam,
feszegetve, hogy azután
hogy lesz, mint lesz… – De akkor is fogsz…?
Mennyit fogsz gondolni reám? –
kérdeztem, mintha már a sírból
szólna valaki odakint:
– Hát annyit, amennyit ti őrá, –
válaszolt a gyerek, s megint
a képre mutatott, s gyanítva,
hogy szava talán sziven üt:
– Látom rajtad, hogy a nagyoknak
nincs ilyesmire idejük, –
tette hozzá… – Te is tudod jól, –
mondta még tárgyilagosan,
s ment vissza a villanymotorhoz,
élvezve, hogy búg, hogy rohan
a kék, piros, zöld s szürke taxi,
hogy fut vadúl a cél felé….
Én visszadőltem a diványra
s csak bámultam magam elé
s a játékra s a két gyerekre,
az eleven időbe… S a
képről megértően mosolygott
le ránk a halott nagyapa.

 

 

 

Lóci meg a számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci
épp aludni ment, toll, füzet
s könyv feküdt mellette. – Ma este
mesélsz, ugye? – örvendezett.
– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt
a Szun Vu Kung majomkirályt! –
– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor
kurtábbat… – addig kunyorált
s alkudozott, mig belementem:
– Hát jól van, játsszunk valamit,
csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én
csüggedten folytattam: – De mit? –
– Az ám: mit? – vette át a szót ő
vidáman, s elhelyezkedett,
én meg sóhajtva mellé ültem,
útálva az életemet,
útálva a mát, amely elmult,
és ami jön, a holnapot,
az örök játékot, amelynek
neve kenyéradó robot
s amely precíz s okos lehet, de
rég nincsenek tündérei…
S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit?
Taníts meg engem osztani. –
– Osztani? – Igen. – És a játék? –
– Ez a játék. – Te, mi bajod? –
néztem rá gyanakodva. – Semmi,
csak hát jó volna tudni, hogy
például 865-ben
hányszor van meg a 15,
mert, mondom neked, hogy titok van
mindenféle számok között. –
– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta
Lóci, – mese ez, igazi,
titok, és mint a keresztrejtvényt,
ezt is meg lehet fejteni.
– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe –
mint a keresztrejtvényt, igen! –
S elővettük a számtankönyvet
és egyszerre tündérien
izgalmas lett a téli este
és körénk szállt a túlvilág:
számok nőttek elő a földből
és bujkáltak egymáson át,
szám-törpék, -óriások, -erdők,
önműködő varázslatok,
s mi, mint két vadölő detektív,
fejtettük, gyilkoltuk a sok
titkot, csodát, az iskolában
még ismeretlen tizedes-
törteket mind kiszámitottuk
s úgy találtuk, hogy érdekes,
minden érdekes a világon
s a tündér nem fogy ki soha…
Féltízig eltartott a játék,
aztán Lóci ásitva a
fal fele fordult. – Köszönöm, hogy
meséltél, apu! – mondta még
és elaludt… Szerettem volna
belűlről látni a fejét.

 

 

 

Gyerekek közt

Ördög tudja, min hahotáznak
úgy kint azok a gyerekek!
Negyedórája figyelem már
szobámból a beszédüket,
és elképeszt, hogy bár a legtöbb
harmadik elemibe jár,
mennyit szerepel vicceikben
a svábhegyi beteg szamár.
Ezt a rejtélyes szamarat, meg
a társát, a vizilovat
kenik egymásra, valahányszor
valami szó vagy fordulat
alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!
hogy bőgnek! milyen boldogan!
– Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, –
fiad a viziló, fiam!
fiad a…! – s akit letorkolnak,
az is együtt robban velük.
Ez a vicc? – Elhúzom a számat:
bolond srófra jár az eszük!
Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és
közben vadúl viháncol a
terraszon a nyári gyerekhad,
Lóci meg a táborkara,
tovább viháncol önfeledten
a sok hancúzó kisdiák,
a sok friss test, melyben az élet
most kezdi élvezni magát
és a világot: talál hozzá
anyagot mindig s mindenütt,
hisz mintha hájjal kenegetnék,
úgy kacag minden zsigerük.
Boldog ifjúság, de szamár vagy!…
S megint, de már idegesen,
hallom a viccet, mely örökre
érthetetlen marad nekem,
pedig jó lehet, iszonyú jó…
S egyszerre elhagy a fölény:
övék a perc veleje-magva
és csak a héja az enyém,
a zörgő, száraz magyarázat,
hogy így meg úgy, s hogy persze, na,
kapcsol a képzet és az érzés,
ha nincs is benne logika,
s így tovább… S hirtelen vezényszó
harsan keményen odakint:
– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés
a cserkész-szertartás szerint,
s szavak, Akela, fogadalmak, –
aztán, hogy a fagylalt de jó,
s parancsok, és megint a Svábhegy
betege, meg a viziló – –
S erre már kimegyek közéjük,
a ricsaj hökken és megáll:
mi dolgod e vidám csacsik közt
neked, szomorú, vén szamár?!

 

 

 

Bicikli

Fiamat néztem, már majdnem aludt.
– Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva.
Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. –
– Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a
rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! –
Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt,
a paplant némán a fülére húzta,
s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végső alkura nyílik):
– Legalább irasd rá a kőre, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

 

 

 

Káprázatok

Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,
hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.
Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át
és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,
ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:
uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.
Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima
papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,
uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,
egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.
Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,
szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,
és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):
felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):
közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja
mennyi tény s mennyi mese van):
a fénybe, káprázatba néztem…
S jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,
nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,
én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:
őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem
s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,
valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:
s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –
– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

 

 

 

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

 

 

 

Prológus szerelmi versekhez

Ha énhozzám asszony beszél,
hiába beszél nyelvemen,
jóbarátként is idegen
s benne a tulsó part zenél:
különbség, mely tűnni szeretne,
távolság, mely hív és ölel
és mindig azt idézi fel,
ami egy volt vagy az lehetne.
És ez a legszebb, ez a más,
ez a kettős és gazdag inség,
ez a testvéri idegenség
és békülő találkozás,
reménye a nagy, ősi vágynak,
hogy az Egyben, mely hazavár,
egymáson át visszatalál
a kétfajta emberi állat.
Érzem a törvényt s igazam van:
én magam mindig egy vagyok,
az egyik pólus, a nagyobb,
a férfi-fajta egymagamban;
de a másik: száz meg ezer,
hisz ahogy bennem, mindegyikben
a teljes pólus él a nőkben,
s ha tilt, ha támad: ingerel.
Ezért nem voltam soha hű,
ezért nem voltam soha hűtlen,
ezért szeretek keserűbben,
ezért nem vagyok egyszerű:
a másikban, a századikban
mindig csak egyet szeretek
s mert megőrzöm mindegyiket,
amit írtam, egynek sem írtam:
mind-mind építette a többit,
mint a szám, mely sosincs maga,
hanem tartja s tetőzi a
későbbit s az összes előbbit
s egyszerre zár s egyszerre nyit,
hogy így egy rendszer áramát
kapva lüktethesse tovább
saját erejét s fényeit.
Saját életét s izeit
őrzi bennem s lükteti másban
rejtett s örök feltámadásban
minden asszony és lány, akit
szerettem s aki szeretett:
ne haragudjatok nagyon rám,
máskép csinálnám, hogyha tudnám,
de ez már így rendeltetett.
Ne haragudjatok nagyon rám,
nők, szerelmes barátaim,
mind védik s áldják álmaim,
aki jó volt valaha hozzám,
s ne nézzetek rám szánakozva,
meghalni gazdagon fogok:
a halál minden csókotok
minden üdvét egyszerre hozza.

 

 

 

Tíz éve

Tíz éve, hogy megkívántalak.
Azóta kétszer láttalak,
véletlenül.
Tíz éve hazudom magamnak,
hogy nem akarlak.
És ez a néma szerelem
hogy fáj! és mennyire idegen,
mennyire nem az enyém!
Vagy talán ez az igazi,
s ezért bujnak meg rossz tüzei,
mint pincében a láng? Tiz év
épitette tiz emeletét
azóta életemre, és
mindig félek, hogy az egészet
áttöri, szétszed
minden gerendát és falat
a tűz, s alulról, föl, kicsap,
az éhes tűz, amit valaha
játékból idéztem, szitottam
s azt hittem, hogy befalaztam.
Tiz éve tudom és tagadom,
hogy egy idegen hatalom
rejtett tüze-mérge akar
kiverni, ahogy elhanyagolt betegség
veri sebbel gazdája testét.
És tagadtalak, rontó képzelet,
és borogattam sebeimet,
dobtam prédát eleget
a bestiának, a tűznek
s lett béke, füst lett,
füst és üszök: minden falat
megnyugvás volt, de a fenevad
megint akart, húst, téged akart,
és mert nem adhatlak neki,
most már a ketrecét égeti,
ketrecét, életemet, legalúl,
pincébe fojtva, de zsarnokúl,
tiz éve már, s én csak hazudok
neki, tiz éve hazudok, tudom,
hogy ne fájjon olyan nagyon
ez a szerelem, ez a tiz év,
mely a tiéd,
bár utjaidat elkerültem
s dolgozva és hallgatva tűrtem,
egyre fájóbban s keserűbben.

 

 

 

Vereség és fájdalom

Minden nőben téged kerestelek,
sokáig; lázas testeket
fűtöttem és hűtöttem; némelyik
különb volt, mint te lehetsz.
Szerettek; s fájt, hogy nem te szeretsz.
Bosszút akartam állni rajtad:
megcsaltalak.
Tanultam. Néhány év alatt
minden rejtély semmibe sorvadt
s minden viszonyom fegyvergyakorlat
lett csak, s engedelmes eszközöm
a nő, fájó bravúr,
én voltam az úr
s ugy értettem a húst s törvényeit,
ahogy a gépész a gépeit.
És tetszelegtem az észben, és
mindig kevés
volt a tudásom és mindig tovább
csiszoltam fegyvert s terveket,
s minden nőben téged kerestelek.
S mikor már volt mindenem, amit
akartam, pénz, erő és büszke hit,
lettem megint
gyerek, mint tiz évvel ezelőtt,
és fájt, hogy lehet szeretőd,
s mert ujra éreztem, hogy nem tudom
hidegen megvívni a várt
(nem téged; itt, bennem, az ideált):
istenakaró és naiv fájdalomban
égtem magamban
s ahogy a barbár király, ki a Szent
Róma előtt már megjelent,
meghátrált tisztelettel és
uj hódolt városok ezrei
mind vereség s fájdalom volt neki:
nehéz titkom védelme alatt
visszavontam vágyó hadaimat,
s most zord hazámban elgondolkozom:
mért nem romboltam össze rettegett
és sóvárgott-gyűlölt szépségedet?

 

 

 

Mint járvány vagy zsarnok látogató

Ez is rettenetes, ez a közöny,
s ezek a nyugodt hónapok,
melyekben rád se gondolok
s csak bosszant, amikor
nevedet vagy nevünket valahol
hallom vagy olvasom,
az ujságban, külön, vagy egy lapon,
vagy társaságban – Rettenetes
ez a közöny is:
jobb volna egy mindig-egyforma-friss
érdeklődés, boldogtalan
szerelem, vagy akármi, hogy magam
lássak-tegyek végre valamit
s igazán kivánjalak,
ahogy tiz éve megkivántalak,
oly állandóan! De ez, hogy így
felébredsz bennem, egy kicsit
és néha-néha, akármilyen
forrón és kínosan: ez a régi örökség,
ez a megkötöttség,
ez a túlvilágból elősuhogó
megfoghatatlan, képzelt szerelem,
ez a legrosszabb nekem,
mert olyankor érkezik, amikor
egyéb dolgom van, akármikor,
egészen a tetszése szerint,
fenyegetve, mint
járvány, vagy zsarnok látogató,
aki becsönget, idegen,
hogy megzavarja az életem,
vagy ahogy a tűzvész jön, amit
egy eldobott cigarettavég
vagy észrevétlen szikra szít:
úgy jön, összevissza, ez a szerelem,
úgy gondolok rád, végtelen
sokféleképpen, rád, akiről
alig tudom, ki vagy,
de akit egy mosoly, egy mozdulat
föltámaszt kisértetiesen
s oly édesen,
hogy fájsz, ahogy még soha senkisem.

 

 

 

A tűkör vallomása

– Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!
– Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy.
– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felelj neki, tűkör!
– Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.

 

 

 

Intelem

Ki fájhat legjobban? Ki tudja,
hol vagy a legvédtelenebb?
A nő, akinek odaadtad
rajongó, bolond testedet.
Az önzés, melyre jogot adtál,
szent lesz, szentséges háború,
ellened fordul, őröl és fojt,
mint az angina, mint a szú.
Az önzés, melyre jogot adtál,
előbb sír, aztán követel,
boldog akar lenni, ha célját
romlásoddal éri is el:
míg te, ha eltiprod, kijátszod,
akkor is a zsákmánya vagy:
az ellenséget védi benned
a részvét és a bűntudat.
Ki árthat legtöbbet? Ki tudja,
a tőr szivedig merre vág?
A nő, kinél el mersz aludni,
a nő, aki lelkedbe lát.

 

 

 

Szakítás

Tudod mit? Nem védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.
Elég volt annyi éven át remélni
és várni kiméletesen;
már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
Vállallak, és léted megszüntetem.
Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
de kibírlak, mint bármi mást:
úgy néztelek, mint elmult örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.
Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz;
nincs rád időm. Majd beszélgetünk ujra,
egyszer, talán, ha észretérsz.

 

 

 

Titkos követelés

 
Halj meg, ha meghalok.
 
Nem érdekel, hogy ki-mi vagy,
 
feleség-e vagy szerető
 
s hogy elvitt-e vagy ezután
 
hoz még utamba az idő:
akárki voltál, akárki leszel,
ami enyém volt, nem felejtem el,
s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt,
most találd ki a gondolatomat,
most érezd, ami bennem is titok:
 
halj meg, ha meghalok.
 
Mindig rád gondolok,
 
s habár a szavam neked oly
 
szörnyű, mint nekem a halál,
 
sohsem kérhetek egyebet,
 
mert csak igy nem fáj, ami fáj:
csak igy nem fáj annyira az, amit
a nyomorult vég majd rám kényszerít,
a lemondás, a teljes vereség,
az, hogy más vigan éli életét,
hogy lehetsz, mikor én már rothadok:
 
halj meg, ha meghalok.
 
Mindig rád gondolok,
 
s félek, hogy egyszer nem birom
 
(már alig birom) csöndesen
 
ismételni, ugy zsivalyog,
 
háborog minden idegem:
halj meg, akárki voltál, vagy s leszel,
halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell,
ki kéne mondanom szégyenemet,
hogy érzem, milyen kegyetlen leszek,
mily régimódi, keleti vagyok:
 
halj meg, ha meghalok.
 
Mindig rád gondolok.
 
Ne irtózz tőlem: a szivem
 
csak szerelem és fájdalom:
 
élve is csak az volt enyém,
 
ami egészen birtokom.
S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy
nem vihetem magammal a világot,
keserű, sötét, féltékeny vagyok,
gyűlölök mindent, amit itt hagyok.
Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok:
 
halj meg, ha meghalok!

 

 

 

Ujjaink

Ugy bújtak össze ujjaink,
csókolva egymást kétszer öt
combjukkal, mint szeretkező,
fantasztikus kis állatok;
úgy fuldokoltak ujjaink
egymásban tehetetlenűl,
mint elitélt, vak rabok a
halál ketrec-vasai közt;
irígyeinktől ujjaink
mégis oly percet loptak el,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtunk végig azalatt;
aztán a két kéz úgy pihent
egymásban mozdulatlanúl,
mint két öngyilkos szerető,
akit már együtt fed a föld.

 

 

 

Csók

Egy csók: a szem
kezdte, vagy a szív, –
mint néma kiáltás
ömlött ki a szánkra:
valamit akartunk
mondani, biztos,
egyet, ugyanazt,
s nem volt idő rá:
egy csók: a szemből
indult, vagy a szívből
s ajkunkra húzta
éhezni a lelket:
valami forró
csordult ki belőlünk,
édesen,
mint méz a virágból:
és már csak a két száj
élt, összetapadva,
két meztelen állat,
és ette a csókot.

 

 

 

Piros kis húsbarlang a szád

Piros kis húsbarlang a szád,
piros a csókod, pirosak
tested mély titkai, piros
szikrák lepik el agyamat.
Piros, vérpiros remegés
húsod a fehér bőr alatt,
egymásbanyíló ereink
folyama pirosan szakad.
Piros vakságba merülök,
piros melegbe, megdagadt,
édes selymekbe, eleven
kapcsok közt, melyeknek harap
piros és puha ajka, jaj,
megfúlnak számon a szavak
s piros halálba temet egy
megsüketítő pillanat.

 

 

 

Még egyszer

Piros kis húsbarlang a szád,
nézlek és nézel, elakad
a szivem s érzem: már nem én
akarom akaratomat.
Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bőr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat.
Ha mi szólnánk, részegen is
azt mondanánk, hogy nem szabad.
Két néma tolmács dönti el,
hogy ki vagyok és hogy ki vagy.
A két néma őrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és elborít
egy rettenetes pillanat.

 

 

 

Kiránduláson

Jólesett látni a hegyoldalon,
kiránduláskor, az emelkedő
úton, előttem, férfi- s nő-barátok
között, az édes nyárban, jólesett
és megnyugtatott látni gondtalan
lábadat és bokádat, derekad
feszülését s a csípőringató
két comb fiatal mozdulatait,
amint a rövid sportruha alatt
lassan szétnyíltak és összehajoltak
húsodban a csontok, forogtak a
csuklók, szabályos együttműködéssel
emelve egymást az emelkedő
úton, előttem, s egyenkint mutatva
a dolgozó test szép gépezetében
a csontváz élő alkatrészeit:
jólesett látni, hogy ott mégy előttem.
És néztelek, nyugodtan, ahogy a
kocsis nézi kocogó szekere
bakjáról a jólismert lovakat,
sohasem únva meg a szétdobált
lábak ollózását, az eleven
csont-hús-játékot, testvér-állatok
mozgásának ős-örök ütemét.

 

 

 

Mint még sohasem

Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen
s meglesni, uj gyönyörüségben,
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem
és mind, ami építi kint s bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kinálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani
s vigyázva összerakni ujra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.

 

 

 

Latrok

Erényeink voltak a nézők,
az igazak, kik gőgös ésszel
félreállottak megvetéssel,
mások hozzánk léptek, leköptek,
volt, aki sírt, itt-ott röhögtek,
s e furcsa ünnepség felett
az álom néma zsivajában
középkori komor talárban
trónolt bíránk, a lelkiismeret.
S te fenn csüggtél a testemen
és én is fenn a tieden,
hová, latrokat, két keresztre
fölfeszített a szerelem,
kinyujtóztatva, felszögezve
széttárt karomra tégedet,
széttárt karodra, meztelen
húsodra zárva engemet,
hogy egy csókban szánktól egész
egymásbakulcsolt lábainkig
s egymást emelve s tartva mindig
együtt ölelje össze két
karunk bűnünknek bonthatatlan
gyönyörüségét s szégyenét,
mialatt kínunkban, közönség,
gőgösen és megvetve, mint
az igazság pribékjei,
gyönyörködtek erényeink.

 

 

 

Gyönyör

Végy karjaidba, legvégső menekvés,
gyönyör, kínom, szomoruságom,
üdvösségem, nyomoruságom –
befogtál, hát most légy menekvés,
hogy amikor mindenki megtagad,
legalább benned lehessek szabad.
Kifosztottál és meggyötörtél,
hát jó, itt maradok veled,
ne lássak, fogd be szememet
s altasd, akit eddig gyötörtél;
oda remény s minden okosság:
senkinek sincs több joga hozzád!
Legjobb asszonyom elraboltad,
szeretőim összecserélted,
bitang utakra buktam érted
és az utak földaraboltak,
hogy mindenütt jussak neked:
segíts, mert megszenvedtelek.
De most olyan légy, mint soha,
száz kézzel tudj most simogatni,
ezer káprázattal becsapni
s bepólyázni, mint még soha,
jó hús-ágyadban, karjaidban,
ahol eddig mindig csak sírtam.
Tegnap még vezekelni vágytam,
csöndet kértem és partokat. –
Vége, nincs többé kegyelem.
Te vagy csak, testi szerelem,
szemed minden vergődő sziven átlát:
forditsd el rólam az igazak átkát!

 

 

 

Köszönöm, hogy szerettelek

Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bujtál
s több és jobb voltál minden ujnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
Ágyadtól most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém s a messzi hála –
ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.

 

 

 

Emlék

Mindig eszembe jut, ahogy
jöttünk a dombról lefelé,
tavaszi fényben, délután.
Egy virágzó cseresznyefa
alatt megálltál, ágai
körülbókoltak, s gyönyörű
ajándékából sisakot
kötöttem a fejedre, szép
fehér-fekete koszorút.
Most tél van és te messze vagy.
De tegnap elmentem megint
a dombra, a bokrok közé,
megcsókoltam a fű helyét,
ahol hevertünk, azután
soká álltam a fa alatt
és zuzmarás ágaiból
szép arcod emléke köré
koszorút kötöttem megint.
És ijesztő volt üresen
a fehér-fekete keret,
és még ijesztőbb, mikor a
régi arc benne megjelent:
úgy éreztem, megöltelek,
vagy hogy csak én teremtelek,
a csókodat éreztem és
szinte sikoltott a szivem:
nem álom voltál tavaly is?

 

 

 

Itt, bent

Gyűlöltelek, silányság, becstelenség,
képmutatás, tévelygés, butaság,
s trombitáltam az értelem szavát:
Igazság! Fény! Rendet, ne vakszerencsét!
És látom, hogy a butaság a jó
és zülleszt a bölcs kiábrándulás
és szent menedék minden öncsalás
és jaj, mindenki szemétrevaló.
Súgóm, hiúság, vigasztalsz? Hiába:
kifelé szónokolj, öreg szamár!
Irígylem a kutyát is a napon.
Itt, bent, rossz minden! Mi lesz? Nem tudom.
Még egy sereg undok kín. S nemsokára
az életnél is undokabb halál.

 

 

 

Álmok

Álmok? Elég volt. Lelkem menekűl és
szárnyaszegetten hull a vég felé.
Húsz évig hittem, hogy erő a tűrés,
s most felsírok: …a nyomorúltaké!

 

 

 

Tapasztalatok

Szidtam a gazdag életet,
de most már kezdek néha félni;
rámnéz és mosolyog a pénz:
– Mit tudsz te rólam? Csak beszélni!

 

 

 

Radír

Pár év látszat-életet, azt hiszem,
megtakarít egy jó és bölcs radír:
kitörli a világból csendesen,
amit a hiú ceruza leír.

 

 

 

Gyönge szív

– Ne várd be! Hit és vágy gyanús!
Mért holnap? Ma, ha kell!
Elhagy úgyis a nő, a barát,
jobb, ha te hagyod el! –
Igy oktat, biztat erőre
az erőtlen szív dacosan
s eldobja, sírva, előre,
azt is, amije van,
és mint maga tolvaja, koldus,
hogy élhessen legalább,
tékozló gőgje e gyilkos
vigasszal védi magát:
– Készülj a rosszra, ne várj soha mást,
különben nem birod el;
szakítsd, ami szakadni akar,
mást úgysem érdemel! –
Holnap, gonosz angyal, a boldog
remény fátylaiba
hiába rejtezel, átlát
naiv álmaidon a ma!
Ha csak ára volna a késő
örömnek a rettegés,
azt mondanám szivemnek:
tűrj és várj, bármi nehéz;
de büszke gyöngeségem
nem hihet semminek,
ezért dúdolom egyre
bolond énekemet:
– Szakitsd, ami szakadni akar,
mást úgysem érdemel;
hagyd el, aki ma még szeret,
különben ő hagy el!

 

 

 

A buta szív

Jaj, de buta vagy, óh de buta, szívem,
hogy törődsz a világgal, ezzel, azzal,
s közbeszólsz, reagálsz olyan ügyekre,
melyekhez csak a csorda kapcsa fűzhet!
Felejtetted a háborút: a szörnyű
nagy parancsot, az egyetlent, az élet
rettentő közönyét és zagyvaságát
s újra fáj, hogy a gyönge jót legyűrik
és örülsz, ha bolondok észretérnek.
Azt mondtad, hogy únod a Földet és hogy
már nem tartod az embert fontosabbnak,
mint a füvet, a bogarat a fű közt
vagy a dongó csillagokat az égen:
árulója akartál lenni aljas
fajtádnak, de isteni magányod
megzavarta a gyöngeség, a részvét,
s az idő szemete, az események.
Jaj, de buta vagy, óh, de buta, szívem,
megrovod, hogy a ronda ronda és hogy
a rabló rabol és mindenki bérenc:
mint a többiek, úgy akarsz, vitázol,
mint a többiek, úgy remélsz, olyan vagy…
Jaj, de buta vagy, óh, de buta, szívem!
 

(1933)

 

 

 

Könyörgés a megváltásért

Csókolj, de ne tudjam, ki vagy,
másképp nem váltasz meg, Remény,
s elhessentlek, hogy én, csak én
áltatom veled magamat.
Légy nálam százszor okosabb
s ugy jőjj, irgalmas tünemény,
gyanakvásom gyémántkemény,
nem törheti át gondolat:
belűlről jőjj, zene, kavargó,
vagy mint amit a vakon alvó
hús lát, az álomtestü kéj,
és úgy részegíts, szent titok,
hisz ébren én mindenkinél
nagyobb ellenségem vagyok!

 

 

 

A tékozló fiú csalódása

Templom volt? kincstár? – nem tudom. Apám
hívott. Álmodtam. Nagyon szomorú
voltam én akkor, eltévedt fiú,
ő meg az isten. Álmodtam csupán,
s rögtön indultam. Mentem, láthatatlan
lépcsőkön, felhők közt, aranyszobák
sorain, száz gyémántcsarnokon át,
a trón felé, siettem már, szaladtam
és magamban előre mondogattam,
hogy mit mondok majd neki:
hogy mit mondok majd neki: – Nézd, apám,
hogy összetörtem! Életem talán
végső sivatag, üres, szomorú.
Nem vagyok így se tékozló fiú,
és moslékot kell ennem, rab napok
maradéka, mit életnek kapok
s nincs senkim a nagy városban, amelynek
neve a Föld, és csak férgek teremnek
agyamban és lelkemben, keserű
bölcsességek, és oly halálizű
gondolatok, hogy azt hiszem, csupán
rémálom ez a bitang sors. Apám,
nézz kezeimre: ím, megkérgesedtek,
nézz álmaimra: mind megférgesedtek,
nézz két karomra: inai szakadtak,
nézz lábaimra: fájnak, megdagadtak,
nézz robotomra: csupa sietés,
mégsem érek rá már semmire, és
nézz asszonyomra, gyermekemre, nézd
lelkemet, e folytonos remegést,
nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked,
hisz nyomorult testembe te lehelted!
Apám, nézz rám s nézd üldözőimet,
akik elszedték fegyvereimet
s minden reménytől megraboltak, úgy,
hogy már csak a kárhozatba visz út,
mert nincs erőm, nincs hitem és csupán
kétségbeesett roncs vagyok. Apám,
te vagy az úr s én vagyok a fiad,
elpusztulok, ne hagyj…
elpusztulok, ne hagyj… Ajtó s lakat
pattant előttem, ahogy az apám
felé szaladtam – álmodtam csupán –
templomba, vagy kincstárba, nem tudom,
s míg felhők közt a mennyei uton
vitt valami rettentő félelem,
forró imáktól zengett a fejem.
S elértem a trónjához – óh, csupán
álmodtam – s ott nem nyilt szóra a szám
a szégyentől s reménytől – sohasem
tudtam, hogy ennyire az istenem,
soha még, hogy ennyire egy velem –
csak vártam, mondom… És ő szólt:
csak vártam, mondom… És ő szólt: – Fiam,
hozzámtaláltál? – hangja boldogan
csengett, mint földi nagyapák szava,
mikor térdükhöz fut az unoka –
Hozzámtaláltál? – álom volt csupán –
Megjöttél végre, tékozló fiú?
– s szava vád volt és hangja szomorú,
ahogy beszélt. – Azt hittem néha, hogy
csak jársz-kelsz a világban boldogan
s elfelejtetted apádat, fiam! –
Ezt mondta. Én sirva álltam előtte
s rongyaimat pirulva fogtam össze,
hogy a tündöklő szent trónhoz ne érjen,
és egyszerre csak megingott a térdem
s elébe hulltam, s amit, míg szaladtam,
száz csarnokon át, forgattam agyamban,
minden rettegő szenvedésemet,
ami üldözött, tűz és rémület,
el akartam zokogni, ott, apám
lábainál, – óh, álmodtam csupán,
azt hittem!
azt hittem! De ajkam, mely szóra nyílt,
lassan s rémülten bezárult megint.
Lassan s rémülten felálltam. Szemem
lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát, az apám
arcát, s azt hittem, hogy álom csupán,
de nem álom volt, tűz volt s rémület:
apám nem látta szenvedésemet,
nem látta két kezem megkérgesedve,
nem látta álmaim megférgesedve,
nem látta, hogy lábam kinná dagadt,
nem látta pokoli napjaimat,
semmit se látott belőlem!… – Csak én
láttam, hogy titkos hályog van szemén
és hogy csak nézi, nézi a világot
s nem látja! jaj, nem lát és sohse látott!
Csak én láttam – óh, mért nem volt csupán
álom! – csak én láttam, hogy az apám,
akit oly forrón kértem, hogy segítsen:
az isten vak, az apám, vak az isten!
Lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát a szemem,
és nem birtam már kérni, szólni se,
s mint fenékigfagyott tenger vize,
úgy megnémult a kétségbeesés,
úgy megbénult bennem az élet, és
csak néztem, mint egy életreriadt holt,
csak néztem istent, istent, aki vak volt
s nem tudhatta, ki vagyok s mit tegyen.
Lassan s rémülten, mint még sohasem,
elfordultam apámtól, nesztelen,
s ott hagytam a trónusán – – Száz arany
termen át némán vonszoltam magam
s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán
keresztűl, – jaj, nem álom volt csupán! –
s megfagyott szívvel, aggyal és örökre
társtalanúl tértem vissza a földre.

 

 

 

Fegyvertelen

Nem akartam én semmi rosszat,
mégis hallom mindenfelől,
hogy szidnak az igazi rosszak,
hogy szidnak az ostoba jók.
Sajnálok minden átkozót:
kár tékozolni mocskukat,
dobok én követ és sarat
eleget elmult éveimre!
Mert büszkélkedni még ki merne,
ha, mint én, oly szörnyen csalódott?
Megútáltam hitet és csókot
s nincs árulás, mely nekem ujság
és a szánalmas kis tanulság,
amit szereztem, annyi csak,
hogy: ember, rejtsd el magadat!
Én mást tettem, őszinte voltam,
a tolvajnyelvet még nem tudtam,
gyermeki szám kimondta nyomban,
ami csak az eszembe ötlött,
s nem titkoltam, hogy sokszor ördög
ficánkolt a bőröm alatt.
Szerettem barátaimat
és lettek ellenségeim,
s akik egykor elcsábitottak,
gyaláznak mindenféle nők.
Jaj, mért beszéltem, minek éltem,
mért nem bujtam meg valahol
a hazugság száz rejtekén,
hisz jobb és tisztább vagyok én,
mint azok, akik megitélnek!
– Nem akartam én semmi rosszat
s most szidnak az igazi rosszak,
mert, jaj, bután őszinte voltam,
amit más gondolt, én kimondtam,
üldözött vagyok nagy kinomban
és nem értek ma sem a nyelvén
a földi és égi gonosznak:
egész életem összeroskadt,
porba hanyatlott a fejem, –
itt fekszem most, fegyvertelen,
s minden gazember megtaposhat!

 

 

 

Ének és visszhang

Szóltam szivemhez: – Nos, beszélj! –
– Ne félj,
lassan elmúlik a veszély,
– dobogta szivem melegen –
és ha ér is még sérelem,
legtöbbje már csak tévedés,
hiszen hámlik a gyűlölet,
mely éveid ruhája lett,
rádhúzott, csúf fegyencruha.
Ne félj,
temelléd pártol a veszély
s nem lesz már rabruhád soha,
hisz te csókoltad a kezet,
amely ellened vétkezett,
s nemsoká ellenség s barát
pirúlni fog, ha belelát
tisztaságodba. A veszély
elmúlik lassan, csak ne félj,
csak ne felejtsd, hogy gyenge vagy
és az a naiv indulat,
amely nélkül az Igazat
nem lehet szolgálni se, csak
kintről látszott rajtad haragnak.
Ne félj, elmúlik a veszély,
s ha gyötrelmeid megmaradnak,
biróúl őrzöd meg magadnak
a kételyt is, és ellenőrnek.
Ma még néha házadra törnek
rossz szemek, szavak és betűk:
ők még nem tudják, hogy előtted
sírni és térdepelni kell,
és hogy te sosem űzöd el,
hanem siratod s szánod őket,
ellenségeid seregét.
S ez így van jól, mert hogy lehetnél
egyszerre első és utolsó,
ha kardot sohasem emelnél
saját szived és lelked ellen?
Jaj, vakok, akik ostoroznak,
de már ne félj,
lassan elmúlik a veszély,
csak ne állj ellen a gonosznak! –
Igy dobogott forró szivem,
s hallottam, jaj, hallottam én,
távoli, vén hegyek kövén
hogy visszhangzott az énekem:
– Mily szemtelen!
– zúgta felém a messzi hang. –
Azt meri hinni a bitang,
hogy nincs számára több veszély,
ha így beszél!
Csak azért alázza magát,
hogy pirúljon a jóbarát,
és azért szenteskedik így,
hogy ne lássák, milyen irígy.
Ostort rá, a képmutatóra,
hisz e jóság-bolseviki
a nyakunkat kitekeri,
ha mi
nem fogjuk kutyaszoritóba.
Itt a veszély!
Ne higyjétek, amit beszél:
ravasz, pimasz, – már fejtegettem,
milyen önző és mily kegyetlen,
s mennyire maga szenvedését
sírta, mikor azt sírta, hogy
pénzt! és: prolik! és: rossz az éhség!
Most is hamis húrt pengetett,
vigyázzatok: uj tőrt vetett
s azt várja, hogy ne ostorozzuk,
de szép lassan tisztára mossuk.
Vigyázzatok, alázata
rabruha helyett álruha
s lelke, mikor Krisztust beszél,
mint a sátán, olyan kevély! –
Igy feleselt vissza az ének,
és jaj, jaj, úgy feleltem én,
ahogy felelnek a kevélyek:
vállaltam némán mind a vádat,
ütésnek tartottam orcámat,
bűnösökért mondtam imámat,
de a dac kinyitotta számat
s mondta, amit mondani gazság:
– Én vagyok mégis az Igazság!

 

 

 

A siker szégyene

Milyen jólesik, hogy dicsérnek,
májam hízik, pöffeszkedik, –
enyhülök, mosolygok, pedig
nekem, az igazi kevélynek,
ki gáncsot és gyalázatot
s mellőzést némán fogadok
tőled, aljas és buta élet,
megszégyenités a dicséret.
Szeretném megütni magam,
amért annyi vigasztalan
év után örülni tudok
bárki szavának és szivének,
s szeretném kikiáltani:
„Ha van itt bíró valaki,
hát én vagyok! S én magamat
már rég megmértem, és kevés
az a kis kielégülés,
mit egy-egy bók öröme ad:
évek és álmok isteni
és ördögi kalandjai
során nem erre vártam én,
dsungelt nem ezért jártam én,
Sarkot át nem ezért repűltem,
nem ezért tűrtem és hevűltem
s felhőbefutó palotát
nem ezért, – kincseket s hatalmat
nem ilyen olcsó diadalnak
terveztem és csináltam én,
hanem hogy majd saját magamnak
megfeleljek s lássam müvét,
kész müvét kezemnek s agyamnak,
s mindent előre láttam én,
láttam, láttam már akkor is,
amikor még porban, nyomorban
laktam a magány odvait,
de moslékon tengődve is
minden érdem királya voltam,
kinek tíz ország népe tapsol.”
S mégis mosolygok, s mosolyogtam,
és gyöngeségem összekapcsol
itt is, ott is, ezzel meg azzal,
gyáva hizelgővel, nemessel,
néha baráttal, érdemessel,
s néha csak egy gazdag pimasszal,
aki egész lelkére vak
s nem sejti mámorát a fénynek.
Fáj a szégyen, fáj, hogy dicsértek
s hogy gőgöm s dacom nem maradt
mindenkitől, mindenkitől,
minden idegentől szabad!

 

 

 

A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak (amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart) akik
enyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szivvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekémre rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémúl a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az uj barázdát!

 

 

 

Angyal

Égbe vágytam, nem sikerűlt.
S most az kéne, amit a hernyó,
mikor érzi, hogy élni nem jó
és bőre ráncos és kihűlt:
begubózni és elaludni
s hinni, hogy ujjászületek,
szebb, tisztább és könnyebb leszek,
méltó a magasságba jutni.
Az én gubóm a sír… Belűl
ráncosodik már és kihűl
életem, e gyarló kisérlet.
Félek elaludni… Te sződd,
te csak sződd boldog szemfedőd:
benned angyal lakik, te féreg!

 

 

 

Szeneka halála

Puhább a halál karja sem lesz,
nincs asszony, aki úgy ölel,
meleg húsoddal körülömlesz,
és csókod, ajkad százezer.
Mintha a testem folytatása
volnál, úgy kapcsolsz kéjesen
a külső és hideg világba,
amely csak sírnak jó nekem.
Igyál ki, víz! Altass el, édes
elvérzés! Vad gyönyörüség ez:
határaim nyilnak, lebegnek,
s te a könnyülő végtelennek
sodrán ringatsz már valahol,
bilincs, aki feloldozol!

 

 

 

Vizió egy hangversenyen

Szólt a zene, s egyszerre csak,
mint aki meghal, zsugorodtam,
transzformátor agyam becsuktam
s végül már csak egy pici mag
maradtam, csupasz öntudat:
a mester, akire figyeltünk,
a fény, a szinpad, minden eltünt,
s én megláttam az Igazat.
Éj s csönd a tündöklő terem,
csak a fül tarkázza s a szem
az egyforma feketeséget…
Éj s csönd a harsogó világ,
vak rezgések viszketik át
a végtelent… S ez volt az élet?

 

 

 

A festő a függöny előtt

– Prológus egy operaházi ünnepélyhez –
A darabban, melyet most látni fognak,
hölgyeim és uraim,
az emberi lélek
az idő és a szín;
a mese pedig, a cselekmény,
az, hogy a szív dobog
s kínja, álma és öröme
évezredeken átragyog.
Szóval: a nő s a müvészet a témánk…
Oh, hogy unom,
hogy utálom már sokszor, ami
gyönyöröm és kinom:
mintha tudásom büntetése
volna a szobor, a vers, a kép,
irtózva nézek
mindent, ami szép.
Mert zsarnok a szépség! Mindenütt
kivillan az anyag
burkából, mint összhang, ragyogás,
arány vagy gondolat,
mint bujtogató hatalom, vagy
magunk-gyártotta titok,
s mi ugy fürkésszük, magyarázzuk,
ahogy az eget a papok,
s törvénynél keményebb parancsra,
melyet magunk hozunk,
sóvárgó rabként robotolva
müveinkkel imádkozunk
egy furcsa Istenhez, aki
nem védi a híveit
s a hitetlen tömeg elől
félve elrejtezik.
Rajongók népe, védtelen nép,
szökevény az istenünk,
tündéri zsarnok, a szeretőnk,
akit nem ismerünk,
varázs, melyet a semmibe
maga a látó szem vetít, –
de ha szörnyű az élet, legalább
az álom üdvözít.
Nyilj hát ki, Tárlat: tárd elénk,
amit a Szépség alkotott,
mutasd meg örök kincseivel
a tűnő pillanatot!
Egy túlvilág vonul fel itt
az idő vándor falain –
De mi marad meg mibelőlünk,
hölgyeim és uraim?

 

 

 

Első éjszaka Kairóban

Szombaton az Adria dajkált,
másnap Hellász maradt tova,
hétfőn Kréta mellett hajóztunk
s kedden jött Alexandria;
aztán fehér expressz röpített…
Még egy nap, s itt volna Szudán!
…Sivatag, pálmák, s befutottunk
Kairóba este tíz után.
Mint bolond szökevényt a bűn, úgy
dobott a véletlen ide.
Már lefeküdtem… Kint a Nílus…
Nézek vissza, a semmibe.
Látom, hogy jövök… a Dunától
a Földközi tengeren át…
Öt nap, ötezer kép kavarja
agyamban szent zűrzavarát.
Ötezer kép!… De gyönyörű volt
tegnap a víz: lement a nap,
mozgalmas és puha sötétben
usztunk a csillagok alatt,
s feljött a hold… Alszom?… Mosolygok:
ha ez álom, örökre tart!
Most tudom csak, mi a szabadság,
mi a parttalanság s a part.
Most, e káprázó rohanásban
nyílt elém először a Föld;
mint drága nőt, úgy simogattam
testét, ezt a roppant gyönyört,
éreztem hátát, görbülését
s kincseibe, titkaiba
szédülve most lettem a Csillag
igazi fia, vándora.
Óh utazás, őrült szerelmem!
Óh, törni az abroncsokat!…
De józanodj már, mámoros szív,
állitsd le mozid, lázas agy!
Csoda hozott, csoda, tudod már,
s itt vagy, – hát mit lelkendezel?
Hiszen, hogy élsz, a másik útat
szintén az inditotta el,
a véletlen… Hogy zúg a város!
Ugy látszik, nappal csak henyél:
idegen zajok villogását
kavarja szobámba az éj…
Óh, Föld!… Egyiptom!… A vonatból
láttalak, kék piramisok!…
Holnap: a Szfinksz!… Igen, pihenni…
De félig még uton vagyok,
félig még most is, itt, az ágyban,
itt is utazom… Ébredek
s elalszom ujra… S ujra látom,
tegnap és holnap hogy pereg:
Trieszt, Velence, Kréta… Reggel
teve visz majd a homokon…
Elalhatok, megvagy, Valóság,
végre nemcsak álmodozom!
Első éjszakám Kairóban!…
Csukódjatok, mohó szemek.
Mint a hasisevőt az álma,
az öt nap ugy kimeritett…
Most már nem szökik meg a messze,
tovább őrködni céltalan:
ez a másvilág, ide vágytál,
a nagy kalandnak vége van.
Első éjszaka Kairóban,
nevetem s áldom a szivem.
Az első éj… S gyűröm a párnát,
és az utiláz elpihen.
Mint a halál, fékez az álom,
meghal, ami eddig sodort…
Kairó a semmibe süllyed
s a tengerből feljön a hold.

 

 

 

Ramzesz kolosszusán

Lehet, hogy mint egy rossz gyerek, vagy
mint egy vad néger vagy cigány,
de egyszer ott ugráltam én is
a faraó kolosszusán.
Az óriás szobrot régesrég
hanyatt döntötte az idő;
(urát láttam a múzeumban,
Ramzesz volt, a Nagy, a Dicső,
II. Ramzesz, majdnem Isten,
itt szobor, ott meg múmia):
rajta mászkáltam, a halálon
az élet egy pillanata.
Valami nyomorult oázis
zöldelt köröttünk. Beduin
rajkók hancuroztak a fák közt
és Ramzesz letört lábain,
de a nagy kőtest maga ép volt,
kemény gránit vagy diorit,
megbírta a kiváncsi vándort,
aki ügyetlen s egy kicsit
illetlen a fejére s onnan
lassan le a hasára ment
és mert nem tudott mit csinálni,
az egyik combján megpihent.
Ott ültem, igen, ott hevertem
az áthevült kolosszuson.
Fütyörésztem, s közönyös voltam,
oly közönyös, mint a majom,
vagy a madár, kit útja arra
vezet a sivatagon át,
s mint azok, én is jóizűen
ettem az édes datolyát,
bár közben tudtam, hogy bizony csak
hazudom a nyugalmat, és
úgy száll fölöttem az idő, mint
egy szakadatlan temetés.
Régi emlékem ez a kép. De
nem egyszer látom magamat
ma is a nagy szobron, a pálmák
lyukas napernyői alatt,
és hallom, ahogy a halállal
bizalmaskodva, csendesen
fütyörészek, csakhogy ne kelljen
káromkodnom az életen.
És egyre jobban félek, egyre
jobban szorongat valami,
amit akkor elhessegettem
s most se merek kimondani:
– Gyerekek gyerekeskedése
minden!… – nevetek fanyaran,
de belül szédülök, kiáltok,
sikoltok, mint aki zuhan.

 

 

 

Dsuang Dszi csontjai

Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén
Csang-Heng, a költő, csavarogni vitt.
Zúzos ősz volt… Nyolc országot bejártunk
s egyszerre csak egy ember csontjait
láttam az út mellett a sivatagban.
Leszálltunk és Csang-Heng a dérlepett
csontvázhoz hajolt: – Ki voltál, barátom?
– kérdezte búsan. – Mi történt veled?
Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő
tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár,
az árvíz söpört ide valahonnan?
Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –
Halk visszhang zizzent: – Szung fia, Dsuang Dszi
 
voltam; azt mondják, isteni;
lelkem minden csúcsokon túlrepült, de
 
így se tudott megmenteni. –
Vezetőm elrémült: – Te? Te? A mester,
Dsuang Dszi voltál? Tízezer imát
mondok az ég s föld minden istenének,
csakhogy feltámadj és élj! A saját
szememet ültetem a koponyádba,
nyelvemet zörgő szádba, húst rakok,
magamból rakok húst a csontjaidra,
és itt a szivem… Mester, akarod,
akarsz élni? – Megint zizzent a válasz:
 
– Meghaltam és most pihenek.
Mig éltem, zavar és háboru voltam,
 
s jobb a tél, mint a kikelet?
Amit a hús szeret, a gyönyör és gőg
 
nem illanóbb-e, mint a por?
Menjek vissza az őrületbe, vissza
 
a lázbeteg földre, ahol
megint vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny
 
tűztánca ugrálna körűl
és könny kínozna, amennyit a késő
 
bánat soha le nem törűl?
Beszélgettem csontokkal egykor én is
 
éppen úgy, ahogy te velem,
de most már ismerem az Örök Útat
 
s mosolygok a földieken:
olvasd, amit megírtam, neked abban
 
él csak, ami Dsuang Dszi volt;
én a királyi mindenség vagyok már
 
s ékszerem a nap és a hold:
szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,
 
piszkolj és nem fog a piszok:
nem sietek, és szállok, mint a villám,
 
nem jöttem, mégis itt vagyok. –
Így beszélt és eltünt a hang, hiába
hivtuk. Köröttünk kisérteties
fény suhogta be a nagy eget. Aztán
Csang-Heng a szent csontokat egy diszes
selyemkendőben eltemette… Lassan
hazaindultunk. – – S mikor hirtelen
felébredtem, otthon, a lámpa mellett
egy nyitott könyvet tartott a kezem.

 

 

 

Buddha válaszol

Harmadnapja ölelsz: „Isten, csak egy szót!”
Harmadéje: „Szent szobor, a szivem fáj!”
„Minden rossz!” sírod, s „Hogy éljek?”… Figyelj hát
örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó.
Ha van szeretőd, fiad, feleséged,
elveszítheted őket, s a szived fáj.
Mondd velem: a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Ha nincs szeretőd, fiad, feleséged,
még vágyhatsz rájuk, és csak a szived fáj.
Mondd újra: …a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Ha segíteni akarsz a szegényen,
bármit teszel, kevés lesz, s a szived fáj.
Mondd százszor: …a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Tenger kincs ura, gazdagok között élsz?
Versenyük gonosszá tesz, s a szived fáj.
Az imagép morajlik: …semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.
Prédikálsz? Láng vagy? Ostort fogsz a bűnre?
Düh s undor emészt, s megint a szived fáj.
Légy magad a gép: …semmi, semmi kapcsot!
Légy magad a hang: …mint bőrét a kígyó!
Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög
csábit vagy ijeszt, mindig a szived fáj:
tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,
felejtsd multadat, mint bőrét a kígyó!
Mert születtél, s meghalsz, s ha nem igy éltél,
mindig uj kínra születsz, s a szived fáj:
tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,
felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó!
Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.
Ha vitázol, győzni akarsz, s szived fáj.
Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,
s elfelejtelek, mint bőrét a kígyó.

 

 

 

Más világok

– Kleist Amphitryonjának fordítása közben –
Hol vagyok? Hol jártam? Mint tündéri sírból,
káprázva ébredek könyvből és papírból,
írásból, betűből… A kis korcsmakertet,
ahova beültem, alig ismerem meg;
de kakuk szól, méh döng, tapintom a lócát,
csurog a nyár zsírja, – ez, ez a valóság.
Csurog a nap zsírja (aranya, ha így szebb),
forrnak a virágok, nyári szagok, ízek…
Olvastam, dolgoztam, s most csodálkozom, hogy
mig itt a szabadban versekkel bajlódom,
úgy áthalhatok a régi történetbe,
mintha az a világ is igazi lenne.
Igazi világ az! Száz-százharminc éve,
hogy a szeretőjét s magát agyonlőtte
a Költő, akinek lelke ma betöltött,
s bár égi tréfája, melyet ujraköltök,
háromezer évvel előbb is mese volt,
szivem-eszem az Ő szíve és esze volt:
az Övé! s azoké! akiktől ő kapta!…
Ugy ültem itt, mintha Ő ült és írt volna:
kicserélt, elvitte körűlem a kertet,
a százharminc évet, a mát, Budapestet,
kilopott magamból, – mutatni, hogy élek,
tán önvédelem, hogy magamról beszélek.
Nem, nem, csak sodorjon az álom, a tenger,
a halott tovább él, mint a testi ember,
tovább él a szellem: a többi hatalom
a meglevőn babrál, a földi anyagon,
azt tologatja csak hátra meg előre
s mint gyümölcs kukaca, fordul ki belőle:
de engem – engem is – más világok várnak,
időtlen hatalom anyagába zárnak,
oda, honnan küldtek, oda, hol most jártam,
s mint bennem az ősök, az én örök árnyam
épúgy ébred egykor a fehér papírból,
ha engem idéz majd utódom a sírból.

 

 

 

Személytelen

Nem téved el, mint én magamban,
aki csak egyfélét akar;
rajtam bosszút állt a zavar,
mert mindent ismerni akartam.
Minden ellenség csábitott.
– Tán a másik! – mondtam hitetlen
s addig szidtam, míg megszerettem
az idegen gondolatot.
De nőttem és tágúltam egyre
és lettem mindig igazabb,
kitoltam határaimat,
kitoltam a személytelenbe:
hozzám már annak sincs köze,
amit néha magam cselekszem,
s szánok mindenkit, mint az isten,
kinek mindenki gyermeke.

 

 

 

Beszélgetés egy gyufaszállal

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?
Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szüziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?
Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?
Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?
Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

 

 

 

Ardsuna és Siva

– Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem birod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?
– Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én a boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
– Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál vagy katicabogár?
Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.
– Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapúlhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
– Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.
– De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
– A szorongás csak ott volna szivedben!
– Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
– Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
– Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
– Megmondtam már: vállald a sorsodat!

 

 

 

Az óriás intelme

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,
mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.

 

 

 

Panasz és vigasz

Szörny hirekbe vakulva-süketülve
indultam… Zeng a hegy, a nap
ragyog, de folyton elakad,
elakad a szivem s a lábam,
és hallva vig dalokat
szinte elsirom magamat:
Boldog tücskök, szerelmes madarak,
hát ti is vagytok a világon?
Vagytok még ti is? Megvagytok? A dal zeng.
Megvagytok? – kérdem ujra, meg
ujra, mintha a szivemet
biztatnám hinni: Vagytok ugye?! Mégis!
S elönt, mint jó könny a szemet,
a melegítő szeretet,
hogy maradt még, hogy van még valahol
a harcon kívül, van egyéb is.
Van, van, – súgom (vagy talán gondolom csak)
és mintha túlcsapna szegény
testemen az édes remény,
hogy a jónak sincs soha vége:
a külső öröm már az én
dalomként visszhangzik felém
s elhiteti, hogy odabent nem is
oly nagy a sziv keserüsége.
És felsóhajtok, sohsincs veszve minden,
hisz ahogy az örök panaszt,
magam teremtem a vigaszt:
azt, hogy észreveszem a szépet,
azt, hogy látom és hallom, azt,
hogy még utánzom a tavaszt
s beszélek, mint ti, tücskök, madarak,
ági-füvi kis hős zenészek!

 

 

 

Lecke

Falta a hernyót, és reszketve nézett,
falta a hernyót, s talpamat figyelte,
a fejét, nyakát, aztán az egészet,
az egészet egyszerre falta-nyelte,
az egész férget, a kétujjnyi, rángó
zöld húst, fuldokolt, ahogy szinte itta,
s közben a szeme rémült és vigyázó
kínban tapadt iszonyú lábaimra,
hogy mit csinálok. Semmit se csináltam,
(előbb nem bírtam, aztán nem akartam,)
csak álltam és iszonyodtam, csak álltam
és a nagy leckét forgattam agyamban.
A harc végén már mindent helyeseltem.
A gyík tátogott, lustán s megdagadva,
és ártatlanul és elégedetten
nézett föl rám. S a száját nyalogatta.

 

 

 

Meditáció egy zalai szöllőshegyen

De néma lettél! Mint a sír, tömi
szádat, mondod, az undor. Hova, mily
eresz alá húzódtak elgyötört
gondolataid? Élnek még? Alig
mersz hallgatózni a dúcuk felé:
hátha üres már! Undor, mondod, és
a szó mégis úgy visszhangzik agyadban,
mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság.
Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad?
Szégyelled az igazat? óh, barátom,
ez nem a te stílusod: neked a
szádon a szived, s legfeljebb azért
hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg
sérülése a lelkifurdaláshoz
képest, hogy tévedhetsz?… Csakhogy a mának
az kell, aki bátrabb használni, mint
amennyire ártani fél, erő kell,
az kell, aki mer: csontja velejéig
vacog a világ s rémülete csak
biztatást akar: vágy és félelem
épúgy lesi a próféta szavát, mint
a szélkakas csikorgását: irányt ad
mindakettő, és biztat: itt, vagy ott,
hős lesz a hangos és szent, aki hisz!
Az életről van szó, a meztelen
életről, végső csatákról: ilyenkor
az igazság csak fegyver és cseléd,
még ő is csak az, hát még te, aki
eligazodni sem tudsz a hitek közt?
Hol az igazad, hogy kiállj vele?
Hol a pártod? Ezért sziszegi rád
a társkereső szorongás, ezért
bőgi az érdek… – Nem, ne halld meg a
dörgő rémet, sem az alamuszin
cincogó terrort: csak arra figyelj,
amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az
erőd másféle! Megjön az idő,
hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör
a gyötrődő kor, őrizd magadat
és tűrj és dolgozz… Végy példát a hegyről:
láng nélkül, ahogy tégedet a gond,
kiégette a vad nyár: micsoda
pusztulás mindenütt! Szánakozó
ujjaid közt zöld hamuvá törik-
porlik a lomb, amikor belemarkolsz,
sivatag a föld, sivatag az ég:
az édes ég, a kék és szelid ábránd,
azon élősködik, amit neki
kéne táplálnia: kiitta zengő
patakod vizét és fonnyadtra szívta
dús bogyóidat: élve sül meg a
sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is
fáj úgy, mint a tied, mégis reméli
a megváltást!… Kerűlj egy nagyot a
perzselt dombokon: mire visszaérsz
tornácodra, már bujnak a legyek
s kigyúl az este: csupa büszke pompa,
és vér és tűzijáték, majdnem oly
tündöklő, mint az emberi hazugság,
amely ideüldözött; azután
kialszik a fény, egyre feketébb
lesz a Csobánc: mint magadat, fogod
nézni a tájat, s meggyujtod a kis
viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő,
és mire a tapolcai tüzérek
elfujják a takarodót, talán már
megváltó zápor üdít! Ha pedig
ma is hiába vártad, vigaszod lesz,
ami biztos: az, hogy a pusztulás
szörnyű képeit elfödi előled
irgalmas mocskával az éjszaka.
 

(1938)

 

 

 

Nehéz napokban

Hát vedd biztosra s halj meg. Csak ne félj!
Mondd, hogy: vége lesz! Párnapi pokol,
aztán a semmi. Láttál bogarat,
láttál, ugye, félig agyontaposva,
amint maradék végtagjaival
lógó beleit vonszolta a porban:
nem fájt oly soká, mint benned a részvét!
Te se fájsz soká, a kín csak előre
olyan kitartó. Emlékszel, kibírtad
a fogorvost: szinte szeretted a
mennydörgő fúrót az élő idegben:
tetszett a tréning s a csinált közöny,
amelyet végül páncéllá s erővé
edzett benned a kétségbeesés.
Erre gondolj, nyomorult! Mit vacogsz?
És arra, hogy úgyis meg kéne halni,
és arra, hogy úgyis hiába minden
álmod és terved: amit te szeretnél,
ahoz ötszáz év élet is kevés.
Erre gondolj; mindig a rosszra; gondolj
a legrosszabbra, és csalódni fogsz,
vigasztalódni!… És van még csoda,
nemcsak halál!… No, mosolyogj!… A mennykő
tévedni is tud… Mért elrontani
ezt a gyönyörű szeptembert?… A nyár
még itt lézeng köröttünk… Nézd, a kertben
hogy felkúszott a tök a szilvafára:
levelei zöld elefántfülekként
terpeszkednek az ágak tetején,
emeletmagasságban nyílnak a
virágai és arany kürtjeik
szinte kukorékolnak, úgy ragyogják,
úgy lelkendezik ablakod felé,
hogy van még hit és becsvágy és siker,
van még győzelem ezen a világon.
 

(1938)

 

 

 

Magam ügyében

Félelmes a fegyverem, emberek,
magam előtt tartom a szivemet.
Fáradt vagyok, a háborút unom,
de az igazságomat nem hagyom.
Az kell, igazság, – de a magamé!
a sorsomé, húsomé, véremé!
Fáradt vagyok hazudni, emberek;
hol van, akinél megpihenhetek?
Elfáradtam harmincnyolc év alatt,
kényelmesebb vállalni magamat.
Az igazság a legfőbb kényelem,
lelkem legfőbb kényelmét hirdetem.
Igazságomat, azt, ami vagyok,
meg kell őriznem s meg kell adnotok.
Másnak talán egyszerűbb útja volt,
az enyém eszmék háborúja volt.
Látom én ma is, eszmék, fényetek,
de mást is, a rettentő tényeket,
tudom, hogy ami másnak szenvedés,
azt megtenni, ha kell is, mily nehéz,
de mást is tudok: ha jön iszonyú
rémeivel egy végső háború,
ha népem élethalálharcba fog,
én ott állok, ahol a magyarok,
a véreim… Hisz máris ott vagyok…
Csak még békés győzelmet akarok,
győzelmes békét a fajtámnak, és
hogy ne legyen túlsok a szenvedés,
a pusztulás… Nem katona vagyok,
csak lelkem nyugalmáért harcolok,
és jobb szeretném tőled is, hazám,
ha kard helyett lelked bíznád reám,
s én úgy szolgálhatnám a sorsodat,
hogy nemesítlek, gazdagítalak.
Fáradt vagyok hazudni, emberek,
azt szeretem, akinél pihenek.
Azt szeretem, aki engedi, hogy
legyek nyugodtan az, aki vagyok:
hogy legyek költő, magyar és szabad,
kit nem küldenek és nem tiltanak,
költő, aki dísz és kincs és haszon,
ahogy kincs a Mátra s a Balaton,
s a hegy aranya, Dunánk halai,
földünk zsírja, fáink gyümölcsei.
Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerít, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem, emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret.
 

(1938)

 

 

 

Vádak

Barátaim, akik még vagytok itt-ott,
ne higyjetek el mindent. A gonosz
ráér hazudni, és most százszoros
szüksége van rá. Énrám annyi titkot
bízott a sors, hogy nem beszélhetek,
bárhogy lázít az undor és a düh:
elnémíthatnék minden keserű
vádat, de még hallgatnom becsület.
Keserű vádat? Azt csak viselem:
fájdalom szülte, s talán jogos is.
De a többi, a kicsinyes, hamis,
piszkos, nyomorult… Óh, mily becstelen
üzlet használja ki a kínt azokban,
kiknek sebét csakugyan én okoztam!

 

 

 

Társadalom

Mintha egy gonosz mese volna,
valami új, modern pokol,
ahol szenny s bűz száll, fortyog, öklend
a felhőkből, a föld alól,
vagy mintha lidérc volna, lázkép,
mely maga is gyötrődik és
amelyet végig kell álmodni,
hogy jöhessen az ébredés:
veszett rágalmak és dühök közt
úgy járok-kelek köztetek,
felebarátaim, ugy élem,
álmodom az életemet:
mindent hallok és látok és csak
borzadni tudok, emberek:
nem hiszem a napot az égen,
nem hiszlek el benneteket.

 

 

 

Az első döntés

Minden házban ott ült, mint a napi gondok,
minden szívben-agyban ott sajgott, szorongott,
minden percet úgy betöltött már a roppant
várakozás, mintha minden pillanatban
fölcsaphatna a láng, az akna a mélyből
s bomba rakna jövőt tűzből, vasból, vérből:
hat héten át mérte napra-nap a végzet
csikorgó mérlegén ujra ezt a népet,
ég s föld között himbált a remény s a kétség,
s mint apa szive a gyermek születését,
úgy vártuk a jövőt, az élet parancsát.
Most vagy soha! Tudtuk: fegyver vagy igazság!
S mint az északi fény az éj nagy gyászában,
felragyogott a hír… És utána: láttam,
utána: hallottam, utána: éreztem:
a hazát éreztem zsiborgó testemben,
azt az uj tizedrészt, mely, mint levágott tag,
a zsongó sebekbe lassan visszaforradt:
a hazát, ahogy még soha, a szent földet,
erdőket, folyókat, amint visszajöttek,
hegyek csontját, mezők meleg hús-ruháját,
s mire a városok lélegzete átjárt,
véremben vérükkel már úgy csókolóztam,
ahogy a halállal fogok csak a porban,
s kint az utcán minden tizedik emberre
úgy bámultam, mint egy drága ujszülöttre,
apára, fiúra, akit sose láttam,
édes testvéremre, akit megtaláltam:
hogy kilombosodott egyszerre a család!
Megnőttünk az őszben, mint tavasszal a fák.
Mit hoz még a tavasz, ha az ősz ily gazdag!
…Félve, súgva mondom: hozzon igazabbat,
hozzon jobb világot… Mint a síri Lázár,
káprázik a lélek a feltámadásnál…
Káprázik… De így is forrón süt felétek
s mindazt várja, ami még jog és igéret!
 

(1938)

 

 

 

Az Ipoly ünnepén

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerü és igaz
szived átdobog a fiadéba. Sírj
 
és ne szégyeld, hogy itt talállak
 
térdreborulva a rádiónál:
én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
 
te voltál az igazi költő
 
abban a nagyszerü pillanatban,
mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
 
először mond most ujra boldog
 
hálaimát ez a meggyötört nép.
Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség
sirása, ez már isteni fájdalom,
 
a tisztulásé, gyógyulásé, –
 
és milliók szive dobban össze
velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
 
azon a tájon éltem első
 
siheder éveimet, a szomszéd
Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árviz, deszkatutaj repült
 
velem a tulsó part virágos
 
rétje fölött a hegyek felé: most
ép onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
 
mint trombitán, lobog a hangja
 
csontomon és husomon keresztűl.
Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
 
és mireánk, hogy ujra merjük
 
hinni, csinálni a jobb világot.
 

(1938)

 

 

 

Örkénytábor felé

Még idegenek voltunk. Kimerűlve
dőltem árnyékba az országuton.
„Mi lesz, tizedes úr?” Mi? Nevek arc
s arcok név nélkül. „Ki tudja!” Alig
bírtam elhinni, hogy nem álmodom;
de csontom égett s valaki a lábát
áztatta az árokban. Kik ezek?
Hova kerültem? Számok? Minden oly
személytelen rajtuk! Kifűztem a
bakkancsomat s felnéztem. Ijedős
arc fordult felém, ez kérdezhetett.
„Maga mi civilben?” „Női szabó,
Párizsba járok, kérem…” „És maga?”
„Cipész.” És már ugrott a harmadik:
„Hofferek vagyok, bútorszállitó,
de röviden csak Pali.” Röhögés.
„Azelőtt pedig, kéremátosan,
Ujpesten voltam: parádéskocsis,
lányos háznál,” s megmondta, hol, „de aztán
rájött az asszony…” Bor került, szalonna,
a kedv javúlt. Javúlt a lábamé is,
ahogy kihúztam: „Ni, hogy párolog
a fülledt bakkancs még a napban is!”
Derék lábtyű, nélküle csupa seb
volnék! „Reggel templomba, délután
kávéházba vittem a…” – Palinak
sikere volt – „a naccságát.” Megint
nevettek a katonák s odagyűltek:
ez a gyereke fényképét mutatta,
az a szekerét-lovát magyarázta,
hogy épp ma viszik… És egyszerre füttyszó:
„Készülődni, magyarok!” Zubbonyok
gombolódtak. „Majd én, önkéntes úr,
de így jó is lesz!” – a suszter sietve
kapcát csavarni tanított. „Vigyázz!”
Aztán ujra megindult a menet,
pihent lábbal… Nóta próbálkozott,
pihés madárka, alighogy repült.
Tehát egy szabó, gondoltam, meg egy
suszter, meg az a… röviden Pali.
A nóta javúlt. Hármat legalább,
legalább ezt a hármat ismerem.
Ezt a hármat. S csakugyan jó a bakkancs!
A nóta zúgott. És ki is az a
fényképes, meg a lovas-szekeres?
Tünődtem rajtuk, s már nem volt olyan
idegen a többi se. Vert a nap,
meneteltünk. Mi lesz, önkéntes úr?
Összeszokunk. Dalolni kezdtem én is
s hangom beleveszett a csapatéba.
 

(1940)

 

 

 

Kovács szakaszvezető

Volt egy marcona szakaszvezetőnk, a
legjobb torok az altisztek között;
arca, mintha az ördög gyúrta volna,
piros parázs és fekete üszök.
Hogy tudott káromkodni! Nem nekem szólt
a menyország, amit emlegetett,
de elborzadtam!… S mint valami bűnt, úgy
kezdtem szégyelni gyönge szivemet.
Az a marcona szakaszvezető
nemsokára összekerült velem:
együtt bámultuk a tehervonatból
utunkat a nyirségi földeken
s ahogy a zsúfolt marhavagonokból
kicsapott a tüzérek éneke
s mint nyugaton az esti köd, ugy ingott
bennünk a háború kisértete,
nekem egyszerre eszembe jutott az
indulás, Pest, a síró asszonyok
és gyerekek, s a csók, a legutolsó…
A szivem ujra elcsavarodott
s mint szememből a titkos könny, kibuggyant
pár szó a számon: „Nehéz volt az a
tegnapi búcsú…” – és már elpirúlva
s keményen néztem föl. És marcona
szomszédom, a parázs- és üszök-arcú,
hozzám hajolt s a hangja remegett:
„Bizony,” nevetett, „önkéntes úr, én is
úgy elsírtam magam, mint egy gyerek!”
 

(1940)

 

 

 

A pirosszoknyás Gizi

Dombrád rég elmaradt. Megyünk
és szól valaki: „Ni,
hogy szalad Sanyija után
a pirosszoknyás Gizi!”
Hátrafordúlnak a fejek,
hátrafordúl Sanyi:
ott fut, mezitláb, csakugyan,
a pirosszoknyás Gizi!
Néhányan ismerték. De most
minden szem őt lesi:
út szélén sírva menetel
a pirosszoknyás Gizi.
Tiszakanyárnál pihenő.
Csók. „Sanyikám, Sanyi!”
De aztán is csak jött tovább
a pirosszoknyás Gizi.
Tiz kilométer, tizenöt.
Aki látja, se hiszi:
mégiscsak derék némber ez
a pirosszoknyás Gizi.
Estére Kisvárdán Sanyi
és Kisvárdán Gizi,
s szól a tűzmester: „Szép, ha ily
hűséges valaki,
de jobb volna, ha téged a
nyavalya törne ki:
mit ír a frontról az urad,
te pirosszoknyás Gizi?!”
 

(1940)

 

 

 

Meleg víz

Megint kultura? Mint cirógató
köpeny borúl rám ez a drága, jó,
meleg zuhany! És ahogy lefolyik,
szinte a bőröm is velefolyik,
külső bőröm, melyből most kibuvok,
a háromhetes, viszkető mocsok.
Fellélegezve nyujtom két karom
rózsád felé, te, szelid hatalom,
szolgálatkész, cső-lakó, tiszta víz:
sok hideg szenny és sok idegen íz
pácában főttem! S te most kicserélsz,
száz kezed van s mind egyszerre becéz,
minden porcikám külön csókolod,
szinte a csontom is mosogatod:
benned az eső és benned a nap
s én húnyt szemmel és némán áldalak,
mint az édes záport a keserű
porból kivedlő, tikkadt, nyári fű.

 

 

 

Békák

Együtt vergődtünk a sötétben
hazafelé, én s Buday
tűzmester. Csúsztak, botladoztak
lábunk vasalt bakkancsai,
s döngtek, cuppogtak, mert a járda
itt kőnek vitt, ott sárba fúlt,
s időnkint sírt a föld alattam
és fel-felsikoltott az út.
Egyszer aztán meg kellett állni,
annyira érthetetlen és
éles volt a hang, olyasféle,
mint egy kisebbfajta lövés.
„Pisztoly?” „Az ám! s telitalálat!”,
nevetett furcsán Buday
és kattant a zseblámpa és lent
elibénk tárult valami:
ujjnyi kis békák hada, mely a
fényben megvadúlt és vakúlt
s rémülten próbált menekűlni
s falnak ugrott és visszahullt,
békával tele az egész út,
öt-hat egy négyzetméteren,
– szörnyű volt lábaink alatt ez
a nyüzsgő halálfélelem.
S bizony ez így volt végesvégig;
lehettünk mi óvatosak:
útunkban volt, és ha ráléptünk,
pukkant a béka s ott maradt.
„Itt nincs segítség, öregem!” „Nincs.”
S mentünk a békaszőnyegen,
mint a vak sors, amely mirajtunk
gázol és egész népeken.
 

(1940)

 

 

 

Álom egy lőszerraktárban

Néma ládák, zöldek, sárgák, fehérek,
rakéta-, gránát- s egyéb rakaszok,
ha már így összevezényelt az élet,
sőt szundítottam egyet rajtatok:
alkudjunk meg! Alvó fenevadakra
bámúlhat úgy az állatkerti őr,
ahogy én rátok. Az isten haragja
muljék el mindnyájunk feje felől:
nyugodjatok!… S áldottabb pihenésem
sohse legyen, mint volt most ez a dél,
mert azt álmodtam, hogy száz évig éltem
s köztetek békén fészkelt az egér.
 

(1940)

 

 

 

Dinnye az önkéntesek asztalán

Hogy szívta össze ez a dinnye
ezt a sok cukrot, zamatot
abból a rossz földből? Ahogy
szeled, illatával telítve
máris édes a szoba: szinte
felfrissűl az áporodott
levegő és megsúgja, hogy
mit kap mindjárt az ember ínye.
Hogy szívta össze? Tudja isten.
Ahogy én a verseimet.
Szorítsd csak rá az életet:
szörnyű okos tud lenni minden!
Szűrő kell, s a szenny fínomúl…
Tessék! Parancsolj, hadnagy úr!
 

(1940)

 

 

 

1940 szeptember 5.-e Kisvárdán

Gyerekhad izgúl, a kapukon virág,
virág a sáros útakon, ez bizony
 
csak faluvége vagy cigánysor,
 
de ez is ünnepel, úgy, ahogy tud:
gyerek a lapdát, az öregasszony a
teknőt felejtve százszor előszalad,
 
zsidó a boltja ablakából
 
nézi, mi csattog elő, mi zúg el
keletre, délre: messze van a határ,
messzebb az uj föld, ahova a magyar
 
erő ma ujra visszaömlik
 
s mind, ami kincs, ami lélek és szó!
Ünneplek én is. Néma agyam-szivem
zeng tőled, Erdély, neved a pőrölye, –
 
bár két zsák krumplin alkudozva
 
lopom az életem itt a sárban.
Egyszerre autók, fekete lakk vakít,
oda suhannak! oda! repűlnek, és
 
ablakuk felirata: SAJTÓ – –
 
„Vigye be, öregem, a szakácsnak,”
mondom rekedten. Óh! oda! Arcom ég.
Erdély! Végeztem itt is a dolgomat,
 
s egyetlen író, büntetésűl
 
még ma se azt tegyem, amit értek?
Milyen buta sors vagy gonosz akarat
ásott el engem? Ki temetett ide?
 
Szabó Lőrinc nem lélek és szó,
 
neki a marka, az ökle fontos?
„Hazád akarta,” hallom előre a
mentegetőzést, „sorsod akarta!” és:
 
„ma ott szükséges minden ember,
 
ahova rendelik!”… És a költő,
ki most csak hordár, és kupec, és aki
listákat másol nemzete ünnepén,
 
hazagondol, és egyre jobban
 
megszereti az egyenruháját.

 

 

 

Búcsú

Jött a parancs: „Lőszert feladni,
s haza, Pestre!”… Öt napon át
mint az őrültek, úgy rakodtak
Kisvárdán szegény katonák,
autók köröztek szakadatlan
a raktár s a vasút között,
az utolsó láda pedig
fehér virágba öltözött.
Azt vállukon, mint egy koporsót,
vitték, a virágos halált,
az állomásra, hol már mind a
harminchat vagon rakva állt,
s betették, trónra, az utolsó
gránátrakomány fölibe;
tizenöt hét minden keservét
temették dalolva vele.
S másnapra nőtt meg csak a nóta,
mikor a testvér félcsapat
szintén szabadult anyagától
s a két öröm egybeszakadt:
„Fiúk, este csajka bor ingyen,
saját guba a ráadás!”
Olyan murit még sohse látott
a nyirbaktai szállodás:
a villanyban is jecet égett,
de amikor, éjfél fele,
megléptem, még lángolva robbant
százötven tüzér éneke:
„Fújja a szél…!” – ablakon-ajtón
tűzvészként dőlt, égig csapott;
azt hittem, szétviszi az egész
lőszerkezelő oszlopot.
 

(1940)

 

 

 

Vidéki állomáson

Akkora gyerek, mint az én fiam,
mezitláb van, fején katonasapka,
a raktárnál egy teherkocsiból
szenet lapátol öreg kosarakba.
Akkora gyerek, mint az én fiam,
csak annak a fején Bocskay-sapka,
csak az fehér gimnáziumba jár
s vehetett neki új cipőt az apja.
Akkora gyerek, mint az én fiam.
Porzik a szén a kormos kosarakba.
Hazagondolok. A mozdony tolat,
s én csak nézek a rongyos kis magyarra.
Ki ez a gyerek? Szép, lelkes, okos!
Illenék fiamhoz a pesti padba.
Vajon hol szolgál, mint én, és milyen
gyerekre bámul s mit gondol az apja?
 

(1940)

 

 

 

Gyerekek

Elvonúltak az ágyúk, szekerek,
nincs az udvaron már csak két gyerek;
gomb, hulladékszíj, drót, léc, rongy, kavics,
játékszer nekik még a ganaj is.
Egyszerre csak felnyerít a nagyobb:
és négykézláb áll: „Én most ló vagyok!”
„Én is!” De aztán: „Ezt nem hiszik el!”
Örömüket csüggedés váltja fel.
A kicsi szétnéz, csillan a szeme:
„Mondjuk azt, hogy mi izéltünk ide!”
„Jó!” – S már ügetnek rendületlenűl
négykézláb a bizonyiték körűl.

 

 

 

Tavasz előtt

– 1941 –
Esett, az ég most is borús,
de a madarak hangosak,
pitty-pitty zeng az eresz alatt
és vi-vi és csirip-csarap
s száz más, ugráló, csivogó,
érthetetlen kínai szó,
melyet ma mégis minden ért.
Éjjel a tavasz ideért! –
s most ablakhoz csal… Az elébb
a pocsolyában a veréb
lubickolt, aztán a rigó:
első fürdeje az idén:
lent hagyja lába nyomait
s már ujra fent tollászkodik
a kerítésünk tetején.
Minden hogy hízik és dagad!
Kinyitom az ablakomat
s könnyű mámorral öblit a
langyos levegő: már csupa
fűszer! ez, igen, ez a kezdet!
Légy sütkérezik a falon,
a gyér fű ágaskodva reszket
s úgy issza, issza a napot.
A másik ablakhoz futok:
ott is fény! fény! Ni, mennyi lom
a bokrok alján, rossz fazék,
seprűnyél, téglák… S szinte vad
robbanásként áttör a nap:
kék s fehér úszó szigetek
tolják szét s össze az eget,
lent tűzpiros giliszta von
csíkot a sárga homokon,
feketén tündöklik a vén
fák törzse, aranyfeketén,
s a szürke háttérből, ahol
bozót ködlik, mint zöld gomoly
borzong elő bókolva szűz
galyaival a kerti fűz:
rajtuk már pattogzik a rügy!
Élet, uj élet mindenütt,
csak én gyötrődöm… Istenem,
hogy tengek-lengek, betegen,
hitetlenűl!… Csirip-csarap,
pitty-pitty… Mit mondtok, madarak?
Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek
hiszek, a ti hireiteknek?
Itt a tavasz!… Kis madarak,
s titeket, ujjongó szavak,
mindenki jól ért, bárhogy ért…
Imádkozzunk az emberért!

 

 

 

Ima

Tűrhetetlen közel jön, ránk telepszik
 
a külvilág,
úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó
 
ólomruhát,
úgy küzdök vele, úgy verem, cibálom,
 
mint egy polip
mesének hitt s íme lefejthetetlen
 
érc-karjait.
Régi rémálmok nem gyötörtek úgy meg,
 
ahogy ma már
a legjózanabb nappal gyötör, – óh nem,
 
nem a halál,
nem a túlvilág hozza ránk a végső
 
poklot, de a
magány hiánya s kint az örök ingás
 
kábulata.
Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső
 
szabad időt,
azt, hogy órákat eltölthettem egy-egy
 
virág előtt.
Bűn volt a lélek ráérése? Az lett!
 
S mégis vigasz,
hogy a sok külső parancs csak a máé;
 
az örök: az!
Óh, áldott csönd, termékeny álmok, édes,
 
messzi magány,
térj meg hozzánk a megpróbáltatások
 
s rémek után,
s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes
 
remény veled,
hogy nem szenvedtünk hiába, sem én, sem
 
a többiek!

 

 

 

A földvári vadgesztenyefákhoz

Volnék madár, és kicsi, mint a cinke,
 
a rigó, vagy az a veréb,
megbolondulnék a roppant örömtől,
 
hogy az élet mennyire szép.
Őrjöngenek is a kis nyomorultak!
 
Most mult el szivükből a tél
s máris kitágult ég s föld: zöld lugassá
 
nőtt köröttük rügy és levél,
s fehér lugassá a bimbó, lugassá
 
a sok-sok háznagy bóbita,
a tornyos virág, mely körűl az ágon
 
mind egy-egy külön csodafa.
Hogy kábithat ez a habzó, vad élet!
 
Csak egy is, ez az óriás,
nyitott kalitka, pedig jobbra-balra
 
itt pompázik a többi száz
és száz csipkés dóm, földreszállt menyország!
 
Ezernyi ringó emelet!
Tárt ablakokon csattog ki-be és zeng
 
bennük a szent önkívület,
millió hangon, nehéz mámorokkal
 
traktáltan, és dús illatok
szeszével, mézzel, ízes fűszerekkel
 
s jóféle hernyók s rovarok
csemegéivel s édes szerelemmel…
 
Csak nézlek, rigók s drága fák,
s röpdöső szemem lassan beleszédül
 
nagy példátokba, s a világ,
az én világom is feledni kezdi
 
a hosszabb, emberi telet…
S boldog?… Még nem… Még nem annyira, mint ti,
 
cinkék s bolond kis verebek!

 

 

 

Közel és messze

Erdő. Arany dél. Csönd. A gerle
 
néha
kukrúzni próbál. Szinte fő a
 
béka,
nyakig latyakban. Fény forr. Törpe
 
bokrok
közt fenyők állnak, zászlósfejü
 
tornyok.
Távoli harctereken most… Óh, de
 
fáj ma,
akárhol jár, az ember szive
 
tája!
Jutna pihenő, szépség, öröm,
 
élet,
de, mint a fák, messze figyel a
 
lélek.
Mint féltő őr, oda figyel, a
 
csöndbe:
elmereng, ha csurran a gyanta
 
gyöngye,
s ha megloccsan a víz, és ujra
 
loccsan,
mert toboz hull s a béka tova-
 
tottyan:
s mosolyogva nézi-hallja a
 
száz-szín
rét méhraját, és hogy már nyit, a
 
jázmint,
és az erdőt, mely úgy zsong, mint az
 
esti
part, mikor halk hab mángorolja,
 
sepri:
de mosolya félig fájdalom
 
és gúny
magán, s azon, amit úgy szeret
 
és ún
s tán szégyell is most… Búghatsz, drága
 
gerle:
minden Közelnél erősebb a
 
Messze,
a Messze, ahol katonáink… Óh, de
 
fáj ma
boldogan is az ember szíve
 
tája…
Véreink… Óh, csak jó legyen a
 
sorsuk!
Imádkozzék, ki kihez tud, s ki
 
hogy tud.

 

 

 

Valami fájt

Hogy nemrég partra dobta
 
a vihar,
mennyit kinlódott ez a
 
pici hal!
Puha ringásból érdes
 
szögletek
közé zuhant, sors és vad
 
rémület
fogta fogóba, zord kő,
 
az alá
beszorult, – ott ficánkolt
 
még soká,
s ott fult meg az esőben
 
szomjasan;
halott kis szája most is
 
tátva van.
A száj most már örökre
 
így marad,
kapuján ki-be hangyák
 
rajzanak,
boldogan, izgatottan
 
cipelik
haza a drága préda
 
részeit,
az istenküldte, édes
 
uj vagyont –
holnap már csak pikkely lesz
 
itt, s a csont,
s az üres száj, mely sohse
 
mondja ki,
hogy hogy fájt neki nemrég
 
valami.

 

 

 

Nyár

Nézd csak, bolondul karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak
s nyílegyenest fölfurakodnak,
föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőleges rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak, a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel… Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?… Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!

 

 

 

A kimondhatatlan

A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.

 

 

 

Tücsökzene

Rajzok egy élet tájairól
1945–1957

 

 

 

 

I. Nyitány

A férfi összegez
1945

 

 

 

 

1.

A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így, este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

 

 

 

2.

Síppal, hegedűvel

Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már; de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng:
ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű –
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,
s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma, mind
sűrűbb a zene, árad, megtolúl,
s ütve-penditve keresztűl-kasúl
a felszikrázó ü-ket és kri-ket
s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket
úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,
idegeid, füled káprázatát,
hogy másnap is csupa i vagy meg ű,
csupa síp, csupa tücsökhegedű.

 

 

 

3.

Óriás szív

Zúg, repes, árad a tücsökzene,
nem tűri, hogy gondolkozz: üteme,
szent ragály, elkap; mint már annyiszor!
Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly
együgyű és monoton ezeknek a
kis férgeknek öröme-bánata.
Miért tetszik hát? Talán mert olyan
eszelősen-gépies, oktalan,
mert olyan őrült, – az, az őrület,
az fog meg benne: vadak, négerek
csörgőit rázza oly szörny indulat,
ahogy itt ez a sok tücsök mulat:
képzelj, barátom, valakit, aki
tavasztól őszig csak duhajkodik
s napi húsz órát dalol a maga
módján: szívében milyen mámora
lakik a létnek! Lehet primitív,
isteni az, óriás az a szív!

 

 

 

4.

Férgek, istenek

Folytatom, ezt még el kell mondani.
Hogy annyi van, hogy ezrek ezrei
vigadnak együtt, hogy az iszonyú
dáridóban senki se szomorú,
az a titkuk. Szinte robban a rét,
úgy élvezi agyirtó gyönyörét
az egy s az összes: lelkek, szellemek
gyúladnak a tücskökben, ős jelek,
ahogy néha rajtunk is átcsap a
csillagközi vágy tüze-árama,
mikor farsangi éjszaka után
még gyorscsárdásra zendít a cigány
s egyszerre, tyuhaj, megvadul a tánc,
ropog a, lobog az üteme, láng,
ropog a, lobog a, kopog a, zuhog a
láb, meg a szív, meg a föld, meg az ég, meg a
cudar Mindenség – – Tücskök, zengjetek,
sose halunk meg, férgek, istenek!

 

 

 

5.

Ezer határon túl

„Sose halunk meg…”? A boldog duhaj
csak a nótában boldog! Annyi jaj
fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny,
hogy én e békés földi éjszakán,
még ezen is csak túlvilág vagyok,
csak rom, kísértet… De aztán, ahogy
sír előbb, zokog és őrjöng a szív,
majd elfárad s végűl megnyugoszik,
sóvár kínjából testvér percei
kelnek a multnak, éj s nap képei,
összevissza, lebegnek, rajzanak:
már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy
odakint ez a zene: mikor a
szemem lehúnyom, egyszerre Buda,
egész Buda köröttem muzsikál,
köröttem ezer holdfényes határ
s ezer határon túl a távoli
Somogy és Szatmár minden tücskei.

 

 

 

6.

A ti dalotok

És most már tudom: óh, hát persze hogy
az ez a béke: a ti dalotok
szól ma, régi, földvári tücsköké,
s még régebbieké, alföldieké,
itt, Budán, a Pasaréten, ahol
a nagy ostrom után is ostromol
még néha a vész! Rátok ismerek
unokáitokban; s hallom bennetek,
ükök, az őst: együtt zendítitek,
föld citerája, gyermekkoromat,
Gyarmat tücskeit, a miskolciakat,
s Debrecent, Erdélyt! – tenger s ami csak
látott valaha, táj, Ragúza, és
Fekete Erdő, mind itt húzza, és
a többi, mind, a nótáját: egész
életem itt zeng, ide gyűl vele,
a cirpelő mult kínja-öröme:
tücsökzenében új tücsökzene.

 

 

 

7.

Táj épül, omlik

Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít
a tücskös éjbe, fátyolbimbait
bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,
nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,
jön, itt van, már nincs, erdők, városok
örvénye forgat: én magam vagyok
a kép s a keret, s évek, negyvenöt,
lobognak körűl, s mindegyik mögött
ott a többi, ott cirpel, ami csak
enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,
minden elérhetetlen messzeség,
minden kétségbeejtő veszteség,
mind, ami voltam, pénz és szerelem
és halálvágy, és ami sohasem,
az is, kétely, játék és képzelet,
a zűrzavar, amit most rendezek,
hogy értsem magam s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.

 

 

 

II. Miskolc

A gyermekkor bűvöletében
1900–1905

 

 

 

 

8.

Ezerkilencszáz

Halkulsz, tücsökszó? Mért? Hová viszel?
Miskolc… 1900… Semmi jel?…
Áh: itt még néma vagy!… Mástól tudom:
valaki kiejtett az ablakon…
De máris zendűl képeid sora:
konyha, gang, kert; és sok kukorica;
majd, az utcán túl, tisztán felragyog
a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,
telepvége… Por (vagy sár!) volt az út…
Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy
beragadt a hóba, hogy ott maradt…
Messziről hallottuk a vasutat:
görgő robaj, fütty, mozdonydohogás,
ott dolgozott az apám… Csupa máz,
olaj s korom volt, ha megjött: a kék
munkaruhát anyuka mosta… Szép
piros sárkány repült a rét fölött…
S te is ott voltál mindenütt, tücsök!

 

 

 

9.

Egy Volt a Világ

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen;
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget… Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.

 

 

 

10.

Nefelejcs

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?… De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

 

 

 

11.

Bárányfű

Meg a bárányfű! – nem tudom, mi a
latin neve –: ruganyos, friss, puha
sörény gyanánt ahol a ház előtt
vagy a réten az ő sűrűje nőtt,
az ő szép, tömött, aprólevelű
fekete-zöld gubanca, gyönyörű
icipici kis gyöngyökkel teli,
ott majdnem biztos volt, hogy nem töri-
vérzi a lábat üveg, tüske, kő
vagy épp rozsdás szeg. Gyors nyári eső
után, mikor harsogva öblögött
minden csatorna, de már kisütött
szivárványt vetve az égre a nap,
hogy ugráltam a sok ujszülött patak
tocspocsában kertben és udvaron:
ma is érzem bokámon, talpomon
a homokot, a langyos-nedveset,
s ahogy csiklandoz, a bárányfüvet!

 

 

 

12.

Piroskával nagyanyóhoz

„Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy,
hogy útközben folyton a koszorút
fonta, az erdei virágokat,
pedig ott, a fekete fák alatt,
tudod, anyuka, minden árny egy-egy
farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek,
kérlek szépen, mi, igen, hát mi a
tündérnél voltunk éppen, akinek,
szegénynek, képzeld, megint szétesett
az egész méze, a hordó, amiből
a virágokra ken. Szóval, messziről,
(a hordóból: mert megengedte, hogy
kinyaljuk!), mondom, (még most is csupa
méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog
Piroska után s elibe hogy kerűl
a gonosz. Féltünk. De véletlenűl
jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy –
S én elkisértem… A többit tudod.”

 

 

 

13.

Apám

Apámtól féltem. (Anyám szeretett.)
Nehéz erről beszélni, rengeteg
fájdalom lökné s fogja a szavam.
Sokat szenvedett ő is biztosan.
Magányos lélek; öccse, bátyjai
mind pap, tanító, nyomdász, s nénjei,
apja, nagyapja… Ő meg kimaradt
a negyedikből a latin miatt,
s kovácsnak ment; s malomhoz; azután
a vasutra fűtőnek. És korán
megnősült. S nem találta helyét
a világban… A sok keserüség,
ami benne volt, megkeseritett
bennünket is… Több mint négy évtized
kellett hozzá, hogy végre, szív szerint,
békét kössünk egymással, ujra, mind.
Ma már dér lepi mindkettőnk fejét.
Ez hozott össze, a Rettenetes Év.

 

 

 

14.

A farkas

Hogy van farkas, először a mese
sugta meg, majd más is. Mint fekete
káprázat jött, a dél hibája, csak
gyáva árny még; de ahogy szállt a nap,
mind bátrabb lett: estére az egész
kertünket elfoglalta, gangon és
a ház körül ott lebzselt mindenütt,
és majdnem a küszöbünkre feküdt,
majdnem bele a fénybe, amivel
anyuka próbálta nagy-bátran el-
riasztani: éhesen, gonoszon
szimatolt, s beugrott az ablakon,
és ki, ha rányitottunk: biztosan
azt várta csak, hogy elbizzam magam
és kihúnyjon bennem a figyelem
vagy a kis őr-láng ágyi mécsemen:
jelenlétének sok-sok éjszaka
hajnalig gyötört néma ostroma.

 

 

 

15.

Első emberek

Aranka, Ica, Manci, s te, Irén,
– halott már, ki ház és fa tetején
ültél s mászkáltál, macska, te, majom,
te, bátor, ki nyurga lábaidon
úgy repültél, istennő, gyermeki,
mint Atalanta, a calydoni, –
tánc szélvésze, s ti, régi többiek,
nem fiúk-lányok még, csak gyerekek,
Hajnalkáék, hugaim, s rokonok,
él még, első társaim, valahogy
és valahol, mint bennem, éled-e
bennetek is az akol melege,
az emléké, összebúvásoké,
dunyha alatti kuncogásoké,
a test bizalmáé, az ősi, a
paradicsomi, melyre nincs szava
a felnőttnek (vagy szava van csupán!):
első emberek, gondoltok-e rám?

 

 

 

16.

Daróci Erzsi

Daróci Erzsi szép, bogárszemű
parasztlány volt, öt évig drága, hű
cselédünk: mindnyájunkat szeretett,
négy testvért, de legjobban engemet.
Ha indult, már repestem, hogy vigyen,
hallom anyámtól, s ő türelmesen
hordozott egész nap ide-oda,
s csókolt, ha azt hitték, hogy a fia
vagyok: egy volt az arcunk, s én sose
jöttem le a karjáról. „A neje?” –
kérdezték, ha a táskát vittük a
vasútra apámnak. S: – „Ez a maga
része”, – bókolt a hentes amikor
a húst vettük, – „ez meg”, – és félkiló
májat csapott papírba, – „ez meg a
bogárszemű fiáé!”… Micsoda
varázskört zárhattunk, Erzsi meg én?…
Tíz év mulva kútba ugrott szegény.

 

 

 

17.

Miskolc

Miskolcon többször laktunk. De alig
emlékszem rá… Tűzijáték vakít:
avasi ünnep? Egyszer egy hatost
kaptam egy nénitől! És villamost
ott láttam először, s – mint csöpp gyerek –
óriási búzavásárteret.
S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc!
Hogy bámultam a viccmondó cigányt!
És látom a Szinvát is: a fa-híd
alatt, a mélyben, fáradt habjait
keskeny szenny-csík görgette meredek
házfalak közt; de a széles meder
hogy megtelt, mikor jött az áradás!
S a környéket: egy-egy kirándulás
néha ma is idéz benneteket,
kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget,
Miskolc határa… Szülővárosom,
sose lesz szemed kóbor fiadon?

 

 

 

18.

Apa komor volt

Apa komor volt, ritkán nevetett,
elrontotta sok kis örömömet.
Nem ivott, nem kártyázott; sohasem
káromkodott (mint más: érdekesen);
de ha munkába, a gond vele ment,
s vele jött vissza, mikor megjelent.
Pedig vidám nép a vasutasok,
Tipanuc bácsi mindig mulatott,
szomszédainknak háza, disznaja,
csak mi nem voltunk ügyesek soha.
Apám, nyilván, utálta zaklatott
mesterségét. Ha rákopogtatott
éjjel, váratlan, az értesitő,
hogy új fordába vigye (jó idő,
rossz, tél, nyár: mindegy!) – nagykeservesen
indult, szidva „azokat” „odefenn”:
kékben, ha nyár volt, botosban, ha tél,
ment, mogorván, de ment: „Kell a kenyér!”

 

 

 

19.

Tűzvész

Tűzvész… „Anyuka!”… A belső szobát
láng zúgja be, haragos, sárga láng,
a padlón a tört lámpa, iszonyú
sikoltozás, öt helyt egyszerre gyúl
szék, függöny, asztal, fel a plafonig
csapja ujjongó, égő karjait
a szétfolyt petróleum… „Anyuka!”…
„Térdepelj le s imádkozz!”… Bárhova
nézek, tűz, tűz… Két hugom felriad…
„Miatyánk isten…” Nagy pokrócokat
látok zuhanni, anyám ügyesen
fojtja a tüzet, alul kezdve, lenn,
a fészkénél… „Ki vagy a…” Amily hamar
jött a vész, úgy múlt… Vége! Semmi baj!
Még szemünkben a lobogó rémület.
Tapossuk, húzzuk a vizes szőnyeget.
Állunk. „Szenteltessék meg…” És ülünk.
Éjfélig imádkozunk, reszketünk.

 

 

 

20.

A varázsboltban

Géza bácsinak boltja volt: üveg,
porcellán, tükrök, kristály-mennyezet.
Hátul a műhely: furcsa anyagok,
ágyazott fűrész, mely körben forog,
buggyanó lombú, arany keretek,
és simák, elegánsak, könnyüek,
hosszú lécekben. S lent a pince: ott
Aladdin minden kincse ragyogott!
Szerettem a boltban lenni. Sehol
nem volt tisztább a munka; s amikor
a bácsi (anyám sógora) ügyesen
húzta gyémántját a hűs üvegen
s halkan pendülve kettévált a nagy
tábla, vagy ha gyors újjai alatt
megszületett valami szép, finom,
szimetrikus mű, képkeret, idom:
mint varázslóra néztem rá, aki
Tündérország díszeit késziti.

 

 

 

21.

A másik varázs

Géza bácsi – fény s játék, mint a bolt –
csupa szív, kedély (s Bosznia hőse) volt,
mű-zord vicc-mester; senki, ahogy ő,
nem dúlt-fúlt oly derűsen: „Borrr-zi-ő!”
Náluk mindig jól éreztem magam.
Naivabban, mint mi, de boldogan
élt a család, a néni s négy leány,
és velük az anyai nagyanyám,
Kubányi Juliska. A szépnevű
Zöldfa-utcában laktak, s gyönyörű
volt a kertjük, sok dália, meg az
ebédlő, a kékhajnalkás lugas.
Sokat futkostam e rokoni ház
s a bűvös bolt közt: a fehér varázst
ők festegetik, a halk-szelidet
Miskolc egére, a tündérképeket,
– ahogy a másikat, az iszonyút,
a kormos, tüzes, fekete vasút.

 

 

 

22.

A vasút felé

A vasút felé a nagyhídon át
mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák
mind vasból voltak. Vaskorlát futott
az oldalán, ahhoz támaszkodott
szívdobogva az ámuló gyerek.
A vas tette, hogy messze lehetett
látni, előre-hátra. S lent, a mély
pályán, ahol fekete és fehér
gőzöket fújtak vas-szörnyetegek
(félig ördögök, félig istenek),
vas-sínek száguldtak a végtelen
felé, s ameddig csak látott a szem,
vasak lihegtek, csikorogtak és
többet bírtak, dolgoztak, mint az egész
város: vasak rohantak vasakon,
vasak és tüzek, vasak és korom,
vasak, halottak és félelmesek,
s még félelmesebb, élő emberek.

 

 

 

23.

A nagyhídon

Néha megálltam a híd közepén.
Lent vágányok, tolatás. Feketén
dübörgött messziről a gyorsvonat,
affölé álltam. Hősi pillanat
volt ez, csábított a képzelt veszély!
Kis agyamat feszítette a vér.
És a gép jött. Ismertem savanyú,
fojtó füstjét; de valami iszonyú
parancs lökött, hogy ott maradjak és
ne győzzön rajtam undor, reszketés:
éreztem: korlát, vashíd megremeg,
villámló kráter fölött lebegek,
füst, korom burkol, vízgőz, kattogás,
ég-föld egyetlen omlás, csattogás –
de kibírtam!… Hálisten, semmi baj,
tovaszáguldott a vonat, a zaj,
s én, bár szívem rémülten dobogott,
büszkén megvártam még egy vonatot.

 

 

 

24.

Mozdonyon

Mozdonyon is utaztam: az apám
felvett magához, acélparipán
lovagolni! De a gép valami
más volt, nem voltak karcsú lábai,
inkább bivaly, igen, az lehetett,
vagy elefánt (csak tökéletesebb
az igazinál)… Este volt, vadúl
pöfögött, száz lyukán egyszerre fújt
a jó szörnyeteg, fújt és sziszegett,
ereiből olaj s víz csepegett,
s órák villogtak rajta, szervei
mutatók, gömbök, titkos csövei,
s fékek, emeltyűk, fogaskerekek,
s a tűz-szekrényben vörös szellemek
ugráltak, bőgtek… S mikor végre jött
a jelzés, a körfűtőház megett,
az indítókart és a fütyülőt
én húztam meg! (Apa csak segített.)

 

 

 

25.

Apám a gépen

Szőrkucsmában, botosban, fekete
bundában látom ma is: száz pihe
táncolja körül s az árnyaival
tolongó táj: téli éj a vihar-
lámpa fényében. Most a híd felett
halad, már a síneknél. Zöld jelek
vezetik, és pirosak. Vastagon
vakolja a hó. A vágányokon
kísérteties tehervonatok
szelik s mutatják, mozgó ház-sorok.
Aztán rőt tűzben fent a gépen áll,
néz, vizet vesz, haragszik, kiabál,
megkotorja a kazán parazsát,
s – szárnyas óriás – füstön-lángon át
robog Füleknek, jön Hatvan felől,
égből csap le, oda száll újra föl,
s folyton itt kering és fütyűl, fütyűl,
ijesztve s áldva, a házunk körűl.

 

 

 

26.

Lányok

Ekkoriban, s előbb is, s azután,
járt hozzánk elég sok rokoni lány,
s láttam másokat, idegeneket,
szegényt, gazdagot; és mindegyiket
sajnáltam valamiért. Finomak
voltak köztük, szépek, szomoruak
s fiúsan vadak, jókedvüek is;
de mindig csak maradt valami kis
zavar közöttünk: a baráti lány
csak fél-barát volt, félig ostobán
huzódó, vagy követelő. Ha a
szobában ketten voltunk, a mama
folyton át-átjött, sőt maga a lány
is megváltozott: amit délután,
sötétben már nem tette; jó szive
volt, de uralkodni akart vele:
s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt…
És nem mondták meg soha, hogy miért.

 

 

 

27.

Nők keresztje

Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd,
szégyellős volt. Szégyeltek valamit,
amiről nem tehettek! Valahogy
rágalmazott faj voltak, mártirok,
mártir-jelöltek. Nem ilyen szavak
jártak fejemben, de az indulat,
amivel néztem őket, pontosan
ez volt, ilyen volt. Amig kicsinyek,
csitrik vagy éppen utcagyerekek,
addig nem vettem őket komolyan:
szegények, ők még nem tudják, mi van
előttük!… Máskülönben a dolog
nem tartozott rám: minden megszabott
törvény szerint járt s az bizony kirótt
borzalmat mindenkire, azt vagy ezt:
nőnek lenni, úgy látszik, nagy kereszt,
gondoltam, bár az egésznek csak a –
az egésznek… a ruha az oka!

 

 

 

28.

Rossz gyanuk

Ez sokáig izgatott, a ruha.
Térdig ér talán a nők dereka?
Ha nem, mire jó ez a furcsa és
fölösleges megkülönböztetés?
S nem lehetnék lány én is? Anyuka
ruháit próbálgattam. Maskara,
buta játék! És amellett milyen
boldogan, milyen szenvedélyesen
tárgyaltak a szoknyáikról a nők!
Szoknyára ítéltettek! S ime, ők
sokszor maguk is örűlnek neki!
Ez a – jelük? De ha rossz, mért türik?
„Mert”, mondta egy hang, „ők nem végezik,
nem úgy végzik, mint mi, a… dolgukat!”
Ebben megnyugodtam egy darabig,
bár, a sok tiltás, vihogás miatt,
csak gyanakodtam: nincs rendjén, amit
a nőkkel csinálnak a férfiak!

 

 

 

29.

Közjáték: a tücskökhöz

Hajnalodik. Megyek aludni. Dzsesz
a zenétek, tücskeim! Csakhogy ez,
a bennem szóló, az emlékeké,
mely szétcsap a négy világtáj felé,
még gyorsabb! és túlzeng benneteket!
Jó mulatást! Isteni kedvetek
csak elkezdte az ős varázslatot:
a többi már maga jött: itt suhog
köröttem minden boldog éjszaka:
gyűlnek az árnyak, örök muzsika
hozza, kíséri őket, s mennyi év,
mennyi táj, mennyi drága, régi kép
vágyik még megszületni: Debrecen,
Balassagyarmat Budának üzen,
Tiszabecs kérdez, Egyiptom felel,
Splitet a Tátra szivemben éri el:
életem beszél, s ahogy hallgatom,
mondom, amit mond. Holnap folytatom.

 

 

 

III. Balassagyarmat

Idillek az Ipoly körül
1905–1908

 

 

 

 

30.

Balassagyarmat

Balassagyarmat – óh, hogy szeretem!
Legszebb ott volt fiatal életem,
ott nem bántott talán még semmi se
(s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe).
Véletlen, hogy apámat épp oda
vezényelte a vasút. Nekem a
folyó tetszett legjobban, az Ipoly.
„Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” –
mondták a nagyok… Örvény – ez a szó
a mesékbe vitt, oda, ahol a jó
tündér lakott, s a gonosz, s a csodás
királylány, s a lángtorkú óriás,
és Isten, s az ördögök-angyalok.
Örvény volt nekem a világ s titok.
Hogy hittem még! –: látóhatáromon
úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon,
épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb,
mint mi a Templom-utca 10 alatt.

 

 

 

31.

Templom-utca 10

Templom-utca 10? Csak rágondolok.
Zár, kapu enged, árnyként suhogok,
s ugyanakkor döngő falak között
a kapualjat megrázva döcög
egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák.
Saját magamban haladok tovább.
Tornác épül, derékszögben törik,
vadszöllő rakja föl hullt díszeit,
hátul, a kertben, ébred a liliom,
s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon.
Átcsapok az üvegen, mint a fény.
A konyhában az anyám jön elém,
kísértet, mint én. Bent még két szoba:
itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a
szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! –
Az Egyedüli Jelen. – A tudat? –
Az Idők Együtt. – Mehetsz!… – Mint a víz,
fut s áll a tükröd, Templom-utca 10!

 

 

 

32.

Csak ami Volt

Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
azt ma is látod! És a bóbitás
nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
amikor hazavittem. És a sok
forgót, örvényt. Télen a farkasok
nyomát a hóban. Nyáron a füzet
s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
Sok mindent megőriztél: meredek
partot, ahol hasaltunk, az öreg
kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
képeid aggasd körém: életem,
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

 

 

 

33.

Napfény és vihar

Voltak nevek, katlanként kondulók,
voltak fiúk, pokolba indulók,
voltak szomszédok, vad haramiák,
lapátkezű, lapátnyelvű kofák,
voltak vasvillák, rettenetesek,
voltak verő, görcsbehúzó szemek,
voltak koldusok, vakok, reszketők,
voltak holdkóros, macskás háztetők,
voltak árnyak, az ördög leplei,
volt kis mécsem, őket hessenteni,
voltak napok, mint álmodott mesék,
s olyan hosszúak, akár ma egy év,
volt, négy kerítés közt, egy végtelen,
volt kertünkben egy púpos jégverem,
ősszel tar fejét zörgette a mák,
dob, trombita, jöttek a katonák,
és minden új volt, napfény és vihar,
minden egyszerre rend és zűrzavar.

 

 

 

34.

Csipkefüggöny

Csipkefüggöny az ablakunk előtt,
fehér zuhatag. Hogyha délelőtt
besütött a nap, arany szédület
imbolygott rajta, s még légiesebb
lett a libegő lepke-szövedék.
Elnéztem a figuráit, a két
szögletes vadászt meg a lányokat
s szerettem volna, hogy mozduljanak
végre, és hogy legyen történetük.
Néha alája bújtam: mindenütt
álom vett körül, piciny ablakok,
virágzó minták, tündér-alakok,
valami s mégis semmi: az egész
olyan volt, mint egy álló hóesés.
Máskor meg, míg az arabeszkeket
nézegettem, mint habzó felleget
hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! –
s szinte vártam, hogy elrepül velem.

 

 

 

35.

Mamika szellemei

Bejárónőnk, Mamika, az öreg,
hozta házunkba a szellemeket.
Lelkeket hívott vissza és haza
háromlábú, kerek faasztala,
s ő beszélgetett velük. Még kicsi
lehettem, mikor elkezdte, csacsi,
öt-hatéves, ámuldozó gyerek.
S jöttek házunkba mások, öregek
s fiatalok, a vasútról Nagyék,
és imádkoztak, és a tenyerét
rátette mind a kis asztalra, és
kezdődött a napi szellemezés:
koppantás, egy: nem, ha kettő: igen,
kérdések s válasz, így, primitiven…
Ünnep volt (s néha egy kis félelem)
az egész ház… Tér, idő, végtelen
éj-nap folyton köröttem suhogott:
fekete árnyak, fehér angyalok.

 

 

 

36.

Túlvilág felé

Ez Gyarmaton volt, a szellemezés,
ott kezdődött. De saját magam, és
még húsz év mulva, harminc mulva is
szellemeztem, játékból, sőt komisz
tréfákkal sértve anyámat, aki
az egészet tán még ma is hiszi…
Nekem az ős, érdekes babona
tetszett csak, később; de azokban a
régi napokban a hitem is élt.
Istennel a Szellem jól összefért,
s mintha nem volna elég egy világ,
másiknak nyitogatta kapuját…
Képzelem, tehát lehet: innen a
kísérteteim magyarázata,
makacs hitem gyökeréé, hogy az
anyag s erő mégiscsak ugyanaz,
álmaimé, a megmaradtaké,
örök utamé a túlvilág felé.

 

 

 

37.

Az asztal táncolt

Az asztal táncolt, reccsent, kopogott,
néha a szobán is körbe futott,
lábai közt áttetsző kezeket
láttam, tolongó kísérteteket,
amint mozgatják: mind erőlködik,
hogy, barátilag, mondjon valamit,
intést, biztatást… Néha-néha rossz
szellem jött a hivásra és gonosz
zűrzavar támadt… Egyszer, hogy van-e
csakugyan Isten, az asztal dühe,
a kérdésre a válasz, szörnyü volt:
toporzékolt, ugrált, földig hajolt
és elhallgatott… Aznap sok imát
mondtunk és nem szellemeztünk tovább…
De általában nem volt félni mit,
az ember hallhatta halottjait,
rokonait: ők, sok jóakaróm,
voltak éjszaka párnám s takaróm.

 

 

 

38.

Mesék és veszélyek

Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg
minden zegzugot benépesitett
égen és földön és a föld alatt:
láthatókat, láthatatlanokat
megmutatott, mindent, ami Lehet,
ami csak Volt s Van. Isten-hitemet
kezdte volna ki a kétely, hogy a
hétfejű sárkány s bármilyen csoda
csak kitalálás: alsóbbrendüek
voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek,
Óriások s a Halál, – de ahogy
lehettek ördögök meg angyalok,
voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan,
hogy úgy féltem, úgy éreztem magam
a világban, ahogy egy lepke él
vagy egy légy a fecskék közt: végveszély
minden perc: nem tudni, mi lesz velünk,
bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk!

 

 

 

39.

A külső rossz

Ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen
kiszolgáltatottság, a félelem,
hogy hiába vannak jó szellemek,
több a gonosz, s jönnek kísértetek,
jöhet a farkas, és jön a kutya,
a veszett kutya, a vadult bika,
az utcán is (ahogy álmunkban!)… És
csakhamar hozzájuk társult a pénz,
a pénz réme, hogy nincs, s dühös szavak,
s ujak, másfélék, technikaiak,
hogy karambol, és hogy nem működött
a szemafor és apám elütött
valakit!… S a torokgyík réme, s a
rossz fiúké… S később az iskola
rémei, s a még újabbak: ahogy
nőttem, úgy nőtt a Rém is, – pedig, ott
s akkor, még csak külső rossz rémitett,
nem lángtrónunk, a lelkiismeret.

 

 

 

40.

Dsungel

Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok
tolattak, a szél süvöltve csapott
a felhők közé, büszke paripa
nyerített és mint saját lovasa
igazságot osztott: én, egymagam
nép, király, és ló; majd óvatosan
lestem a palánk görcs-lyukain át
a szomszéd dsungelt: oroszlán szagát
hozta a tyúkól: ujjam mereven
előrenyúlt, s mintha az életem
függött volna tőle, oly gondosan
célzott, és lőtt! S mindez volt, csakugyan,
így volt, én voltam az egész világ;
s csak ha megláttak, vagy anyám szavát
hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen
– „Felelj már!” – a karéj kenyeremen:
csak akkor hallgattam el, morcosan,
és egyre jobban szégyeltem magam.

 

 

 

41.

Anyám dalolt

Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.

 

 

 

42.

Fehér liliomszál

A János vitézt s azt, hogy Fürdik a
holdvilág, szintén tudta anyuka,
s ha jókedve volt, néha – mialatt
főzött, – játszott is, s egy-egy mozdulat,
amit tett, egy-egy lépése, vagy egy
kacsintása tündéri életet
adott az énekeinek. Fehér
liliomszál, dudolta, és kacér
rémülettel ugorva máris ott
volt a Tiszában, megtámaszkodott,
a szöveg szerint, ezüst semmivel
mosdott és arany nem-tudom-mivel,
s az ördög a kosarába tette, és
ő fickándozott, az meg vitte, és
hogy végül táncot vezényelt a dal,
felkapta (hisz még friss volt, fiatal)
violáit, Hajnalkát s engemet,
s forgott velünk, és sírt, és nevetett.

 

 

 

43.

Sokféle nép

Sokféle népet láttam. Dáridó
a magyarnak! A vásáros zsidó
titokzatos volt, göndör pájeszét
csúfolták, és nevették az eszét.
A város végén sátoros cigány –
„Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
„kivágja nyelved és úgy kényszerít,
hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
drótostót lépegetett halina-
nadrágjában, tündöklő bádogok
zörögtek a hátán, üveglapok,
csirizes doboz – messzi föld fia,
látszott, milyen jól esik neki a
leves, amit a négy pénz-hez kapott.
De legérdekesebb a köszörűs
szerszáma volt, a korong: az a tűz,
amely a forgó kőből pattogott,
poklot kötött össze és csillagot!

 

 

 

44.

A tél rajzai

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete
vázlatán a bokrok szerkezete
s a nagy fák sok törékeny ág-boga
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt.
Próbáltam utánozni a csodát,
a gondos művészetet, amivel
szépségeiket fedeztette fel;
de a ceruzám ügyetlen maradt.
Hány árnyalatot, hány új vonalat
kapott egy dőlt kerítés! És milyen
tisztán mutatta, mily érzékenyen
a hó a cinkék s varjak lábnyomát,
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit!
Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”,
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk,
mégis borzadtam tőle: emberek
fagytak meg télen s éhes verebek.

 

 

 

45.

A befagyott Ipolyon

Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán,
aztán igazin. Még csak tétován
mozogtam a befagyott Ipolyon,
s féltem a forgóktól: sok helyt bizony
vékony volt a jég, süllyedt, recsegett
s visszahajolva szinte röpitett,
ha rátévedtünk. Ilyen helyeken
lyukat kereső, tátogó halak
villogtak az áttetsző zöld alatt,
de többnyire fenékig mereven
állt a dermedt víz, s én kényelmesen
kacsáztam ide-oda… Szárnyamat
(a kabátomét) széttártam, kevély
vitorlaként, dőljön bele a szél:
repülés volt ez is, tükörsima
semmiben a repülés mámora,
s míg nyeltem a hó csapó pelyheit,
a kalandvágy mindig messzebbre vitt.

 

 

 

46.

Halál Torka

Hangok a jégen. „Szörnyű! Beszakadt
a Katlan-Gödör!” És: „Kürtös patak”,
hallottam, s „Halál Torka!” „Plédeket!”,
kiabálták. „Négy fiú ott veszett,”
sírta valaki. „Csak egy,” tudta más;
– és máris indult tíz-húsz korcsolyás
férfi, csáklyákkal, föl az Ipolyon.
Utánuk én, kacsázó izgalom,
bukdácsolva, a gyors nagyok megett
hatéves sereghajtó. Őrület
vette eszemet. Hogy? Katlan-Gödör?
Pokol csattant-borzongott benne föl,
úgy kongott a hang a szó közepén.
A szél szembe fujt. Fáztam. De a rém
hajtott, húzott. Ijesztett a magány
a kanyarban. A felső híd után
már sehol senki. Vissza? Hol vagyok?
A látomás előrét kongatott!

 

 

 

47.

A szép borzadály

Neki hát! Oldalt nagy, havas sikok.
Előre! Ott majd mindent megtudok.
Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő
soha még ily vad. Az esteledő
táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak?
Az Ipoly jól mutatta az utat,
hátra, előre. Otthon anyuka
hogy sirat már! De a Kürt meg az a
Katlan, a titok, a szép borzadály
közeledett, az örvény, a Halál,
melynek Torka van, – van neki, biztosan,
hiszen mondták! Összeszedtem magam
s tovább vergődtem. Sokszor lépni is
alig lehetett, félúton a friss
hó úgy befujta az egész folyót…
S ekkor a ködből gyors árnyak, hahók, –
s elzúgott mellettem – nagy pillanat! –
de visszafelé – a mentőcsapat.

 

 

 

48.

Tovább

Megkönnyebbűltem. A karonfogott,
pókrócbacsavart, rummal itatott
négy gyerek élt hát – a részleteket
később tudtuk meg –: egyik sem beteg,
sőt, ime, mind a lábán megy haza!…
Mehetek én is… De a Katlan, a
nagy káprázat, s a másik, a Patak,
a szépnevű –? Óh, boldog iszonyat!
Mit tegyek? A rém nem nyelt senkit el,
de azért megvan, ott van, s látni kell,
látnom kell: még ma: ha már itt vagyok,
ki kell bírnom ezt a kis darabot,
a kis utat a kongó Gödörig,
ami hátra van!… Poklok lángjait
láttam egy Kondér alatt, s jegeket,
szakadékot, bíbor örvényeket,
és zöld Vadászt, amint kürtjébe fúj…
S kacsáztam tovább, lankadatlanúl.

 

 

 

49.

Lyukak a homályban

És most már nem ijesztett a vidék,
s hogy meg-megreccsent alattam a jég,
s a gondolat, hogy farkas is jöhet:
zergetollas apród integetett,
fürge vadász, ki a folyó s a hegy
közt futárkodik (bár mindig csak egy
irányban: onnan ide)… Kürtszava
szinte zendűl már… Tűzvész meg ez a
karcsú legény állt előttem, mikor
hirtelen jobbra fordult az Ipoly
s én megérkeztem… És mit kaptam? Oly
üres minden: se vadász, se pokol!…
Kaptam tudást, amely semmit sem ért,
valóságot kínokért s álmokért,
szűk árkot, nádast, derengő öbölt,
Kürtös patakot és Katlan-Gödört:
lyukakat a homályban. Semmi mást. –
S otthon vérhányást, torokgyulladást.

 

 

 

50.

Ipoly fűzei

Ipoly füzei, karcsú, szép füzek,
s ti, öregek, roskadtak, görcsösek,
tele friss hajtásokkal, szeretem
nézni: sok forgó leveleteken,
mely kócos fürtökben a vízig ér,
hogy villózik egymásba zöld-fehér-
szürke fényetek. Ennyi csak, ez a
kis színjáték, mit a part vándora
tőletek kaphat. Kilométerek
múlnak, gyalog, csónakon, s titeket
lát csak a szem, horgászok bús sorát,
mely nem a halat nézi, csak magát.
Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek,
szeretlek, csöndes szomorúfüzek:
ti etettétek a nyulaimat,
ti adtátok első sípjaimat,
s alig pettyezte gólyahír a gazt,
barkátok már hozta az új tavaszt.

 

 

 

51.

A híd alatt

Az Ipolyon át fahíd vezetett.
Nyáron a folyó megkeskenyedett,
s kétoldalt, lent, a parti homokon
csibészek leskelődtek. Borzalom,
miket játszottak! Gonosz szavakat
bömböltek, valahányszor elhaladt
felettük egy nő, hogy a résen át
mit láttak – mondták, milyen micsodát –
a szoknya alatt, a lábai között…
Egy-egy asszony csúnyán visszapörölt,
de a legtöbb menekült a komisz
csibész-nép elől. Hívtak engem is,
hogy vezessem arra a húgomat.
Én nem láttam semmit: szavaikat
se értettem; de iszonyodtam, és
éreztem minden „szoknyás” szégyenét:
ha bűne van, elég baj az neki,
gazság külön csúfolni, bántani!

 

 

 

52.

A kicsúfolt bűn

A szoknyalest a lyukas híd alatt
és a hozzátartozó szavakat
szégyeltem és eltitkoltam, noha
nagyon furkált, hogy miért fut meg a
legtöbb nő? miért restelli magát?
Csakugyan bűn, vagy csupán gyávaság,
amiért pirulnak? S ha bűn, mi lehet?
Válasz nem jött. A hangos gyerekek
maguk se tudták pontosan, mi az,
amit oly szörnyen élvezett pimasz
éretlenségük. Így aztán magam
kezdtem figyelni; s bár hamarosan
ráuntam a dologra, a szomorú
részvét megmaradt bennem s a gyanu
s a fel-felcsillanó kiváncsiság; –
s megvetés, ma is, a férfiak iránt,
akik, mi másnak szégyen, kín, titok,
röhögik, mint a hídi kamaszok.

 

 

 

53.

Nők titka

A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet,
de titkuk volt. Másféle emberek?
Jobban bántak velük, s mégis csak úgy,
hogy lenézhettük őket, mi, fiúk.
Valami seb (sugdosták torz szavak)
rejlik – nem is a ruhájuk alatt,
hisz ott, mondták, szépek, gyönyörüek
(de szép akár egy bogár is lehet!),
hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr
alatt, a húsban, hiba (amiről
nem szólunk, vagy csak kíméletesen),
sőt annál is több: bűn, veszedelem,
valami rémség… Ahogy kés, golyó
és tűz, a lány is kerülnivaló,
véltem, és sajnáltam szegényeket,
hogy oly idegenek, törékenyek,
s csattanjon bár belőlük az öröm,
titkos ítélet van a fejükön.

 

 

 

54.

Vasbika

Időnkint elutaztunk, vasutas
család könnyen mozoghat… Látom az
adorjánházi vagy a csöglei
utcát, Veszprémben, meg az elemit,
ahol Jolánka néni tanitott,
szigorú nő, de igazságos. Ott
folyt a Tapolca: állok a hidon
s nagykarimás, piros búr-kalapom
tükrözi a víz… Máskor meg anyám
operálták a pesti klinikán,
s felhoztak: az egész városból csak egy
kép maradt a fejemben: a sinek
végén, a Keletin, mint hős, derék,
önfeláldozó, végső, szörnyü fék,
valami áll, vad fejét leszegi
s két ütközőjét szembeszegezi
a befutó mozdonnyal; micsoda
erő volt a neve is: Vas-bika!

 

 

 

55.

Az Ipolyon túl

Az Ipolyon túl – látom – ott a rét,
aztán kék hegyek, és aztán az ég…
A réten csorda és liba legel,
mindenfelé száll a fehér pehely:
egy folt liba, tizedik, huszadik,
ez sziszeg, az békén tollászkodik…
Odébb meg árkok, ösvény, fűz-sorok,
hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok…
Ott csavarogtam, másokkal, magam,
futrinkát lesve, gyíkot; álmosan
dőltem pimpó és kökörcsin fölé,
nagy margaréták s kis tücskök közé;
vagy pöfeteget püfölt a botom,
hogy csakúgy szállt belőle a korom;
s bámultam, mint hős cselekedetet,
hogy fogadásból egy elszánt gyerek
egy nap kenyere zöld lekváraként
megette a jó friss tehénlepényt.

 

 

 

56.

Képekben és mintákban

Ha nem volt valamim, csináltam én,
lapdát, szekeret. Papírból edény,
kistányér, korsó, lábas, fazekak:
kinyírtam, összeraktam, kanalat
tettem beléjük, ragasztott fület
az oldalukra; szánkót, tűzhelyet,
mindent gyártottam. S ami még hiány,
gyorsan lekapta a krétám, ceruzám;
mert festettem is, s kissé valahogy
úgy éreztem, amit lerajzolok,
az már az enyém, részben legalább.
Képekben és mintákban a világ
így gyűlt körém… Volt saját vasutam,
fából, tömítő gyűrűkből magam
építettem… És roppant élvezet
volt bámulni az árjegyzékeket,
például „Mauthner csodái” között
a dísz-ugorkát s óriás-tököt.

 

 

 

57.

Etelka néni

Látom Etelka nénit. Hallom. A
hangja mint üvegharang. Nagy haja
ábrándosan koszorúzta fejét.
Még lány volt, s talán a költőiség
az apai családban. Szeretett,
mosolyogva sírt, sírva nevetett,
s hogy egyszer Gyarmatra látogatott,
négy könyvből, mit ajándékba hozott,
sokat olvasott, verset, régi, szép
történeteket – úgy mondta: regét.
Később szemem maga betűzte ki,
hogy bömbölnek a Mohos tulkai,
s nagyon tetszett a nyári kút, ahogy
a vize jéghideggé borzadott
(Negyven év multán, most, ezt írva, csak
most vettem elő a hanvai pap
idilli könyvét, – avúl, de bizony
itt-ott oly szép, mint a nagy Tennyson.)

 

 

 

58.

Ima a gyémántért

Szegények voltunk. „Imádkozz!…” Anyám
már sokat sírt. Egy este azután,
látva, hogy rajta nem segít az Ég
s átvéve lelke száz sajgó sebét,
kigyulladt szívvel és könnyek között,
próféta, ki csodáért könyörög
s Istenbe szédűl, én kezdtem imát.
Ágyamban térdeltem, órákon át.
„Kérj s megadatik”…? Hát én kértem! És,
hogy egyszerre minden nélkülözés
megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább,
egy nagy gyémántot kértem, akkorát,
mint az öklöm! „Istenem, add meg, add,
hogy legyen reggel a párnám alatt,
legyen itt a kincs!”… A magas eget,
lábuknál húztam le a szenteket:
„Ezer miatyánkot mondok, ha kell, –
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!”

 

 

 

59.

Égi jel

Hogy megáldott-e Isten, nem tudom.
Órákon át, görcsösen és vakon,
daráltam imáimat. Kis szivem
lángolt, vadúl és szenvedélyesen,
s az igézetben óriásra nőtt,
ahogy a Mindenek Ura előtt
gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt.
S úgy éreztem, Ő magához ölelt
s megadja, amit kértem. Térdeim
sajogtak, szemem égett; de a kín
a testi kín most szinte jólesett,
a nagy hit mellé egy kis érdemet
látszott adni… Hogy hogyan és mikor
nyomhatott el az álom, nem tudom;
de később felriadtam… Nyúltam a
párna alá, s éreztem a csoda
már ott volt! a gyémánt! az égi jel!…
Üdvözülten aludtam újra el.

 

 

 

60.

Vesztett boldogság

Reggel! boldogság! béke! glória!
Úgy ébredtem, mint az Isten fia,
kedvenc fia. Egy roppant perc alatt
végigéltem jövendő sorsomat,
s már szólni akartam, hogy: „Anyuka,
tessék csak jönni”; de, hogy kezem a
párna alá ért, megállt, elakadt
a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat
fagyott végig karomon, testemen;
s előbb remélve, majd reménytelen
dobáltam szét párnákat, takarót,
százszor is; és hiába… Becsapott,
becsapott a – nem mertem mondani,
ki csapott be… Azt az éjszakai
ébredést csak álmodtam hát?!… Egész
napom csönd volt és kétségbeesés
és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”…
Lassan mégis begyógyult a sebem.

 

 

 

61.

Elemi

Ekkortájt kezdődött az elemi.
A betűket már tudtam… Valami
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem…
„Kezeket karba!” Engedelmesen
ültem, vártam; s jó viseletemért
óra végén a néni megdicsért.
No, ez nem nehéz, gondoltam… S nagyon
csodálkoztam, később, a nyelvtanon:
azt tanítják, amit úgyis tudunk?
És a számtan, az a százszor megúnt
kétszerkettő! A földrajz, az, igen,
az új volt, tetszett, rettenetesen,
meg a térképek – hogy egy perc alatt
a messziről oly sokat mondanak…
Jó tanuló, nem lázongtam soha;
de csak akkor tetszett az iskola,
amikor semmi sem feszélyezett:
ha hagyták, hogy természetes legyek.

 

 

 

62.

Kiállítás előtt

„Este elhozod. Huszat! Többet is?
Amennyit csak bírsz!” – súgta Kacskovics
Márta, osztályunk szép kisasszonya,
hogy legyen mit kiállítania
másnap, a vizsgán; és hogy meglegyek
a sok képpel (mert hisz a többiek
helyett is én festettem): „Menj, siess!” –
hazaküldött. „S legyen mind szép, szines” –
szólt utánam… Egész nap boldogan
gyártottam tükröt, asztalt, számtalan
virágot és mozsarat, fazekat,
szóval ami modelem csak akadt,
mikor – a rajz kész! – késő délután
kiderült, nincs több színes ceruzám.
Boltba? Csukva! Istenem, most mi lesz?
Kétségbeestem. A szó kötelez,
s a kérés, s igen, az: a bizalom!
Becsapjam az én jó kisasszonyom?

 

 

 

63.

Porcellánkutya

Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek?
„Miatyánk, isten…” Már esteledett,
s anyám se kapott festéket sehol.
Ekkor, mint később, bajban, annyiszor,
fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat:
ki a kertbe és vissza! Szirmokat
hoztam, levelet, ami volt, virág,
mindent, füvet, pipacsot, violát,
s mialatt lelkem jobban tündökölt,
mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld,
piros, sárga s egyéb nedveket a
papírba, a képekbe, ahova
épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,”
simogatta meg égő arcomat
Márta néni. A porcellánkutyát,
mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át
megőrizte az emlék öröme.
Akkor eltört. Ez a története.

 

 

 

64.

Szapáry Péter

Nagyon megfogott, rettenetesen,
egy kép egy piros irkafödelen,
Szapáry Péter. A szöveg, belül,
elmesélte, mily istentelenűl
bánt a vitéz gróffal a gaz török:
igába fogta és ökör helyett
vele szántatott. Így bukhat a hős?
És nem váltják ki? A szerencse győz?
Borzadva néztem a büszke rabot,
irigyelve erejét, s a dacot,
ahogy az ostort állta. Sebei
húsomban égtek… Ha választani
lehetett, mégis mindig azt a szép
irkát vettem meg, a Szapáryét,
azt a szörnyűt… És sírtam rajta, és
szinte szent lett bennem a szenvedés;
majd, mint aki készűl valamire,
szótlanúl bámultam a semmibe.

 

 

 

65.

A magas millió

Húszig már számoltam. Egy nap apám
elővett, és mialatt a divány
hosszában hevertünk, megtanitott
a titokra, tízesek, százasok
hogy nőnek föl egymáson ezerig.
„De a millió! Ezek még kicsik!”,
mondta; aztán – igérve, újra, hogy,
ha majd a millióig eljutok,
megkapom a biciklit, (azt, amit
annyit kértem, a háromkerekűt!) –
ment, fát vágni. Hogy történt, mint, ma se
tudom, de a számok épülete,
ahogy tovább tűnődtem, hirtelen
csak elém állt, tisztán, értelmesen,
elém, szépen tagolva, az egész,
tündérek élő üvegvára, és
tetejéről a magas Millió
leszállt értem, mint egy nagy léghajó.

 

 

 

66.

Zuhanás

Akkor utaztam először nagyot.
A léghajó vitt. Mozgó oszlopok
nőttek, sülyedtek, sík emeletek:
láttam mögöttük a szerkezetet,
az elvet, rendszert, forgó kapcsolást,
fogalmak testét, örök folytatást,
szimetriát s egyensúlyt mindenütt:
bámész agyamban boldog végtelen
töltekezett a külső semmiben:
tudtam számolni!… Felhőim között
repültem még, mikor apa bejött,
onnan szóltam le: „Itt a Millió!”
„Mi? hol?” – Elmondtam, amit tudtam. „Óh!”
„S most…?” „Most ágyba!” „A háromkerekűt!”
Ő rámnézett és elkomorodott.
„A biciklit!” Lefeküdt. Hallgatott.
Én pukkadoztam: „Milyen zsugori!”…
Nem volt az; csak pénze nem volt neki.

 

 

 

67.

A szem örömei

Szerettem a szép, sima köveket,
nyulak szőrét, a selymes füveket,
jó agyagot, fűzgaly fehér husát,
melyről úgy lejön a bőr, katicák
piros hátát, fekete pettyeit,
elnézni, a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt,
fecskefű vérét, kutyatej tejét,
nagy napraforgók oroszlánfejét,
a zizegő szalmavirágokat,
a szomorú és szelíd lányokat,
aranyzöld gyíkok lüktető hasát,
gőz fátylait, felhők habtorlaszát,
a lepkéket, s nagyon a pókokat
s csöves vagy napernyős hálóikat,
s legjobban azokat a perceket,
amikor nem tudtam, hogy mit teszek.

 

 

 

68.

Hangok

Hangok játéka is vonzott: ahogy
egy sereg galamb alásuhogott,
szárnyaik édes püpügése a
leszállás előtt, tücsökszó, puha
méhzümmögés, kövekkel kongatott,
hárfazsongású sürgönyoszlopok,
kotlóstyúk kottya, s az a méla mú,
a teheneké! hars kukurikú
hajnal előtt, tavi békazene:
pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke,
és a többiek, mozdony robaja,
nehéz reszelők rekedt sikolya,
villámropogás, s őszi égen át
láthatatlan jajongó vadlibák,
s ezer egyéb hang: mindegyik mögött,
bár elzengtek, annyi kép röpködött,
hogy húnyt szemmel ma is össze lehet
raknom belőlük a fél-életet.

 

 

 

69.

Nap napra telt

Nap napra telt, év évre: rengeteg
hátán, ahogy a kontinenseket,
vitt a forgó Föld, róva régi s új
köreit, éppoly lankadatlanúl,
mint a magáét a percmutató
a vekkerünkön. „Karácsonyfa! Hó!” –
tapsolt Hajnalka húgom; de mire
kinéztem, már virága, levele
buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt,
s új hó esett s új karácsonyfa gyult.
Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, játék és iskola,
apám munkája s hogy sírt anyuka,
hogy elveszett, hogy meglett a cica,
mindig más és mindig ugyanaz a
forgó körhinta, nappal, éjszaka:
így repült a Mindenség ütemén
a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én.

 

 

 

70.

Zoltán bátyám

Zoltán bátyámat Szabó nagymama
magához vette. Első unoka,
ő volt kedvence a papi, apai
rokonságnak, szebb, tisztább, finomabb,
simább, vagy legalább uriasabb
s nem oly sírós, tedd-ide-tedd-oda
mackó, mint én: biztos a modora
és mindig fehérek a kezei.
Gyarmaton ritka vendég, ő beszélt
először Debrecenről, ahol élt,
és engemet csak ijesztett, hogy oly
sok mindent tud, hogy tréfás és komoly
szavakat kever, és hogy könnyedén
megold dolgokat, amelyekre én
csak nézek, borjú az új kapura…
Borzongtam is hát, amikor apa
emlegetni kezdte, mennyi közünk
van Debrecenhez! és hogy: költözünk!

 

 

 

71.

Utcai árvíz

Kiöntött az Ipoly és sárga-zöld
vize a mi utcánkba is betört.
Gyönyörű tavasz volt, pünkösd előtt.
Aznap kaptuk ki az értesitőt
az iskolában. Futottam haza.
Ág, tört kerítés, mezők gizgaza
ringott a tavas utcán, s mialatt
pallót raktak le bosszús férfiak,
víg gyerekhad taposta a vizet.
Nap! vakáció! rendnél édesebb
rendetlenség! Cipő, harisnya le,
s már ugrottam a fiúk közibe,
lubickolni, vad, vízi indián…
Épp akkor jött s meglátott az apám:
„Ide, te, csibész!”… Csattogott bizony
a nadrágszíjj; de valami nagyon
nem vehettem szívemre az ügyet,
mert tetszik, ma is, tetszik az eset.

 

 

 

72.

A rét meghal

Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyujtózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol.
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!…
Emléked van, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. – De te tudod, milyen!

 

 

 

73.

Tutajon

Új áradás, most túl az Ipolyon. –
Kifogott ajtó volt a tutajom,
ág az evezőm. A hepehupás
legelőn, mint átlátszó, óriás
fény-tó, állt a víz. Félméterre a
földtől, néhol meg csak arasznyira,
kék nyárban, mely szikrázott, lobogott,
gyémánt csöndben, mely körülcsobogott,
lebegtem, ösvény, fű s virág felett,
dehogy ott – az egész világ felett.
És le se kellett hunyni a szemem,
álom gyúlt át minden érzékemen,
álom, amilyet az ópium ad,
álom, melyben néma kéj simogat,
álom, mely élő falakon visz át,
álom, mely csupa tükrös bujaság,
álom, amelyben ég s föld tündököl
és egész testünk hangtalan gyönyör.

 

 

 

IV. Debrecen

Érlelő diákévek
1908–1918

 

 

 

 

74.

Az igéret városa

Debrecen izgatott. A nagyanyám
ott nevelte, szigorú, puritán
özvegy, a bátyámat. Baráth Teréz,
így hívták. Nagyon féltem tőle, és
félelmem átszállt a városra is…
Százezer ember! Az iskola is
szigorúbb lesz! Mondták, az ünnepelt
Kollégium nagy fiakat nevelt,
és én kicsinek éreztem magam.
Bújtam volna, de nem tudtam, hogyan.
S amellett vonzott a városi rang,
egy-egy szó is, hogy Rákóczi-harang,
Nagytemplom, Nagyerdő… Hallottam a
nagy tűzvészről, s hogy Bocskay valaha
…S Kossuth… valami nagy dolgot csinált:
de-tro-ni-zál-ta az élő királyt!
Hű! Ez a város csudákat igért!
Féltem, és izgultam Debrecenért.

 

 

 

75.

Debrecenben

Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
vitt, nyolcéves fiút, első utam
Debrecen főutcáján. Mindenütt
legendát vártam, hajdúkat s velük
törököket, tűzvészt, gályarabot,
s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
hős vesz körűl… Kisvonat mozdonya
pöfögött fel s alá, mesebeli,
guruló vaskocka, s kocsijai:
micsoda játék!… S vágy s való között
egyszer csak átléptem a küszöböt:
egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
arany betűket… Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

 

 

 

76.

A természetes csoda

De csak egy percig, egy pillanatig
állt el a szívem… Mért ne? Itt lakik, –
neki is kell valahol laknia!
Mindjárt természetes lett a csoda.
S hogy ékszerész, s hogy nem ámuldozott
senki a dolgon, meg is nyugtatott:
utóvégre más is lehetne, ő,
az Óriás, mondjuk: emberevő…
Viszont Gulliver is jó volt, szelíd…
Belestem a boltba; segédeit
láttam csupán… Vártam egy kicsit: a
tulsó oldal nagy palotasora
felett nem lép-e át?… Vállam, nyakam
szinte görbűlt, elképzelve, hogyan
búvik majd az üzletbe… Sajnos, ő
késett, s engem sürgetett az idő:
vissza-visszabámulva, égi vak,
vittem hát tovább csomagjaimat.

 

 

 

77.

Családi kör

Ezen a napon a Péterfián
ebédeltünk. Szigorú nagyanyám
jól tudott főzni. Kedvünkért oda-
sereglett sok nagy lánya és fia,
az egész család, s unokák, menyek.
Ő feketében. Csipke reszketett
reszkető fején. Roppant tisztelet
övezte; hajlott volt s nagyon öreg,
de minden szava parancs, kritika.
Mi féltünk tőle, anyám s én. Csak a
bátyám szerette, Zoltánt… A nagyok
Debrecent tárgyalták, mi volt, mi hogy
lesz majd… Füleltem… Egyetlenegyet
hagytak ki csak, a felfedezésemet,
a legfőbbet… Nem mertem szólni; csak
lestem a percet, mikor lesz szabad
visszamennem, hogy, végre, a varázst –
lássam végre az Élő Óriást!

 

 

 

78.

Hatodnap

Öt napig vártam, öt teljes napig.
Csak apa előtt mondtam valamit
a titkomról, de oly zavarosan,
hogy meg sem értett… Resteltem magam
– úgy látszik – hogy olyan avult csodák
érdekelnek, amiket meg se lát,
meg sem említ már régi, igazi
nagyvárosi ember, debreceni.
Hatodnap aztán ott voltam megint
a Fő utcán. Ami csak mese, mind
emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
volt látni, messziről, hogy tündököl
az arany tábla!… S odaértem… És
elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
ezt mondta csak a csoda-felirat.
Ki lopta el az Óriásomat? –
jajdult a szívem, szinte hangosan…
Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

 

 

 

79.

A borzasztó szégyen

Aztán borzasztón szégyeltem magam.
Ég s föld kiürűlt, és vigasztalan
józanság töltött el és fájdalom.
Mintha kő ütött volna homlokon,
úgy ébredtem… Órás és ékszerész:
hát ennyi volt csak, ennyi az egész?
Százszor elolvastam a betüket,
jártam fel-alá, minden üzletet
megnéztem, táblát: hátha… De sehol
semmi különös!… Világ s élet oly
szomorú lett: rettenetes pofont
adott az az I, s fölötte a pont,
ami hiányzott a szó közepén.
Egyszerre fáradt lettem és szegény,
és nagyon megijedtem: – Istenem,
milyen könnyű tévedni!… Debrecen
kicsúfolt!… Testem-lelkem zokogott:
Mért hagytuk el Balassagyarmatot?!

 

 

 

80.

Csak egy kicsit is

Rettentő ébredés volt az a nap.
Dugtam, lepleztem csalódásomat.
Még rejtekezőbb lettem, csöndesebb,
s megútáltam a meséskönyveket.
Mese? Hát még mit, tán őrűlt vagyok?!
Ami történt, úgy megvert, kínozott,
hogy tűnt kincse helyett csak szégyenét
éreztette velem a veszteség.
Gyanakodva néztem mindenkire,
az árnyékra is, hogy nem ugrat-e.
Aztán valahogy az egész dolog
elmerűlt, nagy időre… De ahogy
zsibbadni kezdett szégyen s fájdalom,
százszor tapasztaltam még magamon,
hogy, jaj, lusta a kiábrándulás,
de fürge és ravasz az öncsalás:
Úristen, mennyit gyötrődik, amíg,
csak egy kicsit is, változik a szív!

 

 

 

81.

Kigyúl a csillag

Még mindig, édes, várj még, várj, maradj,
Emlékezet! Anyám te s én fiad,
egyek vagyunk mi, és nem emberek:
mások vagyunk, oly személytelenek,
mintha maguk az évek, egykori
dolgok akarnák újrakezdeni
álmukat bennünk. Ahogy odakint
sokasodnak zenész barátaink
a növő nyárban, minden örömünk,
mely csak sorvadt, mióta tovatűnt,
úgy ébred, nő most: tegnap félhomály
födte még ezt is, azt is, s íme, már,
ma már egyre több perc és táj ragyog:
kigyúl a csillag, ha rágondolok,
ha te idézed, – mint bűvös Jelen
áll körűl egész elmult életem,
s ezt te akartad így, te rendezed,
Múzsák anyja, anyám, Emlékezet!

 

 

 

82.

Késes utca

A Késes-utcában, az állomás
mellett laktunk. Még egész utazás
volt eljutnom a Nagytemplomig, a
Nagyerdő meg, sőt a Péterfia,
ahol nagymama lakott, szinte már
másvilágszámba ment. Az Ispotály
körűl mászkáltam: fogyó rétjein
egyre több ház nőtt. Új barátaim
nem voltak még, csak a vasúti kert
gyepe, tücskei, orgonái. Mert
ez a nép itt, ez a debreceni,
önzőbb volt, mint a régi, gyarmati,
keményebb inú és fürgébb eszű,
és amíg nem úgy beszéltek, hogy ű,
hogy meg píz, addig a gyerekek
csak csúfolták a jövevényeket:
beletelt két év, míg otthonosan
kezdtem érezni közöttük magam.

 

 

 

83.

A kisvonat

Ki látta a régi kisvonatot?
A vasút s az erdő közt robogott
a réz-betűs, réz-számos, fekete
kocka, a mozdony; még a kereke
se látszott ki vas-szoknyája alól:
tömzsi kéménye, mély harangja volt
s vígan kocogó négy-öt kocsija.
A fülkékből csakúgy lobogtak a
kék függönyök, s a vagón oldalán
deszkalépcsőn billegett föl s alá
a kalauz. Festői régiség,
otromba voltál, kisvonat, de még
munkabíró és nekem újszerű:
megsirattalak, mikor gyönyörű
villamost kaptunk, s a lap írta, hogy
a város „a Balkánra” eladott…
Húsz év mulva meg viszontláttalak:
Grúzsban szolgáltál, Ragúza alatt!

 

 

 

84.

Új iskola

Az új iskola, az új elemi
szörnyűnek indult. Szúró szemei
Ormós Lajos rektornak még ma is,
rám-rám villannak; s a pálcája is,
mellyel paprikás tenyereseit
zúgatta és kemény körmöseit.
Mert úgy számoltatott, olvastatott:
másodpercre! s vezényszavakra! hogy:
pattanjon eszünk, mint a katonák!
Ő tanított harmadfél éven át,
s végűl már tetszett tüskés humora.
„Tied a baktertojás!”, mondta, ha
tudott valaki. S ránk szólt: „Justh Gyula – ?”
„Éljen!” dörögtük vissza. „Hát Tisza – ?”
„Abcúg! Fúj!” – Lelkesen politizált;
s amikor a vizitátorra várt,
ő szörnyűködött: „Tűzvész és halál”,
mondta, „fiúk, jön a Vízi Tatár!”

 

 

 

85.

Jó Orbiliusz

Ez az én szikár Orbiliuszom
– Isten áldja! – szeretett. Nagy haszon
lett, később, hogy, míg a tananyagot
belénk verte, gyors képeket adott
és sarkantyúnak használta a drillt.
„Aki tud, mer!” volt a jelszava. „Nyilt
ésszel, sisakkal!” Némi kezdeti
logikát kényszerített gyermeki
kapkodásunkra, ölve a tunya
butaságot s bennem a túlpuha
álmodozást… A Vígkedvű Mihály
utcai rektor nem is lett soha
rossz emlékem… S egyszer, felelve, már
gimnázista, mértanból, mikor a
fél-osztály sorra szekundát kapott,
én jelest: mert azt a téglalapot
úgy taglaltam, vagy olyasféleképp,
mint egykor előtte – Hajdúmegyét!

 

 

 

86.

Nagymamánál

Tágult lassan, népesűlt a világ.
Hetenkint látogattuk nagymamát,
később meg valami Twist Olivért
kellett olvasnom neki, amiért
jó uzsonnákat kaptam. Anyuka
varrta a ruháimat, s nagymama
folyton kritizált, rém szigorú volt,
bár szűkszavú. Egyszer rámfogta, hogy
ki akartam szúrni a két szemét
a nyitott ollóval: én, aki még
moccanni se mertem előtte! Jaj,
mennyi könny lett belőle, mennyi baj
a sok kegyetlen tévedés miatt!
Egyik fia, Gábor, védett, de csak
módjával, hogy ne sértse, akit úgy
tisztelt, az anyját… Egyre szomorúbb
lettem közöttük és idegenebb;
s azt hittem, hogy csak az anyám szeret.

 

 

 

87.

Dráma a tenger fenekén

Mégis ő vitt el, ez a nagymama
vitt el először színházba. Csoda
volt a sok plüs, a királyi terem,
a nagy ragyogás. Ünnepélyesen
viselkedtünk. Milyen kitüntetés,
hogy én ilyen szépet láthatok, és
hogy, ím, beavatnak valamibe,
ami csak a nagyoké! Semmi se
maradt bennem seb, tüske, fájdalom:
boldog voltam… A páholyban nagyon
szorultunk; én hátul álltam, s alig
értettem a színészek szavait,
de a Dráma a tenger fenekén,
– ez volt a darab – a sok kép, a fény,
a vízfüggönyön átködlő világ
úgy megbűvölt, hogy szemem-szám elállt,
s azóta is – negyven esztendeje? –
köröttem ring a tenger feneke.

 

 

 

88.

Rémálmok

Még mindig a rossz álmok! Sokszor úgy
mentem ágyba, mintha kínpadra. Kút
mélyébe néztem, szakadékba; és
muszály volt nézni! Húnyó szédülés
csavart forgatag tölcsérekbe. Nagy
farkas tört rám, bikák, bozontosak,
s tányérszemű kutyaszörnyetegek
– pedig útáltam a pecéreket! –
és bőszűlt bivalyok. Házunk megett
gyilkosok fenték fénylő késüket
s rablók: órákig lestük fekete
szorongásban, hogy hozzánk jönnek-e.
Repűltem, zuhantam. Tető, palánk
szakadt rám; tűz gyúlt fölénk és alánk;
és vizsgáztam s nem tudtam: émely és
szégyen őrjített s kétségbeesés;
s üldöztek, s már láttam a vonatot,
s az mindig-mindig tovarobogott.

 

 

 

89.

Terepszemle

Már el-eljártam hazulról. Nevek
érdekeltek, cégtáblák, és terek
s utcák nevei. És furcsa szavak,
melyekben sok mássalhangzóra csak
egy magánhangzó jut. Trnka Frigyes,
mondta például egy felirat: ez
a név groteszk volt és oly szörnyü, hogy
két-három évig foglalkoztatott;
ahogy más is: a járda kövei,
vagy hogy a nyár hogyan buggyantja ki
az aszfalt szurokfekete belét.
Máskor, apához, a fűtőház felé
indultam, a sinen billegve, s ha ő
vagy egy ismerős mozdonyvezető
felvett a gépre, óh, hogy vitt, emelt
a tűz, a vas!… Vissza a Varga-kert
szélén megnéztem még a „tavakat”;
és vacsoráztunk, és eltelt a nap.

 

 

 

90.

Buborék

Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál
végén! hogy ingott! Minden kis sugár
megtört rajta és körben ráfeküdt,
groteszkűl eltorzulva mindenütt,
de felismerhetően, fekete
keresztjével s megnyult négy üvege
ábráival az ablak, vagy, ha kint
játszottunk, az udvaron, ott megint
egyéb, az égbolt, mindig az, ami
legragyogóbb, de más is, ágai
erezetével a fa, s mind a fény,
ami csak volt, tükrös görbületén
mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan
tündökölt rajta, szivárványosan,
és végül, hogy felkapta lebegő
áramára a tündér levegő,
szállni kezdett: szállt, s valamihez ért,
és elpattant a szappanbuborék.

 

 

 

91.

Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körűl. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betüket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész. Csak magyar ruhát
hordott. Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
szerettem náluk lenni, mint sehol.

 

 

 

92.

Hancurozás

Kálmuséknál, ki már festegetett,
majd dögönbőgő (vagyis prepa) lett
és végül festőművész, más világ
járta, mint nálunk. Az egész család
összetartott. A két nagyobb leány
unokatestvér-csókja már talán
– s egy-egy simulás – alvó vágyakat
súrolt; és ha tragikus hangulat
jött, rögtön ment is. Hancúztunk, szobát,
kertet dúlva s műhelyt, órákon át,
s ágyba bújhattunk, és volt nevetés,
bűvészet, cigánylány, kártyavetés,
s néztünk képes lapokat, pápuák
nagy főnökét, kis Pia Monicát,
s ha függönyt varrtunk s raktunk színpadot,
nem haragudtak érte a nagyok,
sőt este mind húsz fillért fizetett
s tapsolta az ifjú művészeket.

 

 

 

93.

Gimnáziumban

Új iskola várt, újabb félelem.
„Ne a gimnáziumba!” – végtelen
rimánkodtam apámnak, ne oda
irasson, elég a polgári! A
könnyem csakúgy folyt… De a kutya, hogy
vízbe dobták, hát mégiscsak uszott:
józan ésszel, vagy csak véletlenűl,
de ment minden; úgylátszik, rendkivűl
hasznos volt az elemi szigora…
S épp a latin lett kedvenc tárgyam, a
régi, nagy Rém: a teljes anyagot
előre a fejembe verte, hogy
amit egy éve a bátyám, Zoli,
tanult, énvelem kérdeztette ki:
s hogy így az amo, amas rám ragadt,
a nem is sejtett, kész tudás miatt,
amely most persze hamar kiderűlt,
mindjárt egy kis becsület vett körűl.

 

 

 

94.

Az első tízperc

De ez későbbi dolog. Amikor
nyilt a tanév, azt hittem, senki oly
idegen nincs még a sok bennszülött
ivadék és civis-gyerek között,
mint én. Mennyi arc! A vidék hada,
kucsmában, szalonnázott. Á a B-t,
lestük a másik osztályt: oda még
lány is járt, magántanuló, Kata,
(orra pisze és rövid a haja:
szenzáció!)… Első tízpercben a
nagy udvaron, ahol a fiukat
bámultam, árván, vad játékukat,
jött valaki, s halkan, objektiven
így szólt hozzám: „Ha nem játszol te sem,
ne nézzük együtt a többieket?”
Megörűltem. Kezeltünk. „A neved?”
„Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt.
Az első barát? Magányom oszolt.

 

 

 

95.

Három lélek

Pezsdült lassan az osztály élete
s vele az enyém; de szinte sose
tudtam, ki vagyok, s mit teszek, s miért.
Egyik lelkem a valóságban élt,
tevékenyen, ahogy a többiek,
vígan jött-ment, játszott, verekedett,
úgyhogy néha csak bámultam: Ki ez
s mi közöm hozzá?… Óh, mert semmihez,
semmi földihez nem volt még köze
másik lelkemnek, Annak, akibe
oly könnyen átszenderűlt ez (ez az
első, a testi): Az csöndes, csupasz,
s magányos volt, tétlen álmodozó!…
De bármit bármelyik, többnyire jó
volt, amit tett, míg külön tette, míg
mintegy magától, – csak a harmadik
vált szégyenemre: az az állapot,
melyben a gyors átmenet dadogott.

 

 

 

96.

Egérfogó

Mennyi fiú! Játék és feladat
többel összehozott pár hét alatt,
mint addig évek. Intézményeket
ismertem meg (inkább csak nevüket),
várost, vidéket, multat és jelent,
a diákokban élő Debrecent,
hisz ez a gyerek itt, az meg amott,
Lehóczky a Homok-kertben lakott,
s volt Szabó Pista s lett Gulyás Pali,
Zöld, Varga, Koppány, Sós, Béber Laci:
ez coetusban, az intézetben élt,
Monosses brúgót cserélt kifliért,
s döngettük egymást, s vackort, mogyorót
szedtünk az erdőn, csaptunk dáridót,
sőt tanultunk is: vígan cincogó
egerek, egy okos egérfogó
szabadságában éltünk, tudva csak,
de alig érezve a rácsokat.

 

 

 

97.

A nagyerdő

Az erdő élni kezdett. Ősszel a
játékórára előbb még maga
a tornatanár vitt ki. Azután
rabló-pandúr csábított s a sovány
vackor-szüret. Majd az ibolya és
a szamóca, az ijj s a kelevéz,
a sok szép vessző, sima, suhogó,
mit a bokrok, főleg a mogyoró,
olyan bőven kínáltak. Sohase
kellett megvárni: már igérete
elég volt a kalandnak: a terep
maga súgta az eseményeket,
s a lélek hitte őket: boldogan
szárnyalt álmodott izgalmaiban, –
s hogy ne legyen minden csak képzelet,
ott volt köröttem az élő keret,
föl, Hadházig, zúgó birodalom,
a zöld erdő a szőke homokon.

 

 

 

98.

A nemek

Hogy mi a nem, még mindig annyira
értettem csak, mint a latinban a
főnevekét: nagy tárház a világ,
sok titok fér bele, sok cifraság!
Hiába láttam ujszülötteket,
különbségük csak véletlen jelet
mutatott, s úgy gondoltam, biztosan
később fejlődik, lassan, titkosan,
örök kényszerből, tovább a gyerek
férfivá, nővé, ahogy a méheket
rontja-javítja a méhész: ott a sejt,
itt meg a ruha formál: jól felelt
egymásnak a kettős kép: katonák
ott is, itt is, munkások és anyák:
minden szükséges és természetes,
Isten dönti el, melyikünk mi lesz;
de azért sajnáltam a lányokat,
– egy kicsit, mint a kárhozottakat.

 

 

 

99.

Nagy Anti

Reggelenkint soká Nagy Antival
mentem iskolába. A fiatal
év koloncokban rakta ránk sarát,
ahogy láboltunk, ugarokon át,
meg, legtöbbnyire, a kertek alatt
és a katonák gyakorlóterén.
Egy helyt gyönyörű, nagy szál nádakat
találtunk a csőszkunyhó tetején
s messzelátót próbáltunk gyártani:
ő tán ma is meg tudná mondani,
milyennek készült a szerkezete,
hisz mérnök lett… Bűvölni is tudott:
csak rászólt a sarki bolgárra, hogy
„Sikte dnia spolyátna!” – és ime
rögtön kaptunk egy marék naspolyát…
Ez madárnyelv volt… Édes Ifjuság,
de szépen csevegtek a csízeid!
De messze láttál: a csillagokig!

 

 

 

100.

Latin dolgozat

Egy hónap mulva latin dolgozat.
Lesbia gallinis frumenta dat”,
diktálta a jólismert szöveget
Sinka tanár úr. Negyvenhat ijedt
diák körmölt. „Megvan: frumenta dat?
„Lesbia eteti a tyúkokat”,
visszhangozta feleselő fejem
a régtudott jelentést. Tíz ilyen
mondatot kaptunk, és én szinte már
csukhattam is az irkát. A tanár
rám szólt: „Mért nem fordítasz?” „Kész vagyok.”
Ő elolvasta a dolgozatot
s leültetett. Tízpercben azután
a tanáriba hivattak. „No lám!”
és: „Ez az!”, mondták és „Mehetsz, fiam!”
„Nagy szó!”, zengte az osztály. Sehogyan
se értettem, mi történt. Valami
baj volt, de elmult: mentem játszani.

 

 

 

101.

Betűk és bűnök

A betű vonzott. De mint enyhe bűnt,
úgy néztem a könyveket. Mindenütt
munka segít csak, az kell, a robot;
mért olvasnak hát (itt-ott) a nagyok,
fölöslegesen? Mert könnyelmüek
– feleltem kérdésemre – s bor helyett
néha meséket isznak: játszanak,
mint mi, gyerekek!… Csak a tananyag
volt szentség előttem, s a biblia,
tehát Isten meg a Tudás szava
(bár mindkettőt úntam még). Hogy apám
úgy dolgozott, a példa, és talán
a szegénységünk tette, hogy bizony
nagy vád szemét éreztem magamon,
ha Du Terrailt és Nick Cartereket
bujtam (már pedig bujtam), s rengeteg
ifjúsági kacatot, ami jött:
Bugyi Sándort, Mayt, mi-ördögöt.

 

 

 

102.

A fennkölt fajzat

Ez tehát még nem volt irodalom
s mulatságnak se valami nagyon
elsőrangú. Ház s osztály könyvei:
segítettek az időt tölteni –
s bár faltam mindent (néha: mint a port),
nem is néztem a szakácsát (ha volt!):
a mű címét, nem szerzője nevét
figyeltem; s az izgalmas volt a szép.
Amit felnőttek ajánlgattak, az
rögtön gyanús lett, túlnemes-magas;
mint a költők! –: azokat valami
szellem röpíti, mondták, isteni,
s én, sóhajtva, hogy csak ember vagyok,
békén hagytam a fennkölt fajzatot,
noha nagy tisztelettel. Semmi még
nem csillant lélek és egyéniség
művészből felém: majdnem névtelen
volt az író, s egész személytelen.

 

 

 

103.

Anyám felé

Szomszédok, lárma… Volt veszekedés
(különösen, ha elfogyott a pénz),
volt minálunk is. Ha sírt anyuka,
én mindig vele: az ő tétova
lelkéből kiláttam a bánatot
(apáméból csak a gyors haragot)
és mert az anyám, mint én, gyenge volt,
részvétem mindig őfelé hajolt.
De voltak mások, szelíd asszonyok,
hozzám s egymáshoz mint az angyalok,
akik otthon csak sírtak, s vak-süket
dühbe hozták mégis a férjüket.
A pék-nénit megkéselte a pék:
borzasztó volt! Teréz néni nevét,
hogy elváltak, Mihály bácsi, aki
pap volt s jó ember, sose mondta ki,
csak úgy, hogy – rémes – hogy: a vipera!…
Félve néztem sorsuk titkaiba.

 

 

 

104.

A titkok mocskai

Hallottam persze szörnyű dolgokat,
ijesztett s vonzott egy-egy felirat
és rajz falakon, kerítéseken.
Nem mertem szólni róluk sohasem.
És láttam állatokat párzani,
és jöttek a szomszédok hírei,
megesett lányok története, vad
magyarázatok, – egyre mocskosabb
lett a titok, noha nem hittem a
pocsékságok felét se, katona
járt ide-oda, inas tanitott,
egy szomszédasszony lúgkövet ivott
a férje meg „a condrája” miatt:
hallottam viccet, jajgatásokat,
s már tudhattam, hogy valami egyéb
is történik, ha nő- és férfinép
„együtt van”… S féltem: mit kényszerülök
csinálni én is, ha majd felnövök?!

 

 

 

105.

Tavak világa

Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert.
Pestre, Pestről arról jött, arra ment
minden reggel-este a gyorsvonat.
Lent pedig, a nagy slak-töltés alatt
gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű,
zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű
sás, hínár, egy-egy sárga liliom.
Odajártam. Tűnődtem a pókokon,
ahogy futtukban nyíló pontokat
rezzentettek szét a vizen; hanyatt
evezett a vízi poloska; volt
ebihal, kagyló; fogtam hím csibort,
nagy ezüsthasút, zöldes-feketét,
s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég
kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz
mélységben, a síma, napsugaras
homok sárgállt – és én órákon át
néztem: de szép ez a búvár-világ!

 

 

 

106.

Víziborjú

A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” –
mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak,
ezernyi élet nyüzsgött, villogott.
Nézegettem a szikrás homokot
a fenekén: fínom szemcséiben
– kagyló, csiga és bogár – mi milyen
barázdát, nyomot húz… Majd üveget
vittem ki, s egész házunk tele lett
a vizek kisebb-nagyobb szörnyeivel.
Nagy vadászterület volt ez a hely;
hát még mikor rájöttünk, hogy a tó
lakói közt gőte is fogható!
Tucatjával szedtem össze a kis,
párduchasú, tarajos krokodilt,
s hordtam haza. „A vödörből ilyet
nyelt éjjel egy nő!… S ilyen hasa lett!…
Víziborjú!…” mondta egy vasutas.
Én úgy véltem, ez már mégsem igaz.

 

 

 

107.

Az első vers

Első versemet egy nyári napon
írtam, a hortobágyi vonaton.
Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.
Durúzsoltak, álltak a kerekek.
Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.
Ohatnál végigdőltem a padon,
úgy kábított már a tücsökzene
meg a sinek egyhangú üteme.
Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?
Ásítoztam. Dúdoltam valamit,
valami zsongót: zsongott, kattogott
vonat és világ. S egyszer csak, ahogy
rakosgattam a ringó szavakat,
rímbe kattant bennem két gondolat.
Ez felébresztett, mint valami vicc.
Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?
Egész jó játék. De fog menni? Ment!…
Felfrissülve értem el Debrecent.

 

 

 

108.

A megjegyzett ütem

Az első vers, s néhány társa, amit
Ohat-pusztakócstól Debrecenig
írtam, népdal volt: s a sin ritmusa
hozta ki őket, nem én, annyira,
hogy témájuk is a halászlegény
volt a ringó Balaton tetején,
meg a csárda s a jólismert betyár.
A vonat írta őket, meg a nyár,
mondom, s a rettenetes unalom,
én mégis meglepődtem magamon,
hogy mit tudok: fölrémlett valami,
hogy ha lelkét az ember ráteszi
a taktusra, hát az viszi tovább…
Otthon Zoli azt mondta: marhaság!
Így aztán eldobtam a verseket,
felejtettem a kísérletemet,
s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem,
ha akarom, ott van a nyelvemen.

 

 

 

109.

Fiume

„Fiume”, mondta apám, „Fiume!
Jövőre megnézzük!”… Bűvös zene
indult értem: ott vár a Parttalan,
ott, ott kezdődik ami nincs, de van,
ott a tenger, a Létező Csoda,
a Végtelenség, mely eddig csak a
nemlétező számokba fért bele…
S jött az új nyár, s nem jött el Fiume.
„Majd, jövőre!” S megint: „Jövőre!” A
vágy és a remény makacs vigasza
sokszor törölte könnyem… Fiume,
óh, Fiume, te, csalódás neve:
négy őszön, télen és tavaszon át
mindig ígérted az örök csodát
s mindig becsaptál! Egyszer már szabad-
jegy alakban kezemmel fogtalak,
s mégse lett a nagy útból semmi se…
Megútáltam a neved, Fiume!

 

 

 

110.

A gályarabok szobra

Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek?
Kis szobor állt a Nagytemplom megett:
a Gályarabok! – Hősök! Mennyi gyász!
És mintha az a titkos Nyomozás,
a távoli, az Inkvizició,
az iszonyúnak hitt központi szó
engem vert volna őseim helyett
vasra, kínpadra, olyan rémület
markolt szívembe. Fürkész gondolat,
ott kezdtem álmodni álmaidat,
ott csatáztam veled (s mily naivan!),
fekete Róma! Gyanú s ami van
emberség bennem, mind abból fakadt,
hogy sirattam áldozataidat;
mert hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem, –
hiszek benned, szabadság, szeretet,
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek.

 

 

 

111.

Mihály bácsi

Vakációtájt, évről-évre, már
régóta, s szinte mint biztos szabály,
jött a meghívás Mihály bácsihoz,
Tiszabecsre. Ez a sáros-poros
nagy falu s a városi Debrecen
volt hosszú esztendőkig életem
kettős kerete. S ahogy nézem, úgy
szépűl ma a sok régi becsi út,
úgy gazdagodik: mindig ugyanazt
hozza, a tornyot, kertet, a paraszt
virágokat, a hűs parókiát,
időt, amely tulajdonképp megállt,
egy nyolc-tíz rokon részből összetolt
furcsa évet, melynek csak nyara volt,
nyara! – hisz most ébredek rá, igen:
Becsnek én egy telét sem ismerem,
se őszét, tavaszát!… – Óh béke! Nyár…
Károg a rím: mindennek vége már!

 

 

 

112.

A tiszabecsi tiszteletes

A béke Te voltál, nagybátyám, derék,
derűs, magyar pap! A Rettenetes Év
vitt el, ez, a 44/45.
(Elibe tettél vagy hetvenötöt!)
Egész Szatmárból integetsz felém:
„Isten hozott, szerelmetes öcsém!” –
mint régen: szinte minden faluban
te fogadsz, te, csókkal és boldogan.
Ma is látom vastag bajuszodat,
fejeden lengő, nagy szalmakalap,
úgy állsz a templom s a méhes között,
körötted a falu, Tiszabecs, tücsök,
harangszó… Bátyám, jókedvű Mihály,
általad élt, lélegzett a határ,
s ha rád gondolok, az egész biblia
mosolyogni kezd, mosolyognak a
mezők, ég-föld, a csizmás magyarok
s fent a nagytiszteletű angyalok.

 

 

 

113.

Háború

Miskolc. Nyár. Csönd. S egyszer csak: „Háború!”
Miért? Mi az? Új szavak, iszonyú
várakozások. Hogy? Szarajevó?
Princip? S mi lesz? A tréfás-borrrziős
Géza bácsi, a boszniai hős,
öreg káplár, az okkupáció
riadt rémeit idézgette, hogy
mi történt ott, mi nem, s az asszonyok
hogy menekültek… „Hát akkor haza,
Debrecenbe!” „Bevonulsz?” Tétova
volt mindenki, s olyanokról beszélt,
mint addig soha. „A becsületért”,
mondták, és „Csak idő kérdése”, és
„Vilmos” és „Antant”… Aztán, mint nehéz
harang, kondult a plakátról a szó:
„Népeimhez!”… S harmadnap, ragyogó
napfényben, új hangokra ébredek:
udvarunkon katonák, szekerek.

 

 

 

114.

A messzi front

Mindenfelé katonák, szekerek.
Virágágy, pázsit? Rögtön vége lett
szép kertünknek a Rákóczi uton
(mert már ott laktunk). A sokadalom
gyűlt s ment; napokig; s mindig újra; víg
fiatalság, s öreg bajtársaik
üldögéltek, hevertek mindenütt,
már beöltözve és a fegyverük
zsírozva, tisztogatva: látom, ott
ténfergek köztük: a szívem dobog,
s nem értek semmit… Aztán, mikor a
had elvonult, s lett, mégis, iskola,
tágúlt a torkon a vad szoritás,
s remény is enyhítette, s megszokás:
a messzi front haza-haza-ütött
villámaival, de itt nap sütött
s élet zsendűlt, – bizony, éveken át
csak tudtuk a háború iszonyát.

 

 

 

115.

Szatmár, Tiszabecs

Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak,
húsomba ittam parazsatokat,
húsomba és csontomba fényetek,
tigrisrőt napot, szeszlángkék eget,
vad deleket, mikor szinte kigyúl
az árnyék is és menekűl, lapúl,
meggy, málna vérét, felforrt temetőt,
szikra lepkét, villám szitakötőt,
nagy búzatáblák öntvény aranyát,
tátott szájjal lihegő éjszakát
s ami csak szép volt, valóság s csoda,
egész falvak, megyék káprázata,
s ami csak jó, mindazt, amit ide-
hoz valahonnan ez a tücsökzene,
mind, ami fény van bennem és öröm,
mind nektek köszönhetem, köszönöm,
vakációim, rekkenő nyarak,
s Mihály bátyám, …ki vagy a föld alatt.

 

 

 

116.

Az erős isten

„Aru kankaru netsi sőre za:”
dördűlt meg bátyám vidám basszusa,
a nagybácsimé, aki szeretett
(„kedvelt hívünk s öcsénk”, így nevezett);
de ahogy a dallam kunkorodott,
református fül már sejthette, hogy
a dörgedelmes titok mi lehet.
Akkoriban vált el a jó öreg,
s egymaga élt. Szerette az adomát:
mulattatott volna fél éjen át,
de visszatartotta a józan ész,
puritán gondok, textus, felkelés.
Így hát, úgy tízig, tréfát, komolyat,
mesélt száz dolgot, ilyet, amolyat,
sírfeliratot, cigányötletet,
s akkor, gyertyával, ágyhoz vezetett.
„Aru kankaru!” – dördűlt a szava:
„Az erős Isten uraknak ura!”

 

 

 

117.

Csúnyaság

Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok.
Régóta s még soká. Mint kárhozott,
leskeltem ki, megbujva, tétován,
bús fejem két kíváncsi ablakán
és úgy éreztem, belül más vagyok,
– nem béka, de királyfi – valahogy
nem az, nem, nem, amit az arc meg a
nyomorult test, ez a hazug ruha
mutat belőlem. Igazságtalan
büntetés sujt? Mért?! Szégyeltem magam,
s mióta láttam egy középkori
csuklyás inkvizitort, a szemei
mögé, a rajzban, mindig magamat
képzeltem, hogy oly ijesztő alak
lehetek én is… Máskor meg egész
felejtettem, hogy társuk vagyok, és
nevetve néztem a rútakra, még
az ördögre is, hogy olyan pocsék.

 

 

 

118.

Szépülő lányok

Tiszabecsen sok vendég járta, szép
hintók, rázós szekerek, a vidék
papi családjai és lányai,
atyafiaink atyafiai
jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet
hívta-tartotta őket… Így egy-egy
lányka képe – a nevét nem tudom –
a fejemben maradt, egy-egy rokon
gyereke, s vegyest idegeneké…
Tizennegyedik esztendőm felé
aztán minden megváltozott… Ha lány
érkezett – sokszor egy karcsú, sovány –
mindig lestem titokban a haját,
a mozgását, szemét, az ajakát,
a testéből valami részletet,
s ez többnyire sokkal érdekesebb
volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott,
a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott.

 

 

 

119.

Az érthetetlen bűn

Soká még ekkor sem értettem a
felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha
végzett fiú és nagy lány érkezett
(pláne, ha – új fogalom – jegyesek),
azokat a nagy fiatalokat
magukra hagyták, a sétáikat
nem zavarta féltés, sőt mintha még
tolták volna őket egymáshoz és
mintha örűlt volna minden öreg,
hogy bajba dönti a gyerekeket.
Nem értettem: hát bűn a gondolat,
nekem lányhoz még érni se szabad,
azok meg összebujhatnak? vadúl
csókolózhatnak?… Láttam!… – Mindig új
alakot öltött a régi titok,
félelmem nőtt, ha vágyam izgatott:
féltem nőni, féltem, nem fogok a
világon eligazodni soha.

 

 

 

120.

Rossz lányok

Rossz fiúk után a rossz lányokat
ismertem meg. Csak a tanyájukat
s a hírüket. De elég volt az is.
Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
úgy fájt a létük. Minden éjszaka
piros függönnyel, pokol ablaka,
világítottak. Egy szomszéd diák
a házukban agyonlőtte magát,
s rendőrség szállt ki. Istállószagú
s félig, mint a romlott tej, savanyú
volt a környékük. „Parancsnokuk a
vak mester s a fekete zongora”
– mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
ha az rákezdi, előbb az egész
szalon, együtt, részegen…”, – valamit
mondtak még – „…azután összeteszik…”
– a többit már csak súgták. – Rémület
és undor rázott: őrültek ezek?

 

 

 

121.

Hősök, őrültek?

Őrültek ezek? Töprengő agyam
zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan.
Együtt?… És össze?… Miért? Mért teszi,
mért tenné bárki, ami rossz neki?
Vagy a rossz nem rossz?… S tényleg, többnyire
vidámak voltak, mint az a vak zene,
a vendégek… Mi ebből az igaz?
Időnkint már gyanakodtam, hogy az
egész világ hazudik, s valahogy
nem bűn a bűn, nem titok a titok,
csak azzá teszik, csak kinevezik
ilyenné-olyanná a dolgokat…
A korzón is láttam „a lányokat”:
egész rendesek voltak. Némelyik
furcsán mosolygott – nem tudom, hogyan, –
s én elszégyeltem előtte magam
s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer
dacolni ég s föld törvényeivel.

 

 

 

122.

A jövő lidércei

De ez még messze volt, ez az idő.
Szemeimben egyre szebb lett a nő.
– Ők fínomabbak – mondta valaki –
sok évezred nemesítette ki
ízlésüket, bőrüket, húsukat.
– Hát persze! – bólintottam; s hallgatag
lelkem lányokkal zendűlt, akiket
ismertem, s újak, ismeretlenek
jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek,
szőkék, feketék, barnák, vörösek,
földöntúliak és álmodozók,
tündérek, mese-illusztrációk,
s egy perc alatt újabb századokat
fínomultak, már olyan fínomak
voltak bennem, hogy az irtózatos:
eltünt belőlük minden, ami rossz,
de minden más is, ami emberi:
lobogtak a jövő lidércei.

 

 

 

123.

Az Anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem, előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve-elrendelés:
ők a béke, a jóság, puhaság
a földön, a föltétlen szeretet…
Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!

 

 

 

124.

Az igazságkereső

Először ő, bátyám, a becsi pap,
tárgyalt meg velem olyan szavakat,
hogy irodalom és romantika
és pantheizmus és anarchia;
a szellemet számomra szeretet
benne fogadta először, s tisztelet,
vagy legalább is, ha sok, ha kevés,
egy szent ösztön: Igazságkeresés.
Folyton intett, tréfásan, komolyan,
hogy „mindeneket megpróbálj, fiam,
s ami jó, tartsd meg!” S „tanulj, egyedűl,
furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedűlj,
ahány nyelvet tudsz és művészetet,
annyi ember vagy!” A drága öreg
oktatott így; az első volt, aki
kezemből a könyvet nem nézte ki,
s ha – „ép test: ép ész!” – megdolgoztatott,
egészségemért napibért adott.

 

 

 

125.

A becsi iskolakönyvtár

A szomszéd ház volt az iskola. A
tanítókisasszony már rég haza-
utazott, és nyáron át mi – a pap –
őriztük a kulcsait. Néhanap
ott ődöngtem; katáng, tökinda, gyom,
útilapu, pipacs az udvaron;
bent meg, a meszelt tanteremben, a
szünidő vastag csöndje és pora.
Néztem a fal ábráit, képeket:
„Izeltlábúak”, „A hold”, „Négerek”,
„Afrika”… Az ablaktáblák között
néma pókok és éhenhalt legyek
aszalódtak… Csend, napfény… Árvaság
vett körűl, s mégis egy egész világ;
hát még mikor – újabb kulcs – nyílt a nagy
szekrény, és mintha egymagam a hat
osztály én lettem volna, félezer
könyv kiáltott rám, hogy olvassam el!

 

 

 

126.

Irodalomtörténet

Volt ott egy irodalomtörténet is;
Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis
Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem
tünődtem még írókon, verseken,
s most elbámultam: azt hittem, hogy a
költészet olyan, mint a biblia,
titkos, szent s roppant távoli dolog;
s látnom kellett, szinte káprázva, hogy
ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi,
de „kisgazda”, „kemenesaljai”,
s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett,
s bár lekritizálták, – akit szeretett,
a nő nevét is őrzik, tisztelik!
Utána elolvastam Kölcseyt,
a portrét róla, s egyre lázasabb
izgalommal a többit, másokat,
aki csak volt s van: mire este lett,
tudtam az irodalomtörténetet.

 

 

 

127.

Hitregék helyett

Nagy eset volt ez. Elborzadhatott
volna az a kis diák, látva, hogy
mennyire a mesében, mennyire
kísértetek közt élt okos esze.
Számára a művész, ha valahogy,
hát úgy volt csak, ahogy a folyamok,
a Nap, az Isten. Az író, neki,
csodalény volt, hitrege, valami
túlvilág-szörnye: mint sok egyebet,
elhitte, hogy a költők szellemek,
szószerint hitte!… S most, Beöthy előtt,
álmélkodhatott az ellenkezőn:
szédületből szédületbe esett,
felfedezte a természeteset,
újongott, hogy adatok halmaza,
emberi tény lett a káprázata, –
s kis lelkében tovább keveredett
parancs, valóság, vágy és őrület.

 

 

 

128.

A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamba, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző… Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

 

 

 

129.

Alvajárás a Semmiben

Éveken át mivel takartam el
szörnyű naivságomat? Semmivel:
nem tudtam róla, hát titkon maradt!
Hallgattam és szégyeltem magamat;
sokat sírtam, és csúfolt félelem
és révedezés lett az életem.
Hittem, gépiesen, tehát nagyon,
s még nem kritizált az alázatom.
Már negyedikbe mentem, mintakép,
jeles diák; félszeg és csúnya; gép
minden munkára; – fogott az eszem,
de önállótlan voltam teljesen.
Sokszor aztán felejtettem magam,
s repült az idő, nem tudom, hogyan, –
s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör,
úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl-
ébredni belőle: nagy parancs, igen:
Alvajárás volt ez a Semmiben!

 

 

 

130.

Fürj

A kollégium négyszög udvarán
ősszel, tízpercben, mikor valahány
diák, mind kint lebzsel, hancúrozik,
egy fürj szállt le, elhagyva társait,
egy fürj, tört szárnnyal, s ahogy menekűlt,
száz közül az én kezembe kerűlt.
Hazavittem. Óriás ketrecet
szereztem neki, jó kényelmeset,
lugast építve s tücsköt-bogarat
rakva bele, pondrót és magvakat,
homokot, fürdőt. Mint a lelkemet,
gyógyítottam szegénykét. Szelidebb
lett lassankint, és már ülve maradt,
ha símogattam. De jött a tavasz,
s ő újra vad lett, s lett végűl kopasz:
minduntalan a drótrácsnak rohant;
s egy nap szétzúzta rajta a fejét…
Most is látom szomorú gyöngyszemét.

 

 

 

131.

Ik bin

Pár éve új nyelv: német; a latin
után játék! De az élő ik bin
szintén halott volt, semmi haszna még:
ha Pompeiibe vet, vagy hogyha Bécs
szívébe a sors, nekem, itt vagy ott,
egyre ment volna: meg se mukkanok.
De mikor kezdtem megismerni a
régi költőket s hogy mit tud a ma,
kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan
írtak külföldön? Találtam a tan-
könyvünkben Goethét és Schillert; de hát
nehezek voltak, s untam a balladát.
Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet
húsz fillérért „Dalok”-at hirdetett,
egész kötet dalt. Megvettem. S csoda
történt: szótárral jól értettem a
rövid verseket, s lángoltam: milyen
szép s új mind, s mily pikáns, és szemtelen!

 

 

 

132.

Romantika

Aus alten Märchen tündér hókeze
intett felém, a Der, Die, Das erdeje
lassan hullatta tüskéit, s a halk
nyár zsongásában mind messzebbre csalt
kis szótárammal s nagy szivemmel a
Buch der Lieder meg a romantika:
arany alkonyban száz édes virág,
száz édes arc gyujtotta mosolyát,
kék szikra csengett rügyön, levelen,
Ganges-part tárult, álom, szerelem,
vizesés zuhant a lábam elé
(s tükörképe a tóban fölfelé),
s árnyak táncoltak elő – honnan? – a
föld alól, csontváz foszforvigyora
mutatott éji temetők felé –
s bár vers mondta csak, mi a Liebesweh,
ismerősöm lett minden végtelen…
Csak egy nem, egy nem: a saját szivem.

 

 

 

133.

A költői tudomány

Németre tehát Heine tanitott.
Megvettem a teljes sorozatot
műveiből; s a Fűvészkert kanyar
útjain (a kertész lányaival
gyáván szemezve) szép, egzotikus
virágok közt csodáltam lelke bús
rakétáit. Hogy a tetszésemet
mutogathassam, ez s más, ránevelt,
rászorított a fordításra. De
népdalaink számtani üteme
itt cserben hagyott: szükséglet szerint
magamnak kellett fölfedezni mind
a sok szabályt, a régen meglevőt,
hogy legalább inas legyek előbb
a vers, majd némi stílus-technika
műhelyében: a Nagyerdőn meg a
Fűvészkertben, s hosszú évek során
ragadt rám a költői tudomány.

 

 

 

134.

Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk, – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyeltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szivet.

 

 

 

135.

Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.

 

 

 

136.

Kató

Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló. –
Hogy mást szeretett Dienes Kató,
azzal eleve számoltam, hiszen
menyasszony volt, mikor az életem
az övéhez kanyarodott. Komoly,
feketehajú, bubis nő, mikor
ötödikben, már rendes tanuló,
beült közénk a padba, ámuló
szemmel néztük, nem is őt, csak a lányt,
a modern lányt (én a szoknyás talányt),
aki fiúk közé merészkedik.
Szintén jeles diák volt, egy kicsit
már ez is összehozott, az esze;
s ha mulasztott, úgy rémlik, többnyire
engem kért, hogy referáljak neki.
Igy náluk is jártam, a fasori
sarok-villában… Köbgyök! Ciceró!…
Lógott a fejem, búsúlt, mint a ló.

 

 

 

137.

A becsi toronyban

Megint a becsi torony. Széditett
s vonzott lenézni. Gerendák felett
a két harang állt, nyitott érc-torok,
s mázsás nyelvét lógatva hallgatott.
De hogy táncolt, újjongva, zengve, ha
Kondor Laji, a harangozó fia,
meg én, húztuk nagy köteleiket!
Azt hittem, a dobhártyám megreped,
úgy bömbölt a születő, szörnyü hang,
tőlem-felém úgy járt a két harang,
s olyanokat dörrent az oldalán
a nyelv, a két lüktető buzogány:
a porzó állvány, vas, gerenda, kő,
minden rezgett és rengett, rémitő!
A nagy lustább, a kicsi fürge volt,
szavuk csakugyan eget ostromolt,
hívott, üzent, összhang és borzalom –
szinte szétrobbant tőlük a torony.

 

 

 

138.

Harang-játék

S ahogy távolodott s alázuhant
a nagy érc-test, ahogy nyelv és harang
egymásba csapott, lengett s visszajött
s felém fordulva, két mozgás között
egy-egy pillanatra megint megállt,
félkezemmel, s remegve, hogy leránt,
időnkint megfogtam az izgatott
acélkör szélét. Villanyként futott
hónaljamig a zengő reszketés,
s oly érdekes volt, oly vad, oly merész
ez a játék, úgy szórakoztatott,
hogy felejtettem mindent… Bumm! – csapott
a kezem mellé az istennyila,
a roppant vas-nyelv, csoda, hogy nem a
négy ujjamra… Sápadtan, reszketeg
nyujtottam Lajinak a kötelet, –
s örvendve, hogy nyomorék nem vagyok,
soká kerültem tornyot, templomot.

 

 

 

139.

Mézpergetés

Mézet pergettünk. Lágyan suhogott
a centrifuga; nehéz illatok
ülték meg a levegőt, az egész
konyha, tornác, csupa szag, csupa méz;
a nagy tartályban négy-négy fölözött
keret keringett dróthálók között,
s mikor vadúl meghajtottam a gép
szíjáttételes fogaskerekét,
a bádogra mint édes jégeső
zuhogott a vízszintes méz-eső.
Most is hallom a kopogó zenét,
látom, őrzöm a nap igézetét,
az üvegeket, telő bödönöket,
a sárga nyarat, és látlak tégedet,
bátyám, ahogy nevetve nógatod
öcséidet, jó gazda, és ahogy
a csorgó mézből, halott, régi pap,
kiemelsz egy-egy torkos darazsat.

 

 

 

140.

Virágok üzenete

Mézed sok volt, tíz mázsa, tizenöt,
mikor hogy; és tele cin-bödönök,
fazekak, csöbrök, hasas üvegek
sorakoztak, a földre rakva, meg
az éléstárban, öreg polcokon.
Viasz-szag mindenütt; a sonkolyon
méhek raja; csakúgy illatozott
az egész ház; volt olaj (barna), volt
virág s akác (ez szőke), s pergetett
és lépes méz… Jó bátyám, kenyered
édesen ettük! s alma, szilva és
dió járt hozzá, boldog fényüzés!
De a legjobb a nap volt, az arany
ragyogás a nyár hő napjaiban,
s a ragyogásban a zsongó mezők,
a méhjárt kertek, rétek, legelők,
s rajtuk a mézküldő tenger virág,
és üzenetük, hogy Egy A Világ!

 

 

 

141.

A tanító úr

Halál, hol van Szentpétery Lajos,
a tanító úr? Nyurga, tüdőbajos,
lelkes és lázas, örök tervkovács,
egy személyben rajzművész volt, vadász,
madártömő és kántor. Flóbere
nyárfák legtetejéről szedte le
a csókát. Nótát, viccet, ibriket
s messze földről szerzett kolibriket
gyűjtött, s bélyeget, mindent. Hogy tudott
a gyarló sírversen mulatni, hogy:
„Ez helyt nyugszik Vitéz Kalászi György,
többet, óh Halál, ilyet el ne hörgy!” –
és száz effélén!… Menyecskék miatt
megkergette négy vasvillás paraszt,
s végül borba fúlt vézna zsenije…
Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be
Sándor bácsit? – Így keresd a nevét:
Lajosnak csak a rímért mondaték!

 

 

 

142.

Balsors fia

A tanító urat, Szentpéteryt,
szerettem, mint balsors fiát, zsenit,
ki velem barátkozik. Ő, szegény,
jobban ismerte magát, és szerény
örömmel mutogatta tusait,
ecseteit és színes rajzait
s bár legyintett, hogy „semmi!” s „másolat!”,
élvezte gyermeki hódolatomat
s felvillanyozva nyúlt a savanyú
lőre után. – Áh, megöl a falu!
– tört ki aztán. – Mert, tudja, Lencike,
a nervus rerum, a dolgok idege,
– megint töltött – az az én bajom… – és
két ujjával mutatta, hogy a pénz…
Szörnyű, gondoltam; s a parókián,
este, hogy túlvoltunk a vacsorán,
égig dícsértem nagy barátomat.
– Kár, hogy iszik, – mondta bátyám, a pap.

 

 

 

143.

Halálfejes lepke

Egy este gyönyörű, félelmetes
pillangót fogtunk, halálfejeset.
A méz csalta be az ablakon át,
a méz szaga meg a lámpavilág.
Mint élő motor, zúgott a riadt,
vaskos, kis szörnyeteg, bútort, falat
csapdosva, verve; féltünk tőle, ő
még jobban tőlünk; s mikor remegő
szárnyaival egy sarokban megült
s nyilván sérült is volt, vagy kimerült,
seprűvel leütöttük. Koponya
sárgállt fekete torán, ahogy a
könyvben tanultam; s emlékszem, ahogy
megfogtam, a szőrös test vinnyogott,
karmolt, szúrt! Akkora, mondta a pap,
mint egy kolibri. Egész este csak
lepkékről volt szó. Nyár volt, kora nyár.
Kint tücsökdaltól zengett a határ.

 

 

 

144.

Halál

A halál sokáig csak baleset
volt előttem. Undor és rémület
akkor fogott el először, mikor
egy félignyúzott szép sárgarigót
– nem értünk rá kitömni – délután
ott hagytam Sándor bácsi asztalán,
a kőlapon az eperfa alatt.
A felhasított aranymadarat
másnap vettem csak elő: már lila
volt a húsa, büdös, és tele a
legyek köpetével, álcáival:
fehérgyűrűs, kövér és puha raj
nyüzsgött benne, vonagló vonalak,
lábatlan nyüvek, pondrók, fonalak,
ötven, száz szörny, a tegnapi madár
örökösei – Óh, mocsok halál
s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy:
a mindenséget s benne magamat!

 

 

 

145.

Kolibrik

Úristen, be szép volt, be nagy csoda
az a sok kis kolibri, amit a
tanító úr az élete során
összegyűjtött! Kamerunnal, talán
Braziliával is levelezett
és a preparált madárbőröket
csereberélte. Büszkén mondta, hogy
mily becsben állnak a sárgarigók,
ott, messze, s hogy verébért játszva kap
lantfarkú s paradicsommadarat,
itthon meg ezekkel kereskedik,
sőt a felesége kalapjait
díszíti velük. A belső szoba
ragyogott is a sok égő, lila,
rubint és arany szikrától, darázs-
nagyságú, szárnyas ékszertől. „Csodás!” –
lelkesedtem; s csak egy hűtött le, a
tanítóné szomorú mosolya.

 

 

 

146.

Tiszaújlak

Néha bementünk Újlakra, a kis
mezővárosba. Ott már vonat is
volt, s állomás, aszfalt és üzletek.
Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret
kaptunk, Bökénynek, a vashídon át.
Révészek és komp szelte a Tiszát;
a becsi part még Szatmár volt, s az, a
másik, az északi, már Ugocsa;
s ahogy lebegtünk az áradt vizen,
szálfák úsztak mellettünk sebesen,
szétrombolt tutajok; de épek is.
Ha szekér vitt, én voltam a kocsis.
És Újlakon? Hogy mi a búzaár.
Hol van jó fazék, a pap tudta már.
Lámpabél? Megvan. S mi is még, mi kell?
Tanító úrnak cigarettahüvely.
Vásár, cigányok. Aztán gyí, haza!
S tutajosokkal álmodtam éjszaka.

 

 

 

147.

Ady

Ez után a nagy becsi nyár után,
már háborúban, állandó tanyám
a könyvtár lett, a kollégiumi
anyakönyvtár. Boltos ablakai
az udvarra nyíltak, hol, évekig,
annyit játszottam, jobbfelől pedig,
a belső szentélyből, vén tornyai
látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
Károly bácsi rakta a könyveket
az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
dörmögve, mikor a kérőlapon
ősszel hirtelen olyan változást
tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?”
„Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
nyújtotta a könyvet a pulton át…
Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
Olvasni kezdtem az Új Verseket.

 

 

 

148.

Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek,
úgy húztam körém, s egyre közelebb,
könyveken át a Világ Tényeit:
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,
kis lámpa mellett, s függönyözve a
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény
mihelyt szabad, oly határtalanúl
tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl
kíváncsiságban s reményeiben
iskolán s minden hasznon: Végtelen
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat:
az Irodalmat: születő, arany
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek
tömték új csillagokkal az eget

 

 

 

149.

Varázstükör

Szóval: rákaptam a könyvekre. Hogy
vezessen, nem volt senkim. Izgatott
agyam azonnal oly mohó-modern
lett, hogy a multja, Dickens, Jókai, Verne
csak úntatta. Ady, noha előbb
csak nevettem, már tetszett, s a Nyugat,
a kritizáló, feszítő erők,
a túlnyers és a túlfínom szavak,
a meglepő egyéniségek, a
nagy hit, legyen bár dekadencia,
minden, ami különös és nehéz,
előbb a tárgy, majd a kifejezés
rangja s a szélsőségek: mint aki
ocsúdik végre, s eszmél, azt hiszi,
pedig csak új álomba szédül át:
úgy repültem, káprázva, mind tovább
vagy – csak körben? – a vágyva üldözött
valóság varázstükrei között.

 

 

 

150.

Könyvek otthon

Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb
fióknyi volt, majd az asztalra nőtt,
szétáradt s polcokra kérezkedett.
Könyvre költöttem minden pénzemet,
óraadások és legációk
jövedelmét, s mit a vasút adott
év végén a bizonyítványomért,
a két-két aranyat. Szívemben élt,
ami tetszett, mégis jó volt magam
mellett tudnom, látnom minduntalan
a sok nagyszerűséget, ami az
agyam építgette, a sugaras,
nagy, belső birodalmat, amelyet
hazámmá tettem: a szellemeket,
akikkel barátkoztam: ővelük
födtem-édesítettem a keserűt,
a rossz ruhát s a fölényes nyomort,
hogy divatos nyakkendőm sose volt.

 

 

 

151.

Szofoklész

Oidipusz! Elállt a lélegzetem,
mikor, cipő s ing közt, egy reggelen
feljajdult a betűkből a Király:
Szofoklészt olvastam. Félnyolcra járt:
még olvastam. Nagy parancs sürgetett:
öltözve olvastam. A füzetet
a mosdóra állítva, félszemem
csukva-nyitva: olvastam. Vizesen,
hunyorogva és törűlközve, azt
olvastam, még, még, a szörnyű panaszt,
a trilógiát, Théba s Kolonosz
borzadályát: azt faltam, s a gonosz
istenek tőrét, kávém, kenyerem
hagyva már, s futva, és zihálva, nem
bánva, hogy orra bukom, végig a
Nyomtató utcán, már az iskola
folyosóján, a padban: nem tudom,
hol jártam… De. De! Kívül Magamon!

 

 

 

152.

Roppant világ

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!
Mágnesek vonzottak mindenfelé,
rám forrtak, szívtak, nehéz delejek
öntözték, járták minden ízemet,
szétszedtek, összeraktak: szüntelen
fuldokoltam egy gazdag Semmiben,
s mint akit rettentő fény altatott,
boldogan tűrtem kiszolgáltatott
érzékeim káprázó ünnepét.
Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?
Minden, együtt. Mert hogy csak ez vagy az,
ha magam mondom, akkor sem igaz:
mint a tenger vize a szivacsot,
folyton az örök mindenség mosott,
öblített forró áramaiban,
hogy rokona legyek, határtalan:
Valóság, Álom, ha egész, ha rész,
egy szerelmem volt, a Megismerés.

 

 

 

153.

Mégis csak álmok

De nem így volt ez, nem egészen így.
Csak most, harminc év multán, érzem így,
magyarázom így diákkoromat.
A valóság akkor álom maradt,
akár kapáltam, akár szöktem a
becsi méhesbe, olvasni. Buta
szívem lenézte az emberi tényeket
(igazán hozzájuk se férhetett),
és boldogan csak akkor dobogott,
mikor valamin csodálkozhatott:
mindig egyfélén: képeken, álmokon,
lepkék táncán, hangyán, szilvamagon,
királylányon, a gyors fecskén, ahogy
telecsicseregte a templomot,
zsálya ajkán, a harangon, amely
egyszer majd a kezemet vitte el,
– vagy a Semmin: szent volt a pillanat,
amikor felejtettem magamat!

 

 

 

154.

A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a tulsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

 

 

 

155.

A Romlás Virágai

Ragadtak rám a nyelvek. A latin
rég hozta a franciát, s így megint
új ablakokkal tárúlt a világ.
Hogy kígyót-békát, dekadenciát
s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
kíváncsivá tett: milyen hát az a
párizsi költő-szörnyeteg, aki
annyi zsenit meg tudott rontani?
Háború volt, ritka a francia
könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
Oláh Gábor hallotta Palitól
– Kardostól – hogy egy vasutas fia
Debrecenben min töri a fejét
s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
a beszerezhetetlent: repeső
kézzel rögtön papírt vettem elő
s körmölgetve vagy két hónapon át
lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.

 

 

 

156.

Az új bűvölet

Éj s villámok! vakság és robbanás!
Félelmesen, s mintha realitás
lett volna, tört rám az új bűvölet,
a baudelaire-i. Átszelleműlt eget
hozott, poklokat s édes balzsamot,
s bár művi remeklése is fogott,
főképp az ébredő erotikum
újjongta körűl: a már szomorún
megismert s vonzó-ijesztő gyönyör.
Nagyrészt képzelet tehát! Semmiről,
ami romlás, nem volt, nem lehetett
még tudásom, de máris rettegett
a lelkem: mi sujt, milyen büntetés
– s mi jogon?! – hogy ami oly édes és
oly gyönyörű, azt kívánni merem?
S itt hatott a nagy példa: szertelen
pózokba vitt a vállalt bűntudat:
Sátánná koronáztam magamat.

 

 

 

157.

Gyerekvilág

De ne higyjétek, hogy amit ma itt
elmesélek, mindig volt, s mindig így:
állandóan! Heteket, éveket
tol össze a vers, s az emlékezet
olyan percekre veti sugarát,
amelyek kiugranak. Óh, tovább,
sokkal tovább – s tán mindig – csak gyerek
világa volt még s tán máig se lett
egyéb az a szív s az a tükrös ész,
mit a véletlen jelenetezés
hol itt villant meg, hol amott. Csak a
mozgása hű s az összkép színpada:
mert hogy mondjak el mindent, napra nap
hány szál szövődött és mennyi szakadt,
s ami pezsdűlt, hogy ült nyomtalan el,
s búvópatakként hogy tört újra fel?
A szín forog, és amit elhagyok,
egészítse ki a ti álmotok.

 

 

 

158.

Fényszárnyú szó

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok, – a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

 

 

 

159.

Így tévedtem el

Így tévedtem el bennetek, Szavak.
Könnyebb volt könnyű anyagotokat
mintázni, hisz gyors sikerrel kinált,
mint a húst, követ, amely ellenállt.
Így oldottatok zenévé, s noha
– tán épp ezért – úgy sóvárogtam a
földi mámorra, ahogy senki még,
önzésem elvesztette erejét:
szerettem, akit szerettem, de hogy
meg is nyerhetném, az alig jutott,
nem is jutott eszembe: végtelen
párbeszédek gyúltak át lelkemen,
míg külön voltunk, de ha együtt, soha
nem volt a számnak egy ép mondata.
Így vezekeltem lassan veletek,
így irattátok a verseimet:
mindenhatók, zengők, visszhangosak,
így némultam el tőletek, Szavak.

 

 

 

160.

Háztető felett

Hisz oly zavaros voltam, oly bolond,
oly elméleti, gyáva! Annyi gond,
szegénység, szégyen, fojtott rémület,
annyi szenvedély s önvád égetett,
hogy szörnyű rosszúl éreztem magam
s folyton halni készültem. De olyan
gyerek is, hogy egy szó, egy kis remény
szinte kicserélt, vagy egy költemény,
mely épp illett rám. Az őrülteket
nagyon tiszteltem: csak egy fékemet
kell elrontani, s én is az vagyok!
De életemnek nem gondolkozott
csak tán a bőre, csak a felszine,
és ez volt a szerencsém: sohase
láttam igazi veszélyeimet.
Mint holdkóros a háztető felett,
ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak:
fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak!

 

 

 

161.

Érzékenység

Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,
úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.

 

 

 

162.

Szétfúj a szél

És irígyelni kezdtem azokat,
akik lelkesen is normálisak
tudtak lenni, maradni. Sokszor oly
laza voltam, mint egy homokszobor,
reszelék-szobor, s egész lelkemet
szorítottam, minden figyelmemet
a külvilágra: kedv ha semmi sincs,
akaratom, mint mágneses gerinc,
tartsa össze omló szemcséimet,
különben szétfúj a szél… Rengeteg
új erő kellett hozzá, s fegyelem,
hogy mégiscsak egyensúlyom legyen
a belső hintán. Végül már egész
villámgyors lett a visszazökkenés; –
de azért ez a furcsa művelet,
a kettős figyelés, kimeritett;
s mit értek még a lélek kínjai,
ha nem tudtam őket elmondani?

 

 

 

163.

Zökkenők

Mindez persze sok-sok esztendeig
eltartott; így volt évtizedekig
és így van ma is, ez a gyors varázs
– és a még gyorsabb visszakapcsolás –
s épp ezért még ma is érezhető
a beszédemben egy-egy zökkenő:
folyton szinte szétrobban a fejem
s úgy rakom össze, mesterségesen,
a részeit: rá-rácsodálkozom
valamire és elszórakozom –
s visszaérkezem: hol is hagytam el?
(…Volt már, hogy, kész verset olvasva fel,
díszben, mondjuk, az Akadémián,
egyszer csak észrevettem: szól a szám,
de a szöveggel párhuzamosan
egész másutt jár kalandor agyam:
elrémültem: Úristen, mi lesz itt?! –
Nem lett baj… Bennem sok ember lakik!)

 

 

 

164.

A súgó

Mégse voltam elvont, élettelen,
csak míg tűnődtem. Olyan elveken
törtem tapasztalatlan fejemet,
amelyek mindenütt érvényesek
és mindenkor: Föltétlen Igazat
szerettem volna; tétel s cáfolat
egyszerre és egyformán érdekelt;
de ha, sokszor, már kétségbeesett
bennem az ész, hát megráztam magam
és tettem, vakon, indulatosan,
amit a test, az ösztönöm sugott.
Így zötykölte együvé valahogy
a jövőt bennem érzés és tudat:
emésztettem olvasmányaimat,
ittam a tüzet, ettem a vizet,
tükröztem ezer ellentétemet,
s lettem, ha nem is következetes,
de hajlékony, s végül természetes.

 

 

 

165.

Afrodite

Azt mondod: nem? Óh, Első Jelenés,
felejtenél? Vagy talán már nehéz,
nagyon nehéz már ébredni? Lehet,
hogy csak elkezdtem az életedet
és túlkorán magadra hagytalak.
Emlékszem: mikor összeraktalak
(fényből, mesékből, csöndből, gyöngyvirág
illatából, semmiből s így tovább,
az öncsalás ős receptje szerint),
mondom, amikor, ámuldozva, mint
kezdő varázsló, készítettelek,
száz vagy ezer, lelkemből épitett
titoknak adtam benned új nevet,
a vágynak, mely a jövőt élteti
(ahogy a multat az emlékei)
s csak mint álmommal játszottam veled.
Első Szerelem, nem voltál enyém?
Mi az egész mindenség, ha nem Én?

 

 

 

166.

Az Egy arcai

Vagy nem is voltál? S most is magamat
szólongatom csak?… Téged láttalak
ki az égből, téged rá a világ
gyermekeire, szemed sugarát
– a magamét! – s mennyei burkodat
földiekre, hogy mutathassanak,
örök képet, sok múló tünemény:
palánk mellett, tyúkketrec tetején
nyestem a nyárfát, téged vártalak,
s meg is hozott a karcsú lányalak,
akit oly vágyva kísért a szemem;
éjszaka egy kerti ablak alatt
lestelek, víg özvegyet, fürdeni;
s minden sarkon megvillant isteni
mosolyod mása, fénylő Rejtelem:
ellobogott benned a bűntudat
és megtisztúlt a szégyen… Jelenés,
akkor is vagy, ha százszor tévedés!

 

 

 

167.

A távol Harmadik

De nem vagy az! S megint vagy!… Forog a
debreceni korzó káprázata:
most egyszerre Kettő vagy: szőke és
fekete! A nagy könyvkereskedés
előtt lesem, jössz-e már, jöttök-e,
s hogy ideérsz, Egy s Kettő, te, Titok,
te, Képtelenség, úgy átsajdulok,
mint amikor, harminc esztendeje,
csakugyan jöttél s arcod nevetett
s ráztad szőke-fekete fürtjeidet,
Első Varázs, te, Kettő (mialatt
legjobban egy távol Harmadikat
kívántam benned)… Álom, rajtad át
szárnyal a fiúk szeme a világ
tényei felé… Nem voltál enyém?
Biztos?… De hiszen nem is vagy, csak én
gyártottalak, s én nem tudom ma sem,
hol kezdődött az Első Szerelem.

 

 

 

168.

Ezeregyéj

Hogy bármi voltál légyen, annyi se
kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érző pillanat,
s ami – valóság? – rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött,
– vagy előtte – olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem őríz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnő tényei
mellette mind csak koldús unalom:
Ezeregyéj forog át agyadon
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.

 

 

 

169.

„Társuk leszek”

Csak ifjú költő tud rajongani:
rajongtam Babitsért. Előbb Ady
tanított, a nagy szertelen, a hős,
a lázadó, a sötét angyal, és
a fenséges, tragikus gesztusok.
Babits csak később, lassan, viharok
és romantika nélkül: szavai
észrevétlen tudták hajlítani
a gondolatot: édes kényszerük
gyémántkeményen szabta mindenütt
az igaz útat. Az gyors lelkemet,
ez, ami volt, egész szellememet
gyúrta, emelte: mint a szerelem,
itatott versük: örök-részegen
sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé,
valami más, boldog világ felé,
s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott,
társuk leszek, éreztem, az vagyok!

 

 

 

170.

Vasárnapi meghívás

Sebekkel már tele voltam, de még
nem tudtam, kié fáj úgy. Voltaképp
mind jólesett: sajgatni lehetett
ezeket az édes-bús sebeket,
csodálni – mint verseken – rajtuk át,
mily izgalmas a jövő, a világ,
még akkor is, ha, miként énnekem,
csak a csalódás, természetesen
csak az jut osztályrészűl: partra száll
a szív, vitorla s tündérszél megáll,
s mi lemondunk… Ekkortájt a szivem
legsűrűbben már mégis, azt hiszem,
a Dienes-lányról mondott le, a
diák-pajtásról… Ősz volt, még kora
délután, vasárnapi… S hirtelen
nyílt az ajtónk: Laci a küszöbön,
Béber. Megnézett. S: „Gyere”, szólt, „de – végy
más nyakkendőt!” „Hova?” – „Dienesék.”

 

 

 

171.

Katóék háza

Ettől kezdve Katóék háza lett
a sugárzó központ. A képzelet
megtalálta misztikus otthonát,
s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át
csak azt vártam, csak a hetediket,
hogy megint ott, megint nála legyek,
megint édes igézetében a
jövőnek, ott, ahol vers, muzsika,
modernség várt, összhang és ami csak
volt valaha szivárvány gondolat
s szépség, időtlen és nemzetközi.
Oly keveset tudtam még!… És aki
mindezt adta, s később nap-nap után
vendégül látott: lehetett a lány,
aki szép volt, komoly, és Pestre járt
(s ismerte Adyt s tegezte „Mihályt”,
Babitsot), ő, ki fény volt s révület:
lehetett-e istennél kevesebb?

 

 

 

172.

Sebek hűsége

Félév múlva jött az igazi baj,
a sose szűnő. Száll a fiatal
lélek, s maga se tudta, mit keres,
maga se tudja, hányfelé repes,
maga se, mikor végsőt, igazit,
egyetlent gondol, másik, harmadik
mennyire szintén vonzza; föld meg ég
mennyire összejátszik benne, még
a pokol is; s hogy, bárkiért hevűl,
a szám, melyből az eszmény kikerűl,
a választék mily kicsi és milyen
szélfútta halmaz. Hogy mit és kiben
kerestem, hányban, nem tudom: csak úgy
görbén vitt a csillag felé az út:
véletlenek, s álmok zűrzavara
kalauzol, vágyaink szimata,
és még egy, mindig újra és megint:
ütőikhez hűséges sebeink.

 

 

 

173.

Nem tudta a lány

Nem tudta a lány, más se, senki se,
– én is csak most – mi volt a szerepe
és kiket-miket helyettesített.
Biztosan sokszor elkeseritett,
de még többször irányított, nevelt,
csak azzal, hogy volt. Minden érdekelt
engem is, ami fontos volt neki,
az ízlése, modora, könyvei;
mindenben győzött: azzal, hogy okos,
de azzal is, hogy cipőjét lapos
sarokkal csináltatta; mérce lett
rokonszenveket s ellentéteket
észlelni, elfogadni; amiben
megelőzött, motor, hogy hirtelen
utólérjem; s kép, zene és szobor,
hogy úgy is szerethessem; száz komoly
s naív becsvágyam lobogta körűl:
ő bennük égett, sérthetetlenűl.

 

 

 

174.

Földi arcát

Úgy gondolom, nem is láttam soha
emberi arcát. Hazudtam, ha a
szemébe néztem: csak mutattam; és
ha kezét fogtam, nem azt fogtam; és
ha haját, nem azt húztam félre; és
ha vele: nem vele beszéltem; és
ha mutattam, néha, a szívemet,
ha hittem, néha, hogy ő is szeret:
amibe néztem, isten titka volt,
amihez értem, gyujtó szikra volt;
mit félrehúztam, éj függönye; ha
a hangja csendült, csillagzene; ha
szívemet, ifjú poklomat, csak egy
sarkát, csak a játékos bűnöket
mertem mutatni, bizonygatva, hogy
tulajdonkép csak pajtása vagyok:
káprázatom, ő volt a Szerelem?
Földi arcát nem láttam sohasem.

 

 

 

175.

Ragyogás

Ellenben láttam olyan ragyogást,
olyan fényt benne, annyi ráfogást,
annyi rajongó képet és hitet
sűrítettem bele, oly telitett
lélekkel visszhangoztam, annyira
magam fölé emeltem már, hogy a
valóság eltűnt s mi csillagközi
távokban éltünk egymástól: aki
látta volna – vagy látta – hogy megyünk
együtt ki az erdőre, hogy ülünk
a szobájában, az Antigonét
fordítva vagy Freudon vitázva, még
azt se tudhatta egész biztosan,
hogy az a csúnya fiú komolyan
rajong-e, fáj-e: kisebb őrület
gyártotta egykor az isteneket:
ő szentség lett, testetlen ragyogás,
én meg egyetlen, titkolt vacogás.

 

 

 

176.

Az ördög imái

S mindez azért volt, mert a megvetett
érzékiség, a titkolt, rettegett,
amely rajtam már úgy uralkodott,
szépűlni akart bennem. A titok
megint álarcot vett: két emberét
éltem, két ember külön életét,
fényt-árnyat együtt, nappalt-éjszakát:
a sötét rész rejtegette magát
és be akarta bizonyítani
(ami igaz), hogy az ő álmai
különbek a fényéinél, s ahogy
az ellentéteibe átcsapott,
egyszerre – a szerelmet, a gyönyört
ismerve már – úgy hódolt, tündökölt,
hogy a szegény, sápadt eszményiség
elfogadta, mint szövetségesét,
mialatt engem mart a bűntudat,
hogy az ördög súgja imáimat.

 

 

 

177.

Meccs a folyosón

Tízperc, folyosó. Komor hitviták
dúltak köztünk, vérfagylaló csaták.
„Tudsz ördögül?”, tört rám Gulyás Pali,
„Dante tudott!”, s kezdte a pokoli
idézetet: „Pape Satan, Pape
Satan, aleppe…” – „Sátán Ülepe,
óh Hős,” bókoltam, saját viccemet
vágyván elsütni, „mondd meg: ha lehet
görög verset fordítani, hogyan
rímelne Homérosz magyarosan?”
Pali rám fogta az Odysseát:
„Andra moj ennepe, Múza polütropon!”
De: „Ronda moly ellepe, Múzsa, polip-rokon!”, –
pajzsom kivédte. Nagy gyűrű diák
leste röhögve, mit hoz még a meccs,
de Nietzschén túl, Zolánál, belerecs-
csent a csengő a zord párbajba, és
ropogva rázott kezet két vitéz.

 

 

 

178.

Mi felé?

Mialatt fény feszített, vágy s zene,
rémülten jöttem rá valamire:
Úristen, hisz én semmit se tudok!
Bolond Istóknál bolondabb vagyok
a földön: nem ismerem, vagy alig,
az élet legelemibb dolgait,
ügyrendjét, szokást s hivatalokat,
a köznapot: hogy számomra szavak
csupán, akár – mondjuk – a római
pápa, a világ intézményei:
megye, miniszter, tőzsde, árvaszék,
térparancsnokság nekem soha még
semmit vagy csak majdnem üres ködöt
ha jelentett: s hogy én menekülök
a tények elől: álomként lobog
körűl a való: csak érzés vagyok:
roppant vitorla, egy pici magé,
s ezer szél fúj – De hova? Mi felé?

 

 

 

179.

Közben a tücskök

Közben a tücskök, egész nyáron át!…
Mint az örömük, építi magát
életem sok emléke, nagy s kicsi.
Nem is lehet sorjában mondani:
villan a kép, ugrik, furakodik,
kapcsolja, hívja jövő társait,
a másik messze mögötte marad
s onnan szól közbe: minden pillanat
– amelyben él, az idő szálaként –
együtt érzi az egész szövevényt
s az egésznek akar beszélni, mint
azok a részeg tücskök odakint:
mind a magáét zengi, hirdeti,
a maga tudományát: szavaik
éj-nap némán is úgy zsivajganak,
úgy feszítik lelkemet, tollamat,
hogy már régen nem a réti zenét
kótázom, hanem ezt, – a magamét!

 

 

 

180.

Az első külföld

Az első külföld! Front s határ felett
bátran vitt már térkép és képzelet:
kalandor vágyam Kínát, Indiát
járta, jó volt hát, hogy most legalább
Bécsig eljutott. A személyzeti
jegy és Kálmán bácsi fillérei
vittek nyugatra. De az Ostbahnhof
nyüzsgésében, amikor otthagyott
Zoli, szegény, akit mint katonát
kísértem s akinek rögtön tovább
ment a vonatja Königgrätz fele
(Hradec Kralové volt a cseh neve):
mondom, hogy ott álltam az iszonyú
ár-apályban, szívem összeszorúlt,
s mint idegen szótárba tévedett
hazai szó, vagy egy Marsra kitett
Hold-lakó, úgy éreztem magamat…
Kí-sér-te-tek!… De csak nem bántanak?!

 

 

 

181.

Tárgyak és feliratok

Ődöngtem az idegen perronon,
s nem tudtam mihez fogni. Megafon
bömbölt a háborús nyomor felett
órát, parancsot, városneveket,
számomra semmit. Cél és értelem
megállt, megszűnt? Hordárok. Senki sem
értett, hiába szóltam. Jól tudok
németűl: ők nem tudnak? Lassudott,
meghalt az élő élet… Képek!… A
vasút még ismerős volt; de hova
innen, és hogyan? Szemem végül egy
táblára esett: „Trinkwasser”, s kerek
drótputtonyra: „Für Abfälle”… Amit
emberek nem, betűik, tárgyaik
mégis elkezdték!… Barátkoztam a
feliratokkal. Nyelvtan, logika
segített… Mentem… Tíz Perc? Annyi se
telt bele, s már vitt az Elektrische.

 

 

 

182.

Az utca tanítása

Az utca gyorsan tanított. Ahogy
imént a „Hulladék” feliratot
kitaláltam, noha csak az igét
tudtam a szóból, olyasfélekép
világosodott sok mindennapi
kifejezés. Ismert, iskolai
főnévből jó volt rájönni, hogy a
möbliertes Zimmer bútorozott szoba,
meg hogy a Ring, noha gyűrűt jelent,
nyilván Körút is… Graben? Parlament?
Ott járhattam!… Ebédre vettem öt
illusztrált verset: gangeszi fák között
tündérlányokat, öt képeslapot, –
s láttam, hogy mégsem a Marson vagyok:
csak gyakorlat kéne, egész kicsi,
nyelvkészségem eleveníteni…
Este Bahnhof, majd gyors, Debrecenig…
Nézegettem a Gangesz lányait.

 

 

 

183.

Nyár újra, nyár

Nyár újra, nyár… Madarat tömtem. A
templomban imádkoztam a csupa
vénasszony-gyülekezetnek. Vigan
raktam a cséplőgépbe az arany
kévét. Izzadtam, mint az aratók,
s ástam a kertben kacsaúsztatót.
Fogtam be rajt, fejemen drótsisak,
és ürítettem kast, kaptárokat:
a hangyasav már úgy átitatott,
hogy húsz méhcsípést föl se vettem. Ott,
a méhesben, olvastam, görögűl,
a Béka-egér-harcot. Gyönyörű
bogarakat gyűjtöttem. Napra-nap
megcsodáltam a tanító urat,
az ezermestert, s hallgattam a rét
zsongását, s éjjel a csillagzenét…
S máris ősz lett!… És debreceniek
váltották le a becsi tücsköket.

 

 

 

184.

Isten

Sokszor tűnődtem: vajjon hiszi pap
bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak
volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt;
sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt
újat találnom, néha, valami
új szempontot, ő csak örűlt neki
s nem háborgott, de maga segitett
táplálni fürkész ösztöneimet.
„Fiam”, mondta, „bármennyire igaz
az Úr igaza, mi mindig csak az
ember agyával elemezzük, és
jogunk és tisztünk a kételkedés.
Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik,
ha maga termi próbaköveit
a hit s az ész; minekünk nyereség,
ami másnak szégyen és vereség.
Mások: érdek; légy te: érdektelen;
s az út végén találkozol velem!”

 

 

 

185.

„Őt dícsérni!”

Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én
magam voltam Ő, tartalom s edény,
bár már nem hittem. A tisztelete,
hogy imádni kell, az lett, ellene,
a legfőbb érvem. Mért van a világ?
„Őt dícsérni!” De hisz ez szinte vád,
sőt rágalom! – És láttam magamat,
amint, Örök Ész, Erő s Akarat,
Napokat görget alkotó kezem
a semmiből: óh, mily félelmesen
nagy voltam, s minden mily szörnyű kicsi!
„Hogy dícsérjenek?” Még tiszabecsi
léptékben is groteszk volt a dolog,
de belementem: jó, Isten vagyok,
én, Szabó Lőrinc, s nézzük: jólesik
hallgatnom a kert nyüzsgő férgeit?
Azok bókoltak: „Urunk! Glória!”
S én felugrottam: Pfuj, blaszfémia!

 

 

 

186.

„Mi vagyok én?”

Pfuj, nevetség! – folytattam iszonyú
dühben, szégyenben. – A ti nyomorú
éneketekkel kábítsam magam?
lantotokkal, mitekkel? Komolyan
hihették bármily vezéreitek,
hogy érdekel a hízelgésetek,
sőt, hogy elvárom, én parancsolom,
s kegyemet is úgy adom, nem adom,
ahogy ti hálálkodtok? Micsoda
szemtelenség, mily sértő babona
azt hinni, hogy aki mindent alkotott,
az Örök Szellem tiáltalatok
magát kívánja tömjénezni?! Mi
volnék én, ha ez igaz lenne, ti,
porszemnél is porszemebb porszemek,
ti, perc bolhái, vakság s őrület:
mi vagyok én? Felelj, bősz butaság:
tieteknél is szörnyűbb hiuság?

 

 

 

187.

Szeretet

Rettenetes izgalomba hozott
a képzelt vita. Vad nyár lobogott
köröttem, a fény szétvitt-röpitett
a mindenségbe; s mert a képzelet
úgy megnagyított, gúny és megvetés
gyúlt bennem papok és templomok és
egyházak ellen: hisz az Istenit
törpítik csupán, azt szégyenitik,
úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás
az álmuk is, égi rágalmazás
és földi terror, tipornivaló.
Mennyi kárt tettek, mily irtóztató
vért ontottak már! Megtorló harag
emelte karom, hogy pusztuljanak –
De rigó fütyült, és rezzent a kép:
a kertben álltunk, s nagybátyám kezét
láttam lebegni a fejem felett:
„Legfontosabb, fiam, a Szeretet!”

 

 

 

188.

A vasúti tavak

A vasúti tavak még évekig
a játékom maradtak. Partjaik
meredélye, a gyepbőrű homok
sárga húsa iszonyú, álmodott
szakadékokká süllyedt. Odafenn
hasaltam, s lent ringott a végtelen
tenger. Béka ümmögött. Az a nád
túlnőtt a tájon? Nem baj! Odaát
(pár méternyire tőlem) Afrika
földje szikrázott, sőt Amerika:
szitakötők, kagylóhéj-gőzösök
úsztak-röpdöstek partjaink között,
s időnkint, ami kezembe akadt,
kozmikus meteorok, kő, vasak,
féltéglák ágyúztak bele a kék
zsongásba. Zsupsz! Nagy csönd lett. Majd az ég
kisímult az utolsó vízgyürűn,
s a béka megint azt mondta, hogy: Üm.

 

 

 

189.

Ami nem én

Nagy diák voltam már, de gyermeki
lelkem nem változott. Ha valami
tetszett, úgy tetszett, mint tűznek a fa:
kigyúltam, égtem benne. Ahova
néztem, harmatként fölivott a táj;
felhő árnyéka, szentjánosbogár
lámpása, minden úgy kicsalt, kivitt
magamból, úgy eltűntem a kuvik
hangjában, úgy bujtam a föld alá,
gyorsírásjelek kunkoraivá
úgy átváltoztam, hogy mint remete
éltem csak, vendég, vagy mint annyi se,
a társaim közt. S mert mindez gyanús
lehetett volna – és mert komikus! –
mesterséges józanság súlyait
raktam a figyelmemre: el ne vígy,
parányi szellő!… Igy meg, ami nem
én magam voltam, nyűg lett, gyötrelem.

 

 

 

190.

Hát: ami nem?

Az voltam hát, ami nem? Fénybogár
lámpása? Nem. Felhő? Nem. A határ
roppant íve, és gyorsírásjelény? –
Együtt lüktettem a föld kerekén
mindennel, ami csak jött, ami csak
belém ütközött, tény és gondolat,
és tény visszája és gondolaté,
s ha füleltem a szellemek felé,
mindnek én súgtam gondolatait,
örvendve, hogy bennem vitatkozik
magával a Mindenség… – De hiszen
valószínűleg mindenki ilyen,
löktem el egy-egy gyanút: én egész
rendes vagyok, szabályos képlet! – És
csak csodálkoztam, mikor valaki
idézte ezt-azt, és hogy én neki
magam mondtam… Óh, Örök Párbeszéd,
mi vagy másnak? Nem-értett töredék.

 

 

 

191.

Házunk barátja

Baudelaire lakónk, házunk barátja lett.
„Mindig búsúlt?…” – nézte a metszetet
anyám, a költő arcképét; s ha a
lelkeit hívta, ahogy Mamika
vagy Ferenc József, már Baudelaire is ott
volt közöttünk s ő is türelmesen
koppintgatott, – egy: nem; kettő: igen, –
sőt nagyon jó válaszokat adott.
Néha én is leültem a kerek
asztalkához. „Kérdem a szellemet:
fogom-e verseit fordítani?”
„Fogod!” „S jól?” „Jól!”… Jó ilyet hallani,
ilyen biztatást… Hét év mulva, hogy
kész lett a magyar Baudelaire, nem jutott
eszembe a jóslat… De anyuka
előtt rég szent volt a költő szava:
egy tyúkunk eltűnt s ő Baudelaire-en át
rögtön lefülelte a tolvaját!

 

 

 

192.

A kerítő csatái

Mindig újra kezdődött a csata.
„Félsz?” „Nem!” „Dehogynem: csak szégyelled a
gyengeségedet!” – Óh, a hiuság! –
Előbb őt vette cinkosúl a vágy,
a kisértés, vele bátoritott,
majd, beletörve, hogy gyáva vagyok,
a vallomással mintegy pajzsomat
szedte le rólam: „Légy hát, aki vagy,
s amit bátran nem, tedd, mint gyáva, tedd
nyugodtan, hisz nem tilt a szégyened!”…
Érted ezt, Lelkem? – Ma már érted! – És
emlékszel még, mennyi új szenvedés,
hány év, mily hosszú előkészület
vállaltatta csak gyönyöreidet,
a testünkéit? Pedig az is a
te szolgád volt: a Kerítő maga
szintén te voltál, te, legfőbb titok:
ami csak vagyok, általad vagyok!

 

 

 

193.

Új rokon

Megint Becsen… Új rokon, Halmiból!
Biciklin járt, és ahol épp utól
érte az este, szállást kért s kapott.
Szép, okos fiú, jogász, sakkozott
és gyorsírt. A parasztok életét
tanulmányozta, mondta, a megyét…
Varga Árpádnak hívták, s mostoha-
fia volt Etelkának, (aki a
népregéket olyan álmatagon
olvasta nekem egykor, Gyarmaton)…
Féllába később a fronton maradt,
s ő járásbíró lett… Pár nap alatt,
míg nálunk pihent és szórakozott,
nagyon megtetszett… És ősszel, ahogy
hazakerűltem, megint valami
új eszközzel próbáltam fejteni
titkot, érteni világot, hazát:
szaglászni kezdtem a statisztikát.

 

 

 

194.

A Mese nevei

Legtöbbször valami könnyű burok,
láthatatlan fénygolyó boritott,
óriási, lebegő buborék;
s nem tudtam róla! Valaha mesék,
kisértetek, boszorkányok, csodák
szőtték érzékeny álomanyagát,
de a Mese, egyéb nevek alatt,
továbbra is alkatrészem maradt,
csak most úgy hívták, hogy Művészet, és
Világnézet, s Legújabb Föltevés,
hogy Haladás, Modernség, Kritika,
Szabadszerelem, Szociológia,
hogy Istentagadás, Realitás,
Pozitivizmus…: akadt neve száz
s ezer annak, ami én, mindig én
maradtam, a lelkem-gyártotta fény:
börtönömnek, mit – volt rá, vagy nem, ok –
bármely perc mindig körém csukhatott.

 

 

 

195.

Sugártörés

Bármelyik perc: nem tudhattam soha,
mi valóság és mi fantázia
körülöttem: a burok lebegett,
tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet
röpdösött benne: anyagtalanúl,
láthatatlan-tapinthatatlanúl
gurúlt velem a védő csillogás,
a szakadatlan képhamisitás,
a buborék, a lélek, lépteim
szerint, engedve bármilyen kicsiny
nyomásnak, mozdulatnak, ingatag
hiedelemnek, minden gondolat
lehelletének, s az icipici
sugártörés, amellyel falai
a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan
zavart teremtett, hogy mindúntalan
ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért:
mást szidtam a tévedéseimért.

 

 

 

196.

Délutáni gyors

Hogy nem vesztem el Bécsben, biztatott,
s úgy kezdtem használni a vonatot,
mint olcsó, házi fuvart. Apa már
főmozdonyvezető volt s Pestre járt,
én meg, főkép nyaranta, minden ok
nélkül, csak azért, mert utazhatok,
fel-felléptem a gyorsra, délután
kettőkor, s a zöld fülke pamlagán
Dosztojevszkit olvastam, Karcagig,
Kisújszállásig. Akkor egy kicsit
mászkáltam a könyvpavillon körűl,
a perronon; (egyszer, véletlenűl,
így vettem meg Tóth Árpád kötetét,
a Lomha gályán-t;) azután a szép
pesti ellengyors hamar befutott,
s estére séta zárta a napot,
otthon, az erdőn, s vers és szerelem –
Mégse tetszett sehogy az életem.

 

 

 

197.

Utazni!

Utazni! El! El! Csak úgy, céltalan!
Verseket súgott a részeg iram…
„Szállok!”… Leengedtem az ablakot,
s míg sín s kerék szédűlten kattogott,
kihajoltam a szélbe. A vonat
eggyé vált velem, s belül mind vadabb
ujjongás vitt, röpített, őrjitett:
forgó tájak zsúfolták szememet,
és nem tudtam betelni semmivel,
földdel, virággal, ég ligeteivel,
bakterházakkal, ringó, suhanó
állomásokkal, mennybemutató
templomtornyokkal: óriás szivet
adott a vágy a magamé helyett
a világot ölelni… Vitt a gyors,
én meg, ahogy a sín üteme szólt,
skandáltam – mit? A semmit. Szavakat.
Végtelen, üres anapesztusokat.

 

 

 

198.

Országok és évezredek

Könyvek, széthurcoltatok a világ
minden részébe! Óh, hány agyon át,
hány lelken át, poklokon-egeken,
hányszor és hová, s mily szeszélyesen,
vittetek! Formát és gondolatot,
tükröt elém hányat tartottatok,
s mily sokfélét, mutatni, mennyivel
dúsabb ez az élet, mint az, amely
a külső létben belénk ütközik!
Sokszor csak rosszúl (vagy jól, de alig)
értettem rejtelmes szavaidat,
Szellem, te szent, te szárnyaló, s a nagy
álmokból, melyek országok felett
röpítettek és tűnt évezredek
romjai mögé, néha semmi más
nem maradt, csak egy zavart látomás, –
s a betűzést, szöveged fejteni,
hányszor kellett előlről kezdeni!

 

 

 

199.

A teremtett Isten

A könyvtár volt a hazám, édenem. –
Egyetlen, óriási Értelem
sugárzott benne. Amit tér s idő
ezer aggyá, millió szenvedő
ideggé, sorssá tördelt, itt megint
összeállt, és elmondta mind a kínt,
el a gyönyört, ami a nyomorúlt
egyén, az élet, a ma és a mult
lelkén átfutott. Az emberiség
így teremti legújabb Istenét,
a méltót, a végsőt, az igazit,
mialatt magával vitatkozik,
vagy, ha van isten, rajta-kívüli,
saját magát így nyilvánítja ki,
bennünk, általunk – gondoltam, – s ijedt
szívvel kerestem jövő helyemet
a szolgái közt, akik oly nagyok:
szentek, angyalok és arkangyalok.

 

 

 

200.

A Könyv párbajai

A könyvtár is vita volt és csata,
de más, mint a köznapé. Az buta
és hazug: az élők a hasznukat
nevezték Igazságnak, sunyi, vad,
csapdanyitó és bilincscsörgető
érveik mögött zsarnok cél s erő
leselkedett. A Könyv párbajai
másért és máskép folytak, valami
Pontosabb Igazságért. Az tele
volt érdekkel, és a bandák hite
adta hatalmát. Ez érdektelen,
és túlmutatott a személyeken.
Az rombolta a tekintélyt, de csak
a másik portán, s csukta az agyat,
mikor nyitotta. Itt a Gondolat
maga vizsgálta magát, és szabad
maradt, s ellenfélként is jóbarát…
Óh, hol vagytok, becsületes csaták?!

 

 

 

201.

…mi van Nyugaton

Szöktem, külföldre, megint, kifelé,
mihelyt lehetett. Hradec Kralové,
ahol a bátyám katonáskodott,
hamarosan értelmes célt adott
a Céltalannak… Ott láttam, milyen
hasznos tolmács lehet két idegen
között egy harmadik nyelv; s amikor
hazakerűltem, szégyeltem, hogy oly
csúnya Debrecen, hogy oly elmaradt,
s úgy néztem az alföldi falvakat,
mint aki tudja, mi van Nyugaton…
Máskor meg, ha már úgyis vonaton,
rögtönözve elmentem Grácig: a
határ nem volt gát a Monarchia
népei közt!… Ott egy lány segitett
megenni – Ágnes – a kenyeremet,
a hazait, a szárazat: …igen
rossz koszt járta már, s nem volt egyebem.

 

 

 

202.

Elárvúlás

Robot és átok lett minden, amit
más rótt rám. Órák s vizsgák nyűgeit
könnyen vettem, de azt már nehezen,
hogy oly szegény, oly szűk az életem,
s még nehezebben, hogy, ha más nem ért,
csatáznom kelljen az igazamért.
Voltunk modernek négyen vagy öten
s hadszínterünk folyosó, tanterem,
önképzőkör: nemrég még bősz csaták
közt védtük Verlaine-t és Szekfű Gyulát
s mikor az egyetem megrótta, nagy
köszöntővel hódoltunk Adynak, –
de a lármának hamar vége lett:
félévkor kettes magaviselet
s egyéb ilyesmi… Untatott a harc;
Ady nem felelt, bántott a kudarc:
félrehúzódtam… Dögölj meg, világ!…
Magam voltam már, dacos árvaság.

 

 

 

203.

A Nagyerdőn

A Nagyerdőn, hol most a klinikák,
a rejtekeim álltak, dús akác-
cserjék, irtások utóda: oda
húzódtam. Rút, kopasz táj volt, csupa
tönk s tövis, napvert s úttalan; de ha
átvergődtem vállmagas sűrüjén,
homoktisztás várt bent, a közepén,
meg egy belűlről lugassá nyesett,
terebély bokor: zöld árnyként esett
át lombján a fény. Ott, félmeztelen,
sokszor hevertem, könyvön, verseken,
jövőn tünődve, őserdőn, bolond
istennőkön, elnézve, hogy bolyong
lábam ujján a hangya, s hogy lebeg,
agancsával égnek, a tölgyesebb
erdőrész felé a szarvasbogár, –
s nem szűntem örvendezni magamon,
hogy ami tetszik, azzá változom.

 

 

 

204.

A Régi játék

Régi játékom volt ez. Mint gyerek,
éreztem már, hogy minden lehetek,
ha akarom. De most akarni se
kellett: a perc unott véletlene
éppúgy rávett, mint a kíváncsiság,
a félelem deleje, vagy a vágy,
vagy a nyíló, repeső képzelet,
hogy a másik, hogy a kettő legyek,
én meg a tárgyak, én meg az, ami
foglalkoztatott. Tavasz rügyei
bujtak az ágból? –: már bodorodott
zöld húsomból a bimbó! És ahogy
tetszett néha, mily tárház tündököl
bennem, mily élet, mily zsúfolt tükör,
sokszor úgy féltem, hogy nekem talán
nincs is egyéniségem! Tétován
néztem szét: színház vagyok, tarkaság,
de nem üres-e nélküled, Világ?

 

 

 

205.

Szégyen

Ha rámjött (szelíd nyavalyatörés
vagy ideggörcs) ez a bűvölet, és
más is volt jelen, bezártam magam.
Ezért lettem lányok előtt olyan
félszeg: titkoltam, ami szoritott
s noha úgy fájt, mégis boldogitott:
resteltem a nagy érzést, komikus
kiszolgáltatottságomat, a hús
vágyait, bűnét, az izgalmat, a
bizonytalanságot, az ostoba
kényszert, a cselekvést, a vereség
előlegezett kínját, szégyenét:
úgy resteltem, hogy még egy parti sakk
is vacogtatta a fogaimat:
úgy szégyeltem minden személyeset,
lelkendezőt, imbolygót, kéteset, –
úgy szégyeltem, hogy… költő lettem, és
életem ma is gyerekeskedés.

 

 

 

206.

A Megszűnt Én

De ha nem látták, vagy ha szeretett,
aki látta a kényszereimet,
aki előtt nem szégyeltem magam,
az előtt sose titkoltam, hogyan
kábít, mennyire szétszed a világ:
mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át
tudatom a tárgyakba, második
személyekbe, mily ősi-primitív
áram visz, sodor ma is, éppen úgy,
mint amikor még sárkány, szél, vasút
voltam, vagy, később, napfényes határ,
tücsökdal, csillag és szarvasbogár,
minden, ami megtetszett, – az előtt
ma se titok, hányszor szétrepülök
a semmibe, – merevűl a szemem,
szívem lassúl, – és üres testemen
hogy zúg át oly istenek gyönyöre,
akiknek a Megszűnt Én a neve.

 

 

 

207.

Elmulasztott Ébredés

Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
játék komoly volt: rácsa, kapuja
csillant, nyílt, aztán valahogy megint
eltűnt mindig a tüskelabirint
mögött a boldog Kert, az Édené,
ahová, jövőm kincsei közé,
úgy vágytam legalább belesni már…
Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam, – aki vár,
ami ott vár, az arany alma, a
tündér s többi áhított csoda
ébredjen végre és ébresszen: óh,
túlhosszú álom, mutasd a való
gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
volt a titok, hogy nem hihettem el:
oly közel a Kert, hogy boldogtalan
kételyem maga zárta csak utam…
Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
– Fent volt, s vártam, hogy keljen a Nap!

 

 

 

208.

Titkos párbeszéd

S ha igérném, hogy ma odamegyek?
– Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örűlnél? Mennyire?
– Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
– Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
– Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
– Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
– Hogy eddig csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
– Félelmes az isten ígézete!
Utad leszek tőle a föld felé.
– Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
– Még a boldogság is rettenetes!

 

 

 

209.

A lélek ellen

Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött
minden gondolat; s vele, benne nőtt
az igazság igénye. Szellemem
ugyanekkor célt kívánt. Könyveken,
elméleteken rágtam át magam,
hogy értsem végre, tudjam, pontosan,
az érthetőt, tudhatót. De amit
megláttam, a bőrét, a bőreit
cserélte folyton, s új nevek alatt
értelme a megúnt titok maradt;
úgyhogy amikor a Matériát
kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy
volt a kétely tétlen kincsei és
dac, a szegény test daca, tüntetés
a túlsok lélek ellen, büszke düh:
a szellem fogott vele keserű
ostort magára, lángolt, prédikált:
hasznot követelt és terrorizált.

 

 

 

210.

A visszatért Túlvilág

A Túlvilág, melyet hessenteni
igyekeztem, átvilágítani,
hogy szétrebbenjen, leleplezni, hogy
csak kép és árny, foszlott, ingadozott
s eltűnt, az Első Mythológia,
a papi, s én majdnem rösteltem a
túlgyors diadalt, hogy az Isten oly
könnyen meghátrált. Észszerű, komoly
világ vett körűl. Eleinte csak
mi laktuk, ketten, Én és az Anyag;
de az Anyag Tulajdonságai
és a lélektan istennélküli
nevek alatt éppoly hamar megint
visszahoztak mindent, s lett újra Kint,
lett újra Bent, lett metafizika
és térdhajtás, – csakhogy most rögtön a
bőrömön túl kezdődött, igen, ott
kezdődött már Túlvilág és Titok.

 

 

 

211.

Menekülés

Sóváran néztem a primitivek
boldogságát s az egykönyvűeket,
de, tudtam bár és jól tudtam, merev
szabály szerint, működő képletet
anyagra, fejlődésre, bármire,
az osztatlan szabadságot sose
kívántam úgy, mint akkor. Valahogy
ösztöneim ellen acsarkodott
bennem az ész, azok meg ellene:
így aztán, mikor a dolgok szive
hívott döntésre, kivételeket
állítgattam fel, pót-tételeket,
szerettem így, érveltem úgy, csupa
ellentmondás és csupa logika:
láttam, mi tud csak erőt adni, de
az árába nem nyughattam bele
s lelkem, mert győznie nem sikerűlt,
végleg a költészetbe menekűlt.

 

 

 

212.

Készséges halhatatlanok

Voltak nem-földi barátaim. A
többiek, osztálytársaim, csupa
élő, halandó fiú volt, tehát
kényeskedő és önző társaság:
nem rendelkeztem velük… Azokat
ellenben, a halhatatlanokat,
hívnom se kellett s jöttek; (bár, igaz,
többnyire csak a félvérek, meg az
alsóbbrendűek, Pán és a Faunok)…
A Nagyerdőn át patás Centaurok
kísértek Pallagra, s egy Őzike
(utóbbi oly szép, hogy csak hitrege,
csak az lehetett!); a fákból Dryád
bujt elő; s a Párkák zord hármasát,
Klothót és Lacheziszt és Atroposzt,
naponta láttam… Kalypszót viszont
csak képeken, úgy szerettem bele…
Kalypszó: nem gyönyörű a neve?

 

 

 

213.

Gilgames és barbárai

Később barbárok is vonzottak. Úgy
megszerettem például Enkidut,
a babiloni vadembert, ahogy
Prometheust és a Ciklopokat. Ott
voltam a réten, mikor a nemes
király, másik barátom, Gilgames,
elibe küldte a Városi Nőt,
hogy még kint, Uruk falai előtt,
megrontsa a hőst. Tudtam, hogy mese,
de egész sorsát átéltem vele:
nehéz erejét, a gyermeki agy
bámész mozgását, nagy szíve riadt
döngését; mint ő, értettem a fák,
állatok és a szellemek szavát;
s mikor kikeltünk a nő hatnapos
kapcsából, mint ő, az én mámoros
lelkem is szégyenkezve zokogott:
elhúzódtak tőlünk az állatok.

 

 

 

214.

Kalypszó

Kalypszó istennő volt. „Rejtelek!”,
„Titkollak!”, súgta, és ez lehetett,
ez az igéret a nevében a
legfőbb varázs: a Szerelem maga
vállalt, s biztatott, hogy nem árul el.
Egybe is kötöttem mindenkivel,
aki nő volt, szép s ismeretlen. Óh,
hány sugár szőtt, s hányat te, ragyogó
káprázatom! Ha a Nemzetiben
új csillag tűnt fel, dobbant a szivem:
mint te, az is csak név volt, puszta név,
de, hogy nem láttam, a tény épp elég
ürügy eggyé-álmodni teveled,
hiszen téged sem ismerhettelek,
mégis szerettél… Kalypszó, Titok,
óh, szűntelen játék, te, álmodott,
ma is te vagy a szövetségesem:
szégyelek élni… Rejts el, Rejtelem!

 

 

 

215.

Szentírások Népköltészete

Gilgamesék kőbeírt eposzát
a Nagyerdőn olvastam… A királyt
azért szerettem meg, mert Enkidut
szerette s úgy siratta!… Sok hazug
ábránd után vad vígasz lett ez a
vígasztalan, teljes tragédia,
és roppant tárház nyílt elém vele,
a Szentírások Népköltészete,
képzelet, amely nem kívánt hitet,
a szörnyeiben mosolygó Kelet.
És ez egészen enyém volt, enyém,
teljes Igazság, mert csak Költemény,
mert fürkész, mert érdeknélküli és
mert oly sötét. Valahogy az egész,
ahogy én, még emberelőtti volt,
s hangjában oly szörnyű-fekete-zord,
mint egy még-régibb s nem-szent biblia.
Az is volt, Ősök Ősének szava.

 

 

 

216.

Enkidu üzenete

Míg Enkidu élt: keze a kezem,
szíve a szívem! Az érzékiség
csömörében egy vadbika tökét,
ahogy kivágta, forrón, véresen
csapta bele az égi Szerelem
arcába. (Óh, énbennem is milyen
dühök gyúltak már!) És a szörnyü hős
mily könnyen sírt (akár én!); és erős
testét (mint otthon húgomat a láz)
hogy megszállta a lassú sorvadás:
nagyon a rokonom volt!… Mamika
módján (egy lyukon át) hallotta a
sírok lakóit, s férges álmai
jöttek – De, jaj, mikor már ő beszélt
a föld alól, s csak sírt, nem mondva, mért:
csak akkor hittünk, borzadva, neki,
és kirohantunk – van-e még remény? –
a sivatagba, Gilgames meg én.

 

 

 

217.

Sivatagban

Nap szólt: „Kik vagytok, csont-bőr vándorok?”
A hideg éj: „Fogatok nem vacog?”
Száz tüske: „Nem fáj?” Vad kövek: „Hova?”
Förgeteg évek: „Megállás soha?”
S mind együtt: „Arcotok szél cserzi ki,
térdetek mint a teve térdei,
mért futtok, férges hús, ti, szomorú
lelkek, mi rém űz, milyen iszonyú?”
És mi feleltünk: „Lelkek, vándorok,
hogyne vacognánk, sebző ostorok
hogyne vernének, napfény, jégeső
hogyne cserzene, szúrna tüske, kő,
hogyne futnánk, s mint teve térdei
hogyne volnánk, vagy mint föld férgei,
hogyne futnók a Rémet, Iszonyút,
mikor láttuk meghalni Enkidut!”
„Ezért futtok?” „Előle!” „S még miért?”
„Futunk, ha van, az Örök Életért!”

 

 

 

218.

Verkli

Közben háború és hétköznapok.
Könyvek. Szerelem. A verkli forog.
Könyvek. És tavasz. Hajnalka beteg.
Erősebb minuszos szemüveget
rendel az orvos. Nyár Tiszabecsen.
Béber bevonul. S megint szerelem.
S to glükümálon, és kórházvonat.
Egy ápolónő ópiumot ad.
S könyvek megint, Peer Gynt, és új mozik,
s a sötétben két szem találkozik,
s őszi hold kél, szívek zűrzavara,
s óh, égő avar esti illata!
Aztán Soracte stet nive candidum.
S varjú mondja: Kár, s ágyú bőgi: Bum!
S könyvek, szerelem és könyvek megint,
és verkli bent és verkli odakint…
S Hang kérdi: „Hol vagy, végső értelem?”
S felel: „Túl az Égverő Hegyeken!”

 

 

 

219.

A Halál Tengere

Égverő Hegyek. Lent szűk alagút.
Ott találtuk Szidari Szabitut.
Gilgames szólt: „Istennő, átjutok?
S ott mi vár?” „Menj: hét év, és megtudod!”
Zegzugos, sötét akna nyílt elénk.
Mentünk. Egy év kioltotta a fényt.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd. És elmult a második év.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd, más semmi. A harmadik év.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd, más semmi. A negyedik év.
Mentünk. Mindenütt egyforma sötét.
Éj, csönd, más semmi. Az ötödik év.
Mentünk. Nagymessze az akna sötét
végén fénypont gyúlt. A hatodik év.
Mentünk. Hét év. Kiléptünk! – És, ime,
előttünk állt a Halál Tengere.

 

 

 

220.

Ébredés

A világ döglött. Mért? Ki így, ki úgy
magyarázta. Nyolcadikos fiúk,
hetedikesek álltak sor alá.
Igyekeztem nem gondolni reá,
hogy engem is érhet baj, valami.
Már az olasz frontról jött meg Zoli,
ifjú zászlós; aludt, alig beszélt;
végigolvasta a Vanity Fair-t:
„Kitűnő!”, mondta, és ment, vissza. Oly
szófukar lett, oly egykedvű-komoly,
hogy ijesztett. Mit vártam? A csodát,
a hírt, hogy mindez agyrém, butaság:
háború nincs, nem is volt, nem igaz!
Rémálom? Óh, én jól tudtam, mi az:
majd felébredünk!… Nekem más, Ady
s Babits volt fontos, és nem a hadi
érettségi… No de ébredtem is:
kezemben puska, a ruhám komisz!

 

 

 

221.

Csakhogy jutalmul

Akkor ijedtem meg csak igazán!
Tündérálom lett, bármi rakta rám
addig a bilincseit; mert ez, ez,
ez a robot, ez a rettenetes,
– éreztem – ez a vég. Mint számüzött
esengtem vissza, és könnyek között,
könyveimhez, az osztályba, haza,
de legfőképen Dienes Kata
szobájába. Aztán, átkozva, hogy
itt csak egy segít, az, hogyha tudok,
tanúlni kezdtem… S kínod segitett,
kényszer-dac, te, te kétségbeesett:
lebírtál börtönt, poklot, ördögöt
s rangelsőként végezted hatvanöt
önkéntes közt a tiszti iskolát,
csakhogy jutalmul tíz perccel tovább
láthasd naponta még, akit szeretsz,
Szabó Lőrinc hadapród tizedes!

 

 

 

222.

Semmi és Soha

Be más lélek volnék ma, ha, amit
annyiszor megálmodtam, fényeit
benned is gyujtva átcsap elbüvölt
testünkön az a láng, mely a gyönyört,
megosztva, csak növeli! Át, igen,
és akkor! Ha rögtön a végtelen
békét adja, vágy, lelkifurdalás,
sőt semmi helyett a teljes varázst
adja a boldog első szerelem!…
Tavasz üdve, valóság: szüntelen
azt siratom!… S te, te csak alkalom
lettél a veszteségre: én tudom
talán a legkevésbé, ki-mi vagy:
káprázatom voltál csak, s mialatt
szőttelek, el is eresztettelek:
te akartad így, s így lett a neved
s ami lehettél volna valaha,
így lett lassan mind Semmi és Soha

 

 

 

223.

Mit szóltam volna?

Vajjon mit szóltam volna, ha tudom,
hogy kik kísérnek majd az utamon
s kik maradnak el? Hittem volna, ha
rámutat egy kéz egy kis falura,
hogy ott egy lány, már asszony, s gyermekem
attól lesz, kettő? S hogy, amit sosem
vettem, vehettem egész komolyan,
van tündér, és királylány, csakugyan?
Hol voltak? S hol ti, drága többiek,
kik szerettek, akiket szeretek,
mik voltatok és mit csináltatok,
amikor én még dehogy rajtatok,
csak álmokon tünődtem? Még kivel,
s mint szél a hímport, hova visz, kever
röpítő sorsunk? És mi lesz a vég?…
Tücsökdaltól szárnyal a nyári rét
és megint virít… Virágok, szivek,
bocsássátok meg az életemet!

 

 

 

224.

Ez már kereszt

Mi voltam? A szivacs szomja. Nehéz
vonzások álma. Vagy emléke? Kész
elmélet, mely, ragasztott szárnyait
zuhanni látva csak csodálkozik.
Bizonytalanság, s düh miatta, dac;
befelé sajgó, szüntelen panasz:
kagyló-lélek, melynek kérge ha volt,
héja, legfeljebb kölcsön. A legutóbb
olvasott könyv óriás szavai
és törpe tapasztalat. Piaci
kofák között szokrateszi vita
s megfutamodás: a tett undora.
Sok félreértés és még több magány.
A kétely merengése önmagán
s a világon. És gyönyörvágy, melyet
bő vér szít és még bővebb képzelet,
majd önvád tapos. Mi voltam? Ez, és
ez már kereszt és megfeszíttetés.

 

 

 

225.

Gyász-zene

Legnagyobb szomorúság, csak a te
mérgeid üdítettek. Gyász-zene,
saját kínodba némuló, veled
szállt csak gyötört szívemre enyhület,
tragédiák, külső feketeség,
csak ti födtétek el a magamét,
csak te, csak ti, – valami Végzetet
akarhattam, azt hiszem, veletek
rettenteni, észretéríteni,
megbélyegezni, talán Őt, aki
(bár létét is tagadtam) szüntelen
játszott, iszonyú partner, ellenem:
így vitt pokolba minden égi út,
így lettem én is egyre iszonyúbb:
csak sírni volt lelkemnek ereje
s a cselekvést rágalmaztam vele,
így büntetve saját eszeveszett
gyöngeségemet s – tán – önzésemet.

 

 

 

V. Budapest

Ember és világ
1918–1947

 

 

 

 

226.

Budapest

November-éj, 18 ősze. A
mundér még rajtam. No de most hova?
Eddig a vonat tudta célomat:
„Pest, Pest!”, s hozott. De most?! A kapukat
zárták mögöttem, s rossz volt a magány,
ahogy ott, legfelső lépcsőfokán
a Keletinek, álltam s néztem a
nagy Baross-tér holdhideg palota-
sorait: sehol egyetlen rokon!
Egy koffer könyv volt minden csomagom,
meg egy kenyér, anyám sütötte még
Debrecenben. S ez itt Pest. Szörnyüség
mégis, így, vakon nekivágni a
világnak, pénztelenül, tétova
ábrándok után! Mint hangos bilincs,
gúnyolt a szabadságom. Vissza? Nincs, –
csak oda nincs út! De hát hova van?
Sehova? Mindegy: nem hagyom magam!

 

 

 

227.

A Mozdonyfűtők Otthonában

Végre eszembe jutott valami,
a Mozdonyfűtők Otthona: az is
vasutas dolog, talán befogad.
„Mostanság, a sok küldöttség miatt,”
mondta a gondnok, „nincs helyünk, de ha
megfelelne a gyűlési szoba…”
Megfelelt, meg! Zöldposztós asztalon,
hanyattfekve, párnám a kofferom,
vacogtam át az első éjszakát,
tűnődve, hogy lesz, mint lesz ez tovább:
kint egy-egy teherautó robogott,
matrózdal zendűlt, sortűz ropogott,
később úszni kezdett az emelet,
asztalom repült a város felett,
álmodtam, felriadtam, és megint
tovább lebegtem… Aztán odakint
hangos jóreggelt kívánt valaki…
S én mentem Pestet meghódítani.

 

 

 

228.

Kövek és látomások

Házak, házak. Paloták. Esti fény.
Mégiscsak messziről jöhettem én.
Házak, paloták, palotasorok,
de szépek, de kevélyek voltatok!
Házak, paloták, kövek, ti kövek,
csak nem akart megnyilni szívetek.
Házak megint, paloták, éji fény.
Sokat hányódott még a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kőhegylánc, olyanok voltatok.
Kőhegyláncokban kevély kőszivek,
be mást vártam valaha tőletek!
Házak, paloták, rőt hajnali fény.
Napba nézett a fáradt jövevény,
s házak, paloták, palotasorok,
láng villant akkor, szörny jel rajtatok:
romokat láttam, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az ítéletet!

 

 

 

229.

Széthullott világ

Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ.
Én meg ő: harctér. Ellenség s barát.
Égen és földön összetört a rend.
A Nap hajnalban most is megjelent,
mennyei őrült, robotos balek,
és dolgozott, mert mást nem tehetett,
de énhozzám már alig volt köze.
Öt emelet mélységben, fekete
lichthófra nyilt a szobám; s ablaka,
csak tenyérnyi, az se volt… Ennyi a
jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz
a szemétdomb jövőből!… Csak a dac
tartotta bennem a lelket, meg a
vers és a nők reménye-iszonya,
a nők az utcán, a mozik előtt,
az egyetemen, a vers és a nők:
őket csodálva, bennük, rajtuk át,
szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ.

 

 

 

230.

Megtiszteltetés

Időnkint – soká – megtiszteltetés
volt így is, hogy Pesten lehetek, és
hogy befogadnak; hogy láthatom a
Lánchídról, a Várhegyről a Duna
két partját, a fény-Babylont; amott
a Citadellát… Este a hajók
úgy ragyogtak a vízen, mint maga
a kettőzött Ezeregyéjszaka,
s a tény, hogy vannak, s a szó, hogy „kajüt,”
megrészegített: mintha mindenütt
lettem volna már (csak mert lehetek!),
szigetek, pálmák, távol tengerek
úsztak körém: ím, felnőtt voltam, és
ez az óriás rangemelkedés
a világot, végre, s most igazán,
elém nyitotta… s mintha citerám
lett volna, zengtek szélvész-álmaim
az Erzsébet-híd acélhúrjain!

 

 

 

231.

Emberek

Emberek, hangyák, jöttek-mentek, a
kő-erdő állatai, a puha,
érzékeny hús, kínoké s gyönyöré,
millió ember, a nagyvárosé,
millió ember, s mint én, mind olyan
vagy olyasféle… Biztonságosan
jártam-keltem már köztük, hisz ahol
annyi bírja, ott az élet, a Boly,
nekem is csak tartogat valamit!
S bámultam a közösség műveit,
a szervezetét: mennyi mozdulat
kell, szükség és érdek összhangja, csak
ahhoz is, hogy egy ablak meglegyen
s a helyén legyen! Pedig hány s milyen
erő- s ész-üzem, új és régi, állt,
pulzált köröttem, s milyen komplikált:
mászkáltam az utcákon s repeső
szárnyakon emelt a részeg jövő.

 

 

 

232.

Verlaine a szemináriumban

Jancsi: „Oh triste, triste était mon âme…”,
s rögtön: „À cause, à cause d’une femme,”
vágta rá a fél-szeminárium.
Verlaine-t boncoltuk. Rajtam, új fiún,
mázsás félszegség: tudtam bár, amit
Erika, Júlia, Erzsike, Judit
vagy Bátyuska (kinek Szibériát
idézték hars „harasó”-i); de hát
nagyon alföldi volt a francia
kiejtésem. „Oh triste…” Valaki a
fordítását mutatta. „Csodaszép!”,
tapsolt a lányhad, „ugye?” „Nem elég…”,
böktem ki én. „Tessék, kolléga úr?”
„Ez így még nem elég jó magyarúl.”
„S hogy jó?” „Óh, lelkem, mennyi bánat ért,”
kezdtem: „egy asszonyért, egy asszonyért,”
s végigmondtam… Csönd lett, csodálkozó.
S Bátyuska hozzám lépett: „Harasó!”

 

 

 

233.

Vers és szorongás

Versek égtek a zsebemben. Ez, az
látta már őket, ifjúság, s igaz,
hogy tetszettek, de én féltem. „Csak a
Nyugatba, kolléga úr!” „Csak oda!”,
bólintottam. „Harasó! Öregem,
boldogan közlik: Babits maga sem
rímel különbűl!” Édes szédület
volt a reménység, megkönnyebbedett
benne egy percre szorongó szivem,
de utána titkon keservesen
káromkodtam: az istenit, ezek,
ezek is hozzá kényszerítenek,
az egyetlenhez! Babits s a Nyugat!
Adtam volna bár alább néhanap,
szívem csak hozzá húzott. Hetekig
lestem az iroda ablakait:
százszor indultam, és… Én? Oda? Föl? –
Százszor menekűltem a cél elől.

 

 

 

234.

Pokol

Mitől féltem? A vizsgától. Amit
veszthetek, attól. Hátha letörik
szegény kis szárnyam? Hogy csalódni ne
kelljen, mindig szerényre, kicsire
srófoltam a lángom, de ez csak a
rejtekezés ijedt mozdulata
lehetett, hisz, mihelyt egy kis szelet
kapott, a parázs vad lobot vetett,
ijesztőt, telhetetlent. Ahogy a
testi vágy egykor, úgy dúlt a csata
bennem, a sóvár kishitűeké,
úgy vitt most a szerkesztőség felé:
„Félsz?” Nem! „Dehogynem: csak szégyelled a
gyöngeségedet!” Éppoly tétova
voltam most is, s ahogy, mint lelki rom,
vacogtam a Vilmos császár-uton,
megváltás volt, ha, simulva, puhán,
kivitt poklomból egy-egy utcalány.

 

 

 

235.

Fenn és lenn

Óh, izgalmak rokonsága! Vakít
a roppant hő, olvadt anyagait
keveri benne, ércet, salakot
együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy
a napban a szárnyrakelt elemek,
test s lélek egy káprázatban lebeg,
testben-lélekben egy isten. Soha
nem tudtam én, később se, micsoda
erők fújtak rám, s vittek, tollpihét,
és hogy annyit magyarázkodtam, épp
a zavar tette, a rémület, a
csodálkozás: az Egy alázata
a sokba, szennybe, le, s a Szellemé,
s az ő kiváltsága az ég felé
röppenni megint, tisztán, fényesen,
hogy keveredjék a fenn és a lenn:
szent minden csók és minden őrület,
ha végtelen vágy tölti a szivet.

 

 

 

236.

Őszes úr

Zerkovitzné, szép, magas, barna nő,
boldogan újságolta: „Kitünő
lakása lesz, tanár úr!” Pár hete
tanítottam két fiát. „Tudja-e,”
folytatta, „ki volt az az őszes úr,
aki a minap Önt oly ravaszúl
kivallatta?” „Ravaszúl? Engem? Ő?”
„Jó barátunk; bornagykereskedő,
mint az uram.” „No de hogy vallatott?”
„Beszéltek, s Ön észre se vette, hogy
Graf átröntgenezte!… Graf a neve.”
Éreztem, hogy pirulok. „Nagy hire
van a szakmában, európai!
Ön tetszett neki. S azt kérdezteti:
nem költözne-e hozzá? Öt szoba,
egy az Öné…” „És a bér? Mennyi a…?”
„Ugyan! Gráfék oly…” – Karácsony után
így lett lakásom; s nevelőapám.

 

 

 

237.

Új lakás

Szőrösen, álmos medve, s katona-
köpenyben, másztam fel Gráfékhoz. A
háziasszony (Frau Mali: bécsiek
voltak ugyanis) elszörnyedt. Ha egy
vándorcigány; de hát egyetemi
hallgató! Vagy nem?… Én meg valami
tündérvárat véltem zendülni a
szobákban, forgót, s szemem a kacsa-
lábat kereste már… Fegyelmezett
csöndben két szobalány segédkezett
kipakolni árva kofferemet:
egy ing, három harisnya, két gatya
került át a szekrénybe, könyv s füzet
viszont vagy száz… Magamra hagytak… A
radiátorból ömlött a meleg,
bakancsom szőnyegen süppedezett,
parkett, lámpák… Ágy: mintha fellegek!…
Hogy ébredtem, másnap dél lehetett.

 

 

 

238.

Új világ

Szívem dobbant: dicsőbb kort nyit a nap;
s melyért annyi hő kebel megszakadt,
jön a nagy perc, az íge testet ölt!
Óriás perc: föl, csillagokba tört
a káprázatom! Új jelvényeket
árultak; majd az angyali sereg
szétoszlott. Bolt nyilt. A mozik tele.
Zúgott, szürkéllt az élet üzeme,
de bennem robbant hit, szó, fény, plakát:
óriás nap ez, itt az új világ!
„Ez? Ez csak polgári forradalom!”,
hűtött le egy kolléga a köruton.
„Mi történt ma?” – ráért, hazakisért –:
„Néhány szó és állás helyet cserélt!…”
Otthon meg Graf: „Új kor? Új kor a jó
termelés, elosztás. A többi: szó!…”
Megborzadtam. Valóság, mi lehetsz?
Gyerek vagyok?! Nem értek semmihez?!

 

 

 

239.

A szerkesztő elé

Egy nap végűl fent ültem a Nyugat
előszobájában. Az iszonyat
alig enyhűlt, noha percekre már
jártam itt, egy hete, s Babits Mihály
azt mondta: jőjjek ma a válaszért.
Nehéz hét volt, és rettentő a tét:
az egész jövő, az önbecsülés,
a remény, hogy leszek valaki, és
kiküzdöm kis helyem a nap alatt.
S még nehezebb e hosszú pillanat,
a döntés. Vártam. Mint öreg szemét,
könyvek porlódtak, papír, szanaszét
lócán, állványon, a folyóirat
kötegei, szétesve s a falak
mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő?
Ajtó nyílt: „Tessék, a következő!”,
mondta egy hang. Mint a végzet felé,
indultam, be, a szerkesztő elé.

 

 

 

240.

„Akkor hát szerdán…”

Agyam forrt. Alig láttam Babitsot,
alig hallottam. Helyet mutatott.
Azután: „Kérem, jók a versei!”
(Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti
bármely lap, s Ön se vall szégyent vele.”
„Bármely?” Hogy nyílt a remény szárnya! De:
„Bármely más!”, mondta ő s elhallgatott.
„Vagyis a Nyugat…?” „Hát, a Nyugatot
még nem gondolnám.” Szédítő öröm
zuhant ájulni. „Ha jól sejtem, Ön
most töri bentről a héját.” „Tehát?”
„Érni kell, várni.” A költő felállt.
Én már nem éltem. S az ajtóban: „A
formát érzi, de ez még iskola;
bár a legjobb,” – a hang idegesen
objektív volt. (Harasó, öregem!
Harasó?) S végűl megint az övé:
„Akkor hát szerdán, nálam, öt felé.”

 

 

 

241.

Vissza, és mégis

A menny kizárt. Vissza a földre. Le.
Lépcsőház, utca. Vége! Fekete
nyugalom szállt meg. Nem közöl: marad
az egyetem. Hány óra? Vége! Hat?
Már hat? Mentem a menzára. De hisz
ötkor ültünk le! Hang mozdúlt. Hogy is,
hogy volt? Mintha száz éve! Nem közöl,
ő mondta, s ime, a mennyei kör
pokolkört zárt! Mégis, hogy volt tovább?
Még négy év, és mint a többi diák,
tanár leszek. Hang megint. No, de ha…
Bátyuska várt, Tauszkiék, Erika,
csajkák csörögtek. S ekkor, az övé:
„Akkor hát szerdán, nálam, öt felé,”
a hang tisztán átcsendűlt agyamon.
„Voltál nála?” Pontosan, józanon
beszámoltam. Bátyuska kacagott:
„Harasó! Hölgyek, Lőrinc befutott!”

 

 

 

242.

Reviczky-utca 7

Szerdán, nála. Reviczky-utca 7.
Sziget nem volt oly magas soha még,
mint az a műhely, a könyvtárszoba,
az agglegényé. Tegnap inasa,
az se Babitsnak, ma meg gyermeke,
szellemvilágba repültem vele,
s mikor bort nyitott és pertut ivott,
úgy éreztem, a tündöklő Napot
tűzi mellemre. Az élményt meg a
formát tárgyaltuk, Goethét, francia,
görög lírát (látta: értem), latint,
(már szinte munkatársa) és megint
Villont, Európát. „Az angolokat
meg kell ismerned!” És sírva fakadt
Georgén: „Mert szép!” Oly sok, oly nagy, oly
fény, oly láng volt, hogy, búcsúzva, mikor
„S te mi akarsz lenni?”, kérdezte, csak
kápráztam, szent vágy: „Még több, mint Te vagy!”

 

 

 

243.

Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy ellenség én vagyok.
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad?
S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak!
S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled

 

 

 

244.

Angol líra

Wilde a legkönnyebb, – szólt egy délelőtt
mesterem, és mindegyikünk ledőlt
a díványára, majd, egy órai
nyelvtan után, rögtön fordítani
kezdtük a Happy Prince-et. Persze a
kiejtéssel baj volt: Babits maga
se tudta jól. „Úgylátszik, hagyomány
Arany óta” – mondta nevetve, – „hogy
magyar költőnek néma tudomány
maradjon Shakespeare nyelve!…” A napot
Swinburne zárta s Browning-izelitő…
Igy telt el egy hét, hetven óra –: ő
fordított, s magyarázott, szemen át,
vagy egyszerűen cé-re cserélve át
a zöngés th-t… Furcsán, egyénien
skandált és mégis tökéletesen…
S végül: „Most aztán vágj magad neki:
van itt lirikus tíz is, goethei!”

 

 

 

245.

Két év

Aztán?… Nem érnék végére soha…
A két év vele, két év nála!… A
Kommün után hozzá költöztem, és
napra-nap láttam, mennyi szenvedés,
egyéni rém és politikai
perzselte-dúlta lelke isteni
épületét… Két év latin-görög
álomban szállt el, gyötrelmek között
s gyönyörökben, melyektől fél a szó:
szent Uránia s pogány Erató
két éve volt ez, gyónó szavaké,
ömlő vizeké, szűrő tavaké,
bolond árnyaké, kristály elveké,
hús-vér szárnyaké, őrűlt terveké:
közösség volt, még egyszer amilyet
élni szív s agy szent is hiába esd,
s ütött mégis, ütött oly sebeket,
amelyeket csak két halál hegeszt.

 

 

 

246.

Rendetlen ifjúság

De ellenkeztem is, bolond fiú.
Amilyen szép volt, olyan szomorú
a túlvilágod és oly idegen.
Engem körülizzott a szerelem,
s vágytál te is, csak féltél: szellemek
földi éhe a legkegyetlenebb…
Tizenöt évvel idősebb barát,
a rendetlen és vonzó ifjuság
lehettem számodra. Szerettelek,
de már tudtam, nem maradok veled:
mialatt a szent filozófia
kapuit nyitogattad, engem a
faunok, Pán, sörényes kentaurok
s meztelen nők őrtüze csábitott:
szemem sóváran tapadt még reád,
de, túl rajtad, erdei cimborák
zendítették bakszagú ünnepük
s én részegen kurjongattam velük.

 

 

 

247.

Centrál

A Centrál, modern akadémia,
pezsgett, forrt. A költők törzsasztala
rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth,
Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt
tudós és író, öt és nyolc között
mind odagyűlt. Vers-börze működött,
és lexikongyár; Mikes sakkozott,
Babits korrigált; Elzevirt hozott
Kner Gyomáról; Karinthy vitte új
feleségét; Heinrich, az öregúr,
csepűlte a konzervativokat;
Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt
Meredithet lekötni; pletyka, pénz
s száz terv lengett a szivarfüstben; és
hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein
(s Horváth Henrik új kecskerímein),
Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” –
S mentünk, nézni detektivfilmeket.

 

 

 

248.

Mikes

Az ellenpólus volt a Doktor Úr,
Mikes Lajos. Fáradhatatlanúl
hozta aktatáskáját: „No, mi baj?”,
s csak ősz bajusza, az ősz kefehaj
s a hulló szemhéj a kék szem fölött
mutatta: sok van évei mögött.
Táskájából könyv, szótár, kézirat,
pénz, vers, szerződés százféle dagadt,
mások ügyei. Gúnyja szeliden
hízott modern nagyképűségeken
(rajtunk)… Ő lett, Kunfi s Berinkey
barátja, az apósom… „Fiai”
később, nyolc-tíz fiatal óriás,
mint apjukra néztek rá: a tudást
és a szivet, a föltétlen szabad
szellemet, a drasztikus-igazat
csodáltuk benne, s mindenekelőtt
– holdkórosak – a nyugodt tetterőt.

 

 

 

249.

Nyolc verseskönyv

És azután, mi történt azután? –
Elmondtam már. Aki kíváncsi rám,
iktassa be nyolc verseskönyvemet,
iktassa most ide, és eleget
megtud rólam… Bár csupa töredék,
ami tölti a költők kötetét,
és véletlen: azt őrzi csak, amit
sikerűl eldadogni, valamit
az Álomból… Én a kíváncsi ész
s a szerelem álmát dadogtam, és
ami már nem én voltam, ami csak
részemmé vált, az akadályokat,
az ébrenlétet. – Óh, csak élni ne
kellene az élethez! – Remete
voltam mindig köztetek, emberek,
nem értettelek, nem értettetek:
magát nézi, aki kíváncsi rám…
S Isten tudja, mi jön még ezután.

 

 

 

250.

Szökevény léghajós

Mióta Pesten éltem, Debrecen
alig érdekelt. Első szerelem?
Kopott az emlék; s még feszélyezett,
hisz, úgy éreztem, vereségemet
tartotta nyilván. Hajnalka hugom
örökölte könyveimet; nagyon
sokat köhögött. Csak ő s anyuka
járt fel hozzánk (már nős voltam). Apa
került; én is őt. Az egész család
messze volt, mint egy elsüllyedt világ,
a konzervativok, a papiak,
a falusiak, gáborjániak,
kivéve a tiszabecsi Mihályt:
ő figyelt rám és büszkén gratulált
az első munkáimhoz. Szökevény
léghajóst, az új, a jövő, a fény
vitt, sodort, s azt hittem, a multba nem
csábíthat vissza többé semmi sem.

 

 

 

251.

Az eltűnt Idill

Húztam már az igát kegyetlenűl.
Átkozd meg a várost és menekűlj,
sírtam fel, s mit az irígy munka tilt,
őt hívogattam, az eltünt Idillt.
És szedtem össze emlékeimet,
azt akartam, hogy megint fű legyek,
s ha szénásszekér ment át éjszaka
az utcánkon, holdfényben, s hozta a
tücsköket, álmot, a rétek szagát,
sóhajtoztam, mint a körúti fák,
s míg, ahol laktam, rút csontkoponya
lett a bérház, a nagy rovartanya,
én, megint Becsen, megint Gyarmaton
akácként álltam a domboldalon:
éreztem, mint bozontos istenek
lélegzenek köröttem a hegyek
s a kelő napban hosszan, kéjesen
mosogattam millió levelem.

 

 

 

252.

Csak őket láttad

És arcok jöttek mindig, emberek,
és nők rázták arany fürtjeiket:
csak őket láttad, utcán, vonaton,
munka közben, mindenütt. Sárga som
hozta márciust, tavaszi bokák
s kék szemek szálltak rőt nyaradba át
s ősz gyult rád s hóval örvénylett a tél,
de sose fogytak, akiket a vér
hívott s a vágy: sugárzó életek,
nők lengették sötét fürtjeiket,
és ha társultak utadhoz, ha nem,
örültél nekik: örök-részegen
bámultad őket, hús-virágokat,
szájuk rózsáját, a ruha alatt
a csupasz mozgást, édes szívüket
és még édesebb fecsegésüket:
csodáltad őket, isten műveit,
s bennük fürödtek gondolataid.

 

 

 

253.

Tihany

Fejedet ölem, csókunk a Bakony,
rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom.
Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te?
Azt, hogy már nem gondolsz valamire.
Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony;
s másnap Tihany és boldog Balaton.
Tihany igaz szeretőknek való.
Égbe ölelt kék karjával a tó,
s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot,
sirály suhant, a tündér álmodott,
s hogy már elnémult az éji tücsök,
szemedben még hét csillag tündökölt…
S ma is… Mért vagy hát megint szomorú?
Nem boldog így ez a túlboldog fiú!
Új alkony gyúl… Sírsz? S ne tudnád, miért?
Nézd: sellő úszik a könnyeidért!
Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz?
Még a boldogság is rettenetes.

 

 

 

254.

Hivatal

A hivatalom elkeseritett,
s meggyűlöltem, bár nem személyileg,
a gazdáimat. A növő család
öröknek sejttette a rabigát,
s én borzongtam a kulik életén:
„Minden évből csak négy hét az enyém,
már csak négy, a szabadság négy hete!”
S: „Börtön a Föld; s annak is folyton e
kis zugában lapúljak?” Nyíltak a
határok és trópusi árama
csapott meg a világnak. „El, el, el!”
Mentem volna, s maradtam: „Veszni kell
Budapest únt, megútált kövein?”
Könyvek s nők lettek a gyönyöreim,
hús-virágok, virág-gondolatok:
álom és vágy dzsungele villogott
bennük, a vágyott s vesztett messzeség…
S, éhes rabnak, semmi se volt elég!

 

 

 

255.

Csillagok utasa

Hogy először tengeren – már megint
a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,
mennyi szépség mindenütt! Rohanó
fény lett a kis velencei hajó
s rajta én a csillagok utasa.
Tulajdonképp sírnivaló, hogy a
Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,
az ötlírás jegy, a táj, a kövek
a Márkus téren a talpam alatt,
s hogy a gőzös most énvelem szalad
ki a Lidóra az örök vizen!
Mintha valami szörnyű félelem
űzött volna, hogy mindez nem igaz
és eltűnik, úgy ittam-ettem az
új világot, Alpokat, utcalányt,
tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,
összevissza: minden pillanatom
ima volt és újjongó fájdalom.

 

 

 

256.

Sárga liliom

Mi bánt? Mi? A sors! – Ne nevess ki! – A
sárga liliomnál, a pocsolya
partján álltunk, – emlékszel? – süppeteg
nádon, tőzegen imbolyogva, meg
ölelve egymást és csókolva (te
félve, hogy látnak, én boldog fene-
bánja-kedvben). A kékbőrű vizet
néztük; s már nyúltam, letörni, neked,
tündérkém, az új tündért, amikor
észrevettem, hogy egész hangyaboly
szorong rajta: az áradt Balaton
felett, mint egy zöld-sárga árbocon,
ott rekedtek: az illat és a méz
csalta csapdába őket, a munka és
kötelességtudás: vagy ötvenen
őrjöngtek a kis, nyurga szigeten,
rabok, veszendők… Lám! – gondoltam, és
szívem elszorult. – Ennyi az egész.

 

 

 

257.

Körrepülés

De ha baj lesz?! A háború után
iszonyú csábítás volt a Dunán
az első repülőgép. Lezuhan?!
Szorongó szívvel s mégis boldogan
láttam: indúl! Míg a puha vizet
pofozta, soha még becstelenebb
nem rázott földön vágtató szekér,
aztán billentünk, s jött a kék-fehér
alkonyi semmi. Csak e szörny zaj és
rá a teljes csönd volt meglepetés;
a többi mind, ahogy képzeltem: a
billenő föld, a felhők ostroma,
Újpest, rézsút föl a Jánoshegyig,
vissza Csepelnek, majd megint a híd…
(Közben olvasmány: a Faust)… Égi fény
lőtt, lentről, a visszahozott Napé:
attól ragyog ma is e kis kaland…
Másnap a gép a Dunába zuhant.

 

 

 

258.

Fény, fény, fény

Lázadás lettem, égiháború,
tűzvész; nem szelid sugárkoszorú;
fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar!
Villám-agancsait a Zivatar
büszkén hordozta előttem, hiszen
heroldom volt, apám és istenem;
de nem tudtam kótázni a szavát,
vagy csak néha. Már nem fogott a gát,
a babitsi, és erőm parttalan
áradt, hígult. Új formák mágnesét
akartam; s törni a régiekét
(nem lévén uruk); s új izlést, s olyan
új logikát, mely, mint egy zenekar,
saját magának is belerivall
a dallamába: vágyak s mámorok
viharát zengtem Wagner álmodott
lelkével, ifjú, káprázó titán,
dörgő dobokkal és lángtrombitán.

 

 

 

259.

Adria

Először a szem, aztán a kezem
csókolt, aztán minden érzékemen
elömlöttél, hullám hullám körűl,
aztán gyönyör és táj összevegyűlt,
és táj és ember: egymás partjain
ringtunk, hevertünk, s mi voltunk a szín
a nyári réten, a pipacs, s a nap,
s láttuk, a lepkék bennünk párzanak,
s felhő voltunk s kék-arany végtelen,
és már nem tudtam, hogy mi van velem:
a mondhatatlan zsúfolta a szám,
de összevissza dadogtam csupán,
hogy édes, és hogy iszonyú zene,
és szárnyak, és isten árama, te,
aztán kiégtek a tudott szavak:
villámok kettős deltája szakadt
lelkünkbe, és elmerített a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

 

 

 

260.

Hangok tükrében

Mikor láttátok? Nem jár már közénk.
Miket szeret most? A várost, a fényt.
Az embereket? Azt csak hiszi. De
titeket, felhők –? Nincs ránk ideje.
S rátok, tücskök? Opera kell neki!
Sajtó, tudsz róla? Hogy bolseviki.
Lélek, te mit? Tisztuló tüzeket.
Hivatal? Nős, albérlő, egy gyerek.
Pénz, ismered? Kit? Hogy hívják? Ugyan!
Pletyka, te? Frakkja s száz viszonya van.
Festő? Mongol-arc, haja barna, lóg.
Pincér? Bal kettő: pohár vize volt.
Szívébe táj mélyre mi hasitott?
Én: Tátra; Tenger; mi: Dolomitok!
S mit mondtok rá ti, kritikusai?
Jó; rossz; képtelen; őrűlt; mesteri.
Ész? Szárnyas hit. Szív? Istentagadó.
S te, Csillag? Mégis miközénk való!

 

 

 

261.

Vissza, Gyarmatra

Vissza, Gyarmatra. „Mult, vagy még?” – „Jelen!”,
felelt száz hang, s helyemre hirtelen
egy gyermek állt. Én mutattam neki:
„A tulsó rét már Szlovákia!” – „Ni,”
tapsolt ő, „libák! hogy száll a pehely!”,
s futni kezdett, be a semmibe, fel:
láttam: s vele, amelyen átszaladt,
megint láttam a régi fa-hidat,
bár szétlőtték (vagy elvitte a jég?):
s kettős szemmel az Ipoly árvizét
s a vén fűzeket, a görcsösöket,
tele friss hajtásokkal… Szellemek
rajzottak elő; jött Mamika is;
s mikor végül a Templom-utca 10
udvarán álltam s a mai mögött
száz régi kert szikrázott-röpködött
egymáson át, megzendült a Mese:
„Ki vagy?” „Idők és Lelkek Többese!”

 

 

 

262.

Társaság

Nem értelek, másom őre, tükör.
Sok-sok évem hiába tette föl
rég is a kérdést: rab hűség vagy-e
vagy a közöny üres becsülete;
ma azonban, ma… Amiket mutatsz,
amiken őrjöngsz, vagy talán mulatsz,
lázálmok a képeid? Bejövök,
te meg kiléptetsz. Katonák között
vánszorgok, látom, az országuton,
de benned szárnyas motorcsónakom
hasítja – mit? – az ég arany tavát.
S már beszélsz is, te, szerszám! „Tűzön át”,
mondom én, te meg: „Esik, havazik!”
s ha emelem két kezem ujjait,
„Tizenegy!”, vágod ki, és tanukat
hozol rá… – Mit? Nem tükör? Hát mi vagy?
Úgy? Már nem gép? Ah! Mint az emberek!
S neved? – Társaság? – Akkor értelek.

 

 

 

263.

A Sátán Műremekei

Vágyak koldusát, kétségbeesés
őrölt s uszított, gyáva remegés
pénztől, holnaptól, s émely, undor a
napi robottól. Biztonság, soha
nem ismertem boldog tájaidat:
legszebb éveim mocsok és harag
lepte, kormozta! Sokszor gondolom:
nem voltam-e, mint a zenekarom,
őrült kissé ezidétt magam is?
Énekelni akartam, és hamis
skálák csavarták hangom; emberi,
és embertelen lettem. Valami
betegség volt ez, belső, iszonyú
tüzijáték s füstbefúlt háború,
zűrzavar, omló ideáloké,
csikorgó vágy, új s szent ábrándoké,
ördögűzés, maga is ördögi, –
versben: A Sátán Műremekei.

 

 

 

264.

A Költő és a Földiek

„Segíts élni, Költő! Haszontalan
gyerek maradsz, ha nem látod, mi van,
mi volt s mi lesz, az ember életét,
az irtózatot, amivé a Pénz
a Csodát züllesztette. Becstelen
kúfárhad hódol; de míg testtelen
ábránd vonz, te is csak szép mese vagy.
Segíts élni, légy hasznos akarat!
Nézd, mik a mélyben az Örök Erők:
tisztelegj a Millió Kéz előtt,
mely alapját teremti napra-nap
mindannak, amit becsűlsz! Poklokat
járj be s onnan jőjj, hogy dús, hiteles
tapasztalat, hogy valóság lehess:
segíts élni! Ég Álma, Föld Szive,
légy Az, akinek nincs más érdeke,
csak az Igazság; s ha majd így beszélsz,
szavad szent lesz és erős, mint az érc!”

 

 

 

265.

Utólért csoda

Fiume – a régi, gyerekkori?
Elértem s megbocsátottam neki.
A szörny Hamburg és Genova után
mint elkésett ünnepi adomány,
olyan volt, szerény; még debreceni
tartozék, sőt balassagyarmati
álmok gyarmata. Szinte magam is
zsugorodtam, ott járva-kelve kis
kikötőjében, üldögélve a
mólón, mászkálva hegyén: a csoda,
mely egykor nem működött, most talán
még kedvesebben: csupa kisleány
s fiú vett körűl – komoly emberek! –
s nagy gőzösök – mégis játékszerek! –
s még teljesebb lett mese és varázs,
amikor este az osztériás
– gyanútlan – cigarettával kinált
s azon Kalypszó tündérneve állt.

 

 

 

266.

Rippl-Rónai

„Ülj csak le!”, mordult rám, és máris új
papírt feszített deszkájára. Túl
a Róma villán, Kaposvár felett,
oly gyöngédség bolyhozta az eget,
mint a kabátom kékes hamva. „Ülj
csak le!”, mondta megint, „most sikerűl
félóra alatt, vagy soha sehogy!”
S már fogta a krétáit. Hónyomok
integettek, sárguló, laza fény,
a barázdákból s a karók hegyén,
arrébb meg, barnán friss-zöld erezet,
vetés vonalazta a földeket.
Néztem a tájat s a Mestert (ahogy
engemet ők): tavaszi áramok
keverték köröttünk a színeket
s mikor az arckép kikerekedett:
„Jól ment?”, dörmögte ő, s gyors ujjai
szignálták a pasztellt: „Rippl-Rónai”.

 

 

 

267.

Május

Kanton vitáztak. Május lehetett,
s ma már úgy gondolom, a többiek,
s legfőképp a Várúr, a Nagy Öreg,
akit úgy emelt bohém szelleme,
tudták tervünket. Hogy? Ő ellene?
Oly fölényes volt! –: a két ifju láng
láttán, mely egymáshoz áhítozott,
áldását adta s elmosolyodott:
– Csapjatok be nyugodtan, gyerekek!…
Mert azt, hogy másnap úgy kezünkre járt
minden szerencse, azt, esküszöm, azt
megrendezte valaki: a paraszt
szekeret, erdészházat, az egész
titkos, egynapos, szerelmes szökést…
Este megint társaság… Az Öreg
maga töltött… „Remek,” mondta, „a hús!” –
s tovább boncolta a szintetikus
és apriori ítéleteket.

 

 

 

268.

Pletykák

Ellenem könnyű! Harmadéve már?
Tizedik éve? Óh, emberi táj,
be ürűlsz, be fogysz! Ami jó akadt,
csak délibáb volt mind, csak pillanat,
régen is csak az; s most oly szörnyü, oly
álmodhatatlan borzadály s nyomor
benned minden évem, órám, napom,
hogy csak itt élek, belül magamon.
Nyelvét ölti rám egy utcagyerek?
Szúrom ki, századszor, a szememet!
Szitok dörög, vagy fúj fogak között?
Kést a fülembe, megsiketülök!
Mondom: könnyű! S még könnyebb is lehet,
messze vagyok, még messzebb is leszek:
magam pusztítom, irtom magamat,
magam ütöm le minden tagomat,
magam ölöm meg bent a Kintet, és
csak a szívem, az iszonyú nehéz.

 

 

 

269.

Egyszerre mindenütt

Ami enyém volt, mindig visszahítt,
tájak, asszonyok, könyvek. Mint akit
az eseményei építenek,
élményei: alkatrészeimet
láttam bennük, gerendázatomat,
nyílt vagy titkos falakat, tornyokat,
szövetségeket. Kincses rejtelem,
minden föld hívott, ismert, s idegen,
s tudással és gyönyörrel volt tele:
mint egy-egy nőbe, szerettem bele
városokba, fénybe, Tátrába és
Dolomitokba, a Bakonyba: pénz
nélkül utaztam, diákmód, de szent
sóvárgással: mindig a végtelent
hurcolva, s tavat, rétet, hegytetőt
váláskor mint mennyei szeretőt
siratva – óh, számomra nincsen üdv,
míg egyszerre nem leszek mindenütt!

 

 

 

270.

Lelkiismeret

Fő-hóhérom a lelkiismeret
maradt. Ahogy a tengeribeteg,
fordúltam ki magamból, ha csak a
szeme villant is. S az lángolt, csupa
vád s büntetés: isten, az elhagyott,
s a jog, a morál, s ami még nagyobb,
az igazság igénye szüntelen
nőtt bennem. Minden célom és hitem
magát fürkészte, földi s mennyei:
nem téves-e, rossz-e? Érv s szempont ami
ellenfelemé volt, úgy érdekelt,
mint akár őt. Perc és részlet helyett
az Egész, a Teljes, a Végleges
vonzott, valami Több-Mint-Én, nemes
és örök; a hibás tett s gondolat
mint szégyen mart, mint szenny, mely rám ragadt
vagy épp belőlem sajdult: bűneim
sebeiből nőttek erényeim.

 

 

 

271.

Önzés

Ezalatt pedig – óh, évek alatt,
mindig s mindenütt! – azt láttam, riadt
s merev logika, hogy az emberek,
kiknek üdvére testvér-szívemet
és agyamat annyit gyötörtem a
jóért, a jobbért, igazságokért,
örökérvényű megoldásokért,
az emberek, a por s a perc hada,
bármit hirdettek és fogadtak és
bár tapsolgatták bennem a müvész
álmait s lelke magas mérlegét,
az emberek a maguk érdekét
nézték és függvényszámítás helyett,
mit legtöbbjük titkon kinevetett,
vígan végezték, nagyok és kicsik,
az önzés alapműveleteit,
s mind győztek, mert egy roppant hatalom
volt súgójuk, istenük: a Haszon.

 

 

 

272.

Pillanat

Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekűlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött, s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
győzött, lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.

 

 

 

273.

Dalmácia

Tükörfény napok s árnymély éjszakák
csendűltek rajtad és egymáson át,
kvá-kvázó sirály s berregő tücsök:
három hétig Ráb és Budva között
ringatott a dalmát nyár. Szigetek
keltek, süllyedtek, pálmás part felett
mord szirt, bástyák, fallikus agavék
tündököltek, barbár kampanilék,
kincses Trogir, s Raguza tornyai,
ezeréves dómkapuk szörnyei
s arany öröklét: a tegnapelőtt
fordult és a holnaputánba nőtt
s az vissza: táj s idő díszletei
mint a hajód úgy járták isteni
körtáncukat:… tizenöt éve bár,
azóta is szemedben a sirály,
s mint akkor s mint szirének éneke,
hív partra szállni a tücsökzene.

 

 

 

274.

Te meg a Világ

Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
Sivatag edzett. Kezdted érteni
a gondolat örök szeme alatt
a földi sorsot és magányodat,
s tested, egyetlen birtokod, hazád,
s aki azt is feldúlja, a halált,
s ami addig is őröl s isteni
fölöslegeid sorra elveszi
vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
a Célok s Hasznok népét, és megint
az oltó mámort, a perc gyönyörét,
a nők irgalmas kábítószerét;
s elűzted a lélek vámpírjait
és megszeretted a hajnali víg
rigófüttyöt, és lettél, ami vagy:
Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
szeretkezés érzékeiden át
a mindenséggel: Te meg a Világ.

 

 

 

275.

De szép vagy, lány

De szép vagy, lány, te rebbenőszemű,
de isteni, te dolgos, egyszerű,
de ártatlan vagy, – ahogy nézlek, úgy
leszek egyre gyávább és szomorúbb:
maradj te elérhetetlen! Pedig
te is ölelsz, nemsoká, valakit;
s ért az majd hozzád? Ért bárki? Csak én
tudom, mit tudnál. Húnyjon vágy s remény,
húnyjon előre: sebét akarom:
ilyen dolgokban az is fájdalom,
ha a jövőt, ismeretlenekét,
ha azt vesztjük, ami nem a miénk.
Volt már s lesz még szeretőm biztosan,
de egy se, mint te, egyik sem olyan:
engem az idegesek, okosak,
nyugtalanok keresnek s vonzanak,
téged a nyugodt szív, a tiszta, hű –
Soká fájni fogsz, rebbenőszemű!

 

 

 

276.

Idő

Év évre telt, évekre évtized,
s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,
vitt a vén Föld, fényévek tengerén,
föl és le a Tejút fénykerekén,
a robbanás örvényében, amely
mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer
s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem
nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem
telültek Pest utcái, s én velük,
s lett élet, halál, lett történetük,
s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, mámora, undora
kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,
s második gyerek, s millió buta
tragédia mindig, s komédia:
időtlen fények közt repűltem a
fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én.

 

 

 

277.

A boszorkány Tér

Madár volt, veréb, s lent ugrált, a szűk,
kis kő-aknában, melyet mindenütt
körűlzártak az óriás falak
s nyirok fojtott, szemét- és pinceszag:
hat emelet mélységben, hova fény
sose hatolt be, leg-legfenekén
a négyszögletes kútnak, hova csak
WC-ablak nyílt; mondom, rossz vasak,
ládák, bádogok és két tyúk között,
igen, ott élt, ott ugrált, röpdösött,
a lichthófban. Hogy került oda le?
Fent: a kék szabadság. Mit ért vele?!
Hogy először, már láttam: szárnyai
sohase fogják fölcsavarni, ki,
ki innen: ahhoz függőlegesen
kéne… és azt… ő –?… Oly reménytelen
oly groteszk volt: egy boszorkány, a Tér,
kicserélte!… Madár? Nem… Már: egér!

 

 

 

278.

Különbéke

Ördögöt angyal, a gonoszokat
gyűlöltem előbb, a gazdagokat;
aztán mindenkit. Megútáltam és
megvetettem az embert, az egész
földi förtelmet, s álmot, hiteket,
igazságot, a hiú képzelet
szépelgéseit, a bérenc agyat,
a bölcs s buta magyarázatokat,
tömeget, egyént. Aztán az idő
és a közöny, a fertőtlenitő,
lefojtotta öngyilkos lázamat:
harminchárom évnyi tapasztalat
után mint vigasztalan harcteret
jártam a mocskos, leprás életet:
Különbékém, keserű remete,
vállat vont és dolgozott: semmi se
vonzotta már, csak a kivételek
és – mint végső remény – a gyermekek.

 

 

 

279.

Színház a gyerekszobában

„Zöld lábán táncol a kék ibolya!”,
perdűlt elém kislányom, Klárika,
s forgott, dalolt, mint egykor az anyám.
Látta az őszt, s: „Levelek hullanak”,
mondta rímben, „egyszárnyú madarak!”
„Mért egyszárnyúak?” „Hát mert oly sután
forognak!” Csak néztem rá. Este, ha
aludni készült, s átjött Julia
néni, s az öreg Anna is beült,
az egész család mint színházba gyűlt
köréje, zsámolyokra, s a mesét
hallgattuk, amit rögtönzött, az egy-
ujjnyikat s a százmétereseket;
vagy én olvastam, a Gilgamesét,
Undinét és Szun-Vu-Kungot… Talán
ötéves volt… „S most: vége!”… Taps után
– „Szervusztok!” – a takaróiba bújt
– „mint héjába az alma” – s elaludt.

 

 

 

280.

Vigasz

Fél-életem az érzéki világ
s a szellemi harca, a szomjuság
oltása, és ahogy év évre folyt,
az önmegváltás keresése volt,
olyan összhangé, amilyenre csak
saját erő vezet rá, nem zsinat,
ima, kényszer vagy külső jótanács.
Néztem persze, hogyan kereste más,
hogyan keresi; prédikátorok,
bölcsek és szentek hite csábitott,
gyönyörű és iszonyú rendszerek:
és megtanultam minden könyveket
és nyúltam az ész rácsai közé
és lestem sugárvilágok mögé
és legfőképp magamba, a csupasz
idegekbe, s kínjaimra vigasz
lett, ha más nem, a keserű tudat:
Igazság, te sem ismered magad!

 

 

 

281.

A törvénytelen Szép

Ahogy repűl az élet, évre év,
egyre kevésbbé tudom, mi a szép,
egyre kevésbbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényitett.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát. Milliméterek
összhangja szabta, ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.

 

 

 

282.

Idétlen parancsok

A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak
gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb
köréje szövi a harmóniát,
köréje azt a titkos glóriát,
mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel,
mihelyt fényének részese leszel.
A szép nőt csak könnyebb kívánni; csak
kényelmesebb; hisz kész álmaidat
igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű,
többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű,
nem a tiéd: tündérek és manók
visszfénye benned, illusztrációk
emléke tán, s mozgásé, szemeké,
ki tudja milyen villanásoké,
melyek idétlen irányítanak.
A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak
gépiesebb és közönségesebb.
Az édes őrület másból ered.

 

 

 

283.

A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, –
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.

 

 

 

284.

Rózsika, Hajnalka

Eszembe jut Rózsika… oly kicsi,
mint mikor meghalt. Arca gödrei
minden emlékem, és hogy a szoba
ablakait s a tükröt anyuka
elfüggönyözte. Szép, húgom, hova
tűntél? Leggyengébb benned volt az a
Kóbor Láng, mely iszonyú messziről
elindult egykor, villám, kétfelől
egybecsapó s megint szétágazó –
egy rángása voltál csak?… És te, jó
testvérkém, könyves Hajnalka, te is
kihúnytál már azóta: a te kis
szikrád tovább élt, vagy inkább tovább
bírta a haldoklását… De a Láng,
ami voltál, Az vagyok én is, oly
biztosan, mint ahogy többé sehol
nem gyúl velünk-egy sugár sohasem:
tűnt cikázások, – én következem?

 

 

 

285.

Bodzafa

Ismerős volt, már majdnem ember, a
sarki telken az a nagy bodzafa,
már majdnem barát. Tán tíz is lehet
esztendeje, hogy, munkába menet,
naponta láttam: az autóbusz ott
állt meg előtte, és ami jutott
várás, szabad perc, nézelődni, azt
átbeszélgettük. Tavasszal paraszt
ruhát öltött, szép nagyvirágosat,
nyáron, mint én, örűlt, hogy süt a nap,
ősszel, mikor bogyói értek, a
madaraknak lett rakott asztala
s télen Raguzáról kérdezgetett.
Bölcs fa volt, szent; dús lombja, levele,
mint senki másnak; isten üzent vele,
s amit mondott, illat volt s költemény.
Egy nap kivágták. Most az üzenet,
a hiány. Az, hogy nincs ott a helyén!

 

 

 

286.

Utak és művek

Pénz, gond, nők, tájak, élő szövevény,
hálózzák minden könyvemből felém
a képeiket, tücskös éjszakák,
fenyő s jázmin és akác illatát,
Erdélyt, Alpokat, falut, csillagot:
mindig a Fényt, mely felé a Robot
résein át-átbujtam. Amiket
fordítottam, otthon félévbe telt
– Macbeth, Amphitryon – egy-egy darab,
Shakespeare-é, Kleist-é – de négy hét alatt
kész lett, ha rászántam hivatali
szabadságom: egy-egy hegyoldali
réten, reggeltől estig, vagy fehér
hajón dolgozva, míg forgó nap-éj
vagy gép cserélte környezetemet,
megkerestem útiköltségemet:
időm s erőm imbolygó roncsain
így épűltek lassan a műveim.

 

 

 

287.

Timon nyara

Legszebb nyaram: bisztrai havasok
s viperák nyara! A Nemzetinek ott
fordítottam az Athéni Timon-t,
éj-nap dolgozva a keserű-bolond
darabon, de annyi fény, oly derű
tündöklésében, hogy leggyönyörűbb
emlékem az a virágvölgy, a rét,
meg a faház, az erdőszéli. Négy
hetem átkozta – ujjongta! – tele
a vén Shakespeare embergyűlölete,
mégis tisztúltam tőle napra-nap,
hiszen a saját viperáimat
ölte (mint kertünkéit a kasza);
s a szabadban – közben – oly mámora
zsúfolt a létnek, mintha rám, belém
hullt volna mindaz az iszonyu fény,
amit egy év az űrbe szétszitál,
a százbillió tonna napsugár.

 

 

 

288.

A virágzó havason

„Ferkó…” – kezdtem. Barátom olvasott.
„No?” – nézett föl; de látva, hallgatok,
visszabújt a könyvébe… A szivem
még hangosan vert, mert a réteken
– onnan jöttem, a Bisztra-völgyön át –
esküszöm: élt a tengersok virág,
s ahogy gázoltam, sárga, rőt, lila
s fehér tündérek, a nyár ostroma,
vettek körűl, fény-ajkak, tűz-szemek,
szervek, pompázók, szemérmetlenek,
amiket más leplezne, lobbanó
lidércek, éhes karok, tátogó
virágok, ahogy soha, s annyian,
mint soha még, combomig, magasan
nyujtózva, föl, föl, ágyékig, övig,
s úgy viháncoltak… „Láttál valamit?”
– villant megint Ferkó nyugodt szeme…
„Szeretném tudni, bolond vagyok-e.”

 

 

 

289.

Varázs-tó

S megint kimentem a rétre, megint
néztem az égő áradást, a színt:
egy új égbolt új csillagtengere
repült le velük a völgybe, ide?
a hajnal? a szivárvány? Hirtelen
belerohantam e nagy, végtelen
szépségbe, ölelni akartam a
rétet, csókolni a millió csoda-
virágot, enni, fürdőt venni szent
ifjúságukban, meggyógyulni, mint
varázs-tóban a beteg: részegen
hajoltam le, arcomon, szememen
éreztem a cirógatásukat:
óh, hogy locsoljam üde habjukat
egész testemre?! Gázoltam az üdv
hullámait, szívem fájt, reszketett,
s ameddig csak elláttam, mindenütt
húrik s heterák tánca lebegett.

 

 

 

290.

Hurik, heterák

Húrik, heterák, szárnyas istenek,
fölpiperézve: zsongott, repesett
az egész rét, millió, millió
ágaskodó, hajlongó, táncoló
virág örvénylett, álarcos varázs,
tücsök, méh, illat, csillagáradás,
harang, csengettyű, fürtök, bóbiták,
lángsziromhúsok, fényfátyolruhák,
viráglányok csókolták kezemet,
egymást, mindent, kínálták reszketeg
ajkukat és ajkukban ölüket
s ölükben végső gyönyöreiket,
s e versengő, világnagy vágy felett
egy másik rét szikrázott, lebegett,
lepkék tengere: lepke szállt le a
virágra és virág repült tova:
a dél, a föld és az örök egek
tartották itt pogány ünnepüket.

 

 

 

291.

Timon

Timon vagyok, az embergyűlölő.
Vagy csak voltam az? Mult, Jelen, Jövő,
gyaláztalak, Irígység, Kapzsiság?
Hozsánna most! Vak Erő, Butaság,
porig hajtom, peccavi, fejemet,
szent szobrotoknál, őrült Istenek!
Le az álarcot, bőgő Bikafej:
csalogány vagy! Így, látva, tudva, kell
magasztalniuk, ez az igazi!
Tehetség, elnyom a nagy? A kicsi
még jobban! az gyűlöl csak! Valaha,
hogy embernek ember a farkasa,
borzasztott a fecsegő költemény.
Ki lesz, kérdeztem akkor, az enyém?
Most egész falka dicsekszik vele!
Bűnöm vezeklem. Bitorlók, ide,
felszentellek, én, a megtért, a pap!…
S te, gaz Szokratesz, idd ki poharad!

 

 

 

292.

Sírfelirat

A legtisztább a leggyermekesebb,
a legnaivabb, az egyetlenegy,
a minden szavát mindig szenvedő,
a legkönnyebben félreérthető,
a legfájóbb, legbecsületesebb,
a legszomorúbb, az egyetlenegy.
Az volt, tudom, állom és hirdetem,
nem volt övénél nagyobb gyötrelem,
nem volt még egy oly igaz akarat,
nem, aki oly érdektelen maradt,
csak így mondom, legközönségesebb
szavakkal: ő, ő, az egyetlenegy.
Én tudom csak, én ott voltam vele,
mind tévedett, aki szólt ellene,
fény- s árny-érzékeny aranymérlegen
százszor megmértem s így ismételem:
mindenre elszánt lelkiismeret,
a legtisztább volt. Az egyetlenegy!

 

 

 

293.

A cigány benned

S közben mindig a tücskök!… Szép ez a
gazdátlanul lebegő muzsika,
ez az egyetemes, nagy vigalom.
Tépheted a hajad, hogy siralom
a földi sor, dicsérheti mese
a bölcs hangyát: a perc szerelmese
fütyül gondra, jövőre!… S láttad-e,
hogy sütkérezik az a fekete
bogár a napon? milyen édesen
hátrál vissza a lyukába, milyen
fürgén, ha fenyegeted? s csápjait
mozgatva hogy jön, hogy leselkedik
megint kifele?… Hogy olyan kicsi,
azért még lehetsz testvére neki:
ő a cigány benned, a lélek, a
ráérő idill, a bohémia:
szeresd benne az ellentétedet,
szeresd, mert könnyelmű s elégedett!

 

 

 

294.

Zene

Hangok, tündérek, láthatatlanok,
míg a fül meg nem idéz, áramok
s jelek aztán is, tán a túlvilág,
az egyik, ti, kik szívünk ritmusát
isteni lüktetésbe kötitek,
illanóba és gyárthatóba, ti,
édes, játékos kísértetei
bent a Kintnek, óh zene, mennyei,
be jó átadnom magamat neked
s keretezni szárnyas képeidet,
hegedűk, a suhogásotokat,
harsonák, villámtornyaitokat,
a tengeredet, teljes zenekar,
a nem-tudom-mit, melybe belehal,
belevész minden külső mozdulat:
be jó, így, szűnve s mégis nőve, csak
sejteni az imbolygó tudatot,
s megsemmisűlni: Minden Én Vagyok!

 

 

 

295.

Mint a szerelem

Olyan ez majdnem, egész olyan ez,
mint a szerelem. Mos, öblít a szesz,
a részeg láng. Mélybíbor trombiták
hozzák a lélek örök hajnalát
s a tudat a húsnál meztelenebb.
Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek
feleselése? Kiéivel? A
táj ismerős: zöld-arany mámora
ringatott fénynek, árvíznek… Mikor?…
Csak az néma volt… Ez meg… Hogy sodor
a megállt idő!… Csukódik a szem
s álom harsan át érzékeiden,
álom, mely tűz-ábrákká alakít,
álom, mely lázként tágít, zsugorít,
álom, melyben viharként száll veled
a tulajdonképp tétlen képzelet,
álom, melyben ég s föld zeng s tündököl
és egész testünk csorduló gyönyör.

 

 

 

296.

Nincs értelme?

Nincs értelme? Neked sincs. Szép? Talán.
Begubóz; vagy: lehámoz! Fuvolán
jött az imént az a kis panasz, a
fogyó remény fáradt mozdulata,
bókoló bánat. Most meg – most milyen
szikra-szökőkút! Kép, dallam, ütem
beléd furakszik: idegeiden
érzed becéző ujjait, kezét,
pici robbanásokat, s szerteszét
ereiden, tüdődben: mindenütt
fojt s gyujt, mint a villámló szerelem,
s minden porcikád, amelyet megüt,
valami csillagközi szenvedély
körtáncát kezdve-újítva beszél
az ősi lángról… Értelme? Hogyan
volna, lehetne?!… Óh, a zene!… Van
szótára a –? Neked sincs!… A zene?
Vetkőzés! Csók! Isten árama: Te!

 

 

 

297.

Örök változás

Ne szégyeld! Nap kél, nap száll. Arcodat
építi-bontja perc és gondolat,
ég felhőit a szél. A tavalyi
hóra gondolsz? Eltünt? Az igazi
bökkenő itt is más: a hova lett
nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb
a beszéded, de csupa mozdulat,
mint a Kezdeté: főnév-ragokat
rügyez s jelzőbe borúl az ige:
isten van a nyelvtanban: amibe
kapcsolni tudsz, amire van szavad,
mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt
csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én?
Megközelíthetetlen, mint a fény,
ama Vaké, a titok: rostjaink
szétszárnyalnak, lazuló rácsain
szökik a lélek, nem is egy, de száz.
Mi vagy? Ne szégyeld: örök változás!

 

 

 

298.

A legédesebb

Ő volt a legszebb, a legédesebb.
„Irt már hozzám szerelmi verseket?”,
kérdezte; s éppen az erkélyen állt,
és haján szikrázott a holdvilág
(mint Júliának); és szólt a tücsök
s a hegyen a nimfa üvöltözött
s retteneteset dobbant a szivem
s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: „Meztelen
vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,”
súgta kagylóba, (s hallottam, csörög
odaát a víz) és: „Úgye, pikáns?”,
gúnyolódott, s nekem csak elegáns
szó jött a számra az igaz helyett.
Ő volt a legszebb, legidegenebb,
legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok
előtte. Néha megsimogatott.
Meg is csókolt… Volt köztünk valami?
Tudta. Bár sose mondtam meg neki.

 

 

 

299.

Jób

Sebeimet vakarom. Cserepek,
ti is úntok már? Megöregedett
bennem és némúl a tiltakozás,
hogy: „Nem igaz! nem!”? Be sok kín aláz,
be sok tol a sír felé!… Micsoda
rémképek ezek? Hess, hess! Hisz ha a
magas Isten maga jő is elém,
Jób jobban tudja, ki volt és szegény
feje mit gondolt, mit hogyan csinált.
Hogy így sujtasz, nem ismerek reád,
Örökkévaló: magad vétkezel
magad ellen! Vagy próbára teszel,
s annál dicsőbb lesz a feltámadás;
vagy legalább is…? Lám, a lázadás
csak kifelé csukta le ajkait,
bent ezer sebe méltatlankodik:
ezer seb és láng és sikoly vagyok,
de csak vakarózom, és hallgatok.

 

 

 

300.

Gyöngeség

Millió méh zümmögő moraja
árad be ablakomon. Bár soha
ne kéne mozdulni! Szívem alig
bírja robotját, dobbantásait,
úgy húz, úgy fojt, úgy megöregedett.
De te mikor fáradsz ki, gyűlölet,
gonosz, ki folyton kísérsz, tudva, hogy
dühöddel szemben védtelen vagyok?
Gondoljon rám a Föld túlsó felén
haraggal csak egy ellenségem, én
már szenvedem ádáz fulánkodat:
az gyilkol most is. Kint delel a nap;
nagy béke zsong. Nem volt igazatok!
Nem lesz! Óh Krisztus, de gyönge vagyok,
de keresztény, de beteg! Harc? Velem?
Ne vétkezzetek tovább ellenem!
Szörnyű ez… S óh, kint a nyár zsivaja,
millió méh zümmögő moraja!

 

 

 

301.

Ra Isten

Napon! nagy napon! forró homokon!
Ott voltam boldog, a déli napon!
Ott volnék az! Didergő szívemen
megváltó emlékként melengetem
Itáliát, Egyiptomot, a Fényt.
Hevertem már hajók vándoraként
a fedélzeten, ég és víz között,
mely egymás azúrjába öltözött
s egyetlen, izzó, kék harangba zárt,
s bámultam a gyulladó láthatárt
és hevertem villámló partokon,
mindent idézve, mi velük rokon,
nyári Alföldet, falut, Balatont,
s ittam valami ősi és bolond
sóvárgással Ra Isten sugarát,
mint a legjobb őrület italát,
de sohse tudtam betelni vele…
Jőjj, Robbanás, a szívembe, ide!

 

 

 

302.

A Földközi tengeren

Szűz hajó vitt első útjára, a
gyönyörű, hófehér Victoria.
Triesztben, ami volt, nagy s kicsi, hang,
mind szólt, sziréna, gyárkürt, síp, harang,
induláskor: ujjongó, messzi kör,
csakúgy zengett a visszhangos öböl.
Délután Velence. Másnap Bari.
Aztán, messziről, Kréta partjai.
S aztán valami Új: híg, meztelen,
légnemű Kék Gömb, a nyilt Végtelen,
a laza Űr, melyben hajónk maradt
csak emberi s Istenné vált a Nap:
Őt bámultam a zöld habok felett,
egyetlen ismerőst, és szivemet
ős szorongás markolta, amikor
már csak a fűrész láthatár alól
nézett rám, még átgyújtva a vizet,
és eltűnt, és rögtön éjszaka lett.

 

 

 

303.

Egyiptom felé

Mint lánya, Vénusz, örök, isteni
csoda a Tenger! Ringó, vágyteli
testében, amely csókol, ostromol,
karcsú hajónk mint roppant ék hatol
mindig előbbre. Harmadnapja már,
hogy csoda-gép és csoda-láthatár
kápráztat, Kettős Mithológia,
s most ez a mozgó, tündér éjszaka
fent és alant, e kéjes puhaság,
mely nyílik-zárul s bár folyton tovább
ereszt, mégis tart, ez a végtelen,
szemérmetlen ujjongó ős-elem
téged is úgy fog, úgy ringat, simúl,
fán s ércen át úgy idegeidbe nyúl,
úgy körűlnyaldos, körűlhízeleg,
hogy rettegve és szinte testileg
érzed, amit a Tenger és a Gép:
két óriás nászának gyönyörét.

 

 

 

304.

Vers a pódiumon

A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja leghegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget
hogy kitölt benne dallam és ütem, –
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.

 

 

 

305.

Ketten a strandon

Mikor Hal-Ősöm kimászott a part
láz-mocsarába és járni akart
s ötvenmillió vízi év után
a Nagy Fényt itta, s esetlen, bután
sütkérezve még évezredekig
növelgette tüdejét, lábait,
roppant testében, sejtként, csíraként,
agya nem-gondolt gondolataként
én is ott voltam már… S hogy a napon
én hevertem a forró homokon, –
álmok, emlősök, majmok, hápogó,
toronynyakú gyík-szörnyek, lángoló
páfrányok, hüllők s iszonyú, örök
idők rácsa s húnyt pilláim mögött
egyszerre Őt láttam, éreztem a
bőröm alatt, Ősömet, az Adria
strandján, Őt, a régi árnyat, ahogy
bennem itta, élvezte a Napot.

 

 

 

306.

Cila

Cila, Cilu, Cinciri-Minciri.
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova – szinte száll vele
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl,
– nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha…

 

 

 

307.

1938

Napraforgó-, krumpli-, kukorica-
táblák jöttek, forogtak: ez soha
nem változik. Tarló, varjúsereg.
Húsz évvel lettem én is öregebb.
Csöndben kocogtunk át négy-öt falun.
Fáradt voltál. De ma is éppen úgy
üdvözöltél: „Kedvelt hívünk s öcsénk!” –
mint egykor, és csókkal jöttél felém
a mátészalkai poros perronon,
régi és most már csaholci rokon,
Mihály, méhész-pap, öreg esperes.
Alakod tört volt, bajúszod deres.
„Esztike?” „Megvan; s a gyerekeid?”
Meséltem Klárát, Lóci csínyjeit.
Nevettünk, elhallgattunk. Szomorú
világ volt ez már, félig háború.
Csönd. Kocogtunk. Körben varjak hada.
S napraforgó, krumpli, kukorica.

 

 

 

308.

Rémület

Ahogy hideg hasukkal mereven
összetapadtak, az a szerelem,
az a látvány a régi temető
árkában a hídroncs s a barna kő
között, ahol a hegyről lejövet
megláttam őket, az a jelenet
azonnal meghökkentett, bár alig
értettem, s inkább hogy egymást ölik
vagy tán már meg is ölték, valami
effélét gondoltam, még akkor is,
mikor kissé megemeltem, előbb
(miként hittem) a férfit, majd a nőt:
aztán valami megborzongatott
s egyszerre minden eszembe jutott:
kettős gyönyörük négyes kapcsa, és
hogy most hetekig így maradnak, és
egyebek, Én, Te, s Isten, s így tovább –
És réműlten néztem a két csigát.

 

 

 

309.

Nem és Igen

A fülkében csak ti. Megszakitott
csókként röpködtek a szavaitok,
sóváran már s még anyagtalan, és
magasból szállva a tények nehéz
világa felé. Tudtátok, mi lesz,
de a Nem! még erős volt: hátha ez,
ez az egész csak csapda, s nem a vágy
az igazi, hanem a hiuság,
hátha csak az eseng úgy bennetek.
Harc volt kezdődő közösségetek,
s a vereség félelme. De, hogy ott,
a kék parton járt a vonatotok
s megállt, egy percre, a tónál, ahol
válni kellett, már úgy váltatok, oly
kész szövetségben, mint két vesztes, és
mikor a fütty szólt, a felismerés
egyszerre nyilalt át szíveteken,
hogy kár volt várni, s hogy: Igen, igen!

 

 

 

310.

Nem igaz!

S aztán, hogy újra találkoztatok,
már mint két testvér. A teljes titok
szabaddá tette vágyaitokat.
Megtanultatok hallgatni, sokat,
vagy sok szóba, ha éppen úgy esett,
rejteni a kevés szükségeset,
télbe a nyarat, halott formulák
játékába a remegő csodát,
mesét gyártani, igazit, talán
még repülni is a hold sugarán,
tündérmódra vagy boszorkányosan,
és úgy szeretkezni, nyilvánosan,
hogy aki látja, az se higyje el…
Ki még kérdez, ennyit sem érdemel.
Aki meg ért, gondoljon a maga
életének káprázataira,
s mondja, hogy: hipp-hopp! Mondja, hogy… Mit?… Azt,
amit én, hogy: az egész nem igaz!

 

 

 

311.

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott
s egy percre csillagokig tágitott
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind a jót, ami előtte volt
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
el tudnád felejteni valaha?

 

 

 

312.

Emlékszel? Mire?

A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem…
Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

 

 

 

313.

Utaztunk

Mire emlékszel? Utaztunk. De hol?
Egymásban? Biztos? Tehát menny s pokol
mi volnánk csak? S kettesben? Vagy magunk?
S a hús tudja igazi viszonyunk,
a külső test? Vagy egy másik csoda?
Hol kezdődik és hol végződik a
valóság? –: ez a bökkenő: ezen
sokkal több dől el, mint a szerelem,
miénk s másoké: talán az egész
élet, s amit léleknek hívnak, és
istennek, öröklétnek!… Furcsa, hogy
a tegnap kezdte… Az kezdte? Gyerek-
koromban már láttam a szemedet,
egy egész album tele volt velük,
az Erzsébet Királyné: óh, azok
a szemek néztek, hívtak mindenütt,
később is, mint most benned: – te, lehet,
hogy az anyag is csak emlékezet?

 

 

 

314.

Egymás burkai

S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
burkok, mi nyilván fordítottjai,
feszültség, bélés, töltés, homorú
tükrötökben tükrözve domború
párhuzamosság: a vér s hús szeme,
a tapintás két gömbfelülete
egymásra zárúl, s ikertükre, vak
káprázata visszára látja, vagy
egyszerre úgy is látja – mit? – magát
s a másikat: villámtükörcsaták
gyúlnak a belső éjben, s ez az a
varázslat, az a geometria,
amely miatt mint felhő boritasz,
mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
én gyönyöröm is mint teljes burok
borulhat a tiédre: Itt meg Ott
nincs többé, s mint a világegyetem,
csap szét bennünk valami végtelen.

 

 

 

315.

Kettős hazánk

S csak így érdemes összebujni, csak
így, az Én végső, leghalálosabb
megnövekedésében. Valami
váltás ez, testé-léleké: mi, ti:
közös út; de még nénéd vagy hugod
soha senki el nem mesélte, hogy
ti hogy repültök. Ezek, csak ezek
fontosak, ezek a szárnyas tüzek,
ezek a lángnyelvek: mögötted a,
mögöttem a titok: szent árama
tölt ki s csap át rajtunk valaminek,
ami tán a legszemélytelenebb
az egész életünkben. Te, tudod,
hogy te nem te vagy, én nem én vagyok?
Kapcsolók mindaketten! Utazunk,
tán a kéjes villamosság vagyunk,
az ízünk fény, tapintásunk zene
s kettős hazánk egy csillag belseje.

 

 

 

316.

Karszt, éjfél

Karszt. Éjfél. Lesz még fény, tenger, csoda?
Vigyázz: karambol! Lóci fiam a
padon aludt. Vas himbált, száz kanyar,
rémült őrt, láz és száguldó vihar:
alagút nyelt be és gargarizált
velünk s kiköpött, s hogy csapott a láng
a kazánból, csattogó szirtfalak
vörhenye lobbant: mindjárt ránkharap
a szörnyű torok! Rabok és vakok,
fülkébe, mely sorsunkká változott,
s erőbe zárva, melyre burkai
zárultak más erőknek, pokoli
csikorgásban zuhantunk – föl? le? – Jaj,
az élet vitt, melyben annyi a baj
s amelyből szöktem!… Őr voltam, s rab, és
világ szíve és kétségbeesés,
s úgy néztem, lelkem csönd és borzalom,
fiamat, aki aludt a padon.

 

 

 

317.

A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, – jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyujtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszivok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.

 

 

 

318.

A Százegyedik Szúra

Hang cirpel kint. S bent a szivemben is.
Pici csak. De szúr. Hang s mégis tövis:
folyton szúr belém, szúr és újra szúr,
kis fúrójával mind mélyebbre fúr,
másodpercenkint, régi vörhenyem
óta, halkan, de oly könyörtelen,
mintha tű volna, Idő tűhegye,
s a szívemet szedné ízeire.
Hang cirpel a szivemben: a szava
nyugtalanság, s veszély a mondata,
ha én figyelem: tán csak öncsalás,
ha műszer: ideges elfajulás,
de mindenképp valami nagy, gonosz
robaj jele, mely milliószoros
halkításban küldi üzenetét,
fényhalk árnyát, fénygyors rettenetét,
a halált, a kürtöt, a zokogót:
a Százegyedik Szúrát, a Kopogót.

 

 

 

319.

Gyönyör

Te, nagy zsongás, te (milyen ópium
s kié?), ki könyörűlsz a szomorún,
a keserűn, te, édes! Halk zsivaj,
vagy még annyi se, kint és bent, a jaj,
a baromi bőgés, az életé,
ha te méred, te, csillagok felé
és onnan ide ívelő ütem,
gyönyör, akivel töltekezni nem
győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda,
te, kioltó, aki magad vagy a
fény és sugárzás! Szent összhang, olyan
vágyva hívtalak, oly fájdalmasan,
mint soha még; és most, hogy áramod
átcsendül rajtam, szinte vacogok:
ezt az ős mámort, ezt hogy kellene,
ezt, megtartani? Mi kötne, zene,
hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz?
Mi tetőzne? Egy revolverlövés.

 

 

 

320.

Sorsok és nézők

Őrségen. Erdő. Éj, koromsötét.
Iszap az agyad és keserüség.
Amit te tudtál, az itt semmi se!
Húz, lehúz az éj tengerfeneke.
Menetoszlopban. Éj, koromsötét.
Agyad csupa láz és keserüség.
Irtózatos erő nyom lefele.
Magad vagy az éj tengerfeneke!
Robot, új robot. Éj, koromsötét.
Agyad villáma kotorja az ég
magasságait, kitör, visszahull,
s a rengő tenger megint rád borúl. –
Miért? S meddig még? Mi dobott ide?
Mert húsz éve is, fulladj újra te?!
Hány szabadúl, az ügyese!… De csitt,
mit tudod, sorsa mást hogyan merít?!
Sok az örvény és sok a csapda, mély…
„Idegen ész csak küszöbünkig ér!”

 

 

 

321.

Közös sors

Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.
Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdtem, folytatom s végzem életem.
Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.
De hajtom fejem a titok előtt.
Nincs már énbennem se szégyen, se gőg.
Mert indíthat gyár, a természeté,
egyetemes, nagy céljai felé,
bármi vagyok is, szabvány, szerkezet,
magam örülök, magam szenvedek,
ahogy a harmatot s a nap tüzét
csak külön szálain érzi a rét,
vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.
Együtt és külön, se szégyen, se gőg:
hajtom fejem a közös sors előtt.

 

 

 

322.

Légiriadó

Ágyú, tűz, vér, fekete robajok
helyett fehér durúzsolás? Dohog
a kazán, kék-zöld tündöklés a táj,
a fedélzetre parti lepke száll
és ahogy hanyatt dőlök a padon,
nem a folyón, a felhők közt uszom:
vágytalan ringás, szent semmittevés
gyógyít, unalom édessége és
egyformaság: keringő szigetek
s a sík part szépsége, fűz-ligetek…
Ugató tankok, kormos vonatok
helyett a fehér hajó: hol vagyok?
Háborúban? A mában? Huszonöt
év minden tűnt öröme összefut
e hihetetlen napba a Dunán,
és csak sóhajtok, mikor délután
légiriadóra bődűl a gép…
Végezz itt, ha kell, Rettenetes Év!

 

 

 

323.

A Kopogó!

A Kopogó! Mi Allah lobogó
fenyegetése? Mi a Kopogó?
Azon a napon mint szétfújt molyok
lesztek, s mint a meg-nem-álló homok,
azon a napon vascsontú hegyek
tilolt kenderként törnek s vérzenek,
azon a napon már csak az, aki
jótettekkel rakta telisteli
a mérlegét, az ihatja tovább
a szent fényt, csak az Zem-Zem italát,
az ölelheti, az csókolja csak
a naponta frissen-szűz húrikat,
akit meg feldob könnyű mérlege,
perdül arra a pokol fekete
dobszava, dobogó számuma: dördül a
csillag-kő-zápor: rádcsikordul a
robogó lángtitok, a zokogó:
a Legkeményebb Tűz, a Kopogó!

 

 

 

324.

Temirkul Umetoli

Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki
küldött, kirgiz poéta? Amikor
– úgy hittük – legnagyobb volt a veszély
s köröttünk még a mennydörgő anyag
vívta csatáit, jöttél, idegen
egyenruhában, de nem idegen
szívvel, s először mondtad ki a szót,
a világosságét a pokoli
bunkerben: – Költő!… Turkesztán fia,
emelted a roskadozó magyart,
két más nyelven dadogó agy közé
szellemi apák nevét s álmodat
vetted tolmácsnak, megmentetted a
könyvtáram, a családom, életem
s többet is… tán mindent… – Hol vagy? Ki vagy?
Tudtad, mit tettél? – Nem. – Csak a magam
csodáját mondom, s úgy suttogom a
nevedet: Temirkul Umetoli!

 

 

 

325.

A pohár alja

De sokat sírtam, de jogtalanúl,
de rengeteget, de oktalanúl!
De szíven szúrt minden tűhegynyi baj,
mellőzés és bántalom! Fiatal
lelkem de szorította a robot,
amit huszonöt rossz év rászabott,
család terhe, pénzé, gyötrelmeké,
időrabló, külső kötelmeké:
ólomruha volt rajtam a világ
s – költőnek – pokol a katonaság.
S ha pokol volt (mert az volt csakugyan),
de másképp látom öregen magam,
de másképp a tűnt rosszat!… Istenem,
kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem,
adj a gyengének most egy kis erőt,
hogy ne törjek össze idő előtt
s ha fenékig kell innom poharam,
a méreg alját szó nélkül igyam.

 

 

 

326.

Két éjszaka közt

Két Semmi sötét börtöne között
fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb,
két éjszaka közt keskeny pillanat,
ki megvillantod szálló árnyamat:
mult s jövő közt, az érző jelenen,
rajtad suhog át perc s történelem,
s addig van csak a kísértet idő,
addig a tudat, a mindent tükröző,
addig csupán a lázas-bús anyag,
míg rásütöd arany lámpásodat.
Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök,
én vakságból vakságba szédülök,
de most, még, mint te, szellem is vagyok:
óh, világíts rám: látó rokonod
rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent
bejár, s létezőt, végest, végtelent,
s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik,
a Kettős Éj rettentő rácsait.

 

 

 

327.

Gombák

Árnyhideg gombák, karcsúk, csupaszok,
holdfény vegyészei, büdös nyirok
nyálkáiból, rovarok, levelek
dögeiből kelő kisértetek,
sirontúliak, sápadtak: milyen
borzongás vagytok, milyen gyötrelem
üzenetei? A parazita
léleknek mily lidércmozdulata
az anyag felé? Hullahidegek,
szívem mozdul s érzi jelképetek,
mint magát érzi, élő áramot,
mint tegnapból lüktető holnapot,
mint rend parancsát a romok felett,
mint tiszta formát torz mocsok felett,
mint a titkot, mely épít, takarít,
mint nők porcellánszép vonalait,
mint örök vigaszt, hogy, gyilkolva, már
szerkeszti virágait a halál.

 

 

 

328.

Buddhista pokol

Cérna-ormánya s nagy feje mögött
szinte nyak nélkül nőtt, gömbölyödött,
dagadt égnek az óriási hát
s a kövér has alatt négy pici láb
próbált tipegni. Kétségbeesett
mohósággal szakadatlan evett
a roppant Szörny. „Hiúságod, szegény,
ez az eleven pokol” szólt, felém
fordulva Buddha, „s íme, láthatod,
mit kell, mennyit kell szenvednie, hogy
kielégüljön!” Orr s íny ingere
volt köröttünk a világ, csemege,
húsok, méz, tejszín s nektár tavai
s kalács-rétek: s e gazdag, édeni
tájat szürcsölve sírva szuszogott
a hegynagy Állat: láttam, hogy mozog
ormánya, az a kis szívó fonál,
s annak legvégén a tűfoknyi száj.

 

 

 

329.

Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

 

 

 

330.

Bíztató a tavaszban

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán…: másét és magadét,
úgy gyógyítod a ma ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szived,
ami sosem elég, a Szeretet!

 

 

 

331.

Nyár

Megy le a nap a Jánoshegy fölött,
zene zendűl romok és fák között,
sebbé, parázzsá gyúl a magas ég,
csoda békíti össze száz szinét.
Csoda békít engem is: enyhül a
lélek vert daca, fojtó bánata,
az ember, aki némán zokogott,
képzeletben már mindent itt hagyott,
Tazmániát s halált emlegetett,
most meg, bámulva a tündér eget,
sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és
hogy dolgozni fog és szeretni kész;
s míg árnyba vesznek sebek és romok,
lassan ő is dudolni kezdi, hogy:
– Lement a nap a Jánoshegy mögött,
ébred a hold, hangosabb a tücsök,
fölcsattog a boldog fülemile –
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?

 

 

 

332.

Hála

Szikrázó éj, álom, tücsökzene.
Édes a szél, mint egy nő közele.
Virág csókol. Ébredek. Hol vagyok?
Mily küszöbön? Mint egykor a homok,
hogy ott hevertem a Piramisok
tövében, úgy zizeg körűl a fű,
s máris itt röpdös a lótusz-szemű
énekesnő, kit Kairóban, a
múzeumban láttam, a múmia:
fátyoltestén a hold átinteget,
örvény nyílik, mélyűl a fák felett,
örök csillagok húznak, ejtenek:
óh Mindenség! Melegen, mint a könny,
buggyan ajkamra a szív, az öröm,
a hála, hogy éltem, hogy voltak csodák,
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,
mikor – mikor – –
Mikor minden csak játék s butaság!

 

 

 

333.

Galagonya

Hogy megy ez az álló galagonya!
Rőt bogyóin át ami valaha
volt, az áramlik, legelső nyara. –
Honnan és hova, Növény, te örök?
Csövekbe zárva gyökér s mag között
sose hagyod el dolgos börtönöd,
soha, te, majdnem mozdulattalan,
és mégis haladsz, lassan, biztosan,
ahogy óvó alagútjaiban
belülről, lassan, kitüremkedő
mozgással, titokzatos agyvelő,
a termeszállam épül. Vak erő,
vakon is látsz? Ágbogas ritmikád
türelme Év s Nap roppant taktusát
maggá lassítja: azaz lépsz tovább
a közös táncban, s ami valaha,
magadba zárva a végben is a
kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya.

 

 

 

334.

Játszani

Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni? – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni saját magadban? – Játszani.
Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!

 

 

 

335.

Kérdezhetek?

Kérdezhetek? Kérdezzek? Fényre, bús
lepkék, tódultok? Vággyal koszorús
árnyak, gyúltok még, lelkek? Tégedet,
míg éltél, sajnos, nem szerettelek,
nem eléggé: fájt, ugye? Villan a
ligeti ablak; de a lakosa,
hol a görög lány? Büszke, nagy szeme
már csak könnyes dac? És te, tudod-e,
hogy elárultál? S te, az a titok –
óh, elfordulsz? Még mindig úgy sajog
a régi önvád? Te a lényeget:
mondd, így jobb lett, jobb így az életed?
Nem? Igy is gyász? S te ki vagy? Oly kevés
a legtöbb is? Hát minden tévedés?
Nyáréji hold, szivek zűrzavara,
óh égő avar esti illata,
s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet?
Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?!

 

 

 

336.

Nemzedékek

Harmadszor látom, hogy szárad a Szép,
s mily üde, ami a nyomába lép,
ami eléje: virágaival
habzik-csordúl az örök-fiatal
élet: harmadszor látom a cserét,
a változást, amit tizenöt év
mindig meghoz s szerepeiteken
úgy végrehajt a szörnyű szerelem:
harmadszor látom öregedni szép
arcotokat (s velük a magamét),
barátnőim, nemzedék-társaim,
intő gyönyöreim és gyászaim,
s csak magamat siratom bennetek,
magamat mentem, ha emlékeket,
ha közös időket emlegetek:
jön az új tavasz – én látom, ti nem! –
itt van, és szép, szép, rettenetesen;
s rettenetes, hogy milyen idegen.

 

 

 

337.

Nincsenek

Nincsenek ott. Bárhova fordulok,
mindenütt üresség: nincsenek ott.
A kéjes szűz, a repeső szobor
a tengerparton, aki oly vad, oly
érdekes volt, amilyen szomorú,
nem integet szirtjéről. Háború?
Nem, még az se. Csak nincs. A bölcs nagyúr,
aki –, s a jó szív, a gondtalanúl
fecsegő vigasz, s a nyugodt zseni
a plántái közt, és az isteni
tragika a deszkáin, s a barát,
aki úgy kéne: az egész világ
kiszűrte őket, tájak, műhelyek
kiejtették, szobák és életek,
nyomtalanúl. Bárhova fordulok,
ég és föld üres: ők nincsenek ott,
s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek?
Apály sodorja őket. Nincsenek.

 

 

 

338.

A fehér táj

A fehér táj, kint, az emeleti
ablakon túl, amely keretezi,
a fehér táj, melyet két téglalap
üvege japán metszetnek mutat,
a fehér táj majdnem egész üres,
tagolatlan, s csak ha nagyon keres,
még árnyalatot is csak úgy talál
a hontalan szem a tejszín homály
imbolygásában: olyan sűrű köd
kavarog a fehér mezők fölött
s oly magasan, hogy földet-felleget
egybemos-meszel: a semmi lebeg
köröttünk, a semmiben lebegünk
már órák óta, az lebeg velünk:
csak lent, a kép jobb sarkában, alul,
dereng pár ág: a fehér égbe nyúl
egy tar fa: varjú ül a tetején,
s az fekete, fekete, mint a szén.

 

 

 

339.

Kandalló előtt

Szeretem a kandalló parazsát,
a leégett fa nyugodt aranyát,
a bíbor máglyát, a sok, szögletes,
izzó fény-kristályt s a még láng-eres
imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó
rúnák gyúlnak benne az álmodó
lélek elé. Titkok? Mit mondanak?
Nyitom a rácsot: álarcként tapad
arcomra a hő s a fény elvakít:
peng a parázs: tűnt nyarak húrjait
zendíti tán a búcsúzó anyag:
vágytalan gyönyör minden pillanat,
amije van még, tündérmuzsika
és ragyogás. Az arany zuzmara
borzong itt-ott, hűl és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.

 

 

 

340.

Évák és Kígyók

Mulasztott, messze paradicsomok
álma leng körűl. Tenger; s viharok,
melyek ijesztve hívtak. Válaszút
másik ága, amely csábítva fut
s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit,
kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt
egy tétova perc, ott sok hosszu év,
rossz döntéseké. Gőgös gyengeség,
hogy nem nyujtottam békülő kezet
ellenségemnek, aki szeretett.
A sok vesztett táj, a sok de, a ha,
süllyedt aranyszigetek, a tova-
kéklő ifjúság: rettenetesen
fáj néha, hogy egy, csak egy életem
volt a földön! Zárt paradicsomok,
mik várhattak bennetek?! Mily titok?!
Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! –
S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek!

 

 

 

341.

Negyedik Világ

Roncsok, szikrák, fél-árnyak, embriók,
lassan megsemmisültök. Te a csók
lehettél volna. S te? A te neved:
a nő, aki sohase tudta meg,
hogy szerettem. Lélek, kiből a láng
átugrott az időbe, tört szilánk,
idézni próbálsz? Késő. Valaha
még el tudtam volna mesélni a
történetedet – s íme, túlnehéz
érintkeznünk: fogyó kiterjedés
foglya, te, s ti, többiek, hézagok,
síkokká, vonallá hasadtatok:
máris csak emlék s tévedés visz át
hírt hozzátok a Negyedik Világ
utasáról: itt vagyok köztetek,
csak nem fogtok fel, tiszta szellemet,
ti, kikből külön álmotok kivont,
ti, szűnő tér, ti, testnélküli pont.

 

 

 

342.

Cirip

Cirip, cirip: január, február:
tűzhely mellett emlékezik a nyár.
Cirip, cirip: március, április:
harminc éve tavasz voltál te is!
Cirip: Földvár, májusi jázminok:
huszonöt éve már, s mégsem unod!
Cirip: június, fent a Havason:
pisztráng, viperák s „Athéni Timon”.
Cirip: száz ér buggyant Dunát a dús
alpesi réten: Schwarzwald, július!
Cirip: tíz éve: Marne, augusztusi
tücskök, azután Párizs tornyai!
Cirip: szeptember: sápad a Tejút:
felejts tegnapot, bombát, háborút!
Cirip: október: halkúl a zene;
s jön a vég a két sírásó -ember-e.
Cirip, cirip: tűzhöz szorít a tél
s idegen ész csak küszöbödig ér!

 

 

 

343.

Föld

Távol körökben és szüntelenűl
úgy kanyarogtak életem körűl
a barázdái, mint egy rokoni
és óriás agy tekervényei,
nem emberiek, – barnák-feketék:
azokkal gondolkozott. Benne még
a tett volt az íge, a tárgy a kép
és az anyag a szellem. Nagy, nehéz
szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy
cserbenhagytam. Eső és napsütés
etette, s vér és trágya. Dolgozott
s tünődött, mint én. Szép kisasszonyok,
nyírfák hajlongtak, édes álmai,
a tavaszában, s szálló képei,
rét, domb, vetés, tó, felhők és akác,
ezrével díszítették dús nyarát…
Most a Napból nézem… Föld? Sár csupán?
Én úgy látom, hogy csillag. A hazám!

 

 

 

344.

Valahogy ott

Kik messzebb, mint Kalypszók s Nauzikák,
lányok, asszonyok, elképzelt csodák,
száz, ötszáz, ezer év utániak,
véreim bár, mind távolabbiak,
közösséghívők vagy hitetlenek,
ha magamfélék, ha még emberek,
gondoljatok rám. Ha tündére csak
egymásnak két sóvár lélek, akad
tiköztetek is szövetségesem
s megérzi majd, hogy csókolnám, milyen
szerelmesen: ha kigyúl szivetek,
szólítsatok, s valahogy ott leszek,
mindig veletek leszek, véretek
lobogásában, emlékeitek
árnyéka alatt, az esti tücsök
dalában és költőitek között:
árnyat árnyak, ismeretlen csodák,
ébresszetek, míg lesztek, Nauzikák!

 

 

 

345.

Töredék: A tücskökhöz

Bujtok megint a kitavaszodott
földből, jó tücskeim? Isten hozott!
Félévvel Buda ostroma után,
ezerkilencszáznegyvenöt nyarán
nyitottam ki úgy az ablakomat,
hogy a rőtparázs telehold alatt
oly nagyon rátok csodálkoztam. A
ti őrületetek az a muzsika,
az a szörny jókedv, mely ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé
visszahozta, fölépítette a
békét. Másfél éve már! Micsoda
varázs volt az a részeg éjszaka,
az az egy-helyt cikázó kép-zene:
augusztus, kedd, tizennegyedike!…
Másnap kótázni kezdtem… Ti, mire
virradt, zártátok a magatokét;
s lám, az én nótám ma is töredék.

 

 

 

346.

Köszönöm!

De nem csoda: ahogy még sohase,
nyomott az élet. Képek üteme,
szavai, ti gyorsabbak voltatok,
egy éj alatt mindent elmondtatok,
én lassúbb, hisz volt rá elég okom.
De némúljon végre a fájdalom,
hiszen hálától csordul a szivem,
hálától újra s ezerszeresen:
tavaszi tücskök, ma kapunk alatt
megint hallottam a hangotokat,
az örömét… Köszönöm!… S köszönet
nektek is, nők, barátok, emberek,
kik, mikor minden remény elhagyott,
segítettetek, vígasztaltatok,
Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi,
Ózd, Igal, Patak: hazám szivei:
áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem,
Istennek mondunk közönségesen!

 

 

 

347.

Mi még?

Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
Kína mondja: a Tízezer Dolog,
az Egész Élet. Napfény, hópehely.
Nőkből, lányokból még egy tízezer.
Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
Tízezer álom, vers és gondolat.
A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
a lélek. A bors keresztmetszete.
Repülőgépről Svájcra nézni le.
Egy távolodó csónak. Meduzák
Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
a börtönből. Kislányom mosolya.
Az igazság. A régi Korcula.
Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
Tíz fényévem a Sziriusz felé…
Nem, nem, így a leltár is töredék:
Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

 

 

 

348.

Álom

Amerikánál messzebb kontinens
felé ringatsz, alighogy megjelensz,
Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz,
hogy alig érek rá figyelni gyors
tájaidra: jószagú tavalyi
birsalmák sárga daganatai
gomolyodnak kötélvasút alá,
az Óriáshegység púpjaivá,
ökörfarkkóró jön és elmarad,
jegenyés állomás, a karszti Szkrad,
s a zöldben rózsák vörös sebei
és a ködből egy tehén dugja ki
szarvas fejét, csörgedező vizek
s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek
és minden repűl, minden eltünik
és nem tudom, hol járunk reggelig,
csak azt, hogy viszel s még visszahozol,
de egyszer ott felejtesz valahol.

 

 

 

VI. Közjáték

Az elképzelt halál
1947

 

 

 

 

349.

Valami történt

Aztán – lárván, mely tavából kimegy –
valami történt – szűk burka reped –
valami történt: mindennél nagyobb
meglepetés és éppoly szent titok,
mint amely megteremtett: valami,
aminek szörnyű előjelei
a sok kínban, negyvenhét év alatt,
éjenkint, mikor szívem elakadt
és valahányszor néma fájdalom
fuldokolt fel szoruló torkomon,
azt súgták (ahogy az áldozati
oltáron látott, elvérző bari
teste is), hogy, új lét kövesse bár,
minden halál fulladásos halál:
mondom: valami történt, valami,
ami mást hozott: a láp férgei
elhagyták küszöbüket, a vizet…
Üdvözlégy, Fény, testvérem, Örök-Egy!

 

 

 

350.

Búcsú

Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy). Fölöttem gerle búg,
négy napja; de hogy közben háborúk
dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek.
Én is alig, bár érzékeimet
szorozza minden perc. Friss bánatod
átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok.
Ízenként három milliárd helyen!
És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem,
villamosság? Tán arany-gáz-atom,
tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon
Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett,
és mert egykor nagyon szerettelek,

 

 

 

351.

…kilátón…

kiviszlek még egyszer a Balaton
fölé, a kilátóra. Arcodon
a szél csókja: én vagyok! Nagy, kerek
hold száll a csorba Badacsony felett
s vízi fényhídja majdnem ide ér.
Hallod, hogy cirpel a szentséges éj?
Nyílik a lélek: magát figyeli,
de ráfonódnak a tér idegei
s végtelen mélység s magasság között
fortisszimóba csap át a tücsök:
szikrázik az i és pendül az ű,
ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn,
oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma: mind
teltebben, ahogy tavaly s azelőtt
s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd
bele magad a szövetébe és
sóhaj leszel és megkönnyebbülés,

 

 

 

352.

…a nagy, kék réten…

hisz máris az vagy, csupa suhogás
a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs,
s szemed lehúnyod, szél csókol megint
s egymásba szédűl a bent és a kint
és zeng a hang és zsongva ring a rét
s ahogy szíved átveszi ütemét,
mintha egy gömb fénytág felületén
robbanna rólad, úgy hagy el az Én,
úgy rohan, úgy nő az egeken át
és csak mikor már benne a világ,
csak amikor már ő a burka, csak
akkor látod meg újra magadat,
az eltűnt parányt, mikor kerete
vagy már mindennek s minden csak a te
belsőséged…: egyszerre isteni
biztonságba hal földi tudatod
s a nagy, kék réten kezdik mennyei
tücsökzenéjüket a csillagok.

 

 

 

VII. Utójáték

Helyzetek és pillanatok
1957

 

 

 

 

353.

Szorongás

Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek?
Mozgó polipok ágyamon. Kezek.
Cselédek? Kezek bent és odakint
s a szívem körűl. És kezek megint,
kezek, fenyegetően, tétován
s szolgálatkészen… ahogy a cigány-
mesékben!… Száraz chitin-bőr-kezek,
s árnykezek, kik asztalt terítenek;
vagy tőrt rántanak? Másznak a falon,
átinognak a csukott ablakon
s szétolvadnak a levegőbe, ki
s be, (mint Macbeth boszorkányai);
de hidegek, némák, kísértetek,
denevérként surranó vészjelek,
póktündérszörnyek, ötlábú kezek:
nem tudom, mik… élők s gépiesek…
Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt.
Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetűk!

 

 

 

354.

Ars poetica

Drótoztam épp az uj lány papucsát.
„Lehet erről is verset írni?” – „Hát…
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”
„Nézd más szemszögből. Lehetne panasz.
Sőt méreg. Hogy herdálom az időm!
Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn
kifogni viszont egész jólesik.
Vagy a suszteron. Még a gyerek is
örűl, ha gyárt valamit a keze.”
„De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete!
Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha
volt a szögedhez az a parafa.
De így majd tart. Türelem kell, s ami
nincs még, az akarat kieszeli.”
„Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget,
varrtam már azt is! S most mossunk kezet.”
„De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam…
Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!”

 

 

 

355.

Szomszéd panziószoba

Egyszerre két helyen? Egyszerre két
időben? Be gyors híd villan föléd! –
Hő álomként nyílik lent az öböl,
a kék tenger. S megint jön, sírva, föl,
a szép nő. Az idegen! Egy hete
esküdtek. S most éppoly csönd tölti be,
mint amelyről hallgat. Oly végtelen,
mint a gyilkos víz! Első szerelem,
az borzongja a magányát tele,
egy heti üdv, a ma rémülete
s a makacs remény. A meghitt szoba
minden éje, napja, pillanata
benne örvénylik: azt belőle már
ki nem moshatja új vágy s új halál.
Nagy nyár izzott tetők, szirt s part felett.
Ő tárt ablakán nézte a vizet.
Szomszédom volt… Óh, hallgatag szemek!…
Látják ma is az elmerűlt fejet?

 

 

 

356.

Elismerés

Vendégségben volt nálunk az apám;
roskatag már s nyugdijas. Volt-e rám
büszke? – sohase tudtam. Sorozat
könyvem alig érthette. Neki csak
a visszhangjuk számított, gondolom,
s a család híre; igy szomszédokon
mérte s a helyzetemen: ki vagyok;
s az bizony sanyarú volt. Míg papok
dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit
érzett, „amivel büszkélkedhetik”;
csakhogy Mihály már nem élt… Nos, hogy ott
volt nálunk s az új könyvre hallgatott,
a majdnem-kész „Tücsök”-re, hirtelen
itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen,
mert Klára hivta, hogy kész az ebéd,
megigazitotta pápaszemét,
s szégyellősen magához szoritott:
„Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.”

 

 

 

357.

Apám halála

Sárándon halt meg. Soká, nehezen.
Vergődött, ahogy majd az én szivem.
Sírja Debrecenben… Mindez olyan
messzi már, s kevés, és vígasztalan,
és úgy felgyűlt köröttem a halott,
hogy inkább már talán ezért sirok,
kérvén tőletek, katolikusok,
többség, ti, a krematóriumot,
a gyorsabb, tisztább véget!… Óh, igaz,
egy vadvirágos sír néha vigasz;
de kárpit, bronz, lángurna sose kell.
Gúny a gyászpompa, már nem birom el.
Szó – (szó, szép szó!) – gyúlt bennem is elég,
de most lehúz a szárnyaló beszéd.
Minden temető álcás csatatér.
A hit? Amennyit a fegyelme ér!
Apám meghalt. Közelebb jött vele
a világűr magánya, hidege.

 

 

 

358.

Hőscincér

A deszkává szeletelt, szomorú
fatörzsben fejsze, gőzfűrész, gyalu
mind elkerűlte: öreg évekig
nem tudtuk, a halottban mi lakik.
Ma aztán, reggel három tájt, mikor
oltottam, ijesztőt reccsent a polc…
Mi az? Szú? Egér? Kisértet?… Agyam
szorongott; s bátran, céltudatosan
őrölt a titok… Tán a túlvilág
fúr puskacsövet rám a falon át?
Kém? Betörő? Nem mertem gyújtani…
A láthatatlan rém a hajnali
órákra ki- (vagy be-) rágta magát;
s nyíl koccant ablakomnak. „Az anyád!” –
pattantam… Zsupsz! Tán szárnyas skorpiót
vertem le?… Nem: hőscincért! ragyogót!…
Lent ujjnyi lyuk s lisztpor… Szántam szegényt…
Öt évig készült. – Vége. – Minek élt?!

 

 

 

359.

Hólé

Kanyarog ide, kanyarog oda,
fut és ácsorog, de nem tétova,
mert akármerre csipog, csörgedez,
mindig okos és következetes,
hiszen nem jobbra, ahogy balra se,
hanem szivének vonzalma fele
igyekszik, ahova jutnia kell:
Dunába, földbe… (Vagy az égbe fel!)…
Ezért olyan jókedvű, amikor
buvik maszatos kupacok alól,
vagy ha még a fehér dombok alatt
csipkéz ujjnyi barlangfúratokat,
vagy ha pici kék tócsákban megáll
s gyűszűnkint issza a langy február…
Most megint indúl… Locspocs rajzait
mintázza és továbbcsörgedezik:
holnap már tán nem is lesz más nyoma,
csak egy életút térképvázlata.

 

 

 

360.

Mérsékelt égöv

Ez? Mérsékelt? Ez? Hazánk iszonya!…
(Mi akkor a mérsékeletlen?!)… A
tizenkét hónap jó ha hármat ad,
tüzet, ragyogást; vagy, a szent nyarat
közrefogni, még kettőt – kárhozat
a többi: kínod változata csak!
A többi: lucsok s üvöltő hideg.
Beléd fúrta, még amikor gyerek
voltál, petéit; izületeid
sínylik irthatatlan fulánkjait:
most szúr! most sajog!… Fagy, hó, köd, sötét
rontja az élet nagyobbik felét
(s duplán, ha öregedsz): kályha, ruha,
tüzelő s száz orvosi nyavalya
erődből, nézd, mennyit el nem emészt
– s nézz a népedre – félországnyi pénzt!
Mérsékelt égöv?… Én csak átkozom…
(De hát Rimbaud a Néger Homokon?!)

 

 

 

361.

Az egész tó

Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj
száz cirógatta; bátortalanúl,
de tavaszian. Jólesett neki.
A sok arany kör, mely húnyt szemei
alatt imbolygott, mélyre, messzire
belefúródott (egy-két centire)
s úgy feszitette teste rügyeit,
hogy az már virághusnak, s egy kicsit
liliomszagnak érezte magát.
Talán az is volt. Fogta illatát
körötte tíz félmeztelen fiú:
szemük mohó méh! Örökmámorú
kút okádott mellettük. De neki
sajdultak emberi idegei:
elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott.
S én láttam (fentről), négy végtagja hogy
nyílt és csukódott – mit megőrjitett:
az egész tó vele szeretkezett.

 

 

 

362.

Hát még ő!

Hát még ő! Ahogy a víz vele, ő
százszor-úgy játszott a kötekedő
hullámokkal: kék combjaik között
bujkált; engedett; aztán megszökött
a rohamukból; visszalüktetett
lüktetésükre, de csak épp egy-egy
csók-villanásnyit, úgyhogy amelyik
kapta, nem tudta: nem szomszédait
érte-e édes villamos ütés.
Lebegtette a buja lebegés.
S néha kétnemű volt a gyönyöre:
izmok közt siklott, majd azt szívta be,
a sikló halat. Szédűlt már bele,
úgy váltott a részegítő csere.
Ekkor elmosolyodott. Szemei
alatt tovább fúrt a nap; őneki
eszébe jutott első kedvese…
Telefonált: tízre fölmehet-e.

 

 

 

363.

A merénylő víz

Ahogy látóterembe beuszott
a kőpárkány alól, összesugott
az ámuló víz az egyiptomi
hajsisak körűl, s hogy az isteni
test hanyattfordúlt s úgy siklott tovább,
száz hullámkéz rontott egymáson át,
hogy rátörjön. A két kar s láb nyugodt
ütemben még szét- és összecsapott
s a szép uszó még élvezte a nap
becézését a tükrös hab alatt;
de a hűvös kristályt egyszerre át-
pezsdítette az élő karcsuság,
a megnyílt öböl. A lány, a naív,
réműlten látta, hogy nekiesik
a merénylő víz (csordányi Triton),
s menekűlt, vissza… Aztán? A beton-
párkány nőbe és képbe belenyírt, –
kettévágta, akár egy gijjotin!

 

 

 

364.

Cressida

Ismeritek Cressidát? Én igen!
Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem.
Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség
s kémia a lelkiismeretét.
S még így sem önző! Hogy mentse magát,
most téged mintáz, Állati Világ,
téged magához, érzékeny Idő,
téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő
érik benne, kit minden pillanat
folyton feltölt. Esze több, súlyosabb
Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget
ugrálja körül álom, őrület,
mámor, szerencse. Egykor orvosa
a megbizható cinkos volt. De ma
teste a kétes becsület helyett
szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett…
Igy is szereted? – Akkor védd, szivem:
száz év múlva nem lesz más szerelem.

 

 

 

365.

Szívtrombózis, Tihany

Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint
már nem segített. Görcsre görcs! Megint!
Este tíztől fojtogatott-dobált
a szív körűl vonagló kín-nyaláb,
este tíztől félhalál-ágyamon
az acélkígyókemény fájdalom:
átbújt a tarkón s a két karba, le,
majd ujra fel, a sarkcsillag fele,
s onnan csüngetett, egy szál idegen,
az űrbe, mázsás jajt, a félelem.
Végűl csak e szakadó fonalon
kötött a világba a tudatom:
az, hogy fájok. Barát és szeretet
most már csak tehetetlen tanu lett;
kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…”
Hajnalra mégis fátylas zsongulás…
S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!…
(Ötvenegy október tizedikén.)

 

 

 

366.

Végső nyomoruság

Mikor Londont döngölte a Fau Egy,
csak összebujt, bármit veszíthetett,
háztömbök ötpercenkint freccsenő
poklában az igazi szerető;
éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket
tonnákat rájuk, százat, ezreket,
tízezerszeres gondot, akadályt,
kétségbeesést, szégyent és halált:
kockázatukat szítod csak vele,
nem a lemondást: ők már sohase
változnak; pénzt csak, időt s ideget
morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület,
hogy száz aknával ne fúrná a vágy:
el-, el-, elérni egymás ajakát,
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét,
vagy, ha még az se, szemük közelét,
vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság
romja alól… egymás… gondolatát…

 

 

 

367.

Régi és modern

Örök helyzet… „Alámerült a Hold.
Utána a Fiastyúk. Áthajolt
delén az éj. Áltattál csak, öröm!
Elmúlt az óra. Magam feküszöm.”
Igy fájt Sapphó. Négy teljes héten át
ingó tutajon, ingó parti nád
között napra-nap leste: jön-e, kit
tiltott a törvény, de akart a szív.
Igy fájt. Kétezer éve! A kabint,
melybe húzódott, lám, én is megint
megépítettem, mint már annyian:
ismétlődik minden minduntalan;
s mint alattam a csobogó vizek,
úgy dúdolom modern énekemet:
„Lemerűlt a Fiastyúk, le a Hold.
Az utolsó vonat elzakatolt.
Éjfél van. Ma is áltattál, öröm!
Múlik az élet. Magam feküszöm.”

 

 

 

368.

Műtőben

A golyvás nyak, mint dagadt sárga tök,
nyilt a gyors kés s hat gumikéz mögött,
majd – (uj tolókocsi!) – zsíros hasat
metszett néhány mesteri mozdulat
párolgó üregekké. „Ha nagyon
émelyegsz, lépj meg”, súgta doktorom. –
De maradtam. Oly szívdobogtató
volt a küzdelem és oly megható
az (egyébként nem becsült) életért,
fogyó kinért, nyerhető percekért,
s oly szép, bár nem értettem, az egész
véres és tiszta együttműködés,
villámtudásé s halk szerszámoké,
hogy húsz perc mulva gördűlt (kifelé!)
a beteg… Az én hunyt szemem pedig
más hősöknek idézte tetteit…
Melyik volt szebb?… Már ennek sincs nyoma…
Elmúlt? – El! – Akár a marne-i csata!

 

 

 

369.

A miskolci „deszkatemplom”-ban

Sír kint az ég… Sír s anyját temeti
a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”…
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid…
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
Ő hordta! s te mit vettél róla el?
S öregedő sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a „deszkatemplom” duc-ege alatt –
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

 

 

 

370.

Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekűl
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

 

 

 

A huszonhatodik év

Lírai rekviem százhúsz szonettben
1950–1956

 

K. E.

emlékére

 

 

született

1902 június 25-én, Keszthelyen

meghalt

1950 február 12-én, Budapesten

 

 

 

Első rész

Amit még látott

 

 

 

 

1.

Önvád

„Önzésem szeret!” – vádolom magam,
s fájva nézek zaklatott tudatomba.
(Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
Ha önzés volna húsz év úntalan
ujuló szükséglete: csakugyan
gyengűlne tőle lelked hite arra,
ami legfőbb öröme és jutalma,
hogy a gyönyörben biztos társa van?
Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
és vállalom, ha az hajt. Soha még
nem úntam édességed: ez elég
megnyugtatásnak, ez multat, jövőt és
jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
„Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”

 

 

 

2.

Ostrom után

Ostrom után, két börtön közt, mikor
jajban, tűzben, még mindig háborúban,
s ki hogy, boldogabban vagy szomorúbban
mint valaha, futottunk mind, komor
igazunkért, százezrek, s életünkért,
s én tudni, hogy megvagy-e: „Neki ő kell!”
gúnyolt barátom: „Máris ő! A nő kell!
azt lesi, poklát felejtve, a tündért!”
Tudta volna csak, csak sejtette volna,
mid voltam neked két évtized óta,
s mi nekem te! Nem csacska szerelem:
családomon túl, családomon innen
bőség és szükség, ha semmi, ha minden…
S hogy ma is az vagy, köszönöm, szivem!

 

 

 

3.

Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod; együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magában, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

 

 

 

4.

Vezeték

Nem te csókolsz, ha csókolsz: ne rajongj,
ne hősködj, ne istenűlj oly nagyon;
valami világközi hatalom
vezetéke vagy, eszköze, bolond
játékszere, hullám csak a tavon,
a tengeren, porszem a sivatagban,
mely feldobott s elmerít: ugyanabban
a gyönyörben villámlik a barom,
a behemót szörny s az éppoly buta
vakondok vagy a pici muslica,
mikor párzik, – gondolj a termeszekre,
ha dagad benned az én, a dicső,
s a csillagokra: Ő, a Titok, Ő
üt át rajtad magába: kedvesedbe!

 

 

 

Második rész

A halála után

 

 

 

 

5.

Ami közbejött

Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
itt vagy! és a különbség oly kicsi:
szinte csak alszol! De közben örök
dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
min átléptél (mindent felejteni
s végűl tán épp a nevem mondva ki),
azt semmi papi s cézári erők
szét nem zúzhatják. Szivem szive, még
itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
te adtad, te vetted el: áldva légy.
Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
Sírodat zárják rám a zárai.

 

 

 

6.

A hír

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.

 

 

 

7.

Bolond tükör

Folyton uj dolgok történnek, s te most már
kivül vagy rajtuk. Borotválkozom,
s eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek, óh, bár
több lettél volna! Élek, folytatom
a munkás napot, s minden utamon
együtt kisér a dús emlék s a sóvár
hiány… De minden könnyem és utam
mit ér? mit, édes társam, társtalan?
A valóság, a jelen, oda van!
Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek,
tükör, melyből kirepűltek a képek,
bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!

 

 

 

8.

A jó hatalom

Minden erőm, vágyam, képzeletem,
a semmivel küzködik, egyre zaklat
és háborog, mégis csak annyit adhat,
hogy százszorosan, ezerszeresen
fájva, ujra idézi, szüntelen
idézi, uj kínoktól részegen
idézi, ujra s ujra, a hatalmat,
ami voltál, te, ki a föld alatt vagy:
a jó hatalmat, az élet sötét
vonzását, titkod édes erejét:
de nem ér el. Hív, ujra s ujra, még,
még, még, s hiába… Óh, micsoda vad-zord
magány fagy rám!… Ami végső utad volt,
engem is elvitt: mindenből kikapcsolt.

 

 

 

9.

Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vizpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissitő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

 

 

 

10.

Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

 

 

 

11.

„Nem!”

Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni!
Mért: Nem? – a jajra csak egy túlvilági
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen!
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem! – lázadhatnak kín s düh harsonái:
Nem! – győz a Föld s a süketnéma Menny.
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, –
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb!
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb!
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem:
fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen!

 

 

 

12.

Új hazád

Szöktél volna csak, akárhova, szöknék,
keresnélek, víz alatt, föld felett.
Sárga kikötők? Néger szigetek?
Föltépném csillagunk Egyenlitőjét!
S vitt volna uj egekbe repülőgép,
tudós próba, űrhajó, őrület:
indulnék én is –: hátha rád lelek?
S pörölnék a Pokollal – könyörögnék,
uj Orpheus!… Napok eddig, s hetek,
óh, de nehezek voltak nélküled!
Ami most jön, hosszabb és nehezebb.
Sehol-Soha a neve uj hazádnak:
ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak a fáradt
képzelet kapkod a Semmibe utánad.

 

 

 

13.

A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

 

 

 

14.

Emlék a szivednek

Sose daloltam rólad: köznapi
nyelven szól ma is idegem s agyam:
az édes látomást, mely benne van,
teljes természetesség hozza ki:
te hozod ki: költőd nem pengeti
lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan
a lélek orvosa, s szava olyan
biztos, mint a számok képletei.
Rím s ütem nem halott kellék: csodát,
zenét akar: arányt, s szimetriát:
formát, életet: ahogy a virág,
a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek,
ennyit. A többi? Emlék a szivednek:
az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek.

 

 

 

15.

Csillag

Testünk keresztjén, rég, mikor saját
erényeink is kárörvendve néztek,
fölfeszített latrokat szent pribékek:
„Viseld szégyened, mint egy glóriát”,
súgtam álmomban, „s fény hull majd reád,
csillagoké!”… Ébredtünk: várt az élet:
tűnt hit neked, mámor, menekülések,
betegség soká, nyomor s árvaság.
„Törvényen kívűl, mint egy állat”, úgy
küzdöttél, Törékenyem. Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!
Igazabb, mint én, szivek szive lettél,
lator-társadat, gyógyítva emeltél.
S a csillag? Te vagy. Az, hogy Te szerettél.

 

 

 

16.

Tétova angyal

Voltál szép, óh, álomszép: gyönyörű,
tétova angyal! Csordúl a szivem,
ha sziromarcod visszaképzelem,
fény-árny hajnalod sóvár s kishitű
pompáját, s azt a gyász- és mézizű
nagy májust, melynek őszünk nézve sem
felejti vad káprázatát szemem:
voltál szép, óh, nagyon szép, gyönyörű!
De szebb lett érett arcod egyszerű
mosolya, a megszenvedett derű,
a segítő okosság – noha hű
társad maradt a riadt régi angyal,
aki voltál, s a sziromgyönge hajnal…
Mily rémek titkát vihetted magaddal?

 

 

 

17.

Megszületés

„Volt szemem”, írtad egykor, „volt fülem
s nem láttam, nem hallottam, semmi nem volt
ajkamon íz, vagy ha volt, idegen volt:
remény és tudás gyermekhitemen
nem sajdult át még, élet, sohasem:
pára, melyet gyors szél hoz s ujra elhord
s az üres nap s a jelentéstelen hold
festette, ahogy tudta, felszinem”.
Igy írtad. Aztán: „Harsant a világ,
képek nyilalltak, rémek és csodák,
ízek csendültek ereimen át.”
„Látok,” mondtad, „és hallok: megszülettem:
kín és gyönyör gyúl melletted szivemben.”
S felsírtál: „Tarts meg, teremtőm, szerelmem!”

 

 

 

18.

Hova?

No de, komolyan, édes: hova lett
Sztraka, a hű cseh? Mint mi, úgy örűlt
utazásunknak, végre sikerűlt!
(A Barlangra ő figyelmeztetett.)
Hova lett?… S rég láttuk az Öreget,
a dilinós bácsit: a padon ült,
rom-háza előtt, és mindig fütyűlt,
amikor fent – emlékszel? – az üveg-
verandán… S Kati néni? S hova a
jó doktor? S az a fiatal anya:
csak úgy ni?! – ő, a barátnőd, Baba?!
S a többi, akit sirattál, szerettél:
mind-mind?… Borzong a fák közt a hideg szél…
S legfőképp magad – mondd már: hova lettél?

 

 

 

19.

Visszacsókolhatatlan

Kötött, rég, a rossz is, a fájdalom,
mit, egymást féltve, egymásnak okoztunk:
hogy kötött s nevelt! Most felel a sorsunk,
sebeink mért izzottak oly nagyon:
hogy túlizzék rajtuk a hatalom,
mely együtt-tartott: mindig haldokoltunk
születésünkért: mindig jobb a csókunk
így lett: így maradt vágy és alkalom
mindig a régi, első: így örök,
így olyan teljes: ezerszerte több,
mint remélhettük… De ami ma köt,
mind csak szép s jó már: minden pillanatban
szivedet érzem szivemben s agyamban,
Csókom, te, te, Visszacsókolhatatlan!

 

 

 

20.

Kettős vereség

Oldoztad, még fonva, a szálakat,
melyek kötöttek! Bujtál, mosolyogtál,
menekűltél s hirtelen föllobogtál,
ahogy soha: mint őrjítő zamat
(s mint saját szünete!) szította vad
boldogságod az iszony: rabja voltál,
s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál
jobban ölt a leplezés!… Ami vagy,
mind csak agyam tükörjátéka már,
emlék és álom, az hoz-visz, halál
s élet közt, köztünk, egyetlen futár;
az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett:
amit azóta én: a vereséget.
A tiedet!… S mondd velem: az enyémet!

 

 

 

21.

Huszonkétéves

Huszonkétéves voltál, amikor
kezdődött, negyvenhét, hogy befejezted:
velem telt hát jobb fele életednek,
s a fecskeszárnyú tavasz már sehol
nem lát: sirodról csörgedezve foly
a maradék hó és jég: ami benned
ember volt, megszűnt, vagy már csak a vesztes
szivek fájó tükrében haldokol.
Az enyémben legjobban, legtovább:
kezded uj léted első tavaszát,
te, tavaszom huszonöt éven át
s oly tavasz most, amelytől rettegek,
kimerűlt vagyok, üres és öreg:
magaddal vitted érzékeimet.

 

 

 

22.

Utolsó magány

Perc alatt odalát, tud s győz az érzés,
hová ész s módszer lassan, gőgösen
indúl s bukik. Mit láttál, Jós, Szivem,
mikor létrejött a nagy éj között és
közted, kis fény, a gyilkos egyetértés,
mily rémeket? Barátság, szerelem,
nem volt mellékes neked: szüntelen
vágy szította, megszokás, drága féltés:
mi tört össze? Ugy hittem, én előzlek,
én, téged: mégis te tudtad a többet?
Az a végső délután! Ami szörnyet
sejthet agy, mindnek búcsúnkon az árnya.
Még egy őrűlt nap! Mily iszony kivánta?
– És, óh, utolsó éjszakád magánya!

 

 

 

23.

Föld alatt, ég alatt

Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tied. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés. A föld alatt vagy,
az ég alatt vagy, és sirod felett
vigan csörögve épp vendégeket
jelez a szarka, hogy meglátogatlak:
minden oly nyilt már és tiszta!… Be kár,
hogy csak most, későn… Óh, ez a halál
sokra tanitott, a legtöbbre… Bár
lenne haszna is!… Drágám, adj erőt,
kibírni, ami maradt, a jövőt…
Védjétek egymást, igaz szeretők!

 

 

 

24.

A változatlan tavaszban

Mit ér a tavasz, mit az uj világ
őnélküle? Csak még fájóbb az út
most, mikor ujra virágba borult,
a domb, föl, hozzá, föl, a réten át!
Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág,
s a jázmin, s hogy a gerle ujra búg?
S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy
jöhetne?!… Nem jön!… Magas ablakát
hiába nézem, nem nyílik elém,
s lépésenkint igérve a remény
teljesedését, nem int már felém
kendő s a kis kéz… Most, édes halottam,
a változatlan, gyönyörű tavaszban,
most érzem csak, mily egyedűl maradtam!

 

 

 

25.

A végtelen pillanat

Időnkint elhagytalak: összevesztünk,
s dac s gyöngeség vitt, vagy egyszerüen
kalandvágy, vagy mert az életeden
akartunk változtatni (majdnem eltűnt
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk,
hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé-sose-szünőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt;
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem,
a lét teremtő idegeiben.

 

 

 

26.

Ugye, az voltál

Mit rádfogok, a jó s rossz rengeteg,
nem úgy, mint míg tilthattad! Sose tudtam,
mi vagy: tanítottalak s én tanúltam
tőled oly végső édességeket,
hogy azoknak, s forrásuknak, nevet,
szólitani, a földi nyomorúltban,
és hálálkodni, földről égbe hulltan,
csak képzelet adhatott. Képzelet,
ugye, mindig az voltál? Nem igaz,
hogy itt hagytál, meghaltál: nem igaz,
hogy emlék volnál: semmi sem igaz,
– ez se! – hisz, ha rég, ma csakugyan az vagy,
csak az vagy, s egészen az, gondolatnak,
– jaj érte százszor! – aminek akarlak!

 

 

 

27.

Bizalom

Tudom, Kedves. Van nő, száz, meg ezer;
látom: szép is némelyik, s bizonyára
fontos majd-mind valakinek. De más a
kapocs –: hiányzik sok-sok pici jel,
amire a szem csak később figyel
s még inkább a szív: test s lélek varázsa
a bizalomban teljes – óh, be fájva
nézlek másokban: alig érdekel
az érző élet! Annyi-annyi év
alatt annyi vágy s hála gyűlt beléd,
hogy erő lettél, kincs, a veszteség
mutatja, mily nagy! Azt nézem: kereslek:
de csak olyanokban, akik szerettek,
Drágám, vagy most, énértem, megszeretnek.

 

 

 

28.

Parancs

Nem tudom én, mi igaz: rohamokban
érzek, dolgozni is úgy dolgozom:
növök s növelek, nagy hullámokon
röpít valami: mindig gyanakodtam,
hogy ha nem mesterségesen-nyugodtan,
hát egy epilepsziás hatalom
robbanásaiban gondolkozom:
így szerettelek? Így! Csak így? Azonban
huszonöt évig?! Házasságnak ez,
sőt életnek is elég: végleges
parancs kezdte, s már kisérteties,
hisz tovább nő, bár agyrém, lehetetlen:
oly vesztett jók élő emléke bennem,
hogy a mindent is öröm keveselnem.

 

 

 

29.

Mi, hárman

Azt vesztetted el, mikor rabja lettél
annak, ami bűn volt és rémület
(halálos rabja, lelkiismeret
szerinti), azt, akiért vezekeltél
és annyit menekültél, ujrakezdtél:
azt, aki, mint én, szintén szenvedett,
csak másképp: őt, akit egykor gyerek-
sziveddel nálam is jobban szerettél.
Közben húsz év, és most halál: te… Mi
hogy volt s miért, nehéz elmondani:
cselekszik a gyors gyűlölet, de mi
– utólag látom – ahogy öregedtünk,
magunkat romboltuk, míg védekeztünk,
és mindhárman mindenre ráfizettünk.

 

 

 

30.

Keresztények

Nem illettem az európai rendbe
(a vallhatóba): ösztöneimet
törték hitek, szokások, kényszerek,
melyek másoknak szentek: kételyekbe
temetett – rég nem lelkiismeret,
de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre
alkalmazkodtam, beteggé gyötörve
magamat és aki csak szeretett.
Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam
rendezni sorsunk, ahogy én akartam,
éltünk volna törvényben és nyugodtan;
de ti másképp mértétek le a végső
parancsokat, keresztények, te és ő,
s közben éj lett, s minden azt mondja: késő!

 

 

 

31.

Sohasem eléggé

Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad,
kő, tavaly még zsámolya, idegen
életek, de drágábbak ma nekem
sok emberénél, mint jó tegnapoknak
őreihez, jövök ki, s órahosszat
várok köztetek: itt jobban velem
van, mint másutt, itt már-már azt hiszem
hogy jön, megint jön: léptei kopognak
a mindjárt nyílik a kapu, mint mikor
jöhetett s oly friss, oly törékeny, oly
szép volt… Köztetek, ösvény, kő, s bokor,
elragadtatássá, gyönyörüséggé
enyhül a fájdalom, a veszteségé:
„Bárhogy szerettem, sohasem eléggé!”

 

 

 

32.

Túlélt mese

Kép, – ni, mint kislány, a Nemzetiben
Szent-Iván-éj lepke-tündére voltál:
fiókodban motozok… Majd, mikor már
férjed s fiad volt, de a szerelem
hozzám kapcsolt, s megszöktünk: meztelen
táncoltál az erdei zuhogónál
az Óriáshegységben, nyári holdnál,
emberi Titánia, a gyepen…
Álom a lepke-fénykép, megfakult,
kihűlt a csók, mely nagy nyarunkra gyúlt,
csak agyamban szikrázik még a mult.
De, vér s hús, én se vagyok menedék:
vér s hús voltál! S jaj, túléli meséd
egy tűd… szalagod… egy ceruzavég!

 

 

 

33.

A titkolt rém

A vágy, hogy ne lény csúnya és öreg,
a jaj, hogy elhagylak, s bár tovatűnt rég,
a rontó tűz, mely benned hagyta üszkét,
ujra lobbanni, mihelyt csak lehet,
a titkolt rém, mely már mint gyermeket,
ölt, hogy te bukhatsz csak, a kishitűség
iszonya, és a végső kimerültség
vitt el: megtört, szétdúlt, kiégetett.
És nem láttuk, nem tudtuk! Most, utólag,
fénye gyúl sok szürke tegnapi szónak,
tétovának s ma célba-mutatónak:
nem hittem neked, vagy nagyon talán –
Forró élet, így lettél hideg árny!
Káprázatom, így teljes éjszakám!

 

 

 

34.

Folyton átlengsz…

Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szivem s homlokom
nyugodni simúl: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik!
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szivemen?!

 

 

 

35.

Annak neve

Nő voltál, édes? Ember? Sugaras
május zengi megint az életet,
nászőrűlt erdő. Jártam itt veled,
s hugaiddal is, éppily vad tavasz
ünnepén, éppígy beleveszve az
örök mámorba, s alig lehetett,
ami történt, testileg, kevesebb,
ha te voltál, ha más, az Egy-Igaz
Csoda tolmácsa… Mégis… Gyönyörű
bár a roppant ég s a parányi fű,
emlékezni mégis be keserű,
be koldus-kín ma!… Mert király lehettem,
az voltam, az, minddel a szerelemben, –
de, hogy veled mi, annak neve nincsen.

 

 

 

36.

„Isten békéje!”

Sehol se tudtam lenni, hogy oda
ne kivánjalak: minél kedvesebb,
annál fájóbb volt szép s jó nélküled,
annál forróbban vágyott szivem a
társra, terád: a Mindenség maga
gyógyult – s én benne – amikor veled
voltam, vagy ha csak előlegezett
az együttlét reménye-mámora.
„Isten békéje!” – mondták valaha
a boldog szerelem álmaira,
ezt a békét nem érzem már soha:
soha a Legfőbbet, bár te se hittél,
a Titkot! Azt, kit, mig voltál-szerettél,
Kedves, legjobban Te közvetitettél.

 

 

 

37.

Mulasztások

Mindig így most már? Jóvátehetetlen
mulasztások sajdúlnak, fojtanak,
tervek emléke, amelyekre csak
titkon gondolt a vágy, oly lehetetlen
ábrándoknak tűntek föl, szárnyszegetten
röppent remények, miknek, hogy becsap,
hangját fogta a lélek, mialatt
jajai nyiltan sírtak a tiedben:
azok, igen, jajaim szüntelen
visszhangzottak benned is, kedvesem,
teher voltam csak ezer terheden,
gyáva, én, kit kerűlt a hit, a tett:
elpazaroltam édességedet,
minden keserű most már, nélküled!

 

 

 

38.

Darázsraj

Nézhetnélek már higgadtan, ahogy
a barmok (s a hivők s az okosak!)
nézik a halált, nem egy pillanat
kényszerít is rá, de úgy támolyog
még bennem, kedves, a fogyatkozott
élet, hogy gyógyító hatalmadat
idézni a sírás is többet ad,
mint a nyugodt ész. Hogy lett volna jobb,
mit hibáztam s te hol s mért: ez s ilyen
kín-darázsraj zsong körűl szüntelen,
s ha jön is (mert jött: ég tudja, milyen
sugallatra s ahonnan nem hihettem)
segítség: feléd, eljátszott szerelmem,
minden mulasztás jóvátehetetlen.

 

 

 

39.

Kéküveg nyár

Kéküveg nyár, és lent a Balaton
kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt
élet, erő, fény! Csordúlt méz a fürt
a tőkén… Óh, hány ily forró napon
jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon
teremtjük egymást! Fejed itt feküdt,
most még átnézek rajta: általüt,
ködkép, húsodon a fű!… Fájdalom
és sóvárgás hoz s fektet csak ide,
s tiltakozás, a szív bolond hite,
hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem,
édes megszokottságom, drága mérgem;
vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem.

 

 

 

40.

Egészség

Te szítottad legjobban azt az érzést,
hogy jó lenni, hogy élő tűz vagyok,
hogy otthon a Mindenben: áthalok
a Kezdetbe: tudatom vágyva néz szét
s mohón issza a nyugodt egyetértést
a harcos részek közt: az a Titok
nyilt általad, melytől nevet kapott
egykor valami világnagy Egészség.
Mit sok-sok együtt, te egymagad adtad,
mit sok-sok alig, te tetőzve!… Vagy csak
képzeltem?… Mindegy: minden nőt miattad
szerettem: mindre futotta belőled…
Nem is érzek most sem eget, se földet:
mindenek szive, mindig nélkülözlek.

 

 

 

41.

Üldöző hiány

Erősebben vagy, amióta nem vagy,
tűnt gyönyör, te, Megközelíthetetlen,
erősebben, te, Elveszíthetetlen,
ki elveszítesz, nemlét, te, hiszen csak
agyrém vagy, bármily drága: folyton elkap
a valóság: öngyilkos küzdelemben
vádollak, és néha már keserűbben,
mint ha ellenség volnál!… Végtelen vagy,
végtelen hiány, hívó, üldöző,
megvont erőddel percenkint ölő,
Halottam, egykor éppily éltető:
szégyellek így fájni, de semmi dolgom
a földön: csak tenálad vagyok otthon:
kell énnekem még sírodba csukódnom?!

 

 

 

42.

Szárnyrakelt hangszerek

Drágám, de jó volt milliárd ideg
lázhálójában zsongó szerveid
gyönyörét, az élet ős titkait
benned és érted, általad s veled
érezni-kapni, mikor megeredt
lélek és test és csordúlt és telibb
és zengőbb volt, mint a mestereik
keze alatt szárnyrakelt hangszerek!
Be jó voltál, Mindenség burka, rajtam,
s be fájt elhagyni húsodat, viharban
és napfényben; bár amikor akartam,
mindig rám csukódhattál… De mi vagy,
mi vagy most? Szó, név, semmi, gondolat.
Legédesebb, és legborzalmasabb!

 

 

 

43.

Képzelt párbeszéd

Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szivedben
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! – Mindaketten
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
– Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!

 

 

 

44.

Maradék élet

Igy beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó,
hogy gondolatban veled lehetek…
Be felezném érted életemet,
ami még van, csak érezném a forró
gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló),
mit jelenléted adott: képzelet
fűtötte bár, én tőled és veled
kaptam, csak tőled! És most a koporsó
s a sír, a farkasréti… De minek
folytassam, édes? Nincs tenélküled,
nincs valóság, s minden öröm beteg:
szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a
sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha,
az öncsalás, az élet maradéka.

 

 

 

45.

Tavaly még

Szép volt, tavaly még, e fenyvek alatt:
tiltott Jóm, mindig vártál valahol,
fény, kelni kész a láthatár alól,
ha kértelek rá: repesett a nap
a holnap elé! Hogy vagy: a tudat
húsz-évnyi megszokás csókjaiból
lassan, s már magát is felejtve, oly
biztossá épitette álmodat
(álmomat rólad), hogy, noha tiportan,
mint soha még, volt kedvem élni, voltam,
mert voltál te is, vigasz, fogyhatatlan.
Több tilt ma, nem szó s törvény: semmi vagy,
s majdnem az én is!… Óh, tavalyi Nap,
veled vacogok lent a föld alatt.

 

 

 

46.

Csodálatos-rémületes

Hiányoddal vagy jelen: a szegényebb
világ fájóbb, de több lett: reggelek
gyöngyház csöndje, dél lángja emleget,
s holdas tavunk éji bűvöletének
sóvárabb rabja, ajzottan, a lélek,
mint mikor csókod még nyugtatta: szebb,
elveszthetőbb, hívóbb, beszédesebb
a csodálatos-rémületes élet.
Gondolatom tükrét csiszolta ki
halálod? A szivéit? Valami
uj ízt termelt, színt, látást: isteni
érzékenység gyúl fényben s fény alatt:
izgalma rejt, izgalma mutogat,
az gazdagítja koldus kínomat.

 

 

 

47.

Két halántékom között

Agyam belseje lett egész világod,
mint rab csillagra, figyelek reád:
gondolatom tükrös csövein át
kilátsz, szikra, s vissza magadba: látod
amit én, őröd, fürkész csillagászod,
és ami voltál: óh, de mennyi rács
– nem a tieid! – szűkíti tovább
lángod, mely tőlem menekűlni vágyott!
Itt vagy, bennem, anyagtalan kisértet,
s legalább félig ma is csak teérted
történik mindaz, amit teszek, érzek:
itt vagy a két halántékom között –
s messzebb, mint fényévtengerek mögött
a Véga s a Nagy Andromeda-Köd.

 

 

 

48.

Idegen nő egy vitorláson

Kék víz röpűl, csattognak a vitorlák.
Bronz lábadtól vérpiros torkodig
érezlek: nevetsz – csillag-fogaid
szikráznak. Hajad, turbánod kibontják
a nyári szelek: gyönyörű kis ország,
gyönyörű, zárt világ vagy: ahogy itt
vezényelsz, nincs férfi, hogy vágyait
ne hívnád, édes, emberi valóság!
Kék víz s kék ég közt visz a csónakod,
s én közben valakire gondolok.
Be gyönyörű vagy! üde és nyugodt!
Kint nyugodt, de bent tűz, láng, repeső vagy!
Az a valaki – – Te élsz, és erő vagy!…
És elfordulok: bármi vagy, nem ő vagy.

 

 

 

49.

Kétszáz napja

Nem tudtalak megtartani. Sirodban
kétszáz nap roncsol már azóta, hogy
kioltottad fájó öntudatod:
kétszáz napja nem voltam a karodban,
s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam,
szöktél előlem? Búcsúd én vagyok,
az is, akihez szólok, s válaszod,
s a rémes éj, s ami most még soron van
s amit jó lett volna kerűlni. Jaj,
de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar
a sötét csöndet, az jól eltakar!
Te sem tudsz megtartani, még te se!
Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete
két külön útnak szét a semmibe.

 

 

 

50.

Ahol élőbb a föld

Vannak helyek, ahol élőbb a föld,
útak, melyek lángolnak, vagy sajognak
s akárhol leszel, mindig visszahoznak,
tájak, melyek már túlvilági kört
zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld:
a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat
s annál a fánál erősebben ott vagy,
mint bárki bárhol: delet és gyönyört
őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele
a Mindenségbe, élet és mese:
nem is hiányzol sehol sohase.
Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat:
örök jelenlét, noha képzelet csak…
Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!

 

 

 

51.

Pár négyszögláb rét…

Cickafark, zsálya, szöcske, hangya, tetvek
s föld s levegő még csöppebb férgei,
pár négyszögláb rét sürgő népe, ti,
mi célnak, jognak, mily véletleneknek
játéka, hogy tovább vagytok, lehettek,
hogy szabad élnetek, s im, társai,
kortársai maradtatok, pici
fények, az én világtükör szivemnek,
mikor ő, kire mindig gondolok,
nincs már s nem lesz soha, bár több s nagyobb
volt nekem, mint napok és csillagok?
Folyton megalázol, egyszeri lét!
Folyton, te közönyös! Ragyog az ég,
s tudomásúl se veszi gyermekét.

 

 

 

52.

Tízezerszer

Nap az égen, hangya a földön egy se
állt meg miattunk, Kedves, amikor
úgy megnőttünk egymásban (hacsak oly
szív nem, amely magának követelte
egyikünkét): ugyanúgy jött az este,
tízezerszer, s a hajnal, és a por
éppúgy nyüzsgött, az ember, és bibor
és fakó évek, majd a vég, keretbe
zárták, lezárták életed. A sok,
ami voltál, veled tűnt; de ahogy
akkor, ég és föld most se változott.
Felejt? Nem. Csak nem tud, csak más a dolga:
nem tudta, ki vagy, s hogy nem vagy, s mióta…
(S mit érne, ha tudná?! ha tudta volna?!)

 

 

 

53.

Szárszó

Minden a régi: itt a tó, a pad,
itt vártál, itt öleltél, itt a nádas,
ezt jártuk, s itt a szobád, itt az ágyad,
benne ébredek: tavaly e falak
közt bújtunk meg, s egyedűl ma se hagy
se ház, se hegycsúcs; ami láthatárnak,
az keretednek is jó: szinte árad
s csordúl Észak, Dél, Kelet és Nyugat.
Soha egyedűl, mindig egyedűl!
Kereslek, várlak, reménytelenűl,
de a vágy az emléknek is örűl
s körém fest, rácsnak, édes árnyalak:
minden a régi!… De hogy mégse vagy,
s hogy mindenütt, a szív beleszakad.

 

 

 

54.

Maguk láthatnák benned

Még emlékszik rád, ez, az, Óh, szegény,
mondják itt-ott. De senki sem sirat
(minek is? mit segítene?), hacsak
fiad s majd unokád nem; vagy ha én –
S nemsoká széles e föld kerekén
versem őriz csak: mint ez a nyarad,
tavaszod s őszöd, még jobban szalad
majd, nélkülem, a többi… „Költemény!”
legyint tűnő példádra az Idő:
lesz – most is van! – elég gyönyörü nő
s túllapoz rajtad: nem árny-szerető,
élő gyönyör kell s élve jajduló kín!…
Pedig, tűnődve a vég hírhozóin,
maguk láthatnák benned olvasóim.

 

 

 

55.

Balatonföldvár

Mekkorát nőtt füzes, nád, fű, bokor!
Az idegen villából némi rom
van csak, s mint uj őserdő, lepi gyom,
a kertben, hol (még háborúban) oly
komolytalan kockáztattuk komoly
tisztességünket: ajtón, ablakon
zár volt s redőny, s ma alig jelzi nyom,
hogy boldog szállás volt valamikor.
Neked sincs nyomod. Mint harc dühe itt,
úgy dúltak benned csöndes napjaid:
magam járom rejtekünk útjait.
Rom s bozót mind tele kísértetekkel:
együtt vagy az eltűnt idegenekkel?
Akkor jó itt… Gyom, nőjj be, rom, temess el!

 

 

 

56.

Légy ma te tiltás!

Pár héttel a végzetes nap előtt
– Haljunk meg? – hívtál, ahogy egykor én.
– Most tudnék! – s nevettél, oly könnyedén,
hogy szavadra nem ébredt gyanu: sőt
még dicsértem is a nyugodt erőt,
mellyel végigtekintettél, szegény
barátnőm, szivünk tiltott életén:
úgy látszott, hited ujra nagyra nőtt.
Most folyton hallom hívó szavadat.
Akkor hagytál el? Akkor hagytalak
cserben? Jaj nekem… Édes áldozat,
ne rakj rám még egy terhet: légy te ma,
légy ma te tiltás: ne kövessen a
másik nő, – mint te, szeret és anya!

 

 

 

57.

Szótlan válasz

Nem bíztam benned eléggé s ez a
bűnöm? S te bennem: ez lett büntetésed?
Minden kifogás régesrég elégett
tüzünkben, mégis gyötört? Micsoda
gonosz kérdezett, és mit, hogy soha
nem sejtett kínban más menekülésed
nem volt, csak amit rejtőzésnek érzek:
szabad halálod szótlan válasza?
Vagy voltak gyűlölködő napjaid?
Lehettek; volt rá okod; aki így
végez, némán is váddal búcsuzik…
Nem! Nem! Üdvét rettegő őrület:
tudván zártad épp akkor életed,
amikor legjobban szerettelek!

 

 

 

58.

Hiányzó köznapok

Talán gyors bukás lett volna veled
élnem: most mégis ez a legnagyobb
fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
lemondó büszkeséged szenvedett
s ahogy titkolta! Nyugodt életet
kivántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen ujuló kaland volt,
melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irígy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

 

 

 

59.

Alkatrészemként

Tudom, csak ember, sok és semmi voltál,
mint a többi nő, mint azok, akik
nem velem osztották meg bűneik
és erényeik kincsét: ima, oltár
nem jár neked se: de most, amikor már
nem vagy, s mégis, mint soha, s társaid
örömeink tizedét is alig
adhatnák, áldva állok a sirodnál.
Énhozzám kötött legjobban az élet
(nekem gyönyörnek, neked szenvedésnek):
ki fájhat így, ki sirathat s dicsérhet?
Alkatrészemként s nem saját magadban,
külön, nekem vagy óriás halottam,
Sors, te Egyszeri s Visszahozhatatlan.

 

 

 

60.

Tihanyban

Tebelőled ébredek. Süt a nap!
Takarítok, leporolom a polcot
(kikerülve a seprűvel a pókot),
s míg fűtök, s főzök ezt-azt, s mialatt
írni próbálok, folyton hangodat
hallom: „Négy hete?! Óh, drágám, be boldog
vagyok itt veled, – rég sosem adódott
számomra időd ily sok, ily szabad!”
Dél jön, s délután. Teszek-veszek. Ujra
dolgozom, mintha semmi baj se volna.
Idill, magamban: nézek, le, a tóra.
S már este van!… Kint őszi Jupiter
ragyog az űrben… Rólad semmi jel…
Csönd… Nélküled, de neked alszom el.

 

 

 

61.

Az álom gyanui

Miket szervezel, Álom? Randevúkat,
sírontúli érintkezéseket,
pótolni a sokat, mi elveszett,
éltetni hacsak árnyát is a multnak?
Be jó vagy, be irgalmas! Nyomorúltak
hitem szárnyai, s fáj a képzelet:
sose voltam koldusabb, betegebb,
soha még irgalmadra rászorúltabb:
segíts hát te, ahogy tudsz! Mámor, ész
vissza nem hozza, erő, semmi pénz,
őt, testileg, és semmi szenvedés;
de te igen! – nagynéha csak, de úgy,
hogy felrázod vele az ős gyanút:
Hátha van az Itt s Ott közt mégis út?

 

 

 

62.

Lelkeknek egyessége

Ha tudott rólad, aki csókol, és
ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet,
s te beleköltözöl, édes kisértet,
és az idézett és aki idéz,
egymást növeli: lelkeknek mesés
egyessége ez, oly keveredések
tükörjátéka, amikkel az élet,
máskor csak lopva s kényszerből igéz:
hűség s hűtlenség jajdul össze bennem
féltékeny és oldozó szeretetben
(kettőben három és három az egyben!)
s mint túlvilág kérdi a pillanat,
hogy ami még te, már az se te? – Vagy,
hogy ami nem te, még az is te vagy?

 

 

 

63.

A kis tények

Ugy éltem veled, mint aki előtt nem
egy élet áll, és kapkodva: soha
nem is gondoltam rá, hogy valaha
elapadhat, ami annyira bőven
táplált s pezsdített, szent erőd, s miközben
szállt év s évtized, még mindig csak a
holnapi vágy vagy a ma mámora
kápráztatott: túlkeveset törődtem
a kis tényekkel, pedig fontosak:
úgy magasztaltam női voltodat,
hogy már ezzel elhanyagoltalak,
el, mint társamat a társadalomban;
be sok fáj, amit mind szívből akartam –
nem értem rá, hogy megtegyem-kimondjam!

 

 

 

64.

Itt az ősz!

Szavaim, arany méhek, itt az ősz:
keressétek a sír virágait,
s fáját, melyen még piros rózsa nyit!
Siessetek: pár nap csak, s győz a hős
fényen, melegen a hideglelős
ború: mint az év, rám alkonyodik
a vég, s ujra kioltja őt, akit
éltetni nem voltam elég erős!
Pár nap, s már jön tán a teljes pokol,
a gondolaté, a semmi, ahol
szűnök én is, őre… Fájni se oly
alázó, mint elmúlni… Nem! Esőzz
s komorodj: lesz sugaram, mely legyőz,
hozz ránk bármily éjt s telet, irigy ősz!

 

 

 

65.

Pókhálók

Veled még… (Jó, hát jőjjön!)… szeretek…
(Tízkor?)… együtt hallgatni… (De ki? Tessék!)
Egyetlen drótban… (Kérem, kötelesség!)
egy idegben most ezer hang zizeg…
Rózsáidhoz… (Nem. Trafikba megyek.)
Ez volt az utcád… (Olvastam a versét!)
Arany Oféliát mondott a kertész…
(Csak.)… S ahogy hálóingben… (Még tizet.)
kinyúlva… (Igen, és hát)… Soha többé!…
(Sajnos, átszállok.)… S rettenetesebbé
tesz majd a csók ujjamra, a kereszté…
(Ajánlom magam.)… És se hír, se posta!…
Hangok, tények, pókhálók, szakadozva…
Mégis kinyíltál, szeptemberi rózsa?!

 

 

 

66.

Feloldás és fenyegetés

Egy-egy dolog, amiről még beszéltünk,
megvalósúl, s ez meg az elmarad:
tudsz róla, Halott: mégis egyre csak
távolodsz; a sok szörny gond, melyben élünk,
velünk együtt sok drága szenvedésünk
elemészti: mint a szív, ki-kihagy
bennem az érző emlék, ami vagy –
S különben is közelít már a végünk,
a tűnő erő hozza: szeret, érzem,
barátnőd lett megint a feleségem,
hisz mint egy naponkénti temetésen,
úgy részt vesz nyilt gyászomban… Be komor jel,
hogy húszévi kínt s vádat most az old fel,
ami először tebenned fogyott el!

 

 

 

67.

A legrövidebb vezeték

Mondok valamit, kedveském: Szeretlek!
Vagy ezt tudod már? Akkor egyebet,
valami ujat, – add a fejedet,
nézz a szemembe és mondd, hogy: Szeretlek!
Huszonöt év kevés volt rá… Szeretlek,
másodpercenként… Egész lelkemet
beléd kötni ez a legrövidebb
vezeték, ez a villámgyors „Szeretlek!”
Szeretlek: ebbe búvik a szivem,
vele ma is veled keveredem,
ez a halálom, ez az életem;
s feltámadásom, ha te is felejted,
mint én, hogy nem vagy, s te is ujrakezded
a szót, a régi szót, azt, hogy: Szeretlek!

 

 

 

68.

Ki-mi voltál?

Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyü árny,
s összeraklak, imbolygó mozaik:
s oldalak, sűrítlek – emlékezik
minden érzékem! – de egymás után
csapja csak ki ügyetlen kémiám
egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
Szivek szive, idegek idege,
élet s halál édes együttese,
hogy ujra légy, csak egy szó kellene;
s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!

 

 

 

69.

Mint nekem te

Csordítja őket s nincs meg a szavakban.
Szégyen: csak mellébeszélni lehet!
Vissza kéne vonnom verseimet.
Fogan, nemz, és megfogalmazhatatlan!
Idézni is csak körülírva tudtam,
hernyóban lepkét! Utcagyerekek
s bölcsek nyelvén egyforma üzenet:
tündéri parancs az állati magban.
Ah, ismernénk egy kicsit legalább!
De ősökön és utódokon át
csak a játékos titok fut tovább
s létünk örök kényszere-láza benne:
az ugrik meztelenből meztelenbe,
s úgy kell a mindenségnek, mint nekem te.

 

 

 

70.

Robbanások

Hasonlattá vált minden, amikor,
repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen
győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem
számból a szádba ömlött, majd, komor
csöndben, mint aki halált ostromol
s életet akar, tűz-vér-részegen
kapuidat keresve hirtelen
érezte, hogy már befelé hatol,
szived felé, oly hús-barlangon át,
melynek selymét csak jelezte a szád,
őrjítő selymét, selyemcsók-falát:
gondolatunk még egymásért kiáltott –
és robbanások, némák, óriások,
rázták, keverték bennünk a világot.

 

 

 

71.

Akkor is, hogyha…?

Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így
ilyen forrón és fájdalmasan: élek,
hogy őrizzelek: már meg sem idézlek,
mégis itt vagy: sorsomat figyelik
gyötrelmesen-szép álomszemeid,
s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek,
kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed
szivem vezeklő gyöngédségeit.
Ez a boldogság most, a fájdalom,
ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon,
teljesen!) mikor édes arcodon
mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp
értő, bízó, s kezdi kötekedését:
„Igy szeretnél akkor is, hogyha élnék?”

 

 

 

72.

A kezdete volt csak…

De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? – Lassan derűlt ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatod
sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít;
a fájó üdv uj fájdalmakba vitt
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.

 

 

 

73.

Nemcsak terólad

Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad
van itt szó, kedves: mint nekem te, sok
fájt már s fáj majd még élőnek halott:
köztük siratlak! Ahogy ma mi, holnap
különbek ejtik szemükből a holdat
s napot, kezükből szerszámuk szokott
örömét-fáradalmát, és ahogy
nemzedékenkint egész birodalmak,
huss, tűnnek, mind! Tartalma semmijét
legjobban benned tárta fel a vég:
óh, be más volnék, ha lehetne még,
hozzád, be más, te, legönzetlenebb:
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.

 

 

 

74.

Bárhova

Mikor, mert jön a romlás s a hideg,
öldösni kezdik vak lárváikat
a kétségbeesett lódarazsak
s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek
és ázottan és sulyosan pereg
a sárba a lomb s hályogos a nap
s roppant kerékként vészes varjuhad
károgja tele a forgó eget:
ha jönnél, kedves, s bár egy percre csak,
sápadt árny s a halálnál szótlanabb,
még most is jól érezném magamat,
s ha menned kéne, vissza, s a kezed
foghatnám, mennék, bárhova, veled,
boldogabban, mint élni nélküled.

 

 

 

75.

November

Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kisértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?

 

 

 

76.

Más nők

Nézek más nőket: két láb hozza őket
és viszi, csont s hús építményeit,
olyanok, mint te: szárnyas szerveik
beléjük kötik az eget, a földet
– melyikbe hogy! – központok, nem különbek
egyéb élőknél: mind ürűl, telik,
s némelyik gyönyörű, de mindegyik
vegytan és géptan gyártmánya. Belőled
ennyi sincs már, de ha rád gondolok,
ma is több vagy mindennél! Mi tudott
– mi tud? – úgy kápráztatni, mily titok
benned s bennetek, hogy oly hidegen
nézek rátok, és mégis részegen?!
Soha se túl, se innen: jaj nekem!

 

 

 

77.

A szép lepke

Fúj s fagy. Hol a szép lepke? Szüntelen
visszajárt a házunkhoz, fekete
bársonyát gyöngy- és láng-csík szegte be,
úgy cikázott itt az őszi hegyen,
s, fázós vendég, a langyos köveken
meg-megült tíztől háromig: vele
jött és tűnt a fény napi ereje.
S már nem volt társa, akárcsak nekem.
Mintha valaki küldte volna, itt élt;
szerettem szárnyán a sok nyári színért;
szerettem, mert szép volt s halálraítélt.
Most esik, fúj s fagy. Megvan? Hol lehet?
Táncában a törékeny életet
láttam: rögtön rád emlékeztetett.

 

 

 

78.

Névnap

Forduló volt: gyanutlan emlegették
a szót, mely őt is jelölte; de csak
idegenek; reméltem, tán akad
köröttem szív, melyben rezzen az emlék,
vagy lélek, amely tudja, mit szeretnék
(engesztelődjék minden áldozat!):
de nem! – s az én szám is csak másokat
híva hagyta el a fájó keresztnév:
annak neve, aki a legnagyobbat
adta nekem, amit szerelem adhat,
azé, ki sírjából is megdobogtat:
a név, a másnak gyűlölt, becstelen,
az üvegálarc piros szivemen:
a te neved, szegény Erzsébetem.

 

 

 

79.

Téli varjak

Tér s szív itt fog, de időben, kopásban
mind messzebb kerűlsz. Sovány fák alatt
nézem esővert, fagydúlt sírodat.
Öreg vagyok, bennem is mennyi gyász van!
Nemcsak amit életedben hibáztam
s nemcsak az önző veszteség sirat:
minden bőségem teveled apadt,
veled a föld minden kegye irántam.
De kár, kár! Mi? A romlás! Fogait
hullajtja a vén. Sír? Káromkodik?
Hallgat az idő, nem vitatkozik.
A sír sem. Vagy még? Körben közeli
varjak néznek, magányom társai.
Csontos varjak. A tél barátai!

 

 

 

80.

Kár volt, vagy megérte?

Hang suttog: „Bűnben s ezen a napon
lettem, huszonöt éve, az övé.
Ez még átsajog. Hogy fejfám fölé
hajlik-e néha, nem látom-tudom.
Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom
vezette utam e mély ágy felé.
Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré.
Nem vagyok: általa gondolkozom.
Emléke vagyok! Ahogy az a nap
kiszolgáltatott, úgy kezébe ad
– sőt jobban – e sír; de csak pillanat
jut már neki is, hogy, kezdetre-végre
gondolva, s ha tud még törődni véle,
döntsön… Óh, dönts hát: Kár volt? Vagy megérte?!”

 

 

 

81.

Velem süllyedsz

Szemem – a szemed! – nyílt – nyílik! – karod
– az enyém – ölel!… Óh, ez már csak a
kétségbeesés vak mozdulata,
a fuldoklóé, ki az elhagyott
támaszt keresi! Itt voltál? Dehogy,
dehogy voltál! Vagy talán –? Micsoda
gúny a percnyi hit is, hogy valaha
szived – mint most – a szivemig dobog!
Az én lelkem az egész túlvilág,
velem süllyedsz. Csak a dac és a vágy
tornyozza a húzó mélyből magát,
s téged: fuldoklik! – Még! még! – ez az álma:
kapaszkodik is minden szalmaszálba,
érted, s magáért… S tudja, hogy hiába!

 

 

 

82.

A fekete határról

Türelem és művészet valamit
csak gyárt, íme, fájdalma anyagából:
szólítom s festem a hajdan s a távol
kisértetnémán alvó tájait.
Szabad időm emlékeddel telik,
s téged épít, ha gyúl és idelángol
egy kis szikrád a fekete határról
s visszazeng egy csókod a szivemig.
Minden más halál: bármiről beszélek,
rólad hallgatok vele; így meg ébred
kezem alatt s szinte szól már a lélek.
Csönd, vagy még rosszabb, vagyok nélküle:
sas-távlat életirtó hidege
vagy a szív forró gépfegyvertüze.

 

 

 

83.

Népek csatái

Téli álmát alussza denevér,
gyökér, csiga, sün, a magvak s a férgek.
Te mélyebbet!… De skarlát események
nőnek föléd, rád, köréd: az a vér,
mely messze dől, itt is dől; ideér
a dörgő tűz: rajtam át, bár nem érzed,
megint sujt a sors: ahogy nekem élned
tilos volt, tilos, ami neked él:
népek csatái gyúlnak égre, hogy
kioltsák az emberiség nagyobb
sebével bennem láng-sebed, Halott;
csak úgy, mellesleg: nem engem akarnak
elfújni, csak füstbe-éjbe takarnak:
– társad leszek, mielőtt elsiratlak?

 

 

 

84.

A tanító szív

Szived ijesztett néha. Te neveltél,
s te többet tudtál, mint a boldogabbak,
többet, mint akik sohasem inognak,
többet, drágám, mint aki sohasem fél.
Keserűbbnek tudtál a többieknél
és megbízhatatlannak és bolondnak,
s bár hálás voltál hálás mosolyomnak,
„Túlsok a gyönyör!” mondtad, s nem nevettél.
Túlsok a gyönyör! Kritikád ma néma.
Túlsok a gyönyör? Óh, jaj, túlkevés ma,
s e kevés is a tiéd maradéka!
Most is nevelsz: most kínodat tanúlom,
kínod jeleit a fekete úton:
titkos vádjuktól sohasem bucsúzom!

 

 

 

85.

Zárúl az év

Csak mert már mondtam, ne mondhassam ujra?
Ne fájjak, akkor majd elhallgatok!
Zárúl az év, de én minden napot
tartanék vissza, vissza még: ne nyujtsa
nemléted még hosszabbra, szomorúbbra;
s mert naponta ötszáz vers átsajog,
ötezerannyit fáj naponta, hogy
megírni erőm csak sorokra futja.
Képtelen álmok örvényébe veszve:
Feltámasztani! – kisebb mi lehetne
csoda, amire lelkem még figyelne?!
Egész éven át folyton ezt csináltam,
s szivemen ma is ugyanaz a gyász van,
ami a nyilt sírnál volt februárban.

 

 

 

86.

Nemcsak emlék vagy

Nemcsak emlék vagy, amikor siratlak,
bár csokrom rég por porló sziveden,
folyton ujít a folyton uj jelen
s benned jajdúl, ami fáj, ami zaklat.
Irígylem sokszor, hogy a föld alatt vagy
s csodálom erőd, gyönge kedvesem:
a rosszat, gúnyból, jónak hirdetem
s a szörny halált irgalmasnak, okosnak.
S tán épp ez éltet: nem elég kietlen
a közönyöm, még jobb fájni, szerelmem
még nem engedett el (ahogy te engem):
ujjászületsz jajomban napra-nap,
s bár legjobban a vesztes vágy sirat,
sok más néma kín szóló szája vagy.

 

 

 

87.

Az álom roncsai

Zsivajgó parton álmom roncsait
nézem sóváran, tündér hordalékot,
tűnődve, hogy torlódtak össze, és hogy
rögzíthetném-e tarka képeik:
kétes jóslattal biztat némelyik,
s van köztük gúny, rém, borzadni elég ok,
titkos, nagy jelek, bár csak buborékok,
s egy-egy néha rólad árúlkodik:
ilyenkor ujra látlak, félig ébren,
éji vendéget, ki gyönyörüségem
s nyugtom vagy, ahogy voltál, élve, régen:
de jön a reggel, s józanítva, s éppoly
siváran, mint más vigaszt másokéból,
kimos agyamból a nappali téboly.

 

 

 

88.

Naponta!

Naponta rájönni, hogy nem vagy, és
hogy ami van is, veled tűnt, s naponta
visszavágyni a mindenbe, a voltba,
a már-semmibe, s tudni, mily kevés
volt az a minden, s hogy csak kérkedés
eget és földet elvetni miatta,
mintha agyamat vakság verte volna:
jaj, naponta nehezebb a nehéz!
Kör zárult: már kilencszázötvenegyben
békétlenkedem, itt s most, Budapesten
(s a Tejút szive táján, ismeretlen
világok közt): mindent vesztve siratlak
sirodon, mely a Nap körűl utaztat,
s a nem-igazat érzem csak igaznak.

 

 

 

89.

Végérvényesen

Hogy oly egyszerre, s végérvényesen,
az külön dermeszt! Csak a szörnyü tény,
mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény
barátnőm!), csak az némítja szivem
szüntelen háborgását tetteden,
csak a belátás, hogy úgysincs remény,
páncél s varázsszer… Hideg és kemény,
gyémántkemény a tőröd, szerelem!
Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál…
S végérvényesen! – A tiéd sivár,
mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj…
Puha voltál, jó, meleg, kedvesem:
arra vágyom, arra emlékezem…
S most zord s kemény vagy, végérvényesen.

 

 

 

90.

Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,
nagyon hiányzik testi meleged,
hozzámbújásod, a tekinteted
és hangod selyme, s az állati selymek,
a bőrödéi, s mozgásod, a melled,
s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,
agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,
érzékeim már veled töltekeztek,
s ha csókoltál, ettelek-ittalak,
hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak
s huszonöt évig meg nem untalak;
most csak lélekben tudunk keveredni
s meztelenséged is csak képzeletnyi:
nem bírod inged, a halált, levetni!

 

 

 

91.

Mégis

Ha sóhajod, többé nem hallik át,
ha könnyed, soha nem hull már ide,
ha emléked, szavak kisértete,
ha vágyad, nem te szítod parazsát,
ha mindig, a veled-halt ifjuság,
ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
ha nincs, még benne van a volt ize,
ha van, akkor is iker árvaság.
Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull
s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl:
mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen –
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

 

 

 

92.

Egy éve írtam

Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
s óh, hogy örűltél! Sors és szenvedély
jajdúlt bennük, husz év bősége, mély
szüksége, önzés, de már olyan egység,
mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
és vállal mindent és mindent remél.
Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
sütött szemedből úgy a szerelem,
(húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
„Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
Mire gondoltam? Nem féltettelek,
mégis tudtam már szörnyű végedet?

 

 

 

93.

Szörnyeteg játék

Lehet jobb, mint, úgy téve, mintha bennem
volnál, folyton összebújnom veled?
Multat s jövőt így élünk (lelkileg
s valóságként) a feltételezettben.
S oly könnyű így: szavad sincs szavam ellen,
nincs féltékenység, igényeidet
rám bízod: én önzetlen lehetek,
és te csak szárnyam, soha-soha terhem!
Képzelt képzeleteddel képzelem,
– mint valaha – hogy együtt vagy velem;
de szörnyeteg játék ez, kedvesem:
vacog a „Van-Nincs”, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a „Ha lenne”, lángpallosu mennybolt
a „Lehetett volna”, s pokol a „Megvolt!”

 

 

 

94.

Csak egy ily szép nap

Csak egy ily szép nap kellett volna, csak
egy ilyen, akkor, óh, egyetlenegy,
vagy csak egy óra, a makacs telet
megtörni benned, csak egy pillanat,
mely a reményre megint rákapat,
valami derű, a fukar egek
magasából valami üzenet,
mely tavaszt igér, fényt, csillagokat:
s tán ma is élnél! De, heteken át,
mig bent borzongva vívtad nagy csatád,
sötét volt, nyirkos, mocskos a világ:
az is gyilkosod: szivem elszorúlt,
látva, hogy, két napra rá, hogy kigyúlt,
hogy tündökölt az ég, – a nyomorúlt!

 

 

 

95.

Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt,
szeretem, ami körülötte volt,
a kis párnát, melyre feje hajolt,
karperecét, elárvúlt tárgyakat,
a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb
erdőket, városokat, úti port,
amit együtt vertünk fel, a mosolyt,
mely szivéből a szemébe szaladt,
mikor festették: – nem pótolja, de
az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat,
minthogy belőle egyéb nem maradt.

 

 

 

96.

A huszonhatodik év

Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szivemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

 

 

 

97.

Jog és hiúság

Talán csak a hiány, a messzeség,
talán csak a halál eszményitett
oly hatalmasan, hogy megtelt veled
egy egész évem, ahogy soha még:
tele ím a huszonhatodik év,
sőt túlcsordítod! Ami emleget,
az hála már inkább és szeretet
s tanúlság (az is igaz menedék
és mindenkié!): azt hirdeti, hogy
jól becsűlje mind, akinek jutott,
a nagy érzést s a nagy pillanatot,
s irtsa, amin fájdalmam, késve, átlát
s amin tönkremegy annyi szép barátság,
joga önzését, szive hiuságát!

 

 

 

98.

Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.

 

 

 

99.

Akkor megrezzen

Ha véletlen itt jártok valaha,
szellőfriss lányok, sugárszemü nők,
s megálltok egy percre e sír előtt,
nem tudom, lesz-e még dísze, s hogy a
fejfánál áll-e a két rózsafa:
virágok, lepkék és kis zümmögők
társaságára kellett bíznom őt,
a kedvest: ez a végső otthona.
Ki volt? Mindegy már. Gondoljatok arra,
aki legforróbb örömötök adja,
s akkor megrezzen ajkatokban ajka.
Érte szerettem az életemet.
Olyan volt, mint a legszebb köztetek.
De nincs segítség. S nem lesz! Menjetek.

 

 

 

100.

Az volna méltó

Fénnyé áthallva, testté sűritetten
(egy főnév s benne tízezer ige)
az örök Titok szava kellene,
hogy ne kontármód mondjam-festegessem:
tettenérve a tettenérhetetlen,
a teremtés őrűlt költészete,
az, ami voltál, mit sem sejtve, te,
te, tizezer isten a szerelemben!
Tudni a csodát, mely folyton a másik
pólusba szakad és visszacikázik,
végső s legelső hieroglifáit
minden életnek: azt, azt kellene:
az volna kép, hozzád méltó, zene,
s vers, glóriád, s bús szivem öröme.

 

 

 

101.

Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már… És, jaj, mi „igaz”?!
A valóság csak egy darabig az…
Tévedés? Szivem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is az igézne!
Ha látomás, tüntödben is vigasz!
Akármi, minden veled sugaras:
kettő kellett hozzá, a szivem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bünöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

 

 

 

102.

Mindez, s még több!

Elmegyek én tavasszal, elmegyek,
elmegyek én megint a szakadékhoz,
hol majdnem boldog voltál, s ha elég gyors
nem lesz, kibontom megint a kövek
rabságából a kékcsengős vizet,
ahogy valaha veled: könnyü szél hoz
uj életet, kék ég aranya céloz
szivünkbe, és megkérem a kezed,
és fiatalok leszünk ujra, és
szemem egész nap csak szemedbe néz,
s egy nap ezer év lesz, s az is kevés,
minden kevés lesz!… Megyek én, megyek,
s ez így lesz, drágám! Miért? Mert hiszek:
mindez még jár, s még több, nekem, s neked!

 

 

 

103.

Igy döntöttem!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szived dobogását.

 

 

 

104.

Omló szirtről

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szivedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.

 

 

 

105.

Mintha tündér!

Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba,
húsodba írtam a verseimet,
húszévi csöndbe, hogy leplezzelek
s ne derűljön ki szivünk drága titka,
április édes illatába, mintha
tündér lett volna (s nem te), fényjelek
játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg
arcát szomorú arcomhoz szorítsa:
hallgattam rólad! De mind megmaradt
a néma csók s az elszállt gondolat,
hiába vagy oly rég a föld alatt:
karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.

 

 

 

106.

Soha

S megint a gyepszegélyes homokút,
aztán a tág kép, föl, a réten át,
aztán, mint húsz évig, a sok virág,
aztán a remény, hogy tán, éppen úgy,
mint egykor, elém szalad: ujra búg
a gerle, szív suttog és minden ág:
őt jelzi az édesedő világ
(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb:
tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek,
aztán a végső hajlat, sietek,
aztán a jázminsor a rács megett,
aztán háza teteje, ablaka,
aztán egy kis kéz, aztán ő maga:
aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.

 

 

 

Harmadik rész

Utóhang

 

 

 

 

107.

A baj

Hogy nincs Isten, veled is az a baj;
mint mindennel! Ha volna, egy kicsit
tán csak használna az ész vagy a szív,
a becsület, a munka vagy a jaj;
öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal
erő tán csak kivívna, valamit,
ami nem foszlik, nem zsugorodik
semmivé az agy roncs álmaival.
De hát nincs (csak még nem mindenki tudja):
s nincs más, kihez fordúlni: ujra s ujra
kétségbeejt minden cél örök útja.
Mint veréb csőre a réműlt magot,
forgatnak szájukban a gyors napok…
Csoda, ha már tőled is borzadok?

 

 

 

108.

Szinház

Hogy menekűlt az a réműlt kukac,
mikor szétbuggyantottad rejtekét!
hogy bújt, vissza, az eltűnt éjbe! még
beljebb, a mag alá! hogy bújt csupasz
titka be a takaró húsba, az
áldott édenbe, a biztosba!… Szép
vonaglása tán hóhéra kezét
átkozta, s azt jósolta: „Nem maradsz
rejtve te sem a romlástól! nem a
leleplezéstől: életed ura
a vak véletlen!”… Sorstragédia
szinháza lett az a kék szilvaszem…
S hőse? Úgy fájt, mint bennünk, kedvesem,
bűntudat, néha, s halálfélelem!

 

 

 

109.

Öngyilkosok

Mit sirattam az öngyilkos nyuszin?
A véletlen parancsát, mely a véget
hozva úgy kavar, old, köt, fagylal, éget,
hogy egy lesz végűl anyag, forma, szín,
mind egy lesz bennünk, embertársaim,
ahogy az benned, Drágám: szemetének
minden csöppjével átköröz az élet
Kleopátrán, s rajtad, s Bajor Gizin.
Ezt sirattam… De kár siratni bármit:
hagyom is abba; magával csatázik
a vergődő agy s kínja orgiáit
ünnepli csak… A port s a húst sirattam,
s szégyellem, hogy, gyerekmód, ujra szidtam
azt, amiben régesrég megnyugodtam!

 

 

 

110.

Veszélyek

Ahogy a rétet megrohanja száz
s száz s ezer méh és lepke s kirabolja,
ezerfelé úgy hordja, messzehordja
minden szó, kép, rezzenet s kézfogás
kóbor lelkünket, sóvár s glóriás
álmainkat, s talán épp ezzel oldja
vissza a mámorba, a legnagyobba,
az ős istenbe: villámként cikáz
nő s férfi körűl, míg él, szüntelen
a jó vagy rossz veszély, a szerelem,
a jó-rossz vonzás, a könyörtelen,
a vágy a másba, ujra, a gyönyörre,
az Igazibbra… S tán így teszi tönkre
az Igazit, egy perc alatt, örökre!

 

 

 

111.

Szakadékok

Uj, másik veszély az idő: kopik
benne ideg és érzés; renyhül a
jóllakott vágy fülleteg mámora!
Veszély a tér is: be kevés, amit
összehozhat, földet és népeit!
S kapcsolhat késve (vagy korán) maga
az élet sok bolond mozdulata:
két jó vonzás rosszkor találkozik!
Vakon ring bennünk az örök kaland,
vakon köröttünk; percről-percre hang
kél s hal; szín s illat; víz fut s áll a part.
Hogy ismerjen egymásra tegnap és ma?
Hogy Óceán s a Dolomit?… Nos, és ha
még több nyíl elénk – a vég szakadéka?!

 

 

 

112.

Mérlegen

Képzelj bele minden bűnt – megbocsátod?
Kár sírni másképp: csak önzésedet
s hiúságodat gyötri a szived,
mely gyönyörre, zavartalanra, vágyott.
Tedd hát mérlegre az egész világot:
az, vagy ő – melyik kéne? Szó helyett
választásod meggyőző tett lehet:
vállalnád vele rögtöni halálod?!…
– Nem tudom! – sírok föl. – De egyre jobban
fáj, amit még az élőnek okoztam,
titkos részem a hallgató titokban:
ki ártott neki, ha szóban, ha tettben,
verje meg, ha van, verje meg az Isten;
s ha én, verjen meg százszor jobban engem!

 

 

 

113.

„A nyomorúlt!”

„A nyomorúlt!…” – suttogtad, s nem tudom,
ki volt s mit mondott-tett a nyomorúlt.
De emlékszem, mily hideg árny borúlt,
mily undor borzadt végig arcodon;
láttam: az ily névtelen fájdalom,
ha néma is, tisztít, bár úgy lesújt,
hogy porlik benne a jelen s a mult,
mint halálban az élő hatalom.
„A nyomorúlt!…” S mégsem a könnyedet
mentem törölni!… Bár több szeretet
lett volna bennem igazság helyett!…
„A nyomorúlt!…” Tudtam, szivedbe szúrtak,
s hallgattam, sértődötten, a hiúak
gőgjével, én, én, a még nyomorúltabb!

 

 

 

114.

A szörnyeteg

Ez az: mért kellett más is?!… Nem elég,
még a legjobb sem elég, amig egy?…
Sötét éhség a vér: szerettelek,
s mást is, százakat, – nem voltál elég!
Megjártam poklaikat: nem elég
akarat, hűség, jóság, szeretet;
ima és vezeklés még kevesebb:
ördögi elv az „elég nem elég”!
Bőg teste óljában a szörnyeteg,
– súgja őrűlt barátom. De lehet
oltanom lámpás érzékeimet,
hogy megvakúlva – lássak?… Jaj nekem,
mért hazudtam, hallgatva, kedvesem!…
(De hátha te is így voltál velem?!)

 

 

 

115.

De hátha te is…?

De hátha te is így voltál velem?!…
Mérem, századszor, a szabadszerelmet
s angyalpéldáit a leghűbb sziveknek,
de vergődöm csak és kételkedem:
hátha te is így, így, emberien,
részleges becsületben, így viselted
a bűnt s a gyönyört, lelki-testi terhed,
így magyaráztad, s kényszereiden
el-elborzadva fürkészted, ki vagy,
míg össze nem tört egy rossz pillanat:
amiatt vagy már rég a föld alatt?…
Óh, végzet romlékony kalandja!… Tetszik,
nem tetszik, saját férgei kikezdik
az élőt, még mielőtt sírba fekszik!

 

 

 

116.

Ködök

Köd fed: nem látok… Tán én öltelek meg?…
Légy, mondtam (majd: Ne légy!) az, aki vagy!
Lett volna erőm tűrni jogodat,
hogy törvényeid te magad teremtsd meg?
Ilyen jog nincs készen. Te megszerezted?
S túlnehéz volt? S a tiltó „Ne!” miatt?
Rám-rámnéz a Nem-Lett-Volna-Szabad
s öreg lelkemben megborzong a gyermek:
önzése nem bírta a másikét.
Bűnt is jog teremt! Vád s önvád elég
volt itt, ős pokol s modern gyengeség.
Bűn volt többet kérnem, mint amit adtál.
Bűn, ha olyat tettél, mit nem akartál.
Legnagyobb, hogy – akármit! – belehaltál.

 

 

 

117.

Igy semmisűlsz meg

Dolgoknak kezdel lenni rokona,
halkulva, lassan, halkúló agyamban,
amelyekben már szétválaszthatatlan
a fogyó egykor s a növő soha;
s lelkeknek, mikről csak a rege s a
vágy tud, ha tud még; álmontúli dallam,
semmibe tűnt víz az üres patakban,
tűnt vizeknek még tűntebb moraja.
Igy semmisűlsz meg. – Mohák, csillagok,
foszlik minden, oldódik, párolog
(s be villámgyorsan, ha rád gondolok!):
ércfogú eszmék közt hús-szenvedések
zokognak, s amit elhalva mesélnek,
rábeszél, hogy terólad se beszéljek.

 

 

 

118.

Szerény túlvilág

Egy túlvilág mégis van, a tied:
szerény túlvilág! Együtt hal velem;
de más ábrándnak is reménytelen…
(Óh, ürülő pokol, emlékezet!)
Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek?
Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem,
de nincs hová bújnia: idegen
csönd dermeszt néma csillagtereket.
Gondolatom messzi napok felé
tapogat, boldog fényhazák mögé;
de az öröm csak másodperceké!
Te voltál jó, áradó delej, élet!
Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test…
S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek!

 

 

 

119.

Úgy legyen!

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
Fagyott rózsafák a sírod felett.
Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
Ragyogjon körűl fájó glória!
Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
Láthatatlan és mégis ünnepi.
Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
Végső búcsúm a végső hatalom.
Két uj rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz, aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

 

 

 

120.

„Ércnél maradandóbb”

Itt a bronz, a profil… Ki létrehívta,
nem látta élve: mesteri kezét
szivem keze vezette s régi kép –
Igen, itt a mű, a kései, itt a
még ifjú arc, éremmé alakítva;
s néha elnézem: „Ilyen volt?” S: „Be szép!”
Majd: „Igy élnek a százados mesék,
ha szív őket s ily tudás hozza vissza!”
Itt az érc; s te, aere perennius,
versem, aki csillagfénykoszorús
gyászodban már-már mosolyogni tudsz,
túléled őt! s joggal túl te, plakett:
szebb, mint ő volt, s több a ti létetek!
…Neki azonban… minden… egyremegy.

 

 

 

Valami szép

1944–1956

 

 

 

 

„Kis nép fia”

Többlete, ami mögötte; de rangsor
nem csupán erőn épűl. Ő vagy én,
egy érték: mint agy, érzék, mint egyén,
éppolyan felnőtt vagyok, mint egy angol,
vagy mint bármelyik fia bármelyik
öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak:
dicsőség, nagyság változhat, omolhat,
de szebb jövő tán bennünk álmodik.
Gibraltár persze és a dreadnoughtok
páncél s talapzat; s az az arany is;
de most szellem szól: – Magyar, légy nyugodt;
egyek vagytok, ti itt, s ott, bárhol, ők,
kicsik s nagyok, minden Isten (vagyis
Igazság) és a férges sír előtt!

 

 

 

Egy barátnőnk temetésén

Csak azt szeretném elmondani, hogy
mégis mi temettünk. Egyik szemed
a napot kereste, másik, a bal,
félig húnyva maradt. Ujjad közé
fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután
vittek ki. Sár volt, borus ég. Ahogy
régi baráti koporsók előtt
te álltál egykor, úgy volt minden, úgy
álltunk előtted mi. Rák s drótsövény
kettős kínjából szabad ég alá,
keresztek közé mentettünk, halott.
Míg sírodnál imádkozott a pap,
légiharc folyt – mit bántuk?! –: repülők
köröztek a magasban, s messziről,
nem is messziről, éles, gyors, kemény
robajokkal morgott a láthatár,
Buda ostroma. Köröttünk akár
márciust is játszhatott volna a
langyos december: barna, szürke, zöld
dombok s lejtők borzongtak, fasorok,
itt-ott még lomb is, s végül egy kevés
alkonyi nap jött s madárcsivogás.
Koporsódra öt kapa húzta már
a földet, nőtt, magasodott a sír,
és ahogy ott álltam, két férfi és
két nő között, egyszerre mind, ami
csak voltál, a hosszú huszonöt év,
mióta ismertelek, vágyaid,
vereségeid, tervek, örömök,
munkák és utazások és a vég,
a komor vég, mindnyájunk vége, ez,
s ki tudja, mi még, mind egyszerre úgy
összefutott, egész életed úgy
rám súlyosult, és mint szemet a könny,
úgy fojtotta fuldokló szívemet,
hogy egy nagy percig csak mint eszközöd,
csak mint tartályod éltem: szemeim
helyetted néztek körül eget és
földet még egyszer mélyre inni, nagy
sóhajomat te sóhajtottad és
a merülő pillanatban agyam
s minden porcikám s minden idegem
bizonyára üzent még valamit,
átkiáltott még hozzád valamit,
amit már mi se tudtunk. Ez a perc
volt az igazi búcsú! Azután
már csak intéztem a dolgokat, a
kötelező tennivalókat, és
most, két nap mulva, már csak emberi
fájdalommal mondom el, versben, így,
mert másképp nem lehet, távollevő
barátaidnak, hogy láttalak és
eltemettelek, Lázár Júlia:
minden eged e sivár szürkület
s e lucskos sárgödör – csak egy csokor
fagyöngy hervad a két kezed között,
melynek munkája örökre megállt.
 

(1944. december 9.)

 

 

 

A kiszolgáltatottak

Éj s pince. Kint végzet ugat. Először
gépágyúk s bombák. Majd csönd. Vége? Közben
puskatűz pattog. De már egyre többen
mozdulnak: remél a kis, figyelő kör.
Iker dühükkel becikázva ekkor
s akkora okkerfényben, hogy a hökkent
visszhang hülyülten dadog és a döbbent
agy kihagy zegzug csattanásaikkor,
még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők,
egy percre ég s föld rogyásába nézők,
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt
seb volna az érc, mely, lenn s odafenn,
vízszintesen és függőlegesen,
a bőgő űrben ide-oda száguld.

 

 

 

Kisértetszonáta

Betonszoknyában és gargarizálva
kötélen táncolt az utca felett,
de hirdetőoszlop is lehetett,
lámpaarcú: leugrott, s nagy csigákra
hullákat húzott, folyton kiabálva,
hogy úgy kell nekik; s átnyúlt a falon,
s tenger nép leste (én is), mily majom-
ügyesen borotvál a keze-lába.
S közben, mint szénbányák legfenekén,
oly nehéz volt lélegzeni. Szegény
lélek, fordúlsz a gazdag őrületbe?
Strindberg vezényelt, néztük, komoran.
De csengő szólt, s egy asztal bicegett be.
S felébredtem. – Reggel hét óra van.

 

 

 

A budai Várban

Nem láttam Róma Kolosszeumát,
s most már nem fogom. Minek? Van elég,
volt elég itt is üszök s omladék
(épp azért nem kincs, mert nem ritkaság),
itt, Budapesten. Három éven át
multja roncsain botorkált a nép,
tűnő roncsain, vitázva, miképp
tegye ezt-azt… De közben talpra állt
egy ház, egy utca, majd egész vidékek,
a foltozott körútak; csak a Vár
Kolosszeum még s Róma… Fut az élet
s az idő mindent legitimizál:
jobban fájnak itt e végső romok,
mint idegenben kőpor-városok.

 

 

 

Hálaadás

 

1.

Sivatagomban, csontok és kövek
közt járva, mint egykor Mohamed,
hajnalban a hegyek énekét
hallottam, ahogy a Dávidét
kísérték (bennem), a szent király
zsoltárát: egyes szavainál
mély basszusuk minduntalan
elbődült, frissen, vidoran.
Társuknak éreztem magam.
 

2.

Délben, hogy szomjasan-éhesen
ájuldoztam az izzó fövenyen,
az égből hűvös húri-sereg
suhogott alá, s mint Mohamedet,
felkapott s vitt, s dús ételek
tálai közt, illó kenetek
özönében a Zem-Zem vizeinél
tett le a szivárványszárnyú szél.
Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj!
 

3.

Jók voltak a nők, drága kenetek
s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed
vallotta: az ételek, italok,
de kiváltképp az asszonyok.
S azok közt is egy legkivált:
a húszéves, aki a halált
felejteti, a kalifa
Abu Bekr lánya, A-i-sha.
Ima a gyönyör, a gyönyör ima.
 

4.

Itt az éj. Némán feküszöm
lét s nemlét közt egy ingó küszöbön.
Mohamed félholdja a fák felett.
Csillagok húznak, ejtenek.
Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny,
buggyan ajkamra a szív, az öröm,
a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,
mikor
mikor
mikor minden csak játék s butaság.

 

 

 

Vers versek helyett

Levél a Válasz szerkesztőjéhez
Hol a tíz vers, amit ígértem? A
pillanat el-elmerengő szeme
látta csak, a belső csodálkozás,
minden költészet anyja. Fénymohó
lelkünk észleli a fogantatást,
becézi első mozdulatait
magzatának és reménykedik és
jósol, ígér, bár talán elvetél.
S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
költemény a legszebb; de száz s ezer
kell belőle, míg világra jön egy;
s létük ad reményt, hogy egyáltalán
értheti a költőt, aki nem az.
Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A
húsomban, idegemben, valahol
mirígyeim álmában. Egy katáng
az első köztük; éles csonkja még
ma is ott szárad, ahol megcsikart,
Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat
gondolok rá, s régóta: egy gonosz
véletlen gonosszá tette szegényt,
szegény ártatlant: öt hete szidom,
nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom,
nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen
belesántúltam. Néma vers komor
viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk
fájdalma, nem én: így teremt a lét
kvalitásokat, melyek nincsenek,
s tényeket, melyek egy vonatkozás
gyermekei csak s tündér rabjai.
Más vers-embrió: csurgás a Dunán.
Négy szép nap. Az egész út? Töredék
szemcséi is egészek; mert ahogy
hajlok szinte emlékeim fölé,
nagyító-szemem úgy tágítja a
rostokat, hogy a hályogos tudat
képsorrá nyílik, oly igazivá,
amilyen nemrég a valódi volt:
kérdőjel-nyakú gémmé füzesek
sziget-orránál, napfénnyé, amint
evezőinkről csepeg, pacskoló
gyerekhaddá ártéri pázsiton,
s munkáscsapattá: híd-traverzeket
csörömpöltet szörny tehergépkocsi,
nap kél s én borotválkozom a rőt
folyam tükrében, hangyaraj szorong
egy elöntött nád tornyán, szélesen
gyujt a dél lángecsete, lebegő
sirály siklik át a Deák Ferenc
esti zakatolásán, s gyöngyeit
villantja, már feketedve, az éj.
Hol volt mindez? Honnan merűl elő
gém és motorzaj, víz és alkonyat,
s mi az anyaguk? Eleven mozi
perget utóéleteket, s mikor
a harmadikra, negyedikre, a
tizedikre gondolok, álmodott
versekre (szellemekre, kiket oly
gyanakodva vizsgálok, mint korom):
feltámadása kezd átzsongani
ezer halottnak, nem-tudom-minek,
ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk
(de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak
gyanánt, melyeket áram alakít
érzékelhető hanggá, ő maga
tovább szűli szerveinkben magát):
mondom, élő zene motoz körűl,
látható zene, hangkép, valami
párlat, mely van is, nincs is, valami
oltóanyaga s élősdije a
képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a
kapcsolata! Az bűvöl, a viszony,
nem a tűnt tény: az első lobbanást
az veti mindig, s ha van rá időnk,
éppoly gyönyört ad, mint amilyet az
élet maga: lélegzetem eláll,
úgy hallgatózom befelé, szemem
kettőzi látását, s köldökzsinór
köt, vissza, egy más világba, amely
érzékelés nélkül érzékien
hozza a mámort, mit alig merünk
hinni: az emlékezet ihletét.
Ez a mámor, az emlékezeté
(melyet szüntelen táplál a jelen),
ez a termő és megtartó zene
(zenének mondom, oly anyagtalan,
megfoghatatlan), ez a révület
negyvennyolc éve kelt és altat és
csupa látomás, csupa suttogás:
ez az én élt versem! és, óh, milyen
bőven van, akár tízszer tízre is
futná naponta! Csak kedv kell, s idő
s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy
zsongásból a külön dallamokat.
Ez itt önmagán tűnődött, saját
működését fogta szavakba: ezt
küldöm jövendő társai elé,
én, a hangszere, s örülök neki,
mert, bár panaszkodik, íme, remél,
sőt dicsekszik, gazdája kincseit
emlegetve, aki nem oly erős
(s nem oly ópiumszívó), hogy maga-
magának elég maradjon, hanem
mihelyt nyomorúlt külső élete
engedi, már zendíti dalait.

 

 

 

A Holdhoz

Nini! Csak bámulok. Te vagy,
 
nyáréji Hold?
Évek óta nem láttalak,
elfelejtettem arcodat
 
s a halk mosolyt,
mely ma is oly nőiesen
tündöklik ezüst képeden.
Régi barátnőm vagy nekem,
 
tér léghajósa, Hold!
Az éj meztelenségedet
 
csodálni gyűl,
érzem mennyei életed,
s már éppúgy, ahogy tégedet,
 
ringat az űr.
Nagy darab kő csak? Meglehet;
de ma megfogtad szivemet:
bármi, Te vagy legközelebb
 
az Égiek közűl.

 

 

 

Ember voltam

Mint az égbolt, tágúl a pillám,
 
ha lecsukom:
fent s lent szállok, egyszerre minden
 
csillagokon;
feledés mos, emel magamból
 
s túl magamon.
Ember voltam. Csukom a pillám,
 
és úgy hagyom.

 

 

 

Versírás

Őrületnek, tudománynak
édes ikre, mély varázslat,
 
érzékek zenész
bölcse, s képnek, indulatnak,
amit csak sejt szív, amit csak
 
álmodik az ész,
gyönyöröm, te, sűrűbb élet,
Igazság vagy, óh, Költészet,
 
te, komoly s egész,
csoda, fenség, diadalmi:
miért van hát benned annyi
 
gyerekeskedés?

 

 

 

Búcsú

Ami nagyot csak láttam, ami szépet,
mind megkivántam, legyen az enyém.
Gyűltek, áradtak agyamba a képek:
mindenre vágytam, s igy lettem szegény.
Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved,
vele csikorgott minden idegem.
Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett,
de már tudom, erőm csak türelem.
Mint szép hetéra, vonzott az igazság,
elhagytam érte az érdekemet,
ez az én bünöm! s a bizonytalanság,
mely embertelen hitből született!
Ezért lettem magányos, tehetetlen,
tehetetlenebb, mint egy nyomorék,
de noha már járok, s vagyok kegyetlen,
és élem a földiek életét:
becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már
nincs dolgom. Látszat, ami ideköt:
kísértet vagyok a barátaimnál,
a csillagok közé menekülök.

 

 

 

A rossz szerető

Egész testem őt nézte; az egésszel
őt hallottam s izleltem; mielőtt
indultam, már elértem, s őt, csak őt
éreztem a világból: a kivétel
lett a szabály, a parancs, lebegőbb,
mint az álom, szárnyalóbb, mint az éther:
kincs, legfőbb szentség, melyet soha kétely
ki nem kezd s szív csak áldhat. Nem a nőt
láttam már benne, de Azt, aki Minden,
Az volt, nem ő, a Szép, a Hihetetlen;
mégis, ahogy halkult a napi lét,
intő hiányként egyre hangosabban
szólt rám a tűnt gyáva, emberi dallam:
Mi lesz ebből, milyen új szörnyűség?!

 

 

 

Varázskör

Élők, ti, itt-ott, sokfelé, barátok,
s nők, édesek, közeli-távoli
ismerősök, engem most valami
nagy sóvárgás fogott el: mit csináltok,
jó embereim, mit, ebben a halk
pillanatban, amikor semmi nem fáj
s derűl, eső után, a végtelen táj,
s szeliden zsong a Balaton, a part,
ahonnan hívlak? Te innen, te onnan,
jöttök, mind, lepkék, szivben, gondolatban,
árnyhad, mely már akkor is elriad,
ha nagyon hiszek benne! Látomások,
húnyt szem népe, suhogó muzsikátok
száz hazába kapcsolja álmomat.

 

 

 

Rabság

Szétszállni, mint a gondolat!
Egyre jobban szorít a régi
rabság: mindig egy testben élni,
egy tér, szám, idő, egy anyag?
Tele a lét csodákkal: itt, ott,
mindenütt hív valami: nem
nyugszik: atlanti vizeken
kél a Nap, mely most ép lesiklott
Badacsony mögé! Agyam ég,
világít, szétszed s összerak:
játszik! De igazán szabad
akkor lehetnék csak, ha minden
Volt, Van s Lesz bennem zajlanék.
Boldogtalan, aki nem isten!

 

 

 

Megnyugvás

Hát az borzasztó volt, az a kutya
az erdőben, az a koszlott, szegény
kis test: zöld legyek jártak és serényen
bogarak rajta-benne; s mikor a
botommal megbökdöstem, micsoda
riadalom futott szét! a kemény
bőr hogy kopogott! s hogy nézett felém
sötét lyuk-szeme s fehér vicsora:
szinte mosolygott! A bokor alatt,
ahol kimúlt, külső mocskát a nap
felitta már, s elmosta az eső.
Virágok nézték; s éjjel csillagok.
Most meg én. És egyszerre valahogy
megnyugodtam. Néztem. Én voltam ő.

 

 

 

Hátha

Jaj, a kín, hogy nincs pénz és enni kell!
Jaj, ez a gyors, kimerült szívverés!
Jaj, a leplezés, kétségbeesés!
Jaj, a sok, amit nem is mondok el!
Jaj, hogy már csak szent szellemem, amely
érintetlen, tartja bennem a lelket,
a tűrő és kiváncsi: az emelget
s biztat, hullát, hogy keljek ujra fel,
keljek, siromból, mindig! „Pofa be!” –
bőg rám a nap, és: „Nincs önérzete!”, –
aki segít, s a világ: „Hazudik!”…
Embertelen, mi van még, s mennyi, hátra
belőled, élet?… Végeznék… De hátha
tudok még… még… csinálni valamit!

 

 

 

Mégis isteni?

Hogy gyűlhet beléd, Lélek, annyi? Úgy
túltömött a fájdalom és a ma,
mint bombát saját fojtó anyaga;
s mégis ezer ablak és ezer út
központja vagy: romok és háborúk
felett úgy lüktet szét és össze a
világ benned, hogy a kék Adria
nem más neked, mint az a szörnyü zug,
melybe tegnap a foglár Sors vetett.
Hogy zsúfolhatnak sebek és kövek
s birodalmak, álmok, évezredek?
Ijedten nézek magamba: beléd:
mégis hős vagy? Nem-földi származék?
Mégis isteni, mint az örök Ég?

 

 

 

Az eredmény

Hát – éltem! Eredménye? Ötven év
(egy hijján). Folyton csak dolgoztam érte.
Pénzzé változtam. Háziúr zsebébe
folytam, lakbérnek. Család kenyerét
vetettem; és magam voltam a rét,
melyről elindult s tányérunkra érve
pecsenye lett a borjú. Ujjam égve
világított, tíz gyertya; és ha gép,
ha gyár kellett, szivem hajtotta… Hej,
de nyafogtam sorsomon, de sokat,
hogy nincs értelme, s hogy tönkremegyek!
Most meg, vénülő szememmel, amely
annak is örűl, ha kisüt a nap,
áldom az értelmetlen életet.

 

 

 

Körszivárvány

Meglepetés?… Figyelj csak! – Repülőgép
vitt, négyezer fölött. Balról a nap
lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak
piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép
ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb
s feljebb törő; de míg föl, azalatt
most lefelé is nőtt az alkonyat
ellenében gyűrűvé görbülő kép:
előttem született meg parazsas
pompájában az első körszivárvány,
amit emberszem látott!… A magas
nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány
ily teljes volt… Ma eszembe jutott,
s hogy elmondtam, egész boldog vagyok!

 

 

 

Fent és lent

Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent!
Rakd föl leperzselt szárnyad ujra, hogy
indulhass ezredszer is; furakodj
számtani formulákba; barátot, ellent,
hit s gép sugalmát egyesítve (mind szent!)
őrjöngd át a végtelent, a Napot,
s használd, ha kell, mint fűtőanyagot,
a legvégső tömörítést, az Istent.
Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent!
Be gyönyörű messziről lila-zöld
tájaival, s be múló, ez a Föld!
Tér, hő, mozgás, billió csoda rettent:
képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent,
s mindegy lesz, élsz-e, s ott fent-e vagy itt lent.

 

 

 

Nézz föl: a Nap!

Nézz föl s imádkozz: ott fent az a Nagy
szétrombolja magát, csakhogy te élj!
Lődd be gépeid szemét lángfehér
őrületébe: őrűlt sugarak
villámszárnyain tolong az Anyag
benne s robban belőle, annyi s úgy,
hogy értelmét s tetteit nyomorúlt
agyad értő képletbe sose, csak
áhitatba és rémületbe, vagy
abba foghatja, hogy tiltakozik,
sőt, hogy nem is észleli. Tényeid
mindenképp változtathatatlanok
s tőle függenek – nézz rá, és imádd,
épp, mert tudod, hogy nincs igénye rád!

 

 

 

Ostromzár alatt

Mondják, sárkányok futnak rajtad át
s nem is tudsz róluk, kígyók, sugarak,
kik egekből egekbe ugranak,
mindenségjáró villámkatonák,
rémálmoknál rémítőbb fénycsodák,
s hogy, bár nincsenek rá érzékeid,
benned kicsiben ugyanaz folyik,
ugyanaz a háború: a Világ
óriás-törpe véletlene vagy,
s azt, amin kívűl nincs számodra hely,
Föld-hazádat tűz s csillagközi fagy
folyton úgy ostromolja, szörny erő,
ahogy a regék hajnala előtt
rohamozta, s Miltonban, Lucifer.

 

 

 

Asztronauták

Meglesz! Megvan!… Ahogy én Blériot-t,
ugy nézik majd fiaink, s követik,
már ők, azokat, kik, álmodva, míg
magát öli az ember, űrhajót
építenek, most még papiron…: ott
érkeznek vissza, ellipsziseik
bolygóiként, s látom, törik a híg
vonzás érc-rácsát, égi utasok,
ott zuhannak, fenségesebb magányban
(és sivárabban, mint amilyet álom
s ész sejtetni bír) az éteren át:
a szép Vénuszról jönnek, s ágyuik
néma mennydörgésében hirdetik,
hogy feltárták Csillag-Amerikát.

 

 

 

Ember panasza

Mit érek vele, hogy nyomom marad?
Én maradjak meg! Az emlék? a szellem?
Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben!
Létemet féltem, nem lábnyomomat,
létemet, a központot, a tudat
telíthetetlen tárát: a kegyetlen
romlás uton van, s melyet ünnepeltem,
velem butúl semmivé az anyag.
Mit érek vele, hogy nyomom marad?
Mit az őslény, hogy tudunk róla? Láttam
a halott Babitsot a hullaházban,
s az elég volt! Siratom magamat,
s a füvet. Egyén, mulandó vagyok.
Vessetek meg, óh Halhatatlanok!

 

 

 

Correggio Lédája előtt

Mi, barátom, soha! Nőt férfi, férfit
csak nő ismer meg; s csak így; noha még
a desztilláló gyönyör sem elég
titkaik kiszűrni, a lényegéit:
a szent állatot! Nőben kielégít
nem egyszer egyéb, ész, testvériség,
becsület, modor, nemesség, derék
teljesítmény, s a szépség maga: éppígy
belőled is elég lehetne a
lélek és szellem ennyi kincse (vagy
akár egy rész), hogy mindent vagy sokat
jelents, s ime, megmaradsz idegennek,
mert nem tudom, s nem vágyom tudni: ha
Hattyú volnál, mit kapna Léda benned?

 

 

 

A forzicia éneke

Sziromrügye kénsárga csőrét
naponta tolta mind előrébb,
kérge alól repesve tolta
– ki! ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig-zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva ugy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körűl az ágait, belepték
s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak,
lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég,
a forzicia arany énekét.

 

 

 

Ficseri-füsti

Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
 
mi csalt ide, tavalyi
 
tanyádra, ficseri,
villafarkú, dalröpke vándor,
a nagy vizek és hegyek felett
Magyarországra Afrikából:
micsoda hűség, mily szeretet?
„Mit, mit?” – csicseregsz, ha kérdelek; – „Itt, itt!” –
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.
„Mit vitt?” – a társad kérdi; de: – „Csitt, csitt!” –
inted le, ahogy megint berepülsz.
 
Nem értelek, isteni
 
vendég, te ficseri,
csak nézem, hogy körözöl elegánsan
s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:
áldás lakik a fehérfalu házban,
ficseri-füsti, ahol te laksz.
Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske,
te, szép, te, citeraénekű:
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.
 
„Csitt, csitt!” – keserű
 
szavad is gyönyörű:
ha csak villansz, önzőn felejtem
nyomorod, nyílgyors, légi vadász,
s – „Vigy, vigy!” – hintázom a végtelenben
kék szárnyadon, elragadtatás.
Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok
urak az arany gömb alatt,
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok
(világnagy csókban a gondolat);
 
ég hangos halai,
 
fecsegtek, ficseri:
a mindenség öröme tolong a
táncotokban, az életetek –
nem is figyeltek rá, hogy a konyha
álmát a mennybe kötitek.
Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
három-négy éve láttalak,
s most ujra jössz, elegánsan evezve:
unokád? a fiad? férjed? te magad?
 
Bárki vagy, Dalteli,
 
jó látni, hallani,
hogy itt vagytok, áldó igézet,
nyarunkat telezengeni
hű fiai a szenvedésnek,
barátaim, – és győztesei!

 

 

 

Be másképp!

Be másképp, be másképp,
be másképp nézem a lányokat,
be másképp az éhes csibészt és
a kizsarolt állatokat,
be másképp a fűben-akácban
úszó fehér-zöld nedveket,
be másképp a Nap bölcs futását
s a buta levéltetveket,

(és itt, prózában közbeszólva, egyáltalán mindent a földön, erőt, hitet, szépséget, Európát és Jupitert, a naponta-világjáró hajnalt és alkonyt, a lepkét és a lajhárt, a világító tengeri meduzákat és a soselátott cethalat, de még azokat a benzinbűz teherautókat is, melyek percenkint kilométernyi utat képesek megfertőzni az ibolyaszagú tavaszban,) –

be másképp, be másképp,
be másképp nézem, jaj nekem,
ötven után, kisemmizetten,
hökkenten és reménytelen,
be szontyolodva nézem őket
s mindent a tündér ég alatt,
mióta rossz szivem irígyli
szivüket, a motorukat!

 

 

 

Májusi orgonaszag

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyült a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kisértet,
a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek uj erőt és
csendűlni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágúlva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen im ujra végig-
borzongta az élet gyönyörét…
Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkűl – így fenyeget –
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

 

 

 

Eső –?

Eső…? Ugylátszik, az… A nap
szélesen mosolyog az égen.
Valami kopog, de csak éppen
bizsergeti kalapomat.
Egy rendbontó felhő haragszik,
parányi felhő, s ime, már
millió kis ezüst bogár
fut a köveken, fut, tolakszik,
furakszik, mászik a homok
laza husában, gyöngyözönként,
amit a fény pezsgése önt szét,
s mind oly fürgén ireg-forog,
ugy búvik ezer láthatatlan
kis résbe, vagy ugy párolog,
hogy ahonnan jött, máris ott
repül, fent az égben, a napban, –
ott meg, mire a felleget
nézem ujra, nyomát se lelni:
varázslat: nem mutatja semmi,
hol volt, ha volt, és hova lett.

 

 

 

Falusi hangverseny

 
Háp! Háp! Háp!
Jönnek a Kacsák!
Hű, de éhes, hű, de szomjas
ez a társaság!
 
Bú! Bú! Bú!
Boci szomorú!
De hogy feszít tyúkjai közt
a Kukurikú!
 
Röf! Röf! Röf!
Orra sárba döf:
sonka-lábán Kucu néni
fürödni döcög.
 
Gá! Gá! Gá!
Szalad világgá
Liba mama, ha a Csacsi
rábőg, hogy: I-á!
 
Rút! Rút! Rút!
Föl is, le is út:
mérges Pulyka, te szereted
csak a háborút.
 
Bú! Röf! Háp!
Sípok, trombiták:
víg zenével így köszönt e
díszes társaság.

 

 

 

Vakáció előtt

Drága jó iskola,
iskola udvara,
 
iskolapad,
hurrá, ma sok gyerek
 
öröme nagy!
Kifele rajzik a
 
siserahad,
csak az fáj egy kicsit,
hogy te most szüretig
 
árva vagy.
Volt lecke rengeteg
s játszottunk eleget.
Szurkoltunk is? Lehet,
 
de üsse kő:
ami rossz, elszaladt,
ami jó, megmarad,
tótágast, gyerekek,
száz cigánykereket, –
 
ma az a fő,
hogy itt van a, itt van a
 
nagy szünidő!
Meg a bizonyítvány!
 
Hurrá, hahó:
három jelest mond,
 
a többi jó!
Leckénk ezután
a nyár meg az erdő,
 
a hegy meg a tó.
Hurrá: a tanító
néni, a bácsi
 
puszilnivaló,
hisz ő maga mondja,
 
hogy:
áci, káci, akáci,
nála is jobb a vakáci-
 
ó-ó-ó!
Szervusz hát, iskola,
iskola udvara,
 
könyv, lecke, pad –
visszajön ősszel
új szeretettel
 
a siserahad!
*
Igy beszélt Valaki,
Zsuzsika vagy Laci,
nagyokat nevetett
és bukfencet vetett,
hahaha, hehehe,
 
hi,
a szája be nem állt,
hirtelen szalutált:
 
– „Anyuka hí!” –
és azzal elszaladt,
úgy szaladt, mintha csak
ni, ni,
ni,
bodzapuska
lőtte volna
ki.

 

 

 

Országos eső

Selyemfonálként
 
lengedező
millió lábán
 
megjött az eső.
A tenger küldte
 
vagy Afrika,
libbent az Alpok
 
csúcsaira,
de, mert ott fázott
 
s reszketett,
hamar a Dunáig
 
ereszkedett
és látni akarva
 
a magyar hazát,
mérföldeseket
 
lépett, tovább.
S éjfélkor a Nyurga
 
Lengedező
befutott Budapestre:
 
a nyári eső!
Most is felettünk
 
ácsorog,
de egész a Tiszáig
 
szétcsorog:
szapora, szapora
 
tánca mezőn,
kopog a, suhog a
 
háztetőn,
halakra kopog a
 
Balatonon,
ugy dobol, ahogy az
 
ablakomon:
mindenütt suhog
 
és pereg
a cérnavékony
 
permeteg.
Mindenütt pereg
 
és suhog
s kortyolják füvek,
 
állatok,
a piros szamóca
 
s az őzikék,
s ezüst pocsolyákból
 
a veréb,
és mind, a ribizli,
 
az almafa,
a búza, a krumpli,
 
a kukorica,
s a margaréta,
 
a szarkaláb
meg a csingilingi
 
harangvirág
és mind, ami csak van,
 
a paradicsom,
és ráadásul az
 
ezernyi gyom,
a sok szegény gyom,
 
a szép, szigorú
szamártövis meg az
 
utilapu.
Millió nyurgán
 
lengedező
lábán igy jár-kel az
 
Országos Eső.
De ha majd teleszívta
 
magát a mező,
lengén tovább megy a
 
Lengedező:
átlép a határokon,
 
új hegyeken
s Erdély vagy a Tátra
 
fölött terem
és szapora, szapora
 
tánca mezőn
dobol, és suhog ott is
 
a háztetőn.
Vagy gondol egyet
 
a könnyü legény
s kezd fölfele mászni
 
ezer kötelén,
millió cérna-
 
fonalán, föl, oda,
hol mindig aranylik
 
a Nap sugara:
felhő-szigetéről
 
egy darabig
lóbálja tűnő
 
lábait,
de, mint azok, ő is
 
párolog, és
fejest fölugorva
 
hipp-hopp, belevész
abba a roppant
 
lenge-kék
fény-óceánba,
 
aminek neve Ég.

 

 

 

Vadliba

Vivivi-lululu! – Nincs hiba:
fürdik a hajnali vadliba.
 
Háza nád és
 
fészke sás,
 
hangja könnyű
 
csivogás;
 
ha rádörrent
 
a vadász,
 
akkor se megy
 
világgá,
 
csak kiált, hogy:
 
Gigágá!
S repül a rétre, zöld lagziba,
s ott legel estig a vadliba.
Vivivi-lululu! – mondja, ha
hazahúz este a vadliba.
 
Várja tó és
 
várja sás,
 
van még nyári
 
napja száz;
 
elhibázta
 
a vadász,
 
nem kell menni
 
világgá,
 
nem kiált, hogy:
 
Gigágá!
Vivivi-lululu! – Nincs hiba:
hajnalig alszik a vadliba.

 

 

 

Ujévi katica

Hegyi házamból, vérpiros, kis
remény, tavasz s nyár bogara,
fedeles szárnyad emelintve
vágyad már ki, szabadba vinne,
 
réglátott katica?
Vadkan csörtet a havas erdőn
s varjaival károg a tél.
Bent víz vár, méz, lekvár, – ajándék:
hétszer-hét nap kell, vagy talán még
 
több is, hogy kint megélj!
Túlkorai fény csalt elő: jobb,
ha még ablakomban maradsz.
Az uj évnek vagy hírhozója,
mint a kéményseprő, a gomba
 
s a szerencsemalac, –
ne menj hát halni, pici Hétpötty!
Volna csak itt, példádon át
szemeimmel hátra s előre
a hét pecséttel zárt jövőbe
 
látna ma a világ!

 

 

 

Vereség után

 

I.

Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség?
De kik ellen! S hányszor!… A diadalát
már-már jelképnek hitte a nemrég
hadvert nép (s vele tán a világ).
A remény mint nagy zene csattogott-szállt,
kápráztak csoda-ütközetek:
jóvátétel arany lobogóját
hallotta-látta a rádión át
oromra repülni a mámoros ország
és Bernben a küzdő Tizenegy.
Mert bármi volt is egyéni sorsa,
sodorta a lelket a köz-ragály:
tizből kilenc millió szorongva
leste, sziv, hogy száll, hova száll
a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse
lidérce, de, Villám, maga akart;
s hitetlen is könny gyűlt a szemembe,
valahányszor, egy-egy uj győzelemre,
jutalmúl, imánkkal kérte a Messze,
hogy: „Isten, áldd meg a magyart!”
Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem
(bennünk); akárcsak a pálya, amely
mint tenger, az emberi végtelenben
hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj:
ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj!
Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!…
– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? –
gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl;
– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,
ezt ird meg: tenekedvaló!
 

II.

Tüntél, eltüntél, Győzelem,
 
egy perc alatt!
De szivem, bent, hallotta még
 
sóhajodat,
hallotta, mint, néha, halott
 
kedvesemet,
és mintha én volnék a Nép
 
s a Tizenegy.
S tört sóhajod azt sugta, hogy:
 
– „Ami neked
tőlem járt, az a korona
 
most elveszett.”
Azt sugta: – „Te voltál s te vagy
 
a legkülönb,
s énnélkülem kevés a sok,
 
ami köszönt.
De itt már néném mérlegel,
 
a kész Siker:
istennő ő is, – ne gyülöld,
 
akit emel!
Ő máshoz állt, s én itthagyom
 
ünnepetek,
csak bölcs húgom, a Jóremény
 
marad veled…”
Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez
 
a vereség!…”
Elszálltál… Néma Délkörök
 
borúltak eléd…
Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy:
 
– „Ha volt hiba…”
És kint már dördűlt a Siker
 
nagy himnusza.
 

III.

Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. –
 
Antik erények s Pindarosz
szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet:
 
az a még csak szentségtörő
themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt
 
(s háborút nézni se mohóbb)
látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh,
 
müvészet s tudomány soha.
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
 
villámgömbjében tört ki az
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
 
Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép!
 
de eredmény, és a miénk!
Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,
 
hajnal volt az, feltámadás,
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –
 
sok tört vágy kapott uj hitet,
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet
 
s hangos igent sok néma nem:
óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót
 
agyunk a népek versenyén! –
Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest.
 
Soha ne felejtsd, vert Magyar:
nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első,
 
ha nem áltatod magadat!
Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren,
 
az olimpiász mezein
küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt
 
(ki később úgy föléd kerűlt)
s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak,
 
az tett volt, hősi, igazi!
Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug
 
mennykövekkel, mint sulykoló
förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint
 
trombita, szürte-fúrta át
rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló
 
törvénye, szállt, s fölényesen
szabta ki, törte reá száguldó akaratát a
 
nyiló terekre… Gyönyörű
tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány:
 
hireire lábujjamig
borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő
 
debreceni tisztásain,
s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál
 
eszembe juttat a tünő
alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre,
 
a meteorszikrás, kakuk-
fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy
 
láthassam az igért csodát,
Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában
 
öt világrészen átüget.
 

(Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.)

 

 

 

A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik,
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab
roncsok együtt emelik hátukat,
torz teknősbékák, a vízzel, amely
szabályosan lüktetve futja el
mohos lapjukat, aztán lecsorog
s fél vagy negyed ütemkésés konok
játékával kontrázgatja saját
lélegzetének nyugodt ritmusát.
Nyíló recék kereszthálózata
borzong egymáson át ide-oda,
s lent, a napsütött fenékhomokon,
hol halak húznak, lehelletfinom
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el
a fénytörés színörvényeivel,
mert máris uj hullám nő és üveg-
húsa alatt a torz terméskövek
megint dagadnak-fogynak: tizenöt
másodperc telt el, s két hullám között,
mely jött s elomlott, most megint csorog
a sok kis csurgó, fecseg és locsog,
s megint árnyat húz a fenékre a
felszín futó recehálózata, –
s mindez folyton így ismétli magát,
így, e játék, az örökléten át,
így, e léhaság, s túlél minket is
és túléli ellenségünket is,
túl, ez a semmi, ez a tünde kép,
túl a királyok, hősök és a nép
minden jövőjét: jelentéktelen,
mégis másod, rettentő Végtelen!

 

 

 

Kisörsi nádas

A nád dala! Nem tudok úszni, hát
azt élveztem, a sárga-zöld bozótba,
a zizegő hajlongásba huzódva,
mely csupa fény meg árny volt, csupa rács,
a kékgyűrűs víz nyurga őrhadát,
csónakomból, az érzékeny vadont s a
bujdosó szelet, amely telezsongta
ijedős rejtekem. Legszebb a nád,
a muzsikus náderdő: milyen élet
hogy izgúl benne: a kiváncsi lélek
lábujjhegyen áll, s figyel, és remél!
Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge
idegszál leskel folyton, és beszél
haza benned, és néz a végtelenbe.

 

 

 

Julius csatája

Itt a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög.
Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom,
az őrült julius! Mézsűrűn-vastagon
folyik fény s levegő, s minthogyha belefőzött
kertek – málna, barack – fűszereznék, gyümölcsök,
párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom,
bundaként nyalogat minden kis fuvalom,
lebegő bundaként a bársonynyelvü gőzök.
De most szent ez a tűz, e pokol, sűrit, érlel.
Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán:
most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel!
Az ősz már a csata eredménye. Sovány,
vagy dús? –: most dől el, itt, az izzadó határban,
s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában.

 

 

 

Nájlon és celofán

A nők, mintha folyékony üveget
teritettek volna magukra, szinte
húzzák a szemet tündérköpenyükre:
ruhában is majdnem meztelenek;
s mialatt a nyári eső pereg
s harmatszikrákkal tündöklik az este,
a város: mintha glóriát viselne
mind, oly szép, oly tudatos, ugy lebeg,
oly kihívó… minthogyha glóriát
az egész testén… Vízalatti álom
imbolyog, mikor egy-egy pászma fény
átsüt árnyukon… Költő és diák
ámúl rajtuk, nájlonon, celofánon,
és höhő! – röhög a henteslegény.

 

 

 

Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.
Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
az öröktünde régiség.
Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,
bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassu csillagok
(száz egybezárt-nyilt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.
Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémitett,
hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:
társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.
Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet
hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, –
szivemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.

 

 

 

Ébredés

Hogy szúnyogok után az első légy csipett,
fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény
a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény
szivem hogy vert: talán az éji rémeket
rettegte reggel is, a lelkiismeret
lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén
töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény;
majd, hogy földi sor a részleges becsület.
Részleges becsület? Nevettem magamon,
négytől hatig csupa önvád. Szakállamon
éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem,
jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh,
s frissen és boldogan harsant az ég felé
a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem.

 

 

 

Valóság

Be szép voltál, s dicső! Úgy léptem partjaidra,
mint aki, mert látott, már meg is hóditott:
úgy éreztem, király, a legnagyobb, vagyok,
érzékeimen át a világ ura: mintha
bennem ébredne csak, s általam alakítva,
igazi létre a mindenség: anyagod
növelt, mint téged én, s nők, tájak, csillagok
háreme lett agyam, e táguló kalitka.
Birtokba vettelek? Vettelek volna százszor
ugyanabban, akkor is futsz most, víz a szitából,
Valóság: párologsz, ahogy belőled én!
Old mindent az idő, lazít; s ahogy öregszem,
húnyó gondolatom úgy látja, hogy a testem,
– jaj nekem! – még az is… már az sem az enyém!

 

 

 

Nemsoká

Nincs semmim. Nyugalom? Egészség? Fiatalság?
Hit, pénz, jókedv? Ma az ingyen ég is borús.
Hányódom vackomon, ördögök vasa nyúz.
Rossz napomon rosszabb tegnapok kínja sajg át,
s szörnyebb holnapoké. Szememet kikaparnák
károgó gondjaim, ha erőm volna bús
redőnyét egy kicsit felhúzni; s jaj, a hús,
a testem: de öreg! A kutyaisten anyját
szidhatnám: szidnám is, ha segítene némely
kacskaringós szitok: de nem segít; vad émely
fortyog bennem: fene e koldus életet!
S nincs semmi! Csak a szív millió rühe mardos.
Nincs semmi!… És mi ez a sok „nincs semmi” ahhoz
képest, hogy nemsoká én magam se leszek?!

 

 

 

Őszi meggyfa

Tar fa, te, szegény, sovány, fekete,
szomszéd telkünk zörgő kisértete,
tűnt erő s szépség roncs emléke, te,
fekete vacogás a fekete
esőben, magad bitója, te, fa,
rab dermedtség, te, görcs és tétova
ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa
fekete rángás, te, fekete fa:
láttalak én, virágban! Zöld bozontod
partjai közt mámor özöne zsongott,
fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár,
s tudom, ifjú leszel még, az leszel,
s ha megint jön, egyszerre tizezer
vérpiros ajkad csókolja a nyár.

 

 

 

Egy igali ól előtt

Disznó, te disznó,
fürdeted
a sárban az almát, –
ugy eszed?
Disznó, te dagadt
förtelem,
no, emeld a fejed,
föl, esztelen
mocsok, te, dög, te,
nézz reám,
(hadd émelyítsen
földi hazám),
csámcsogva, úgy ni,
míg lefelé
csurog a szádból
a fekete lé,
hadd nézzelek:
nem undorodom,
sőt ezt a karéjt is
eléd dobom…
Disznó, te, rengő
förtelem,
mi büntetés ül
a fejeden?
Mint annyi nehéz sors,
végzed komolyan,
jókedvüen és
alázatosan,
háj-rengeteg, te,
bűzlő-röfögő,
sár-rengeteg, te,
szuszogó-böfögő,
a legrondábbat,
a legundokabb-
öklendtetőbb-
gyalázatosabb
munkát, amire
valakit valaha
itélt a teremtés
szellem-nagyura,
holott, barom-test,
baromi agy,
te is a megváltás
eszköze vagy?
Disznó, szegény,
szintén vezekelsz?
Kárhozatodért
érdekelsz!
Akárcsak a költők,
felhők s a virág,
a világot szűröd
magadon át
és lesz belőled
szép sonka, jó,
szalonna, fehér,
akár a hó,
s boldog szerelem,
erő, üdeség,
tündéri leánytest
és májusi ég:
ez vált ki, sátán
fattya, az ólból,
ez, mennyei lélek,
a szörny pokolból?…
Disznó, hiába
intelek?
Te csak tovább
hengergeted
piszkodban az almát, –
úgy eszed?

 

 

 

Januáréji olvadás

Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz;
nekem most szép a hó: siratja,
 
hogy vége lesz.
Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát;
ezüstkék párákon arany Hold
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás, a
 
tavasz elé!

 

 

 

Három szonett a téli Hévízről

I.
A tó, reggel
Hogy füstöl a csúzölő csodató
sárkánytúrta büdössár-krátere
a téli fák közt! Hogy száll ég fele
a kék víz, a bolond víz! Mintha hó
pelyhezne, fölfelé; vagy illanó
ingét tündérraj vetné szakadatlan
(bujkálva persze, mert máris amott van,
mikor szinte itt látod villanó
habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog
lassan s puhán a fehér pára! Hogy
böfög s foszlik végtelenbe a táj!
Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a
nyarat vartyogja kollégám, a béka;
s a parton még vacog a február.
II.
Kádfürdő
A kádi víz nem tündér szerető,
tzirógat bár, jóféle ápoló tsak;
hát még a kenet, mit kintről a tónak
fő-titkú (s még szerintem se merő
pokolsárkány-ganéjból eredő)
sarából tsúzra száz éve pakolgat
s delejsugárnak-minek mond maholnap
a tudományos, modern feredő!
E víz, mondom, nem tündér, nem bohó;
vén tsap okádja, véneknek való.
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink,
jővén, sava dítséretes fokát;
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
III.
A tó, éjszaka
A téli szélcsönd holdkék s árnypuha
egébe a derengő tó fölött
fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd,
függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a
jéghideg magasságba, ahova
úgy vonja a habkönnyű, fénytömött
kúpokat, a gőzdíszletek örök
fenyőit a csillagos éjszaka.
Csak ez mozog a tájban, ez, a tó
fölött ez a fölfelé lobogó
habzás, ez a hófehér szárnyalás:
ezt nézem, órák óta, s nem tudom,
mit akar, mért vonz ez a monoton
s lázas-öngyilkos elragadtatás.

 

 

 

Valami szép

Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.
Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.
Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;
de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámúlt, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.

 

 

 

Jég

Van fájdalom, oly hideg, mint a jég.
Ugye, perzselte már kezedet a
kilincs fagya? A lélek iszonya
gránitként hűl ránk, belénk, pánt vagy ék:
préseli a kín robbanó dühét,
s ahogy, bár hő, roppant sulya alatt
dermedve feszűl a lángtestü Nap,
dermed ő is, s a szoritása ég.
Vers lehet olyan hideg, mint a jég,
mint a jeges Hold: láttad ma, ahogy
a februári éjben ragyogott?
Gyönyörű volt! Tükörhalk énekét
hallgattam, s az űr csillagfény-neszét…
Szivem is csillag. Éget. Mint a jég.

 

 

 

Minusz 20 Pál-fordulásakor

Förtelmes hideg! Fagyruhát húz
rám ez az északi világ.
Rémült kígyók bujnak belém a
torkomon, orrlyukamon át.
Méternyire csap ember-állat
gőze, bűze, lehellete.
Vad jégcsapjait az eresz mint
agyarakat lógatja le.
Az imént csontkemény sírok közt
jártam… A havas temető
fái közt szinte medve lettem,
Pál-napi, fázó, éhező…
Volnék néger egy jó szobában!
Vas-néger, fénylő, fekete:
déli bendőm brikettek izzó
narancsával tömném tele!

 

 

 

Téli fasor

Minusz tíz: a fül csíp. Minusz húsz:
orrlyukamban a szőr zizeg…
Mogorva szörnyekként szorongunk
a villamosban, emberek:
be rútak vagyunk, be dagadtak,
hetek óta!… Az ablakon
nem látni ki a jégvirágtól;
pápaszemmel is félvakon
nézem, hogy tűnik utca és tér:
lámpák sárga füzérei
sejtetik, merre járhatunk, és
csak ahol le kell szállani,
csak ott veszem észre, hogyan száll
örvénylő pelyhekben a hó
s hogy a gyerekkori telekből
mégis maradt valami jó:
a szép színváltás a megenyhült
szürkület mocskában, mikor
belefehéredik az esti
égbe a fekete fasor.

 

 

 

Két pokol

Jégagyarú viharok,
bunkótalpas, fagydorongos,
bölénynyakú, vészkolompos
sarki kutyák, farkasok:
mik ezek a förgeteg
szőrösök az éjszakában?
Rám uszúlt s bőg valahány van
hókavarta szörnyeteg?
Kést! Husángot! Emberek, hé!
Elhal a szó. Soha többé
hajnal: nincs mit menteni!
Forgok, sírok, dőlök, omlok.
De szivemet, ezt a poklot,
semmi tél nem oltja ki.

 

 

 

Téli napfény

Mikor, még csak az ablakon át,
a kezemre idenyal,
felbámulok, rá, úgy emel, hív
a sugaraival;
januári, de máris oly jó,
oly érthetetlen,
mint gondolat nélkül a vágy
a szerelemben.
Mint gondolat nélkül a vágy,
forrón és testtelen
ömlik körül, úgy visz, cirógat,
és olyan esztelen:
rózsaszinben lobog a hús
belső feketesége
s hálám, mint tüköritta fény,
csap vissza az égbe.
Óh, minden hogy aranylik, árad
s mily csókba gyúl!
Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó!
S mennyire új!…
Dehogy új!… Csak jó! Csak jó! A legjobb!
az örök, a régi!…
Százezer éve napimádó,
aki érzi!

 

 

 

Sokízületi gyulladás

Szúró csizmáit, lángoló
keztyűit térdig, könyökig
rám húzta a fájdalom, és
kegyetlen dróthuzalait
csontjaimon átverve úgy
összevarrt, oly förtelmesen,
hogy izzó öltések alatt
üvölt most minden idegem.
Ezek az üvöltő jajok
ma az én csalogányaim
és pacsirtáim, ez a sok
égbetrillázó, buta kín,
ez a sok sajgó dagadás,
ez a sok áradt rém, ezek
a villámló térdek s bokák,
ezek a mennydörgő kezek,
ezek hasogatják agyam
és csak kínjaim tudata
emlékeztet még néha rá,
hogy ember voltam valaha.

 

 

 

Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”

 

 

 

Káprázat

1953–1956

 

 

 

 

Káprázat

 

1.

Káprázatok közt élek: teveled
rak körül ég-föld, becéz, rámborul
s keserü lelkem a te drága, uj
édességeddel édesiti meg;
mit öt érzék összehord, hizeleg
s csókol, mint az az öt delejes ujj,
mely tegnap az ujjaimhoz simult
s elhitette, amit nem hihetek.
Tested villamos tájaiban élek,
mintha már enyém volnál: mind igéret,
mint rég volt, amit ez a május ad;
ujjongó és tétlen várakozásban
ringok veled, mint egy nagy utazásban
s alig birom boldogságomat
 

2.

Csak tudnám, ki vagy, Káprázat! Veled
ölel a tavasz, becéz, rám borul
s keserü szivem a te drága, uj
édességeddel édesiti meg;
mit öt érzék összehord, hizeleg
s csókol, mint az az öt delejes ujj,
mely tegnap az ujjaimhoz simult
s elhitette, amit nem hihetek.
Rózsaként nyiló tájaidban élek,
napjaink a szirmai: mind igéret,
illatukkal ittas a földi lég.
Kéz a kézben, tenger várakozásban
szállunk együtt, világnagy utazásban:
rég benned már s még mindig csak feléd.

 

 

 

Két élő egy halotthoz

1.
Megvan a föld
Megvan a föld nélküled. Soha még
nem gondolt rád a tél se, a tavasz se;
egész léted agyunk álma, vagy az se:
fénye sápad, tüze lassan kiég.
Minden megvan nélküled. Gyökerét
szivedig ásva s fent virágba szökve
két rózsafa a napfénnyel köt össze,
s a józan ész megnyugszik: ez elég.
Mért vagy hát néha minden? Tegnap egy
nő, akiről tudnom kell, hogy szeret,
akarta, hogy benne érezzelek:
egymást öleltük, minket a sirod,
élet s halál hármunkon osztozott;
és sose voltunk még oly boldogok.
2.
Vendégünk voltál
Vendégünk voltál s mi a tieid,
testi vendégek lelki tulvilágban
(másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban,
mely a halálnak bontja rácsait
s mindannak, ami időben lakik,
saját magunknak; mert ahogy mi hárman
együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan
együtt, noha csak pillanatokig:
ez nem velem történt és nem veled
s nem azzal, kit, mint egykor tégedet,
ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett:
öröklétnek hozta az izeit
s a mindenségnek, az, hogy kicsit
vendégünk voltál s mi a tieid.

 

 

 

Örvény

Mint örvény, sziv az együtt, olyan édes,
ugy csábit és ugy ringat, zaklatott
éjek után és gyötrelmes napok
munkája közben és mikor a kétes
remény meghozza, oly jó a beszédes
kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”,
s „Szeretsz?”, „Szeretlek!”, s a halk mosolyok
s a kézfogás, a mindig többre éhes,
s az összebuvás, s aztán, ha lehet,
az első csók, s a többi, s a szivek
csöndje, melyben a hazaérkezett
lélek megpihen s mindig közelebb
simul, és végül az észre se vett
álom, mely ébren egymásba temet.

 

 

 

Mint gyerekek

Ugy szeretjük egymást, mint gyerekek,
gyáván és csaknem szüzien; riadt,
sőt borzadó gyerekek, akiket,
noha vigyáznak, gyors poklába kap,
amit idéznek, a lángforgatag;
ugy szeretjük egymást, mint gyerekek:
még angyalunk a lelkiismeret,
még véd, bár alkuszik, a büntudat.
De ismétlődik minden emberi.
Lobognak a lemondás sebei
s egymáshoz futunk, egymást oltani:
csak az együtt enyhit már, csak az együtt,
csak a végső, kivánt és rettegett üdv,
csak a csók, melyben magunkat feledjük.

 

 

 

A csókod

A csókod? Már egyetlen pihenés.
Évekig semmi; gyors seb azután;
nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
s hülni; fájó cél a remény mesés
kalandjaiban; a messzi Kevés,
mely mindent sürit; a fogoly magány
bilincstörése; végső tudomány,
mig hiszünk benne; hazaérkezés.
Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
ajkadon ismétlik szerelmemet,
titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
mintha sziveink percenkint egy-egy
öröklétet beszélgetnének át.

 

 

 

Réti alkony

Mondd, hogy: szép lesz! hogy ős jog! mennyei!
Ha könny rontja vágyad igaz varázsát,
bennem is rögtön ébred a halálvágy:
be örök a pokol, be emberi!
Oh, derüs önzés! Ur és szent, aki
mindig töretlen kapja üdve társát
s nem kötik szivek, mult, hit, pénz, barátság
s az élet egyéb tekintetei.
Fejed köré démutka-rácson át
réti alkony tüz hunyó glóriát;
csönd s illat a feketedő világ.
Jó a fiatalnak, hősnek, baromnak!
Mondd, hogy: végzet! Én meghalok maholnap.
Lelkedet ittam siri italomnak.

 

 

 

Ahogy lehet

„Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”,
kértelek egykor, még reménytelen
(vagy tán csak súgta a képzeletem) –
igy idézted az első jeleket
s a homályból árnyhalk kisértetek
ébredtek, álmok, félszavak, selyem-
puha derengés, vágy és félelem;
óh, e két szív mit meg nem őrizett!
„Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!”
Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület,
nyilt szó! Lassú s még édesebb a tett,
s máris kéri a rejtő éjszakát.
„Csak igy lehetett!”, sugja most a szád.
A többi ujra árny és némaság.

 

 

 

Késő

Késő: tudjuk, mit vesztenénk vele.
De csak rejtsd kebled hivó bimbaját!
Azt mondtad: onnan gyöngyözik tovább
bennetek a vágy első gyönyöre,
s igérted: elmondod majd, s hogy a te
agyad meg tudja… Óh, ruhádon át,
igy is süt és borzongat!… És mit ád,
mit még e láz, hogy ne haljak bele?!
Késő, de oly jó, oly gyönyörü ez!
Vergődsz, mint én: mig tiltasz, segitesz.
Igen és nem: minden rettenetes.
Nem miattunk az!… Óh, nyujtsd, még, nagyon,
ezt a nagy percet!… Ajkad ajkamon…
Lobog a halál: nem lesz irgalom.

 

 

 

Birák

Elhihetné, akire gondolok,
s az, akire te, hogy mit szenvedünk?
Igaz birái csak mi lehetünk
egymásnak, csak mi a törvény, a jog
és mind a tanuk, az egész titok,
s mind, ami lesz még vagy már tovatünt
s ami megvilágithatja a bünt,
mely készül csak és mégis ugy sajog.
Voltak legendák? Ma is él Izolda
és hü cinkosa: siettet az óra!
Szeressünk végre bününkbe nyugodva,
alázatosan; s ha majd elkövetjük,
mondjuk azt, mondjuk máris: Megfizettük!
Mentsük fel egymást és haljunk meg együtt.

 

 

 

Ma még

Egymástól messze ébren álmodunk.
Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid
kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…”
Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.”
Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt.
„Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt
szétleng; de az álomhang átsegit:
„… azonnal értesitlek.” Óh, megunt
kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre
emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”,
szólsz még utánam; s végül, csókpuhán:
„Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol
s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol.
Csak igy. De mi lesz a halál után?!

 

 

 

Nem irok rólad

Azt hiszik, tudják, mi az, és vihognak,
érezni gyávák, csak szellemesek,
fölény kell nekik és müélvezet,
szerelmükben a hiuság olvad.
Több lelke van az utolsó bohócnak,
zsigerükben csak érdek bizsereg,
guny s élc zörgeti ürességüket,
agy szemetei, szivből-kihagyottak.
Jobb a hiéna, különb náluk a
föld barma, férge, több a muslica,
szebb a vakhit s a bárgyu babona.
Amit imádnak, attól rettegek:
nem irok rólad, fognák bár egy-egy
gyémántba, kedves, minden bünödet!

 

 

 

Oltó képzelet

Rólad beszélni féltékeny vagyok,
szóra, betüre fösvény! Szellemek
hogyha lehetnénk (testnélküliek,
de érzők!), óh, az még jobb volna: jobb
annál is, hogy most rád hajolhatok
s karod nyilik, nyiló karod remeg
s befogadsz s ugy gyógyitod szivemet,
hogy feltámaszt, amibe áthalok.
Idő azt, kedves, hogy én verseket
irjak, még rólunk, nem érdemli meg.
Uj művészetem Oltó Képzelet:
abba, éj-csöndbe rejtelek, Titok,
s ugy nyulok hozzád, oly némán, ahogy
gondolatomhoz a gondolatod.

 

 

 

Vonaton

Vonatról láttam rétünket s a fát:
megint ott voltunk, megint égetett
az égő kin s megint öleltelek
s kétségbeesve kerestem a szád
s kétségbeesve engedtél tovább
s akkor már jó volt: megnyiló szived
selyemcsókokba zárta szivemet
s lángragyult és kialudt a világ.
Fordult a táj. Őrjöngő szememet
rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.
Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.
Ültem, sirtam, könny nélkül, mozdulatlan.
Százfelől jöttél, százfelé szakadtam.
Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!

 

 

 

Végső menedék

Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!),
ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!),
ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
nem birod titkunk nehéz láncait
s vezeklő lelked tőlem elszakit
s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll,
vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
én igazán egyedül maradok,
igazi magány itt csak én vagyok,
ahogy árvák a zsufolt csillagok.
El ne hagyj, kedves, végső menedék:
jobban érdekelsz, mint az örök ég,
jobban, mint az egész emberiség!

 

 

 

Kétségbeesés

Ha különb erőmnél különb ravaszság,
ha jog visz rá (a bennem megvetett!),
ha önzés, hogy ami vonz tenni, tedd,
ha, indokolhatatlan bár, igazság,
ha parancs, mit szeszély vagy bosszu szab rád,
ha őrület vihara, mig lehet,
élni még az egyetlen életet,
véletlenek e bus-bolond kalandját:
kedves, akkor Amit Mindenki Tesz,
azt teszed csak, ami természetes,
s ami tán a jövő törvénye lesz
(be sivár törvény!) – akkor, bármi szégyen,
hallgatásodat megszentelve kérem:
„Tarts meg hüséged gyönyörü hitében!”

 

 

 

Szárszói hajnal

Platánok álltak ott, s még szürkület
födte a vasut melletti teret,
és várnom kellett, s üres volt a park,
s egy padon ültem. Tiz perc múlva halk
nesszel megnyílt a bokrok zárt sora,
s egy fiú meg egy lány lépett ki a
zöldből: csókjuk hosszan emlékezett
iménti gyönyörükre. A rengeteg
vadjai csupán oly ártatlanok,
amilyenek ők voltak, és ahogy
– engem észre se véve – csöndesen
továbbsétáltak, olyan irigyen
néztem rájuk, mint senkire soha:
„Honfoglalók!” – S odakivántam a
kedvesemet, s hogy húszéves legyek,
és egészséges, s oly vágy égetett,
amilyet nem nyujt az egész szezon
alatt két partján a vén Balaton…

 

 

 

[Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:…]

Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:
Másé vagy; én is; halál volna, ha
megsejtenék viszonyunk valaha.
[Olvashatatlan rész] rém les mindenünnen,
hazudnunk kell tehát; s ha az sikerül, sem
leszünk biztosak; hallgatnunk kell; csupa
önvád vagyunk már, s azt elüzni a
gazoknak sikerül csak, minekünk nem!
Ellenségünknek látjuk a világot,
minden percünk gyalázat, vihar,
vérebek marnak, ördögi a harc!
lemondás? – óh, az a pokol maga!
Ez a mérlegnek az egyik oldala.
S mindezt lehuzza a másik: szeretsz!

 

 

 

Még jobban!

Három virágból összerak a rét
 
és semmiből a fájdalom.
Az ősz se hoz meg, bár a fecske még
 
fecseg a sürgönydrótokon.
Hol vagy? A táj sóváran tikkad, ég,
 
némán a lélek, szárazon.
Fájj, fájj! Még jobban! A rossz sem elég,
 
hogyha temiattad kapom.

 

 

 

Zsengék és ifjúkori versek

 

 

 

 

Ha este…

Ha este, pilláinkon borús álom-sereg,
álmunkban szomorúság köde kavarog
s kelnek szivünkben édes, szendergő dalok –
a múltból kedvesünknek árnya közeleg:
áhított teste tiszta mézillattal lebeg,
– míg lelkemből kizengve forró szerenád
kedves kigyójaként karolja derekát –
kéjes vágyakban égve lázasan remeg:
köszöntlek, Pantéleia, azúrhab, hópehely,
arany mámortól csordúló arany kehely!
Forró öledbe hajtva fáradt fejemet
elalszom, tán örökre, keblednek illatán
mámorba ringva e szent csókos éjszakán,
mely félve lebben át lázálmaim felett…
 

(1916. november 29.)

 

 

 

[Lelkem antik romoknak mása…]

Lelkem antik romoknak mása,
szél zúg az omladék felett;
ódon folyosók mély kongása
riogatja a rémeket;
kővé dermedten állok: így jó!
– Halálos csönd, por, szürkeség,
kongó boltívek, szürke ég, –
sziszegve suhan el egy kígyó.
Kél a hold, mint lágy ezüstgolyó,
hűs fény zuhog rám: ezüstfolyó;
– távol mezők fénye szememben.
Jönnek az éjek hosszú sorban
s én hallgatom kábúlt álomban:
a bús Idő mint száll felettem…
 

(1916. december 30.)

 

 

 

Dienes Kató emlékkönyvébe

Hideg téli éjszakán, szomorún-szép éjszakán tűnt nyarakról, sugarakról, elröppent kék madarakról álmodozva, álomfátyolt szövögetve, mindig fájva, mindig áldva dalba kezd a bánat:

 
Már tűnik az este, sötétül az árnyék,
jőjj kedvesem, itt csupa illat az éj;
most kelt föl a hold, az egünk halovány még,
forró szerelemről suttog a szél,
– már tűnik az este, sötétül az árnyék…
Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya,
mily édes a bánat, az alkonyi bú!
Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma,
úgy sír a szivem, dalom oly szomorú!
– Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya…
Mint függöny, az éj köde ringva lelépked,
szemed sugarát csókolja szemem;
mért rejted el ajkad, az isteni mérget,
mért nem dobog a szived a szivemen?
– Mint függöny, az éj köde ringva lelépked…
Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; –
jó volna zokogva kitárni szivem,
elődbe szemem sürü harmata hullna
s magadhoz emelne karod szeliden…
– Elbúvik a hold köre s feltünik újra…
Mily fénye lövell ki az éji napoknak,
hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog!
Érted, gyönyörű oltára daloknak,
lelkemben a vágyak imája zokog;
– mily fénye ragyog fel az éji napoknak!…
– – Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, –
óh jajj! –: ez a legszomorúbb szerelem!
Mért késik a Hajnal, örűlni tevéled,
mint nap, ha ragyog lila tengereken?
– Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? –
 

– – – és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim… De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér…

 

(1917. január 2.)

 

 

 

O. (Sápadt lelkén opálszín álom…)

Sápadt lelkén opálszín álom;
az alkony rózsaszínje rezdűl
a lomha, lágy szobán keresztűl,
kék árny s hűs illat a párnákon.
Mint egy mosolygó porcellánbaba:
arcára ráfagyott a szépség,
arany hullám ringatja: lánghaja
s szemében örvénylik a kékség.
Mosolyg az ajka, félig nyiltan,
haján szalagja lágy biborszál,
kis lelke ring szépsége szárnyán.
– S miért éjjente annyit sírtam:
szent láng az ajka, arca márvány
s áldott hókeble tiszta oltár!
 

(1917. január 2.)

 

 

 

O. (Az ajka még tán csóktól harmatos…)

Az ajka még tán csóktól harmatos,
lelkében lengnek ködök, árnyak, arcok – – –
– Halk téli est száll, édes és dalos;
bús-hangtalan dereng a hullacsarnok.
Sápadt virág hűs porcellánra festve:
alszik a lány: álmok csodás hona;
himes, kékes-zöld selyem bomló teste
és omló bíbor húsa bársonya.
Zokogva hull ölébe kósza vágyam
s futkosva reszkető örömmel, lágyan,
ajkam fagyott ajkán csókot keresne,
csókot! – s hiába. – – Száll a lomha este, –
síri hideg szél – röt fáklyánk kilobban – – –
– Alszik sötétben, fehéren s halottan.
 

(1917. január 4.)

 

 

 

Apotheosis

Omló haja sötét ében,
láng lobban fel a szemében
haja ég, – szeme kék
fehér arca csodaszép.
Ezüst vízcsepp tiszta gyönggyel
mely vágyak vágyával önt el,
mintha egybefolyna tán: –
hópehely csillog haján.
Csupa kellem, csuda szellem,
pici lába lágyan lebben,
zenéje oly altató: –
roppan alatta a hó.
Barna bársony, csengő csattok:
hogy suhog ma! néha csattog!
– Pillantása néma lánc,
a járása bűvös tánc.
Gyöngyházszobor lángruhában,
élő szobor hullámárban –
agyoncsókol a szemem,
– ó szerelem, szerelem!
Halkan reszket fínom ajka,
villanyfény villan fől rajta,
lehellete csengve száll,
csókja messze, messze száll!
Teste édes illatpárna,
zsongó zene aranyárja,
örök lámpák illata,
liliomok holt dala!
Szent angyalkép, gonosz démon,
glóriafény diadémon, –
lelkem fénnyel tölti be
szikrázó szeme szine.
Lelkem titkos rejtekében
szent szobor áll:
szent szobor áll: haja ében,
haja ég, – szeme kék
fehér arca csodaszép!
 

(1917. január 14.)

 

 

 

[A kedvesem görög királyleány…]

A kedvesem görög királyleány.
Fehér angyal. Fehér álom a leple.
Oly szép, szelíd; – arca oly halavány,
mintha lelkemből volna kilehelve.
Hogy szeretem, nem is tudja talán;
finom, törékeny, mint kis aranylepke.
A villanyfény ezüstösen remegve
ömlik nyakának illatos haván.
– Ó vágy! ne lobogj bús szeszéllyel,
lelkem! – még vágynod sem szabad
az örök dalt hallgatni kéjjel,
mely zsongó véréből fakad!
– S te kedvesem, csak nézz kacagva rám,
óh édesem, görög királyleány!
 

(1917. január 27. este)

 

 

 

Désespoir

Mi ad lelkünknek, mi ad ma vigaszt?
Mi ad ma vígaszt, szörnyű bánat-ár?
Az elmúlás áhított kéje vár
s bús örvények üvöltése riaszt.
Itt minden oly fekete, szomorú,
sötét a lélek és sötét az ember;
a kín üvölt fel néha, mint a tenger;
a nap leszállt; – setétlik a ború.
Fussunk el innen, űz az Únalom,
fussunk oda, hol álmok kéje vár
s gyönyör liheg sugaras tájakon.
Lelkünkre alkonyok békéje száll
s az éjben csak bús szerelmünk virraszt:
szent ópium, óh adj nekünk vigaszt!
 

(1917. február 2.)

 

 

 

Nocturne

Óh éj! óh álomvilág! azurkék éjszaka!
Érett gyümölcsök édes mámorillata árad,
ezer lakója ébred a mohos tölgy odvának,
ezer picinyke tündér s koboldok vig hada;
az ágon, holdsugáron egy-egy tündér kacag,
csengő visszhangként szállnak a kis ezüst szavak,
félénk sugára bujkál a lomb között a holdnak,
ezüst haju fák mélyen köszöntve meghajolnak;
halk léptekkel lebben át az enyhe éji szellő,
szomoruságok fájó, szent illatát lehellő;
az édes éj lelkemben néma összhangba olvad,
de lobog a vágy égve s szivem oly véres, oly vad!
A fák hosszu fasorban könnyü függönybe ingnak,
az ég tükörtengere felhővitorlát ringat;
az ágakon ezüstláng: reszkető holdsugár,
a juniusi éjnek selyemfátyola száll.
Fájó egyhanguságban a bus tücsök zenél,
és hajlik némán az ág és suttog a levél;
örvénylik lágyan zsongva a titkos messziség,
aranyos csillagfényben reszket a messzi ég;
a légben langyos áram és fullatag ködök,
a képzelet csapong e vad bujaság fölött.
Kis felhő ring az égben, fehér rózsa kékben,
egy titkos fájdalom sir az éj páraködében;
amerre lépek a fák hüs könnyharmata hull,
a fü is összerezzen, levél is összebuj;
ezüst sugára bujkál a lomb között a holdnak,
ezüsthaju fák mélyen köszöntve meghajolnak,
lelkembe fájdalom vág, mintha bazaltba vésnék,
fölsirnak a villik; – csönd; – hallom szivem verését.
 

(1917. február 17.)

 

 

 

Crépuscule d’un soir romantique

Az est közelg; a tájék halkan homályba hull;
mint szép borongó oltár omlik fölém az égbolt –,
langyos zenével szívem sír láthatatlanúl
s a lomha fellegekből kikandikál a félhold.
…Most a kavics csikordúl –, a lombok megremegnek…
Egy lány. – Piros chitonja s fürtjei lengenek
hullámzó ritmusán. – A gyönyörű, gyenge gyermek
egy percre rámtekint s halkan tovább lebeg. –
Elment! – Könnyű kék fényben táncolva jő az alkony…
Elment! – A nap az Éjt most csókolja épen ajkon,
hogy puha leple selymét lilás pírban fürössze.
Terítve égi csöndet árnyak szállnak felettünk,
könnyes szemem lezárom. – S amerre képe eltünt:
emléke fénylik ott a fasorban, messze, messze…
 

(1917. június 6.)

 

 

 

Le voyage

A vasúton messze szállunk,
unalmas rónákon át –;
száz piros pipacs, piciny petty,
himzi a rét bársonyát.
Kis falunkból már kibúvik
egy-egy tűnő, régi ház;
mindjárt vége lesz az útnak:
a malom itt karikáz.
Te tovább szállsz a vasúton,
messze, messze édesem,
sírva nézek még utánad:
kis kezed int édesen.
Árva tájék, lomha égbolt,
szomjas nyárfa, kis tanyák;
vágyó karjuk, – ám hiába! –
mintha feléd nyújtanák.
Sírva nézek még utánad,
néma vágyam néma kín,
– messze csattog már alattad,
messze csattog, sír a sín.
Zöld bársonyra dűlve nézed,
hogy virúl a zöld vetés;
piros ajkad, sötét szemed
csupa-csupa nevetés,
légy örökkön édes és víg,
te csak nevess, kedvesem, –
sírok majd én egymagamban
helyetted keservesen!
 

(1917. június 10.)

 

 

 

Plain-air

(Katónak – cserébe)

 

Korai fűszálon csillogva
ezüstben játszik még a harmat,
s kit az Éj karja már nem altat:
aranyhaját omolni bontja
a Hajnal, a didergő tündér.
Bús Éj, borzongás, merre tűntél?
Az égre fényrácsát mintázza
a nap; amint szökell a sugár
s karcsú sávokkal fest ecsetje:
a szín lobog szikrázva rajta
mint rózsaszínű női keblen
vert aranycsipke drága rojtja
(E fénynek csak lelkem kietlen!)
Csicseregve száll az első fecske,
kacag a fény, a hang, az illat,
aludni tér a hajnalcsillag;
friss meggyfa ágát szél hintázza
piros szemét kacagva rázza
és víg kacajjal általcsenget
üvegfalán a zsongó csendnek;
mily édesen zeng a levél,
– vagy lombok közt bujkál a szél? –
Ó minden, minden óh be boldog,
a zöld mező, a kéklő ormok –
ó nyári reggel, buja táj
hol nincs ború, hol seb se fáj,
hol minden csak csilingelés,
csudás, varázsos és mesés,
hol kincs a kéj s a kín elől
kacagva mind az égre tör…
– Most kél a Nap. A gyöngyös felhők
lassan zengő zsoltárba fognak;
s a bánat sír fel a szivemből:
– itt bent, itt bent sohsem dalolnak!…
 

(1917. július 2.)

 

 

 

Morituri…

A Kéj gyilkos, nagy isten, egy mozdulatlan Démon,
kinek kőleplü ajkán unott ború honol;
pokol-mélyébe hullunk tátongó szakadékon
és egyre mélyűl ajkán a fáradt, bús mosoly.
Bűvös syrinxdalával csal egyre messze-messzebb
hináros ingoványon; a bársony éjszakán
dalolva futkosunk száz rontó lidérc után
s nem sejtjük: minden lépés örök örvénybe veszthet!
Hő vérrel öntöztünk, te kegyetlen büszke bálvány
s most halni készülünk: szépséged rongyait
lobbantsd sírunk elé: lázad nem istenít!
Örök éjünk közelg már komor szárnyát kitárván;
fagyott ajkunk lezárja egy óriás lakat
és csendben rothadunk csak a súlyos föld alatt…
 

(1917. július 13.)

 

 

 

Áhítat

Immár az ég tetőrűl
remegve száll az est,
a lélek sírni kezd
s a fény alkonnyá szőkűl;
szelid szinekkel fest az alkony;
az ég kék tavain túl
a hold andalgni indúl
s csipkés ezüstöt sző a parton;
elcsittúlnak a harcok –;
s szent balkonján az űrnek
rózsafellegek ülnek,
szeliden, mint kis angyalarcok.
 

(1917. augusztus 10.)

 

 

 

Mese egy pillanatnyi elszomorodásról

(Idő: éjfél)
Ma könnye hullt a holdnak
s titokban sírt a szél. –
Ezüsfényén a holdnak
kis tündérek zokognak.
Mélységes éji csöndbe,
(ma könnye hullt a holdnak)
mélységes éji csöndbe
a hervadt ősz köszönt be.
Ma sírtak mind a holtak
gyászbíbor ég alatt,
ezüstfényén a holdnak
kijöttek mint a holtak.
Miért zavarták álmát? –:
a hold remegve szállt át.
– S a kis tündérek könnyét
reggel fagyva találták…
 

(1917. augusztus 11.)

 

 

 

La mer des quales

Ó kínom, mint szentegyház fölbúgó orgonája
ha átviharz a boltok borongó csarnokán:
könnyes szivembe úgy tör a vészek orgiája,
határtalan dühöngve, zord tenger partfokán;
rád súlyos könnye ömlik ólomszín fellegeknek,
palotád összeomlott, szegény álomkirály;
örök-gyászú egedből reményid ellebegtek,
kín-verte partod alján sikong a bús sirály…
– Mily szomorú e játék, döbbentő félelemmel,
mikor iszonyú karban kacagni kél a tenger,
legmélyét felkavarva hánykódó, vad csatán;
„Szerelem és Halál!” – süvölt az éjszakába,
hajóm recsegve nyög, kék láng csap árbocára
s visszhangként zúg az átok e kettős név után!
 

(1917. szeptember 18.)

 

 

 

Lemondás

Ó bús szerelmek átka, reménytelen sok álom,
halott csodák, rejtélyek, ti lelkem gyöngyei:
a nap nyugvóra hajlik a lila láthatáron
s vérző aranyba fúlnak az út göröngyei;
szerelmem bús virága sápadt zománcu kelyhét
a lanyha szürkületben halkan kitárja itt,
az esti szél szendergő lágy álmokat lehel szét
s lelkem lassan kibontja fekete szárnyait…
– Mért élni már tovább itt, hol bánt a sok kudarc,
hamuvá hűte régen sok festett lángu harc, –
holnap halott leszek tán, szelíd fehér halott;
most még merengve nézem a hervadt ligetet
s míg tépett köntösén át bújkálnak a szelek:
elsiratom magammal a haldokló Napot.
 

(1917. szeptember 19.)

 

 

 

Kató-Giocondának

Mint Léonard, tünt századok homályán,
titkolt szerelmét félve rejtegette,
öröm s remény nélkűl lángolt a lelke
míg elmerengett földöntúli vágyán;
és bár letünt az álmok büszke íve,
kit szeretni vágyott s nem volt szabad:
imába szőtte: érte sírt a szíve
s midőn sokat sírt, végre megszakadt:
Gioconda, én is ily imára hajthatom
szelíd szavam, merengve ajkadon,
hol fölmosolyg a vászon antik éke;
– és emléked, bilincsén bús szavaknak,
úgy fénylik már, ó éltem édessége,
mint a szelíd hold, tükrén mély tavaknak…
 

(1917. október 2.)

 

 

 

[Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom…]

Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom
csókolgat csókra szomjas szerelmes ajkakat
s az ifju szívek mélyén oly boldogság fakad,
hogy a gyönyör túlvisz életen és halálon;
ragyogva száll a hold az égnek boltozatján,
a régi Cynthia, ezüstös tengelyén, –
és mindig újra-új, szelíd mosollyal ajkán
teríti fátyolát az álmok tengerén:
– e boldog éjszakán, szerelmek éjszakáján
csak én bolyongok itt, a gyásznak árva táján,
kitagadott fiú reményben és örömben;
Szerelem, kit szivemben soha meg nem találtam,
Szerelem, ki vígaszt már nem adsz csak a halálban:
bús álmaim között csak érted hull a könnyem…
 

(1917. október 17.)

 

 

 

[Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem…]

Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem,
tünt éltem tengerén te átkozott hajó?
Ma újra sírt e szív, ma ujra fájt a lelkem, –
oly szép és bús az Éj: – meghalni volna jó!
A tenger éjszakában, ezüstös ég alatt
rád gondolok, Kató, reménytelen, tört szívvel;
ajkam megrészegítik szerelmes, szent szavak
s összekulcsolt kezem feléd imádva ível.
Fekete ágak közt pajkos, mosolygó szálak:
a hold sugarai vígan bujkálva szállnak
s Cynthiát emeli ezüstfogatja könnyen. –
– Meddig bolyongok én, egyedűl és hiában?
Az átkos ég alatt, nagy tenger éjszakában
rád gondolok, Kató, – s lassan kihull a könnyem…
 

(1917. október 20.)

 

 

 

Ó ifjú életem!…

Mért nem szeretnek engem,
mért hogy mindenki bánt?
Hiszen tán senkiben sem
égett még ennyi láng;
kit ennyi vágy s tüz éget:
örűlnöm nem szabad,
csupa öröm az élet
s rám mennyi bú szakad!
Ó mért hogy nincs öröm
ragyogni bús virágon,
mért hervad gyönyöröm
rügyezni-száraz ágon?
Gonosz magányba űznek
s megőrjít a magány,
amíg mások örűlnek:
tőlem fut mind a lány.
A sorsom: csak siratni
elképzelt rémeket,
örök árván maradni
vagy várni réveteg.
– S ha néha elfelejtem
hogy mennyi kín felettem,
ha kong a lomha éjben
száz bús harang a szélben:
kegyét szép kedvesének
sós könnytől nedves ének
siratja, mint picinyke
világát őszi cinke; –
– de jaj! lehullva ismét,
lelkem sír, egyre sír;
jó volna futni innét,
sebemre nincsen ír.
A lelkem halvány árnyék,
ki tudja, mire vár még?
Nincs harmat a virágra,
maradtam árva, árva…
 

(1917. november 9.)

 

 

 

[Óh szerelem, te áldott szomorúság…]

Óh szerelem, te áldott szomorúság, –
ki híved gyönge karral altatod,
lelkem mélyén a bánat fejti húsát:
óh hol találom forró italod?
Óh hol találom üdvözítő mérged,
mellyel e kínt halálra itatod?
Itt nincs határa időnek s a térnek,
itt nincs öröm, nincsenek rózsaláncok,
a Végtelen e szívben élni ébred,
a Bánat végtelenje, mely zománcot
belőled vont borongó baldachinján;
nem ismerem a könnyü-léptü táncot,
csak versem jár ütemre lelke kínján,
csak álmaim gyötrik halott szerelmek;
a rejtett vágy oly véres lángot hint rám,
hogy gyakran hull a könnye két szememnek
s a vágyam oly kétségbeesve tör fel,
mint ha valakit élve eltemetnek.
Gyermek vagyok, ki játszik a tükörrel
és sírni kezd, mikor meglátja benne,
ki csak kacag, miközben ölt a tőrrel:
mert gyilkosom lett önszivem szerelme,
mikor ajkaim oly gyönyörre vártak,
melynek nevet nem adhat emberelme.
S most elragadtak földöntúli szárnyak
oda, ahol sugár sosem lobog:
bús társa lettem az örök halálnak…
– De rád, míg kint November csikorog
s viharverten sóhajt fel a borús ág,
reszketve és imádva gondolok:
óh Szerelem, te áldott szomorúság!
 

(1917. november)

 

 

 

[Karácsonyest, nyugalmas este…]

Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
 
– A szél kint a havat kavarja
 
és trombitálva jár a tél;
 
a lelkünk félve gondol arra,
 
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
óh mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
 
– elcsöndesül az ég haragja,
 
csillag ragyog, elült a szél
 
és lelkünk áldva gondol arra,
 
ki nemsokára visszatér…
 

(1917 karácsonyán)

 

 

 

Les plaisirs

Elátkozott éjek, kik bársonyos palásttal
takarjátok lelkünk, s e gyöngyös, lágy lepel
alatt örökre új a vágy, az óriás kar,
mely bánatunk bazalt szirtjéből kiemel, –
óh sok bűnt elfedő, sok sebbe eltakart éj,
mint kék füstöt oltár mélyén szent füstölő,
úgy küld imát ajkam feléd: gyilkos, cudar Kéj,
te üdvözítő kín, csókokban bús ölő!
Ki az ég ólomszínű baldachinját kifestéd
s bátorító lelked száz mentséget kohol,
forró lehelletedben az álom mint a test, ég:
abszint, te zöld méreg, isteni alcohol;
óh jőjj, nagy bánatom itasd végűl halálra,
szívem vérét ne falja többé az únalom, –
Walpurgis éjszakán kergess boszorkavárba,
hol, mint a lelkem, minden csak rejtély s csupa rom!
Feszítsd fantáziánk vitorláját előre,
dalos hullámokon a végtelen felé,
röpíts, szent ópium, titkok nagy érlelője,
a semmiségbe, vagy egy új világ elé!
Itt romlás, borzalom kiséri minden álmunk,
lelkünkön gyötrelem, az óriás lidérc,
lejtőn rohanva nem szabad sosem megállnunk,
mert űz a hóhér vágy s örök korbácsa érc.
A kéjek serlegét mi egyre hajtogattuk
s halvány arcunk pirosra festé nyomán a vér;
Faust-ként testünk-lelkünk ördögnek bérbe adtuk
s csak a végén láttuk, hogy mindez mit sem ér:
a mámor, hófehér testek vad illatárja,
harapni gyúlt ajkak, idegtépő gyönyör,
friss, nyers hús, véres kéj, agyunk elzsibbadt álma, –
gyilkolva ébreszt és tüzes tőrrel gyötör.
Tudom: mi az isten, mi a szentség, és a béke,
tudom, hogy van hit is, hol lombot nem hajt a kín,
– de itt már nincs megállás, mindennek vége, vége…
– horgonyt vetünk majd egyszer a Halál partjain.
Óh gyönyörök, kínok! (imádság, átok volt tán?)
az ég s a föld nem volt soha még mostohább;
fel újra, rossz szelek, szakadj ki, szörnyü orkán:
bolygó Hollandi útján sodorjatok tovább,
– pokolba, mennybe? – – Mindegy, mi rejti bús világom,
gyászkárpitú égbolt, vagy szende csillagok;
a bordélyház ködén, túl fertőn s minden átkon
egy ideál, egy vágy örökre átragyog!…
 

(1918. március 30.)

 

 

 

Haláltánc-ének

Így: elnyújtózva renyhén
 
és göndör tincseid
zilálva, rázva enyhén,
 
kit ennyi kincs hevít:
ó bűvölő boszorkány,
 
fehérebb, mint a hó,
a lelkem elsodorván
 
álomba ringató
mélyére bús gyönyörnek,
 
hol vágyam már elég,
imám sír hozzád: ölj meg,
 
a kéj sohsem elég!
Szemed, bár játszva-rontó,
 
ha vet gyémántsugárt,
mindent szerelmet ontó,
 
falánk, vad tűzbe márt;
ha tested, mint a csillag
 
rejtelmes éjfelen,
szikrázva szerte csillog,
 
elfog a félelem;
ó hajsátor, aranynyak,
 
örök ifjú varázs!
elomló kincs, aranyhab,
 
mely imádni aláz!
a test finom hajlása,
 
mely gyilkos kéjre vágy,
égi szerelmek mása
 
s a szennyes földi vágy.
Te áldott bűn, te bűvös,
 
gonosz, majd csüggeteg,
a lángod mért oly hűvös,
 
lelked mért oly beteg?
Kincsed ma szórd kegyetlen
 
fanyar csókokba szét,
lopjuk meg az egyetlen
 
szent öröklét ízét,
a lét ma messze reng el,
 
ringass rugalmasan,
legyen a vágyunk tenger,
 
örökké szomjasan;
föl újra, illatoknak
 
zord tengere felé,
baccháns fáklyák lobognak
 
újjúlt nászunk elé,
föl, föl! lobogó hajjal,
 
dalolni bús dalunk!
– Mikor megjő a hajnal,
 
holnapra meghalunk…
 

(1918. május 20.)

 

 

 

Vágyak és szenvedések… sok kérdés és egy felelet…

 
Miért szeretlek? – Ó jaj, én nem tudom, de mindig
úgy sír a lelkem érted, ha elszakít a tér;
a Fény, Öröm s az Élet: mind-mind tebenned él
s az én álmaimat csak bánat-virágok hintik…
 
Művészet, szent oltár, a költő tiszta tükre,
kinél a fáradt Vágyak örök forrásra lelnek:
mily jó, ha bársonyos szemedben elmerűlve
e mély kristályon át megcsókolom a lelked!
 
Fehérruhás angyalként mindég előttem látlak
és lábadhoz borúlva könnyel, dallal imádlak; –
miért imádlak? – Óh jaj, szegény, bolyongó lelkem,
hol lelsz végűl nyugalmat? Fönt a mennyben? Alant-é
a mélységes pokolban? – Óh, mért kell így szeretnem?
– Szelíd szemed, szerelmem, mosolygva szól: Ananké!…
 

(1918. december)

 

 

 

Tizenhat sor egy remete életéből

…És nők vesznek körűl; sötét szemekkel
lelkembe néznek; apró, sárga lángok
lobognak föl agyamban este, reggel.
Hiába búvok el, – (komor zarándok) –
utánam jönnek, hallom, látom, érzem,
hogy itt vannak, eljöttek újra értem.
Karjuk körűlfon, mint erdők liánja,
átfog s lehuz egy kéjes gyötrelem,
nymphák s hetairák, ezer céda lánya
egy régi kornak táncol kört velem;
forró combjuk élő s égő parázs,
ölük pokol, szemük rontó varázs;
nincs már erőm, nincs erőm ellene:
hűsen ringat hótestük tengere,
fehér karjuk zúgó örvénye vár,
– ajkuk a Léthe, csókjuk a Halál!…
 

(1919. január 11.)

 

 

 

[Kristály az ég; a hold, a lenge sarló…]

Kristály az ég; a hold, a lenge sarló
bujkál a téli felhők tengerén;
ma titkokat mesél a domb s a tarló
s a lejtőn ködkísértet leng elém.
Fehér az ösvény. – Tompán zúg a fenyves;
csipkéje lágy moh: alvó, tiszta hó.
Egy-egy halott ág súrlódik kezemhez.
– Lent vár a tó, a tükörtiszta tó;
jegén a hold fagyott ezüstje reszket;
a mozdulatlan táj ragyogni kezd, –
fölé lebegni ködöket eresztget
s halk fátylat ejt a februári est…
 

(1919. február 10.)

 

 

 

[Ez itt a park. – most alszik; tán halott…]

Ez itt a park. – Most alszik; tán halott.
Nemrég a bokrok langy esőben áztak,
de most borongva, búsan állnak ott
ringatva mélyen ingó ködpalástot.
Ez a köd multunk lenge fátyola
mit az Idő s a néma bánat hint rád.
Talán nem látjuk többé már soha:
járjuk be most a vén park labirintját.
Itt a szökőkút: de már nem zokog!
És itt a pad… a zöld fenyők… a domb is!
Nem fáj ma semmi: emlékek, okok:
elszállt a múlt és véle szállt a gond is.
– Havazni kezd; a csöndbe millió
pelyhet szitál a holt emlékek éje;
s a galyak közt halk nesszel hull a hó,
mint rézlemezkék zengő, lágy zenéje.
 

(1919. február 10.)

 

 

 

Nocturno

 
Árnyszőtte
mezőkre
terűl lila
csend;
s a csöndbe
ha csöngve
az éj dala
zeng:
szél fut ma sziszegve
a lombokon át
és rázza zizegve
a hárskoronát.
A halk
vizek
árján
s a part-
füzek
árnyán
az este suhog le galambszinü szárnyán.
A messzi hegyekre
ezüstkoszorú:
szitálva lebeg le
az éji ború;
az ég sima leple
ma oly szomorú!
S ha csillaga gyúl,
kék fátyola hull
s szikrázva ragyog föl a fényes azúr.
A dombok,
a lombok
alatt
zene kél;
– jajongva
csapong a
riadt
denevér, –
most pengeti
sírva
s zengeni
sírja
ezer tücsök
únt, örök-
árva
dalát,
és kékbe,
sötétbe
merűl a
világ.
Mély gyászba borúlva alusznak a völgyek,
vén fák lila törzse a ködbe legörnyed
s míg táncol a tölgyek
karjai közt ezer éji kobold:
a tájat
ezüsttel
elönti a
Hold.
 

(1919. március 20.)

 

 

 

[Lábunk alatt a vén folyó mart…]

Lábunk alatt a vén folyó mart
a hegybe utat; habteli
hátát ma gyilkos nap veri;
szikrázva áll a rakodópart;
láncok, csigák, sodronyok tenger
zsivajja tompán egybefoly;
a parton – nyüzsgő hangyaboly –
hullámzik, futkos ezer ember.
Izzófehér a nap korongja…
Hordó gurul, talicska sír
és kong a kő és döng a donga;
s a kép felett kinyúlva bátor
ívekbe nagy köröket ir
ércnyakával az elevátor.
 

(1918)

 

 

 

[Opálködökbe hullnak itt a halmok…]

Opálködökbe hullnak itt a halmok
s alkonyi szél leng már a messzi síkra;
lent ház, folyó, híd, erdők s lomha malmok
törpülnek össze színes mozaikba.
Az alkony vére izzik még a hárson;
rigó hintázik valahol a kertben;
lila az árny s oly puha mint a bársony
s az est suhog le sötétkék lepelben.
A csöndbe halkan sír, lelkét kitárván,
egy-egy piros virágba pattanó rügy,
s ezüstsugárként lenge lombok árnyán
csak néha siklik át egy csattanó fütty…

 

 

 

[Óh lomha park! lelkem kék álma! watteau…]

Óh lomha park! lelkem kék álma! Watteau
ködös csodákba intő labirintja!
Fehér hattyúk, – eget tükrözni matt tó, –
nyirt taxuszok, – veranda, – rózsahinta…
Hogy utaink mély árnyékkal betöltse,
felettünk tétován bronzbarna lomb ing
s az ében ágak vertarany gyümölcse
mint ezer égő s élő lampion ring.
Az este alszik itt a régi parkban.
– S a sűrűből míg pajkosan kicsillan
száz kis szobor: a zene félve, halkan
bugyborg, sóhajt, iramlik, messziillan:
a légbe fényrózsákat játszva hint szét,
lelkünkbe vágyat égi harmat öntöz,
néha – sebzett hur – önti könnye kincsét
s néha kacajja friss ezüstbe gyöngyöz.

 

 

 

Szintézis egy perccel elalvás előtt

Mint az októberi nap elkésett fényében kezüket melengetik fáradt, vén koldusok,
úgy tárom eléd szivemet, Szerelem! Melegíts, mert megfagyok!
Tudom: hiába. De kérni jó. És jó a hit is, meg a panasz: enyhül a kín.
(Hangtalanúl sír már a zene; aszott kéz; hervad az illat s egyre fakúl a szín!)
Óh mért nincs senkim istenem, aki szeretne, simogatna, mint kisgyereket szokás?!
Óh mért kell egyedül szomorkodnom, mikor az élet oly nagyszerű, zengő rohanás?!
Mért járok egyedűl unalmas mozikba, unatkozni kalandos, furcsa regényeken;
(– az élet, a vér meg a vágy, igen: a mozgás! Utazni kéne nekem! –)
Utazni: hová? – Ej, legjobb lesz, ha visszahúzodom csigaházamba, szomoruan
számolni a perceket: mint homokóra, időm is úgy suhan,
úgy száll tova, lassan és kegyetlenűl…
(elhallgat az óra, megáll a szív, s vérem lassan kihűl.)
Most ágyban fekszem – Itt jobbra… megvan a kapcsoló; – egy csavarás, a körte kigyúl:
a villamos lámpa vágja szemembe fénye fehér körét barátságtalanúl,
fényébe takarva az ide rakott sok könyvet… Olvasni szerettem volna, de nem tudok…
(Feléd nyújtom kezem, óh Szerelem! mint nap felé az uccai koldusok!)
Ha most meghalnék, – jaj, ha most meghalnék, váratlanúl és csöndesen:
tudom nem venné észre egypár napig se barát, se szolga, se rendőr, – senkisem!
Csak feküdnék az ágyban, hanyatt, sárgán vigyorogna elő egy-két fogam.
(Perc percre gördül, mint szomorú homokóra homokja pereg le örök komoran)
Ha meghalnék – nem törné rám senki reggel az ajtót, és délben, amikor
hiába kopogott, visszavinné a postás leveleimet… Lassan belepne a por.
A vén óra ketyegne még; estére megállna az is… És csak a lámpa (jaj, fénye szemembe szúr!)
nézne mereven, rám dobva kerek fénylepedőjét, hidegen és barátságtalanúl.
(Eloltja a lámpát.)
 

(1920)

 

 

 

A hasmetsző

 

Mint emlékezetes, a háromszoros gyilkosság miatt letartóztatott Johann Heinrich Kluge orvostanhallgatót tavaly decemberben a drezdai főtörvényszék orvosszakértőinek véleménye alapján átszállították a drezdai állami elmegyógyintézetbe. Kluget tegnap uj őrjöngési roham fogta el, amely után eszméletét vesztette és éjjel 11 órakor meghalt.

(Hamburger Mittagszeitung)

 
Nagyvágó? Csakugyan? s fiatal még?… Hát, – gratulálok.
Ezt igazán nem vártam… Szóval: vér, ugye? és pénz?
Prágai sonkák és jóizü szalámirudak közt
Pompás élni…
Pompás élni… De, mondja, minek neki ily gyönyörü szép
És ábrándos nő feleségnek? –
És ábrándos nő feleségnek? – Unatkozik, az szent.
Annál jobb…
Annál jobb… A szalámi: minek neki ily gyönyörü nő?
Várjon csak –
Várjon csak – Mit fél? Azért hogy igy, este, az uccán
ismerkedtünk meg, lehetünk még… – Kis csacsikám, hogy
reszketsz! Semmi, ne félj!… A karod! Jobb összesimulva
menni… sötét van… Jöjj, kanyarodjunk át a körutra!
Jó a szalámi, igaz, telik is bundára belőle,
én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod…
én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod… add a kezecskéd,
kesztyü nélkül! – A vér hogy lüktet-nyargal eredben!
Lüktet… lüktet… a vér… Mondd, friss és édes a véred?
Látni szeretném és csókolni… De megtanulod még
tőlem, hogy mi a jó!… Ne nevess! Oly véres a szád, mint-
hogyha…
hogyha… De jó lesz majd a szobádban! ketten! egészen
elrejtőzve! veled!
elrejtőzve! veled! – Nézdd, hogy dideregnek a népek
és mily hangosakat pattintgat a gesztenye-néni
kályhájában a tüz… Tudod, én is imádom a lángot!
Óh, hogy imádom! a lángot! a hust! s mindent, ami forró!
Forró és éget! – Csupa láng vagy, mondd, te is? – Otthon,
nálad majd leülünk – (elküldöd a lányt) – a haragvó
kályha elé… leszedem, leszakitom rólad az inget
és vörösen táncolsz a vöröslő fényben előttem!
Láng! – és vér! – és hus! – Szeretek mindent, ami forró,
forró és éget… Forró leszel, az leszel, és ugy
omlok rád, mint máglya tüzére az áldozat… El kell
égni ma éjszaka!…
égni ma éjszaka!… Juj, de hideg van! Messze megyünk még?
Mindegy. –
Mindegy. – Nézdd, ez a sok-sok ház, emelet, ez a tornyos
rengeteg: éjszaka mily szeretőket, mennyi szerelmet
rejt el a kiváncsi szem elől! Óh, mennyi szerelmet
s mily szeretőket! –
s mily szeretőket! – Fuj! Szeretők azok? Azt hiszed?… Egy sincs
köztük olyan, mint én! –
köztük olyan, mint én! – Szeretők?
Szeretők?köztük olyan, mint én! – Nem. Prágai sonkák
s téli szalámi-rudak. Hivatalnokok. A szerelemnek
Törvényes hivatalnokai. Férj és feleség. Csak
emberek. Én állat vagyok. A szerelemben az állat
élvez csak igazán…
élvez csak igazán… No, ne félj, nem bántlak… A véred…
véred… a vé-recs-kéd – szürcsölni… Meleg bora bennem
lüktet majd…
lüktet majd… Mit félsz? Nem ugy értettem. Csak a csókod
kivánom, hiszen itt e sok alvó házban is éget
forrón éget e csók! – Tessék? – Nem. Semmi. Magamban
morfondiroztam… Tudod, és… arról, hogy a férjek,
a papucsos férjek hogy forgatják meleg ágyuk
mélyén potrohukat, ha becses nejük… Egyszer egy őrült,
ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is…
ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is… Ugyan már,
mit féltékenykedsz?! – Meghalt.
mit féltékenykedsz?! – Meghalt. Csak téged imádlak,
téged imádlak. Ilyen ragyogó, friss, tizhetes asszonyt
még sose láttam… ilyen szép és üde, almahusu nőt…
Jőjj ide, bujj hozzám! Ne remegj. Karimás kalapod hajtsd
jól a szemedbe. Nem ismerhet föl senki. Sötét van.
Jöjj, ne remegj! –
Jöjj, ne remegj! – Az a nagyvágó most prágai sonkát
árul. – Nem jön elő, hiszen este is üzleteket köt. –
Bu! bu! buta király! A szalámi-király! – Gyönyörü szép
nő kell néki… Minek? – Feleség… Nekem a szerető kell!
A szerető! meg a vér! Végigszopogatni az ujjad,
mind! – élő, puha cukrot!… igen, szerető! – Az öledbe
furódom s ugy csiklandozlak, a bőröd alatt is,
hogy szétpattan ered, hernyó-ered édes edénye!
Megcsiklandozlak s te kacagsz, hogy csurran a véred –
És borzalmasakat… Kacagás! – Jaj, könnyed is ugy ég,
Ugy ég, mint a korall!… Fetrengeni fogsz, te piros száj,
te gyönyörü puha test, te rugalmas bün, sima állat!
Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá…
Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá… A szalámi-
gyároshoz, aki most pénzét számlálja a boltban
és – hajlong – a gazember! – Képzelem, a keze mily rut
és véres… vé-res… Mért véres?… Nincs soha gondja,
harminc embere dolgozik, ő pedig őrzi a pénzét.
Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! –
Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! – Mit?
Vége az utnak? – Igen?… Surranj föl gyorsan a lépcsőn…
Menj csak előre… siess!… a cselédet küldd a pokolba!
Villany, szőnyegek és puha ágy!
Villany, szőnyegek és puha ágy! Sose voltam ily éhes,
éhes – rád!… Kicsikém, hogy hivnak? – Sárika? Sári?
Sárika, kis szentem… Mily jó meleg a nyakad! és mily
kigyósan gyürüs a karod!… Simogass… A szalámi-
gyáros, a prágai sonka: minek neki ily gyönyörü nő?!
Este kilenckor… Mért nincs itthon! – Mondd, soha senki
nem volt még nálad? Ne hazudj! – Jó. Elhiszem. Én is
csak téged…
csak téged… Mit félsz? Szőrös testét simogatni
és háját: jobb volt? –
és háját: jobb volt? – Ugye, nem? Jöjj gyorsan… A kapcsok…
Mennyi fölösleges!… Ez?… Melltartó? – Dobd a fenébe!
Kis mellem, gyönyörü kis mellem, szép pici bimbó!
Nézd, hogy megmerevül… ideges vagyok. – Ej, ne bolondozz,
Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! –
Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – Csókolj! –
Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – Te! Te! –
Te! Te! –Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – Édes,
jó, puha forróság, simaság, selyem és eleven tüz!
Tüz és bársony a bőröd! –
Tüz és bársony a bőröd! – A fal! Hogy táncol az árnyék
selyme… zizeg… vörösen… vörösen… Te zizegsz, vagy az árnyék?
Jaj, beleszédülök! – Őzike vagy… Félsz, őzike, tőlem?
Őzike, ő-zi-ke, ő-… A vadász: megfogtalak! Élve!
Élve! Enyém vagy, enyém! – Sima nyak, habzó selyem… Ujjam
ott bujkál, ahol a… a szalámi szokott… aki vérből
és pénzből bundát vehet! – Őzike, azt se tudod még,
azt se tudod, ki vagyok… Minek is! – Vérből, csupa vérből –
Ott bujkál… ujjam… Ne szoritsalak, őzike? Mért ne?
Mit sirsz! –
Mit sirsz! – Szép, sima nyak… Hogy mélyed az ujjam alatt és
hogy süpped! – Most! – Most! –
hogy süpped! – Most! – Most! – Jajgatsz? Kiabálsz? –
Jajgatsz? Kiabálsz? –hogy süpped! – Most! – Most! – Ugye, mondtam:
megcsiklandozlak s te kacagsz! – és könnyed is ugy ég,
ugy ég, mint a korall… Ugye mondtam: édes edénye
édes edénye a vérednek szétpattan – a véred!
Látni szeretném és csókolni –
Látni szeretném és csókolni – Bolond, ne hörögj igy!
Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! –
Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! – Vége… Korán volt.
Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… –
Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… – A kést! – Nincs
nálam…
nálam… A konyha… Szalámi! Hol áll a szalámiszelő kés?!
Jó, – mingyárt, – mingyárt, – Még nem haltál meg egészen.
Várj…
Várj… Igy…
Igy…Várj… Most! – – – Vér! – vér – Meghalni! Szeretni halálig!
Csurran… csurran a… vér… Óh, Istenem! – Édes a véred,
édes, jóizü – Nyelvem megrészegül… Édes
Sárika – kis-szen-tem… A hasad szép szőke szakállát,
szép puha bőrödet, és melegét… melegét a husodnak, –
óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni…
óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni… Ha kell, haragudjon
ő, a szalámi… –
ő, a szalámi… – vörös csikoktól fénylik a mellem…
Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba…
Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba… Siessünk!
Mingyárt jön a király, a szalámi-király! – Soha többé
nem simogat végig mancsával s hája pocakját
nem forgatja fölötted… A mancsa… az is tapad… Ő is
véres! – Véres… a kéz… meg a pénz… meg a prágai sonka.
Disznóktól véres… Hazajön most. – Azt hiszi: várod.
Azt hiszi! És nem tudja, hogy ily gyönyörü fiatal nő
kár volt néki… Bejön. – Nem tudja… Minek neki több pénz?
És disznó! – Maga is disznó… Disznó a gazember!
Menjünk… Már féltiz…
Menjünk… Már féltiz… Hova?
Hova?Menjünk… Már féltiz… Mindegy! Gyorsan el innen!
Messze! A semmibe! El! –
Messze! A semmibe! El! – Jön a férj, az igazi állat,
akinek ily feleség… pénzért… –
akinek ily feleség… pénzért… – Most szökni… Aludni
elrejtőzve – –
elrejtőzve – – De nagyszerü lesz, ha reggel az ujság
– hurrá! – ujjnyi betükkel bömböli: „Szörnyü merénylet
áldozatául esett X nagyvágó felesége!” – – – – – –

 

 

 

Áradás! áradás!

Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyujtogatók! Nem egy elpuhult kultura gyermekei, – barbárok, de büszkék!
És erősek! Amikor mennydörgő harsonáinkkal bejárjuk az uccákat,
szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak meg a házak!
Ma még puskacsövekben alszanak a golyóink, de lobogónkat a szél veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen ágaskodnak;
ásó, fegyver, ércgolyók, tölténytáska, borju, kézigránát és minden egyéb, ami csak szükséges egy modern gyalogos felszereléséhez, – lásd: ez vagyunk: csupa vas!, csupa harc!, csupa rombolás és bosszu!
Szövetségeseink a vasutak, teherautók és a repülőgépek;
zárt alakzataink fáradhatatlanul kigyóznak előre az országutakon;
nagyszabásu manővereket tartunk, télen-nyáron, esőben-hóban egyaránt birjuk a menetelést,
földalatti páncélfedezékben álljuk az ellenséges pergőtüz pokoli őrjöngését,
vagy áthatolhatatlan drótsövény mögül küldjük az éjszakába fülsiketitő sortüzeinket
és szemrebbenés nélkül lépünk át a szétroncsolt hullák felett.
Mert barbárok vagyunk és erősek, életünk vaskényszer: parancs és engedelmesség; gyülöljük az individuumot és kiöltük magunkból az embert,
hogy tökéletesen beilleszkedhessünk az óriás Gépezetbe, melynek ezer kereke és fogaskereke csikorogva roppantja össze a határokat.
Barbárok vagyunk, ellenségei a kulturának, a költőknek, barbárok, de miénk: az Erő, és ami még több: az Erőszak, és vélük az Igazság is,
gondolkozásunk teljesen prózai és praktikus, nincsenek szobraink, képeink, könyveink, fölöslegesnek tartjuk a müvészeteket: müvészetünk a legtökéletesebb technikai felfegyverzés;
mert barbárok vagyunk, durvák és hatalmasok, nem ismerünk kényelmet, könyörületességet, testvért, nem tudunk meghatódni és nincs bennünk semmi romantika,
és egyszerüen agyonlőjjük, aki mást mond!
 

(1920. május 4.)

 

 

 

Karambol

Elhagytam az Adria kék kikötőit, a vadregényes erdei forrásokat és mindent, ami a szemlélődés halk gyönyöréből lelkünkbe átlobog,
nem érdekelnek a végtelenbe ringató tücsökzene boldog harmóniája és a zokogó novemberi záporok;
nem csodálom önfeledten a sporttérről esténként hazafele siető fehérruhás lányokat, akik teniszverőiket lóbálva és kedves mosollyal ajkukon látszólag mitsem törődnek udvarlóik elegáns bókjaival,
sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar…
– Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit:
felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár!
Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája,
de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz,
ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát!
Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit
és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett:
lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba
és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait!
 

(Nyugat, 1920. június)

 

 

 

Dal

Honnan jössz, Eumelios?
Hol hagytad koszorúd és mézesfüttyü tilinkód,
mellyel röpke rigót s gügyögő csalogányt csalogattál?
Bennem friss örömök echoja riadoz: mért sirsz, Eumelios?
Tán másnak vetett hivogató ágyat csalfa szeretőd
vagy uj szerelem epekedése és hideg szemek mámora éget?
Lásd, jobb szerető az én mámorom, szemek boránál igazabb mámor:
ha velem tartasz: igazabb bortól csurran szépmivü kancsód!
Hagyd a világot! Hadd kergessenek mások nimfákat a csalóka csalitban:
én csobogó tömlőt szorongatok és magam-metszette nádaimmal
részeg dalt sípolva kóborgok a lusta mezőkön.
Jer velem! dobd ki eszedből a lányt! Legalább nem fogsz nevetni rajtam,
ha zsályás domboldalon heverészve fogdosok üvegszemü szitakötőket!
Vig isten vagyok én: borral locsolom dalaimat és ha tulságosan jó a kedvem,
nem szégyellek fiatal legény módjára bakugrásokat tenni;
napos réteken nyargalászok, bő kortyokat iszom a fényhez
és – hallod? – időnként bele-belekurjongatok csapodár dalaimba!
 

(1920. június 5.)

 

 

 

Alföld, nyár és dél: vonaton

Ss – sss – ssss – pöf – pöff: prüszköl a vicinális, kint naptól lucskos a rét,
és hallgatom a guruló kerekek egyhangu lágy ütemét,
ringó vonatunk lágy szive-verése, ha lüktet e méla ütem:
monoton zene, bár csupa méz, monoton zsongása teledudorássza fülem.
Alföld, nyár és dél, csurog a fény a tetőre. Fülleteg, fullatag illat:
iz és méz és füszer a levegő, zamata bizseregve csikland;
altató álmos dallam e zakatolás. Lihegnek a zöld plüs-párnák,
és jobbra is, balra is unottan tovakeringő tengeritáblák.
Egyedül vagyok; de a sarokban alszik egy úr; légy mászik az orrán. És
ásitva teszem le az ujságot. Hol lehetünk?… Unalom, lomha keringés…
Cigarettát sodrok s elnézem az imbolygó füst lenge selyemszövetét:
értt s gömbölyödő formákat s kéjes titkokat ott ahol feketébb.
Odakint tág, barna mezők, poros út, kakas int egy messze toronyról,
őrház marad el: tanya, gémeskút s leeresztett lusta sorompók;
majd erdő jön közelébb: erdőből riadó, friss hang,
feleselve dobálja felénk kacagó labdáit a visszhang.
De fáraszt már a vidék; kihajolva nézek előre, ahol
falu integet s a horizonton jegenyesor lovagol;
a vonat füttyentve megáll. Egy perc! Már szól is a síp meg a trombita,
és az ablakon át becsapódik az állomáskertből a jázminok illata.
És csurog a fény és csurog a hő; a sik csupa laguna, zöld tó;
prüszkölve, pöfögve csuszik tova a vonat, nagy fekete hernyó;
hiába! nem érdekel már ez a guruló halkszavu hinta,
émelygő játék e lassu és édes és kéjes hintapalinta!
Dél van, csurog a fény a tetőre; patakzik s reszket a hő,
tapad a fény s mézcsókjaival letapasztja szemem ez a sürü, lágy levegő…
Elnyulik a mozdony füstje, bodor szalag, álmosan… kék-feketén…
– Már alszom is, alszom,… igen… S koppanva kihull kezemből az uti regény.
 

(1920. június 14.)

 

 

 

Lucifer

Fekete falakat épitek, fekete ostromgépeket isten ellen:
kráterek ziháló műhelyeiben dolgozik millió pőrölyöm.
Engedelmesen nyújtóznak elém a vashidak; és én dirigálom
a mindent elborító mennydörgéseket.
Robogó hadaim előtt földig hajolnak az erdők
és harsonáim roppant lavinákat görgetnek le a visszhangok barlangjaiba.
Én hömpölygetem a ragályos szeleket, én akarom az emberirtó háborúkat is
és borzalmas indulókat játszom az ágyúk lihegő orchesterein.
Én akarom, hogy égő városokra zuhogjanak az alkonyok skarlát-függönyei,
de nem feledkezem meg a gyémántzenéjű szökőkutakról sem:
morzsát hintek a nyüzsgő hangyabolyokba, hernyókat a feketerigók elé
és reggelenként meztelenül sütkérezem a napos partokon.

 

 

 

Vízió

Először csak jégeső és téli mennydörgés rémülete hirdette,
és ők finoman mosolyogtak, és nem hitték hogy a Sarkon lángtornyait egekig dobálja a két vulkán;
csak mosolyogtak, autóztak és banketteztek,
de az öreg professor lombikjában minden várakozás ellenére kialudt a szikra.
Ezalatt sürgönydrótok nyalábjai és kigyózó tengeralatti kábelek nyargaltak a világ négy tája felé
és negyven napon át szakadatlanul zúgtak az istentelen, fekete harangok:
horkanva figyeltek föl az iszonyú svájci hegyek, és a vasúti sínek mentén
halottá bénultak a tilosra állított szemaforok.
Az aranyborjú csak bőgött, bőgött, és vele bőgtek a kövér ezredéves boncok is, –
és amikor a föld kicsordult bele hullákkal verte agyon a gyilkolni veszett hiénákat
és amikor már égő lokomotívok hurráztak át a vonagló éjszakán:
ők még mindig nem akarták elhinni, hogy a Kártyavár összeomlott.

 

 

 

A fegyenc

Örömtelen ágyakon hányódva, keserűvé érett mámorok
émelygésével ajkamon
komoran róttam én is a kört a vak udvar kövein.
Halk bánatok ópiumlehellete altatta szemeimet
és kezeim könyörögve nyúltak ki az üres éjszakába;
de tegnap pokoli induló lett a lánccsörömpölés
és szomjas kardok nőttek ki sebeimből:
ereimben az istenek iszonyú zokogása vonaglott
és szivemre csurgott az angyalok vére:
– Óh, szétfeszíteni a fekete falakat! Kitörni! Fény!
 
Fény!! Fény!!!
Sikoltozó gyönyörök! Szűz testek máglyái!
 
Mennyei vitorlák!
 
Amerika!

 

 

 

Mese

Hangod drága edényéből még ma is sírva szürcsölöm szavaid italát,
meggyilkolt szavaidat, melyeket zsongó idegeimbe temettem…
Mert ma is enyém vagy, ép úgy, mint három évvel ezelőtt, mikor a kora-őszi lugasban elaludtál
s a vadszöllő kék bogyóival hajigálva váratlanúl felriasztottalak.
Hogy megijjedtél! – de rögtön utána édes csengőket csilingelt szád friss kacagása,
oly hosszan és csattogva, hogy anyuska is kijött a nagy szobából és ijjedten kérdezte: Mi baj, gyerekek?
Egész szivünkig bizsergett a napfény s a napfényben a szerelem; a szerelmes napfény boldog kerteket lobbantott szivünkbe,
boldog kerteket: piros és sárga rózsákat, szegfüt, violát és nefelejcset és porcellánlelkü liliomokat.
Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa és lecsüngő szárnyain át
láttuk a léckeritésen túl elballagó vadászokat vagy kettős sorokban a gondtalan kisfiúk csapatát;
(ma biztosan kirándulnak: ott lépked oldalukon a keménykalapos, komoly tanitó bácsi is)… És köröskörül
a vídám fák, bokrok és érett gerezdek hunyorogva itatták ittas szemeinkbe fényhamvas színeiket.
Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa, és lecsüngő szárnyain át
néha be-bekandikáltak hozzánk az óriás napraforgók arany fejei.
Vagy ha a hosszú villasoron át kimentünk az erdőbe, hintázni a ledöntött fatörzseken: órák hosszat elnéztük
a kék égbe felugró fenyőket, a csikosházu félénk csigákat, s hallgattuk a szorgalmas harkály kopácsolásának egyhangú zenéjét.
Angyalkám! a hármas dombon fiatal nyirfába véstük nevünket; aztán leszállt az est
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Hazafelé indultunk, összesimulva és szótlanúl.
Otthon egyedül voltunk; az öreg Berta mosolyogva behozta a vacsorát;
még veled maradtam egy ideig, s te a jól-megcukrozott befőttből minden kanalat megfeleztél velem. –
– Másnap elmentél: csalogattak a kék tenger arany szigetei;
ott álltunk a mólón; csengetett a hajóharang, köhögve zúgott a kazán és megindultak a kegyetlen lapátok…
Angyalkám, azóta kialudtak szemeimben a vágyak őrtűzei
és szivesen meghalnék, ha utolsó csókod három év óta nem visszhangoznék néma szivemben!

 

 

 

A reggelhez

Trombita harsogással és zengő cintányérokkal köszöntelek
óh Hajnal, az arany hirnöke a Reggelnek,
arany gondolataimat áldozom neked, óh Hajnal,
aki szétszórod a sápadt, beteges csillagokat és aki elöl réműlten futnak nyugat felé a settenkedő éjszakai lidércek.
Óh Hajnal arany hirnöke az… Ébredésnek,
te gyújtod fel a szatinkék egek habzó fellegeit,
te emeled föl a Csöndes Óceán domború tükre fölé a nap arany turbánját,
te hömpölygeted végig arany folyóidat a határtalan szibériai steppéken, a szűk uccájú kínai városokon és Borneo kávéültetvényei fölött, és Indiában
egyszerre szikráztatva nagyszerű tükreidet a föld iszonyú két sarka között!
Aztán hozzánk közeledsz: kilométerről-re rombolod le a hosszúsági vonalak mentén az éjszaka tömörlő falait,
átlépsz az Ural-láncán, a kirgiz pusztaságokon, belemosolyogsz a Kaspi-tengerbe és Vörös lobogódat kitűzöd a Kaukázus csúcsaira,
karmazsínnal szinezed arcát a sápadt Boszporusznak, mecsetekre tűznyilaid, belekapsz az orosz puszták iszonyatos végtelenébe, játszol a Földközi tenger apró játékszer flottáival és megindítod az ébredező tevés karavánok[at].
Átlépsz a határokon, megaranyozod a rajna-menti ős várakat, a norvég partokat és a Quadalquivir csodáit,
London ködös kőbabilonját és a Kanári-szigeteket
és továbbhaladsz Amerika szűz partjai felé,
mindenütt eleven nyüzsgést, életet hozva az uccákra, mezőkre, tengerek útjaira.
Oh Hajnal, friss és végtelen szerelmesem, ki vidám mosolyoddal gyógyitod meg a láthatatlan betegségeket,
hajolj le rám is aki, aki úgy áhítozom friss levegődre, friss szineidre, ébredő madaraid dalára és a harmatos mezőkre, vetésekre és egyszerű dolgokra,
harmatos mezőkön csatangolásra, fűben heverésre, korai lovaglásokra, mindenre, ami fiatal és erős (gyújtsd fel bennem is az erdők orgonaszavát)
hajolj le hozzám s emelj magadhoz, hogy én is csak fény legyek és ne bántsanak a gondok és napfénybe érjenek maggá zsenge csiráim, hogy fény legyek, csupa fény és áttetsző, anyagtalan ragyogás, színek összhangja s összhangok egyensúlya
csupa fény, fény, fény, semmi földi salak,
csupa fény, mely áttetsző, imbolygó, százívű, illatos, harmatvert, lüktető, ringó-zengő tenger,
a fény, mely a legtisztább – – –
fény, mely az antik istenek homlokán sugárzott.

 

 

 

Élet zenéjét, ritmusok életét!

Zenét, zenét akarok, Testvérem! A tenger élet ritmusát, eleven véred piros ütemét!
Nem versek csinált muzsikáját, szabályosan billegő jambusokat, útált émelygést, tengeri betegséget:
élet zenéjét, ritmusok életét!
Tán hangszereket is, zsúfolt termek vonagló hintázását, hol szédül a szív és szédül az agy és elismerő taps lesz a részeg bűvöletből;
vagy nyílt terraszokon hajlongó cigányzenét, míg alattunk zúgva nyargal a városi villanyos;
tán hangversenyeket, Wagner pergőtüzeit, csattogó cintányérokat és katonabandát is, – de még inkább a magányos holdfényben úszó romantikus hegedűszót:
életet! életet!
Vagy erdei lombsusogást, virágok hangtalan orgiáit, juhnyájak záporozó topogását, méhdöngést, falusi verandán lármás verebek és rigók reggeli kardalát:
életet! életet!
Mézes dobolást, mit a porhanyó barázda szivén ver a tavaszi permeteg, fehér hajnalkák égnek forduló pici trombitáit, tücsökcirpelést, hangtalan tündéri zenét, rétek zenéjét: millió láthatatlan hangszer egybefonódó,
örvénylő, kusza, ringató, puha, harmatos, álmos, napsugaras selyem muzsikáját;
vagy szirtől-szirtre ugráló patakok ezüstmoraját, beszélgető éjszakai csillagokat, távol harangszót és kocsizörgést, fenyvesi gerle búgó szerelmét, hazatérő vagy induló kanász egyhangú tülkölését:
életet! életet!
Vagy habzó fellegek elsuhogását, hullámok anda ütemét, amint fáradhatatlanul kergetik egymást az Idő parttalan partjai felé, lemerülő és felbukó evezők dalát;
vagy az útrakész hajó háromszoros üdvriadását, amikor csenget és orrát a vízbe merítve megindítja sustorgó lapátjait;
vagy vidéki állomáson az alagútból előugró gyorsvonat elnyújtott diadalfüttyét, amely surranva szalad a sinek fölött, mint a kilőtt nyíl, –
de életet! életet! életet!
És ha beteg vagy, szomorú vagy dühös és megbántottak: torkodban a bor bugyborgó dalait;
akár a szelek himnuszait, autószirénát, ordító viharokat, ha akarod: mennydörgést és villámsuhogást;
félelmesen ropogó jéghegyeket, gépházakban egymásnak rugaszkodó vasszörnyek alattomos és fekete dübörgését;
lihegő városokat, háborút, a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását,
de életet! ÉLETET! –: ne nyivákoló és zörgő hangszerek gondűző kellemességét, hanem rugalmas izmokat, a vér pezsdülését, elven élet zsongó ütemét:
élet zenéjét, ritmusok életét!
Élet-zenét, mely – mint a tánc ott alszik a lányok meztelen tagjaiban és ha felébred, betölti szemünket a test langyos hullámaival –:
titkos istenként alszik a borzas erdőkben, hegyek közt, szobádban, vagy az álmatlan tengerek aranytükrein,
titkos istenként alszik: hangok mágnese és lelkek visszhangja a lelke,
titkos istenként rejtőzik előled, és néha csak kedvesed szive, halk dobogás,
vagy a felriadó madarak rebbenése árulja el, hogy ő is veled van…
 

(Nyugat, 1921. április 1.)

 

 

 

Óh tiszta élet, boldogság!

Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait
mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját;
láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze,
és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket.
Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént,
botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán.
Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem,
szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút.
Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor;
csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön.
Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd:
öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved.
Egyszerű vagyok; igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata,
hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt: Kedvesem!
De hiába! –: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember,
és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem magamat köztük a kóbor ebnél.
Jobb így, – egyedül vagy veled – ott hagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek,
nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme!
Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé:
meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok tavához,
vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányod diabolóznak.
 

(Nyugat, 1921. április 1.)

 

 

 

Érzelmes románc

melyet a szerző egy régi kertben 1921 őszén dudolászott,
amikor nagyon öregnek hitte magát és mindenkit.
A kert, ez volt az a kert… Itt
ültünk a sok őszi bokor közt;
Itt éltem, itt „lebegtem”
a „mennyország és a pokol” közt.
Szép voltál, fürge diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
Szegény fiu, gyáva, ügyetlen
s csúnya, – ruhája lompos…
Csúfoltak: Jó latinista,
és „hajára nézve” bozontos!
Bozontos és bolondos…
– Nem baj, emléknek ez is szép!
Vagy úgyis elég, ami százszor
jobban fájt… És ma az is szép…
Sétáltunk és tanultunk,
„átvettük” a másnapi leckét.
Neked ez volt jó, nekem az, hogy
veled tölthettem az estét.
Veled együtt, este: nékem
az örömből ennyi jutott csak.
(Otthon? – apám veszekedni
és anyuka sírni tudott csak.)
Tárgyalgattuk, komoly arccal,
hogy lehet-e valaki „boldog”?
Aztán csönd lett; s a fán egy
kakuk nagyokat rikoltott.
Kakuk! Kakuk! – Ki látta?
– Elhúzódtál: Ide látnak!…
Piros volt, vérpiros volt
remegő rózsája a szádnak.
A rózsa, – „ah” – az a rózsa
enyém volt azon az estén.
Elsápadt hirtelen arcod
s szemeidben is a gyerekes fény.
Szép voltál, úri diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
Koldus-fiú – s azon az estén
remegő melledre hajoltam.
Szerettél? Nem. Sohse mondtad.
Szamárság, tévedés volt.
– Mindegy: akármi, nekem csak
újfajta szenvedés volt.
Szép voltál, úri diáklány
s én csúnya szegény fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
Nem kérted… Így okosabb volt…
Elváltunk: Jó szerencsét!
– Futnak, nyargalnak az évek
s most máskép töltjük az estét.
Mindent elmondtam… (A kertben
szél zörg a sok őszi bokor közt)…
– Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem”
miattad a „menny s a pokol” közt!
 

(Az Est Hármaskönyve, 1924)

 

 

 

Föld, erdő, isten

1922
(Kner-kiadás)

 

 

 

 

I. Bottal s öreg kutyámmal

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő itatta zengő
hajnali rétek illatát dalomba; aztán
kezét fejemre téve csordultig betöltött
a szeretet egyszerű mozdulataival…
Minden kanyarnál új tárgyak s dolgok merűltek
elő s fehér mértföldkövek világitottak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebb s színesebb lett a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái
s fölöttem feketén gondolkozott az erdő –:
csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz s a pontyok
aludtak a tavakban. Én is elpihentem
s a föld s a fű íze szivárgott ereimbe.
Fenyegető szemek lapúltak a bokorban
és mégse féltem, mert tudtam: a hű komondor
– beakasztva szemét az állandó sötétbe –
őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

 

 

 

II. Szokatlanúl nyugalmas

Szokatlanúl nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak szemünk elé a dombok
és – azt hiszem – mikor visszalehelli
a langyos föld a hajnal puha könnyét:
oly eleven szinek lobognak, oly szent
dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak,
hogy e fényre-ébredt csodálatosság
előtt az Ember kínja szertefoszlik
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél harangja s az örök Nap
kacag elragadtatott szemeimben.

 

 

 

III. Nézd csak, testvér

Nézd csak, testvér, –: csillag gyúl a füvek közt,
eleven csillag! nézd a glóriában
szeretkező sok szentjánosbogárkát!…
Úgy látszik, meglepett megint az éj…
Ide hallom, hogy döng a parti visszhang:
tátott torokkal sikoltozva dobják
az öngyilkos hullámok a csuszóssá
sulykolt kövekre fáradt testüket.
Távoli csengés: foszlányokra tépte
a barna szél az estharang imáját…
a gesztenyefák bóbitái egyre
sápadnak… szabálytalan vonalakban
hajlong az ernyős bodza és a hárs
sűrűsödő rétegekben lehelli
érzékeinkbe-ájúlt lelke mézét…
Menjünk talán, menjünk mi is; – kövessük
a jóságos teheneket s a súlyos-
léptű bikát, mely leghátúl halad,
időnként komoran megrázva ringó
nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.

 

 

 

IV. Először fecskék, később denevérek

Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét; a hegy is
elfüggönyözte arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség… Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a kerítésen át.
Ott megpihent; aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s – hogy megmérgezze csillogó vizét –
vén kutunkba is leereszkedett…
– Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
előgurúlt a Hold… S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

 

 

 

V. Testvérkém, fáj

Testvérkém, fáj hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyöngédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.
Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

 

 

 

VI. Napfényből szőttem

Napfényből szőttem neked koszorút. De én magam
szomorú maradtam. Szomorú sípokon
játszottam minden este. És kövér moha-
ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi
pacsirta keltett föl, korán; s a harmatos
hegyoldalon indúlva minden nap egész
odáig fölkúsztam, hol a sasok kusza
ágakból összehordott fészkei körűl
meredő szirtekről lefut a görgeteg
vízvájta medre. Ott megállva, egymagam,
elnézegettem a bárányokat, amint
fehér foltokban ereszkedtek lefelé
a völgynek… Szomorú dalom hiába szállt
feléd s az idegen ködű partok felé:
úgy vágytam én is hozzád, mint az öregek
meséiben a hű Penelopé után
vágyott tengervíz-mosta földeink dicső
királya, híres Odysseus király.

 

 

 

VII. Már hatodik napja

Már hatodik napja, hogy gyermekem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza gyermekem.
A szatinhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; – az ég a tenger.
Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig húsznál is több tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott.
Húsznál is több nyár koszorúi hervadtak el azóta;
húsznál is többször kivirúltak azóta a sírok koszorúi.
Arany szigetekről tért vissza gyermekem,
már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.
Kék tengerekről tért vissza gyermekem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.

 

 

 

VIII. A fák kezei

A fák kezei égbe kulcsolódtak
s minden tárgy kezdte már felölteni
éjszakai alakját… Ritkuló
lombok alatt jártunk és észrevettem:
másként szeretjük egymást, mint ahogy
tavasszal megfogadtuk. Ujjaid
tegnap remegve kérték kezemet
és ma ijedten futottak előlem.
Ájult izgalom zengett szemeimből,
mely – megzavarva ítéletemet –
az éjszakát emlékeimmel össze-
kuszálta értelmetlenül… Csak annyit
tudok, hogy eddig-nem-érzett örömmel
szívtam ajkaid fenyőillatát
s hogy míg világító szemed felütve
rámhajoltál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.

 

 

 

IX. Virágok közt hevertünk

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, –
egész tested lelkembe sugarazta
belső fényét s szelíd jóságodat
mely úgy betöltötte – delejes áram –
az esti rétet, hogy minden virág
s minden fű hozzád hajlott: Nap felé.
Először szótlanúl csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörössét, majd – mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai – melled fölé hajolva
egyszerre boldog rettegés derengett
át szivemen, mert míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
karodból a Föld vére folyt karomba
s a buja Flóra csókolt csókjaidban.

 

 

 

X. Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag mind-erre, és irígyen
lesik ajkát és álla furcsa ívét
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt
és, hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat: ő reá meg én rám,
s hogy tegnap – látva boldog heverésünk –
még a rigók is mind megrészegültek
s közel röpülve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

 

 

 

XI. Amint felfelé jöttünk

Amint felfelé jöttünk, céltalanul csatangolva a barna erdei ösvényen,
zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;
okosszemü fekete rigók ugráltak a tavalyi avarban, mig körülöttünk
láthatatlan szapora csákányok csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.
Egyszer rikitó fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva roppant plakátjaikat,
majd ujra egészen vad és magányos utakra csalt egy gyöngyszemü szitakötő;
a kilátóról kék, zöld, piros, fekete és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:
megszépült a világ és jól esett a szinek friss lüktetése.
Apró virágcsengettyüket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,
– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –
szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyikokat
és megcsodáltuk az utilaput, melyen csavaros csiga csuszkált…
S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban
vidám turisták üritgették a habzó söröspoharakat:
mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,
hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt, vén fogaskerekű.

 

 

 

XII. A Nap! a Nap!

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban meg az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sipokban ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerü élet vagyok én: acélos levegő, isteni Kert és isteni Kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az Isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás: Mi lenne a földalatti
harangok döbbent zokogása? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én szivem dobog a fényben, lobog a szélben, izgató
fűszerekkel mennyei zenévé szőve a színtelen földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
A nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok a visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemembe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.

 

 

 

XIII. Sötét szavak vázába

Sötét szavak vázába ragyogó
értelmet öntött ez a szerelem,
mely szivemben s agyamban csiraként
kilombosodva önző húsomat
testvéreddé alázatositotta.
Azóta minden jót és igazat
kettősen érzek, – hang-visszhang-zene
kapcsol kettőnket eggyé – és a nem-hitt
szavak nagy céltalansága után
a megértés napfénye homlokom.

 

 

 

XIV. Sötétedik

Sötétedik… Láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenűl összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

 

 

 

XV. Tavaszba öltöztél

Tavaszba öltöztél s hogy éjszakáim
érzéketlen és gondolattalan
ürességét kitöltse, – lobogó
hajad a friss Napba fölzuhogott
és kebleid hullámzó tüze úgy
átsajogtatta életem halott
országában a dombok és hegyek
dermedt husát, hogy már személytelenné
nőttél lelkemben: koldus szemeim
csak szégyenkezve s értelmetlenűl
nézik emberen-túli távolokban
nagy szemeid alázatos hitét.

 

 

 

XVI. Pilláim alatt összetört az álom

Pilláim alatt összetört az álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlontúl bennem élsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már.
Gyűlölködve kiáltom: Idegen kéz,
eressz! ne vezesd útam! megtagadlak!
– Mégis, te formálsz ujjá, idegen kéz,
s mindig erősebb vagy, ha megtagadlak.
Nem tudom, mi történt… Talán az isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak: megjelenik az isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

 

 

 

XVII. Szebb vagy a szép tavaszi napoknál is

Szebb vagy a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakáknál is ijesztőbbek.
Minden este megölellek álmaimban, – te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
szeretem tiszta szemeidet és lelked sötét hárfáit,
mert az örök szomorúság nyugalma sötétlik bennük,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem.
Sokáig elvesztettelek, azért lettem az örömök özvegye én is.
Most újra tiéd vagyok. Hallak. Rád figyelek, de még csak félve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.

 

 

 

XVIII. Elcsalta a dalok anyja

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,
és a dalok apja, a Pásztor;
elcsalták, messze, s azóta szivemben
naptalan árvaság s a
bánat visszhangja sikoltoz.
Elvitték ifjú vágyai, mert
nem tudja még, hogy az ifjuság
haragos-tüzes ércét
hideg karddá veri a férfi.
Messzekiáltó
szelektől
dagadoztak a vitorlák
és nemsokára örökre
eltakarta előlem a tenger
domboru háta.
Nyugtalan szemei messze
előreröpűltek
s a nádboritotta Nílus
partján már tegnap este
látta az idegen
csillagokat, már látta Itónia
koszorús oltárait,
már látta s az ídai lankán
heverésző szőke leányok
ibolyaszemét
s hallotta a szépszarvú tehenek
sötét kolompjait. –
Elvitték ifjú vágyai,
elvitték, messze; s azóta szememben
szétporlik a nap tüze, hangos
szivemben éj és érthetetlen
bánatok visszhangja bujkál.

 

 

 

XIX. Elmentél, s megnémúlt a föld

Elmentél, s megnémúlt a föld. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott szótlanúl zokogva nem figyelt többé
hivó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt és a mozdulatlanság
dermedezett szivemben. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

 

 

 

XX. Sok sanda bűnöm

Sok sanda bűnöm a halálba láncol,
sok hiú bölcseség, sok balga ok;
kunyhóm fölött az ősz fényálma táncol
barátaim a fák s a farkasok;
az útak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak
és minden álom, óra, cserje, kő
előttem boldog szimbólumba nő,
melynek fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

 

 

 

XXI. Minden megingott

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász
és a hegyeken értelmetlenűl
sikoltott végig a szél, mely barátom
volt eddig… Nem termékeny hallgatás:
némaság kötöz a tétlen időbe.
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét s nem tudom
lesz-e erőm kínomat emberek
helyett az isteneknek elbeszélni.

 

 

 

XXII. Kinokkal és kinokra szült anyám

Kinokkal és kinokra szült anyám,
de mondd, barátom, ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor büszkén hittem: Talán
használni, talán ártani fogok, –
ma már látom: a sápasztó idő
tul-gyorsan arcomra öregedett
s elkoptatta szemeim erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– por-szülte hus-, csont- s ideggép – irígylem
testvéremet, ki visszahullt a föld
sötét gyomrába, és tanácstalanná
zsibbadt undorral nézem magamat, mert
– mert mondd, barátom, ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?

 

 

 

XXIII. Aranybarázdás ég

Aranybarázdás ég s te, a világ
bástyáiról lenéző Helios,
mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,
van-e, ki céltalan bánatomat
elcsöndesíti?… Úgy fáj most a friss
hajnali szél gondtalansága és
a madarak jókedvü éneke!
Engem gúnyol e szikrázó derű:
talán megtudta, hogy csúf és gonosz
bűneim szennye egész belevénült,
belesötétedett lelkembe, – hisz
iszonyattal és undorodva dob
félre magától, aki csak megismer.
Óh jaj, hová fussak az emberek
fürkész szemeitől, s ha megzavar
a mások mosolya s kétségbeejt
az önmagának elég anyaföld
egyenletes nyugalma –: jaj, hová
meneküljek e gyönyörű tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!

 

 

 

XXIV. Nem futni

Nem futni, – szép lassan kimenni
az időből, folytatni, napra-nap,
a lassú meghalást; igen, csak ez
jutott nekem, mert én tudom, – (sokan
tudják) – hogy az életben akadály
a lélek és a szellem. Gyötrelem
az öntudatra-ébredés: sehol
se lát célt, melyben hinni érdemes.
Ha nyújtózhatnék, öntudatlanúl,
a fodros füveken vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szívéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, – csak sejtve és
nem tudva: a világban mennyi Szép
lakik, – óh nem illetnék ajkamat
a céltalanság fájó szavai
és nem érezném, hogy fölösleges
vagyok magamnak is. A köznapi
robot nehéz, de megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örülni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat építve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.

 

 

 

XXV. Halottakkal bevetett utakon

Halottakkal bevetett utakon
járok… köröttem idegenszerű
vázak libegnek… jobbról őrület,
balról a kétely szédítő sötétje
huz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnként belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai…
– Halottakkal bevetett utakon
járok, s tudom, hogy nemsokára ott
heverek én is: rosszindulatú
istenek elrontott játékszere!

 

 

 

XXVI. Sokszor bizony csüggedni látlak

Sokszor bizony csüggedni látlak és
veled csüggedek én is sorsomon.
Bennünk lakik a kétely s levegőbe-
porló percekké őrli napjainkat,
mert ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei járnak
kísérteni agyunkba, – sohase
bízunk eléggé a jövőben. Szomorú
zsibbadás ez a sors, de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

 

 

 

XXVII. Miután kitagadtak

Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek fúródtak át a levegőn
felém, s a hiúság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni – (óh, talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) – nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, – szelíd
s ügyetlen kisfiú. – Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
nagyapám sírjára a meggyfa… Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanúl buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,
A hír a csontoké! – suttog a tört kereszt;
és mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.

 

 

 

XXVIII. Ősz van

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, – azt hiszem,
nincs célja; …miért is volna? – És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha, – nem törődve semmivel –
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Ősz van megint… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, – de engem
hív már a születés s az elmulás
tavasszal víg és ősszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Ősz van… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van… Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt…
Fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai…
Ősz van… Sötét barlangja hüvöséből
előjött már a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon
– barátként mellém heveredve – némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

 

 

 

XXIX. Szomorú testvéreim

Szomorú testvéreim, emberek,
ős Róma száműzött gyermekei,
– ne várjatok föltámadást s reményt!
Vonúljatok pogány barlangjaink
mélyébe, koszorús ormok közé,
megőrizni a régi, üldözött
istenek utolsó oltárait,
s átkozzátok a zsoldos Stilicont,
ki, a Caeser szavára, elfogott
barátainkat leölette… Itt
sárkányfogak helyett a butaság
magvaiból kikelt nép most az úr;
most a bozótban kard és tőr leselg,
most veszett farkasok tanyáznak a
faluk alatt és partjaik között
vonaglanak a megréműlt folyók.
Nunc ad bella trahor… Keserü szél
döngeti az ég rothadt kapuit,
hegyek ülnek atyáink sírjain,
embergyümölcsös erdők sikolyát
kifáradt visszhangok hömpölygetik
szivemre s hullák verdesik a vén
hidakba szétdorongolt fejüket.
Minden hiába… Nem löki a sors
jövőbe a multat és a jelent;
hiába lelketek hervadt hite
s a szemetekből síró gyűlölet.
Gyöngék vagyunk és földünk hasztalan
próbálja törni zordon kapcsait;
meghalt a nagy Pán, a világ fölé
felnőttek az őrület árnyai
és a diadalmas kereszt fölött
nagy hullámokat ver az éjszaka. –
Nunc ad bella trahor… Tanácsomat
fogadjátok meg és e levelet
égessétek el az oltár tüzén
s ne feledjétek el Rutiliust.
Mire szavam hozzátok érkezik:
piszkos szerzetesek és a zsidó
isten zörgő katonái között
én már Gallia útjait rovom.

 

 

 

XXX. Oly súlyos felhők

Oly súlyos felhők ülnek az egen,
hogy csak a gyermek ártatlan szeme
lát föl a csillagokig. Nem a szótlan-
feszülő dac köti le ajkainkat,
– a hitetlenség, a fáradt közöny!
Árnyak, a némaság fegyencei
vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,
arcunk mennyire álarc!… Tétován
lengünk a szélben, szélkakasnak is
elromlott, lelketlen vasdarabok.
Jön s megy az idő: megint ránk öregszik
egy ujabb év, az undor s szégyen éve.
Mi lesz az uj? Uj undor, újra szégyen.
Beláttuk: remény és reménytelenség,
jó s rossz itt egyformán felesleges.
Óh, a remény már útált unalom:
annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők
agyontaposni, – úgyis hasztalan
rágja lelkünkben pondró-útjait.
Óh, a remény is… Nem volt az remény,
csak kényszerű önámitás: Vele
akartuk menteni a megmaradt
semmit a cifra, úri rothadástól.
Van még remény; ott kint! – De azok is
kik letépték: visszasírják hazájuk
láncát s úgy szónokolnak, mint a pap, ki
alacsony hasznot húzva istenéből
minden szavát üres szivekbe szórja.
Néha bitang szelek kószálnak, a
fáknak távoli híreket mesélve:
Haragos tornyokat dobál a tenger,
Csikorognak a hegyek s északon
újból csalóka szivárványt ragyogtat
a vörös sarló és a kalapács.
– Senki se figyel szavukra… Ha jön még
valaha tisztulás: a Föld, az áldott
Anyaföld indúl meg, s harca a Béke
szent harca lesz s ez a harc lesz a végső!
De addig? Addig rothadunk tovább az
az időt-csúfoló, megőrült időben.
És meglehet hogy egykor igazunk lesz
és meglehet hogy nem lesz igazunk;
s az is lehet hogy sohasem kerűl
sor igazunkat bizonyítani,
hisz minden késik… késik… Alszanak
az elcsigázott testek és mezők
s már megszokták: a tegnap iszonyú
nyomora iszonyúbb holnapra döbben.
Nemrég kíváncsi éjek s feledékeny
nappalok hallották panaszainkat;
ma már szomorú pillánk meg se rebben,
oly arcátlan-egyszerűen esik meg,
mit hihetetlennek hittünk… A legjobb
semmit se várni… Csak dolgozzanak
a fekete fejszék: a porba hullt
tagokból vér nem dől, nem is szivárog, –
vér, melyről azt hitték valamikor, hogy
boldog jövendők biztos záloga.
Súlyos felhők űlik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb
börtönbe-láncoltat testvére őrzi:
vasbilincset a testvér vasszurony…
A sápadt csüggedés fegyencei
vagyunk és tétován lengve a szélben
tudjuk hogy itt minden fölösleges
s meghallani se merjük a varázs-
szót: Elromlott minden; kezdjétek újra!

 

 

 

XXXI. A templomokban sercegve lobbantak ki

A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák
s az Istennő szobra magától összeomlott;
mikor kiléptünk a kongó, megriadt uccákra,
véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen.
A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök;
a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban;
a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya
s mire megjött az éj: felforrtak a kutak vizei.
Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-híd;
ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok,
mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon
s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett.
Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben
kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket;
köröskörül tanácstalanul nyargaltak a fekete folyamok
és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei.

 

 

 

XXXII. Bizony, barátom, hasztalan

Bizony, barátom, hasztalan volt minden. Az örök
hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt
öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve
voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak újra már
a duzzadó talajba az ekék szent fogai;
kolompos ökreit napos dombokra tereli
az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az útakon:
kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.
Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang
elnémúlt és bennünk is néma már a kürt,
az isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.
Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel
már semmi, semmi… Nem baj! Én is azt hittem: csak én
jelentek, én vagyok az érték. Jőjj ma még velem,
jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek
oltárait s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők
munkás szivében a csirázó öntudat. Ne hidd,
hogy elveszett az igazi csata: talán az égi hang
csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő
kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is
egyszerű emberek, mint ott azok, akik a friss
venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.

 

 

 

XXXIII. Komoly s nehéz szavaid

Komoly s nehéz szavaid úgy világitottak
mint Kalchedon topáza ujjadon. – Azóta
más hitre tértem. E kevély öntudatosság,
e pontos, ésszel-épített élet – (te mondtad
a büszke szót) – gyöngébbnek bizonyúlt a földi
öntudatlan csiráknál. És a föld csirái
napfényre törtek bennem. Ez a fény kicsattog
örömeimből: friss kalászok, rétek, erdők
nőnek szememben; a bozontos tölgyek izmát
karomba loptam; hangomat barlangok öble
hömpölygeti Attika sziklás partjain túl.
Nem maradok veled; patás kentaurokhoz
indulok a vadonba s a mezei nők víg
lakában este cimboráimmal a tűznél
leheveredve telt tömlők és duda mellett
dalolok nekik, én, kacagó Dionysos!

 

 

 

XXXIV. Torzonborz fekete állat

Torzonborz fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medve-karokkal,
fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a Rémület.
Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örülni,
testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;
már únom a lelket, a finom s ravasz észt, – jobb volna kergetni messzire-döngő
szeleket a lusta mezőkön,
és zengeni, mint a vízesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat… – Óh nyomorultak,
tudnátok csak mennyire megvetlek mind titeket!
Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú fekete medve-karokkal
hempergek a porban, a fényben s szeretem a földet, az isteni testet:
Millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát
s millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

 

 

 

XXXV. Barátaim, ti fák

Barátaim, ti fák és nemes erdők,
sorstalan érés szenvedélytelen
gyermekei, kik mozdulatlanul
s rejtett szemekkel vizsgáljátok a
sűrűitekben járó idegent,
a féreg-embert, – óh fogadjatok
testvéretekké engem is!… Nekem
nem kell a durva tények szögletes
zaja: nagyobb, tárgytalan szeretet
zenéje bennem örök szivetek
kényszerű csöndje, mert nem közönyös
szemmel nézem a forgó évszakok
mindig különböző és mégis-egy,
örökre névtelen szépségeit.
Én ismertem a ti nyelveteket;
előző életemben én is azt
beszéltem, és ha elfeledem is –:
tudom, hol a föld jós köldöke és
nagy hallgatása ma is ismerős.
Közétek vágyom, – óh fogadjatok
testvéretekké: aki menekül
innen, csak jobb s más életet keres.
Nem gyáva a halott, csak tudja, hogy
minden fűszál értelmes intelem
s arasznyi létnél jobb a gyors halál;
tudja: köztetek lesz élete tisztább
mint a való és valóbb mint az álom.

 

 

 

XXXVI. A halhatatlan istenek

A halhatatlan istenek törvénye int:
– Vond vissza minden átkodat, mert millió
út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld
magadhoz a világot, mint az egy-napos
piciny virág magába öleli piciny
karjaival a dagadó eget. Ne várd
hogy minden sikerül; de nagyot és sokat
elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,
ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,
ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor
a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a
vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd
a parttalan jövendő, és vezéreid
maradnak a mindenütt egyformán nemes
Helios s a mindenkori álarc mögött
értelmükben változhatatlan Ideák.
Légy hű isteneidhez, s rád mosolyg arany
szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –
a szivárványtrónú, magas Urania!

 

 

 

XXXVII. Örök tavasz

Örök tavasz és te, örök tavaszban
dobogó föld, örök szerelmesem,
– előttetek ledobom emberi
álarcomat s magamba sülyedő
lélekkel, talán léttelen, de boldog
nyugalmatok életnél több s nagyobb
fenségébe temetkezem… Feloldom
testem e roppant álom küszöbén:
csontjaimat záporok könnye mossa
fehér kövekké, húsomból kövér
hangyák zsibongnak elő, hangom esti
tücskök dalában őrzi bánatom
s örök lelkem, e rémülettelen
belső szélcsönd, örök időkön át
forgatja örök álmain keresztűl
az istenség mágikus tereit.

 

 

 

XXXVIII. Félek, atyám

Félek, atyám, – úgy sírnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tűkör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, atyám, – megtörtem a szeretetben
és éhes tengerekbe ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a szeretetben
s az én karommal emeled égig azt a kardot.
Mit ér az ember, mit ér a könny meg a bánat,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a könny, az a kín, az a bánat
téged tisztít kacagó mennyé a viharban!

 

 

 

Kalibán!

1923
(Athenaeum-kiadás)

 

 

 

 

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Sugár Károlynak

 
Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa korommá gyémánt agyvelők
mágneses és nehéz sugarait,
fénylő zenéjét és az értelem
kéksárga rebbenését! Kalibán,
lázongó ösztönösség, te, akit
nem köt emberi töprengés, hazug
eszmék játéka s gyáva szeretet, –
fojtsd meg a szépet, a harmóniát
s a rútat is, ha gondolat, hiszen
a gondolat az ember gyilkosa!
Pusztítsd el őket! mind! hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk, kín s remény
lelkünket ne gyötörje s ne legyen
szó sem ezentúl, mely minden gyönyört
megront, míg névvel illet, de a kínt
csak élesíti, mikor testet ad
mult szenvedések emlékének is!
Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Kuszáld grimasszá arcunkon az Úr
arcának vonalait és, ha már
emberistenként élni nem tudunk,
kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant Szerkezetekké! – Kalibán,
gondolkozás nélkül gondolkozó
rejtelmes Új Bölcs, Mérnök, Épitő
Mindenség, kinek vak izmaiban
az élet, minden kattogó tudás
s minden erő magától működik,
öntudatlan s nem képletek szerint, –
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
Szénevő Gépeiddé, hogy mikor
elégeted a férges Könyveket:
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, pokoli
ritmusra járjunk szent táncot neked
a Gondolat nagy Máglyája előtt!

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekűlj!

 

 

 

 

Házak, paloták, kopasz bünösök

Kőházak, uccák, esti fény, –
isten mezejéről jöttem én.
Házak, paloták, kopasz bünösök:
mit keresek én e kövek között?
Házak, pénz, üzlet, emberek;
halál nő romjaik felett.
Halál, mely épít s újra szétbont,
rothadt világ, roppant szemétdomb!
Házak, paloták, kopasz bünösök:
mit keresek én e kövek között?
Mit keresek… Ó, ez a szörnyü börtön!
Mit keresek én e lélektelen földön?

 

 

 

Szénásszekér ment át a városon

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az uccánkon, fehér
holdfényben, – ó, hogy fölfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
nyöszörögtek a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött, ment, suhant, dalolt és lebegett,
úszott a fényben, úszott, énekelt, –
nekem dalolt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
illatos dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, –
nekem hozta el kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban megduzzadt dombokat,
erőt, kitartást, önzést, szigorú
szeretetet, – mind-mind nekem! nekem!
Nekem hozott mindent s mig áthaladt
a tétova és perverz városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélekzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

 

 

 

Verebek

Pirosló hajnal; a város is
piros és tiszta, ha sáros is.
Piros és tiszta a napban, és
még nem csúfítja ébredés.
Ébredés, lármás kerekek, –
csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a napfény aranyos magvait,
a nap pirosló aranyát,
melyet az éji pocsolyák
ágyába hint a hajnal és
nem lop el csak az ébredés.
Az ébredés, a szürke szín,
a pénz, a robot, az emberi kín,
a reggel, az este és a dél,
mely most még egymásban henyél
s figyelemre se méltatja az eget
s e kis proletár verebeket,
kik köveken, pocsolyák vizén,
hol ilyenkor isten lelke a fény,
a napnak vígan csipegetik,
pirosló búzaszemeit.

 

 

 

Reménytelen ég alatt

Lelkem meghervadt, senki barát
nem hallja már szavát;
kék árvíz: jön az est, –
meghalnék örömest.
Nincs senkim, senki barát;
halottak, néma fák;
kint autó, lárma, pénz, –
ne rájuk, – ide nézz! –:
nézd: palotáim a porban
s én rossz géppé romoltan,
mely zörg, csikorog, de tűr,
járok, tehetetlenül,
a győztes árban, mely dagad
s a reménytelen ég alatt
roncs életünket, mocskos, sűrü lé,
únva görgeti a halál felé!

 

 

 

Meghalni ilyen fiatalon

Autók suhognak az éjben,
szívünkben zakatol a gép;
lépni, halálba, – gummitalpak, – –
a kő is csúszós, csúnya pép.
Lépni, hazudni… Hazudni kell!
Szerszám, szurony, gép, – nem akarom!
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,
fiatal szemmel, kopva, nézni:
patkányok rágják az eget,
autók suhognak az uccán
és híznak, híznak a síberek!
Híznak, és zörömböl a gép
testvéreink tikkadt szivében.
– Éhes volt: megdöglött az alkony
s a tücsök a templom tövében.

 

 

 

Pókokat rakok a szemeibe

Megbántott a hitvány,
a sok idegen gazember,
és nem is sejti, mikor.
Nem tudja, hogy éhes voltam
és ő evett.
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem
és ő tündéreknek röfögött a bárban.
Nem tudja, hogy én a föld vagyok
és hiába udvarol neki a pénz.
De nem baj. Úgyis
Sátán piszka az arany,
és meg fog halni e piszoktól.
Akkor aztán
beleibe tapos a sarkam
és bosszút állok
és pókokat rakok undok szemeibe!

 

 

 

Hagyj el, kis szitakötőm!

Fekete falak közt fekete szél; –
testünkben vihog a vér,
vihog, de fájva zúg:
mar, mint a lúg.
Gond, hajsza, rémület… És
tudni: van arany pihenés!
– Menj! Hallod?: csalogat az
arany ősz és kék tavasz!
Kék tavasz és szitakötők; –
ott élnek a mezei nők,
fűtestek, gyepsimaság,
tündérlány: búzavirág.
Ó, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
csapongani, föl s alá,
mindegy, hová…
De itt? – Vad házzuhatag – –
Körutak hegylánca alatt
megtörpül lassan az ember:
– mit akarsz itt a szerelemmel?
Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess!
Röpülj, ne sírj, ne szeress!
Gond, hajsza… Szép szeretőm,
hagyj el, kis szitakötőm!

 

 

 

Idegenek

A szegény ember minek él?
Ha jó, se jobb a többinél.
Ha jó, se különb; csak idegen,
s nem érti azt se, miért szeretem.
Azért szeretem, mert fáj neki,
hogy társtalanok az örömei,
pedig, jaj, társtalan vagyok én is,
társtalan öröm az enyém is!
Jó volna közös hit, szeretet,
hiába, hiába: nem lehet;
partokon túl, partokon innen
hiába, hiába, hiába minden;
külön ideg külön idegek közt,
idegen marad az idegenek közt:
ütik gyalázva, áldva féltik, –
kiált s nem hallják, int s nem értik.

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekűlj!

A ház, a ház, ahol ti laktok,
 
nem palota;
én tudom: a ház, ahol ti laktok,
 
nagy kőkoponya!
Kőkoponya, egy óriásé!
 
Halott üreg, –
azért olyan szomoru benne
 
a lelketek.
Ez a ház fej volt valaha,
 
ez a fekete váz;
élt, látott, ítélt és kiszáradt.
 
– Azóta ház.
Megölte, megnyúzta az idő
 
e csúf koponyát;
nézd, csontjai hogy fehérlenek
 
a malteron át!
A ház, a ház, ahol ti laktok,
 
nem palota;
a halott szörny szemüregéből
 
villog ki ablaka!
A kapu a száj, a fekete száj,
 
ahogy megmerevedett,
Ez a száj habzsolja s köpi vissza
 
az embereket.
Én nem tudom, mért laktok itt…
 
Tekervény-folyosók – –
Én nem tudom, hogy eshetik itt jól
 
a pihenés meg a csók.
Fuj! itt aludni, szeretni!… Segíts,
 
szabadíts meg, ó Uram!
A régi gondolat jár ide vissza,
 
éjféli léghuzam.
A halott… Ó, nem csoda, hogy gonosz
 
a városok embere mind:
féregként nyüzsögnek a halottban
 
és érzik a régi kínt,
érzik a régi életet,
 
a pénzt és a nyomort,
családok titkát, civakodást,
 
a bűnt, az alkoholt,
gyilkos kését, járványt, dühös
 
párzások kínjait,
a fölgyűlt szenvedést, amely
 
mindent lealjasít,
kanálissá szikkadt erek
 
körútját, összenőtt
inaikat, érdekeket, – az egész
 
kavargó agyvelőt!
– Jaj, borzalmas a város, a ház,
 
a nagy rovar-tanya;
a hemzsegő élet, ez a sok
 
vigyorgó csontpalota!
Jaj, a halott börtön-feje!
 
Véres fejek üregei! –
Átkozd meg a várost és menekülj,
 
menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre, s ott
 
a kék mennybolt alatt
mikor kimosta lelkedből a bűnt
 
a kristály hegyipatak –:
nézz vissza s a porba hullva mondj
 
vezeklő hálaimát,
mig az ég csákányai szétverik
 
e sok-sok kőkoponyát!

 

 

 

Gyökér a gyökerek között

 

 

 

 

Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
szarvas-szemű
csigabiga;
korán kibújt
s most vár, pihen,
fél és örül
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hozott a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya, vagy
csak hóvirág?

 

 

 

Tavaszban

Szép őszpiros
ma itt az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy múlik el,
mig a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
De nem baj, engem
szeret a föld
s szeret az erdő,
s ha tárt kezén
pihenek: én
vagyok a felhő
s a derüs ég
s a halhatatlan
egyszerüség.

 

 

 

Mint a fagyöngy sír

Szélvert fagyöngy sír
 
az ág felett;
halotti zöldben
 
holt ág felett.
Az új tavasz már
 
itt van megint;
ma úgy szeretnék
 
dalolni, mint
a csirakeltő
 
friss napsugár,
mely észrevétlen
 
lelkedbe száll, –
vagy sírni, síró
 
szived felett,
mint a fagyöngy sír
 
az ág felett.

 

 

 

Fekszem, hanyatt

Fekszem, hanyatt,
fejem alatt
föld méhe háborg;
nézem a felhőt
és lent az erdőt,
e néma tábort
mely véd sötét
dárdáival,
s ha betakar
fekete árnya:
elcsöndesülnek
zúgó fülemben
a gondok is;
alszom s alusznak
alvó husomban
a csontok is.

 

 

 

Szél hozott és szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnét jöttem;
szél hozott és szél visz el,
minek kérdjem, mért visz el?
Sohse néztem, merre jártam,
nagy hegyeknek kiabáltam;
jött az erdő: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam;
ijesztgettem: ott maradt,
cirógattam: elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm, aki nincs:
a világon senkim sincs.
Isten tudja, honnét jöttem,
köd előttem, köd mögöttem;
szél hozott és szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el!

 

 

 

Hajnali szél

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
sisakvirág és margaréta; –
csupa fény, csupa dal ez a hajnali séta!
Ma kint aludtam a zöldben, és
megláttam, az ember mily kevés,
és gyönge, mint a margaréta.
Ma kint aludtam a fák alatt; –
a szél lobogója fönnakadt
istenhez vágyó ágaimban
és két roskatag karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s kitisztult lelkem, mint a táj,
ha ködét
fölgöngyölíti a hajnali szél…

 

 

 

Mint szép, ártatlan akác

Jó volna csöndben, így, egyedül,
itt élni, békén, meztelenül,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta s a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állni, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanul,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna, mint a kóbor eb,
futkosni, céltalan, egyre szebb
és távolibb országokon át, –
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, s mint a rög,
heverni, vagy malacok között
nyári napok árnyatlan delén
pihenni a puha sár ölén.
Jó volna, te tudod, istenem,
a földbe merülni csöndesen,
mert isteni ágy a puha sár
mit esőből s porból vet a nyár, –
Jó volna titokban élni, itt,
fölszívni a föld mély nedveit,
illatban, ízben élni tovább
mint margaréta, szarkaláb,
vagy ott a fehérfalu tanyai ház
előtt az a szép, ártatlan akác!

 

 

 

Milyen jó szállni, mint a csónak

Rigós erdőkben bujdosó nap,
csigák most-ázott füveken;
milyen jó szállni, mint a csónak,
s nem érezni, hogy köveken
fekszünk, – s így nézni, hogy a fű is,
ha picike és egyszerű is,
époly dicső s szép, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap!

 

 

 

Milyen jó jónak lenni, jónak!

Rigós erdőkben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók;
milyen jó jónak lenni, jónak,
s mászkálni, mint a vízipók,
a vízipók a tó vizén,
oly gondtalan, oly könnyedén, –
nyurga lábakkal futni, futni,
sehová s mindig célba jutni!

 

 

 

Tegnap megbántott valaki

Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.
Mily szép a hajnal! – Hallani
a hárs zsongó lelkét felettem!
Virágzó friss cseresznyefák közt
a nap aranyos üde csók
s a sok borzongó havas ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.
Ó, istenem, mért nem felejtek,
mért játszik a világ velem?
Mig erdőm szent magánya rejtett,
nem bántott soha senki sem.
Erőt adott, színt, ízt, hatalmat
a föld, a szél, a nap s a hold,
ágaimon hált meg a harmat
és kérgem isten bőre volt! –
Most nem értem, a hajnali
ég hogy ragyoghat így felettem;
megbántott tegnap valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

 

 

 

Éjszaka

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
ropogva nyujtózik az erdő.
Kövek másznak ki az utakra,
sötét remegés a világ;
sietnél, de tétova lábad
bátortalan tapogatózik.
Megállsz; csönd, semmi; hátrafordulsz,
a csönd szívedbe merevül
és istenhez sikolt a lelked,
ha egy-egy ág hajadba markol.

 

 

 

Nem voltam én mindig ilyen…

Nem voltam én mindig ilyen
szelíd és elgondolkozó;
aludtam, ettem, öltem, és
nem tudtam azt se, mi a szó.
Aludtam, ettem, öltem, és
a Gondolat nem üldözött;
állat voltam az állatok
s gyökér a gyökerek között.
Egy este aztán a Gonosz
hét sípot adott a kezembe;
belefújtam, – s remegni kezdett
lelkemben ég, föld, naplemente…
Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha be nem hegedő seb,
s tudom: él bennem valami,
ami még nálam is erősebb.

 

 

 

Záporban

Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által:
fekete záporok, és mintha monotón fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian,
mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szivekben.
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül, –
Ó édes állati érzéketlenség!
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátotttorkú kanálisok;
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz; nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…
Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni, – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest!
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világítótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!
 

(1920)

 

 

 

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.
És zuhog a fény… Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; – lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: ó, messzi most a gonosz városok levegője! – a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborékteóriák! – itt nem ismerik a bacillusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehellete gyujtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra,
s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
…És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. – Áll az élet és áll az idő; …lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; – s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek símulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.
 

(1920)

 

 

 

Rothadni ázott bokrok alatt

Éjféli óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! És édesen hámlik a hús – – Hűs záporok énekelnek – – –
Ó, néma giliszták! Őszi csönd! Jácint szellők suhogása!
Mert csöndes ősz van és gondolatom már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet?
– Csönd, őszi csönd és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy e szomorúságból egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, ó, ma reggel,
fürge nyuszi, ugrált a kedvem! bujkált! – És nemsokára
megjött az eső, – puha csepegés… Ó, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 

 

 

Örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

Nincsen erő, mely elrabolja tőlem,
mert ketten Egy vagyunk, Én és a Föld;
napos csirái bomlanak belőlem,
én vagyok a fű, a föld.
Testvér? Barát? – Nincs testvére a hegynek:
minden hegy Egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? Barát? – Én megmaradtam Egynek,
mert mindenkivel Egy a Föld.
Halottak élnek, élők elromolnak,
kopik az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából lesz a holnap:
tegnap, holnap: minden a Föld.
És mintha ma teremtett volna Isten:
új vagyok s mégis régi, mint a föld, –
mert a te véred dalol ereimben,
örök ösztönzőm, áldott Anyaföld!

 

 

 

Virágzene, érthetetlen

 

 

 

 

Nagy nyaramban tavaszi lepke

Nagy nyaramban tavaszi lepke,
ibolyaszál rengetegemben;
túlfinom vagy és túlszelíd, –
ki ment, ki ment meg tőled engem?
Szeretnélek szóval, ököllel
bántani, ütni, összetörni;
csak ne volnál ily szomorú,
meg tudnálak nevetve ölni!
Nem vagyok én, nem vagyok ember, –
testvére hegynek és pataknak!
Nem köztetek, – ott lakom én, hol
a földrengés fiai laknak!
Nagyon szeretlek, …mint a hajnalt
s a zúgó tenger éjszakát;
nagyon gyűlöllek, …ó, az isten
se gyűlölheti így magát!
Gyűlöllek, mert ily gyönyörű vagy,
és mint a lélek, gyönge, fáradt;
nem illik hozzád ez a rút
lázadozó lomha nagy állat.
Mimózatested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett, –
szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

 

 

 

Lombosodó napos tavaszban

Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

 

 

 

Kacéran és ellenszegülve

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te kacéran, de csak egy pillanatra,
aztán megint ellenszegülve, telt
térdeid közt hagytad remegni térdem –:
előttem állsz, lobogsz, és gondolatban
csak hátrahajlott kis fejed, csukott
szemed, és ízes ajkaid gyümölcsét
látom lezárt pilláimon keresztül;
csontjaidba sülyedtem, két szemem
ellopta arcod rajzát, remegő
ujjaim még ma is húsukban őrzik
mellednek puha gyönyörét, hiszen
életed úgy az életembe áradt,
hogy elvesztettem magamat: egész
tested testemben él s én öntudatlan
nyujtózom el lobogó ereidben.

 

 

 

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedő állat: mély zsibbadás
zsongott feszülő izmainkban és
a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – ó szenvedő
szegény kis állatom, mily védtelen
néztél föl rám! mily édes és beszédes
volt néma mosolyod s mily biztató
ez az egész szótlan odaadás!
Ma is előttem állsz: élő aranyból
s virágból szőtt remegő gyermekangyal,
ki rémülten és mégis bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.

 

 

 

Nők, habzó májusi rózsák

Ó mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Mily jó könny és nevetés közt,
selyemzizegésü vetés közt
heverészni a gyönge gyepen!
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság,
fiatal örömök nevetése!
Habos rózsákba haraptam, –
kis melled sírt ma alattam,
sírt és kacagott remegése.
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam;
és lassan este lett.
Fáj, fáj e tavaszi mohóság,
most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet.
Szeretet kellene, jóság,
hogy ne hulljanak a rózsák,
lelkem rózsái, szegények, –
és nyugalom, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti ének…

 

 

 

Hajnal, szerelem, szomorúság

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld fűvön hemperegve? –
Füvek vagyunk mi is; nézd: elveszünk
a pázsitban, amikor hemperegve
együtt fürdünk a langyos levegőben!
Mily szép vagy, és milyen szép most a hajnal!
Nedves, édes és ízes a világ.
Éhes vagyok… Mondd, mit gondolsz: mi lenne,
ha megőrülne most minden virág
s hozzánk bújna szeretkezni a hajnal?
A hajnal!… Ó, nem láttam soha szebbet
a hajnalnál, erdőnél és pataknál!
– Vigyázz, kislányom, mert megrészegít
a napfény, s ha most mindent megadnál,
nem látnánk e percnél keservesebbet!
Nem, nem; csak játsszunk. Várjuk ki a végét…
Szép tested és szép lelked meghagyom;
elég nekem, hogy együtt heverünk
s tárt kebledből szemembe itatom
a friss kenyér illatos szőkeségét.

 

 

 

Erdei lomb és széllengette bokor

Még sohase, sohase láttam az arcát,
mert felhő az arca, napsütött pici felhő.
Ő maga is felhő és erdő a haja,
erdei lomb és széllengette bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint a kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél;
és későn nyilt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme; a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca; a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

 

 

 

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett, zengett a Bakony.
Fürtökbe zilált napfény ragyogott
fiúsra nyírt hajadon.
Nap a hajadon, de lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka vagy a szerelem
éjszakai éneke?
Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett, zúgott a Bakony.
S másnap már tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Láttuk, hogy tartja az eget
kék karjaiban a tó.
És jártuk a kora-nyári vetést
és szedtünk sok pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott.
És este… A csöndesedő csalogány
bedalolt még ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk a hegyeken át;
mért vagy most oly szomorú?
Megúntál? Nem kell ezután
ez a csúnya, szegény fiú?
Megúntál; elpattant a varázs;
és sírsz, nem tudva: mért.
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Lement a nap és lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka, vagy a szerelem
haldokló éneke.

 

 

 

Menj haza, kislányom

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
oly gyönge vagy, mint a fű, oly friss, mint a hóvirág,
– szamócabokor vagy csipkerózsa-ág?
Oly gyönge vagy, oly pici, hogy megölelni se merlek;
kis liliom, rám vársz hótiszta tavaszi ingben?
Menekülj, vagy eltörsz barbár kezeimben!
Nem félsz? én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,
gerinced hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;
ó, hogy remeg ujjaim alatt kis szamóca-koponyád!
Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
Áttetsző lelked s hab-szived megvénül, hogyha szeretlek,
de enyém maradsz, kis rózsabokor, örökre enyém, ha feledlek!

 

 

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten… Ó,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát –: hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen…
Igazad van… Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk –: igen, így
sülyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

 

 

 

Meghalt, csókolj, szédület…

Csókolj, csókolj, csöndesen,
úgyis harc az életem.
Tűz a ma, tűzvész a holnap;
gyilkos lopózik a ködben;
forró szelek zakatolnak
s véres csillag ég fölöttem.
Jaj, mit álmodtam: anyám
meghalt e vad éjszakán!
Árnya ingott, mint a részeg,
szája vér és szeme sár volt;
megöleltem, – megigézett, – –
Nézd, kezemről vére párolg!
Meghalt. Csókolj! Szédület…
Mért világít a szemed?
Pénz, kenyér… A hangja! Hallod?
Intett véres keze, – láttam…
– Vérbefulladt vad harangok
hörögnek az éjszakában.

 

 

 

Tagadd le, hogy boldogítottál

E gyönyörű és buja nyárban,
mely minden fénnyel elboritott,
szépséged megszomoritott.
Megszomoritott, hogy az légy nekem,
mi vihar után a nyári ég:
lankasztó pongyola frisseség.
Viharok zokogása voltam
s ő hajtott, űzött engem ide,
a magányosság rémülete.
Magányos, tétova magasság
és e lankasztó buja nyár, –
oly jólesik pihenni már!
Pihenjünk, kedvesem! Legyőztél
s oly csúf vagyok én… Szived felett
ringasd s takard be fejemet!
Ringass, hazudj, csitíts, vigasztalj:
vigasztalj, hogy szomorítottál
s tagadd le, hogy boldogítottál.

 

 

 

Alszik, megnőtt szakálla, körme

A fény kipatakzott szeméből –
szem, ördögök szeme, ne bánts!
Füvek dagadoztak hajában
s a haja most száraz bogáncs.
Alszik… Megnőtt szakálla, körme…
Hét napja alszik… Tán nem él.
Különös szagú lett a bőre
s az arca ráncos denevér.
Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.
Futok előle s érzem: üldöz
szakállasan és körmösen!

 

 

 

Ki védi lelkem erdejét?

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
rohanó gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben, –
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok, síma melleid… – ó,
ki véd meg tőled, ragadozó
szerelem, majom, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! – Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól, –
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, Villogó,
ezerarcú istennő, – ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha föllobogózza piros öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te gizgaz, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: te falánk, gyönyörű,
virágtestű majom!

 

 

 

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és üres a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!
Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!
Csókok aranyával, arany levelekkel;
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel.
Nem tudok aludni miattad, mert álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid
arany gyíkok, – és mellemen futkostak tegnap este.
Mily messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

 

 

 

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.
És nézem, és sohse látom,
mert fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen;
ki tudja: szeretem-e?
Az élet illata, zengő
fény- és illatzene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
szeretőm és gyermekem, és
ha megállok előtte, a lelkem
rejtett belső remegés.
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni!

 

 

 

 

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor
még együtt ültünk a kapunk elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán,
hogy lánykorában mily szelídek és
egyszerűek voltak az emberek.
Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt
ilyen gonosz a nép: mint mezei
virágok nőttek s minden nemzedék
egymás mellett s egymás után nyugodt
derűvel ment meghalni, – rá se gondolt,
hogy szomorúnak tartsa a halált
vagy lázadozzon ős végzete ellen.
Ma romlott a világ, mondotta, és
más még a levegő is: íze nincs,
nincs nedve, s a szeretet is hideg,
mint a februárvégi napsugár.
Tizenöt éve már, hogy így beszélt.
Azóta megöregedett s talán
el is feledte szép emlékeit,
de én, ki akkor nem hittem neki,
emlékszem, pontosan, minden szavára,
s ha esténként egyedül maradok,
el-eltünődöm rajtuk, mintha most is
együtt ülnénk a kis kapu elé
padnak kidöntött tölgyfa derekán.

 

 

 

Egy kis értelmet a reménynek!

Istenem, egy kis nyugodalmat,
egy kis értelmet a reménynek, –
 
adj, istenem,
ételt és italt a szegénynek!
Nézd, vannak, akik csak nevetnek,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
 
s vannak, akik
üres kézzel halálra várnak.
Vannak, kiket marnak-cibálnak
ragadozó fenevad órák
 
s tétlen nyögik
az idegen önzés adóját.
Van, s van akinek jut kalács,
van, s van kinek nem jut kenyér, –
 
mondd, istenem,
éhezni, sírni, mondd, mit ér?
Kínlódni… Mondd, voltál te éhes?
Fáztál te is? Mondd, úgy-e fáztál?
 
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, sohse fáztál,
nem szólok hozzád soha többet,
 
úgysem tudod,
mit gondol a szegény előtted.
De ha tudod, mily rút az élet,
ha voltál valaha szegény is,
 
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is –:
Ne bántsd a hóhér állatot,
kinek közönye megtiport,
 
de add nekem
ajkáról azt a víg mosolyt!
Add nékem! Adj pénzt, életet
a sok-sok tétova szegénynek,
 
– adj, istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

 

 

 

Hazám, keresztény Európa!

Utálom és arcába vágom:
– Harminc év vagy kétezer óta
undorító, őrült világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér helyett az éhezőt
csitítja szóval, hittel, éggel,
s maszatos lelkiismeretét
szívnyalogató versikékkel;
harminc év vagy kétezer óta
hány eszme rothadt el szivében!
– Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha majd magára döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsufolt és Megfeszített,
s mert jósága, szíve, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha mennyei tiszta szerelmét
tetté acélozza a Bárány
s újra megvált, – ó, nem a jók,
de a gonoszok vére árán,
– hazám, keresztény Európa,
túlélve időd szörnyü végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

 

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
 

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, hogy Új Nép
születik a ma véres hamujából,
Új Nép, melynek – midőn ítéletet mond
elődei fölött –: minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas!
 

III.

A vas! a vas! megint vas-korban élünk…
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,
hiszen a föld ragályos csontjai
vas-dobokon verik már az Utolsó
Itélet indulóit… Rajta! rajta!:
nincs arany és nincs csillogás; az Ember
undorodik saját lelkébe nézni,
undorodik a kificamodott
világ belső tükrétől… Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? – úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! – Roppant viharban
bőg a Nyomor; nincs szép és nincs arany,
nincs mult, nincs fény, nincs szín, nincs csillogás,
– vas-korban élünk: nincs mit menteni!

 

 

 

Altató dal

Valaki lóg véres kötelen –
 
Fiacskám, el ne feledd!
Jöjj, így, közelébb s dúdold velem
 
e jámbor éneket.
Valaki lóg véres kötelen –
 
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen, –
 
Figyelj csak, kicsi fiam!
Erdő közepén lóg édesapád, –
 
szép őszi éjszaka volt;
fegyver, katonák, és édesapád, –
 
Ó, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
 
Figyelj csak, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért, –
 
Ne félj, én kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
 
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
 
ott sült meg élve a fán. –
Ó, egyszerü történet ez,
 
oly egyszerű, mint a halál!
Apád kint lóg véres kötelen
 
s bennünk lakik a halál.
Apád kint lóg véres kötelen – –
 
Nincs könnyem, kicsi fiam;
Kiapadtak haldokló szemeim,
 
de ne sírj te se, kicsi fiam!
Erdő közepén, véres kötelen, –
 
Ki tudja, mi lesz veled?
– Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
 
együgyű énekemet…

 

 

 

Az eretnek tragédiája

(Robert Browning után, szabadon.)
 
 

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:
Az Úr, kit mindig és sohase látunk,
életteremtő örök Rombolás.
Pallosvivő, kit rettegve imádunk:
szivét nem árnyékozza változás.
Igazság-arca iszap és korom,
Kegyelem-arcát fátyolozza hit,
nap-térdein nyugszik az irgalom
s a bűn nyögi borzalmas talpait.
(Orgonaszó.)
CHORUS:
S a bűn nyögi borzalmas talpait.
 

II.

VALAKI ÉNEKEL:
 
Harmincezer páncélos szentvitéz közt
 
harcolt Jakab a Jordán partjain,
 
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt
 
megállt: megvette szultán Szaladin.
 
Eldobta kardját, melyet oly vitézül
 
s pogány vérben oly sokszor áztatott,
 
és Kelemen pápa most büntetésül
 
máglyára küldi ördög-Jakabot.
(És itt lant- vagy cimbalomkíséret erősíti az éneket.)
CHORUS:
Máglyára visszük ördög-Jakabot.
 

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva
nagy oszlop áll s alatta vár a rab.
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”
Az Úr szavával az igaz erényen
kacag a hithagyó… Öljük meg őt!
Tuskót, hasábot hordjatok serényen,
imádkozzunk és pörköljük meg őt!
CHORUS:
Imádkozzunk és pörköljük meg őt!
 

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,
és átkozott a mag, melyből eredt.
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:
még a fa is sír, hogy eretneket
éget üszökké… Tűznél hamarabb
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!
Nyakig födi már a sok fadarab:
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!
(Orgona: Gloria in excelsis Deo.)
CHORUS:
Gloria, és csapd oda a fáklyát!
 

V.

 
Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,
 
de most forog s kidülled a szeme.
 
Torkából szókat öklendez az ördög
 
s száját perzseli a szavak szene.
 
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,
 
bár iszonyat lapult tette mögött;
 
most káromló ajakkal idézi Szent Pált
 
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.
(Itt valaki keresztet vet.)
CHORUS:
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?
 

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad
Krisztust, ki lelkét érted adta ki;
Templárius Jakab, Urad eladtad,
s nem akartál érte vért ontani!
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni
elmém, szivem és csontom és husom!
Irgalmad szállt belém s nem bírtam ölni
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”
CHORUS:
(Ijedt elszörnyedéssel.)
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!
 

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető
szava üres hang s csak szó az egész,
mint kedvenc madarát etetgető
lányka beszéde, hiú fecsegés?
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem
s a bűnöst is megtisztítja az Úr!
– Azt mondja: Krisztus szíve szerelem
s ajkáról a vigasz rózsája hull!
CHORUS:
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull!
 

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derekáig felnő vörös szakálla.
(Igy járjon mind, aki az Égi Szűz
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,
pedig ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.
CHORUS:
(Summa reverentia.)
Istenért sül le combjáról a hús!
 

IX.

Nyílj rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!
Szirom sziromra bomlik: lángkehely!
Üszkös karók ágai bent a porzók.
Harmat helyett a Sátán vére hull rá,
szurok, kén s égő test fojtó szaga;
ott ég Jakab: pokolháló borul rá!
Nem nyílt ily szörnyü tűzvirág soha!
CHORUS:
Pallos az Úr, bűneink ostora!
 

X.

Mint Jakab sikoltott a tüzön át
Ahhoz, kit imája megátkozott,
Ahhoz, kitől megtagadva magát
nyomorultan s örökre búcsuzott:
– Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,
mentsd meg a bukástól fiaidat,
de ha elbukunk, Végtelen Igazság,
roppantsd le ránk is roppant talpadat!
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:
Isten, segítsd az elbukottakat!

 

 

 

Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirk-

samkeit, I. B. 93. S.)

 

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

 

 

 

Testvérsiratók

 

Első rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Toulon előtt, hazája előtt
fogtuk le a szemét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
HARMADIK GÁLYARAB:
Levettük csörgő láncait;
sírt, jajgatott a hajó…
ELSŐ GÁLYARAB:
S már várta a zsák, a fekete zsák,
S két szörnyü vasgolyó.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Marseille előtt loccsant a hab;
hajnal volt akkor is.
ELSŐ GÁLYARAB:
S a tenger örök sírjába merült
Johannes Textor is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz évig élt velünk; szelíd
volt a szeme, arca fehér;
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
Padhoz láncolva húzta velünk
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Innocentius pápa nagy úr
királyok s népek előtt!
MÁSODIK GÁLYARAB:
De erősebb vár a mi Istenünk,
ki magához vette őt.
ELSŐ GÁLYARAB:
Magadhoz vetted, ó Uram,
lelkét és gondjait.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De sós hab marja husát s a víz
hömpölygeti csontjait.
HARMADIK GÁLYARAB:
És sírja se lesz és sírni se fog
utána senki sem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
Mi siratjuk csak, de siró szavunk
összetöri az evező:
mily gyönge e hang! s mily zord, süket
a tenger, ez a temető!
Zord és süket, és méhe vak
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
Korallok és szivacsok között
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemét, foszlós tetemét
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
Lassú temetés lesz; zord, süket
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lassú temetés… Zord, süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!
Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 

Második rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelíd hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire,
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán; – très-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért
ölték az eretneket:
vért sír miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
hörgése némaság! –
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
– sírból kiásva – anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
ELSŐ GÁLYARAB:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a szélesmellü föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
mig a fölhasadó barázda belénk
lehelte izes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég;
Róma üzent: Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!
Róma üzente: Kard s kereszt
egy úton járjanak! –
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
súlyát ezer árva rab.
HARMADIK GÁLYARAB:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait,
s korallok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
ELSŐ GÁLYARAB:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen,
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Istent dicsérni és fiát,
valóban nem elég:
egy este Vallouise körött
kigyúlt a föld s az ég.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdúlt Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
„Kiválogatja övéit az Úr!” –
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan utak, zűrzavar:
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”
Sok ott maradt, sok elveszett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!”
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én, s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanul
hullottak könnyeink.
ELSŐ GÁLYARAB:
Elbújt a hold, nem törte át
fényével a fák sürüjét.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Nem bújtak az éj felhői mögül
a csillagok se ki…
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kisértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatüző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
 

Harmadik rész

NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi történt ezen az éjszakán,
sohse tudtam meg… Sötét
kín égette agyamat s a Zavar
lelkemre vonta ködét.
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji Láz.
Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején
csikorgott a fenyő);
és kérgük alól – vagy a föld alól? –
hangok rebbentek elő.
Szemek villogtak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
AZ ÁRNYAK KÓRUSA:
Ember, – csupa vér;
istenétől egy se fél;
tűzzel-vassal, vad haraggal
öli egymást, amig él.
Ember, – csupa gond;
ölni tud csak, a bolond;
ölt vagy ölték: nem marad meg
más belőle, csak a csont.
Ember, – csupa ész;
földön csúszik, égre néz;
isten férge, ronda férge:
por, mig él, aztán penész.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
A FÖLDALATTI TŰZ:
Lidérc vagyok én: a
bomlást keresem.
Testvérem a Villám
s hullákat eszem.
Húst s csontot emésztek,
mint lassu marás.
Testvérem a Villám
s a szőke Parázs.
Kék lángom az Ember
testére dobom.
Testvérem a Villám
s a barna Korom.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Itt az Ember!
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Itt az Ember, most megöljük!
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Nem szökik meg most előlünk:
fogunk csontján köszörüljük.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Barna szőrünk
fehér húsába törüljük!
AZ ÉJSZAKA:
Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
örök sirók
és szenvedők!
A HEGY:
Lelkük csalán,
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.
AZ ÉJSZAKA:
Ront-bont, mozog,
küzd és remél;
nem tudja: mit
nem tudja: mért.
A HEGY:
Nap-nap után
vár és remél:
hiába vár,
hiába él.
A BARLANG SZELLEME:
Sirassátok szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt csak halott.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Szeretet,
mi vagyunk a Szeretet;
sírva várunk, sírva állunk
holnap csontjaik felett.
MINDNYÁJAN:
Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
– Most felriadtunk, hirtelen…
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhí, – tuhú!
Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt
az a Tűz s a sok éji Hang?
(Rémült szívünkön a borzalom
hideg szele átsuhant.)
Minket sirattak a Fák s a Hegy
s az Erdei Állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!
Zörrent az ág: mókus!… Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat – érezte kezünk –
könnyét hullatta már.
A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak szőke parázs maradt,
parázs és barna korom.
ELSŐ GÁLYARAB:
Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést
még nem láttam soha.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… A friss levegő
körülfolyt, mint puha hab,
s Istenhez ölelt egy végtelen,
megszentelt áhitat.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Meghalt szívünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük: szótlanul velünk
imádkozik a hegy is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Feledtük a véres multat és
a rémekkel-tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!
 

Negyedik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk az olasz határt
s a hömpölygő tereket.
A keresztesek nem törtek elő;
pacsirta szólt: Tirilí!
– „Megúnta talán a gyilkolást
Albert, a Cremonai?”
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
Ezer színben ragyogott a lomb,
az ég, az őszi táj.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lobogott, igen, s szebben lobogott
Cambrai fáklyáinál.
 
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény
szivünkbe nem köszönt;
– „Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!”
Ezerötszáz lélek szótlanul
imádkozott, remegett;
volt sírnivaló, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
ELSŐ GÁLYARAB:
Leszállt a Nap; búcsúsugara
meghozta a holdas éjt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Bent a barlangban elbucsuzott
kedveseitől, aki élt.
HARMADIK GÁLYARAB:
A sötétben furcsa állatok
nyargaltak föl s alá,
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant, nem tudni, hová.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a csillagok; a fák
közt megvillant valami.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a földi csillagok is:
a gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Virrasztottunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
Vártunk, vártunk; komor, sötét,
ideges éjszaka;
s megindult – (azt hittük) – megint
a kisértetek hada.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák
közeledtek a fák között;
jöttek, – kezükben csóva, kard –
mint véres ördögök.
Sokféle vasuk zörgött; a fény
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;
vadul vert minden erünk.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Isten s Istennek szent fia,
ments meg! maradj velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És hirtelen egy tölgy, óriás
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly
sírt föl: – Tuhí – tuhú!)
Utána a másik, a harmadik
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
HARMADIK GÁLYARAB:
Lebbent a szél s becsapott a füst
a vörös lángtorlaszon át.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Úgy látszik, az ég nem hallja meg,
csak a papok szavát!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,
mi célja volt velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tudom én is: az, hogy a kín legyen
mindennapi kenyerünk!
HARMADIK GÁLYARAB:
Áradt a füst, fojtó, nehéz;
mellünk hörgött, zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És sok gyereknek az anyja keze
adott könnyebb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Kintről nyomták befelé a tüzet:
– „Itt egy se jön élve ki!”
S kacajukra visszamorogtak a
barlang üregei.
Áradt a füst, a könnycsikaró;
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová?
S vért ittak a parazsak.
Áradt a füst, a torokkaparó;
tüdőnk hörögve zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Sok a tűzbe ugrik s úgy keres
könnyebb s gyorsabb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Elfordul a férj, nem nézi, hogy
haldoklik hitvese.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Másfélezret fojtott meg ott
a füst lassú keze!
ELSŐ GÁLYARAB:
Izzott a föld és hasadozott
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
parázs és barna korom.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Végül Textor s mi, többiek,
áttörtük a máglya falát,
és összeégve, véresen
kirohantunk a tüzön át.
„Ó Istenem! szabad ég! levegő!” –
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy
toronylik az égre föl…
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem
lefogta valami köd;
egy perc – és lelkem ott lebegett
a Halál örvénye fölött.
 

Ötödik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tizenötször százból tizenöten
maradtunk, árva rabok.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És minden évben egyet közülünk
elnyelnek a sós habok.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Textor meghalt. – Utána kit
váltasz meg, Örök Szeretet?
HARMADIK GÁLYARAB:
S ki lesz az utolsó?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
 
Boldogabb,
aki első lehetett!
ELSŐ GÁLYARAB:
Ma már csak négy rab húzza tovább
a hosszunyelű evezőt.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz éve nem láttuk hazánk
s a vallouise-i mezőt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén
Albert véres hada.
„Gályára velük!” – Törvény s bíró
a Fegyver akarata.
Tíz éve adott el – (azóta itt
gyötrődünk a vason) –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
Sütöttek izzó bélyeget
lapockáink csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
ELSŐ GÁLYARAB:
Alattunk zúg a tengerár
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Gályánk Kis-Ázsia partjain és
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Stambulig.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Imádkozunk, halkan, de imánk
összetöri az evező.
HARMADIK GÁLYARAB:
Mily gyönge a szó! s mily zord, süket
a tenger, a nagy temető!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ágyékunkon pár rongydarab,
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
Vályuban dobják este elénk
a korpát, – egy marék…
– „Disznónak több jár; a rabok
gyomrának ez is elég!”
S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a
hajóstiszt vad dühe: Húzd! –
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Mi imádkozunk, de a többi rab
már elfeledte a szót.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú!
míg nyelvük messze kilóg.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Rothadnak, élve, mint a barom;
Istenben egy se hisz!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ki tudja, testvér, nincsen-e
ártatlan köztük is?
ELSŐ GÁLYARAB:
A hajón, a vizen és mindenütt
csak a poklot látja szemünk.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Megáldott minket mind a két
kezével Istenünk!
ELSŐ GÁLYARAB:
És lessük, lessük a halált,
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyü vasgolyó.
És elmegyünk Textor után:
megáll az evező;
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
HARMADIK GÁLYARAB:
Korallok és szivacsok között
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk
páncélos tengeri rák;
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És a legutolsó rab fölött
nem sír majd senki sem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
Lassú temetés lesz… Süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora,
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
jóság és szerelem:
boszút ne várj, az itélet övé,
s miénk a türelem.
Hallgasd a szíved; a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Testvérek, megvirradt; a hivő
dicsérje Istenét!

 

 

 

Isten

 

 

 

 

Isten

Madách Imre emlékének

 
Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;
roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok
őserdejében, a rémület útjain át, –
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hídakon át.
Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan?… Senki se tudja és én se tudom…
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton!
Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek… – Álom? vagy talán virág? –
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!
Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát, –
és emberek élnek a távoli partokon, és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,
s bejártam a végtelen, árva időt;
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől.
Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,
az Égei-tenger száz lánya csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság
habverte husomba uj életet lehelt;
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők
smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörg
és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, – mikor az indák
halálszövevénye befonta, – öleltem üszökvert romjaikat;
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák
aranypalotáit s ültem a szaharák pálmái alatt.
Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetek elé.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;
de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.
Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át,
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!
és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyu kín!
És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,
én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levelen;
én voltam a szél, mely gyógyitó harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem!
Ó szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtön-falán is keresztülüvöltse:
Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon!
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
Zúgott az idő és századok forogtak le az égen;
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,
az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;
üvölt a gonosz: Nézd, új jakobínusok állnak a Volga vizénél
s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon!
Új rabok! új éhség! új börtönök! – Újra hiába
zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:
új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát!
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a színpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.
Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;
én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszerszülte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.
És próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék;
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorg vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? – Az űr iszonyú s örök útjain át!…
Tény, tett, való: mind puszta szó; üres játék: a kérdés
új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –
De majd egyszer megállanak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.
És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és
a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat:
megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megmermed az öntudat.

 

 

 

Fény, fény, fény

1925
(Kultura-kiadás)

 

 

 

 

Ki van itt az éghez közelebb?

Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem:
ki van itt az éghez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Nyöszörögjetek, fáradt fuvolák,
álmos dühötöktől sose féltem –
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem-értem!
Mindent, mert tudja, hogy ő vagyok én
s álarcomat csak sirva hordom:
hajamban szélvésze lakik
s helyette sikolt
az elemek kürtje, a torkom!
Ember vagyok, de gyökér-kezeim
vágyaikat a pokolig ássák;
szemem az ég, – ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Ég, fecskék –! Senki sem ért meg és
nem ér utól soha senki:
bennem egy iszonyú Másik is él,
él és szivemet
sugaraival telezengi, –
valaki más, aki sose hagy el,
aki tudja, amit sose kértem –
s ha meghalok, szavára a zivatar
mennydörgő villámaival
tisztelegve imádkozik értem!

 

 

 

A tavasz ideges villámai

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk ijedt
remegései ki tudja milyen
fájdalmakra felelnek:
ki tudja, honnan
csobognak elő ezek a
dróttalan üzenetek a kék
levegő tengerfenekén: talán
éhség fekete morgása, a düh
földrengése, csengős szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő réztornyai, difteritisz
vörös hörgése, gyerekkacagás,
erdők ágyútüze, vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
honnan s miért
épül és omlik e szörnyü
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme véres megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét is a végtelenbe?

 

 

 

Nézek s ezer arcom visszanéz

Ez itt a világ és benne én, –
tömbök, rudak, atomok:
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.
Én vagyok ő, az ezer arc,
utánoz, széthajigált:
a tartalom az én, az egy,
s a forma milliárd.
Szét, – óh hova? Hol nem? Mi lehet,
ami nélkülem is él?
Ott: fénytávlatok! – – Hátam mögött
összezsugorodik a tér.
Ott, ott! oda –: fekete bikák
dübörögnek a menny piacán:
szívem a vihar harangja – – szemem
ma kút, holnap kazán,
és forog a tükör: fordulok:
hullámzó inak-erek
pántjain bennem zúg a Pacific
s nagy, néma glecserek
csúsznak szemembe – tenyerem
fensik és kősivatag –
s belőlem ballagnak ki a
holdas országutak.
Minden vagyok én, semmi vagyok én,
és változás – –
– Fölnézek a holdra: az vagyok,
hipnotikus varázs,
és játék! –: játszom veletek,
gazellák, őzikék:
valakit nagyon szeretek – –
s tán fáradok – – – Ma még
szeretek, óh, – még vagyok, én,
én, kürtös hatalom:
ki ellenem tusakodik,
molyként szétmorzsolom:
– ma még – – mert forog a tükör és
még érdekel ez a Sok,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordúl, ha fordulok,
de holnap – – A tükörből – talán –
kilépek – pattan az ég – –
s csengő sikollyal összetörik
a nagy szappanbuborék.

 

 

 

Fény

Sötét hangárok: szemeim az eget
csóvás fényekkel ostorozzák –
Repülni! – Lent minden buta rom – –
Csík, sáv: fönt rohan a fénytorony
s évezred se mérheti hosszát.
Fény, fény, mágneses: fény vagyunk
mind: isten lelke, öröm, remény –
Óh élni! – rugalmas ütemek!
erők halmazai! – – Az örömet,
az életet hirdetem én.
Óh élni! – Szemem hangáraiból
fény dől: tüze égbe szánt:
lelkemben habzik, zene, szín,
s az anyag titkos ablakain
részegen lüktet ki-be a láng,
az élet lángja, mit Fénynek én,
s Szentléleknek mond a hivő:
Ő táncol bennem, Ő rohan,
hasadó bimbóban az Ő ereje van,
kovában, acélban is Ő, –
Ő öntözi, belül, a testeket,
fény, tűz, láng: egyre habzsol –
Zsinórra fűzi a csillagokat,
indúl s egy szívdobbanás alatt
új világokba kapcsol:
Ő vagyok én, mi: ketten-egy –
Ki törhet ellenem?
Véd az isten, a tűz, a fény,
s ha robbanó sugarakkal az ég tetején
kószál sötét szemem:
az éjszaka falait lángoló
kürtökkel törve át
háromezer Nap küldi az azúr
tetőkről hozzám válaszúl
az élet himnuszát!

 

 

 

Mit kaptam én még a világtól?

Iramodó sinekkel iramodom:
előttem még nagy út ficánkol –
Hallgasd csak: kerekeimben örök
dal csattog – rohanni! – a vágytól!
Iramodó sinekkel, – óh, igaz,
most fáj a búcsuzás.
De míg élek, enyém maradsz te is, és
nem ér utól soha más.
Soha engem – – Vad hegyek, szakadozók,
és éjek, tele jégvirággal – –
Sietni! Sín, nyargalj velem:
itt lemaradunk a halinákkal!
Lemaradunk! – habzsoló távolok – –
Nyargalj, vigy, föl-le, ficánkolj!
Ezer életet akarok, – van! van! – és
mit kaptam én még a világtól?
Mit kaptam! Akarom! Minden enyém,
csak ellopta valaki tőlem – –
– Most vége: sineim kifutottak
s leborúlnak a hidak előttem!

 

 

 

Ma minden léggömb égbe szökik

Tavasz: borzong lelke a sárnak
s a szem már keresi a fecskét –
Átvilágít rajtam a nap
s oly kiváncsian járok az uccán,
mint idegen országban a vendég.
Egy kis csalás csak, érthetetlen –
Kék, arany, sárga és piros:
néha minden összezavarodik
s alázatosan borúl elém
gőgös szeretőm, a tilos.
Egy kis remény – s mennyi Szép ugrik elő
a percek bozótjából, riadtan!
A hiányzó pénz lompos jelene is
rózsapárává ittasúl
e tovakéklő alkonyatban.
Remény – és a lelkem is vacog!
Glóriafény cseng át a városon –
Ilyen boldog még sohse voltam,
ilyen könnyü még sohse voltam:
ez az én első tavaszom!
Ma valami bolond öröm ér!
Ma biztosan megölel valaki!
Ma minden léggömb égbe szökik
s a tengerek zátonyaiból
kiakadnak a horgonyok fogai!
Ma a feltámadás napja van!
Lehajolt az Isten keze értem:
boldog iszonyat felhőkig emel
s én idegenül nézem, hogy mozog
lélektelen testem a térben.

 

 

 

Ölelj meg, ölj meg, istenem!

Nem kell nekem a ti istenetek –!
Gyáva a világ, s beteg – –
Lapos mocsarában lapos az ég:
„Felszínt, csak felszínt: ez is elég!”
Nem kell nekem! – Óh, ti vad hegyek,
Istenem a ti rohanó lelketek!
Itt ronggyá szakadnak a földi dalok – –
Óh, ormok, kacagó viharok!
Óh, ormok, vágyaim ormai!
lehetőségek iszonyú tornyai!
Föl! szabadon! – – tágúl az arány,
már nincs zárt tér, kiterűl az irány!
Tér – – Mindent! Együtt! – – És szivemet
szél hajtja – Vitorla, világ felett – –!
Sodorj át – tépj ki! – a tereken:
ölelj meg, ölj meg, Istenem!

 

 

 

Jövel, szentlélek-úristen!

Dárdáit már rázza valahol a nap –
Hallod az arany fanfárokat?
Lánc hull, – örömök rabcsapata lázad,
fehér zászlókként inganak a házak – –
Fény, fény: lelkembe bezúgnak a tág
horizontok, – – és futnak a nyavalyák
mint mikor tétova tömegre
lovasrendőrök rohama zuhog le:
futnak, fut a csönd, kényszer, piszok – –
Óh fény! Tavasz! teremtő mámorok!
Változás, ezer anarchia láza,
erők-akaratok riadása!
Óh fény! igéret, győzelem! – –
– Rugókon táncol az ucca velem,
szállok, – sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek,
szállok, föl, óriás, torony,
s figyelő felhőkbe harangozom:
Remény, ifjúság, hatalom, vígasz,
jövel, szentlélek-úristen, Tavasz!

 

 

 

Sikolts, gejzir! Tavasz! Égbetörő!

Tavasz! – Forognak – – Valaki – –
A lélek ventillátorai –
Zúgás, friss, egyre élesedő:
sikolts, tavasz! szabad levegő!
Szabadság! Éhes állat vagyok –
Zöld mezőben fekete habok – –
Fiatalság! feszülő élet és
kicsattant vágyak! erjedés!
Fiatalság, gejzir, villany, ima!
várakozások maximuma!
anyagok mámora, ősi láz,
felhajtott értékek, tombolás!
Értékek! börze! arany! – s amit
tudsz: érzékeimre dinamit – –
Pénz! nők, eleven batériák!
Szépségek arzenálja, Világ!
Szépségek – – Élni! – – Tavaszi dalok!
Őrjöngő ventillátorok!
Préselt akarat, föld, hegy, levegő – –
– Sikolts, gejzir! Tavasz! Égbetörő!

 

 

 

Mind-Egy

 

I.

Tízezer tornyom az égbe dobálom,
tízezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szivetekben, –
útálom az egyet, én vagyok a Mind.
Tízezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tízezer sugár;
és nyomorúlt testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
 

II.

Tízezer út suhan össze bennem,
színek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
útálom a mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba süritek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én, –
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.

 

 

 

Nap, idd ki, idd ki a szemeimet!

Nap, nézd, nézd: harmatos üregek –
hörpentsd ki a szemeimet!
Még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!
Élek, meghalok – – Elektromos
áramkörök csobogó özöne mos:
valóság, meztelen isten! óh
matéria! pénz! szépség! lobogó!
Valóság, csúfolt igaz erő!
hús, vas, föld, megtagadott szerető!
Ember! – Nem imádott így soha más:
érlelj meg, lelkes Realitás!
Érlelj, – sülyessze a képzelet
testedbe a tápláló gyökeret – –
Ajkak, emlők! szent csöveken át
pattanj ki, szemem, új Nap-Világ!
Emlők! Anyám! Veletek – nekem – –
Föld, erdő, isten: az életem!
Föld, föld, anyám, fény, fény, hatalom:
minden enyém lesz, ha akarom!
Fény! Harsonák! – Gyávák, irigyek – –
– Nap, idd ki, idd ki a szemeimet:
még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!

 

 

 

Táncos kacajjal, síma sugár

Zuhogó balták: a nyár, a dél –
Riadtan ugrál hátra a tér,
fák, hegy, falu – – Fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.
Rohanunk – De lelkem más rohanás:
engem a Fény részeg dühe ráz:
kitörni! föl! nagyobb tereket!
elkapni a menekülő eget!
táncos kacajjal, síma sugár,
röppenni! – Óh, Nap! gyönyörű nyár!
a Nap! oda – – s nézni, hogy lemarad
test, kő, falu, város: görcs-akarat!
Görcs, sár – – Nézd, lent: ernyedt pihenés –
odvába szorult a gazda és
elhallgat a dongó is, szegény,
az árnyékszék karbolos hűvösén.
Óh, pihenés – – Fujj! – Föl! előre, ki!
Még korán volna lemondani!
Még enyém a nyár, a tűz, a fény
s ha akarom: isten fia vagyok én,
én, villám – – Szállok, – hófehér – –
Csörrenve törik előttem a tér –
szállok – elérem! – s megvakul a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat!

 

 

 

Óh Nizza! Tenger, arany fövény!

Föl! – Rohanó fény az énekem,
vágyak spirálisa, – végtelen – –
Lépcsők! – Lihegő vonatokon át!
Óh Nizza! Utazni! Lidó! – tovább – –!
Óh Nizza! – A tenger kürtje hí,
dollárok zöld szemei – –
Égő zene – Pénz! pénz! tomboló
erők sűrítettje, parancsoló!
Óh Nizza! tenger, arany fövény –!
Nem tud örülni más, csak én,
én, én, a mindig lemaradt
kétségbeesett akarat.
Óh Nizza! tenger, arany fövény –!
Mindenkinél különb vagyok én,
rom-századokból kilobogó
csóvák rohanása, fénylobogó,
a Nap gyémántja – – Zöld szemek!
Vezess! – Pénzt! – Messzi vészjelek – –
Vezess, égj, ujjongj részegen,
prizmák extázisa, énekem!

 

 

 

Iszonyodva nézlek, áldott kenyér

Iszonyodva nézlek, áldott kenyér,
jóságos tested most fehér
kísértet – és nő – – színt, alakot
cserélve – – Kenyér, jaj, gyilkosod
vagyok! – Te is éltél! – – A kép rohan,
tárult mezőkre, boldogan –
– A kép! most visszafelé! –: keserű
átváltozások, – – És te, gyönyörű
kalász, kalászok tengere,
magyar nyarak gyapja, fűszere,
tenger társaddal előttem állsz,
gyilkosod gyilkosa, Király, Kalász!
Kalász, kalász, arany áradat,
rohamra indult vetések – A szél dagad,
felém hajt – – rám nőssz – – elborít
e habzó zizegés, és kivirít
porló testemen az iszonyu nyár
hullámhadserege, dús határ, –
Már végtelen tábla a falat kenyér:
szemekre szakadt s minden szem él,
külön akar élni, győzelmesen –
Jaj, én milliók életét eszem
s – megfúlok! – bennem százezer
elrabolt élet bosszúja tüzel,
száz – millió! – – Jön, zúg, kacag,
gyökerük – érzem – torkomba tapad
s tiport testemen arany tengerek
ős dalait hintázzák a szelek – –

 

 

 

E kacagó, nápolyi alkonyatban

Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban
s nyár gyermeke: én: táncos habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.
A tél odafönt már mozgolódik:
zöld jéghegyek úsznak szivemre;
délről pálmák lányserege jön
és csókosan
biztat Itália kék szerelme.
Észak és dél megütközik,
jéghegyek és exotikus Nap!
Telemben – óh forró fény-zenekar! –
vad hajnalok
éterikus ütegei zúgnak!
Mosolyogva nézem magamat –
én vagyok észak, én vagyok a dél:
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:
Minden vagyok én! – – Mennyei ütközetek,
hazugság, napfény, jéghegy, igazság –
Óriás mosolyom egét
kis részletek
hiába törik, hasogatják:
Minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmársereg a napban, –
s füttyszóval kisérem a fényzenekart
szivemben,
e kacagó, nápolyi alkonyatban!

 

 

 

Avelengo

Tirol, nyár s tornyos dolomitok:
be sok, be sok
szépséget hoztok elém –
Igy szerettek mást is? vagy csak nekem
szép szakadékos lelketek? csak nekem
villog a hó az ormok tetején?
Ma július van, vad nap sistereg – –
Az emberek
nagyon gonoszak otthon –
Itt minden csönd, erő, titok:
Tirol, nyár s tornyos dolomitok,
velem lesztek-e majd otthon?
Velem jöttök, haragos hegyek,
hogy emeljetek
égigágyúzó zivatarban,
mint tegnap, mikor éjszaka iszonyú
villámok jártak, háború
csikorgott a völgyben alattam?
Óh, emeljetek, lelkem hegyei – –
Most valaki hí,
de testvéretek vagyok –
Most menni kell, de ez a fény
s az a hó ott az ormok tetején
bennem tovább ragyog.
Tovább, – mert viszlek: rabló szemeim
s éhes kezeim
a legistenibb akarat, – –
Magammal viszlek, fellegek,
Tirol, hó, bérc: belőletek
építem föl váraimat –
s úgy állok rajtuk, az ég
s a büszkeség
őrtornyain, mint ez a paraszt
Krisztuskép, melyre búcsúzó kezem
az avelengói szent hegyen
most koszorút akaszt.

 

 

 

Marmoláták és Latemárok

Vad tornyokat vet a föld – – szerpentinek
szalagos lépcsőin az égbe vágok:
alattam leszakadt völgy ficánkol, –
repülünk, – – most kitépnek a világból
a Marmoláták és Latemárok!
Repülünk, – violás háromezer – –!
Fellegek hajolnak le értem,
de utólérnek az elhagyott szivek
s valakinek
csókját most is ajkamon érzem.
Sasok, Latemár – – Állok az estben;
kőszivárványok kertje vakít – –
És sírnom kell: szuronyos határok
őrzik, akit
nem ölelnék soha szivesebben.
Valakit – Óh, ha jönne valaki,
áttörni az ormok magányán,
hogy ne legyek mindig egyedűl,
mint itt, a violás,
glecsersisakos Marmolátán!
Valaki, – mert, jaj, már esteledő
ködben, siket sziklákon állok:
alattam vijjogó szivek
keringenek,
gyerek, csók, vágy, buta harc, barátok – –
Nem érnek el, csak kísértenek –
Embert! mert megfagyok! – akárki! – –
Sírok, s az alvó szörnyetegek
hó-vállain
már nem tudok én se leszállni.
Így van ez mindig: tilos határok,
kísértetek, ormok, köd, szakadék –
mindig mélyűl valami árok
s mindig elvisznek valakitől
a Marmoláták és Latemárok.

 

 

 

Zümmögő, kalandor sugarakon

Köröttem rajzanak – vén fa vagyok én –
vad rétek méhei, mind:
hordják odúmba a mézet,
s részeg
sugarak szemeimbe a színt.
Zümmögő, énekes sugarak,
indulók és érkezők, –
mesélik: ősz van Tátraszerte
s persze
Nápolyban is szépek a nők – –
Szállnak, szállnak kis hirnökeim,
kis gondolatok, hűségesek –
Ma minden országot kirabolnak
s holnap
már itt a fény, csók, üzenet.
Csorduló szívvel hallgatom,
mit zsong ez az örök zene:
óh élni! élni! – – S lombkoronámat
az ifjúságnak
rázza rakoncátlan szele –
Óh élni! – – Vérmocskolt évek után
jönnek híreim, kis aviatikusok:
sohse nőtt ily buján az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
– – Köröttem rajzanak – Szédülök –
Méz! mámor! – Csalogató szelek! – –
Rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban édes tűz bizsereg:
elszórom lelkem csorgó aranyát
kőbe, patakba, virágba
s zümmögő, kalandor sugarakon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba – –

 

 

 

Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd
élet vegyülete! szétdobált
akaratok tornyai, hatalom!
Óh erdő, új s ős társadalom,
s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,
akiket valami titkos akarat
dobott föl a fényig, – életek,
atompaloták, rengő rengeteg –:
ahová lépek, lábam habos
húsok ingoványán tapos – –
Zöld hús, és zölden zizeg a vér,
és minden mozdul, minden él,
habzsol, tolakszik, fenyeget,
tapogat, – Óh párás szédület!
Erdők lehellete, néma láz,
zsongó, édes gáztámadás,
alattomos, fojtó szerelem:
– jaj, az erdő birkózik velem! – –
Kérges karok örvénye, ringató,
s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh
indák! földindulás! – Süpped a láb,
forró zene lüktet csontjaimon át,
sötét fények, idegen erők – –!
– S lelkem letérdel az isten előtt.

 

 

 

Én mondom: te vagy a koldús!

Előttem nyújtózik: fény, hús, tűzfutamok! –
Vakultan roskadok elébe.
Itt, valahol: hogy lássam: egész közel
s túlmessze, hogy újjam elérje.
Itt a nagy rima: rimánkodik
mindenkinek, akinek pénze van rá;
de most henceg, mert én sirok,
pedig üdvözíthetne, ha akarná.
Most henceg: nem tudja, hogy engem
fekete hadak küldtek előre:
– Ne dobj el, öröm! elég bitangnak
voltál már szeretője!
Ne dobj el: néked táncolok
s neked táncolunk mindannyian,
de bennem – óh csikorgó alázat! –
keserű századok dühe van:
kiéhezett remények parttörő
finise, áradó lovasok:
ma én vagyok a legnyomorultabb,
ma minden koldús én vagyok,
ma én vagyok a sok, a mind, a király,
a nyomoruság királyi gőgje,
s én mondom: te vagy a koldús,
mert nem vagy a király szeretője.

 

 

 

Tízezer éhes nyíl vagyok

Remegő nyíl, – mibe csapódjam?
Ezerfele szállok,
valamit keresek;
széthordanak a szemeim
és összerak a pillanat.
A lelkem tízezer robbanás,
tízezer éhes nyíl vagyok;
átfúródom a nőkön, falakon,
s szeretnék már a sárban heverni
kicsorbúltan vagy összetörve.

 

 

 

Tavasz és nyár megütközik

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
a házak közt mennydörög a nap
s mint rebbenő aranyhalak
villognak a fényben a nők.
Villognak – borzong tőlük a város –
Fickándozó, félénk tüzek:
gondolatban mindegyik után
kinyúlnak, bátran vagy tétován,
a forró férfi-kezek.
Egy gondolat, vagy annyi se,
vagy több, vagy csak íze a szélnek:
tavasz és nyár megütközik
s önmagával szeretkezik
ma szemérmetlenűl az élet!
Élet! tékozló zűrzavar!
Lüktetés életbe-halálba!
Óh csirák, hús-szirtek, ideg-erdők!
a föld alól csattogva feldöng
az izzadó ércek csatája!
Csirák, hús-szirtek, ideg-erdők! –
Kristályos mámor ma az ucca:
villognak, remegnek a nők
s testüket távoli erők
édes iszonya koszorúzza:
mennek, szállnak, jönnek, forognak,
fickándozó, élő tüzek,
s láthatatlan mindegyik után
tolonganak, bátran vagy tétován,
a forró férfi-kezek.

 

 

 

Mint hajók kigyulladt kikötőből

Mint hajók kigyulladt kikötőből
nyilt tengerre sikoltva szaladnak:
úgy futok most én is elébed,
úgy futok tűzvert életemből
neki az idegen, hűs haboknak.
Te vagy a tenger: hűs habok –!
Játékos végtelen! – – Óh simúlni!
– Mily jó így, néha, titokban
s félig-félig csak gondolatban
egymáshoz és egymásba bújni!
Mily jó szerelmed arany nyugalma
s zsongása – szellő! – szép nevednek!
Az élet széthull, eltörik,
de benned minden távolok
találkoznak-összenevetnek.
Óh, tenger! nevető távolok!
szerelmes kékség! símaság! –
Itt huncutkodó habok, kis örömök
ringatják, őrzik, ölelik
az idő vándor utasát;
itt: benned: hullámzik a béke, –
megölellek és visszaölelsz:
üvöltenek a kigyulladt partok
s te, nyári Adria, kék szerelem,
hivsz, csalogatsz, megvédsz, emelsz,
emelsz, hogy higyjem: van remény
s szépség is akad egy-egy pillanatban, –
hogy higyjem: az isten jót is akar
s azért adott nekem, féligazán
s félig csak vágyó gondolatban – –
Mint hajók kigyulladt kikötőből
nyilt tengerre sikolva szállnak:
úgy futok most én is elébed,
úgy futok élő vizeire
a szerelemnek és halálnak.

 

 

 

Sugarak érett kalászaival

Mint százkezü szél a riadozó
vetéseket, – megrohanlak,
vagy a Nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak, bebugyolállak,
körültáncollak, – fényvihar, –
hogy amerre jársz, minden ragyogjon
sugarak érett kalászaival.
Minden virágomba s színembe
begöngyöllek ma, úgy szeretlek,
szemem tűzcsákányt csap beléd
s vad fényben táncolok feletted,
szent fényben: Nézz rám: most ragyogsz,
lelkedig hull sugár-hatalmam,
s te megőrzöd a belédzuhant Napot,
mint a föld, sötét s nehéz aranyban.

 

 

 

Tüzek csengői, lila csóvák

Te –! rózsaszín –! Mennyei csengők
csiripelnek ma ereimben – –
Csengők! – és huzalakon fut a tűz,
idegek drótján, rózsaszínben.
Bennem az éhség, – téged! – enni!
kóstolni! – Hús, remegő derék! mell!
Menekűlj! Itt rokkantak gyönyöre
tapogat a pénz reflektor-szemével!
Menekülj! – Fuj! – Rózsa, te rózsaszin –
Ritmusok teste, ruganyosság – –
Csengők gyúlnak ki ereinkben,
tüzek csengői, lila csóvák.
Lila csóvák, – élni! – fiatalon!
Menekűlj! merj! élni! nékem – –!
Menekűlj – És gyújtsd föl a csillagokat
rózsaszínre a mámoros égen!

 

 

 

Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz

Hívó húsodban fürdik a szem,
boldog kacagás a szivem –
Boldog, mert – érzed? – a nyár, a nap
serkenti indás vágyaimat:
inda vagyok! állat! – és jó nekem
hullámtestedben fürdenem –
Melled a part, ugye? s kezem a gyík,
mely lankáján lustálkodik – –
Gyík, inda: befonlak! Nyakad alá
surran be a csók, – keresd, hová!
Kergesd! Vagy én? jobb lesz, igazán,
ha csókot csókkal kerget a szám,
csókot, gyíkot – – Minden vagyok én,
s most örülök élni, mert minden enyém!
Csókolj! jaj, szédülök! király, király:
repűlni! a szád! föl, előre! szállj!
Repűlni! te vagy a cél s az út!
Káprázott fények mámora zúg!
Föl! Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz,
és bomlik a súly és tágul a perc!
Föl, föl! Az ég? isten? – Szavak! – –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi szállunk, végtelen,
mint fölgyújtott hajók, az éteren!

 

 

 

Legázolt kilométereken át

Messze vagy és kitapogatlak –
Legázolt kilométereken át – –!
Ágyúk láthatatlan kezei
viszik igy, messzi, messziről
a romboló halált.
Ágyúk! – Az ujjaim vascsövek:
bennük süritett vihar!
Lelkem dübörgő fekete gép –
dinamó! zug, kattog, s mindig elér
özönlő hullámaival!
Menekülsz és kitapogatlak – –
Vágyaim: éhes hadseregek!
csápok! drót! vad sinek! – rohan a fény!
Menekülni! Hiába! Minden enyém
és én sohasem feledek!
Sohasem feledek, jó s rossz: az enyém!
Jó s rossz – Ma a sok sem elég! – –
Testemben idegen életek,
szerelmek, – szerelmed! az életed
ritmikus gyönyöre ég!
Az életed! ég! – – Ragyogva állsz
szemeim fényszórója alatt
s legázolt kilométereken át
vakitva hullanak reád
az egzaltált sugarak!

 

 

 

Balaton, vakáció

Szuszogó forróság, a vén gyik
moccanni se bir delelő köveiről;
itt ő a gazda, – de a hegyoldalon
fehérruhás lányok sétálnak, napernyővel,
emberek,
nők,
kétszer idegenek –
Idegen én is, idegenül
ődöngök az áporodott bokrok közt. –
Mily messze vagy most!
Vörös villog a zöldben,
és lent állomás, villák, meg a tó, vagy a tenger, –
moccanni se bír, – – a vonat
elalszik a nyilt pályán, a fény
megaszalja a vizeket is, a nap
bőrömbe fúrja magát,
húst robbant, fájó
feszülés – – És egyedül – –
Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –
Mily messze vagy
most, – és csak egy agyonvert kígyó
kerül elém,
pedig milyen jó volna valaki,
te, vagy más, az a másik,
az a fehérruhás, – milyen jó volna
megízlelni a nyelve hegyét,
kis mellét kivenni az inge alól, –
milyen jó volna
hűvös combjain át
lassan belecsókolni
magamat az istenbe, a nyárba!
 

(1922)

 

 

 

Fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl

Csak álom vagy: hiába akarlak:
fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl –
foszló, ideges – – S minden megingott:
szemeimben a nap megfeketűl,
tornyok zsiráfnyaka nádszál,
elefántok trampolnak az uccán – –
Fejem néger-zene, röfög, sivít, –
s hiába, nem ér ide hozzám
a fényed: nem érek odáig,
a fényed: az életem: én, –
a fényed: kibonthatatlan,
megfoghatatlan ez a fény,
ez a fény: te, ki táncolsz meztelenül
s kit nem lehet soha elérnem,
mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,
mely feketén alszik a szénben.

 

 

 

Nem akarlak, s csak rád gondolok

Neved – fekete dörrenés –
fájva visszhangzik bennem, és
fölveri minden pillanat
emlékedet s nyugalmamat.
Neved – óh vad dobok dühe pereg!
Percek, pokoli gépfegyverek!
Nem kell! Csönd! csöndet! – – S vérző sugarak
himbálnak szörny-harangokat!
Nem akarlak, s csak rád gondolok:
Dühöngő, barbár angyalok
döngetnek nem földi muzsikát
vágyam szétroncsolt kürtjein át – –
Nem akarlak, s csak rád gondolok:
Robbanó bazalt boltozatok
viszhangja zúg bennem – – Reszketek –
Tipró, brutális sortüzek!
Emlékek süket robajai!
Zengő fénysávok – – Valaki hí –
S én csak fuldoklom – óh, fekete láz! –
mint pap, kit az isten lelke ráz!

 

 

 

Vezényszó, tűzvész, zene, minden

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
éhes kutyaként, dideregve
szaglássza körül büszkeségem – –
s ha rámnéz, jaj, meglátja rögtön,
amit sejthetne régen:
hogy már mindennél fontosabb lett
s csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság: hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla, –
megtudja rögtön: a neve is
mennydörgő kinin sejtjeimben,
én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden, –
megtudja rögtön: mint áram üvölt
bennem, gondolat-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon, –
megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem, és szeretem,
és fájó szégyen hidege ráz,
de szeretem, de szeretem,
őt, a finomat, útált-gyönyörűt,
a megvetett-áhitottat,
kis részletét a véletleneknek,
a mégis mindennél nagyobbat,
a macskás, fénylő, illatos
hetykehúsú ember-gazellát,
aki máskor annyit sem ér,
amennyit egy akármi-perc ád
s most mégis megaláz és mosolya
leveri páncélos büszkeségem –
– – Óh ne legyen soha az enyém,
királynőm, s ne legyen cselédem,
ne legyen: verje rüh az arcát,
s rogyjon össze, lelke-bomoltan,
ne legyen enyém: ne tudja meg,
hogy valaha érte sírtam!

 

 

 

De a nő, jaj, megszomorít

Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő
dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,
mégsem irígylem hatalmadat,
Isten, –
csak azt, hogy élsz és
nincs szükséged a nőre.
Nézz rám: meghalnék örömest
s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
(vasban atom, fűben klorofill), – –
de a nő, jaj megszomorít:
belenyiharász bánatomba, fénylő
mellei kitüzesednek, emléke is
leopárdléptekkel ólálkodik
körülöttem, nesztelen, és mind
csak magát érzi magában, a maga kicsiny
területére akar korlátozni, halhatatlan
lelkemből csak a maga
megbántását horgássza ki, és
combjának kellemes feszüléseit
teszi fontossá, hogy a világ
minden gyönyöre csak hasonlat
legyen őrá, – jaj, csak megszomorít
a nő, jaj, megszomorít
minden szerelem: miatta kell
tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta
birkózom magammal, miatta
birkózom veled is, aki élsz, és
nincs szükséged őrá, – miatta
perlekedem veled is, amiért
rohanó villámaiddal nem kaszaboltad
porba-szélbe
nagyságod grimaszát, a nőt!

 

 

 

Távoli kürtök

Habkönnyü lelkem
repedt aszfalttá kérgesűlt,
színek s hangok csokrai helyett
szemeteskocsikat fordít szemembe
a keserűség: Jaj, valaki,
akit szeretek,
nem lát meg, valaki,
akiért dühöngő éveken át
végeztem a legaljasabb
munkákat, nem ismer, és
idegen ágyakat üdvözít,
nem sejtve, hogy az én szivemen
gördül szinházba királyi
autója, az én agyam
otromba kazánja fűti jachtját,
életemre az ő gazella-lába
táncolta rá ezt a kemény
rinocérosz-bőrt, szemeimet
az ő szépsége roncsolta rothadt
üregekké, – miatta vagyok,
óh miatta vagyunk mind kormosak,
megalázottak, legutolsók,
kivert bitangok, rossz-szagú
bélpoklos koldúsok, akiknek
lelkében már csak néha-néha
zeng föl az emlék, mint ködös
erdőkben távoli kürtök
elérhetetlen zokogása.

 

 

 

Ha itt marad belőled egy sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor
döng, rekedt dühök tülke rikácsol;
zsibvásár: koldús gondolatok – –
És teszem, amit nem akarok,
és csak hányódom, összevissza:
óh nyomorúság ragacsa-piszka!
Meglapúl bennem a büszkeség:
óh perc, perc, szétmálló törmelék!
Nincs kedvem játszani, nincs erőm sem –
Itt vagy, kedves; mit akarsz ma tőlem?
Megváltásnak már nagyon kevés
nékem a legforróbb ölelés:
megölné titkos gőgömet,
ha csak úgy örülhetnék neked,
koldúsmód, mint cigány a tavasznak,
vagy megspórolt borravalónak a gazdag.
Menj! – Búcsúd az örömök zenéje –
Repülj, kis lepkém! – Aranyat a szélbe – –
Repülj, föl, a napba, óh szerelem:
friss fényedtől átgyúl a szemem,
csilingel a levegő, – kék lobogás!
édes tündérhegedűzokogás! – –
Menj! S ha itt marad belőled egy sugár,
én leszek a leggazdagabb, a király!

 

 

 

Magunknak mi már megmaradjunk

Ágak egymásba horgonyoztak,
gyökereink összefogóztak,
torkunkra mázsák térdepeltek,
távoli fülek ránk figyeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak, annyit adtunk,
annyit morogtunk és kacagtunk,
hogy nagyon rosszak és nagyon jók:
lettünk egymáshoz már hasonlók.
Két gyermek, nagy, felnőtt haraggal,
civakodunk a pillanattal,
játszunk szélváró fuvolákkal,
sikoltó fekete trombitákkal,
nem törődve senki világgal:
elszakadók és összeomlók,
egymáshoz már mindig hasonlók.
Két ember, egy fa… Véd az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen;
jöhetnek fénylő fegyverekkel,
mi állunk hallgató sebekkel
s ki ellenünk tör, keze fonnyad,
szúrós tűzben csontja megolvad,
ökre döglik, szeme kisorvad, –
mi állunk, fa, virágba bomló,
immár csak magához hasonló.
Csak állunk s játszunk, egy fa ketten,
mesebeli muzsika-kertben;
emberfia nincs, aki hívünk,
mégis úgy táncol néha szívünk,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, zengő határnak, –
két hang, magyar hang, büszke, forró,
szétlüktető s mégis hasonló.
Két hang: belőlünk szól az isten,
bajban jókedvű magyar isten;
sugdolózunk az esti gallyal,
káromkodunk a zivatarral:
táncos szivünk ragyogva dobban, –
vidám harangok táncolnak így,
dühös parasztok táncolnak így
tiszamenti magyar falukban,
mindenütt egyforma falukban.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
két harang egy mese-toronyban,
sírunk siralmas kényszerekben,
mégsem élt senki soha szebben, –
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
harang-szívünkkel csak kacagjunk,
nagyon gonoszak és nagyon jók:
legyünk az istenhez hasonlók.

 

 

 

Legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmnek

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,
asszonyok, édesek és keserűek, –
 
senki fia, rossz a kedvem:
melyitek emlékénél melegedjem?
Kerestem: csalogattak, tündököltek,
csorduló fürtjei hős örömöknek;
 
ittam, szedtem, részegedtem, –
ki maradt? hol maradt a sok mögöttem?
Utazó fénysugár az éjszakában,
magamtól soha én még meg nem álltam;
 
egyenesen, így volt rendben,
s mikor egy megállított, megpihentem.
Asszonyok, kalandos szép, messzi tájak,
szerelem, akartam, hogy veled szálljak – –
 
Próba voltál, szomorúság,
csavargó kiváncsiság, nyomorúság.
Huszonöt asszonyaim, gyönyörűek,
nem is ti vagytok nekem keserűek:
 
nem a bor, – az iny keserű,
a cigány búsúl most, nem a hegedű!
Szomorú maradok már mindhalálig;
halálban testem-lelkem kettéválik
 
s egybeszakad az istenben,
legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmben.
Istenem, hasznos esők mosogatják,
csontomat kezeidben morzsolgatják,
 
bócér hajam simogatják
s szivemet jófüvekkel betakarják.
De mikor betakartak, eltakartak,
bő zsírral fényes földbe elkavartak, –
 
szétölelem, szét, nevetve,
magamat a violás fellegekbe!
Szeretők, édesség és gyönyörűség,
múljék el tőlem minden keserűség;
 
nincs már miért szomorkodni:
az isten darabkái voltatok ti!
Most pedig, rettenetes, erős isten,
adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,
 
adj szerelmet, egészséget,
adj nekem, adj nekem is békességet!

 

 

 

Nem ülni a kényszerek rabpiacán!

Vér s hús vagyok, – erdő, – folyamok – –!
Mozogni! Ember! – Elfulladok:
lelkemben széttört zokogás a
kigyúlladt tükrök kacagása.
Isten, szerelem, – Jaj, tétován
hányódom a testek zátonyán – –
Rázom magamat: rossz kövület!
Az erőm, az erőm, jaj, hova lett?
Szem, szív, fül, ember, – Istenem,
hát nem szabad élni, örülni, sosem,
csak visszavonúlni mint a pók –?
– – Óh, tengerek! alkony! büszke hajók,
friss lányok, pénz, föltámadás!
robbanó fények ritmusa, láz!
meghalni, ha tetszik – – Csak tunyán
nem ülni a kényszerek rabpiacán!

 

 

 

És lerogyok az indulás küszöbén

Kezemben vagy, nézlek, s azalatt
nyitsz távoli titkos kapukat –
Arc, emberek – száraz szivacsok – –
Enyém vagy, enyém! – És duzzadok!
Enyém vagy, pénz, csengő, zizegő!
Fény, fény! – sok gyönyörü, gyönyörü nő,
feszülő bőrök, idegenek,
nők, villogók és szemtelenek!
Nők, pénz, pénz! – szikrázó zene!
hiperbolák részeg lendülete
suhan velem – – Óh, tárúlt világ!
zúgó gyönyör! izzó turbinák!
Izzó kacajok! – bomlott terek! –
Új súlyegyen! Én! Új rendszerek!
Eltolódások! – Centrumot! – Én!!
– – – És lerogyok az indulás küszöbén.

 

 

 

Most tele vagyok vérrel, mézzel

Húnyt szemmel nézek a napba:
nyilak! – és minden összefut
egy csöndes pillanatba.
Csönd, csönd – – Mi jó volt tegnap a lárma:
hahotás hegyek orma-völgye
hintázott velem a télből a nyárba.
Óh, hinta! föl-le az Alpok szivén –!
Kis faluk és nagy nő-állatok
bámúltak messziről felém.
Vér és méz ízlett a falukban – –
Hívott a nyár, a keresztelő:
piros tavaiba százszor lebuktam
s most tele vagyok vérrel, mézzel:
megáldjam a sápadt életet
vagy ne törődjem az egésszel?
Tele vagyok – – És: adni! adni!
Szeretném feszülő fényeimet
az emberek közt elosztogatni:
emberek, magyarok, szegények,
borúljatok le ti is a földre:
édes a föld! édes az élet! – –
Húnyt szemmel nézek a napba
s minden élet összefut bennem
egy forró pillanatba.

 

 

 

Erdők tűzvésze, Ősz, köszöntlek!

Rohanó kúpok, kés, szirénák, –
szél, sarló – A mulandóság sikolt – –
Meghervad a Nap szeme, gyémánt,
s fehér ágyúgolyó a hold:
király jön, sorvasztó áradás,
a föld óriás hóhéra, Hős:
birodalmakon és életeken
– hurrá! – most vonul át az Ősz!
Óh Ősz! Királyom! – Roskatag
öregnek hitt a hiu ember;
én tudom: nagy Isten vagy te is,
koronával, győzelemmel!
Terrorhadaidnak fortisszimó
hömpölygeted néma falankszát
s vérző fáklyákkal ünnepel az erdő,
mikor alkonyi hegyeken haladsz át.
Itt állok a magyar Tiszánál,
s erdők tűzvésze, Ősz, köszöntlek!
Karantén-zászlóid sárga tengerében
Texas s Szachalin mind visszaköszönnek;
megnyírták fejüket a mezők
borzongó arannyal teregetni útad –
Ősz, Isten, Nagy Nemzetközi,
most mindenütt s egyszerre úr vagy!
Úr –: akarod, s ma himnuszodat üvölti
a Mátra, azt sirja balatoni nád
s tavaszra az ekvátor alatt
fúvod el a tengerek kék mosolyát;
szineid kartácsa perzseli egünket –
Óh vér, vér! lihegő sebek! alkony! –
Ősz, romboló hatalmadat
lelkemben én is, zokogva, hordom!
Ősz, erdők s évek kora Ősze,
itt vagy, s ma sírtam, míg aludtam;
talán valamit elvesztettem,
valaki előtt megfutottam – –
Ősz, Romboló Isten, köszöntelek, de
rejtett, gyanakvó iszonyattal:
úr vagy, légy úr, – de átkozott,
ha ifjuságom viszed magaddal!

 

 

 

Mit várod vakon a hajnalt?

Szegény vakond
a föld alatt –
Szegény bolond,
egy pillanat
az élet: előre-hátra – –
Araszt le-fel;
mit érdekel,
kis pocok, a tenger, a Tátra?
Tetű, kukac
neked is csak terem a nyáron –
Mit érdekel,
hogy más is van még a világon?
Kaparj s mulass,
földkaparó, –
Tíz-húsz arasz
szép folyosó:
hamm-hamm, vígan, előre-hátra!
Falj! falni kell!
Mit érdekel
az Engadin és Szumátra?
Lesd, ami kell,
s ne imádd hiába az angyalt –
Szegény vakond,
mit várod vakon a hajnalt?

 

 

 

Zengő, fájdalmas életem

Fekete boltozatot ágyúz fölém
a gond ezer rikács harsonája –
Muzsikás, piros tavaszban állok
s barbár kürtök vad pokla zúdúl
rigóim füttyös, víg dalára.
Az én füleim már megsiketültek
minden szelidre és örömre –
Szemeimben banditák birkóznak,
s ha virág nyílik utamon,
sietve és sírva töröm le.
Sietve: hogy soká ne lássam!
Sírva: magamat töröm össze benne –
Sivalkodó kürtök zsivajában
nem hallik már a fuvolás szépség
bújó, bugyborgó, halk szerelme.
Az vagyok én, – őrült zenekar!
Hahotáznak az ínség ütegei – –
Óh jaj, csikorgó kényszerek!
Tipró robajok! Jaj, életem
villámos, rengő fellegei!
Jaj, zengő, fájdalmas életem!
Bennem az Ember jajveszékel:
vad trombitákból lánggal kicsapva
lelkem millió élete
csattogva és ragyogva ég el – –
De ha elégett, templommá merevül
egy fölzokogó isten szavára
ez a sok boltív, hang-torony,
mit fölém ágyúz a fekete gond,
ezer tűzvésze, harsonája!

 

 

 

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
homok csikorog énekemben;
nem akarom már, hogy akarjak,
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.
Éhes, kíváncsi, ifju hordák; –
száz anyánk volt s mind kirabolták,
ezer testvérünk lefejezték:
rettenetes, hogy ezt a harcot
mindig hiába újra kezdjék…
Rettenetes csak várni, mindég,
tűrni, hogy az embert leintsék;
dühöngve várni s bukni sorba
vagy beleöregedni lassan
valami rezignációba.
Rettenetes, hogy lelkünk bekenje
dalnokmesterek szitka-szennye;
mind felejti, hogy fiatal volt
s bennünket ér, mint sunyi korbács,
ami bennük testvéri jaj volt.
Óh, örülni! élni! hős kedvek:
tehetetlen rothadjatok meg!
Üres megint a régi árok, –
vissza, vissza, testvéreim,
kezdetek, lelkek, proletárok!
Itt merni kell, és én se mertem;
jobb lesz magamat eltemetnem,
nem akarom már, hogy akarjak,
rettenetes, ma s mindörökké,
szegénynek lenni s fiatalnak.

 

 

 

A hülye szolga szól:

Sár, sár, sár, vas, – nehéz, – lenyomnak –
Minden fal zuhanóra ferdűlt;
valami nehéz fájdalom zubog, –
nem értem, senki sem érti.
A hülye szolga volt a nevem;
ma reggel kidobtak a hivatalból:
Azt mondták, eleszem a mások kenyerét,
akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.
A lépcsőházban sírtam: a gazdám
meg se látott, mikor délben elment.
Ő az isten! Aranyból van a húsa
és göngyölt dollárokat szív cigeretta helyett!
Most gondolkodni próbálok:
valami tragédia történt –
– – Bárcsak viziló volnék, akit
ingyen etetnek az állatkertben!

 

 

 

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei
az időnek, –
kezük friss lombomat vígan tördeli;
mind visz valamit, de nem hoz egy sem – –
(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)
Napok, napok, – hét-nyolcezer
már sokat elvitt;
gép-testem megdolgozza a bért,
de remegő, gyönyörű lelkemért
nem kapok, míg kéne, semmit?
Gyerek voltam s befogtatok,
napok, napok,
ti rabló kölykök, gazdagok, –
már fáradok, pedig semmit se láttam,
s úgy szeretnék szétnézni a világban!
Szeretnék – – Mennyi élet! mennyi szép!
Be jó is volna
itthagyni a pénztelenség börtönét,
s föl a hegyekre! Szabadság! Monte Alto!
Óh, Canazei! Pordoi! óh, Colle Isarco!
Óh szabadság szamóca-illata!
Rád gondolok,
Szamócás hegyek illatos nyara:
napok, napok, sunyi kis banditák,
be nagyon kéne most nékem a világ!
Napok, napok, tolvaj kölykei
az időnek,
kedvnek, hajnalnak, éhségnek, erőnek, –
visszatértek valaha? alkonyatkor?
akkor se, ha már nem kell? vagy csak akkor?

 

 

 

Szétlőtték a páncélvonatot

Mint sortűz repült az ucca reggel, –
páncélvonat a szivünk! ugató
kürtök folyamai vittek! – S jaj,
már este van.
Meghaltak a hajnali istenek,
vér, élet, igazság! – A francia forradalom
csufosan megbukott; minden betörőt
bevittek a rendőrségre; a népjóléti miniszter
másnak ad lakást; az atyák
pájesze megbékült az uj borbélylegényekkel,
és minden oly tündéri és oly csodás,
szinházban rotyog a szórakozás,
örül a gazdag, örül a szegény,
egy rongy van, egy rongy van a szive helyén,
cini-cini, telik a pénzből –:
kétségtelenül jólét fakad
a kapitalista termelésből!
Mint sortűz repült ez az ucca reggel,
s jaj, este van!
Szétlőtték a páncélvonatot és már
csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót!

 

 

 

Óh félhomály, gyáva lemondás!

Szemeim, ezek a nyomorúltak,
elkoldusodtak, megfakúltak, –
tükrömből gyáván visszanéznek
és rabságukban rabnak látnak:
cinkosa lettek e bús világnak.
Szemeim: aszott láng remeg ki belőlük,
fürge lábakkal fut a pénz előlük
s lomhán tűrik, hogy okos bitangok
rabló kedvüket elorozzák –
Óh, fáradt fények! – alázatosság! – –
Óh, félhomály! gyáva lemondás!
Korhadt napok, lassú romlás!
Én kard vagyok és villám vagyok
s ha apró a pénz és minden öröm,
rossz ablakukat egyszer betöröm:
rothadt vér szálljon gyökerükből,
fekete kisértet üregükből, –
ne legyenek cselédeim,
ha nem látnak szabadnak, úrnak,
szemeim, ezek a nyomorúltak!

 

 

 

Színből, hangból, testből kihullni

Kis kényszerek, jó s rossz – – Jól van: élünk:
kedvet, arcot s szívet cserélünk, –
arasznyi mozgás, rendbe, sorba,
nincs több: visszaalszunk a porba;
– de mi lesz azután?
Én tudom, mi lesz azután:
millió, millió gyönyörü lány!
veszejtő szépségek mámora! és
pénz-tornyok, erők, beteljesedés, –
de mindig csak azután!
Én tudom, mi az Azután:
az én tolvajom, a megszökött zsivány,
duhaj sikkasztó, Amerika,
zsugori istenek diadala,
kik nem fizetnek már azután!
Nékem az Azután kellene –
Óh, századok százezer új öröme!
Vér! Élet! – – Óh, időket beragyogó
halott zseni: minden kis csirkefogó
több lesz már nálad azután!
Nékem az Azután kellene, –
vér! élet! – Az a lány kellene,
aki utánam születik, utánam,
s tudom, megfulladna a számon,
ha lennék azután!
Ha lennék, lennénk – – Jaj, most futunk,
Svájcba, s messzebb is, eljutunk,
vágyaink szárnyas motort megelőznek –
villámok csatája – – s összetörnek
és csönd lesz azután.
S ez a legszomorúbb: a csöndbe vakulni,
színből, hangból, testből kihullni,
mindent elveszteni, s hagyni bután,
mert: Kell! Csönd! Hallgass! – igy rendeli
a gyilkos isten, az Azután.

 

 

 

Dicsértessék a föld, s aludjunk

Dicsértessék a föld, s aludjunk –
én már mozdulni sem birok.
Szép volna élni, de megaláznak
mindenféle lompos erők,
otromba terrorok.
Én már nem mozdulok, aludjunk, –
A napot húnyt szemeimbe zárom:
csontjaimba vasak rakódnak
s dajkáló karjait már nyujtja felém
láthatatlan szeretőm, az álom.
Már egész testem benne fekszik,
egész testemben fekszik ő – –
álom, éterikus valóság!
Óh föld, föld! asszony! leggyönyörűbb!
életharsantó temető!
Oly édes a föld, oly édesen húz –
Együtt szállunk már, keveredve,
de az álomból, melybe temetkezem,
harsány csirákban kilobog
régi életem haramia-kedve:
láng surran – megindul s felröppen a kő – –
Óh, parazsak éhes vágyai!
kürtös tavaszok, mikor sortüzeket
küldenek a mámoros égbe a fák
rügybemerevült ágai!
Óh élet! – Száll, száll valami piros – –
Föld! Napfény! Táncos anarchia!
Dicsértessék a szeretőm,
dicsértessék nagypéntek után
husvétom diadala!
Dicsértessék a föld, s aludjunk –
Én már mozdulni sem birok,
de belőlem nőnek ki a vasak,
fények, uj, büszke katonák,
hömpölygő mennyei terrorok!

 

 

 

Hamis művészek ezredei

Mint döglött csigák ágról leperegnek,
leperegnek ők is,
ember-rovarok, operettek.
De ma ők az úr:
megmásszák szűz virágaimat,
nekik virúl
minden transzparens, nekik
tisztelegnek a gyorsvonatok
Szanfranciszkótól Párizsig,
nekik bókolnak a gránát-
döngölte idő-Szaharán át
nekik, hernyóknak, szórakozó
pimaszoknak, minden
vetések, aratások,
hamis művészek ezredei,
sokágú koronák, növő aranyak
s aranyhajú nők, vér, – – óh rettenetes
látni e léha korban,
csak látni s várni
istent,
aki egyre késik,
istent, aki vár, de ha eljő
angyalok felhőviharában:
lerázza őket az élet
fuldokló ágairól
és záporozó talpaival
szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

 

 

 

Tárnák kövesült paraleljeiből

Kétségbeejtő távolok
glóriájában, fönt, valahol
káprázatos angyalok élnek
s városok egymásra rétegezett
kínjában, sülyedt emeletek és
tárnák kövesült paraleljeiből
évezredek óta hiába
akarok felnőni a sugarakig,
föl, föl, ki a hiányok
millió nehezéke alól, mert
ha néha százados
kínban egy-egy virágomat
fölhajtom is a fénybe: a mag
tündér szelek fogatán
borzadva röpíti tollas
lelkét, el, el, el,
tova tőlem, a földalatti
tárnák kövesült
paraleljeitől, ahol én
évezredek óta hiába
szűlöm újra s újra roppant
tehetetlenségemet, ahol én
feketén csikorgok és
ahonnan a düh
észbontó távcsövein át se
látok ki a paradicsomba,
hogy legalább gondolatom
szétmorzsolhatná ujjaim
érc-gyönyörében a napfény
ujjongó angyalait!

 

 

 

Ízenként porlok el a szélben

Már lefelé
hull csak a gondolat:
mit segíthet
rajtam e sok idegen
palota? A keserűség
kisrófolt szemeimből
minden reményt; változhatatlan
törvények előtt
mit akar a szegény? mit akartam
én is? mit akartam e hóhér
világban, ahol csak a kalmár
terror élvezi az
iny, fül, szem s bőr millió örömét
s a többinek
nem jut csak lelkes fájdalom? – óh,
már zuhanok, már
gyümölcsöm meghervadt a szélben:
nyomorult percekre bont az idő
s ízenként porlok el a térben.

 

 

 

Nagy vizek rohannak

Lekötött bója:
szállni, szállni!
Tűnik az éj és
tűnik a dél;
nagy vizek rohannak,
szép jachtok suhannak, –
áll a mély.
Rángat a hullám
jobbra-balra;
óh, ha a láncom
elszakadna!
Tűnik a dél és tűnik az éj:
de parafa-testem,
s csavargó szép lelkem
mind mit ér,
ha csak tehetetlen
sírok, míg felettem
tovazúg a habok hajcsára, a szél?

 

 

 

Megsemmisülés

Pillám, vasfüggöny, lezuhan,
s belerendül a csönd. Ez már nem a pénz
vesztett csatája, ez a halál:
csontjaimról szakadoznak a
kimerültség rongyai, lassan
előborzong lelkemben a
megsemmisülés, hogy
feloldja a föld
barbár akkordjait, – valami
nagy szárny emel, új
zenekáprázat, túl az életen,
– és sebeimből forrón, véresen
zuhog a súly.

 

 

 

A Föld sír és meghal

Bőrömben férgek miriádjai
fúrnak, nyüzsögnek – – Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető tarkaságát? – Jaj, miért
keringek, tömb, érc, őrült Földgolyó,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld időt, – glecsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatni felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
szapora népe – Spórák, iszonyú
parányok – – és én: Föld! tenyészet! én:
én, Óriás! –: parányok lepnek el!
Megfojtanak! Hóditó tömegük
körűlömöl, kimar, telepeket
épit hátamon, városokat, és,
bénúlt zsákmánya örök-idegen
akaratoknak, nincs erőm, kezem,
tisztaságomról lesöpörni az
emberiség fortyogó szemetét!
Kullancs! szemét! élősdi! – Undorít
minden, ami csak ember, – – idegen
minden, ami bőrömön kivül van,
s óh jaj, minden ott van: ott nyüzsög,
ott túr és fészkelődik, ott teremt
rendszereket és hálózatokat,
ott –: rajtam-bennem fáj s turkál a sok
ember-ázalag, pondró, miriád
kétszájú mozgó tömlőtest, amely
rág és emészt, nőstényért nyöszörög,
s nagynak ünnepli hernyószellemét,
ha egy tébolyúlt féregzseniben
önistenévé szemtelenkedik!
Isten? zseni? – hernyók és rovarok – –
Hernyók a szívemen, a szívemig
lüktet állkapcsuk zaja, sercegés,
nyirkos csúszkálás, szúkopácsolás,
jéghidegen, – halljátok? Rémület:
jaj, megbénít az undor ereje! – – –
De lesz talán még hajnalom. Halál
hajnala lesz az, világpusztulás:
egy villámzuhogásos éjszakán
izmaimba a bosszú visszatér
s mig égostromló glecsereimet
fölgyújtva a vak űrbe beleráz
minden piszkot és emberférgeket, –
tisztúlt szellemem a kelő napot
csókolva húnyja le fáradt szemét,
elpihenni a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban!

 

 

 

Óh élet, iszonyú csatatér!

Élet! (Lecsukott szemeim,
ágyában a szomoru húsnak!)
Húsok! gyümölcsök fölhasadt
ajkai! s mit csontig lenyúztak,
húsa fölkoncolt lázadóknak!
kutyák, kiket a sintér leüt!
Hús-tömte paloták, városok,
őrjöngő húsok mindenütt,
erdőkben és gyomrokban! Óh,
a ganéj élete, rovar, tetű!
hús-nyüzsgés a tenger fenekén!
A föld belei! Gyönyörű
nőkért nyujtózó férfi-hús!
szerelem, tüzek rúdjai!
asztráltest! virágállatok!
óh, nedvek szökőkútjai –:
Óh élet, iszonyú csatatér! – –
Emberek, rengő vér, habok!
Keveredés! megfojtott agyvelők,
hús-gépek, véres oszlopok!
Munkások teste! kezek, tüdők,
roncs akaratok a pénz keresztjén
szétlőtt katonák! szifilitikus
sírok a föld Magdolna-testén,
s – óh legiszonyúbb! – tört szerkezetek,
koldúsmankók az ucca sarkán!
rokkantak! és lábak-karok
idegen, meszes gödrök alján –:
– Jaj, látom a fekete harcot!
Összecsapódó szirtek úsznak:
minden kínja bennem kavarog
az embertelen Emberi Húsnak!
És a Hús néha felüvölt,
hogy beleőrül minden élet,
aztán elcsügged, és dühe
a mosoly tavaszába téved:
a vén és bűnös Hús ilyenkor
hazug imába kezd,
mondván: felebarátodat
mint magadat szeresd:
ilyenkor alszik. Várja, hogy
a megváltás harmata hintse,
s tiszta, mint egy kétéves kisleány
ártatlan combja s rózsás-friss gerince.

 

 

 

Minden szent fények elbucsúznak

Minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek,
istenek hűlt hullái úsznak
özönvizében az időnek, –
de a kürtökből vér csorg, tehenek
parasztokat csapnak ki örökfriss legelőkre,
torkokból vér csorg és cigánykirályok
nótáznak a világ kapitányainak
és megfagyott országutakon felfordúlnak a szociálisták
és felfordúlnak a vidáman röfögő autók is
és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira
és alagutak surrannak multba-jövőbe
és földből, vízből, tűzből, levegőből
előzüllik az arany
és terror-erők, ágyús rendszerek
bénúlnak egymásba, lecsavart tornyok helyén
szökőkút virágzik: vér, vér, – jaj, szökőkutakon
hízlalja magát, szökőkutakon
pazarolja magát az élet,
hogy mindenkinek jusson
ebédre bableves
és legyen ember, hogy lenni lehessen
és legyen ember, hogy ölni lehessen
és mindig újrakezdeni lehessen
őrült, öngyilkos akarással,
pedig a leghősibb vágyak is megnyomorodnak
a kényszerek kezén, vagy legjobb esetben
a szépség buja combjai közt,
– mert minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek
s értelmetlen világok úsznak
kék tereiben az időnek.

 

 

 

Visszafelé néznek a távcsövek

Most hát pihenjünk:
leszerelnek a megvert
hadseregek,
szünetelnek a vándormadarak
légjáratai, megállnak
a leggyorsabb gyorsvonatok, és a
legvihorászabb sínek is befutnak
a halál szanatóriumába.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál;
nézd: Polyphemos megvakult:
nincs már szüksége monoklira,
hogy udvaroljon Theokritos
szép lányainak; mindenfelé
sztrájkra agitálnak a vágyak; a hangya lemond
a kereskedelem előnyeiről s megérdemelt
panzióba vonúl; függöny után
alszik a hang húrban, fuvolában,
visszafelé néznek a távcsövek,
s végül
legkedvesebb halottaink fölött is
eloltjuk a gyertyákat.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az Isten.

 

 

 

Parzifál

Én nem tudom,
miért ez a sok
szárnyas vágy és akarat:
fönt csak a sátán
keserü gőgje
tornyosodik,
de az üdvözülés
mindig lefelé int.
Mindig csak lent, a kevésben,
van a béke, a Sok,
s legboldogabb
a balga bölcs, akinek
gyermekmosolyáról
istenbe hull
vissza a cél s felelősség, –
vagy ő, a másik: a nyár
kis férge, amely
tudattalan
tölti ki sorsa sötét
formáit és
a cseresznye-univerzum
alagútjaiban
létét habzsolva nem is
sejti, hogy ő
minden ideál, irigyelt
beteljesedés, – nem is
sejti, hogy ő az
elveszitett
édenkert büszke királya.

 

 

 

„H–MAC A”

Minden piszokból
tisztán s nemesen buggyan ki a láng;
rossz-szagú benzin robbanó
dühe emeli mámoros égbe
az aeroplán isteni szárnyát:
talán csak alacsony ösztönök
keveréke vagyok, ember s az egész
emberiség, gonosz erők
hadszíntere, – mégis:
valaki lelket adott belém
s valami mindig kényszerit, hogy
fájjon a tettek
kínja, hogy fájjon, ami
motoraimat bolond
hajszára pergeti és
megalázva könyörögjek
valaki Névtelenhez: Uram,
add, hogy bűneim rothadó
anyaga csöndes örömmé
tisztuljon benned és
egyszer majd mind salaktalan láng
szálljak el én is a végtelenbe!

 

 

 

Balassagyarmat, 1924

Azt hittem, liliputi város,
csigahéjházakkal, mesebeli –
köldökömig ér csak fel a torony,
de niagarákkal küzd majd ladikom
ha a nagy Ipolyt újra átszeli – –
A nagy Ipoly milyen kicsiny lett!
Más meg oly nagy! – Vagy csal itt minden?
A vasárnapba hársfasor fut
s idegen formák tánca nő s fogy
ijedtre tágult szemeimben.
Nem ez voltam, s nem ez a város –
Elfeledtem és elfeledett:
kicsit megnőttünk mindaketten,
mégis –: fáj ennyire idegennek
látni a régi embereket.
Fáj, fáj ez a bosszu, hisz nekem itt
egyhez is, máshoz is jogom van:
Hová tettétek őserdőmet?
Ez a pár bokor volt?! – És hová lett
döngölt váram a nagybozótban?
Hová az árokparti gyíkok?
Miért más ország a Kürtös-patak? –
Ennyi mindent lehet adni, venni,
ellopni tőlem, visszacsenni,
tizenhét esztendő alatt?
Tizenhét év, – a régi meghalt
s hiába szépek, frissek a nők:
ez is, ni, már felnőtt a szerelemig,
pedig kívánságban se volt meg
tizenhét évvel ezelőtt,
és most – – Ej, jobb, ha megszököm!
Itt a fasor, – villák, liget – –
Káromkodni és eltünődni
nyári és esti padokon
mindenkor egyformán lehet.
Isten veled, liliputi város, –
megyek, s azt se tudod, hogy megszökött
előled valaki, mert nem sikerült
újra gyereknek lennie az elmerült
hegyek és esztendők mögött!

 

 

 

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,
méhében az öröklét ösztöne dolgozik;
a vén magyar Alföld csak önmagát imádja,
nem szereti az ész komédiásait;
a vén magyar Alföldnek semmi se kell,
ő gazdag, minden, ő a legnagyobb;
s rögeiben, mint kezdetben az ige,
benn súlyosúl a roppant szó: „Vagyok”.
A vén magyar Alföld lomha hatalom, –
elheverész a napon, nézdegélve,
a dombhajlás mögül a fellegek
fehér csordája hogy ballag az égre;
pusztulhat rajta nép, – ő gondtalan
öltözködik télbe-nyárba
s virágosan, pántlikásan
bámul bele az időtlen határba.
A vén magyar Alföld volt sirja nemzeteknek
s: vér, üzlet, inség: mindegy már neki,
maga dölyféért ontja kincseit:
a föld nem gróf és nem bolseviki!
A föld: a föld! Mit bánja, hogy az ember
pénzt harácsol, vagy életéért arat, –
óh magyar Alföld! embergyűlölő,
idillikus nagy isten-gondolat!
Maga dölyfében úr a magyar Alföld, –
nem gondolkozik emberi szavakkal;
egykedvű lelke megrendíthetetlen:
Ázsiából jött ős lovashadakkal;
a gyorsvonat meg sem karcolja bőrét,
– sík tengerében porszem tántorog, –
csak egy van nála is hatalmasabb,
ősök őse: az ég! s a csillagok!
De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,
néha felfigyel: valami, – fenyegető – –!
Gonoszabb, mint pajtása, a villám,
jön, száll! föl, a napba! egyre nő:
aeroplán!! – – Győzelmes motorok!
üveg s érc! fölzuhanó terek!
szabadságuk ittas ágyútüzében
felhőkig hajló kilométerek!
Új zene! döng! zápor! szétterülő
sínei a végtelennek, országokon át – –!
– A vén magyar Alföld meghökken; szivébe
sejtelmek ezer idegen nyila vág:
most megtaposták… Gondolkozni próbál:
„Új rendje támad majd az isteneknek…”
– – A vén magyar Alföld néz a gép után
s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

 

 

 

Újsághírben a Végtelen

Határok nyílhatnak föl szemedben, –
hiába: nincs itt semmi:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
nagyon keserves
egyedűl lenni. –
Határok! Európa! Szárnyak! – –
Jaj, némán öldököl itt a sárnak
zsibbadt hatalma,
mert errefelé csak az van:
sár, sár, és fáradt
bánat
emberben és kuvaszban,
rossznak nem rossz, jónak se jó,
s az esti gyors étkezőkocsijával
félnapra elmegy a civilizáció.
Bizony itt csak utazó mindég
a vendég,
magyarok közt magyar: idegen, –
Egy-két zsidó,
zöld zsaluk mögött zongoraszó,
s a piacon poros akác-sor – –
s ha százszor
fölrázod is magadban a szeretetet:
Testvérek! Magyarok! Emberek!!
– – lelked társtalan ténfereg
s nem tartalom, csak üres űr vagy:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
oly egyedűl vagy,
oly erőtlen, mint az áram: belül ég,
de kifelé halott, mert nincs vezeték.
Uzsonna-utáni zongoraszó, – –
lefogja a világ zenéjét!
Valami rémület kell ide,
bomba, karambol! – hogy beszéljék
a fényt, és mindent, ami szépség:
„A Moszkvai Gárda a népre tüzel”,
„Királyt temet Velence”, bim-bam,
s „Leégett egy Elegáns Hotel
az Engadinban”:
szenzációt!! – – – Így még kigyúl
a sárban valami izgalom
s mint távoli, megkésett, kopott
film, végigdübörög egy lopott
ujsághírben a Végtelen
Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

 

 

 

Óda a genovai kikötőhöz

 

I.

Vasak s villámok – Alagutakon át,
vén bástyák és örök vizek
koszorújában mennydörögsz előttem,
Genova, roppant márványszörnyeteg:
fénylő köveid hadserege indúl
– óh tornyok! pálma! sugárpaloták! –
s márványhullámokban vezényli föl
a hegyekre a tenger ritmusát.
Genova, nyár, élet-zenekar, –
hegyek körtánca legyen ma dalom!
Genova, vér, évezredek,
pénz, szenny, tékozlás, hatalom!
Szemem szétrobban, – hintázó utak,
hajók ércfrontja, sűrített erő – –
Szédűlt vihartól fuldoklik a szám:
az én lelkem is zsúfolt kikötő!
Az én lelkem ez az iszonyu város:
óh, mennyi élet, gonosz s idegen!
Mint óriás halott, fekszem fölöttük,
s mégis: mindegyik az én életem;
az övé, az enyém: forró ereinkben
riadót az élet mérges láza ver:
– Ragyogj, Genova, ős, királyi város,
márványzűrzavar, szennyes és modern!
 

II.

Messze lövell homlokomról a fény… Via Venti Settembre:
láttad: a kirakatok! lángcsóva: selyemzuhatag!
Foszforeszk tüzei gyúlnak a pénznek; a naplemente
trillázva táncol az árkádok üreges íve alatt.
Táncol az ember, dancing! s freskós vén palotákban,
frakkban, az ördög az úr, és habtestű nők, szerelem;
mint nyári nehéz szelek csapata, szerteziláltan
szétfoly az üzlet és megtolúl hangyaboly-tereimen, –
megtolúl és lefolyik. A sok szag? A halpiac! Itt már
minden bűz. Fekete folt, fuj! Elmarad a fény.
Alaktalan nyüzsgés, lampion, sistereg a magnezitláng,
korcsmák, vad italok: Ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,
itt vagyok én igazi, csupa förtelem, itt, hol a néger
olajos lebujokban hallgatja az angol gramofont;
lelkem itt fülledt televény csirázásában ég el,
itt fenem a kést és osztogatok sebet, szitkot s pofont:
Én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,
éjszakai verkli, uccalány, részegek és katonák,
én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,
én tartom széles hátamon a sok cifra palotát:
mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,
én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng:
az én milliárd életem örök századok óta
füti – százszorszent nyersanyag – a nagy világkazánt:
Én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger kék szerelme, –
van pénz, finomság s hadihajó, van, mert én akarom,
de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre
s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!
 

III.

Beton-kilométerek, kőcsíkok, – sivár
fenség: óh tolongó láthatár!
Víz, – vizszintes szürke, szépia – –
Vasváros a tengeren: Genova,
kikötő, zöldfehér hegyek alatt:
simán mennydörgő villanyvasutak
omlanak hozzád, ölelő,
megnyugvás-indulás: kikötő!
Kikötő, ember, nagyszerüség!
Ágaskodások tornyai, gép,
ringó paloták, tonnák, tömegek,
végtelenbe nyíló tengerek:
áramlás, roppant hangyaboly, –
óriás asszony tárt méhe, hol
ki-be lüktet az élet, – óh: Genova,
a ligúr partok tavasz-mosolya
Érdekek, Számok, Üzletek
intésére meghozza neked
Borneót, Japánt, Afrikát!
– Óh Kapcsolatok, földön s vizeken át,
sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled,
s úttalan távolok felett
a kalózcsavargáshoz szokott
flottákat játszva igazgatod:
óh Pénz, ki megőrölöd, miként
régi tirannusok, az egyént,
Te vagy a Legnagyobb, iszonyú
kényszered béke s háború,
behálózod a Földet, rengő
vizek fölött te vagy Új Teremtő,
te alkotod az embereket, s velük
egyforma törvényt, mindenütt, –
itt vagy, te őrzöd Genovát,
irtózva nézek föl reád. – –
Itt vagy, beszívlak, zsongó varázs,
mérgeiddel tüdőmbe szállsz:
te vagy a levegő, – súly – – Eltiporsz,
építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen,
országok ura, Kereskedelem!
 

IV.

És éjszaka, mikor a partokat
bombázni kezdik a habok
s a piszkos uccasarkokon
a verkli elsőt nyikorog:
a Világítótorony hirtelen
talpra ugrik, figyel, vigyáz;
égnek csavart fekete ágyúcső,
most látni, milyen óriás:
lámpáját felhőkbe akasztja
– ő maga homályba vész –
s a márvány Genova fölött komoran
a nyilt tengerre néz.

 

 

 

A Sátán Műremekei

1926
(Pandora-kiadás)

 

 

 

 

Mérget! Revolvert!

Mérget! Revolvert! Gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
gégédet, őrült!
– Nézz szét: valaki kilopja
szemedet a homlokod alól,
friss vágyaidat hintója elé
fogja paripának, meleg szivedet
feltalpalja a cipője alá
s terveidből aranypalotát
épít magának, – – óh,
nézd: emberek, százezer, millió
nyomorék röfögők, boldogtalan
férgek, és valaha ők is
hittek, akartak, – – óh,
nézz szét, te szegény,
naiv, tehetetlen
fiatalember, becsületes
testvérem: menj haza, állj
tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra,
– aztán rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán.

 

 

 

Negyedóra isten és a hivatal közt

Áldassál, gyönyörű
reggel, ki meleg
hullámaidat arcomba csapod,
mikor szomorú
kapumon kilépek: óh,
már mögöttem az isten
békéje, mégis
áldassál, gyönyörű
negyedóra, amig
hintázó villamosok
rohannak vélem a Város
felé, gyárakba, megúnt
irodákba, züllött
börtöneibe
a gyáva napnak, és
lelkeken-ablakokon haránt
bezúg a napfény!
 
Most
magamé vagyok: megint
belopom megfiatalodott
szemembe az édes
élet melegét, siető
lányok lábának napsugár-
harisnyáját, csatangoló
vágyait a pénzhezláncolt
nyomornak és megölelem
testvéreimet, kik
velem rohannak most rohanó
villamosokon a pénz
városa felé, átkozott
börtöneibe
az inkvizitor napnak és
végiggondolják mind, ami szép,
és elsiratják, ami öröm,
mert ez az utolsó
búcsu az élettől, ez a perc
hivatal előtt, napos uccán,
ez a perc a miénk, kipihent
érzékek lázadása, szabadság
mindennapos reménye, egyetlen
szent negyedóra isten és
a hivatal közt:
Áldassál, gyönyörű
villamosút, arany
reggel, amiért legalább te
megmaradtál, – és köszöntsd
vissza
vígan a halni indulókat!

 

 

 

Operába indul az autó

Operába indul az autó,
s mintha a puha nagyuri szalón
gördülne véle: boldogan
élvezi az isteni díva a tél
idilljét, a rohanó táj
komoly varázsát – – De mit ér nekem
hogy esik a hó? Mit az éjszaka
költői nyugalma, mikor
otthon hideg van és
nincs mit enni? Én szivszorongva
néztem ki, kisgyerek, az iskola
párás üvegén, amikor november
megtáncoltatta az első
hópelyheket az ablak előtt,
nékem a ródlipálya csak
állást jelentett:
gazdag gyerekekre vigyáztam,
hogy a lejtő szédült gyönyörében
egy se törje ki a nyakát; s most
széntől repedhet a bányák
pokoli gyomra, az én gyerekemnek
mégis a foga vacog,
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből
roskadt vonatok, nekem
még jó, ha egy gyufaszálat
juttat az irgalmas uzsora:
Hol van hát isten, aki
nem áll mellettem, amikor
vele pörlekedem? hol akad
egy isten is, aki nem sir,
mikor én az
álomszerü éjszaka
tündércsöndjében, az ég s a föld
üdvözült áhitatában
rá gondolok és
nézek a hóban elsuhanó
szépség és boldogság után?!

 

 

 

Üzlet, revolver, csönd

Zajosan dördűl a revolver
s a jólszituált kereskedő
halála szivetekbe veri
a kegyetlen Üzlet
rémületét – – De én
azt mondom: hallgassátok a
zajtalan halált, a Legnagyobb
Üzlet itéleteit,
hallgassátok a Legridegebb
Üzlet vezényszavát, amely
startnál lefogja az indulót:
nézzétek az Élet
húsőrlő tömlöceit, a sok
halálbapréselt akarat
tetszhalott életét, rakétás
felszin alatt a dermedő
kétségbeesést,
az emberirtó
munka fegyenceit, akik a kényszer
fegyvercsövei előtt
moccanni se merve, szótlanúl
menetelnek az elérhetetlen
megváltás felé s nem is
tudják, hogy gyermekeikben
csak nyomoruságuk örök
folytatása következik – – – Zajosan
dördűl az előkelő
öngyilkos fegyvere, nékem
mégis jobban fáj
az a másik, a zajtalan halál,
bennem hideglelős
tüzharang az a néma panasz
s mióta egyszer
meghallottam: minden revolvert
tulbőg füleimben
az a névtelen, reménytelen,
örömfagyasztó, istengyilkoló,
embertemető,
szomoru, szomoru csönd.

 

 

 

Borzadó szánalom könnye

Mint Isten előtt a hitetlen érdek,
a beteg előtt
térdre borul a hazug szív.
„Vérbaj! tüdővész!” – huhog a világ;
e két csodaszó egyesíti
a szétdúlt parlamenteket és
előkorbácsolja a szégyent
a rablók kapitányaiból is
hogy legalább hazudjanak
valami szépet – – De ki látja
a Harmadik Járványt, az örök
rettenetest, akinek
kórháza a város, az egész
ország, országok? óh, ki látja
a legnagyobb kórt, az emberiség
örökölt terheltségét, ki látja
közületek, Nagyok,
a szegénységet,
melynek gyógyíthatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit hurcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban, nászéjszakánkon
vele oltjuk be a jövendőt
s évezredek óta miatta
fetrengünk a butaság
mocsaraiban – – – Jaj, Hatalom,
mikor látod meg a beteget
a szegényben? Gazdag, óh, mikor
csillan meg pilládon a szegény
előtt a borzadó
szánalom könnye, az a könny, mely
egy-egy idegen betegágynál
néha már kicsordult szemedből?

 

 

 

A koldus kezet csókol

A nagyságos asszonynak egy falatért
kezet csókol a koldus, és mégsem ő
az igazi szegény, hanem az,
aki már ember,
az a másik, a parányi
siker megvesztegetett
tanítványa, aki
egy kis független nyugalom
kegyéért meglapul a Nagyok
lábainál, – óh,
az az igazi szegény, aki
nem néz föl, hogy le se kelljen
néznie, az, akinek
lelkiismerete
megelégszik azzal a koldus
tisztulással, mely egy falat
kenyérért kapható – – Milyen
más a Hatalmas
Ember, aki ezer idegen
akarat kezéből
kiveri a pengét, óh, milyen
más az a küzdelem, amely
a veszélyek mágneses
mezői s az ellentétek alá-
aknázott birodalma fölött
vezeti a pénz nagyszerü
hadjáratait s az érdek
halálfejes lobogóját
nyiltan föltűzi a legmagasabb
tornyokra – – Óh, be kicsiny
onnan a koldus, be kicsiny a
nagyságos asszony óvatos
könyörülete, – s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan, fentről, hol az önzés
örök toronyőreivel
hiú harcban
csak a legfájóbb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak.

 

 

 

Nélkülözések rémuralma

Miénk a napfény, a levegő
s mindaz, mit a pénz
nem vehet el; miénk
a test, mely még friss és erős,
s a lélek, mely ép ugy örűl
és szenved, mint a többi – – De
mit ér ez a test,
ha nap-nap után lopja erejét
az idegen boldogulás? Mit ér
ez a lélek, ha csak hulladék
jut néha néki? Mit akar
ez a sok nyomorult, aki egymást
teszi fölöslegessé, mit akar
ez a sok szegény, aki rá sem ér
örűlni az isten
ingyen-szépségeinek, mert
mint gyomra a mindennapi kenyeret,
fölemészti őt is a
mindennapi kenyér?! – S ha százszor-
szent is a bölcs
lemondás szomorusága és
ha isteni is mindaz, mit a pénz
nem zárhatott el előlünk:
mit ér a koldusnak az uccasarok
tavaszi fénye, mit ér
nekünk a perc
könnyelmű öröme, mikor
csak az öncsalás cifrázza véle
nyomorunkat, – mit ér
ez a halhatatlan
erőlködés, ha sohase
tudjuk meg, hol az az isten,
aki tehetne valamit, hogy
ne legyen
hetedizigleni unokánk
számára is csak a nélkülözés
rémuralma a jövendő!?

 

 

 

A szép kis borjú a társzekeren

A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt,
mikor meglátta, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa mily
unottan zötyögteti a leütött
kis borjút végig az uccán,
a szép kis borjút, aki ép
olyan idős, mint az, amelyik
csengős mozdulatait valamikor
törölhetetlenül
belerajzolta a falusi
nyaralások emlékébe. – Nagyon
szomorú volt szíve a
finomlelkű hölgynek: – ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkívüli, – ő
rögtön látta gyermekkora
játszótársát, mind, mind, akivel
együtt nőtt, falun, óh látta, hogy
a többi kedves
kis élet, akinek
ugrándozása ma is oly édesen
rajzolódik ki a régi
hancurozások emlékén, a sok
aranyos kis pajtás valahol
mind eltünt a sanda
igavonókban, átalakult
a másért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, az eleven
halál alacsony
söpredékében, pedig a
mindennapi eledelt
életével fizető robot
szomorúságától mily messze volt
ugribugri
gyerekkorában mindegyik
kedves kis testvér, a sok
kezdődő élet, melyet valahol
kés és tagló nélkül is
meg kellett gyilkolnia
valakinek, valami
lelketlen hatalomnak, amely
ha nem érzi bűnnek a kés
munkáját, még kevésbé
lát rendkívülit ebben a
lassú gyilkolásban, – óh, a finom-
lelkű hölgy rögtön érezte, hogy
valakinek meg kellett ölnie
bennük valamit, hiszen
csak a kicsontoznivaló
koldusság
maradt meg az élvemaradtak
testében s megnyomorodott
lelkük már csak a jelen
természetes nyomorát
bírja érezni, nem törődve
az isteni-édes
indulással, amelynek
játszópajtás-emléke az ő
finom lelkében oly szomorú
megvetéssel nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó szívtelen kocsist.

 

 

 

Az egyedül-irgalmas halálban

Egy vén potroh három milliárdot
fektet be a szinésznőbe, de
mennyi pénzt
kell még keresni, mennyi pénzt
kell még, s mily nehezen, nekem, hogy
legyen mit enni! – Jaj, még legalább
húsz-harminc évig elélek, és
minden nap enni kell, aludni,
minden nap enni-adni nálam is
szegényebbeknek, még legalább
húsz éven át
minden nap, – – honnan? óh, hol a pénz,
amit nekem is
meg kell hódítanom, hol a pénz
amit eldugott előlem
valaki, eldugott a világ
négy táján, kövek és vasak
alá-mögé, valahová,
szeszélybe, földbe, aranyba, rabló
akaratba, szinésznőbe, ezer
hejehujába, fegyverek és
parancsok megközelíthetetlen
páncéltornyaiba, – óh, hol a pénz,
a nem-levő és sohse-volt
élet nyugalma, most
és mindörökké: hol a végső
menedék, hol az isten
kegyelme, ha nem
az egyedül-irgalmas halálban?

 

 

 

Wild West Európa

Nagyvárosokban, a pénz
aszfaltozott vadászterületein
keresi az éltető
füvet az emberiség,
a véletlen csordája. De van,
akinek
hús kell s a húsban rejtőző arany:
jönnek a hősök, ujszerű
fegyverek
csattognak zajtalan – – És
a legügyesebb vadölőknek
este a szerelem
ünnepi istállóiban
kétszáz meztelen női comb
hódol és szalutál.

 

 

 

Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod, felejtsem el,
nincs pénz, és szép a tavasz, –
nincs pénz, de te sohasem
ölelted nyomorodba az
időtlen embert, te sohasem
láttad meg az egyszerű
példában a kiraboltak örök
törvényét s a gonosztevők
igazolását:
nincs pénz, pedig már csak a meztelen
életről van szó! – Hogy fussak én
könnyü lábbal a holnap
elé, mikor
nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, s kenyeret
akarnak, – óh, hogy nevessek, mikor
nincs pénz
és pénzért mérik az életet, és
nincs pénz
és enni kell és valaki folyton
csak azt suttogja-üvölti
bennem, hogy gyáva hazugság
minden, hazudik
rajtam a ruha, hazudik
a cipő s hazudik a perc, amely
becsábít néha a Hang s a Szín
gyönyörű bűntanyáira, – óh,
hogy törődhessek én
a Szépséggel, a lélek
mennyei kedvesével, mikor
nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, s kenyeret
akarnak, – – minek kiabáljam,
hogy a szegénynek is érdemes
élni, mikor
nincs pénz
és enni kell, és bennem is
eltört már minden akaratot
a kenyér átka, – óh, hogy
birjak örülni, mikor
akárhova nézek, csak a Testi
Szükségletet látom a nyomor
fekete köztársasága fölött, és
a Fizikai Lét örök
zsarnokát, a Szövetkezett
Pénzt, aki
talpának testtelen iszonyával
torkunkon áll, de nem tapos el,
mint a láb a férget, és
halhatatlan éjszakánkat
távoli fényjelekkel
csillagozva még elaludni sem
hagyja bennünk
naiv kis cinkosát, a reményt!

 

 

 

Sebeinket tányérodra rakom

Nézlek, szelíden, szótlanúl,
s akarom, hogy félj, ha látsz.
Koldus vagyok, de tudom, hogy az Isten
gyűlölete
markolja meg lassan szivedet,
mikor, mint a zene anyagtalan
tömegei, gondolatom
átnyomúl tested zárt szövetén.
Nézlek, gyűlöllek, és követlek,
szemedben tűzvész, iszonyodó
füleidben félrevert harang:
felrobbantom pilláid alatt
éjszaka az álmot, undoritó
sebeinket tányérodra rakom,
ágyékodban sorvasztom el
éhhalállal unokáidat és
veszettséggel oltom be alvó
lelkiismereted
vérebeit, hogy
– mint téli hegyek utasát
a farkasok – életedet
belülről fölszaggatva hordják
szét a világba jóllakott
bendőjük rohanó melegében!

 

 

 

Rablók kis cinkosa vagy!

Hallgass, tehozzád nincs szavam! Én
nem hirdetem a keresztény
lemondást s tisztelem az élet
minden vágyát s a dolgos önzés
harcos papjait is, de neked
azt mondom: Hallgass, képmutató!
Hallgass, tehozzád nincs szavam,
mert ugy beszélsz
az igazságról, mint első, naiv
szerelméről a férfi, pedig
belőled sohasem szólott az Ur,
csak a keserű pillanat, és
mióta kikényszeritetted:
kis pénzed védeni a sohsem-ismert
isten ellen
fordulsz a megértő szánakozás
mosolyával s dugott
félelemmel, hiszen te csak
magadért akartad a változást és
most is csak az osztott
konc tulajdonosát
látod magadban – – Én
nem hirdetem a keresztény
lemondást, s tisztelem az erő
vitázó kürtjeit is,
de te hallgass, mert a harminc ezüst
túlcsörgi szavaidat:
lapúlj, nyomorult,
te csak a rablók kis cinkosa vagy!

 

 

 

Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt sikok fölött,
a nap s a fürgébb
levegő átszellemült
magaslatán,
a barbár hegytető elegáns
palotájában,
függőleges sinek acél-
törvénye szerint, hintázó emeletek
előtt, suhog a berregő
lift
és benne egyenruhás
hódolat hozza-viszi
a pávás nőket, frakkos urakat,
bonyolítja a szörnyü
palota titokzatos
anyagcseréjét, ragyogó
termek és halk hálószobák
között, fel-alá,
bezárva a berregő
búvárkockába, melynek
üvegén hüvösen átdereng
a fölhasitott emeletek
tengerfenék-ringása, – s a lift
csak hordja a húsokat, különös
virágokat, csak hordja a drága
bőröndöket, frakkos urak
zsebében mágikus
lapjait a pénznek, elfinomult
szükségleteit a testnek és
csak hordja az elfinomult
sok testet, a roppant
üzem táplálékát, – a lift
csak hordja, függőleges
sinek acéltörvénye szerint
suhogva föl-alá,
pompázó terheit, és
utjába csodálatos
törvények parancsa szerint
belehajolnak a tülkölő
országutak, belefutnak a
boldog vonatok, mialatt
észrevétlen dolgoznak a pénz
rejtelmes messziségekig
ereszkedő szivócsövei és
megindulnak a sárbasüllyedt
síkságok, távoli mezők,
vetések, gyártelep, alázatosan
fuldokló vér s a munka, hogy
ezer átlényegülés után
mind fölszivódjanak és
sertéscomb és fiatal
lányhús egyformán jusson a
roppant üzembe és
az önmagába bebörtönözött
liftben az egyenruhás
hódolat tovább
ringhasson a fölhasitott emeletek
között s tovább keringjen a vér
az elvarázsolt testben, fönt, a hegy
tetején, a fürgébb
levegő s a nap átszellemült
magaslatán, ahol
élő arany sugarakban
ragyog a megvetett s kifosztott
nyomorfekete világroncs
ég s föld között lebegő koronája.

 

 

 

Térdre az elrabolt élet előtt!

Meghalt a koldus öreg, és előkelő
ismerőse, a gőgös
pénz, a hírre megismétli, hogy
nem tartozott az Igazi
Nagyok közé szegény – Nem tartozott,
igaz, – – de én
azt látom, azokat, akikhez
tartozott: nékem az eltiportak
halhatatlan kínja fáj
benne, mert tudom, fiatal
évei hogy fúltak bele a
nélkülözés
vakondok-tárnáiba, én
most is látom, megalázott
lelke, mely a gondolat
léghajóival istent
próbálta elérni, drága lelke
mily tehetetlenül
vonszolta a mindig-hiányzó
pénz halálos súlyait, én
láttam, hogy amíg
szegény öreg a reménytelenség
uccáin, vagy a bosszús irgalom
előszobái előtt, sötét
folyosókon, végigácsorogta
élőhalott napjait és az
üzlet már rá se nézett: elegáns
autókon tülkölt, repülő
vonatokon suhant el, meleg
gyermekkacagással, gondtalan
szerelemmel, ennivalóval és
nyugalommal s a szépség százezer
füszerével táncolt el előtte
az élet, szegény öreg
krajcárleső szemei előtt
túlvilági
könnyüségben tündököltek a pénz
ravasz kis ügynökei, akik
szintén nem tartoznak a maguk
céhének nemzetközi
értékei közé, hiszen
sem a Rombolás,
sem az Építés nagy tettei nem
koronázzák megbecsüléssel
homlokukat s csupán az ördög
emelte-emeli őket
ilyen öregek és fiatalok
fölé, a dolgozók,
a kicsinyek, a Jelentéktelen
Milliók, a silányak
halhatatlan kínja fölé,
őket, a jelentéktelen
piócákat, akik
ráfeküdtek az élet
ütereire, s akiket
telefóndrótokon át is
hizlal a pimasz arany, a
vak pénz, mely nem üdvözít,
de megszabadít a kárhozattól, –
óh, csak a sátán
emelte ezeket a
nyomorultakat a nyomorultak
fölé, a szegény
halott költő fölé, aki
már nem kér koszorút, de szól,
nagy, néma, fekete árny:
Térdre elrabolt életem előtt,
térdre, Többi Silány!

 

 

 

Minden vigalom kétségbeesés

Van más seb is, és néha, igaz,
összeomlik a Torony is,
de a pénz szétloccsant romjait
mágneses kezeivel
rögtön magához rántja a
többi nagy pénz; néha, igaz,
megindúl az arany
népvándorlása, de
ez a vak csere semmit sem ér,
hisz az új gazdák se jobbak
a régieknél: egyik sem akar
változtatni, egyik se nézi meg,
hol az Első
Kút, honnan tör elő legelőször
a jajgató folyam, s megelégszik
az utolsóelőtti állomás
vizsgálásával – – Semmit sem ér
a Toronyomlás vagy a Sikeresebb
Üzlet szeszélye: egyetlen új
intéző sem akarja
meghallani az igazság
szavát, amely örökké hasztalan
kiáltja, hogy
emberek,
nézzétek egymást, nézzétek a
porbahullt századok porbahullt
népeit, nézzétek a jelen
kínjának túltömött
raktárait, az élő
embert, nézzétek és
irtózzatok:
minden vigalom kétségbeesés,
minden szépség szenny és halál,
és minden perc pompás palotája
börtön valahol valakinek,
hiszen az a szépség, az az öröm,
amit a pénz ad a világ
urainak, mind az arany,
mely vándorútját szakadatlan
járja köztetek:
mind-mind porbahullt századok
porbahullt népeiből
szökellt ki, vérző
szökőkút, jaj, belőlünk
ömlik a pénz: a mi sebeinkből
ömlik a forró
forrás, a mi tüdőnk
liheg a kibérelt mozdonyok
kazánjában, a mi ruhánk
szennyéből születik a selyem
s a mi megtagadott
orvosságunkat issza el
pezsgős poharakban és a mi
életünket eszi meg ínyenc
falatokban a pénz, a hűtlen
isten, aki mord
ágyúi mellett szent udvaroncokat
tart magának, csodálatos, örök
gyermekeit a
szónak, hangnak, színnek, hogy az ő
mennyei lelkükön át
trillába-mesébe
halkítva lehessen tudomásul
vennie a szakadatlan szakadó
forrás sötét sikolyait
s az ő szívük muzsikáján
szórakozva felejtse, hogy
minden öröme kétségbeesés,
minden szépsége szenny és halál
s minden percének palotája
börtön valahol
valakinek, nekünk, lesujtott
századok lesujtott népeinek,
akik a jelen
kínjának élő raktárai
vagyunk s tehetetlenül
tűrjük, hogy vak vándorútjain
futkározzon, kacagva és
jajgatva, idegen arannyá
rontott szent erőnk, amely
szakadatlan ömlik
ömlik
csukhatatlan sebeinkből!

 

 

 

Téged sajnállak, nem az embert

Hozzád csak a kézigránát
döreje ér föl, Pénz, ki a
bosszú istene vagy s acél-
érdekek fellegváraiban,
túlnőve az egyének összetört
akaratán, ágyúkoronázta
sisakban, a gyűlölet
páncélöltözetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
közé tolakodva állsz a világ
tetői fölött, – óh
Pénz, tudom, hogy
hozzád csak a kézigránát
beszélhet, én
mégis beszélek.
Nagy árnyak dőltek végig a földön
és süt a nap – – Szeliden
susog az alkonyi szél, ma is
futkosnak a fürge hajók s a vidám
vonatok, gyönyörű
hőskölteményeket teremt
a milliókezű munka, édes
idilleket a szív: ma is
örül az ember s becsületes
munkája után
ma is jutna mindenkinek
annyi szabadság,
hogy érdemesnek lássa életét.
És él az ember és hazudik,
aki életről beszél. Hazudik,
aki vigasztal, s jaj, hazudik
a gazdag is, aki
szabadnak hiszi-mondja magát:
– mindnyájan egymás rabjai vagyunk
s kezünkben a véletlen kardjaival
vakon küzdünk vak ellenek
ellen, a fekete isten
árnyékában, amelynek
éjszakája ránkzuhant!
Ki hozta, ki akarta,
ki építette a fekete
istent? S ki meri
mondani, hogy ember
csinálja, főnök, tröszt, király
vagy állam, ki hiszi, hogy
ember csinálhat ennyi romlást?
Hisz romlás az alkonyi szél
muzsikája, hazug
rontások eszköze a
szeretet, hazug
rontás a szépség, hazudik
minden ideál, mely emberen-
kívüli célra csábit, és
romlás a munka: mások
koncának őrzi meg a test
erejét, hogy holnap és holnapután és
mindig a másik, a láthatatlan
zsarnok, hogy valaki mindig
kiszedje belőle a vér
aranyát, és
sehol sincs senki, aki igazán
ura volna a nagy
prédának, sehol se látjuk
a személytelen rablót, aki
céltáblája lehetne átkunk
késeinek, a szó
kézigránátjainak, sehol se látjuk
a mindenütt jelenvaló
mindenható erőt, amely
mindnyájunkba rejtőzve áll
a világ tetői fölött és
csak játszik a földdel és
meg se látja a dolgozó
nyomoruságot és
neveti fölkent ügynökeinek
gőgjét, hiszen a
pénzfejedelmek legbizalmasabb
konferenciáin is ő
elnököl s láthatatlanúl
diktálja akaratát, amely
országokat fölperzsel és
nyugodtan adja-veszi
nemzedékek életét, mint
handlé az ócska rongyot!
Óh, bosszú szomorú
istene, hozzád
csak a kézigránát dörrenése
ér föl, én
mégis beszélek:
Pénz, tehozzád
beszélek, és ha
rám se hallgatsz is, fölkiáltom
süket füleidhez –: én
téged sajnállak, nem az embert,
a nyomorultat, aki valamikor
saját képére új
istent formálva téged
teremtett, téged, akit
megőrjített embercsinálta
becstelenséged szégyene – –: én
tisztelem a bosszút, mely alkotód
zsarnoka lett: csak állj
ágyúkoronázta aranysisakban,
az embergyűlölet
gyémántvértezetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
felhői fölé
nőve, a világ
tetőin és
csak nézd, nézd,
undorodva,
hogy járja iszonyú
vezényszavaidra halhatatlan
haláltáncát az emberiség!

 

 

 

Három pillanat az időben

 

I.

Meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket az isten e szép
világba, ahol
már minden valakié, de az
egyforma meztelenség
ajándékával mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre az élet, amely
zsúfolt érdekek
tülekedésében is
szeretettel fogadja az uj
jövevényt, a semmiből
tények tavaszába ébredő
bimbó kis akaratát, – szeretet
fogadja a gyermeket, az
emberben élő
isten folytatását, szeretet
neveli, és ez az első
szeretet kíséri boldog
emlékével a férfit, akit
rendeltetése lassan
beilleszt a közös
munka szent üzemébe, ez a
szeretet kíséri, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvény hirdeti: meztelen
húsból meztelenűl dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsolja össze a kicsit a
legnagyobbal, szeretet
buzdít a gonosszal
szembeszállni, szeretet
tanít lemondani, szeretet
őrzi a rend
egyensulyát, szeretet
munkálkodik a javító
idő szivében, és a remény
olthatatlan melegével
éltetve az egymás fölé
rétegezett s egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épit a Szeretet.
 

II.

Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy és
semmit sem ér, mert nem kötelez:
meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket az isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi: amit
megszerezni az élet
természetes ösztöne hajt,
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerül, rabolni kell, –
rabolni, valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a Különb
Erő diadalmas
kezeivel a
természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensulyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, itt minden anyag
küzd s egyforma joga van
küzdeni, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére: az az
ember az élet
vidám vágya, méltó
helytartója, akit
nem nyom el a zsúfolt érdekek
szomorú tülekedése, hanem
tehetségének isteni
akaratát az idő
legokosabb harceszközeivel
fölfegyverezve betölti
rendeltetését, és ha különb
ereje a
küzdelemben milliókat
pusztít is, joga volt
pusztítani, mert
ő példázza az ős
törvényt, amelynek
cáfolata hasztalan
próbál lenni a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
röpűl ki a Tett!
 

III.

Hazugság trombitája, hamis
törvény a győztes erő
e világban, ahová
meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket a sors:
itt már minden valakié,
itt már az erő is előre
le van foglalva s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz, amely
vasvértezettel
védi örököse életét
s a másikat sorsára bizza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
lehet, hogy a haszontalan
gyomlálja ki kölcsönkért kezeivel
a nemest, és
ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztít-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem a sohse-voltat, eljövendőt,
a századokba bebörtönözött
uj vezért, aki uj szeretet,
az uj vezért, aki uj erő,
az uj vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legcélszerübb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyukkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszállt világos erőt,
amelynek ura
felborítja az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
hazug egyensulyát
s ha fölveszi is teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát, s ha felégeti is
mindazt, ami szépet s jót tiz ezredév
megalkotott: joga van
rombolni, mert
a felszabadított emberért
ő ujrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak úgy lehet, ha Érte küzd
a szolga Tett!

 

 

 

Az Antikrisztus szent aranya

Barátom, ki a halhatatlan
nyomornak megváltást keresel,
nem a halált, – a butaság s a
könnyelmüség
isteneit ünnepeld! Különös
őrangyalok ők, –
még nincs meg az ember, amikor
jön az egyik, a fekete angyal:
könyörögve néz a Tények
arcába, aztán
elfordul, és okos keze
már az anyaméhben igyekszik
becsukni lassan a lélek
élő kapuit. – – S ha nem sikerült
a részvét tette, s a fekete
angyal később is hasztalan
fáradozik, hogy
védencéből kilopja a Látás
boldogtalan erejét,
jön a másik, a pillanatok
tűzszárnyú angyala, aki
kitalálta az Antikrisztus
csodáit és aranyat
csinál a kavicsból, –
áldott ez az angyal is: ő
hozza az elrabolt akaratért
a kárpótlást, felelőtlen
álmodozásra ő tanítja
az ifjút, a szerelem
fürge játékaival vagy a
házasságtörés nehéz
lázával ő hidegíti el
az igazság reménytelen
tetteitől a szenvedélyt:
szent ez az angyal is, mint sötét
testvére, aki mindig igyekszik
bezárni a lélek
élő kapuit, – szent
ez a tűzszárnyú csaló, mert amikor
korcsmát nyit a züllött
kétségbeesésnek
s a szórakozás előkelő
csarnokaiban feledésre
oktatja az önzést s a nyugalom
sokféle varázsitalával
kábítja az önmagába-bújt
megelégedést, – ez az angyal
jól látja az iszonyú
komédiát, jól
tudja, mi volna az ember
az Antikrisztus szent aranya
nélkül – – Óh,
barátom, szent ez a két különös
őrangyal, aki sírva
áll két semmiség között
s addig is, míg őrváltás lesz,
éjszakával betakarja
és cukorral csitítgatja
az időnek töviságyán
félálomban hánykolódó
tehetetlen, menthetetlen,
halhatatlan életet!

 

 

 

Van a pénznek lelke, barátaim!

Van a pénznek lelke! Én
tudom: a hős arany, amely
jobban fűti a józan
testet, mint a bor, ez a
büszke erő belül
fázik s szégyenkezik, hiszen
okos a pénz és tudnia kell,
honnan gyült össze, kinek
és kiknek nyomora árán,
s jól tudja, hogy akárhová
néz, mindenütt csak szemrehányás
fogadja, mindenütt
kikívánkozik a gazdag
zsebéből és
nem kell hozzá panaszos
száj, se tribűn, hogy
féljen vagy legalább
rosszul érezze magát
a szegények közt, – óh, én tudom,
van lelke! s azért menekül
autón, azért rejtőzik el
párnázott-őrzött ajtók mögé,
mert azt hiszi, hogy
lelkiismeretének
füleit betapasztja, szemét
becsukja majd a magány:
van a pénznek lelke, barátaim! én
voltam titkára, tudom, hogy
a pénznek fegyvertársa és
orgyilkosa a
másik pénz, tudom,
mennyire vágyik
a pénz is a jóság egyszerű
örömeire, tudom,
mennyit szenved, amíg
kiirtja magából a szeretetet,
amely mást boldogít s neki
halála volna, – – barátaim,
gondoljatok néha a gazdag
remegő titkaira! szegények,
gondoljatok a pénz kivül-belül
üldözött lelkére és
sajnáljátok szegényt!

 

 

 

Az isten nem tud elaludni

Legjobb aludni, tudom, pedig
nekem csak néhány éve, hogy
nap-nap után könyörtelenül
ujraszületik az élet, –
mit akar hát bennem az anyag
örök vándora, az élő
isten,
mit akarhat örök-egy
lelke bennem és a többi
féregben, évezredek
pusztíthatatlan-pusztuló
népeiben, akiket csak
magával állít szembe, mikor
egymást ölik, vagy ölelik? – Óh,
aludni! – – Reggel
azt súgja nékem a készülő
nap, hogy az isten
csak szórakozik velünk, nyomorult
töredékeivel,
s játékos kedve nem is
akarja az alakzatok szüntelen
keverésében megtalálni
a végső kombinációt, –
de mikor a fáradt
nappal után az éjszaka
meghozza a csöndet: a test azt
álmodja, hogy az
isten is
szeretne megpihenni egyszer
saját ellentéteinek
egyensúlyában s ő maga
szenved legjobban, amikor
sikertelen próbálkozásait
megúnva, a halál
gyors kezeivel hasztalan
temeti újra, meg újra
húsunk sírjába oszthatatlan
lelke darabjait, – – azt
súgja nékem az éjszaka, hogy
szomorúbb már a legszomorúbb
embernél is,
fáradtabb már az agyonvert
kőnél is az erős
isten, mert sose tudja
lecsukni magában az idő
lázas pilláit és millió
s millió öngyilkosság után is
tovább kell virrasztania
halhatatlansága élő
kriptájában, az anyagban.

 

 

 

Tárlat: a sátán műremekei

Boldog, akinek pálinka jut,
boldog, kit a Szépség
üdvözít, és boldog a szent
együgyüség is, amely
csak részleteket lát. De ha anya
helyett egy isten
nyitotta föl szemed, – akkor
minden jelenségével leveti
előtted pillanat-öltözetét
és látod, a mozgó
ember hogy hurcolja szét
az elégedetlenség vipera-
lángjait öt világrész
földjén s tengerein, nyomorúlt
odúkba s mozdulatlan
palotákba, – látod
a szegénység kardélrehányt
népeit s a pénzes
koldusság befelé
vérző parazsát, az emésztő
bukást mindenkiben, – – óh,
ha egy isten nyitotta föl
szemedet: a mult s a jövő
üveghegyein
túl is csak a nyugtalan önzés
tűzoszlopait
látod, hideg aranyba vagy
puskacsövekbe szorítva – – Óh,
átkozott vagy,
ha látsz, jaj, átkozott
vagy, ha egyszer
megláthattad, a Sátán
mennyi szenny
lázából festi be a halál
pompázó keretei közé
műremekét, az életet, – óh,
jaj neked, mert bárhová
fordúlsz, előtted áll az idő
vándor falain az emberiség
kinjának iszonyu tárlata, és
számodra nincs már
bódulni méreg, aludni bróm, mert
ha karót ütsz is boldogtalan
szemedbe: világtalan álmaid
égboltozatán is az olthatatlan
tűzvész
rémült freskói lobognak!

 

 

 

A Bazilikában zúg a harang

(Sárközi Györgynek, szeretettel)

 
Valaki szól:
A Bazilikában zúg a harang
s az uccán két fiatalember
vitázik a költő
ideális feladatairól – –
De hát az én
húsom, a gyalázatos,
enni akar, s természetellenes
vágyát tapasztalataim
szerint sem a szó, sem a jóakarat
nem elégítette ki sohasem.
Szeretnék közbeszólni, egész
egyszerüen, szeretném
megmondani, hogy
az én gondjaimat mellényzsebéből
kifizethetné akárki nagyúr,
miért vagyok hát az anyagiasság
rút mintaképe, miért
nem tudok én is oly ideálisan
gondolkozni, mint ő, aki
csak az angyalok harca iránt
érdeklődik, holott
én, aki, ugy-e,
hordoztam, tudjuk, a követ, hogy
legyen lakása (ha nem is
fényes, de jobb
az enyémnél) és a ruháját
szőttem, megvarrtam, aki a földet
túrtam, cipőt, kalapot
csináltam néki, stb., és
vezettem a gyorsvonatot, amikor
beteg tüdejével Capriba
utazott, s aki láthatatlanúl
dolgoztam néki ezer
alakban, – – mondom, szeretnék
közbeszólni, hogy én, az önző
materialista, szintén
ember vagyok, noha sokkal
jobb volna, ha buta barommá
degradálna a fiatalúr, – szeretném
megmondani, hogy
az én szemeim is látni akarnak,
isten teremtett engem is,
a szépre, jóra, ideálra
van hajlandóság bennem is,
és az én gyerekem se kutyakölyök,
bár elsősorban enni kér,
s amennyit a boldogok érnek,
annyit az én lelkem is ér, –
miért nem néz hát rám is olyan
érdeklődéssel, mint a levegő
angyalaira, miért nem
beszél helyettem, aki még
bánataimat se tudom
az isten törvényszéke előtt
elmondani tisztességesen, – miért
nem dolgozik, ahogy tud, azon,
hogy valamikor én is örüljek,
hogy ne dolgozzon annyit az anyám,
miért nem biztat, hogy lesz nekem is
ideálom és hazám,
és e hazában valahol
lesz még számomra hely
ahol egy kis nyugalomért
meghalni mégse kell, – –
miért nem mondja, miért nem
érzi ezt az angyali fiatalúr,
aki mennyekben távcsövezi a jó
s rossz angyalok harcát, de nem
látja a legszomorúbb
harcot, s nem látja, hogy én
közönséges állat maradok
az örök szegénységtől, mialatt
a Bazilikában zúg a harang
és ő meg utódai századokon át
vitáznak az isten
ideális feladatairól?

 

 

 

Gyermekek, tiétek a jövő!

Első a gyermek. – Nézd, ez a sok
friss élet, akivel
csak bolondozik az apja, mikor
munkája után hazatér, ez a sok
csöppség, aki gondtalanúl
futkározik uccán, ligetben
és otthon, az asztal alatt, és
nem tudja, hogy
van osztályharc és kongregáció,
ez a sok
kis akarat, amely ma még
csak szerelmes játékszere
a nagyoknak, ez a sok
felelőtlen és komolytalan
szegény vagy úri
kis ember, akit talán
meg se látsz, ha nem a te
asszonyod hozza eléd, ez a sok
gyermek, mire hadakozó fejeden
megjelenik az első
ősz hajszál: ez a sok
gyermek észrevétlenűl
melléd áll s durván vagy szeliden
kiveszi kezeidből
a terv s a tett szerszámait, és
ki tudja, az a kis idegen kölyök,
aki csak ágaskodva tud
cukrot lopni zsebedből,
ki tudja, nem ő
menti-e meg majd életedet
a klinikán, nem ő
építi-e majd palotádat, komoly
cipőidet nem ő
talpalja-e, ki tudja, nem ő
ítél-e halálra a törvény
teljes pompájában, nem ő
gyújtja-e át, kacagó
asszonytest, fáradt emlékeidet,
s ki tudja, nem őrá
próbálsz-e dobni, érdekeidet
tipró népbiztosra, fekete
bombát, nem őt
csodálod-e meg különös
verseiért és nem neki
tapsol-e vén kezed a népszövetség
karzatáról, a zseniális
ifjú vezérnek? – – Óh, örök
hullámverés sohasem-
szűnő kezdete, idők
élő hídja, szent
reményeink kifogyhatatlan
tartaléka, Gyermek, piciny
játékszerünk, folytató
fiatalság, ki a jó vagy a rossz
tetteiben új erőddel
mindig átlépsz szülődön és
akaratunkat a halálon
túl, ismeretlen állomás
felé vezetve, egyszer
mégis csak megteremted az
Új Embert s az igazság
országát –: sírva térdelek
komolytalan játékaitok
elé s a remegő
remény s a boldog félelem
százszor-ezerszer
elmondja bennem, hogy tiétek,
óh, gyermekek, tiétek a jövő!

 

 

 

Talán nem is rossz, ami rossz

Úgy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek;
de nem lehet értelmetlen, ami
megfelel önmagának, és
talán nem is rossz, ami rossz,
s talán az egész
élet
egyszerűbb, mint az érdekelt
néző hiszi: moslékon-hizott
disznóhúsból tündéri lánytest
virúl ki, a liliom
visszahull mocsarába, melyből
vétetett, s a betegség
époly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak az ember pénze csinál,
de a világ anyagában
nem jó a jó, és minden, ami
elkülönült, csak az egyik irányt
futja a százezer-egy
irány útvesztőjében, mert az örök
átváltozások erői
úgy elkeverik részleteiket
az egészben, hogy csak az őrület mer
és csak az érdek akar
emberi törvényt
látni fölöttük, és
csak néha sejti meg az álmodó
lélek, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.

 

 

 

Az ucca ezer mozdulata előtt

Mennyi jó és mennyi rossz
történik itt véletlenül,
hány ember tolakodik, hány
akaratból rakódik össze
egy percnyi változás is, és
mennyi erőből a körutak
végső mozdulata! – Ki tud
eligazodni e szövevény
sok apró szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az ucca
teljességében, hordva saját
parancsát s kínjait? – – Óh,
mind-mind egyedűl fut
és nem törődik senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
vezetik a sikert, véletlenek
hozzák az ítéleteket, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyit akartam
én is, mennyi jót,
és mennyi rosszat tettem, és
hányszor láttam hitványnak azt,
aki magát époly deréknek
hitte, mint én magamat: jaj,
hány akarat
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Én
már nem tudom, milyenek vagyunk,
és nem tudom, milyen vagyok,
és nem tudom: én döntsem el,
ki vagyok és mit érek,
vagy másra bízzam? Óh, nem tudom,
már nem tudom, mi rossz s mi jó,
s szeretnék
úgy ülni a körúti padon,
az ucca ezer mozdulata
előtt, oly vágytalanul,
mint öregúr, aki az idő
túlvilágából szeliden
alámosolyogva nézi,
hogy játszanak előtte a
gyermekek, és aki annak is
örül, hogy e pillanatban
nyár-melegen
motozza arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

 

 

 

Bérletjegy a MÁV vonalaira

Mint az ember meghal, te is
meghaltál aranybetűs
kis könyv, akinek
mindig tilos
látnod az új januárt, te is
meghaltál, szomorú
kis könyv, pedig
nemrég szárnyas hatalom
sugárzott még belőled a
határokig – Óh, mily
bűvös erő lakott
benned, és
mennyi lélek prózai
nevedben: „Éves
bérletjegy a MÁV
összes vonalaira!” – – Szegény
kis könyv, meghaltál, de én
ma sem tudom
eldobni holttestedet:
itt őrizlek zsebeim
temetőjében és
elnézegetlek néha, mint
tudósok nézik a régi
múmiákat, és soha
nem felejtem, nyomorult
napokon mily bőkezű
vigasz voltál nekem:
te röpítettél drága, vad
gyorsvonatokon,
el a városból, ahol
nem volt s ma sincs hely fejemet
hová lehajtani, – óh,
nem feledem soha, hányszor
segítettél, kicsiny
halottam, elmenekülni
magam elől, hogy céltalan
barangoljak idegen
életek közt, különös
faluk s új városok
vidékein és
felkeressem gyermekkoromat
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli
varázsköpenye
voltál a felnőtt
gyermeknek, mesebeli
óriás-csizma, repülőgép,
mozgás parancsnoka, szabadság
kalandor istene, te kis,
aranybetűs, prózai
bérletjegy, aki napsütött
vasárnapjaimnak adtad
az Alföldet, hogy bokraiban
megháljak, gondtalanúl,
s koldusan is boldog legyek,
mint a csavargó égi madár
vagy a társadalmon-kívüli nyúl!
Nem tudom eldobni holttestedet,
kis könyv, s ki tudja, nem
magamat őrzöm-e
benned, hiszen utolsó
utadra belőlem is elkisért
egy év az idő
állomástalan vonatán, és
emléked ma is oly szomorú
nekem, mint tegnap-temetett
kisgyermekek első
éjszakája a föld alatt.

 

 

 

Örülni kell, akárminek!

Nem gyűlöllek már, koldusok
jókedvű butasága, nem
gyűlöllek titeket se, dölyfös,
gyönyörű villák, kik a
nagyváros kőmocsara elől
felmenekültök
a Gellérthegyre, Rózsadombra, –
nem gyűlöllek már benneteket,
szép lányok, gazdagok, akiket
az öröm rablott virágaiba
öltöztet a pénz:
nem gyűlölöm én már az ünnepek
magaslataira költöző
boldogságot, sem a lenti
proletár-kacagást, mert
én mindent megpróbáltam és
örülni nem tudtam soha.
Nem gyűlölök én már
semmit, hiszen nincs emberiség,
csak emberek vannak, s talán
nem is hazugságra tanít
szomorúságom, amikor
e tavaszi éjszaka harsogó
mámorában azt súgja, hogy
szent az igazság katonája, de
szentebb, aki örülni tud
és örömet tanít, aki
azt mondja, hogy örülni kell
mindennek és mindenkinek,
ha más nincs, annak, hogy vagyunk,
hogy koldusok, de vagyunk,
hogy örülni kell,
akárminek,
a látszatnak, a pillanatnak,
örülni kell, hogy vagytok, és
örülni kell, hogy valaki mégis
örülhet nektek, gyönyörű
villák s gyönyörű
testek-lelkek, akik
megkövesedett nyomorunk elől
felmenekültök a Pénz
Gellérthegyére – – Óh, már
semmit se gyűlölök én és
sírva mondom e harsogó
éjszakában: örülni kell,
örülni, örülni, akárminek, és
felejteni, jaj, felejteni, mert
szomorú az igazság
harca, de az utolsó
féregnek is édes az élet!

 

 

 

A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt, és szuronyok
rohama csattog, és mint
részegben az alkohol, kigyúlad
bennem az isten, óh, amikor
megszólal a mesebeli
száztorkú barbár gép-fenevad –:
lázadó hadseregek taposnak
rám, zászlók, bennem is, robbanás
dobálja testemet százezer
rongyban szét a világba, és
lelkem, e parányi ember-akarat,
úgy ég el ezer fájdalom
szeretkezésében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban, mint
remegő állat, ki a rágyúlt
erdők lángpalotáiból
nem tud menekülni s iszonyodó
kínok közt is csontjában érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

 

 

 

Szépség, egy perc alatt

Mint gyáva csőcselék a robogó
nagyúr után,
úgy néztem én is
utánad, boldogan és
megalázva: csak egy
szempillantásig láttalak
s időm se volt
megérteni ennyi
szépséget, időm se volt
egy csóknyi vággyal
megközelíteni testedet, és
már most se tudom,
milyen voltál, már most se tudom,
hogy fájhatott egyszerre így
kétségbeejtő
szépséged, és
csak nézek elvillant alakod
után, riadtan és
kijózanodva, mint a sebesült,
aki érzi forrón csorduló
vérét, de nem
tudja, hol s honnan érte golyó:
csak egy percig láttalak és
sírnom kellene most,
vezekelve s iszonyodva, mert
egy perc alatt
megtettem minden
becstelenséget kedvedért.

 

 

 

Ma még csak zavaromat tudom elmondani

Nem tudok én okosan
beszélni veled, mert
a szép test nyugtalanít:
nem látlak annak, aki vagy,
nem az vagyok, aki voltam, és
sokszor a szó csak azért
fontos, mert amíg
akadozva másról
beszélsz, én már az eljövendő
csókot látom a szádon.
Mindenkinek érthetetlen
a másik, – én tudom, hogy
csak akkor enyém a gondolatod,
ha te is enyém vagy, – óh, amíg
külön vagyunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetkőzni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
játszva megérti az érthetetlent.
Ne haragudj, kedves, de még
nem tudok okosan
beszélni veled, mert
túl-friss vagy nekem, és
még csak annak örülök,
hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak érthetetlenül.

 

 

 

Lányok a nyár napfürdőjében

Szerelmes nyár! Be szép
a lányok siető
mozgása, könnyü ruhák
lobogása, és
be szép az édes
selyem, amikor
strandon, kirándulók
gyepágyán, vagy az uccák
napfürdőjében édesebb
asszonytesteket ünnepel!
A józan ész intelmeit
könnyen feledi, aki fiatal,
és néha még a szegény is
megfeledkezik leggonoszabb
gondjairól és játszani kezd
a perccel és semmit sem akar
s mindent akar
és lelke úgy fut a tarka
villanások után, mint kis cica fut
a guruló gombolyagért.
Lassan bandukol
a rossz kedv s ellenségesen
néz körül, mint
paradicsommadarak között
a szürke veréb,
de a Győzelem
szárnyas istennője se halad
büszkébben, mint ruháinak
repeső díszében a szép nő:
előtte elszorúl a szív,
mögötte ébred a kaland
s kíséretében a bűnt is
megédesíti a szerelem.
Óh, szent szépség, óh, gondtalan
hancúrozása a nyárnak,
silány örömnek mondhat a bölcs,
és gonosznak az öreg:
a fiatalnak
tetszik a nyár
napfürdőjében a lányok
könnyű mozgása, – – óh, szerelem,
tőled vár vigaszt s örömet
a fiatal, aki csak azt
tudja, hogy
minden szépség kihivás és
élőt csak élő boldogít,
– óh, asszonyok, a fiatal csak azt
érzi, hogy
miattatok és értetek
keserű és édes az élet!

 

 

 

Szeretők teste-lelke

Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Örök munkában él
minden élő s örülni akar;
amíg szabadon
építi magát: érzékeivel
megsejti a sors
legtitkosabb üzeneteit és
bukását is csak az idő
rendelése hozza meg, –
de fiatalon
megromlik, ha nem az ösztönök
parancsait követve működik.
Lapúljon a kéjenc, a beteg
gyönyörök rabja! – Nekünk
szolgánk volt az öröm:
bennünk most született
újjá a világ,
és a halál se lehet
üdvözitőbb
párnája a feledésnek,
mint, kedves, a te
megtiltott tested.
Nem aljas isten
akarta így,
ne sírj, ne csinálj
belőle bűnt,
mert a lélek orvosa a szerelem
és gyógyulás az igaz csók,
szeretők lelke örül
a test örömének!

 

 

 

Ma már megint kedves vagy nékem

Ma már megint
kedves vagy nékem, ma már
megint emlékeznek ujjaim
ruhád olcsó diszeire és
tested drágaságaira, – ma már
megint testvérem vagy, pedig
valamikor nagyon
megbántottál, nagyon hamar
elárultad, hogy én
kevés voltam neked s csak a perc
gyöngesége volt az a nagy
megadás, amit én szerelemnek
hittem, te nagyon hamar
meggyűlöltél, ahogy csak a
rang és pénz friss éveiben
gyűlölheti asszony az elmult
bűnök koldus cinkosát, –
óh, jól tudom én, hogy
csak gyöngeséged volt az enyém,
s mikor szégyelni
kezdtél, az én
büszkeségem százszor keserűbb
szégyennek látta azt az
órát, amikor
először vártam rád s amikor
naiv gyerekek, külvárosi
kávéház kopott tükre alatt
összebujva ettük nyomorult
vacsoránkat, – – én a megcsufolt szerelem
bosszúvágyó szavaival
kértem istent, hogy nyomorultan
dobjon elém, amikor már
messze fölötted
állok, s akartam,
hogy megalázva
érezd: büszke lehettél
volna rám a pénz s a rang
friss birtokában is, – óh,
jobban gyűlöltelek én, mint
te tudsz gyűlölni, hisz
nékem a nagyobb szégyen adott
erőt, hogy a nevedet se
tűrjem meg a számban, én, aki
most már megint
szeretlek, én, akinek
most már igazán
kedves vagy, s aki
most messziről megüzenem
neked s megüzenem
magamnak is, aki most már
meg merem mondani magamnak is,
hogy hazugság volt, amit akartam, és
nem gyűlöltelek sohase, mert
én csak arra a lányra
emlékezem benned, aki
enyém volt, arra a lányra,
rád, akitől
az első tiszta szerelmet
kaptam, – óh, most megmondhatom,
hogy már nem félek gyűlölettelen
nézni gyűlöletedre, ma már
ujra megszerettetett
az az első óra, s a többi
néhány, az a régi
lelkesedése fiatal
testemnek, az a
szent tévedés, amelyre most
ugy gondolok, mint
ébredésre a meggyötört
gyermek, akit
lázképek kínkamráiból
csöndesen és jóságosan
kiszabadit egy álmodott hang.

 

 

 

Az isten összevissza integet

Szeretlek, s mást is szeretek,
s tudom, hogy nem szabad,
tudom, hogy fáj neked, de mit
tegyek, mikor
nekem elszakadni fáj, – mit
tegyek, hiszen nem én akartam
ezt a szerelmet, ezt az idegen
kapcsolatot, mondd, mit tegyek
mikor nem én rendeltem ezt
az uj keveredést, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, Ő – – mondd, mit tegyek
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért, aki
sokkal hatalmasabb, semhogy tetteit
bűnnek merje nevezni
a szó, – én szenvedek az ő
akaratáért, aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
felségsértést, hiszen csak az ész
beszámithatatlan
józansága merészel
ellene szólni – – mit tegyek én,
mikor az ezernevű
szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek vállaimon s maga
a halhatatlan isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata, mert
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés: irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik néki, aki
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohasem
lázadhat fel ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem a hegedű,
melynek az ő intése ad
életet, – óh, sohasem
lázadhat fel az élő
anyag tehetetlen
zenekara isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállittatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállittatja az uj
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtunk, – sohasem
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
párosítja harmóniába
a hangokat, és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohasem
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete Csöndnek, amely
köröskörűl, csillagvilágok
határán túl, s Semmiség
páholyaiban testtelen
ül és ránk néz és –
és figyel és –
és nem felel.

 

 

 

Az utolsó perc a vigasz előtt

Várni, még mindig várni, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
várni, még mindig várni, hosszú
út után, most is, mikor a rohanás
már holtra tikkadt bennem, – és
még egy negyedóra! – – Messze
kihajlok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelébb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár reám.
Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig várni! – Messze
kihajlok az ablakon: most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, most rohanunk át
az élet és a halál
hídján, az utolsó
percen, – s óh, most hiába
nyílnak ki a lélek
ujjongó szárnyai, mert
a maga-kínzó
türelmetlenség vad keze
égig halmozza előttük
a pillanatok
megduzzadt torlaszait.
Óh, várni! – Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék;
óh, várni, várni, most is! – úgy
vágyom már, kedves, annyi
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom már az utolsó
perc túlsó partjára, úgy
várom már égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed
elérhetetlen vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.

 

 

 

Kellenek a Gonosz fegyverei!

Az ördög szolgái processziót
rendeznek a körutakon át
s a Gonosz prédikál nekünk
mikor a jövőt
hisszük látni: a kárhozat
ellopta az Úr köntösét
s megejti hófehér
szüzeit legszebb vágyainknak!
A Gonosz prédikál nekünk
s beszéde csillogó ragály,
és mégis élni kell, és a nemes is
csak gonosz
fegyverrel küzdhet az örök
gonoszság ellen! – Óh, kell a pénz,
és kell rabolni, akárhogyan,
és kell rabolni a jónak is:
kellenek a Gonosz fegyverei,
hogy védje-vezesse
az igazság szent katonáit!
Óh, kellene már, de az én
keserü lelkem
inkább menekűl a kétségbeesés
tétlen sivatagába, mert
maga az élet bűn, erőszak
az isten is és
e földön minden mozdulat
ellensége a tisztaságnak.

 

 

 

Amiért nemcsak templomokat

Áldassál, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldassál, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
gazdáit a pénznek, szemtelen
vigéceit a jóságnak és
hazudozásnak, nemcsak ifjú
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermeket, – óh,
áldassál, Uram, amiért
a fájdalmas örömök és
harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást, a Semmit, aki
az idő
teljességében értem is
eljön s dajkáló karjaiban
elringat mindörökre, ámen.

 

 

 

A költő éljen a földön

Hasznos esőt hoz a nyári vihar,
hasznos munkát végeznek a nagy
vasállatok is, kiket a
számitó ész dobott a világ
síneire, de haszontalan
kufár a szó, amely aranyért
csak azt árulja, amit a kicsiny
önzés keres: feledést, – és
haszontalan
gyermek a szellem is, aki
a földtől megriadva, testtelen
káprázatok szépségei
felé mutat
s csak a szórakozást nemesíti.
Legyen a költő hasznos akarat.
Tisztelegjen a Kéz előtt,
mely az élet ős igényeit
elégíti ki termékeivel
s mint a hétköznapok istene
mindennap újra megteremti
a lét föltételeit:
ez a kéz, a munka millió
keze, szent, szent, szent,
tisztelegjen előtte
a költő, s célja legyen a maga
munkáját testvérként e millió
kéz munkája mellé állítani.
Legyen a költő hasznos akarat,
az isten nyelve, az igazság
helytartója:
éljen e földön, mert talpa alá
ezt adta az isten, – ismerje meg
az anyag természetét, az erők
műhelyeit s az érdekek
hadállását, ne féljen a bűn
s ösztönök szennyétől: neki
egyformán át kell vennie a jó
s a gonosz ajándékát, hogy amit
tapasztalataiból az örök
igazság megformál, olyan
alkotás legyen, amely
példa és súly és földi fegyver
a láthatatlan isten kezében.
Legyen a költő hasznos akarat,
éljen a földön, legyen ő
az embernek fia, aki
szálla alá poklokra és
harmadnapra föltámadott:
poklokból szálljon föl a testtelen
káprázatok magaslataira
s ha akkor szól az emberek
nyelvén, harcolva azért a
jobbért, amit a hatalom
nem tud s az egyén nem akar
kimondani, – ha akkor
szól a költő: egyszerű szava
munka lesz és beszéde kard.

 

 

 

A költő által kötetbe nem rendezett versek

 

 

 

 

A szerelem lángpiros darazsai

Óh, bűnök édes
fájdalma, arany
méz, akit ezer virágból
gyüjtenek össze mohón a kóbor
vágyak, lelkem
szörny-kincse, tűz-édes
keserűség, aki
gyermeke és mámora vagy
a gonosz rajnak, amely
bennem zsibong és fürtösen
kapaszkodik húsomba, bent
az eleven kasban, akit ők
mindennap széthordanak és
fölépítenek, ők, e szárnyas
villanások, akik
szemeim száján
zengve röpülnek szét, tüzes
pontok, rabló akarat, s akiknek
én csak tanyája vagyok:
Óh, lelkem fájó méze, mikor
tisztulsz
aranyízzé, a nyugalom
raktár-aranyává, óh, mikor
füstöli ki már az idő e rémült
lélekből a szerelem
lángpiros darazsait?
 

(Pesti Napló, 1926. december 19.)

 

 

 

Vissza hófehér életedbe

Csak egyedül ne! – Én
félek magamtól, félek a
Gonosztól, aki valamikor
bevette magát
lelkem legfelső sáncaiba – – Óh,
csak egyedül ne! Barátaim,
ne hagyjatok: az a nyomorult
meghátrál, ha velem
vagytok, de mikor egyedül
maradok, riadót
fúvat és népgyűléseket
tart bennem, túlkiabálja
akaratomat, fölnégyeli
a terv s a remény remegő
testét és a kétségbeesés
ördögeivel uszít
leugorni a percek
lánchídjáról az örök
feketeségbe – – Ne hagyjatok,
barátaim, jó angyalok,
ne hagyjatok el, szomorú
asszonyom, messze-messze
alvó
kislányom, Klárika, szólj,
kiálts álmomba, kiálts a másik
országból ide, óh, kiáltsd
vissza hófehér életedbe
a sötétség
rabját, apádat!
 

(Pesti Napló, 1926. december 25.)

 

 

 

Csak te maradsz meg

Végül már csak te maradsz meg,
szánakozó
asszonytest, minden mozdulat
sirja, hus, lelkem utolsó
lakása, végső
békesség: sirva borulok eléd:
burkold be áldott
melegedbe fázó testemet
s vigyázz rám, mig a hűlő
gyönyörrel együtt
lassan visszadermedek
irgalmad álom-
bölcsőjében a halálba.
 

(Az Est, 1927. január 23.)

 

 

 

City

Tegnap és mindig, mindig, hidegen
szikráztak fölöttem az isten
elérhetetlen csillagai,
de most, kilobogva a tél
fekete hidegéből, a megfagyott
levegő ideglázában, paloták
fekete tükre alatt, fölriadt
lámpák csattogó
keringésében, a téli est
szigorú idegenségében, a pénz
tündöklő lármájában, ember-folyamok
örvényei közt, itt, hol embertelen
csöndek s magányos hegyek után
újra az üzlet és zűrzavar
rendjét iszom szemeimbe, itt,
a City
elegáns uccáin, kilobogva a tél
esti hidegéből, csillag-hidegen,
époly hidegen szikráznak az
arany kirakatok is, gyönyörű
üvegsírjai, kivilágított
akváriumai
minden kincsnek, amit
vörös nyárban s fekete-fehér
havak idején, a föld alatt
s a föld felett, faluk, mezők,
külvárosi gyárak és
kék tengerek távolaiban
teremt az emberi kéz:
óh, mily csillaghidegen
villog elő az üveg mögül
a pénz, mily tülekedő
tündökléssel igyekszik
lebírni egymást minden, ami
ide futott, össze, ide, robogó
erővonalakon, átgyúlt
üvegsírokba, palotasorok
villámló tükreibe, a City
esti aranylásába, ahol
vad fények alatt,
háború után új, aranyozott
háborúban
járunk és embertelen
csöndek s magányos hegyek után
én is járok most,
a megfagyott levegő
ideglázában, a pénz
villanykáprázatában,
megáradt ucca-folyamok
kőpartjai, zuhanó-suhanó
csillagok és lángoló mozik
vörös ködében, mesebeli
erők hálójában, remegő
idegekkel, és
hiába menekülök előle a szomszéd
árnyak nyomorába, üveg-
testemet kristálykardjaival
továbbhasogatja ez a sok
hang és fény: tovább
világít bennem az arany
kirakatok elérhetetlen
csillag-közele, a felriadt
lámpák csattogó
keringése, a pénz fagyott
villanymosolya, továbbugat
bennem a megáradt
sok esti ucca, és
még most is, az üres
lépcsőházban s szobám
csöndjében, a
kint szikrázó hideg csillagokat
emeli-ejti, tülkölő
és csattogó tűzmadarak
elűzhetetlenűl-puhán
ringó-zuhanó seregét
riogatja-kavarja előttem
minden megbékélt pillanat.
 

(Az Est, 1927. február 27.)

 

 

 

Napos tél egy tátrai üvegterraszon

Cseppenként s végtelen hullnak a december
fehér nyarában, a tátrai nap
szúró melegében, cseppenként s végtelen
hullnak a nagy üvegtetőkön, végtelen
hullnak a december gyöngyei, olvadó
cseppek, a tátrai nap
szúró melegében, a forró
erkélyeken, ötször
koppanva zuhannak a forró
hó nagy vércsöppjei, ötször
zuhanva, ötször koppanva a föld
s az ég közt, ötször, a négysoros
üvegtető lázas síkjain
zuhanva, öt emeleten át,
erkélyek előtt, millió
jajszóval, – óh, ma a meghalt
hó búcsúzik el a tiszta tetők
üvegsírjától a tátrai nap
melegében, a hó fehér vércsöppjei
búcsúznak a december fehér
nyarától s cseppenként s végtelen hullanak
alá, a tetőtől
ötször zuhanva négy emeleten át
a földig, ötször búcsúzva a
fogyó magasságtól, s zuhanó
haláluk közben ötször
megállnak, ötször
kapaszkodnak az élet-
mentő üvegdeszkákba, ötször
sikolt ki zengő
torkukból az utolsó
segélykiáltás: cseppenként s végtelen
hullanak, mind, itt nálam, és
jobbra és balra és
fönt és lent, cseppenként s végtelen hullanak
a fehér melegben, pattogó
bádogcsatornákban s üveg-
terraszokon, a halál
viszhangjait ébresztve, süllyedő
muzsikát, mindenütt, jobbra és balra és
mindenütt a szabályosan sorakozó
szobák előtt, a lázas
erkélyeken, a december
fehér nyarában, a tátrai nap
szúró melegében: édes
elvérzés, millió
seb millió vércsöppje, édes
méhkasok zsongása: cseppenként s végtelen
hullanak és a nagy palota
mind összeszűri az élniakaró kétségbeesés
millió muzsikáját, egyszerre, mindenütt,
a sok emelet lázas sebeinek
vércseppjeit, a halott
cseppek utolsó jajszavát,
mind összeszűri, egyetlen
zsongásba, ájúlt zenegyár,
nagy-nagy zenegyár: jaj,
barátaim, emberek, millió
külön halálok, mi zuhanunk
az idő lépcsőin, mi zuhanunk
fellegekből
halálba, sárba, mi kapaszkodunk
az életmentő deszkákba, mi
sikoltjuk a sosem-utolsó
segélykiáltást, mi zuhanunk
vissza a semmibe, a mi sebeinkből
ömlik a vér, cseppenként s végtelen
ömlik belőlünk az idő, a kedv,
erő s fiatalság, decemberek
fehér nyarában, a jéghideg
gond lázas teleiben, a mi énekünk
építi föl a világ szomorú
zenepalotáját, a mi életünk
vérzik el cseppenként s végtelen, óh, a mi
életünk vérzik a reggel és
alkonyat között, a mi
életünk sír itt altató
dalt magának a reggel és
alkonyat között, a mi
életünk sír, sír, sír, s a mi
fiatalságunk remegve és
sikoltva hulló percei
várják a Végső
Csöndet, mint a tátrai hó
várja a decemberi nap
szúró melegében, a tél
fehér nyarában, a lázas
üvegtetők közt, cseppenként s végtelen
zuhanva-sikoltva, hogy
lucskos sebeit
zöld kezével egy éjszakára
bekötözze az esti fagy.
 

(Pandora, 1927. 2. szám)

 

 

 

Tavasz, és roham a Nap ellen

Ez még csak a reggele; bimbó
az egész város: részeg bogarak,
mászkálunk az óriás falak
szirmai közt; reggel; de arany
lesz holnaputánra és nyugtalan
jóíze máris kicsalogat,
mert odakint tükrösek a falak
s a sár is édes; az ucca fele
fölszáradt, a másik fekete;
föllobogózott ég, ünnepély;
ma valami nagy öröm ér;
a hidon emberhangon nevetett
rám egy öreg ló; az emberek
duplán kapták fizetésüket,
úgy ragyog az arcuk; a hegy oldalán
végigsöpör az arany délután
s föntről a nap, arany üteg,
ezer ágyúból lövi felénk
édes kartácsait, a fényt:
arany golyói mellemen
csak úgy kopognak! be jó nekem
e sok seb, e gyógyító sugarak!
mindegyik a szívembe szalad
s átsurran rajtam, mint a betegen
Röntgen fényujjai. – – Nem ide akartam
jönni, de most futok, föl, a napban,
a Gellérthegyen, mint leitatott
katonák, rohamkor: a Nap ellen
kell menni most, szembe a tűzzel,
átvágva a szerpentineken, egész
a Citadelláig. – Fönt vagyok. – – És
most megfut és Budakeszi felől
ágyúz tovább és gyujtogat
és senki sincs, csak én meg a Nap,
és elfáradtam, de a Napot
nem engedem, a Nap ellen
indultam, és kitárom a mellem
és föllobogózott ég és fényhegyek
és fényhidak, és otthon emberek
várnak rám. – – És nem akarok, és megyek,
ahová a Nap hív a hegy megett.
 

(Pesti Napló, 1927. március 13.)

 

 

 

Duruzsolj, tátrai villamos

Duruzsolj csak, tátrai villamos,
duruzsolj s vidd sárga-fehér
fényburádat a gyönyörű
éjszaka csöndjében, szaladj
kanyarogva, fölfelé, havas
faluk s fenyőerdők
között, csavargó
kis sárga fény, föl a hegy
derekára-nyakára, duruzsolj
jó meleg éneket a jó meleg
bágyadásban, fejed fölött
lengesd meg a kanyarodók
nagy körsikolyát, a sínek
rohamriadóját:
duruzsolj, tátrai villamos,
szaladj és zsongd tele altató
énekeddel fájó fejemet,
mert a szomorúság
országából indultam én
ma reggel, és
most látom csak, hogy minden, amit
el akartam hagyni, velem
jött s itt van, becsomagolva nehéz
bőröndökbe, itt van, velem:
itt vagyok én,
ő, a másik, az a
másik, a másik, a mindig
szomorú koldus, akit
tegnap leszúrtam, itt van, velem,
a halott, én, áldozatom,
aki elől
menekültem és akit
nem mertem elásni, Dunába
dobni: velem az a másik,
itt van, földarabolva, nehéz
bőröndbe zárva, velem
utazik, láthatatlanul,
meggyilkolt gyilkosom – óh
duruzsolj, tátrai villamos,
duruzsolj és vidd sárga-fehér
fényburádat a havas faluk
s fenyőerdők között, rohanj
föl, föl, rohanj,
sikoltó villamos-szék, rohanj
tovább-tovább a kanyarok
lengő sikolyában, föl a tél
ormaira, és az utolsó
tetők és állomás után
dobd le magadat, kivilágított
üvegsír, s dobj ki magaddal
az életből, valahova,
akárhova, boldog
halálba, hóba, feledésbe!
 

(Pesti Napló, 1927. április 3.)

 

 

 

Tízezer magyar gyermek

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!
(Egy beszélgetésből.)
 
A szürkeruhás fiatalember
mindenkin szeretne segíteni.
Nyolc éve dolgozik a kerületi
előljáróságon: türelemmel
hallgatja az idegen panaszokat;
segít, bár tudja, hogy nem sokat,
mert az ötvenezer magyar gyerek
közt – mondja ő maga is –
tízezer van, akinek
megváltás volna a
menhelyek irtózata is.
A szürkeruhás fiatalember
nem proletár.
Nem szabad, hát nem politizál,
csak ép haza-húzza a szíve.
Fogalmazó úr, – ez a címe.
Külön szobája van neki,
s ha reggel bemegy a hivatalba,
a kapualjban előtte a szolga
kalapját mélyen megemeli.
A fiatalember asztalához ül.
Tegnapestére gondol, és örül,
ahogy egészségéhez illik,
nőnek, emléknek, utazásnak,
pár kellemes várakozásnak,
a napnak, amelyre ablaka nyílik,
baráti levélnek,
s hogy emberek élnek
és ő is él, s ha undok is
ez a szoba, s ha nem sok is
a fizetése: van annyi friss
erő benne, hogy a gondokat
legyűrje, és remélheti,
hogy jó sora is lesz, ha nem feledi
a gyakorlati szempontokat.
Ez a fiatalember már sokat
tanult, s tudja, hogy mit jelent
a Rend;
úgy látja, hogy a Rend-Ellenesség
okoz minden bajt és zavart:
rossz ösztönök, rossz nevelés.
Bukott lányoknak gyakran kénytelen
elmondani: „Tessék
vigyázni legközelebb, hogy a gyermek
ne szülessék törvénytelen…”
S vigasztal, tapintatosan, és
a referátumok adatai között
lelket kap lelkétől ez a szó:
„sorsüldözött”,
s gyomor és nyomor összerímel
beszédében valami papi színnel,
papi jóakarattal: az állami jóság
gép-papja ő, a hatóság.
És a szürkeruhás fiatalember előtt
akták hevernek, egész rakomány.
Üres levegőszemeivel
gyakran benéz az ablakán
a közönyös Züllés, amely
földagad kint az utcán (pedig
milyen gyámoltalan!) egész
az emeleti ablakokig…
A lassu-lassu Pusztulás,
lézengve (légnemü óriás,
kinek minden porcikája egész)
szanaszét a városban: szívesen
megpihenteti egy-egy részletét
nála, hiszen másutt sehol
nem törődnek vele, de itt
meghallgatják s elkönyvelik…
Sűrűn küldözgeti hírnökeit
a Betegség és a Halál is,
többnyire nőket, vétkezőket,
piciny szájaknak kéregetőket, –
a Betegség és a Halál, aki
törvényeket
kér, és irkál szörnyű kérvényeket
ide, a remény tornácaiba,
az égbe, a lenti piszokból,
pincékből és külvárosokból.
S a szürkeruhás fiatalember,
aki sohasem akar és sohasem mer
túllátni azon, hogy Ez A Rend
az ügymeneten kívül mit jelent
és mit tart fenn és mit teremt
és az életben hogy rímelteti
a pénzt a gyomorral,
a bűnt a nyomorral:
a szürkeruhás fogalmazó
több mint polgári szeretettel
bajlódik a proligyerekekkel,
mert derék ember a maga helyén
s Szent Péter volna, ha parancsokat
más adna néki, az isten, vagy én.
De néha, mikor egyedül marad
aktáival és emlékeivel,
amiket nyolc év alatt
szerzett, és látja, hogy áll a Rend, és
csak az a rend, hogy legyen Jelentés,
és mint hullám hullám után,
új szám jön minden szám után
s ő semmit sem változtatott
s nem intézett el igazán,
mert ömlik a szó, a tanács, a vezércikk,
és egy sem akarja az alapokat
kicserélni; szeretne segíteni, érzik,
de fixfizetéses jóakarat
marad valamennyi; a rendelet, ankét,
gyermeknap, áldozat, egyesület
mind-mind tehetetlen, s néha, ha van pénz
az sem vas-törvény, csak szeretet,
s nem kötelező: és iszonyu lassan
épűl az igazság s gyors az idő,
épűl az Egész, de az iszonyu harcban
mindig magárahagyatva nő
új frontba az új katona, a modern kor
munkáshada, ágyútöltelék,
s minden húsz magyar évben elvész
a Legnagyobb Új Nemzedék:
a szürkeruhás fiatalember,
aki – hálisten – sose volt proletár
s legfeljebb fölfele politizál,
megborzad csöndesen
s érzi, amit máskor sohasem,
érzi vagy sejti: Ez A Sok
Papír, mely nyöszörög és dadog
és nem fogy el: a Távollevők
üdvözült seregei előtt
őtőle is kérdi E Sok Írás
és sok sírás, ajtónyitás,
hogy meghaljon vagy éljen-e
az ötvenezerből Magyarország
tízezer koldus gyermeke.
Ilyenkor a fogalmazó meghajol
valami idegen isten előtt,
s mint cellábazárt néma őrült,
ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:
mellében futkos és ugat
egy új, vad, állati sikoly.
 

(Pesti Napló, 1927. április 17.)

 

 

 

Budapest

Házak, paloták, villanyhomlokú,
tornyos kövek, Budapest házai, –
tíz éve járok már alattatok
és bennetek: meglaktam a proli
pincék nyirkát és a körutat és
a Dunapartot, törtem aranyat
betonbányáitokban, csobogó
uccáitokon úsztam nyiharász
autók delfinhátán s vitt berregő
repülőgép tornyaitok fölött.
Ismerlek és szeretlek titeket:
egyikőtökben szeretőm lakott,
a másikban öt évig munka és
fizetés várt rám elsején; ez a
templom is ismerős: kislányomat
ott keresztelte, álmosan, a pap:
ismerős minden kávéház, mozi,
és ma is barátom a Keleti
Pályaudvar, hol partot Budapest
földjén először értek lábaim.
Tíz éve élek már közöttetek,
s szeretlek, néma, nagy barátaim.
Üregeitekben hány ember élt
s hány pusztult el, – óh házak, paloták,
kiket, mint fájó torkát a beteg,
életekkel öblöget a halál,
élő húsokkal, gonddal, izzadó
pénzekkel és szerelmes éjszakák
orvosságával: óh, házak, a ti
barátságotok mégis szomorú:
Óh, Budapest, pincék és paloták
mulandóságunk szállodái, – úgy
füstöl ki belőletek az idő,
mint férget a ciángáz! Nézlek és
látom már néha-néha, mily vigan
töm majd belétek én utánam is
új húsokat az élet, amikor
már megrágtatok és roncs testemet
emberevő szátok új, ízesebb
falatokért hidegen kiköpi.
 

(Pesti Napló, 1927. július 10.)

 

 

 

Hétköznap

Ragyogó reggelben villamosok
csordái indultak, vidáman és
kipihent kerekekkel, taxik is
ébredeztek standjukon, fekete-
és vöröslakk-hátú nagy bogarak,
Budapest gép-állatai: rekedt
tülkük föl-fölhorkan a fényre, mint
elefánt üdvözli a támadó
napot erdeje mélyén…
napot erdeje mélyén… Óh, nagyon
rég nem jártam már én a hajnali
körúton, így, mikor a verebek
csiripelése idillikusan
folytatja az idilli éjszaka
uccalány-csivogását… Óh, nagyon
rég nem jártam e palotasorok
hegyszakadékai között, pedig
már pénzt sem kell fizetni a kapu-
nyitásért, hiszen a tücsökfejű
házmesterek kibújtak odvaikból
s mingyárt kezdődik az előadás:
ingyen-mulatság, ucca-hajnal. És
ez a legszebb, az ébredés, mikor
hétköznapi föltámadásra készül
az alvó város, e szabályozott,
szép hegyvidék, ahol természeti
jelenség a rendőrőrszemek és
rikkancsok leváltása és nyíló
virág minden tündöklő kirakat
s az antennás negyedik emelet
éppúgy csábít öngyilkosságra vagy
himnuszra a napfényhez, mint derék
turistát a megmászott hegyorom.
Közben a pénz összekürtölte már
hajtóit és ebeit… a vadászok
műhelyben-irodában üldözik
a kacér szökevényt, gyermekmesék
aranymadarát, aki össze-vissza
röpköd, ki-be, házak s lelkek mohó
ablakain… modern hadseregét
fölvonultatta már az ucca és
medrébe zárva, megőrült folyam,
rohamléptekben nyargal föl s alá
s nem fogy el és nem fárad el…
s nem fogy el és nem fárad el… csak én
fáradok lassan, munkanélküli
lézengő úr… leülhetnék a Szent Szív
elé koldusnak, de nem hiszik el,
hogy testvérük vagyok: se szív, sem az
üres zseb nem elég igazolás
Krisztus és Marx koldusai előtt
s nem vakítom meg lelkemet… Tovább
megyek, társtalan akarat, tovább
kell ődöngeni, mintha idegen
utazó volnék, amerikai
semmittevő, ki nézi a világot,
Itáliát, Párizst vagy Bukarestet,
kívül az életen,
kívül az életen, vagy egy halott,
aki magára már csak visszanéz
és jobb híján abban gyönyörködik
pimasz ráéréssel, hogy: itt, a sarkon,
ahol a kövezet sebészei
forgatnak nehéz s csengő érceket,
mily vastagbőrű buborékokat
böffen a nagy katlanban fortyogó
aszfalt-szirup, s mily isteni-unottan
nézi egy piszkos és erős legény
a barna füstöt, mely a megkavart
üstből nem a mennyek felé, hanem
– átkozott oltár – savanyú szagával
e ragyogó napban, az ucca hős
áradásában, autók, emberek
s villamosok úszó csordái közt
tehetetlenül visszaszáll a földre.
 

(Pesti Napló, 1927. augusztus 14.)

 

 

 

Futballversenyen

 
A 61. magyar–osztrák mérkőzés
 
győztes Tizenegyének, taps helyett
 
Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt,
nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett,
de most, hogy a pálya ellipszise előttem habzik-árad
a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket
a régi vágy, tornakerülő éveim sportja, a futball,
a régi vágy és régi öröm, mint táncos lábban a tánc:
minden izmom egymásba feszül és összevissza rugdal
a bőr alatt, a cipő alatt, és testem fájva ráng.
Minden izmom egymásba feszül s mint élő, lekötözött gép,
mozgok, egy helyben: csontjaimat fölrázta a futás,
s míg nézem a negyvenezerfejű tömeget, a közösség
izgalma s izma belémdagad, hogy egy és óriás
test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé
szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,
s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé
és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.
A labda száll s ittas vagyok, mint ittas a fájdalomtól
a néző is, ha a színpadon jól szenved a színész,
vagy ahogy ittas lesz, aki szeretőket les ki, s a gondtól,
aki koldussal beszél s proli pincék szennyébe néz.
Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! háború! hősiesség!
Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár!
Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék!
Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapunál!
Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális
izgalom… – óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható!
De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris
a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló,
a medvetestű, lomha fiú, aki utálta a tornát,
de a futball érdekelte, csak a futball, s aki maga is
volt center a nagyerdei tisztásokon… Óh, ha sodorják
vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is
ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán
és este szívdobogva a Piac uccára siet,
hol a szerkesztőségek előtt kiragasztva a táblán
pesti távirat hirdeti az eredményeket.
 

(Az Est, 1927. szeptember 27.)

 

 

 

Kínod: szabályok dialektikája

 
Szemedben volt az árulás,
 
hangodban a hazugság csengett
 
s bár ez se volt már új varázs,
 
egész lelkem érted esengett,
és hozzám símult drága derekad
és egész testemmel csókoltalak
és halott voltam, föltámadt halott
és nem éreztem, hogy koldus vagyok,
 
mert
igaz és hű volt ez a gyönyörűség,
 
kétszer-egy kínra irgalom,
szerelmedben csak a gyönyör a hűség
 
s én csak testedben bizhatom.
 
S mondtam: – „A vágy üres kapocs
 
s nincs meg, ami elérhetetlen,
 
és ahoz mindig hű vagyok,
 
akit testileg is szerettem.
Ez az egyetlen, biztos gyönyörűség,
két meghajszoltnak béke s irgalom,
míg kétszer-egy: egy, addig tart a hűség
s szép hazugságokban nem bízhatom,
 
mert
hiú lelketek mindig árulás
 
(s lelket szeretni ki tudott?)
örömeimben sose volt csalás
 
s húsotok sose hazudott.”
 
És mondtam azt is: – „Ez kevés,
 
dugott diadal, büszke szégyen,
 
csak néha miénk az egész
 
s kár rajta osztozkodni négyen.
Ha jó is, betegség és öncsalás,
van szárnya, de ereje nincs az égig,
s zokogva megy a lelkifurdalás
az uccalányoktól a feleségig,
 
mert
bár a jelen az egyedüli hűség
 
s e test most szeret igazán,
van még holnap is és van keserűség
 
s kihez forduljak azután?”
 
S jött a Gonosz és megfelelt:
 
– „Ahá! a régi keserűség!
 
Kín az életed, persze, mert
 
csak a kín az igazi hűség.
Bár testnél nincs gyönyörüségesebb,
a keserűség még hűségesebb
hozzád, és minden tetted árulás,
csak test és mégis lelkifurdalás,
 
mert
magad vagy a gyönyörűség halála:
 
mit kérdezed, hogy mit szabad?
Kínod: szabályok dialektikája,
 
és magad sem tudod, ki vagy!”
 
Sirva feleltem: – „Jaj, igaz,
 
az az igaz, amit te mondtál!
 
Megváltóm vagy most, út s vigasz,
 
s én bolondabb minden bolondnál:
egyszerre kettő vagyok én: a bűn,
mely nem élvezi magát… Oh, ne tűnj,
ne tűnj még el!…” – kiáltottam utána,
de már csak hangja felelt: – „Hívsz? Hiába,
 
mert
bármit ígérsz, már az maradsz, a teljes
 
szabálytalanságban szabály,
és így, fiam, az ördögnek se kellesz
 
és egyetlen megváltód a halál!”
 

(Pesti Napló, 1928. március 4.)

 

 

 

Szegények kincse

Kedves, ne szólj. Kardot és vértet
rakok elébed:
csak mi maradtunk, anyaszült
mezitelen s örökre némán.
Fegyvereim semmit sem értek,
kikért küzdöttem, sose védtek
s megkinzott testem, ime, bénán,
élő ágyadhoz menekült.
Ne vigasztalj. Van édesebb
s beszédesebb,
mint dobogó husod, mely ugy fogad,
mint kést a seb?
A néma test dadogja most a jó
vigasztalást és enyhülést,
puhán s forrón, ahogy a megnyiló
seb szája öleli a kést.
Ne mondj semmit, most talán meghalok.
Mit akarunk
akárki mástól, amikor
csak az miénk, mit egymásnak adunk?
Négy pecsét kapcsol hozzád: hiv a száj,
körém csukódnak karjaid
s mig lábad ölel, a legjobb halál
édességébe köt a negyedik.
Ne mondj semmit. Igy, csöndesen
pihenj velem,
sirva egymásba-menekült
szegények kincse ez a szerelem.
Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
sorsunk egy pillanat
égünk, s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.
Ne szólj, ne mozdulj. Van-e édesebb
s beszédesebb,
mint irgalmas tested, mely ugy fogad,
mint kést a seb?
És van-e szebb,
mint hogyha most itt meghalunk,
vert koldusok,
egymásnak árva sirjai vagyunk?
 

(Együtt, 1928. március, a költő utólagos átdolgozásában)

 

 

 

Öreg úr a Balaton partján

Egy öreg úrral mentem én, –
nagy nyár, tó és szép esti partok.
Reszelős zene szállt felém:
gyönyörű nyárban jártam én,
de este a part fövenyén
békák guggoló népe vartyog:
az életemben jártam én
és brekegve zúgtak a partok.
Ez lesz, fiam, az életed
jövendő kisérőzenéje,
(fordult hozzám a jó öreg).
Ez lesz, mondom, az életed,
szép, nagy zene, de rengeteg
hamis hangot fonnak köréje,
e vartyogás lesz életed
állandó kisérőzenéje.
Nem voltam szent – folytatta – de
nem tűrtem, hogy más szidjon engem.
Tanulj példámból. Sohase
voltam az ég angyala, de
az ördögnek sem kegyese
s már mindenért megvezekeltem.
Gyalázkodtam magamra, de
nem tűrtem, hogy más szidjon engem.
És szidtak (tudtam, tudtam én)
barátaimnak s szeretőmnek.
Mindenütt vartyogtak felém
és szidtak, szidtak (tudtam én)
a guggoló lelkek, szegény
irígyek és gazdag letörtek,
szidtak, hazudtak (tudtam én)
barátaimnak és szeretőmnek.
S aztán titokban s kedvesen
elém járultak talpnyalásra,
jöttek hozzám, mind, szemtelen,
és meglapultak kedvesen
s mindegyik elmondta nekem,
hogy milyen aljas mind a társa,
mert titokban és kedvesen
elém járult mind talpnyalásra.
És én csak tűrtem szótlanúl
hisz elsorvadnak, mint a fűszál
s tudtam, hogy én vagyok az úr,
mégis dühöngtem szótlanúl,
noha szavuk semmibe fúl,
mint mikor a nagy égbe füst száll,
szenvedtem, büszkén s szótlanúl,
mert újranőttek, mint a fűszál.
S mert nem vesztek ki sohase,
megtanultam megsiketülni.
Fiam, lásd, ez a brekeke
nem hallgat itt el sohase:
nekik is szent joguk van e
parton ülni és hegedülni,
s mert nem hallgatnak sohase,
tanulj te is megsiketülni.
Elhallgatott. – Alszik a tó,
csak a kísérőzene vartyog.
A rossz, fűszernek, néha jó,
és szép a nyár és szép a tó.
Ki-ki brekeg magának, – óh,
barátaim, többet akartok?
Örök a nyár s örök a tó,
de az is örök, ami vartyog.
 

(Az Est, 1928. március 25.)

 

 

 

Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál?

Álmomban magamat kerestem
(vagy már a jövő keres engem?)
mert én már sehol sem vagyok,
sem apámban, se gyermekemben.
Láttam egy tájat, s valakit
aki hasonlít egy kicsit
rám és szóltam: – „Itt, igen, ez volt!”
de felelt a tétova Mégsem:
– „Nem ez voltam és jaj, nem ez volt
a nap sem, a föld sem, az ég sem!”
Jött március, mikor a felhők
szép régi lelkemet idézik:
– „Barátai fák s nemes erdők,
keresd a tavaszban a régit!…”
Valaki erdőben csavarog,
meglesem, hozzárohanok,
nem látom, hogy káprázat és
rákiáltok: – „Megvagy, te voltál!”
S egy fa felel: – „Ő csak idéz
s aki barátunk volt, halott már!”
Barangoltam érte a várost:
itt élt valaha, tudom, érzem,
de sehol sincs, templomba nem jár
s nincs itt a vörös tüntetésen.
Néztem a fiatalokat
s néha megcsalt egy pillanat:
ott beszél! ő az! ráakadtam!
vár, hisz, rajong benne az élet! –
De csak egy perc, s a pillanatban
nem férnek el a férfi-évek.
Kerestem barátainál
s szeretőit is fölkerestem.
– „Zsidóbérenc lett!” – „Bolsi!” – „Kár!”
– „Fenét kár!” – mondták, s: – „Elfeledtem!”
Egy nő szólt: – „Gyöngéd volt nagyon!”
– „Brutális, éhes izgalom!”
– mondta a másik, s erre száz:
– „Jó volt!” „Rossz!” „Tűz!” „Víz!” „Kicsi!” „Sok!”
S égetett a kíváncsi láz,
hogy ki voltam és hol vagyok?
– „Milyen volt hát?” – kérdeztem végül
kétségbeesve, és az álom
palotát épített elém,
(életem volt ez és halálom).
Beléptem. Szűk sikátorokban
s arany termekben tántorogtam,
s minden szoba egy régi nap volt,
régi napjaim, melyeket
az álom-út most összekapcsolt
s lassan megelevenitett.
Minden szoba egy régi nap volt
s mindegyiknek lakója más,
s mi eddig külön pillanat volt,
lett most együtt és folytatás.
Az utolsó fekete volt,
benne ének és zene szólt,
zümmögő és édes moraj,
millió hang összekuszáltan,
amit csak annak füle hall,
ki járt már egyszer a halálban.
S egyszerre megtisztult az ének
és szólt: – „Az Idő erejével
akarsz bírkózni és a véget
kötözgeted az elejével?
A sok együtt az egy, a vég,
a többi mind csak töredék.
Vedlik az élet és akit most
keresel, az már csupa emlék,
mert mint a ruháit a gyermek,
úgy nőtte ki ő is a lelkét.
Régi lelkeidet kinőtted,
a mának a tegnap halott már
s csak ilyenkor van mind előtted,
ami történt és ami voltál.
De míg változtál, megmaradt
sok régi tetted és szavad:
régi napjaid megmaradtak
barátságnak, gúnynak, veszélynek,
az elmult szavak megfakadtak
s ti most nem egymásról beszéltek.
Ezért nem értik, mit beszélsz
s ezért nem látja senki egymást
s talán magát sem… Amíg élsz
ezért jelenthet örömed gyászt.
Minden ember egy és ezer,
mindenki egy mindenkivel,
egyszerre egy és más, amíg
minden részlete külön él,
mert valahol mind él, amit
tett, mondott, gondol és beszél.
Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál?
Csak én tudom és senki más.
Van s nincs minden, ami halott már,
de kell hozzá a folytatás,
melyben a sok rész egybeáll
és lesz igazság és halál!”
– „Most ébredj”, búcsúzott a Hang az éjben –
„s amit mondtam, mondd el az embereknek! –”
…Felébredtem. Álmomat elmeséltem
s nem haragszom, ha érte kinevettek.
 

(Pesti Napló, 1928. április 8.)

 

 

 

Partok

Határaim, utamban eggyek,
hullámaimban keveredtek,
kisérők és elémfutók, –
minden csókomon testeteknek
minden izével átremegtek
és öleltek és adogattok
egymásnak s védtek, drága partok,
védtek, nyugtalan, rossz folyót:
ti formáltok és ti vezettek
s egymást nem látva s el nem érve,
tájatok lelkét meg nem értve
egymásnak idegen lehettek,
mégis vagytok és bennem eggyek,
tükrömben álltok és siettek
s én örökre összeölellek
a megtett uttal titeket,
és magatokkal, lelketek
hajnalával, hogy így jelen
maradjon és jőjjön velem
minden, ami messzire mult
országokból tükrömbe hullt,
szálló tükrömbe, képek, évek,
arcom fölé hajolt vidékek
s hid és hajó és kikötő:
bennetek őrzöm meg magam,
partok, akik közt parttalan
fut velem az idő.
 

(Pesti Napló, 1928. szeptember 2.)

 

 

 

Búcsú egy gyermektől, idegenben

Kislányom, néha még
látlak, néha még fölkereslek,
de elvesztett, hatéves gyönge tested
oly más, oly idegen,
mintha egyikünk már nem élne.
Kis husod ismert melegét
úgy érzem még, mint őszi gondolat
az elmúlott tavaszt, de csókodat,
mikor, mint régen, hozzád hajolok,
nem az kapja már, akinek adod.
Kérdezem, mit csinálsz?
S tréfálva, úgy-e jó e másik otthon?
S próbálok nevetni, hogy kis szived,
amig lehet,
gyanut ne fogjon.
Kislányom, idegen
beszél veled, nem apád, – a kezem
cirógat, de csak vendéged vagyok
és szégyellem melletted, hogy milyen
borzalmasak titokban a nagyok.
A te kis bánatod
és örömöd még testtelen
s oly egyszerü s természetes,
hogy ha szeretsz,
egyszerre kettőt s egyformán szeress.
Kislányom, míg te itt
játszogatsz s lelked fehér és arany,
engem megfog a pénz, vér, munka, csók,
akarom és nem tehetem a jót
s boldogságom másnak tisztátalan.
Mindent veszítve jöttem én ma hozzád
és félve nézem ártatlan szemed
s kezdődő életed:
ha megnősz, – mint apád, te is olyan
beteg leszel, rossz és boldogtalan?
Nálad vagyok, Tisztaságom, de még
rajtam és bennem a gyötrelmes élet,
s nincs senkim – – Szép, testetlen, drága lélek,
öleld fázó szívem köré
tündér karjaid melegét,
csókold álomra szememet,
kislányom, kis idegenem,
és játsz mellettem csöndesen,
hogy legyek még egyszer oly tiszta és
mintha már nem is élnék.

(1928. december)

(Publikálva: Magyarország, 1929. április 14.)

 

 

 

Tulvilág

Éhes vagyok, mint egy halott,
halott is vagyok már egészen
és ődöngök, kivül a keritésen,
mint koldusok,
mindenen kivül, a testtelenség
rabságát sirva, örök inség
kárhozatában, összevissza
lézengek a világon át,
üres lelkem becsavarogja
a várost, beles az ablakokba
és átlengi a falakat
s erőlködöm, hogy lássanak
s kiáltok s mégis semmi hang,
jelen vagyok, mégis bitang,
nincsen előttem akadály,
az élet mégis veszve már,
hiszen nincs kezem megragadni,
husom valamit befogadni,
nem vagyok már csak gondolat,
saját magam kisértete,
emlék és sóvárgás, amely
nyúl mindenért, de nincs mivel:
testem, hullott eb, út szélén hever.
Elmegyek hozzá: ő vagyok én,
a régiből csak ő az enyém,
málló roncsait a szemeten
dühöngve rázom, összeszedem,
nézem, lehet-e belebujni,
jaj, hogy lehetne visszajutni,
körülszaglászom, költögetem,
próbálom ujra egyberakni,
foltozni és lelkemre adni
a tört páncél darabjait,
sziv, csontok – régi helyüket
keresem – kéz, láb! – s nem lehet,
összeesik mind, mint a rongy
s én ott lengek, szegény bolond,
tétlenül a roppant időben
és föld alatt és föld felett,
kőben, virágban, levegőben
irigyelem az életet
s gyilkolnék mindent, ami jár,
ami mozog, ami eszik,
küzködik és szeretkezik,
ami valóság, valami,
akármilyen rút és pici
féreg, giliszta, moh, bogár.
Piszkos erőszak a halál
s még borzalmasabb, hogy a lélek
tudja, hogy tovább tart az élet,
a másoké, a hús, a vér.
Mi az enyém, mi vagyok én még?
Valami olyan nagy szegénység,
amilyet nem sejt, aki él.
Jó volna most, jó volna már,
amit régen annyit gyaláztam,
a hitvány test, amit leráztam,
hogy legyek tiszta és halott:
jaj, most halottak közt vagyok,
gyáván, némán és tehetetlen,
telhetetlen, telithetetlen,
pusztithatatlan, temetetlen,
lélekké, vággyá, semmivé
hűlve, ritkulva, hullva, züllve
settenghetek folyton velük
az élet körül, mindenütt,
velük, akik belopakodnak
mindenüvé, ahol csak éltek
és éheznek és enni kérnek
és szomjaznak s nem tudnak inni,
nem tudnak semmit hazavinni,
de testük ágyatokba fekszik,
asszonyaitoknál melegszik
s csókol és senki, ő sem érzi
s mindent fölhabzsol és nem érti,
hogy mégis csak üres marad.
Ott látom köztük magamat
és a gyűlölt rokon-csapat
jajgatva leng mindig tovább
városon és uccákon át,
ott ténfergek köztük, buta
robotban, a semmi koldusa,
futok a valóság után
és hitetlen próbák után
naponta százszor visszatérek
rongy testemhez, költögetem,
nézem, rázom reménytelen,
s megint eldobom és zokogva
borulok elébe a porba.
 

(Az Est Hármaskönyve, 1930)

 

 

 

Találkozás

Menekűlsz és nincs kegyelem,
menekülsz valami elől,
– te tudod, mi a bűnöd!
Lelkednek vére melegen
ömlik és borzadva tűröd:
„Ments meg, ész, álarc, fegyelem!”
Lennél vidám, könnyű, igaz,
de ucca vagy, bús bűntanya,
teli detektívekkel,
s mégy bátran, mert ha megriadsz,
hátad mögött már ott a fegyver
s a kiáltás, hogy te vagy az!
Itt állsz mellettem, – bántalak?
Tudod: nem szabad félni! Mért?
s Mitől? fénylik szemedben,
de belül máris omlanak
s nőnek eszeveszetten
a rejtő kártyavárfalak:
falak és szavak, takaró
kínok rejtettebb kínokon,
páncélok titkaidra,
szégyenre, szenvedélyre, – s óh
tudod, mind gyönge, mintha
csak üveg volna, áruló,
törékeny hártya, mely megett
akvárium lakóiként
teregetik ki vérző
kínban féreg-életüket
a néző
előtt a csupasz idegek.
Hiúság s gyanú szemete,
gőg, tüskék mérge, csönd s amit
dugsz mosolyogva (látom!),
ez a bent nyüzsgő fekete
nagy éj, óh mondd, barátom,
mondd, ember, magad betege,
mondd, fáj? birod? – Szánalmamat
érzi futva benned a hála
s elrémülök, mikor riadt
tekintetedből visszacsap
a válasz,
mondván, hogy: ismersz, magadat!
 

(Pesti Napló, 1930. január 26.)

 

 

 

Jaj

Látva, rémülten és bután,
hogy jár a roppant gépezet,
amely megőrli létedet,
és annyi csalódás után,
Rablás, Terror, Bűn, Vér, Hazugság
s a világ többi ős Hatalma
előtt, melynek szörny keze-talpa
szabja az élet örök útját:
Költő, élsz még? – Élek, de csak
hogy hirdessem undoromat:
kár volt minden mozdulatért.
Jaj a kezdetnél, jaj a célnál,
jaj annak, aki nem remél már
s jaj annak, aki még remél!
 

(Pesti Napló, 1930. március 18.)

 

 

 

Jöhet egy végső rémület

Egész életem jajgató
tűz volt és lelkifurdalás;
néha valami öncsalás
enyhített, hűs injekció,
a feledés eufóriája,
megsemmisülő öntudat,
amit a perc gyönyöre ad,
hogy a másik perc megutálja.
Most, mind zengőbben hallva zord
énekét a bosszúnak, egyre
gyakrabban mondom s hitegetve:
„Elmúlik minden, ami volt!”
S felel Valaki: – „Jó, de hát
mi lesz, ha élsz s nem gyűri le
a becstelenség ereje
benned a kínok angyalát?
Mi lesz, ha elfogy az erőd
a régi, ritka feledésre
s szíved megállítani késve
próbálod meg a vég előtt?
Biztos, hogy neked is akad
oltalmazó, vattás hazugság?
Megleled az éjszaka útját
vagy amelyet a hit mutat?
S ha látod, hogy napod betelt
és minden helyrehozhatatlan?
Gondoltál már a ronthatatlan
időre, végtelenre? – mert
jöhet egy Végső Rémület:
hogy holtan sem dobhatod el
keresztény lelkedet, amely
jó s rossz örök tudója lett!”
 

(Pesti Napló, 1930. június 1.)

 

 

 

Nyilj ki, kéjes Szédület!

 
Mint a lejtőn lefelé
 
szekér útja egyre gyorsabb,
 
futnak fáradt napjaim
 
és futásuk egyre rosszabb,
egyre gyorsabb; már nem is futás ez,
s ha a szememet lehunyom, rögtön zuhanás lesz.
 
Hogy tipegtek valaha,
 
hogy tipegtek, botladoztak!
 
hogy ugrattak azután
 
könnyű táncban, utcahosszat!
Utcahosszat! (Mondják, én is voltam
víg gyerek, vígan tipegő-táncoló napokban.)
 
Jaj, de messze már
 
gyermekkor is, ifjuság is!
 
Friss volt akkor s jó a nap
 
s este jó a fáradtság is.
A pihenést nem sajnálta, ráért:
azért fáradt el a nappal, mert kitett magáért.
 
Zuhannak most napjaim
 
és sodornak pihenőtlen;
 
és én mégis hajszolom,
 
mert nem bízom erejökben:
kár megállni! kár az éjszakáért!
veszett hajsza! vesztett álom! boldog, aki ráér!
 
Gyorsabban! A cél hol a
 
mindig-hátráló határban?
 
El kell érnem valamit
 
s közben talán a halál van!
Bölcsen bukom? Bután? Azt se bánom!
Mint egy őrült agya, józan s hideg a világom.
 
Utolsó nap: félni sem
 
tudok már az esti lejtőn.
 
Nyilj ki, kéjes Szédület,
 
nyilj ki, óriási ernyőm!
Nyilj, s ha birsz, tarts meg selyem karoddal
s szállj ki lassan a világból egy szegény halottal.
 

(Pesti Napló, 1931. május 3.)

 

 

 

[Köszönöm, bátyuska, elég bután…]

 

I.

Köszönöm, bátyuska, elég bután
hangzik, de igaz. Vacsora után
van még negyedóránk. Szabad egy
cigarettát? S most, ha megengeded,
hadd mondjam el én is az esetet,
kezdve mindjárt a végén:
csakugyan rendjel vagyok az erényén.
 

II.

Három éve történt. Triesztben
jártam és – aránylag – kikezdtem
a bárónővel. Hogy miért?
Mert rút volt, rettenetesen.
A nők persze csak a csúfnevén
beszéltek róla: „a förtelem”.
Pár éve élt már özvegyen,
és termete s évei felett
senki sem hunyhatott szemet,
oly rút volt, – – de hisz ismered!
Barátom, szónokolt ez a rútság,
támadott, ingerelt, pokoli
páncél, s volt benne valami
parancsoló, szuggesztiv ujság,
bénult s bénitó fájdalom.
Gondoltam, majd csak megszokom.
A table d’hôte-nál külön feladat
volt számomra, furcsa tanulmány,
őt nézni, nyugodtan! és a strandon,
mikor az édes, nyári hullám
kékjében ringott boldogan:
nézni és nem borzadni!… Mondom,
tanulmány volt, furcsa feladat,
szétszedni rútságát, ahogyan
tudós szed szét egy bogarat,
s örültem, ha e szörnyü testen
uj rémületnek fölfedeztem
egy-egy uj, szörnyü vonalat.
Ideg kell hozzá, jó ideg,
mondtam, de a lelkiismeret
bántott, hogy igy bánok vele,
és bosszantott a csufneve,
és sajnáltam, tudja az ég,
hogy szegény milyen elegáns
és mily siralmasan pocsék.
 

III.

Telt az idő, és lány meg asszony
akadt elég, hogy az ember
ártatlanul s jól elmulasson,
s mulattam is. És ő? Maradt,
aki volt, idegrémület,
a tapintás irtózata,
szemembe fagyott bűvölet,
agyamba dermedt rossz varázs,
megfoghatatlan-szokhatatlan
ingerültség és zsibbadás,
és néztem s szemem szétszedett
az arcán minden vonalat
(mint a tudós egy bogarat,
izenkint), mégis: érthetetlen
volt ez a nő, ki sérthetetlen
páncélban élt s kétségbeesve
próbálta e páncélt takarni
vagy levetni, tépni, lemarni
e rutság-páncélt, s élt, mosolygott,
mintha érdekes volna, boldog,
mit tudom én, – mintha neki
szintén járhatna hódolat,
amilyet minden csitri kap.
Láttam, szomorú szemei
mért provokálnak: elhitetni
akarta csak saját magával,
hogy ő se semmi, ő se senki,
és mert észrevette, hogy én
nem úgy nézek rá (istenem,
rémülten és idegesen!)
szóval nem ugy, ahogy a többi,
a panzió,
mely elkerülte vagy undorát
formákkal nem sokat törődve
nyiltan az arcába röhögte:
amikor, mondom, észrevett
bennem valami tiszteletet,
hálából egyre kedvesebb lett
s egyre kacérabb, – amitől
kedvem lett volna sirni. De jaj,
örültem, udvariasan,
s ez volt a baj.
 

IV.

Az uj, ha rossz is, izgató,
s ő nemcsak uj, – szenzáció!
Fojtogatott a feladat,
mégis megráztam magamat:
az undor is csak gyávaság
s ha nem szoktad meg, gyakorold!
De lelkem már betege volt,
sarokbaszoritott gyötrelem,
a nő nappal flörtölt velem
és ki maga volt üldözött,
már álmomban is üldözött:
egy éjszaka hideglelősen
arra riadtam fel, hogy ő tart,
ez a szegény, szomoru nő tart
szomoru karjai között.
Nem akartam megfutamodni,
ugy futni meg, hogy vereségem
őneki legyen ujra szégyen,
s gondoltam: túl kell jutni rajta,
más nem segit, akárhogyan!
Túljutni! kell egy pillanat,
mely maradék szánalmamat
végleg kiirtja! kell, igen,
a legfőbb undor kell nekem,
a testi megaláztatás,
hogy majd utána szégyenem
bosszúm és megmentőm legyen,
és ha nem tudtam kiröhögni,
tudjam majd, magamért, gyülölni!
Egy este, amikor szegény
megint bűbájt játszott nekem
s rútsága már-már zokogott:
fogvacogva s halálra-készen,
végső undort, menekülésem
lovagias és tán egyetlen
utját keresve elkövettem
ellene egy úgynevezett
erkölcstelen merényletet,
mire ő kurtán kidobott.
 

V.

Igy volt, bátyuska. Megesett.
A nő nem hazudott neked
s joggal szidja kalandja hősét,
kiből számára lett dicsőség
s tündöklő rendjel az erényén.
Most pletykahadat gyüjt ellenem
s minden csapatának – furcsa, nem? –
egy-egy szeretőm van az élén.
Persze, hiszen egyforma baj
a vereség s a diadal,
mert, ugye, ott kezdődik a bűn,
hogy megtudják, s az érdem ott,
ahol a bűn már elfogyott
vagy nem birt megszületni sem.
Igazam van? (Én nem hiszem.)

 

 

 

[Lánykám, nem értem…]

Lánykám, nem értem,
hogy komoly-e, igazi-e
ez az egész
bolondozás, szeretkezés.
Mezitlen tested
csókolom és cirógatom
drága ajándékaiért:
sokszor adtad már és keveset ért.
Ki parancsolta ránk,
hogy megváltást s istent keressünk
egymásban, rossz, gyönge hitű
papok gyanánt?
Jaj, rossz papok
vagyunk mi s néha már
azt hiszem, hogy hitünk kevés:
egész szerelmünk kétségbeesés.
Tudjuk, hogy bün amit teszünk,
de melyik isten
olyan jóságos hozzánk mint a bün:
egymás nélkül élünk csak keserün.
Nekünk nem bün a bün, de összekapcsol,
egy kis feledést mért ne adnánk
szégyenkező sorsunknak ujra s ujra
– egyebünk sincs – egymás ölébe bújva?
Lánykám, én nem tudom,
szeretlek-e. Deha szeretlek,
azért szeretlek, mert bűnben szerettél
s bünös testem bünös testvére lettél.

 

 

 

[Nem birok megmozdúlni, félek…]

Nem birok megmozdúlni, félek,
kedves, ne húzd el karodat,
aludni szeretnék, sokat,
s alig dereng bennem az élet.
Borogatás húsod szerelme,
de az én kedvem megfogyott;
az én szerelmem megfagyott
s örömed nem lesz soha benne.
Mert valami rossz tönkrevert és
kislányom, drága orvosom,
mi voltam más az ágyadon
mint tüzhöz menekült didergés?
Lánykám, te pólyáztál be forrón
élő testeddel gyógyítottál, –
voltál orvos, kedves, – de most már
álmom vagy, ágyam és koporsóm.

 

 

 

[Lélekben: – egye meg a fene…]

Lélekben: – egye meg a fene,
lélekben semmi se kell nekem,
én csak a testedet szeretem
és a tested, jaj, be kellene
be kell most, magam ellen! Jó halál
leszel mindjárt és álom, – gyülölöm
keresztény lelkemet, és az öröm
csak annyi nekem hogy semmi se fáj.
Méregnek jó vagy még, és altatónak,
lelkem öngyilkossága, szerelem:
én már csak a testet szeretem
villámcsapását a testi csóknak,
melytől elsorvad ideg és a láz,
drót és kin rossz lakásomban, kiégve, –
csókolj meg, altass és sodorj sötétbe
óh boldogitó buta zuhanás!

 

 

 

Mint a szegény, aki pénzt talált

Hát elmaradt, ez is elmaradt.
Sajnáljalak,
mint a szegény, aki pénzt talált,
de kedve támadt
visszaadni tulajdonosának?
Szinte mellékes volt, hogy szerettelek,
mégis irigyeltelek,
mindenkitől… s ha ma jobban is érdekel
– mondjuk – a kínai háború,
mint az, hogy már nem érlek el:
te megmaradtál életem
diszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen
elmaradt utazásnak,
szemrehányó, kis elmulásnak,
és már csak úgy jelentkezik
bennem az arcod,
mint becsületben nyugdijazott
pénztáros előtt a kassza, amit
kirabolni valaha elmulasztott.

 

 

 

A költő levele barátaihoz

Mit akarunk mi itt, barátaim,
hisz gyerekek vagyunk, ha azt reméljük
hogy változtatunk valamit! Gyerek
maradsz te is, szegény, szegény szivem,
ki kétségbeesett undorral egyre
csak azt dadogod, hogy: pénz! pénz! – csak azt
dadogod, amit álmodban egy isten
súgott meg, hogy: a pénz valahogyan
sokkal nagyobb úr, mint amennyire
nyilvánvaló, s hogy itt kell kezdeni,
hogy itt kell – – elfelejtetted a többit,
s most csak mámorosan dadogod egyre,
hogy: pénz, pénz, pénz! Óh, mit akarhatunk
mi itt, barátaim? gyerek-szivem,
miért élsz másképp s mért gondolkozol
másképp? miért vizsgálod vakulásig
az elromlott gép alkatrészeit?
mért szeretnéd javitani? miért
vársz valamit? miért csodálkozol
a politika erős tényein,
mikor tudod, hogy mindenütt az érdek
a legfőbb rúgó: közvetlen haszon.
Én azt hiszem, hogy gyerekek vagyunk
s gyerekszivvel vizsgáljuk a világot
s csak gyerekszemmel látunk túl a mán
s azért nincs sehol szövetségesünk,
mert nincs belőlünk haszna senkinek,
pedig mindenki mindent haszonért tesz.
Gyerekek vagyunk mi, barátaim!
Ne ábrándozz tovább, ne szólj, ne kérdezz:
komoly ember csak olyasmibe fog,
amiből haszna lehet valahogy.
Gyerekek vagyunk mi, barátaim:
gyereknek szent tűz a forradalom,
de csinálni vagy leverni: haszon,
és kiseprűzik mind, aki gyerek,
álmodó jóság, emberszeretet;
vagy megtűrik, bolondnak, mint a mi
álmainkat, mert változatlanúl
a pénz, az ő pénzük, marad az úr,
s tovább folyik az élet: a komoly
ember dolgozik irgalomtalan,
de csak olyat, amiből haszna van.
Gyerekek vagyunk mi, barátaim,
és más feléről is igaz a rim:
a mába néz az ember, nem előre,
s valahogy mindig haszna van belőle,
s amit tesz, – csak a gyerek nem hiszi –
mindenki csak a haszonért teszi.
Mit akarunk mi hát, barátaim,
mikor nincs senki szövetségesünk
s nem is lesz soha! És az sem igaz,
amit egyszer mondtam: „minden piszokból
tisztán s nemesen buggyan ki a láng”
óh, nem igaz! De hát akkor miért
tapogatjuk a sebeket, miért
hisszük, hogy külön-külön mind javítunk
valamit a világban? és miért
hisszük, hogy az élet legtitkosabb
rugóit megtaláljuk, mi, akik
csak a szépség gyerek-örömeit
keressük, és ha sejtjük is, csupán
dadogni tudjuk: pénz, pénz! – – Óh, be fáj
nekem, barátaim, nagy gyerekek,
be fáj, hogy nékünk csak sirnunk lehet
a sirókkal, vagy másról kell beszélni!

 

 

 

Gép s gyár mozdul, sin indul messze útra

(Konszolidáció)
Magamba nézek s mindenkibe látok:
láttam elveszni egy régi világot.
„Hogy ma születtünk, elég szomorú,
fiuk és lányok, mindenütt a földön,
s köztük magyarok szűk maroknyian,
tékozló apák maradékai…
Szép volt az élet s jaj, jaj, hova lett?
A régi szó legendák szava lett,
a régi szépből nincs már semmi se,
a régi sokból nem jut enni se,
a ma nyomora nem fér el a mában,
kis nép nem fér el a kisebb hazában,
határokkal és megnőtt gyűlölettel
mind messzebb kerül egymástól az ember:
örökségünk dáridók bőjtje és
a mi urunk ezentúl a Kevés.”
Tükrömbe nézek s látom a kor arcát:
az Elmultért lakol a fiatalság.
„Vezekeljetek és gyászoljatok:
minden virágot legázoltatok,
életünket eléltétek előre,
szétlőttétek pénzünk a levegőbe,
romboltátok, mi nemcsak a tiétek,
tüzet gyujtottatok s a ház leégett,
a haladás szent utjain, vakok,
a semmibe belenyargaltatok
s a romlás után ami megmaradt,
éj volt, hencegés, bosszú és lakat
és a tömeg silány vigalma, mely
nem érti-érzi az igazi gyászt:
Ti csak a multat vesztettétek el,
mi a jelent és a feltámadást!”
Magamba nézek s mindenkibe látok:
a tavasz mégis épit uj világot.
„Mégiscsak jó, hogy élek… A tavasz
nemcsak szín s példa s nem papi vigasz:
az emberi rossznál nagyobb erők
épitik már lassankint a jövőt
s ha megszilárdul az uj forma rendje,
gyülhet a méz az éhes üregekbe.
Piroshúsú házakba életet
visznek piroshúsú uj gyermekek,
gép s gyár mozdul, sin indul messze utra,
husz év a régit tán eléri ujra
s különb is lesz, ha régi gőgje hal
és lesz szocialista és magyar…
Tavasz van, ismét igéret a táj
s mindent meghozhat még nekünk a nyár!”
Fiatalok, győztesek és esendők:
bünhődjük és épitsük a jövendőt!

 

 

 

Vereség után

Uram, érzem, hogy keresztény vagyok,
gyámoltalan, és rossz szocialista
s minden rugást békésen fogadok.
Uram, érzem, hogy csak te vagy a tiszta,
de én nemcsak a tisztát akarom
és nem bánt a bűnök ezernyi piszka.
Uram, tudom, hogy keresztény s nagyon
gyarló vagyok, ezért kérlek megint:
hagyj el engem és hagyd el a fajom!
Uram, nem hittelek személy szerint,
de hiszlek, tudlak s éllek gondolatnak,
mely már népemnek vérében kering.
Uram, szükség, hogy mindent megtagadjak,
ami keresztény: kérlek, adj erőt,
hogy soha gyengét többé ne akarjak.
Utolszor térdelek lelked előtt:
szivósnak kell lenni az üldözöttnek
és ravaszabbnak, mint az üldözők.
Legyek, ha kell, olyan is, mint mögötted
kik haladnak élén a körmenetnek
s mégsem alázatosak és leköpöttek,
de fényben járnak, mint a fejedelmek.
Uram, láttam, vannak pompás növények,
akik épülni tudnak és szeretnek
s mig sorvadnak köröttük a szegények,
ők kitörnek a többi gazon át
s mástól szökve bennük duzzad az élet.
Uram, amit igérsz, a másvilág,
a te lelked az e földi világban,
de nékünk már ne ily harmóniát,
ne lemondást adj s ne hagyd, hogy a vágyban
álmodozva muljunk ki betegen.
Minden egészséges bimbóban-ágban
másféle törvény él, – óh, hadd legyen
példám a természet és szent szabály:
ne azt válasszam, ami rossz nekem.
A te állatod a jámbor szamár
s én az vagyok, állat, mely leborúl,
koldus, vagy mai szóval proletár,
s amit életem tetőled tanúl:
erő, elbirni saját gyöngeségem.
Csak hiveid vannak, de nem vagy úr
és nem lehetsz sohasem, – jaj, be régen
akarlak már elhagyni, szép, kifáradt
kereszténység, szomoru büszkeségem,
hogy kicsit zsidóbb és sokkal pogányabb
merjek lenni, e világból való,
s higyjek az igazság ököljogának!
Be rég nem hiszem már, hogy csak a jó
és a nemes az érték, s rossz fiad,
be rég kivánlak elárulni, – óh,
segits hát most, hogy megtagadjalak
és a megváltást másképpen esengjem,
s ha nem adsz erőt, hogy elhagyjalak,
Uram, irgalmazz, és hagyj el te engem!

 

 

 

A lélek panaszkodik a testnek

Te adtad keretemet az időben,
mint kém jártál és figyeltél előttem,
fülem, orrom, szám voltál és szemem,
ujjam hegye, fiam és mesterem,
és katonám és gépem és lakásom,
éjjel sírom, reggel föltámadásom,
és voltál földem, kertem, hogy magam
földöntúli legyek s anyagtalan.
De nem vigyáztál rám, sárba vezettél,
rossz lányokon keresztre feszitettél,
nem gondoltad meg, hogy mikor a nő
ragadozó és emberhúsevő
testének magad étkül odadobtad,
a vályúban engem is megtapodtak,
összerágtak s kiköptek szennyesen
és nem leszek már tiszta sohasem,
mert aljas vagy és lerángatsz magadhoz.
Az élet hozzád fűz, rabot a rabhoz,
és tűrnöm kell, hogy mikor leterít
sok kéjenc vén bűn s megbecstelenít,
én is pusztuljak lassan temiattad.
Jaj, testvérem, mióta megtagadtad
ami voltál és most félig se vagy,
minden szépség és büszke gondolat
szent termőföldje, már csak a vezeklés
vágya benned az egyetlen nemesség,
percnyi nemesség, – óh, be nyomorult,
be esendő vagy, testvér! Hova hullt,
hova süllyedt erőd? Most már hiába
biztatlak, szidlak: minden szóra, vádra
mogorván mondod, hogy vagy aki vagy.
Sajnállak és sajnálom magamat:
be jól indultunk! Be szép voltam! Óh, be
megaláztál, szánalmas áruló, te,
be megterheltél! Miattad vagyok
mogorva én is, lusta és konok,
miattad hull szét homokká az egység,
miattad kezd tetszeni a betegség,
miattad vagyok egyre fanyarabb,
s ha sejtem is még nagy céljaimat,
miattad sírok, gyönge, gyáva testem:
miattad nem lehetek isten.

 

 

 

Ha elhagysz, jól van – félreállok – –

Lelkek örök járványa, Isten,
gyönyörü és rettenetes világ, –
ölj meg, ha nem ölelsz magadhoz,
hogy legalább
ne legyek én is aljas a hitben.
Hagyj el, – de hinni mégse foglak
másféle úrnak, rejtelemnek,
s ha százszor az tetszik is neked:
neved együgyű
imákkal mégse szentelem meg.
Isten, – eddig én azt akartam,
hogy Nagyságodat lássák bennem;
héroikus szépségeid
zűrzavarát
ezért s csak ezért énekeltem:
bástyáimat messze kitoltam
– fojtó glecserben őr-morénák! –
s ha rám figyeltek, rügypattanásban
őrűlt Napok
himnuszát harsogták a némák:
Koponyák szűk falait – varázsló –
föltéptem s aki szemeimbe látott:
fények és árnyak ős folyamait
láthatta, téged,
Istent, az átszelleműlt világot!
Fények, – óh lüktető, zord erők! – –
Hirdettem: az anyag lelke vagyunk, –
hirdettem: minden határokon át
szent áramokba
kapcsol legkisebb mozdulatunk –
Fények, – óh lüktető, zord erők! – –
Isten, – te nem igy akartad?
A porszemet szereted, s elhagysz, mikor
a potrohos
Pénz jön gúnyolni hős hatalmad?
A Pénz, a zsarnok, aki nincs,
de messziről is a gondba láncol – –
Óh síró láncok, ti túlnyögitek,
aki bennetek
szabadulásáért ficánkol!
Óh láncok! börtön! – – Istenem,
most már mindenki elhagyott:
most emelj, mert elbukom, vagy alázz meg,
mert nem tudom,
kellek-e úgy, ahogy vagyok:
Lelkek iszonyú járványa, Isten –
én nem megyek tovább:
ha elhagysz, jól van – félreállok – –
majd meglátjuk,
mit tudnak a törpék, ostobák.

 

 

 

[Ebek piacára koncnak kerűltem…]

Ebek piacára koncnak kerűltem
nem tudtam szenvedni, tűrni, de tűrtem,
szép tiszta lelkemet én se becsültem
kínzattam magamat mocsokban, tüzben
s hogy ebek piacán igy elterűltem,
most már
lehetnék gonoszabb minden gonosznál.
Lehetnék gonoszabb s vagyok keményebb
mikor idejöttem, semmi se védett
meztelen szívem a harchoz nem értett
s mint csiga, akit tűz szurkál és éget,
kinokból izzadtam magamnak vértet
és már
nem félek, ha szívem körül száz kés jár.
Túl vagyok én már csöndön, zsivajon túl
lelkemen a kés meghajlik, kicsorbúl,
egy-egy jó pajtásom kihull a sorbúl,
egy-két volt bajtársam másfele fordúl,
ütött életem csak kivül csikordúl
és én
bent mosolygok gonoszak szűkölésén.
Tántorogtam, buktam, de már fölálltam,
s most jön majd a harc, amit sohse vártam,
sebezhetetlen falak közé zártan
lelkemben járok, gyémántfalu várban,
abban a rettentő, hideg magányban
melyről
szó visszahull és rohamlétra eldől.

 

 

 

[Mint mikor csöndes délután…]

Mint mikor csöndes délután
hirtelen elbődűl az ég
és egymás barrikádjait
törik doboló fellegek:
én rám is úgy ront a harag,
lelkem vad söpredéke, úgy
mocskolják indulataim
napfényes tisztaságomat.
Sírva és tehetetlenül
nézem, hogy rombolnak saját
gyermekeim, hiú dühök,
s ha százszor megtagadom is
hordáikat: nem bir velük
az ész, mert lobogóival
belémköltözött a vihar
s már azt se tudja, mit akar,
s nem értem én se, senkisem,
és nem segíthetek, hiszen
magam vagyok a zápor és
melyet letipor, a vetés.
Irgalmazz, Isten, Kegyelem!
A vihar túlkiáltott téged,
de ez a vihar: szégyenem,
mögötte csönded érezem
s várom hivásodat.
Szégyenemből épül a vágy
feléd, mennyei Tisztaság
kit én magam takartam el
dühök kormos felhőivel:
nézd, most elébed térdepel
idegeim rémülete,
gonosz-magam gyülölete
s jóságomból ami kevés
maradt, a kétségbeesés, –
és – tedd meg, – sirva kéri – hogy
ha vad Pártütés acsarog
ezután bennem: hadd vegyem
jó bűntetésnek, szeliden,
a bünt s a szégyent: hadd legyen
napfény a sötét zápor is
s ha gonosz vagyok, akkor is
egyedül téged lássalak
hivjalak és akarjalak.

 

 

 

Meztelen

Kicsaltak a napra, idegen
szemek elé,
most lett céda, most lett mindenkié
az életem.
Ki sejti, milyen gyötrelem
volt megszólalni! A remény,
a megváltás, ugy jött felém,
mint nászéjszakán lép a vőlegény
menyasszonyához, aki reszket
s mégis ujjong, félájultan, amig
forró kezek vetkőztetik,
nem tudva: mindent nyer vagy elveszt?
Levetkőztem és elvetettek,
a megtérés lett szégyenem:
nincs többé védelem
az elveszettnek.
Nincs rejtek és nincs kegyelem:
jaj annak, akit bűne bánt,
jaj, aki nem birja magát,
jaj annak, aki meztelen!
Kicsaltak a napra, idegen
szemek elé,
most lett céda, most lett mindenkié
elárult lelkem, életem.
Be jó volt rég, titkomban, odabenn,
megbujva fájni! S jaj, mit ér nekem,
hogy néha nemesebb a síró
bűn, mint a bíró?

 

 

 

Igazság

Idéztem, amig megmutatták
és most az erőm kicsi hozzá:
lassankint engem tesz gonosszá
a kikényszeritett igazság.
Mert megvan és nem birom el.
Kértem, akartam, követeltem,
megbocsátó gőg volt a lelkem,
de a valóság oly szörnyű teher,
hogy csak siratni tudom magamat
s büntelen bűn hull a fejemre:
ne kevélykedjen, aki gyenge,
ne akarjon látni a vak!
Mért akartam, amit akartam!
Kell a titok, hogy élni tudjunk!
Uram, engedd meg, hogy hazudjunk,
hisz többre nincs erőm és nincs hatalmam.

 

 

 

Meggyúlladtál, lelkem ruhája

Lelkem ruhája, hús, husom,
be jó volna levetni téged,
bujni belőled, meztelen,
meztelenebbül, tőled is
csupaszon, jaj, mert fáj, mar, éget
ez a megtiltott szerelem:
Meggyulladtál, lelkem ruhája,
mint aki égő spirituszt
rántott véletlenül magára,
s most téphetlek, mint a bolondok
szaggatják testükről a rongyot,
téphetlek már s téplek hiába,
mert nyilva mind meztelenebbre,
lelkem már maga viszi egyre
mélyebbre amit nem kivánt, –
bontja-rontja a bonthatatlant,
oltja-veri az olthatatlant,
de őrült keze csupa láng.

 

 

 

[Mint a tolvaj, ki halkan s biztosan…]

Mint a tolvaj, ki halkan s biztosan
jár a sötétben,
ugy jön egy árnyék, ugy jön értem,
oly nesztelen s oly biztosan,
a zsákmányért, – óh, a sötétben,
itt is megtalál, jött már sokszor értem,
rongycipőben, puhán és biztosan,
mint aki tudja utját a sötétben,
s jön most is, észrevétlen
emelve tőrét, sújtva biztosan,
mint gyakorlott orgyilkos, észrevétlen
támadva, hátulról, sötétben,
hogy mind elszedje, ami szépet éltem,
akartam és gondoltam, eljön értem
s kifoszt mindennap s mindig biztosan
hozzámtalál a legnagyobb sötétben
s leüt, leszúr, de nem öl meg egészen,
hogy dolgozzam tovább s ő biztosan
leshesse uj zsákmányát, észrevétlen
kövesse utamat s eljöjjön értem,
mint most, – mert most is itt van, biztosan,
mindig a hátam mögött, itt van, érzem,
köröttem, bennem, mindig ébren
s mindennel összefolyva s észrevétlen,
mint láthatatlan árnyék a sötétben.

 

 

 

És ha szerettem, hát szerettem

És ha szerettem, hát szerettem,
senkinek semmi köze hozzá.
Aki most lelkem bontja szét,
ha anyám is, oly durva és vak,
mint egy pribék.
Semmi közötök soha hozzá.
Szerettem, ő is szeretett,
és hogy tudhatná a világ,
hogy két ember, két menekült,
egymással mit s miért csinált?
Szerettem, s minden, ami rossz volt,
a ti piszkotok.
Minden hazugság timiattatok volt,
miértünk csak ami miénk,
a szemérmes titok.
Ha bűn volt, kettőnk bűne, – én
igy is szeretem
s az én dolgom, mért szeretem.
Bűnöm a bűne és nekem
szép, mert enyém:
titok volt eddig, de ha kell,
hordozza ugy szerelmemet,
mint glóriát,
mely elválasztja tőletek
a szenteket.

 

 

 

Most már igazán egyedűl

Most már igazán egyedűl.
Téptem húsomat fogvacogva,
vágyakat irtva és tagadva
menekültem a sivatagba,
vezeklő tűzbe, lelki fagyba,
de lelkem a sok elhagyott, a
sok szép szörny ott is riogatta
s nem voltam ott sem egyedűl.
S akkor se voltam egyedűl,
mikor elsorvadtam, kihültem:
a világot már nem kerültem,
csak csavarogtam és figyeltem,
mint utazó, ki idegenben,
bár nem ért az uccai nyelven,
nézelődik s elkülönülten
sincs a dolgok közt egyedűl.
De most már, most már egyedűl.
Mikor embertelen közönyben
békét nem lelve, visszaszöktem
a bűnbe, melyet már megöltem:
minden piszokban megfürödtem,
tüzet ittam, dacba dühödten
testemet már moslékba löktem,
de jaj, hiába könyörögtem
s most duskálva minden gyönyörben,
mindig másban és egyre többen,
nyúlhatok, mindig reszketőbben,
vigaszért, – el se fut előlem:
nincs örömöm semmi örömben,
mert az isten elszállt belőlem
s vagyok végtelen börtönömben,
mint egy halott, oly egyedűl.

 

 

 

Varázslat

Tegnap az enyém volt, puha
álomfürdő az ajaka,
kivül már megbomolt a rend,
aztán éreztem, odabent
hogy nyitotta meg kapuit
egyre sóvárabb csókokig
s hogy folytak körül eleven
belső selymei melegen
s hogy várt, akármit, hogy zihált,
istent, akihez lelke szállt,
halált, megváltást, valamit,
s megnőve, mint a testen át
harang ha zúgna döngve száz,
hogy vezette az éjsötét
gyönyörnek roppant ütemét
egész az olvadó agyig
 
minden szivdobbanás.
Tegnap az enyém volt. Szivacs
telik meg ugy, ahogy az agy
itta a vért és a bolond
idegek, izmok s mind a csont,
amig mint földalatti ár
remegve és túlfojtva már
fölszakadtak és ömleni
kezdtek misztikus sebei.
Óh elvérzés, édes varázs,
halál! S óh, rossz feltámadás!
Élni megint? Sirtam, amint
lazultak forró kapcsaink:
fülemen és szememen át
visszatárt lassan a világ
s ahogy idő s tér fölmerült,
ahogy a rend és öntudat
jött mind közelebb, ugy került
 
ő egyre távolabb.
Igy volt tegnap. Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő, – hogy várom én,
hogy melegedjek melegén,
hogy várom azt a holnapot,
mikor mindent megállitok
és mint varázsló, számüzök
minden mást ég és föld között
s tán kitalálok valamit,
hogy ne csak, ne csak egy kicsit,
de ne érezhessek soha
semmi mást, – ne az ostoba
életet, uj kezdést, időt,
 
csak őt, csak őt, csak őt!

 

 

 

[Az ajkad is, s a melled, s lefelé…]

Az ajkad is, s a melled, s lefelé,
mindenfelé, a többi, – ajkad is,
már ajkad is álom, sir és halál,
vagy majdnem az, hiszen mindenfelé
kapu vagy, mindenféle altató
halál kapuja, melyen lefelé
megyek, befelé, hova? Süllyedek
jó szédülésbe, zuhanok, hova?
Zuhanok, ki az életből, a nap
kinjaiból, már ajkadnál, a pénz
rabságából, már ajkadnál is, és
aztán még gyorsabban, mindenfelé,
a feledésbe, mely csókjaimat
visszacsókolja rám, – a feledés
te vagy, te csókolsz vissza, te ölelsz
már ajkaidnál s aztán mindenütt:
te viszel a semmibe, lefelé
zuhanva s ugy ölelve, mintha száz
végtagod volna, – pillanatra még
fölrémlik, hogy bolondság az egész,
bolond szamárság! Aztán már csak azt
akarom, ami vagy, az ajkadat
s a melledet s a többit, végtelen
magamra boritani, agyamat
elfödni vélük, a halál sötét
barlangjaiban, semmiben, olyan
bolondul, hogy lefelé, befelé
zuhanva már ne tudjam, mily bolond
vagyok! milyen szörnyű bolond vagyok!

 

 

 

Isten, kit nem hiszek, vezess

Isten, kit nem hiszek, vezess,
 
fogd a kezem,
mint én vezettem messziről
 
a kedvesem.
Oly nagy vagy, hogy lenned se kell,
 
hinni se kell:
hozzád engem a tisztaság
 
vágya visz el.
Látom, az együgyűnek is
 
sok sikerül
mit én csak néha érek el
 
s véletlenűl.
Tanits meg békét kötni, és
 
hogy nem szabad
örülni, ha bántok vele
 
egy másikat.
Sokszor elbuktam már s a bűn
 
csak zaklatott
s biztatott a rossz hite, hogy
 
gyönge vagyok.
Kényelmes volt a bűn, pedig
 
nem oly nehéz
a rossznak ellenállni, mint
 
a büntetés
amilyen örök szenvedés.
 
Mi volt, ne bánd,
s őrizz meg gonosz vágyaimtól
 
egy gyönge lányt.
Őrizz meg engem is magamtól,
 
fogd a kezem,
ahogy én őrzöm messziről
 
a kedvesem.

 

 

 

Lemondás

 
Lemondás, szép angyal, komoly,
jőjj, utolsó szerelmem, nézz szemembe,
jőjj valaki helyett, s legyen mosoly
szemedben, hogy őt lássam ujra benne;
 
légy, mint az élet, égi lány,
légy szép és forró, bölcs és meztelen,
angyal-szerelmem, légy te ezután
a valóságot folytató jelen.
Ugy jöttél mint a kényszer ezelőtt,
 
félelmes, fekete,
s hóhér parancs, ki némán üti le
 
az ellenszegülőt,
s jöttél, magányos vezeklés, aki
 
sajnál talán, mikor legázol,
de csak oly zord vigaszt tud nyujtani,
mint az elitéltnek a prédikátor,
s voltál büntetés, láttam kebledet,
Vas Szüz, megnyiltál egyszer már előttem
és hét tőr csókolt át érc-börtönödben,
valahányszor egyet dobbant szived.
Sötét voltál, vigasztalan, komor,
mint az utolsó, dermesztő ima:
Lemondás, szép angyal, komoly,
tudnál, ahogy ő, ugy szeretni ma?
Lemondás, ne légy most parancs nekem,
s akit utamra kisérőül adsz,
 
ne legyen gőg és ne legyen
belül-öldöklő, némaajku dac,
 
oldozd le rólam lassan azt a vértet,
 
mellyel a kétségbeesés
övezett körül, ahogy parakérget
izzad a fa, ha szivenütik, és
 
lelkem testét és holtfáradt
 
életemet, mely tétován
 
próbál most szállást kérni nálad,
 
nyugtasd el őt egy nyoszolyán,
 
egy nyoszolyán, hol takarója
a béke és párnája tisztaság
s álmát a jóság égi csöndje óvja
és ébredése földöntuli vágy.
 
Lemondás, szép angyal, komoly,
 
jőjj hozzám, ahogy én viszem,
 
roskadozva viszem feléd
 
életemet és kedvesem
 
elvesztett életét.
 
Lemondás, minden arcod oly
 
hazug volt eddig s borzalom,
hogy irtóztam tőled, de egy mosoly
feltünt már egyszer, régen, ajkadon,
az önkéntes bucsu, mit igy szeretnék
megőrizni magamnak most tebenned,
az ő mosolya s benne minden emlék,
minden emléknek kellene ma lenned:
angyal-szerelmem, légy te ezután
a valóságot folytató jelen
és hogy megtarts tisztának, égi lány,
te légy helyette forró, meztelen:
 
támadjon fel tebenned ő,
 
légy karja, öle, keze, ajka,
 
a legédesebb szerető,
 
s légy a halál jóize rajta,
 
testtelen vágy, mely több a testnél,
 
üdvözitő emlékezés,
 
amit a jóság csókja éltet
 
s megtart frissnek a szenvedés:
 
a fájdalomból, szüz Lemondás
szüless meg, angyal, boldog veszteség,
s a te szerelmed őrizze tovább
tiltott szerelmünk minden gyönyörét.
Jövel, Szentlélek, érezd, hogy szeretlek,
 
Lemondás, szép angyal, komoly,
nyomoruságom megtisztul tebenned
s kötelesség lesz, munka és mosoly;
téged szeretlek most helyette, és ő
a te csókodban egy marad velem,
– hajolj hozzám, halálból visszanéző
szüz Lemondás, mennyei szerelem!

 

 

 

Megváltás

A világ végén van valahol egy vén banya, fekete, cigány;
egy éve röpülök s nem jutok tul a céltalan éjszakán.
Csak a hangját hallom, ahogy rikolt, és hallgat a föld, az ég;
két éve röpülök s nem fogyott köröttem a feketeség.
Csak a Hang felel: Ne keress, fiam, én az éjszaka őre vagyok,
hét évre guzsbakötöttem a fényt s leszurtam a napot.
A világ végén van valahol egy vén banya, fekete, cigány;
már harmadik éve keresem és nem mulik éjszakám.
Hol vagy, boszorkány? – És a Hang százfelől felesel.
Jaj, jaj, hosszu a negyedik év és a nap mégse kel.
Kergetem a hangot sirva és csak hallgat a föld, az ég;
ha pihenni földre szállanék, megölne az ötödik év.
Huzd be, öreg, az éjszakát s tereld ki már a napot!
Csak a Hang felel: Meghalsz, fiam, s halálod én vagyok!
A világ végén gonosz varázs őrzi az éjszakát;
jajgatva szállnak a lankadó szárnyak a semmin át.
Fényt! Fényt! Elég volt már a sötét! Hozz reggelt, adj világot!
Szoknyám rongyai örökre eltakarták már a világot!
Hat év csak a fekete fenyegetést foghatta el belőled,
de hajnal lesz a hetedik, és meglátlak és megöllek!

 

 

 

[„Mit mondanál – szóltam magamhoz –…]

„Mit mondanál – szóltam magamhoz –
mit mondanál, boldogtalan,
ha jönne Ő s azt mondaná,
hogy minden épp forditva van:
hogy amit róla tanitottál,
hittél s akartál, tévedés,
s Ő, kit annyiszor vágyva hivtál,
most ime jön, mert kedvel, és
legbuzgóbb papjának, neked,
ez éjen megmutatkozik,
hogy ezután akarata
szerint végezd parancsait,
különben ép ugy vétkezel,
mint eddig, oltárainál:
ha Ő maga jelenne meg
s ezt mondaná, – mit mondanál?”
– Azt mondanám, hogy ő az ördög
és imádkoznék ellene;
azt mondanám, hogy hazudik,
s tünjék el gonosz szelleme.
„De ha látnád, hogy mégis: ő az,
kit kerestél, az Igazi?”
– Azt hinném, hogy próbára tesz.
Nem hagylak! mondanám neki.
„S ha látnád, hogy nem próba ez már,
s tévelygés voltál, bün s hiba,
s szavaiban feltündökölne
ellenfeleid igaza?”
– Nem igaz! mondanám. Igazság
nincs, s ha van, bennem több lakik:
az igazság kétes kisértő,
törvény s valóság csak a hit!
„S ha meggyőzne, hogy ő a törvény?”
– Akkor is birkóznék vele;
én jobban tudom, mondanám,
hogy milyen isten kell ide.
Ugy kellesz ide, mondanám,
ahogy megfaragott kezem;
az ideál nem ideál,
ha nem olyan, mint képzelem.
Ha valóság vagy: általam
lettél még tökéletesebb,
s ezt védem most, ha nem hagyom,
hogy meghamisitsd lényeged.
Ha meg lidérc: akkor agyam
szülötte vagy csak, birtokom;
rabszolga, menj! ábránd, ne lázadj!
eszme vagy, s én a hatalom!
„És ha mindez semmit sem érne
s Ő, az Igazság, csendesen
csak mosolyogna s mosolya
átsütne minden vérteden,
s végül, kétségbeesve, látnád,
hogy nincs ellene cáfolat?”
– Megölném Őt, s ha nem lehetne,
akkor megölném magamat.

 

 

 

[Érdemes lesz? érdemes volt?…]

Érdemes lesz? érdemes volt?
Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszit ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se,
majd ha, már most, ugy is, igy se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyilt s elveszett ut,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, bukni gyorsan,
bent, a szivben, kint, a sorsban,
s igy hinni, hogy, győztes-vesztes,
eljutunk az egyeneshez:
érdemes volt? érdemes lesz?

 

 

 

[Csillagoknak micsoda zokogását…]

Csillagoknak micsoda zokogását
nem birja takarni a Sors,
mily forradalmát az anyagnak,
kinok mily földöntuli nászát
gyengül leplezni ereje,
hogy most a szén,
tüz, viz, vas, oxigén
s a többi sok
titok,
ami vagyok,
idegeimben parttalan zokog?
Mert ha nem magamért, kiért sirok?
Mért hajszol ezer üres pillanat
nem emberi
fájdalmat hanggal festeni
a szálló idő élő szövetén?
Ha nem magamért, miért sirok én?
Kiért?
Ami baj engem ért,
annyi mindenkit gyötört, aki élt:
mért sirok hát én többet? Mért e vad
zsivajgás, mely széttöri agyamat
s amelytől soha még
nem hallottam a szélcsönd örömét?
Hang, hang, hang! mennyi! mindig! mindenütt!
Hang! Hang! S mit mond? Nem hallom, annyi kin
örül nyelvemnek, zengő idegemnek,
lázadása annyi rab gyötrelemnek,
mely eddig néma volt.
Most mesélik el a pokolt:
életüket szenvedő anyagok
szomja sir, dühe, vágya, minden
kényszere szemeimben,
tüz éhe fára, fáé tüzre, üt,
mar, ront, cibál, liheg, harap
s kiált, kiált
millió fölébredt anyag
jajgatja el álmatlan álmodó
kimerültségét vagy szeretkezése
lucskos, bizarr, sziszegő, robbanó
kéjeit, és e
dadogásában vándor szellemeknek
torkom az éhség, lábam a futás
és testem ráng, ráng: az egeknek,
földnek és csillagoknak
szeretné már visszadobni magát:
vissza! vissza kell adni kinomat
millió, miriád
atomnak, amely rajtam át
próbálja szájba, szóba, hangba lökni
örök robotja néma viharát.
Nem, nem! Nem birom ezt tovább!
Elég volt hangjuk hangja lenni már:
fáj, fáj
a háborgó homály
birhatatlan, csitithatatlan
zugása minden pillanatban,
fáj, fáj,
üvölt bennem a tüz, a tél, a nyár:
magát üvölti, maga fáj,
fojts meg, végső Csönd, némits el, Halál!

 

 

 

Költő

Költőnek lenni, – rá mondják: gazember,
anarchista, mohó és állhatatlan!
Törpe, aki bent lakik a szavakban,
s ha a szó néha megnő, szörnyü tenger,
nagyságába belevész a parányi
nyomorult lélek… a kis gyufaláng
az égő palotában, aki ráng
s tapsol: mit tudtam magamból csinálni!
– Minden perced változás és kisérlet,
s átkod: folyton figyelni szenvedélyed,
mint gépét pilóta, ki égbe leng.
Lehetsz minden, költő, de semmi sem vagy:
a lét mögött sóvárgó képzelet vagy,
mely küzd, s hogy legyen, formákat teremt!

 

 

 

Undor és gyanu

 
Csalódás és bűn mennyi rombolt,
hogy ifjuságom nem szerezhetett
 
husztól harmincig egyebet
 
mint egy irtózó, szörnyü undort!
 
Örömeim, be szomorú,
hogy testeteket még nem érem el
 
s megfertőzött kezeivel
 
máris motozza a gyanú!
 
Gonosz őreim, mi marad
 
bús szimatotoktól szabad,
barát, nő, pénz, tett, álom, gondolat?
 
S ha már védtek, be vak vagyok,
 
be nyomorult és gyönge, hogy
megfeledkezem néha rólatok!

 

 

 

Kinzókamrában

Minden tudásom büntetés:
ahogy épit és igazit,
maga rakja fel falait
a messziségre éhes ész.
Láttam Nürnbergben a Szüzet
s ma is ölelnek karjai:
bűn fia, vagy épp ő szüli
a bűnt, a lelkiismeret?
Lennék vak inkább! Hit kalandját!
mámort! akármit! – Hol vagyok?
– Börtönöm a bizonytalanság,
melyben kajánúl vigyoroghat
ős kényszerekből rám szabott
szabadsága akaratomnak.

 

 

 

Szép magasság, csillag

„Szárnyad gyönge és szived feledékeny,
 
megtérsz, vergődsz és lezuhansz,
 
de már unalmas ez a harc,
pusztulnod kellett volna rég a mélyben.
Miért hivjalak, föl, mikor kivánod
 
a földet vezekelve is?
 
Elfogy az ég türelme is,
válassz, végezz, amig melletted állok!”
– „Szép magasság; csillag, ezt te nem érted.
 
Én a vágy vagyok, tifelétek,
s pokolból jön a legforróbb ima.
 
Lezuhanok, ha célhoz értem,
s ha messze vagy, hajt lelkem ostora:
 
megint győzni a messzeségen!”

 

 

 

Automobilversenyen

Az a vonal, óh, hogy repült!
– Én csak kivülről s messzi néztem,
mégis, a táj, amerre néztem
s egész lelkem vele repült,
vele suhant, birkózva, hegynek,
mint aki most csak ezt akarja,
a géppel, mely verni akarta
a többit és röpült a hegynek,
vad start után, vadabb kanyarban,
bugva a délelőtti napban,
föl, hol a Célok intenek.
S egyszerre zavar, a tömeg
szétrebbent és összecsapott:
„Felrobbant, vége, már halott!”

 

 

 

[Belátás? Lehet. De, hiába…]

Belátás? Lehet. De, hiába,
boldogabb ezzel se vagyok,
s vallom, ami megmondatott:
hogy az ész az ördög rimája.
És a lélek is, mint az ész, –
a lélek is rima előttem:
hisz mikor a test már erőtlen
a lélek még mindenre kész.
A lélek rossz útra vezet
s bár az ész fölment, mondja, hogy
nincs törvényszék kívüle semmi,
úgy látszik, egyéb is vagyok:
egy buta, álmodó gyerek,
aki tiszta szeretne lenni.

 

 

 

Baráti inzultus után

Megütöttem. Kár volt? Muszáj volt.
Éveken át
pimaszkodott velem, de most már
valahogy nem bírtam tovább.
Hogy történt, alig vettem észre,
csak odazúgott a kezem
s utána úgy néztem reá, mint
még sohasem:
úgy, ahogy kell, a nyavalyásra,
ki velem is úgy hősködött
(pedig a bátorsága csak a
türelmemen élősködött),
s egyszerre minden rendbejött és
éreztem, hogyan tűnik el
valami hazugság, amelyről
azt hittem, hogy tisztelni kell:
a hazugság, hogy „ő a gyenge”,
az tünt el, az, ami gyerek
és nő és nyomorék előtt már
annyi mindent lenyeletett
mindannyiunkkal… Igen, ebből
gyógyitott ki végre a düh:
ha harc, legyen harc: szomorú, de
igaz a törvény s egyszerű.
És most?… Ő bizonyára őrjöng,
de talán elgondolkozik…
Várom a döntést: egy barátom
meghal vagy ujjászületik.

 

 

 

Két héttel egy telefonbeszélgetés után

Káromkodtam: gazemberek!
Mi van itt a hátam megett?
Ki mondta? ki hazudta? Ki? –
„Nem ismered…” – Mint egy bolond
csaptam le – pfuj! – a telefont:
– Ebbe bele kell dögleni!
Bele kell dögleni, – dühöngtem;
fulánk és méreg lett köröttem,
méreg és mocsok a világ.
Fogam csikorgott… – Belehalni,
– sirtam föl – hisz se visszamarni,
se tűrni nem bírok tovább!
A szeretet dühöngött bennem,
barátságunk, mit ujra kezdtem
nemrég is (mint már annyiszor!),
tizenöt év keserüsége,
megszégyenült, buta hűsége,
mely, ime, újra meglakol.
Elhallgattam s kitörtem ujra:
– Legszörnyübb az, hogy hinni tudtad,
hogy hitted!… – sírtam hangosan. –
Bemocskoltál! Míly gaz lehettem
szeretetemmel a szemedben! –
Szégyeltem miattad magam.
Szégyeltem, hogy hallgatva tűrtél,
tűrted a gyanut… Tán örültél,
tán még örültél is neki!…
Őrült vagy! S őrült én is, állat,
az hát, hogy még ennyire fáj, vagy
fájhatott tőled valami!
Őrűlt!… – S ekkor valami történt,
szivem megértette a törvényt:
csöndes lett, néma és hideg, –
s mint álmát vedli aki ébred,
éreztem, hogy szakad le végleg
életemről az életed.
Éreztem, hogy szakadsz le rólam
s a következő pillanatban
minthogyha már évezredek
takarnának, oly messze voltál:
egy örök törvényt igazoltál,
hogy csak az fáj, aki szeret.
Hülő szívvel néztem utánad…
Az undor?… Elszállt… Az utálat?
az a kin az imént? a düh?…
Már nem értettem… Vállat vontam…
Beledögleni?… Mosolyogtam:
– Hisz az egész oly egyszerü!
Oly egyszerü: igy kellett lenni…
Két hete… S nem fáj ma se semmi…
Két hete már, hogy béke lett…
Két hétig csodálkoztam… S végül
magyarázatul és emlékül
megirtam ezt a versemet.

 

 

 

Találkozás

Nyugodj bele, hogy nem lehet,
aminek vége, vége.
Viharban jártál, – odalett
sok rügy s bimbó reménye.
Fájt, persze, és tán jobban is
mint ami szerelem volt,
fájt, hogy sok minden elveszett
amihez köze sem volt.
A húsztól a harminc felé
ahogy vittek az évek
növő fájdalmad mérlegén
úgy nőtt a veszteséged, –
de most már hagyd, ne mérj, ne várj,
hisz aki gyűlöl, asszony!
Remény? Ha tíz év nem segitett,
egy pillanat mit adjon!
Mit a mult barátság és az ész?
Mit adjon, késve, a bánat?
Eh, káromkodj – – – – – – –
átkot szór úgyis utánad.
Vesszen hát, ami elveszett.
Kár siránkozni érte.
Bírd ki, hogy gyülöl a sirodig,
s bírd ki, hogy vége, vége.

 

 

 

Rossz pillanat

Hang üt át, üvölt, nem a hangom,
halántékomba kés szalad,
vessz, bolond! – de már vissza is ránt
a következő pillanat,
s most, mikor döngve ujraindul,
érzem, hogy szivem eddig állt:
ébredve, mint máskor az álmot,
nézem az elszálló halált.
Vessz, bolond? Ugyan! idegesség!
Kár félni, oly fáradt vagyok,
hogy csak belül mozditanak meg
az ilyen buta rohamok,
s akármilyen rossz, ami most jön,
azt már kibírom, ismerem.
Csak az a perc ne volna többé,
az a vágy, az a félelem!
Pedig ezentul mindig igy lesz.
Aludni kéne most, tudom.
Még firkálok, fejem lecsuklik,
minden érzékem behunyom,
behunyom egész testem: élek,
világban és világtalan.
S a vers? A vers nincs befejezve?
Nekem be van.

 

 

 

[Miután oly sokat gyaláztad…]

Miután oly sokat gyaláztad,
hogy gonosz, irigy, buta, zsarnok,
mit mondanál e bús világnak,
ha hírtelen meg kéne halnod?
– Mit mondanék? Verném a mellem,
hogy tévedtem és hogy hazudtam
s bármibe fogtam, tehetetlen
sirámok szájhőse maradtam.
Bevallanám, hogy szép az élet
s miattam volt rossz, ami rossz volt,
sok vádam a gyengék, szegények
bosszúja, dühös rágalom volt.
Bevallanám, fájtam kegyetlen,
de az se volt valami több és
külömb: magát kínozta bennem
a kielégitetlen önzés.
Az zsörtölt mindig, kritizált,
tologatta másra a szégyent,
hogy hősies öntudatát
mentse az örök vereségben.

 

 

 

[Szerencsétlen, mit tettél? Ki tudott…]

Szerencsétlen, mit tettél? Ki tudott
szeretni úgy, ki tudott úgy szeretni
mint én? Nem fogom sohase feledni,
hogy szerelmed ily csúnyán elbukott.
Mit tettél, édes kislányom, hiszen
ki látta énelőttem, hogy ki vagy?
Értékedet én adtam, nem magad:
az voltál, ami én, s ma semmisem.
Boldogtalan, nem is tudod, mit tettél!
Érték voltál s egyszerre áru lettél,
akit egész lelkemmel túlfizettem.
Tetszik, hogy fájsz még? Jaj, keservesebben
fáj ez a búcsú, mint te gondolod,
de e fájdalom már csak én vagyok.

 

 

 

[Nem szerettelek, megvetettelek…]

Nem szerettelek, megvetettelek,
lélek, szerelem s minden ideál,
hogy most idézlek és mégsem lehet
régi hitemet visszakapni már?
Nem szerettél eléggé? Gyönyörű
tündérhusod hiába volt enyém?
Sok voltál s én nem voltam soha hű,
vagy kevés és én dobtalak el? Én
pazaroltalak, kincs, mit nem becsültem;
vagy magamat csalom s te vagy a hűtlen,
lélek, szerelem s minden ideál?
Varázsló voltam, gazdag, most szegény
és szép rabnőm, lelkem, a szökevény,
nem tér be hozzám vendégnek se már.

 

 

 

[Kivonni a rejtelmes vonzerőt…]

Kivonni a rejtelmes vonzerőt
mely varázsuk volt, husukban a nemrég
s a most között még oly kicsiny különbség
támadt csupán, hogy e gyönyörü nők
ma is azok, s aki nap-nap után
látja őket, sokáig bizonyára
változatlan déli fénynek csodálja
mindazt, ami bennük már esti árny:
Pedig vérűk hűl, minden pillanat
fonnyaszt valamit a bőrük alatt,
szőrük vastagszik, nedveik apadnak:
s az amely valaha úgy fájt, a lemondás,
ijedten vonúl vissza a rajongás
a barátságba és a tiszteletbe.

 

 

 

Ima a Semmihez

Sirni mindig egészen sikerűlt
 
örülni sohase,
mert mindig maradt bennem valami,
aminek nem volt semmihez köze,
maradt valami végső kis magány,
mely mint homokszem a kagyló husát,
kiirthatatlan, megolvaszthatatlan
magként kinozott és kinozva fájt:
az ős önzés ez, mely életre vágyott
s szétszabdalta az Egyetlen Világot:
a külön élet, a sok kicsi én;
az ördög fájó műve az egyén,
ez nem tud feloldódni, megpihenni,
ez az, aminek kinjából kivágyom, –
óh, fájdalmak és vágyak vége, Semmi,
oldozd fel örök árvaságom!

 

 

 

Zene

Mint megzendűlt táj, röpitett
perc s pillanat a lét fölé,
uj érzékeim nyíltak, nyúltak a
test legmélyebb gyönyörei mögé,
aztán visszafordúltunk és leszálltam
s most az emlék káprázatában
vakon-süketen bámulok
valahova, messzire, vissza, hátra,
husomba, vérembe, a túlvilágba,
mely az előbb
látni s hallani tudta az időt.

 

 

 

Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után
válik egymástól és visszaszövődik
a semmibe.
Előbb másokkal van az ember.
Aztán maga.
Aztán csak a helye.

 

 

 

[A bajnak vagy van gyógyszere…]

A bajnak vagy van gyógyszere,
vagy nincs. Ez egyszerű, ugye?
Ha van, próbálkozz meg vele,
ha nincs, egye meg a fene.
Mindennek, ami rossz, úgye,
vagy van, vagy nincsen gyógyszere.
Ha van, próbálkozz meg vele,
ha nincs, egye meg a fene.

 

 

 

Egy haldokló márkihoz:

Idegen voltál egész életedben
először idegen
aztán ellenség
mert csatáidat vereségeimnek éreztem.
Most betegen fekszem az ágyon
s hallom, te is beteg vagy, idegen.
Ahogy gyógyúltam, úgy romlottál te,
ahogy gyógyultam, úgy nőtt a szánalmam,
s mint fáj hogy haldokolsz
most végre ember, most végre rokon
mit szólnál te, ha én volnék soron?

 

 

 

[A nő, aki nem tudja, hogy szerettem…]

A nő, aki nem tudja, hogy szerettem,
most már ne is tudja meg. Amig itt van,
amig szép, amig el lehetne érni:
a lemondásom méltó a gyönyörhöz,
melyet veszitek. Benne veszitem
a csalódást – én már csalódtam! – a
gőg sebeit – magam ütöttem! – és a
végső tapasztalást, amellyel a
halál alázza meg az életet.
S a nyereségem? Oly szabad vagyok,
mint egy öngyilkos!! Mi fájhat nekem,
ha hozzá mérek mindent?

 

 

 

[A rossz, az változatos! Óh, de…]

A rossz, az változatos! Óh, de
silány az élet, de beteg!
Amit lehet még, már nem izlik,
amit szeretnék, nem lehet.
A rossz, az csak nő! A kevés jó
hogy ritkúl, a boldogtalan!
Éveink ügyetlen kezében
csak ólmosodik az arany!
Kint s bent versenyt folyik a romlás.
S már csak mint emlék érdekel,
hogy fiatalon sose tudtam
megelégedni semmivel,

 

 

 

[Az örök idő erdejében…]

Az örök idő erdejében
aludtam mélyen és soká,
napfény emelt a fellegekbe,
eső mosott a föld alá.
Fákban és füvekben keringtem,
virágba gyúltam hegyükön,
voltam bogár és cinke csőre
s nem tudtam, hogy magam ölöm.
Egyik porcikám volt a tigris,
másik az édes őzike,
így játszott unatkozva bennem
a gépek roppant közönye.
Aludtam és egyszer az erdő
sugott titokban valamit;
aztán fölébresztett. Azóta
a lelkem csak emlékezik.
Mint ember ébredtem, s azóta
agyam hiába keresi,
hogy a titkot emberi szóval
hogy lehetne kimondani.
Mert hallom, amit senki sem hall,
hallom, amit senki se lát:
hogyan ölik elszabadulva
egymást az emberarcu fák.
Ölelve is gyilkot emelnek,
hallgatva is üvöltenek;
mind azt mondják, hogy béke, béke,
mind azt mondják, hogy szeretet.
Ha állnak a bestia erdők,
akkor se mozdulatlanok,
én látom az igazi mozgást
és hallom a gondolatot.
Mindent lát, mindent hall tovább is
bennem a megnémult titok
de a névtelen háborúról
ős nyelven szólni nem tudok,
s feledni se, fülem befogni
szemem becsukni se lehet:
ember vagyok s irtózva nézem
anyámat, a természetet,
a szörnyeteg első gonoszt
akinek nem bün semmisem
akiben ártatlan a tigris
ártatlan, mint a szerelem,
aki csak testét öli-szűli
trágyaevő belein át
és aki engem is teremtett
hogy fájva megvesse magát.

 

 

 

Nehéz napon

Rosszkedvembe vakulva-süketülve
indultam… Zeng a hegy, a nap
ragyog… De folyton elakad,
elakad a szivem s a lábam,
és hallva vig dalotokat
szinte elsírom magamat:
Vagytok még ti is? Megvagytok? – A dal zeng.
– Megvagytok? – kérdem ujra, meg
ujra, mintha a szivemet
biztatnám hinni: – Vagytok ugye? Mégis! –
S elönt, mint jó könny a szemet,
a melegitő szeretet,
hogy maradt még, hogy van még valahol
a harcon kivül, van egyéb is.
Van, van, sugom, (vagy talán gondolom csak),
és mintha túlcsapna szegény
testemen az édes remény,
hogy a jónak sincs soha vége,
a külső öröm már az én
dalomként visszhangzik felém
s elhiteti, hogy odabent nem is
oly nagy a sziv keserüsége.
És felsóhajtok, sohsincs veszve minden,
hisz ahogy a siró panaszt,
magam teremtem a vigaszt:
azt, hogy észreveszem a szépet,
azt, hogy látom és hallom azt,
hogy még utánzom a tavaszt
s beszélek, mint ti, tücskök, madarak,
ági-füvi kis hős zenészek!

 

 

 

A másik emberhez

 

I.

Valaha, mindent komolyan
 
szívemre véve
s töprengve és aggódva, hogy
talán igaztalan vagyok,
nem mondtam volna sohasem,
mint most olyan egyszerűen:
 
menj a fenébe.
De egyszerű lettem (sokat
 
szenvedtem érte)
s aki belém avatkozik,
annak a paraszt szavait
(mert újra fogalmazni únom)
egykedvűen a fülébe súgom:
 
menj a fenébe.
 

II.

Mit legyek olyan bonyolult?!
 
A vita vége
úgyis kész már az elején!
Ismerjük egymást te meg én,
ismer már mindent a szivem,
s ha döntött, végzek röviden:
 
menj a fenébe.
Ez nem dac, nem kín, nem a düh
 
egyszerüsége:
én haragudni nem tudok,
de nemsokára meghalok:
nem tékozolhatom magam
s védem, ami még hátra van:
 
menj a fenébe.
 

III.

Igy élek, megnyugodva és
 
mindent megértve,
és tudom, hogy öreg leszek
s akkor majd, mint únt szemetet,
fellapátol haragtalan
a halál és szól: – No, fiam,
 
menj a fenébe!
 

(Válasz, 1935. január)

 

 

 

Aki elvesztette a feleségét

A szeptemberi táj, a viz, a domb
s a rajta pöfögő vonat,
mely kerete volt annak, aki már
a végtelen időbe távozott,
előtte áll ma is.
Csak néz a levegőbe meredve, mint aki még
nem hiszi el, hogy nincs, amit keres,
s a képet, mely végleg darabokra tört,
a mindenség elemeiből igyekszik
eszelős vággyal ujrateremteni.
A vizbe gázol szikrázó verőben,
s a kedves arc elszórt cserepeit
gyüjtögeti a ringó viztükörről.
Az alkony tűzsugarából hálót csomóz magának,
s a parti fák horgonyába fogózva
az emlék tarajos páráiba meríti.
Amit kifog belőlük, csak a hold,
mely most rugaszkodott a dombgerincről el,
s oly másmosolyu, mint a keresett.
Sürüsödik az est. Az osonó
árnyakból lassan összeáll a hiány,
előbbre lép és fojtogatóra válik.
Az álom zsibbadtságát felcseréli
a húsbavágó kiszolgáltatottság,
mely tudja, hogy a kedves annyi már csak,
mint a harmat a déli rét füszálán,
s ismerős hangja atlantiszalatti vizmélyekből jön, ha még hallható.
Talpa megborzong a hideg kövön.
Belép a házba, hol a szoba
sötétjéből, mint fehérszirmú nagy seb,
ásít felé a bevetetlen ágy.

 

 

 

Sirás nélkül

Elég. Megúntam. Ha elhagytak,
hát elhagytak az angyalok.
Nélkülük se tévedek el már,
nélkülük is megmaradok.
Megmaradok, bennem az isten,
megyek a sejtett cél felé.
Az én hitem is van olyan szent
és tiszta, mint akárkié.
Megmaradok már sirás nélkül,
még ha úgy vagdal is tovább
az élet, ahogy én izenkínt
elfaragok egy ceruzát.
A magam katonája lettem,
vállalom a harcot, ha kell;
fütyülök minden kínra és csak
lelkem nyugalma érdekel:
fütyülök börtönre, golyóra,
s győzni fogok!… S ha veszitek,
úgy ásítok majd a halálra,
ahogy rám a puskacsövek.
 

(1939)

 

 

 

1941 telére

Adj. Persze. Adj. Kell. Tudod, érzed.
Nagyon kérték! Most rögtön, adj.
Képzeld, hogy az vagy, aki kapja!
Képzeld, hogy a helyén te vagy!
Képzelj el mindent! Nincs? Dehogy nincs!
Négyszemközt súgom: mondj le, tűrj!
Négyszemközt: szégyeld magad. Adj pénzt!
S a sorsnak hálát. És örűlj!

 

 

 

[Várj még, arany nap! Megszelidült a táj…]

Várj még, arany nap! Megszelidült a táj,
ezüst füzekkel fodros a Dunapart,
 
ez már magyar föld, lent a mélyben
 
megszaporodtak a búzatáblák.
Egedben szállok, szép, szomorú hazám,
de mintha most is itthoni gondolat
 
emelne és nem a hideg gép,
 
érzem a porodat, és nagyon fáj,
egészen máskép fáj a te életed,
a népedé, a kis, nyomorúlt tanyák
 
világa, mint ahogy odakint fájt
 
az örök emberi nyomorúság.
Ott vendég voltam, tetszeni kincs s erő
kifogyhatatlan, ünnepe várt,
 
ami rossz volt, nem tartozott rám
 
és cselekedni nem állt módomban.
Milyen más vagy te! Ahogy a hús tapad
az élő csonthoz, sorsod a sorsomat
 
úgy öleli, táplálja… – Óh, van
 
háboru s ünnep, az is van, itt is,
de más öröm, más háboru az, amely
itthon igazgat tömeget és egyént:
 
ez kényszer, nem vendégszereplés,
 
végzet ez, sors, kikerülhetetlen!
Itt kell dolgoznom. Itt vagyok itthon! Ez
a föld, ez a nép és a Ma a hazám,
 
egy nap tüze alatt sok nép él,
 
sok a szép és aki csak magának
akar valamit, örülhet, ahogy én
is örülhettem, de milyen üres az
 
ilyen öröm s mily másképp dobban meg
 
itthon a sziv, a szivem, mikor
lenézek és egy nyirfaerdőben
látom a nyájat s a kondást
 
látom a szépet bennük
 
és a nyomort, mely a szegényt kínozza.
Itt kell dolgozni, itt vagyok itthon, itt
van elsősorban a harcterem:
 
a többi csak vendégszereplés
 
csak itt van reményem s jogom cselekedni.
Várj még, arany nap! mindjárt elérjük
Budapestet, már látszik a Jánoshegy,
 
egy házban ott vannak a gyerekeim,
 
egy sir ott várja a csontjaimat.
 

(1942)

 

 

 

Utókor

De rég meghalt, de nagyon! Borzadály
vert át, jég s villám. Évek óta a
nevét se mondtam, és a fekete
utcán egyszerre és köröskörűl
rámnyilt a semmi, és megállitott.
De rég meghalt a nagyúr, de örök
egy perc halál is! Eltünt. Jaj, hova,
hova lett? – És a szeretője? A
titkárkisasszony? Dobbant a szivem:
az, az, a szép lány! Óh, csak pillanat
minden jelen, csak az agyunkban él
tartam és mult és öröklét. Hova
lett a nagyúr? S hova a másik, az,
aki, hat éve, vagy hét, annyiszor
bevitte a névjegyem? Óh, de szép,
de gyönyörű volt, mikor azt a nagy,
zöldpárnás ajtót, a hatalmas ajtót
nyitotta: „Tessék”… Karcsú volt, nemes,
mint egy őzike, s fenséges, akár
egy királynő; mint vasport a delej,
húzta a tekintetet; bűnei
kialudtak a fényében, csak a
szépségét láttuk; térdét, derekát,
keblét és nyakát mint eszeveszett
tűz lobogta körűl a férfi-vágy,
de rögtön hátrált a tiltó szemek
mosolya előtt. Hova lettek? A
felejtés az igazi temető,
és háború van. Hova lettek? A
sarkon nem ül a koldus; a trafik
anyókáját kitették; tegnap egy
bogarat láttam felfordulva a
kapunk előtt, hat lába égnek, úgy
tapostak rá, ma már szemete sincs.
Hova lettek? Szétrobbant a világ
s még mindig röpködnek darabjai,
hegyek, morzsák. Pompa temette a
hatalmas embert, hangya és veréb
a bogarat, senki a nénikét:
egyforma messze került kicsi, nagy,
és a hatalmas glóriát bizony
túlragyogja egy őzike. Hova
lett a nagyúr? Mind aljasok vagyunk:
egy-egy frázist darál még róla a
szemforgató utókor: ő maga
eltünt. Érted ezt? Érted? El, el, el!
Oly nyomtalan, mint… S én is csak azért
siratom, mert… Dehogy siratom, íme
jobban emlékszem a titkárkisasszony
mozgására, mint… Óh, de buta, de
szörnyű leckéket adsz, halál! Hova
futhattak az őzike-lábak?… Élünk,
suttogtam az esti tömegben, és
megint kigyúlt a régi kép, az a
lány az ajtóban… az emlékek is
öldösik egymást… jött és szemei
már nem tiltottak, és karonfogott
s hozzám hajolt. Az ember bűneit
éreztem ajkán: a felhők fölött
mentünk… Mint végső magyarázatot
suttogtam: élünk… A világ fölött
mentünk, háborúk a halottak fölött
az őszi utcán. – Óh, rablók, kutyák!
Boldog voltam és szégyeltem magam.
 

(Magyarország, 1943 karácsony)

 

 

 

Misztikus párbeszéd

– Ha minden hősnél, vezérnél, királynál
magasabban, a legfőbb csúcson állnál,
valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped,
mit mondanál ma, kik hozzád esengnek,
mit a szenvedő, szörnyű embereknek?
– Düh s megvetés töltené szívemet,
de azt mondanám: Béke veletek!
– Ha szellem volnál, bölcs, jó, de hitetlen?
– Akkor is, hogy: Hiszek a szeretetben!
– Ha Mindenható, szólnál, hogy: Elég!?
– Csak önkéntes megtérés tetszenék.
– Ha Igazság, nem tipornád el őket?
– Férgek harca s emberé, egy a földnek.
– Kapkodok, agyam sajgó gyötrelem…
– A világot tükrözöd, gyermekem.
– Túl s innen mind a Szent Nevet kiáltják…
– Tévelygő is keresi jobb hazáját.
– A mérleg inog ide és oda…
– Még a vesztesnek sem lesz igaza.
– A vér mögött bűnt? Látsz célt a tüzön túl?
– Már semmi sem az, mint aminek indult.
– Mit érnek itt a gyöngék szavai?
– Nézz szivedbe és próbálj menteni.
– Már-már azt hiszem, én vagyok hitetlen…
– Tarts ki, mint én, így is a szeretetben.
– Ha nem segít, minek a szeretet?
– Segít, hogy kétségbe ne essetek!
– Ha tehát minden hősnél és királynál
magasabban, egy legfőbb csúcson állnál,
valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped,
ezt mondanád a fájó gyűlöletnek?
– Ezt a jóakaratú embereknek!
 

(Új Idők, 1944. január 8.)

 

 

 

Tünődés

Úgy bámullak, úgy nézegetlek,
úgy forgatlak öt perce már
újjaim közt, kis gyufaszál,
mint egy tűzbimbót: gyúlni reszket
a jövőd, s nekem íme fáj
a perc, mellyel megadja rejtett
célját s értelmét életednek
a vele-kezdődő halál.
Titkoknak, vágyaknak, szüzeknek
jelképe: halj meg? ne szüless meg?
Minden tündöklés fekete.
Csak forgatlak, tünődve, némán;
eszembe jut egy remegő lány, –
s nem tudom, meggyujtsalak-e.
 

(Új Idők, 1944. március 11.)

 

 

 

Kibékülés

Így, kedves, így! Akire könny és
 
viszontvád nem hatott,
se őrjöngés, se magyarázat,
 
se néma hónapok,
itt vagyok újra. Összebújunk
 
s egy hosszú csók alatt,
melyben kín s dac megolvad, ujra
 
felfedezem, ki vagy.
Te is most látsz meg. Ami történt,
 
a perc fölperzseli.
Gonosz a lélek! Csak a test
 
tud megbocsátani.
 

(Új Idők, 1944. március 18.)

 

 

 

A küszöbön túl

 
Merre jártam? A küszöböt
hagytam csak el, és rögtön számkivetve
úsztam, súly nélkül, álomként lebegve,
 
s nem egy perc, hanem tizenöt
 
évezred roncsai között,
egy Amerikán túli kontinensre
vágyódva, és máris egyforma messze
 
mindentől, ami ideköt.
Merre jártam? Egy Indiáknál messzebb
óceánon utóléri a lelket
 
valami s csónakába vesz:
a test nyúl értem, véd, őriz, csitítgat,
az éjszakából most még visszaringat
 
s reggel az ágyban partra tesz.
 

(Új Idők, 1944. március 25.)

 

 

 

Öregedés

Minden szólt hozzám, alakított,
lángjelek hangos ostroma
verte érzékeimet: a
halál tréfái, szörnyü titkok,
és én, csupaszok csupasza,
ki a jóra is félve gondol,
páncélt izzadtam ki magamból,
mint a kagyló, mint a csiga.
Csupaszon is páncélosan már
s kíváncsibban sok fiatalnál,
nézek most, vénülő bolond,
arcába a dörgő jeleknek,
s ha valami, hát az ijeszt meg,
hogy ég és föld semmit se mond.
 

(Esti Magyarország, 1944. február 15. és Új Idők,

1944. április 15.)

 

 

 

Bucsu egy lánytól

Friss husát már eszik a férgek. Óh,
mit ért a szüzisége? lázadó
tiltakozása? Néhány csók, ami
az emlékét bennem melengeti,
néhány őrült csók, amit valahogy
félig ájultan mégis megadott,
s az ámuló szem, amely maga se
tudta, hogy hiv rémült tekintete,
hogy hiv, hogy kiván, s az arc, a kigyult,
s a test, mely, mint másé, éppugy simult,
de háborgott a szégyentől, hogy őt,
im őt se védi teljesen a gőg,
a tisztaságé… És most az a vad,
az a mocskos munka a föld alatt!…
Mit ért vele, hogy annyi éven át
senkire se pazarolta magát?
Pazarolta –?! Igy pazarolta el
mindenét az a kar, a büszke mell,
két öröklét közt az az isteni
perc, mely csak bün, majd önvád volt neki!
Három hete már… S most a föld alatt,
hol gázok falnak, nyüvek és savak,
tudsz-e sirni legalább? Fordul-e
felénk szemed gyötört tekintete?
S gondolsz-e rám?… Buta kérdés, de, jaj,
a buta sziv most tanulni akar,
fájni akar, szörnyedni, hogy legyen
benne elég éltető félelem.
Friss husát már eszik a férgek – Óh,
én gondolok rád, szüzi lázadó,
s ugy érzem kinzóid, gyönyörü emlék,
mintha máris az én arcomat ennék.
 

(1943/44?)

 

 

 

Gépek viharában

Azok ott fent most ölni fognak. Az
egész tájat motorok orgona-
zúgása mángorolja. Búvik a
rettegő élet. De nap, gerle, méh,
katica s virág tárgyilagosan
folytatja dolgát, s oly szép, mint ma, még
nem volt ez a nyár. Azok pedig, ott,
bárányfelhők közt, üvegszárnyakon,
meg-megcsillanva, mint megannyi kis
tündéri kék kereszt, gonosz kereszt,
fátyolosan, kisértetiesen
repülnek, dühük magasában (és
ki tudja, máris mily munkák után!)
a Város felé.
a Város felé. Repültem, igen,
sokszor repültem én is azon a
mennyei uton, az elért csodát
látva csak az elért egekben! és
gyermeki hittel várva, hogy az ész
egyszer lent is megszülje a csodát,
robotok végét, a rabszolga gép
áldásait, jólétet, kényelem,
tisztaság és felszabadult idő
uj korszakát… Gépek, ti, nyomorult
szörnyetegek! – Nem, nem, nem, most se ti
vétkeztek ellenünk, s talán nem is
a gyilkos gyilkol…
a gyilkos gyilkol… Óh, dehogynem! Az
acélkorbács lecsapott; böffen és
horkan a környék. Szív s torok szorúl,
és én csak állok a terraszon, és
nézem az égben gyorsan születő
fehér bodrokat. Vad kelepelés
csattan a szomszéd házról. Távoli,
kemény robajok. Az orgonaszót
villámok recsegik át, iszonyú
fütty zuhan alá… Mit akartok itt,
szörnyű madarak? Akármi a vég,
nem ti hozzátok: csak bombáitok
szakadhatnak ránk, s könnyebbé teszik
a gyűlöletet!…
a gyűlöletet!… Már szakadnak is:
sustorog a táj, kő s üveg vacog,
és minden oly megfoghatatlan, és
zengő tornyok épülnek-omlanak,
a tetőről leugrik s kicsiket
nyávogva lapúl lábamhoz Cila,
és Erdélyt látom és a Balatont,
egyszerre mindent, semmit, a zavart,
és nem tudom, hol, itt, ott, mindenütt
csak az tombol, a Nem-Tudom-Mi, az
bőg láthatatlan, a rém: valahol
fent rohan a testtelen óriás
s a földön menydörögnek léptei,
nyomában tűz, dél felől fekete
árviz nő, füst, füst, hangokká vakúl
a tündöklő nyár s képzelt iszonyok
némúlnak a fortisszimóba, vér,
vér, blö, blö, blö, dobpergés, táguló
harangként robban az egész világ
és repül, repül…
és repül, repül… És egyszerre: csönd.
Szinte ébredek… S méhek és virág,
és semmi baj… Mi volt ez? Valahol
biztosan… Óh!… És káromkodom, és
a kertben hármat rikkant a rigó.
Igen, már ujra fütyül a rigó
..........................................
S hogy mi történt, majd holnap megtudom.
 

(Magyar Ünnep, 1944)

 

 

 

A börtönből

Te utolsó, ki rajtam segitettél,
hol vagy, Temirkul Umetoli? Hol
járhatsz, kirgiz poéta? Amikor
– úgy hittük – legnagyobb volt a veszély
s köröttünk még a mennydörgő anyag
vívta csatáit, jöttél, idegen
egyenruhában, de nem idegen
szívvel, s először mondtad ki a szót,
a világosság szavát a sötét
bunkerben: költő! Turkesztán fia,
emelted a roskadozó magyart,
két gyermekmód dadogó agy közé
szellemi apák nevét s szivedet
vetted tolmácsnak, megmentetted a
munkahelyemet, a könyvtáramat,
s talán többet is. Hol vagy most? Hazád,
amelyről alig tudtam valamit,
oly közel jött hozzám, mint a saját
szülőföldem: szeretném tudni, hol
játszottál, gyermek? s milyen lehetett
az édesanyád? hogy villant eléd
először a ti nagy Puskinotok?
s hol Byron, Goethe és Victor Hugo?
„Dá, dá, Turkesztán!” ismételted első
kérdésemet, válasznak, s azután:
„Taskent?” – „Taskent!”…És: „Ja kirgiz poet!”
– mutattál magadra. „I ja Lőrinc
Szabó, magyarszki poet!” Óh, be szép
lett az a vad karácsonydélután,
romok és rémek, de könyvek között!
S be szép a többi néhány, amikor
barátaid is jöttek, s verseket
mondtunk, oroszt és magyart, és szemünk,
lelkünk szeme, százféle távcsövet
próbált, keresett, hogy átlásson a
határokon! Szavanok kapitány
és Fjódor Fjódorovics jött veled:
akarom, hogy megtudja nevüket
aki magyar és figyel még reám:
három barát: a ti kedvetekért
vettem elő Puskint és Tyutcsevet
és Lermontovot, népetek szivét
a szivemmel keresve rajtuk át!
De ez már rég volt. Hetek, hónapok
teltek (és én óránkint annyit éltem,
mint sohase negyvenöt év alatt);
s nem is sejtettem, mennyi rémület,
ínség, testi kín, mennyi rágalom
és tévedés szorít majd iszonyú
markába! És most, megtiportan, az
uj tavaszban (a tavaszban, melyet
hat éve már meglátni sincs időm,
oly rettenetes volt az életem!):
most is te jutsz eszembe, te, s ti, Hármak,
három orosz tiszt: titőletek úgy
búcsúzom, tán a halál küszöbén,
mint enyéimtől: ég és föld, ahogy
soha még, reng köröttem…
 

(1945. április)

 

 

 

Bűn?

Mert te gyűlöltél, gazember vagyok,
mert gonosz vagy, én mi más, mint gonosz,
mert buta vagy, legyek én még butább,
mert düh, legyek én nálad is nagyobb;
mert zsarnok vagy, legyek rá a jogod;
mert jogot veszel, adjam az okát;
mert nem szégyelled, vérezzem tovább,
mert szégyelled, csókoljam ostorod.
Ez az, nyomorult, kell az áldozat,
kell a bűnöm, hogy igazoljalak,
hogy én igazoljam a tévedésed
(vagy a gazságod) – sírok, pusztulok,
de te örökre hordod átkozott
glóriáját szereped szégyenének.
 

(1945. április 12.)

 

 

 

Keserü órán

Mit mondjak? Azt csak – csendesen,
röviden és egyszerüen –
azt – a legközönségesebb
szavakkal, mint egy képletet
idézve, tapasztalatot,
melyből türelmes századok
kínja szól – azt, hogy – azt tehát,
hogy köpedelem a világ.
Köpedelem. Igen, ez az,
a kifejezés igy igaz,
sőt klasszikus: igy kicsi, nagy,
igy minden, te is benne vagy
s a teljes szótár, mi, ti, ők,
voltak és elkövetkezők,
álmok, hitek, istennyilák:
így: köpedelem a világ.
Zenghet, mint roppant cimbalom,
a dicső ég, vagy Salamon
éneke, könyvtárak esze,
engem be nem csap már sose:
undorít, hogy részed vagyok
s még jobban, hogy, ha meghalok,
beléd fúlok, rothadok át,
te, te, köpedelem világ!
 

(1945)

 

 

 

Te is?

Brutushoz
Te is? Még te is? Most, hogy úgy
tör a szivemnek annyi kard?!
Tiz év torzúl pokolivá
s a legtisztább baráti arc.
Te is? Ne érvelj. Szónokol
ez a vér a fegyvereden!
Én leteszem a magamét
és eltakarom a fejem.
 

(1945. július 21.)

 

 

 

Csillagos éj

Szeretnek.
Óh milyen könyü a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.
Részeg vagyok?
Köszönöm, barátaim, hogy fölemeltetek, hogy megváltottatok,
köszönöm a szavaitokat,
a hallgatásotokat és nézéseteket,
lelketek vérét,
a legdrágább italt,
a legszükségesebbet,
hiteteket és bizalmatokat,
mely átjárt, mint Lázárt az Úr szava.
Húsz évig virrasztottam e föltámadásért,
húsz éven át nem mertem lehúnyni a szemem,
a barlangban, fogai, mint a kősziklák,
húsz évig az én két karom tartotta a falakat,
hogy össze ne morzsoljon a szörnyü száj.
Egyedűl voltam, elszánt és elkeseredett,
s ma este meghátrált és eltünt a börtönöm,
a félelem és a magány.
Kihez fordúljak a könnyeimmel,
az örömömmel?
Szabad vagyok!
Szeretnek!
Szeretnek az emberek!
Végre meglátták, ki vagyok!
Meg kellett szöknöm,
hogy sirva ne fakadjam előttük,
megszöktem közületek,
mert szégyeltem hálálkodni.
Pedig már gyenge is lehetek.
Az vagyok?
Vagy részeg?
Mindakettő:
mint egy gyerek, indulok a világba,
mint lábbadozó, aki boldog, hogy ujra jár.
Szeretnek, sokan szeretnek.
Óh, milyen könyü a szivem!
milyen nyugodt!
Szédülök, mintha hegytetőn állnék.
Csukd rám pilláidat
csillagos éj!

 

 

 

Ébredés előtt

Minden vereségemmel többet érsz,
minden kérlelés erőd növeli,
máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék, amíg élsz;
és lassan elhagy az önbecsülés,
és idomitott medve piaci
pípeskedése minden igazi
fájdalmam, hisz neked tetszeni kész.
Igy adom el, így vesztem el magam.
Belül lázongok, irtózatosan,
hogy igy rád szűkűlt az egész világom.
De úgy lázongok, mint álmát aki
rázza már, felül, szemét dörzsöli,
s nagyot nevet egy rémes butaságon.
 

(Hévíz, 1949. február 21.)

 

 

 

Salamon és Azráel

„Tán épp a romlásodba menekülsz!”
Dselal ed din Rumi
 
Egy reggel, amikor, ahogy naponta szokta,
Salamon, a Dicső, nagyjai közt fogadta
arany trónján a Föld s a Menny követeit,
akik
hódolni jöttek hozzá, meglepetve
látta, milyen hosszan és zordan néz Abu Bekr-re
(a bölcs vezérre, ki addig nem félt soha)
Azráel, a Halál fekete Angyala.
A hős megborzongott, s alig
maradtak egyedül: – Láttad a szemeit? –
suttogta, – óh, Uram, biztosan ellenem tör!
Rejts el, Egek Fia! Szólj a Szélnek, vegyen föl
s röpitsen titkon a legmesszibb Indiába!
Ugy lett… És másnap a Király, hogy ujra látta
a tisztelgő Halált: – Végzet Angyala, – szólt, –
mért tapadt a szemed tegnap oly fenyegetve
hivemre s barátomra, Abu Bekr-re,
ki eszével seregeket tiport
s mindkettőnknek csupán szolgálatára volt?
– Nagy királyom, – bókolt Azráel, és
előlépett, – az nem fenyegetés
lehetett, amit láttál a szememben,
inkább csodálkozás. Mert mikor tegnap engem
munkámra küldött a Mindenható
Allah, meghagyta, hogy a Földgolyó
körül, mielőtt hazatérek,
estére még okvetlen utba ejtsem
Indiát s vigyem a színe elé vezéred.
Joggal ámultam hát reggel, mikor
itt, a trónod előtt találtam,
s nem ott, ahol
a parancsra gondolva vártam.
Fogadásod előtt már épp szólni akartam
s nagy utam megspórolni, de
eltünt, s bár palotád s országod átkutattam,
nem találtam többé semerre se.
Bosszankodva, hogy ugy kijátszott, s szégyenülten,
mint még soha, – hogy este lett,
uj s nagyobb csoda várt, mert mire átrepültem
a két óceánt, embered
ott volt, ahol az Ur szerint lennie kellett.
Csak tudnám: bármi hős, hogyan jutott oda?
S ha bölcsek bölcse is, honnan kapta a rejtett
tudást, hogy kijelölt sirja épp India?!
Salamon nem felelt; leborult, s koronázott
fejét hamuval szórta be.
Allah és a Korán igazának nem árt, hogy
amit mond, csak mese.
 

(1949. július 19.–1953. február 23.)

 

 

 

Nyár

Nyár
Ég.
Méh
Pók
csak
Kint
Bent
Kert.
Föld.
döng.
ring.
itt.
a
csönd
te
Csönd.
Fák.
Gyík
Légy
Nincs
kis
és
meg
Dél.
Szél.
vár.
száll
más,
ház.
fény.
én.
 

(1954)

 

 

 

A Tücsökzenéből kihagyott versek

 

 

 

 

Ellenfelek

Mért gyűlöli? Mert ha nincs rá joga,
nincs semmire. Mert könnyelműbb soha
nem volt, mint mikor úgy hitt, oly vakon,
oly végzetesen. Mert az irgalom
őt itélné el. Mert önérzete
az első perc rabja és részege,
a bosszúé. Mert más nyelven beszélt
s máson hallott: s nem tudta! Amiért
oly önző volt (és maradt), hogy neki
minden igazság csak taktikai
mozdulat, helyzet, érdekvédelem.
Mert hídra emeli a félelem.
Mert amit tett, amire esküdött,
annál, érzi, csak az lehetne több,
csak a meglátás rémületesebb,
hogy ártatlan, akit megfeszitett.
Gyűlöli, mert bűne vigasztalan…
S mert, egy kicsit, mégis, – igaza van!

 

 

 

Halott barát

„Csak azt sajnálom,” – árny-üzenetet
rezzentenek az özvegy szavai –
„csak azt, mondta, hogy én már nem leszek,
mikor majd Lőrincet kell védeni.”
Ő tehát –! A halott barát –!… Ez az,
ami ugy megcsavarja az igaz
szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád,
ha ezer pletyka nyilazta is át,
ő nem hagyott el?! Minden gyász felett
ez kezd ragyogni, ez az üzenet,
s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól),
nemességére önvád válaszol,
nemes kételyé s fájó (amilyet
tüzes bélyegzők nem ébresztenek):
„Hát te? Hát te?”… Azután csöndesen
a halott felé nyujtom a kezem,
s én mondom, én, hogy legyen hitele:
„Van szentség, mit együtt őrzök Vele!”

 

 

 

Átmenet, Miskolc

Gyúlnak, húnynak életem tájai,
géphangot s tücsköt együtt hallani,
mintha folyton indulna, zajlana,
ami csoda vagy vágy volt valaha
előbb elérhetetlen messzeség,
aztán kétségbeejtő veszteség.
Képek, sorra! Látom az Ipolyon
papircsónakom, deszkatutajom.
Tiszapart, komp; Balaton, gőzhajó:
sohse állt meg, ami szép, ami jó!
Mint földreszállt ég, várt az Adria:
kóstoló lett csak percnyi mámora!
Kairó felé, Földközi Tengeren –
s mögötte nyilt volna a végtelen!
Szárnyas motor felhőkön túlemelt; –
de a Csillagot sohsem értem el!
Sóvárgásom előre kirabolt…
Most mégis zeng, ami Nincs, ami Volt.

 

 

 

[Eltüntetek. Én is. Végtelen ég…]

Eltüntetek. Én is. Végtelen ég
s gyönyör vett körül. Idő s messzeség
egymásba zuhant s ujra szétcsapott,
anyag és sugár. A gondolatok
s a nemzés kéje – emlékeztem a
Földre – csak az volt, csak az, rokona,
testvére, társa, talán, valahogy,
a boldog fénynek, mely ugy kimosott-
oldott magamból, s mintha tizezer
uj érzékem nyitotta volna fel,
mindenhatóvá tett, s azt sugta, hogy
egy leszek vele, – nem, már egy vagyok,
hisz uj hazám, a mindenség maga,
az is egy költő szerelmes agya…
S ekkor egy Hang: „Lepke, bujj vissza a
lárvádba!” – Mért? Ki volt az? – Tizenöt
másodperc, s ujra éj lett, és tücsök…
– Mért nem haltam meg a szived fölött?!

 

 

 

[Végre pihenő! Mint cirógató…]

Végre pihenő! Mint cirógató
köpeny borul rám ez a drága, jó
meleg zuhany! És ahogy lefolyik,
szinte a bőröm is velefolyik,
külső bőröm, melyből most kibuvok,
a háromhetes katonamocsok.
Fellélegezve nyujtom két karom
rózsád felé, te, tiszta hatalom,
szolgálatkész, csőlakó, tiszta Viz:
sok hideg szenny és sok idegen iz
pácában főttem! S te most kicserélsz,
száz kezed van s mind egyszerre becéz,
minden porcikám külön csókolod,
szinteszinte a csontomat is átmosod:
benned az eső és benned a nap
s én hunyt szemmel és némán áldalak,
mint az édes záport a keserü
porból kivedlő, tikkadt, nyári fü.

 

 

 

[Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?…]

Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?
Ringyókként rójátok a piacot,
mindenki háza már a tietek,
vad szájakon kopik a nevetek,
nem találtok vissza az ég felé,
mindenkié vagytok és senkié.
Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?
Szerelmetekkel olyan szeretők
dicsekszenek, akiket valaha
nem vonzott semmi szentség mámora,
szeretők, rutak, szennyesek, gazok,
akiktől tegnap még irtóztatok.
Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?
Utcán árulod tündér titkodat?
Olyan kapós lettél egyszerre, hogy
már száz tanyád van, ezer otthonod,
egyszerre százé lehetsz, ezreké?
Mindenkié lettél? Vagy senkié?

 

 

 

[S folytattam… – Lányok, mi van veletek?…]

S folytattam… – Lányok, mi van veletek?
Mi történt velem? Milyen büvölet
játszik itt és hazudik? A mocsok
csak rágalmazza tisztaságotok?
Vagy örülnöm kéne és tévedek,
és angyalok lettek az emberek?
Bár tévednék!… De már-már azt hiszem,
ember nem volt oly kaján sohasem,
amilyenek ti vagytok s voltatok,
eszmék, ringyók, akik becsaptatok, –
becsaptok mindenkit az ég alatt,
be igazakat és hamisakat:
nem is léteztek, ködök s fényjelek,
csak szemünk lát az égre titeket,
s mig itt fáj, forr s álmodik a világ,
ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
gaz csillagok, vakság tündérei!

 

 

 

[Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek…]

Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek,
hol van, akinél megpihenhetek?
Azt szeretem, aki engedi, hogy
legyek nyugodtan az, aki vagyok:
hogy legyek költő, magyar és szabad,
kit nem küldenek és nem tiltanak,
költő, aki disz és kincs és haszon,
ahogy kincs a Mátra s a Balaton,
s a hegy aranya, Dunánk halai,
földünk zsirja, fáink gyümölcsei.
Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerit, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: birod-e türni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem, emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret.

 

 

 

A Huszonhatodik évből kihagyott versek

 

 

 

 

[Száz kérdést, ezret (minek felsorolni?)…]

Száz kérdést, ezret (minek felsorolni?)
szálaz szét minden sajgó pillanat;
s csak ilyen van. Jajdulok: Hát szabad,
szabad volt ezt…? Mi okod…? A valódi,
a végső már sose fog kitudódni,
agyam mégis csak az után kutat
de bármit tesz, minden titkod marad:
s késő sirni, vergődni, tanakodni!
Igen, ez a legrettenetesebb,
hogy nem lehet, nem lehet, nem lehet,
hogy minden erőm semmit se tehet:
minden dolgunk oly intézetlen áll,
mint kezdetben, mint mindig, mint – – –?
mielőtt elintézte a halál.

 

 

 

[Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül…]

Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül.
A valóság csak egy darabig az.
Mit a tudat befogad mind igaz,
s szempontja válogatja, hogy mi ferdül,
mi egyenes. De ha érzése lendül,
omlik előtte elv s pokoli dac,
s nevetséges az isteni vigasz:
emeli magát vagy öli veszettűl.
Megfogalmazás, költészet, igazság,
megölnél, ha erőd most megtagadnád:
bűvöld édenné lelkem sivatagját!
Nem tudom, mi volt, hogy volt és miért volt,
de szenvedek… Az örjöngés elég volt:
fogd jó munkára agyamban a tébolyt!
 

(1951. január 20.)

 

 

 

Meglepetések

I.
Gyanútlan vers október 15.-én
Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik halk telehold,
szív rózsája a negyedik,
van tömör-édes, mint a méz,
van lángvető csipkebokor,
van, mely egy elnémúlt világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,
van, melyet észre sem veszünk,
hallhatatlan, sóvár zene,
van mindenüttjelenvaló,
van szétvivő mindenfele,
ez tűz, mely Földet nyal körűl,
az egy katicát tapos el,
van gyermekkorba kérdező,
van, mely Afrikából felel,
van, melyben villájával az
ördög felszúr a föld alól,
van atomgáz, bombahalál –
s van legvégső csömör, mely oly
bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem.
II.
Egy hét múlva
Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt
s ledőlt a Góliát-szobor.
Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” – szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.
Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.
Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.
III.
December közepe
Aztán jajdúlt a hajnal és
reggelre ránkvirradt az est.
A Tízezertalpú tiport
s tótágast táncolt a Groteszk:
Ambrus WC-ről, vizavi
akna jött és ágyúgolyó, –
ágy mellől szekrény s fal kiment!
„Gimbelem”, szólt a rádió.
És Valami tanácskozott
és aztán Ugyanaz, megint,
és züllött, körben, minden a
Föld züllött szokása szerint;
s a talpak jártak. Nem tudom,
már nem tudom, hogy volt s mi lett.
Már nem tudom. De teltek a
napok s az évhosszú hetek:
hallottuk, Ausztriába hogy
húzták a deportált Dunát
s gyárakban ma is puskatűz
ajánlotta a hacacát…
De csak szájon csókol a perc
s jó remény némítja a jajt:
Nem! Rabok tovább nem leszünk!
És: Isten áldd meg a magyart!

 

 

 

A költő által kötetbe nem rendezett gyerekversek

 

 

 

 

Csinadratta

Halló, halló, gyerekek!
Ez a könyv a tietek.
Álmodott egy bácsi egyszer,
álmodott és másnap reggel,
amit látott mind leírta,
lerajzolta a papirra.
Itt van most a sok mesés kép,
mint a szinház, tarka és szép,
és ami fő: megmarad,
nemúgy, mint a szindarab.
Ez a könyv a „Csinadratta”,
örül, aki adta, kapta, –
nyissuk fel a fedelét.
Elől ül a pici nép,
szép sorjában Jancsi, Gyurka,
Klára, Panna és a többi, –
hátuk megett a nagyoknak
szintén szabad leskelődni.
 

1.

Anyuéknak kedve támadt
kirándulni egy vasárnap.
Vitték Rézi kosarát,
uzsonnát és vacsorát.
 

2.

De Pistának ez nem ünnep,
Pista rossz volt, otthon ülhet.
„Jó leszek!” – igy bőg az árva, –
a sok játék mind sajnálja.
 

3.

És most Pista bánja bünét,
mulik már az egyedüllét:
„Halló” – hangzik égi szó –
„Itt a mese-rádió!”
 

4.

Szól a mese: Volt egy úrfi,
mint a neve, Hibrihubri.
Meghivta a nénikéje,
pók esett ott a fejére.
 

5.

Félt a pók és ott maradt,
félt az úrfi s elszaladt,
nem is gyalog, de biciklin –
hű, hogy szólt a csengő: csin, csin!
 

6.

De egy oszlop földre lökte,
Hibrihubrit összetörte,
jaj előtte, baj mögötte:
jött a rendőr és bevitte.
 

7.

A dutyiban sok a vendég,
de egy fürdőkád üres még;
odadugták: „Hibrihubri!
fürdőkádban fogsz aludni!”
 

8.

Hibrihubri irgett-morgott,
álmában úgy izgett-mozgott,
hogy a zuhanyt megnyitotta
és csuromviz lett alatta.
 

9.

Csuromviz az ing, a nadrág?
Hibrihubrit kivasalták.
Ruha száradt, úrfi bömbölt
s lett belőle borjupörkölt.
 

10.

Másnap volt az esküvője,
de elveszett a cipője, –
csúfolta is ifjú, vén:
„Mezitlábas vőlegény!”
 

11.

Hubri vett egy deci tintát,
a lábára cipőt pingált.
Sok a tinta; dobja el?
Ablakszélre tette fel.
 

12.

Mire kész lett, jött a Sári,
ugrált, mint egy vig kanári,
üveg borúlt, tinta dűlt, –
a vőlegény menekűlt.
 

13.

Jól megizzadt Hibrihubri;
strandhoz ért, de tud-e úszni?
„Annál könnyebb semmi sincs,
ugy úszom én, mint a pinty!”
 

14.

Mint a pinty? Az nem sok urfi!
Mint a ponty, ugy kéne tudni!
Víz csiklandta már a torkát,
jó sokat nyelt, mig kifogták.
 

15.

Sok baj után végre egyszer
hős lehetett Hubri mester:
repülőtiszt lett belőle,
felhők közt szállt gépe föl, le.
 

16.

De a gépnek szárnya reccsent,
Hibrihubri földre nyekkent;
gazdasszony szólt: „Semmi, semmi,
ki tetszett az ágyból esni!”
 

17.

Fübe dőlt le Hibrihubri,
(orra az a vörös krumpli),
Mi lehet az? – nézte sandán
bakkecske a dombok alján.
 

18.

Kecske gondolt egy bolondot,
a krumplinak nekirontott,
kecske döfött, krumpli vérzett,
Hibrihubri jajveszékelt.
 

19.

Cirkuszban volt Hubribátya,
és maradt a szája tátva,
oly kiváncsin pislogott a
harmónikás főbohócra.
 

20.

Harmónika hideg vizzel,
tele volt a bohóc viccel;
bohóc viccelt, a víz spriccelt,
Hubri nyaka kapott spriccert.
 

21.

Végül elment Afrikába.
„Jaj, oroszlán! Fel a fára!”
Kigyó kúszik, megy utána, –
Hubri, készülj a halálra.
 

22.

Kigyó kúszott mind előrébb,
de jött épp egy repülőgép:
Hibrihubri beleűlt –
s a meséből kirepűlt.
 

(1932)

 

 

 

Torokfájás

Doktor bácsi mondja: Á!
Egér fut az ágy alá.
Doktor bácsi mondja: Még!
Fuss el te is, betegség!
 

(Pesti Napló, 1932. december 25.)

 

 

 

Miért? Miért?

 

I.

Miért?
Azért.
Miért azért?
Hát a semmiért meg a fiaiért!
 

II.

Miért?
Azért.
Miért azért?
Mert a kutya a görbe hídra ért.
A görbe hídra? Mért?
Hát azért, mert nem volt egyenes!
 

III.

Miért?
Azért.
Miért azért?
Mert a cica elindult a tejért.
Mért a tejért?
Mert nem szóltál neki, hogy másért menjen!
 

(Pesti Napló, 1932. december 25.)

 

 

 

Virgács

Ketten vagyunk, te meg én,
valaki rossz, de nem én,
virgács nézi feketén,
mit csinálunk te meg én:
valamit a fenekén
kap valaki, de nem én!
 

(Pesti Napló, 1932. december 25.)

 

 

 

Bőgőmasina

Hova lett a kisbaba?
Csak a hangját hallom.
Ő az? Vagy egy szekér mennykő
futkároz a gangon?
Hol lehet a kisbaba?
Biztosan csak játszik.
Úgy elbujt a hangja mögé,
hogy már ki se látszik.
Gyere vissza, kisbaba,
elég a bujósdi;
valami van a kezemben,
gyere, gyere, nyisd ki!
Hazajött a kisbaba,
cukrot kap a szája.
Takarodj el, ezer mennykő,
bőgőmasinája!
 

(Pesti Napló, 1932. december 25.)

 

 

 

Bolhanóta – a cigánygyerekről meg az ingéről –

– a cigánygyerekről meg az ingéről –
Kiment a ház az ablakon,
levetette Petike.
Benne maradt a gazdasszony,
icipici fekete.
Mit csinál most a gazdasszony,
icipici fekete?
Örömében vagy mérgében
táncol, mint a fittyfene.
 

(Pesti Napló, 1932. december 25.)

 

 

 

Bolhanóta

Kibújt a ház az ablakon,
mint az ingből Petike.
Benne maradt a gazdasszony,
icipici, fekete.
Táncosnő a pici asszony,
icipici, fekete.
Örömében vagy mérgében
ugrál, mint a fittyfene.

 

 

 

Az ajtó meg a kulcs

Ezüst ajtón arany kilincs,
olyan mint egy kifli.
Ki éri el a kezével?
Ki tudja kinyitni?
Először nem sikerűl?
Másodszor majd sikerűl.
Másodszor se sikerűl?
Harmadszor majd sikerűl.
Harmadszor se sikerűl?
Századszorra sikerűl,
aztán mindig sikerűl,
az ajtót kinyitni.
 
Igy ni!
 
Igy ni.

 

 

 

Arany nap

– Arany Nap, mit mesterkedel?
– Készítem a nyarat.
– Hát még mit? – Fákat gyártok és
tücsköt és bogarat.
– Nekem mit? – Búzát, krumplit és
szőlőt és mogyorót,
s vigyázok rá, hogy legyen a
tányérodon spenót.
– Borzasztó! Azt nem szeretem!
– Nem baj! Ha megeszed,
jutalmul télre fényt dugok
a föld alá: szenet!

 

 

 

Tavasz

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz!” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.
„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”

 

 

 

Kis virág, te

(Átköltés)
Kis virág, te,
friss virág, te, –
itt a kikelet:
megjött teveled!
*
Plántát kaptam, megcsókoltam,
meglocsoltam, földbe ástam.
Ide, ide, madarak:
jól ültettem? Megmarad?
Napsugár, te fénnyel, tűzzel,
felleg, öntözd égi vízzel!
Kis virágom, ne remegj,
bátran emeld a fejed!
*
Reggelenkint ki a fénybe,
kis kertembe sietek:
meg kell néznem, hogy mi történt,
virágaim, veletek.
*
Van egy hófehér barikám,
zöld réten járva béget;
szelíd, jó: haragját sose
látta még földi lélek.
Szereti a virágokat,
a sárgát, a fehéret,
a démutkát, kakukfüvet,
vagy hogy is hívják őket.
*
Tegnap, hogy az erdőt jártam,
a bokorban nyuszit láttam.
Láttam: jön-megy, fülel, bujkál,
körülsetteng, rámkukucskál
– s közel hajlik, így ni, így –
súgni akart valamit?
*
Ünnep ismét:
itt a Húsvét!
Vége a böjtnek,
ehetünk többet!
Csússz kenyér vajjal,
nem jársz annyi bajjal!
Vége a böjtnek,
esszük a zöldet!
Ünnep ismét:
itt a Húsvét!
*
Húsvétvasárnap
egész tucat
tojást találsz a
virágok alatt.
Itt? Ott! Hol? Amott,
a tüskebokorban!
Fuss ide, amoda,
dugdossa a laboda!
*
„Kertész uram, jónapot,
van levendulája?
Kakukfüve, rozmaringja,
esti violája?”
„Van kertemben, szép kisasszony,
és amit ma nem lel,
megtalálja holnap, addig
várjon türelemmel!”
*
Kék tavon, zöld tavon
ringatózunk a habon.
Aranyhalak, ezüsthalak
úszkálnak a csónak alatt.
Aranyhalak, itt vagyunk,
egész nap csak kacagunk!
*
Esik, esik, esik:
az eső cseppjei
a fejemet verik.
Esik, esik, esik
az egész mezőn –
hű, de vizes lesz a cipőm!
*
Ha nagy, ha kicsi,
zörög a kocsi.
Ma árkon-bokron át futunk,
a világ végére visz utunk.
Ha nagy, ha kicsi –
zörög a kocsi.
*
Egy – kett – hár –
szállj, kötél, szállj!
Kötél alatt, kötél felett
ugrándoznak a gyerekek.
Egy – kett – hár –
kár, hogy vége már!
*
A hinta majdnem az égbe röpít:
a világ föl- és leszáll.
Ház meg fa: másképp dől, ami dől,
és másképp áll, ami áll.
*
Tinta, penna, palatábla –
menj tanulni iskolába.
S ha tanultál valamit,
jöjj haza és mondd meg: mit!

 

 

 

Rossz picu

Pöf-pöf után autó: Töf-töf!
Kacsa: Háp-háp! Kucu: Röf-röf!
Rosszposztón a jó posztó,
nadrág szakad: borzasztó!
De Picu, a rossz gyerek,
porban, sárban hempereg:
„Uccu, édes nadrágom,
van még otthon vagy három!”
Picu csúszik, Picu mászik,
három nadrág sorra vásik.
Apunak kár, anyunak kár,
de te, csibész, csak mulattál:
ami nekik munka, gond,
teneked mind ócska rongy!
„Ha ma nincsen, majd lesz máskor,
kapok újat Mikuláskor!”
Mikuláskor tarka játék
jön a házba sok ajándék.
De Picunak lóg az orra,
mint rajta a ringye-rongya.
„Jövőre lesz új ruhád
megbecsüld, mit apu ád,
s addig fogadd, barátom,
jó szívvel a virgácsom!”

 

 

 

Sokat tud az én kezem

Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi
s mindenféle uj van.
A régi a lecke,
s én gyártom az ujat,
hogy megnőve szép hazámnak
segiteni tudjak.
Festek, irok, épitek
tornyot, hidat, embert,
papiromon sok a ház és
csak ugy nyit a sok kert.
Betü gurul, neve ó,
arca, mint a holdé;
szeme nő és farkat ereszt:
most ugy hivják, hogy gé.
Rajz, betü és száz tudás
van az ujjaimban,
bennem is nő, szépül, épül,
ami odakinn van.
Cserebere a tudás:
amit látok, érzek,
rajz s betü egy gyüjti össze,
mint a méh a mézet.
Jó szerszám az én kezem,
az eszem se rosszabb,
gyönyörü ma a világ, de
gyönyörübb lesz holnap.

 

 

 

Köszöntő

Érzés, tudás tiszta méze
gyűlt a szívbe, gyűlt az észbe;
betük hordták: ők a mi
lelkünk arany méhei.
Züm-züm, rétet és virágot,
bejárták a nagy világot
s ma mint hála, mint kiáltás
csordul szívünkből az áldás:
„ÉLJEN
A TANÍTÓ BÁCSI!”
 

(Kisdobos, 1956. június)

 

 

 

A Holló meg a Róka

Tél volt, havas és csikorgó.
Sajtdarabot csent a Holló.
Röpűlt vele egy nagy ágra:
„Ebéd, végre-valahára!”
Ravasz Róka, noha messze
járt a fák közt, észrevette:
nyála csordúlt, gyomra kordúlt,
sóvár szeme majd kifordúlt.
De a Holló óvatos volt,
lenti lombból máris iszkolt
s mire Ravasz odabillent,
ő még fentibb ágra libbent,
fel, a havas, büszke fára,
deli fenyő derekára.
Róka koma rém dühös lett;
tudta, itt csak ész segíthet.
Egyebe nincs úgyse semmi,
elkezdett hát hízelegni.
És a Holló, gyanakodván,
felfigyelt rá, bár mogorván,
de lassankint, mint varázslánc,
befonta a szó s a csábtánc:
hiúságát egyre jobban
kábitotta, mind mohóbban
tömte a sok édes méreg,
hódolat, bók és dicséret.
„Röptöd, ah, be könnyed, ingó,”
– szólt a hang – „be sima, ringó!”
„Jól hallom?!” – a Holló döbbent
ámulatban lejjebb röppent.
Róka mester erre szárnya
s farka díszét fuvolázta.
Nem volt többé képtelenség:
hitte a rút, hogy milyen szép!
Két hökkent kis, drága mókus
nézte a nagy hókuszpókuszt.
A Holló meg illegetni
kezdte magát, billegetni,
s mikor az elszánt hizelgő
ráfogta, hogy tündér s delnő,
már tipegve és topogva
és libegve és lobogva
pípeskedett, szédelegve –
de a sajtját nem eresztve.
Mohón leste a madárnép,
hogy Ravaszdi mit csinál még.
Mit? Jégcsapot penditett meg:
„Szebb a tiéd, égi zengzet!”
És a Holló megbüvölten
csőrét tárta… Persze rögtön
pottyant a sajt; s mint kereplő:
recsegett az énekesnő:
„Kár, kár!” – későn kapva észbe,
hogy oda a jó ebédje.
Ravasz koma eloldalgott:
„Edd a nótát, – én a sajtot!”
Vígan vitte csemegéjét,
bámúlta a csacska népség.
Holló búsúl: „Kár, kár, kár…”
Aki hiú, pórul jár!
 

(Kisdobos, 1956. október)

 

 

 

Alkalmi versek

 

 

 

 

Tauszky Jolán sírfelirata

(Változatok)
 

1.

Muzsikáltál. S ha tovaszáll is,
tovább él bennünk a zene:
rád gondolunk, drága barátnőnk,
és egész lelkünk zeng bele.
 

2.

Az életed muzsika volt.
Ha elszáll is, él a zene.
Tauszky Jolán, rád gondolunk
és egész lelkünk zeng bele.
 

3.

Muzsika volt az életed.
Ha elszáll is, él a zene.
Most az emléked muzsikál
és egész lelkünk zeng bele.
 

4.

Muzsika volt az életed,
s ha elszáll is, él a zene.
Csak neved kell kimondani
és egész lelkünk zeng bele.

 

 

 

Klára:

Szépen megkérem,
szépet meséljen.
Amikor a mese szól,
figyeljetek ide jól:
úgy szállunk egy más világba,
mintha vinne tündér szárnya
vagy mintha egy égi álom
terülne el a világon.
Amikor a mese szól,
figyeljetek ide jól:
szívünk kis piros harang lesz,
nevetése, könnye hang lesz.
És ez a hang mit jelent?
Tudja minden rang és rend:
Kik igy sirnak és kacagnak,
tetszenek az angyaloknak.
Ami igaz, ami kedves,
a mesében, ugye, meglesz?
Mert ami jó és szép nékem,
kétszer oly szép a mesében.

 

 

 

Szilveszteri köszöntő a Nemzetiben

Szabad egy percre, néhány szóra?
Tizenkettőt ütött az óra
s az első perc az uj év szinpadán
engedelmükkel beszélni kiván.
 
A percnek a szája
 
én vagyok
 
és mert mindenki
 
tudja, hogy
 
mily ingatag
 
és csalfa a nő,
 
férfiruhában
 
állok elő:
 
Mindnyájukat
 
köszönteti
 
együtt s külön
 
a Nemzeti;
 
legyen a jövő
 
csupa szerencse
 
a siker csillaga
 
álljon felette,
 
hozzon mindenből
 
jobbat, szebbet,
 
(bántsuk egymást
 
kevesebbet,) –
 
s most, hogy mióta
 
ma összejöttünk,
 
az év megint
 
elszállt felettünk,
 
ne azt érezzük
 
hogy öregedtünk,
 
hanem, hogy mint ő,
 
ujjászülettünk.
 
Mindenkinek azt,
 
ami neki jó,
 
kivánja a színház,
 
az igazgató,
 
s mind-mind a tagok,
 
kicsik és nagyok,
 
s én is, aki köztük
 
a Benjámin vagyok.
Boldog uj évet!
 

(1935. december 31.)

 

 

 

A Wellisch-család síremlékére készített felirat

 

1.

Egy tőnek sarjai, kik itt nyugosznak,
És azok is, kiket a gyülölet
Gonosz hatalma rut halállal ölt meg,
Áldott hamvukat szétszórta a szélbe.
Ötüknek árnya felkiált az égre,
Appellál az Isten itéletére.
S kiket itt lenn szétszórt a gyülölet,
Egyesiti majd fenn a Szeretet.
 

2.

Drága Társak, hol nyugosztok?
Ádáz átok, gyilkoló düh
Merre szórta hamvatok?
Várva vártunk már Reátok
De ha itt nem – Istenünknél,
Kié bosszu és itélet,
Kié áldás, béke, élet,
Édességes örökélet –
Fénybe, napba öltözötten
Egyesülünk,
Együtt leszünk
Mindenkor.
 

(1947)

 

 

 

[Öt rokon emlékét…]

(Változatok)
 

1.

Öt rokon emlékét, aki eltünt nyomtalan, őrzi
 
itt ez a kő s az a szív, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki élve maradt s a családi
 
sírhoz szellemüket, azt köti, kötheti csak,
édes szellemüket, mely áttündöklik az oltó
 
viharok őrületén: „Béke velünk s veletek!”
 

2.

Öt lelket, rokont, testvért, gyermeket
idéz e sírkő azokhoz, akik
alatta nyugszanak: Klárit, Lilit,
Móricot, Pált, Egont, – csak lelkeket,
mert dúlt porukat isten tudja hol
keveri a mindenségben a szél,
mialatt az egyetlen, aki él
övéi közűl és valamikor
maga is itt pihen majd, e követ
állitva úgy érzi, hogy a család
mégis vele van s hogy Krisztus szavát
együtt mondják: „Békesség, emberek!”
 

3.

Sirni ha tudna a kő, vele sirnál, idegen, oly bus
 
az emlék, melyet e felirat őriz, idéz:
öt rokonét, akiről nem tud más senki a földön,
 
csak ez a jel s az a sziv, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki élve maradt s e sorokkal
 
édes szellemüket kötheti csak a család
poraihoz, mert az mint isteni csillag örökké
 
ragyog a viharon át: „Béke velünk s veletek!”
 

4.

Sírni ha tudna a kő, vele sírnál, idegen, oly bús
 
az emlék, melyet e felirat őriz, idéz:
öt rokonét, akinek nincs más nyoma sehol a földön,
 
csak ez a jel meg a szív, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki e sorokat idevésve
 
fénylő szellemüket kötheti csak a család
hamvaihoz, mert az nem aludt ki a szörnyü viharban,
 
de mosolyogva ragyog: „Béke velünk s veletek!”
 

5.

Sírni ha tudna a kő, vele sírnál, idegen, oly bús
 
történet, amit e felirat őriz, idéz:
öt rokon emlékét, aki eltűnt nyomtalan, és a
 
hű, testvéri szivet, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki élve maradt s a családi
 
sírhoz szellemüket, azt köti, kötheti csak,
édes szellemüket, mely áttündöklik az oltó
 
viharok őrületén: „Béke velünk s veletek!”

 

 

 

Az uj Lánchidra

(1849–1949)
Hid és példa vagyok, Keletet és Nyugatot kötöm össze.
 
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt.
Munka, tudás, érc s kő versengve emelt a magasba:
 
hirdetem a hitet, az összefogást s a jövőt.
Száz év utja vagyok, Keletet s Nyugatot kötöm össze.
 
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt.
Munka, tudás, érc s kő versengve emelt a magasba:
 
Századok utja leszek, drága jövőnk, tefeléd!
Százada, hogy Pesthez kapcsoltam a budai partot.
 
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt.
Munka, tudás, érc és kő kiemelt: most hid vagyok ujra:
 
mult s jelen utja hazánk drága jövője felé.
ut és példa hazánk drága jövője felé.
ut és példa a nép drága jövője felé.
Ut és példa vagyok stb.

 

 

 

Prológus egy Shakespeare-előadáshoz

Tisztelt közönség, én, a Bolond,
okos és jókedvű vagyok;
eszem akkor szülte a Költő,
amikor ezt a darabot:
háromszázötven éve nézem,
hogy kacag és sír a világ,
gúnyolom a tragédiákat
s tapsolom a komédiát.
De rám e perc uj szerepet ró,
mert azt kell bejelentenem,
hogy Alkotóm szava először
zendűl meg ezen a szinen:
ifjú szinházunk most idézi
először Shakespeare szellemét,
napfényes zivatarba gyűjtve
ami benne mély, drága, szép.
Mindazt, ami ábránd s valóság
s ibolyaillatként sodor,
szív titka, szivárványmagas vágy
és pokolzengető humor,
odaadás a szerelemben
s bölcsesség s emberszeretet
s boldog veszély s baráti hűség
s életerő, talpraesett,
mindazt édes játékba fogja
a Költő nagy művészete,
rá-rásujtva a puritán gőg
öntelt szamárfüleire –
a sárgalábú vaskalaposság
megkapja, ami neki jár:
becsületnek cinkosa itt még
az is, aki csak jómadár.
„Vizkereszt”, vagy „Amit akartok”,
igéri a komédiánk;
s ha játékunk csak félig ég úgy,
mint a szivünk Shakespeare iránt,
akkor ne fussatok a végén
– sőt közben sem! – de dördülő
tenyeretekről zúgjon a taps,
mint a nyári záporeső!
 

(1955. május 8.)

 

 

 

[Utószó az internetes kiadáshoz]

Kompozíció. Jelen gyűjtemény Szabó Lőrinc máig ismert összes versét tartalmazza; alapja a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Modern Magyar Irodalom Tanszékére telepített, az OTKA és az MTA által támogatott Szabó Lőrinc Kutatóhely adatbázisa, melyet Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina készített. A gyűjtemény szerkezetét a költő életében megjelent sorrend szerint alakítjuk, követve az 1943-as Összes versei és az 1956-os Válogatott versei építkezését. A Valami szép kötet anyagát az 1956-os Válogatott versei alapján közöljük, beillesztve a Vers és valóság emlékezéseiben (megjelent a Magvető Könyvkiadónál, 1990-ben) az ide tartozóként megjelölt verseket („Folyóiratokban megjelentek, a Valami szép-be valók”: Hálaadás, A Holdhoz, Ember voltam, Versírás, A rossz szerető; illetőleg „Folyóiratban nem jelentek meg, a Valami szép-be valók”: Búcsú, Varázskör, Rabság, Megnyugvás, Hátha, Újévi katica, Vereség után, Téli napfény).

A Valami szép kötethez csatoltuk a Vers és valóságban még külön egységként közölt Kiadatlan verssorozat 1953–1956 darabjait, cikluscímként választva az első szonett címét: Káprázat. Maga a költő is azt mondja a Vers és valóságban róluk: „Hozzájuk tartoznak már megjelent hasonló típusú és szemléletű versek is, mint például: Mozart hallgatása közben, A forzicia éneke, Májusi orgonaszag [&]”. A költő korábbi köteteit többször hasonlóan ciklikus kompozícióval zárta: Testvérsiratók, Óda a genovai kikötőhöz, Betűk és emberek, Reggeltől estig. A ciklus sorrendjében követjük a Vers és valóság emlékezését, a Szárszói hajnal című és a [Rendetlenség, aljasság dúl szivünkben…] kezdetű, csak a gyorsírásos fogalmazványból áttett vázlatból ismert darabot is beléfoglalva. A Szárszói hajnal 1955-ös dátumozással már az 1960-as Összegyűjtött versei óta szerepel a kiadásokban, ide a Vers és valóság emlékezése okán kerül, ugyanis ez a vers nem szerepel a ciklus gyorsírásos fogalmazványában. A költő lakásán őrzött hagyatékában, a kézzel javított gépiraton az 1955. július 12-i dátum szerepel, amely minden bizonnyal a számok felcseréléséből következő elírás, ezen a napon ugyanis a költő még a Gellértben fekszik, második infarktusa utáni megerősítő utókezelésen, 21-én ellenben Balatonföldvárról táviratozik, és utazik Fonyódra, az átutazás éjszakájáról tanúskodhat a vers. A ciklusnak a költő életében közölt egyetlen darabja az Ahogy lehet című; ezt 1953-as dátummal külön közli az 1956-os Válogatott versei Valami szép ciklusában; ennek a kiadásnak a szövegét közölve emeltük át a ciklus szerves részeként.

Maga a ciklus eredetileg az MTA Könyvtára Kézirattára Ms 4656/1–70. egységében tűnt fel, benne a gyorsírásos fogalmazványokkal és a költő bátyjának megfejtésével. Ezt a szöveget adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó 1975-ben Szavakkal nő a gyász cím alatt. A megjelenést követő poétikai sajtóvita hatására névtelen levélben küldte el a versek hiteles szövegét megőrzője a kötet sajtó alá rendezőjének, Kabdebó Lórántnak és szerkesztőjének, Domokos Mátyásnak. A levél szövege: „Kabdebo Lóránd, Budapest. Olvastam a Kritika kritikáját. Ennek hatására mellékelem a versek helyes szövegét. Ezek egy sorozat részei, csaknem mind valóban a 26. év után keletkezett. A ciklushoz tartozó már megjelent versek: A gyáva szerető, Ahogy lehet, A forzicia éneke, Májusi orgonaszag, Valami szép, Két pokol, Szárszói hajnal, Hajnali látomás, Mozart hallgatása közben, Szomszéd panziószoba, Az egész tó, Hát még ő!, A merénylő viz, Cressida, Régi és modern, Végső nyomoruság. A közlés – egyelőre – bizalmas.” A levél 1975 tavaszán jutott el a címzetthez. A küldemény minden kétséget kizáróan hiteles, ugyanis Szabó Lőrinc íróasztalán, a halála előtt készített Örök barátaink lapjai között megtaláltuk a ciklus gyorsírásos tisztázatát, amelyben olyan vers is szerepelt, amely a kötetbeli publikációból még hiányzott, de a megküldött szonettek között már jelen volt. A ciklus először az Új Írás 1976. júniusi számában jelent meg, kiadásunk (a máshonnan is ismert versek kivételével) a névtelen levélben eljuttatott gépírásos szöveget veszi alapul.

Zsengék és ifjúkori versek címmel közöljük Dienes Kató, illetőleg Mattyasovszky Erzsébet hagyatékában megmaradt és eddig csak a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda 1979-es közös kiadásában megjelent Érlelő diákévek című gyűjteményben publikált diákkori verseket, valamint itt közöljük először a költő által ugyan „Gyerekkori szamárság!”-nak minősített, az MTA Könyvtára Kézirattárában gépiratban őrzött, A hasmetsző (Ms 4651/298.) című fantázia-kompozíciót. Ebbe a részbe csatoljuk a költő lakásán őrzött hagyatékában található egyetemista kori verseit (Lábunk alatt, [Opálködökbe hullnak itt a halmok…], [Óh lomha park! Lelkem kék álma! Watteau…], Szintézis, egy perccel elalvás előtt, Áradás, Áradás!, Dal, Alföld, nyár és dél: vonaton, Lucifer, Vízió, A fegyenc, Mese, A reggelhez), illetőleg a Nyugatban (Karambol, Élet zenéjét, ritmusok életét!, Óh tiszta élet, boldogság!) és Az Est Hármaskönyvében (Érzelmes románc) publikált darabokat.

Alkalmi versek összefoglalással közöljük az MTA Könyvtára Kézirattára gyűjteményében és a költő (Petőfi Irodalmi Múzeumban letétbe helyezett) hagyatékában található, ilyenként jellemezhető darabokat.

A költő által kötetbe nem rendezett gyerekversek címmel közöljük azokat a verseket, amelyeket életében nem osztott be egyik kötetébe sem. Lehetőség szerint a költő életében megjelent sajtópublikációk alapján állapítottuk meg sorrendjüket. Az ajtó meg a kulcs, Arany nap és a Rossz Picu címűeknek nem találtuk meg a költő életében publikált változatát, a Bolhanóta a cigánygyerekről meg az ingéről című vers önálló vers értékű, Bolhanóta című variánsát pedig az MTA Könyvtára Kézirattárában található autográf kézirat alapján közöljük.

Természetesen megadjuk az első négy verskötetnek (Föld, Erdő Isten; Kalibán; Fény, fény, fény; A Sátán Műremekei) a költő utólagos alapvető átdolgozása előtti, kötetben publikált szövegét, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó 1982-es, Domokos Mátyás által gondozott kiadása óta hagyományosan beletartozik függelékként az összes versek gyűjteményeibe.

A költő által kötetbe nem rendezett versek címmel A Sátán Műremekei kötet után napilapokban vagy folyóiratokban közölt, illetőleg kéziratban őrzött, de kötetbe nem illesztett verseket közöljük. Először a sajtóközlés alapján datálhatóakat, majd a pontos keletkezési idővel nem rendelkezőeket stílusváltozatuk alapján feltételezhető időrendi sorrendben. Ezek nagy része A Sátán Műremekei és a Te meg a világ egybeszerkesztése között, nagyrészt 1927 és 1931 között keletkeztek. A datálhatatlan versek egy része már a harmincas évek terméke, különböző vázlatfüzetekből előkerült fogalmazványok (a [Kivonni a rejtelmes vonzerőt] kezdetű szonettől az [Az örök idő erdejében…] kezdetűig, köztük [A rossz az változatos! Óh, de…] kezdetű, amely vesszővel zárul a kéziratban. Ezután ismét datálható versek következnek.

Elhagytunk a korábban a kiadatlanok között szerepeltetett töredékben maradt verseket (Eső a havason, [Hogy harmadszor rám szemtelenkedett…], valamint az egyetlen, már jelzett gyorsírásból átírt versvázlattól eltekintve nem közlünk gyorsírásból áttett verset sem. Elhagyjuk a [Hitetlenséged óriási!…] kezdetű, 1955 nyaráról datált verset, mivel annak kéziratát senki sem látta, tulajdonosa pedig minden alkalommal más szöveget adott meg.

Szöveg. A versek szövegközlésénél a Szabó Lőrinc által utoljára jóváhagyott címhez és verstesthez, névhasználathoz ragaszkodtunk, a következő kiadványokat véve alapul: Összes versei, 1943. második kiadás, az 1956-os Válogatott verseinek a költő korrekcióit figyelembe vevő második kiadása, A huszonhatodik év 1957-es (illetőleg a hibákat megismétlő 1958-as második) kiadása, a Tücsökzene 1957-es második, bővített kiadása; illetőleg a költőnek a házi példányban elvégzett utólagos javításai. Vitás esetben az Összes versei, a Harc az ünnepért, A huszonhatodik év és a Tücsökzene (1947-es) tördelt korrekturáit (az MTA Könyvtára Kézirattárából), illetőleg az ezeket megelőző köteteknek a költő lakásán hagyatékában őrzött nyomdai példányait vettük figyelembe (A huszonhatodik év esetében a Vers és valóságban a költő tételesen felsorolja a kiadás főbb sajtóhibáit). Megigazítottuk a versek keletkezési dátumát is a sajtóközlések figyelembevételével.

Források. A kötetben kiadatlan versek gép- illetőleg kéziratai a költő hagyatékában, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az MTA Könyvtára kézirattárában találhatók; de xerox-másolataik hozzáférhetők a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Modern Magyar Irodalom Tanszékére telepített, az OTKA és az MTA által támogatott Szabó Lőrinc Kutatóhelyen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]