Szabó Lőrinc összes versei

Föld, Erdő, Isten

1922

I.

A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.

Dalolva mentem és torkom nem únta még az

országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy

a Nap barátja voltam? Ő édesitette

agyamat hajnali rétek szagával; aztán

minden csigát s kavicsot külön megmutatva

látni, szeretni és csodálkozni tanított…

Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a

friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak

egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,

még szebben tündökölt a sokalaku élet.

A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,

s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,

csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal

tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok

aludtak a tavakban. Lepihentem én is

s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.

Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,

de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:

belefúrja szemét az állandó sötétbe

s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

II.

Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;

az úton csak vigyázva járhatunk, mert

a hajnali eső arany csigákat

vert le a fákról. Tisztább vonalakban

sorakoznak fel a távoli dombok

és mikor a lassan melegedő föld

a hajnal könnyét már visszalehellte:

oly friss a szín, üveglelkünkön át oly

zenében úszik minden, mit a szem lát,

hogy e forró és nedves ragyogásban

levedlik rólunk az ember magánya

s nem is magunkat, nem idegeinket

érezzük zsongani: oly mély gyönyörré

sürűsödik az élet, hogy ilyenkor

hajam az erdő ruganyos hajával

összefolyik, karom ölelve nő a

kék láthatárba, mellem eke vérzi,

hangom a szél dala és az örök Nap

az én szemeimből nevet a földre.

III.

Este

Élő csillagok gyúlnak a füvek közt,

mozgó csillagok: már keresni indúl

szeretőjét a szentjánosbogárka.

Ha maradunk, megint itt lep az éj.

Már egész ide döng a parti visszhang:

az örök hullámok sikoltva dobják

fáradt testüket a percnyi halálba

s elomlanak a kimart köveken.

A falu felől foszlányokra tépi

a barna szél az estharang imáját,

hullonganak a vadgesztenye késő

bóbitái, az ernyős bodza szinte

füstöl a szagtól és a kora hárs

vele versenyt itatja sűrü mézzel

a nyári este fülledt melegét.

No, menjünk mi is, cimbora, kövessük

a csordajárást… Ép ott mennek a

jámbor tehenek, meg a vén bika –

nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó

nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.

IV.

Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek

hasogatták az estét; a hegy is

függönyözte kék arcát és a nádas

eldajkálta a síró szeleket.

Jött a sötétség… Reszkető keze

megtapogatta kunyhóm falait,

nagy árnyakat bontott ki és bemászott

udvaromra a keritésen át.

Ott megpihent; aztán anyagtalan

testével óvatosan eltakarta

az ablakokat, a kereszteket,

s hogy megmérgezze csillogó vizét,

vén kutunkba is leereszkedett…

Már félni kezdtem; de a hegytetőkön

előgurult a Hold… S ím: a halott-

fehér fényben fekete bivalyok

ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

V.

Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,

fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,

de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál

és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:

nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,

milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,

ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –

és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –

és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

VI.

Pásztorsípon

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam

szomorú maradtam. Szomorú sípokon

játszottam minden este. És kövér moha-

ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi

pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos

hegyoldalon indulva mindennap egész

odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok

ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó

szirtek tornyairól lefut a görgeteg

vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és

a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint

fehér foltokban mind alább ereszkedett

a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt

feléd s az idegen ködű partok felé:

úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek

meséiben a hű Penelopé után

sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink

királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.

VII.

A hazatért kedvesről

Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;

kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

A selyemhullámos ég volt az a tenger;

arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,

pedig hány tavasz mult el azóta, hogy elhajózott!

Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;

hányszor kivirúltak azóta a sírok koszorúi!

Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,

már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;

hajában hét arany csillagot hozott nekem.

VIII.

Zavar

A fák kezei égbe kulcsolódtak

s minden tárgy kezdte már felölteni

éjszakai alakját… Ritkuló

lombok alatt jártunk és észrevettem:

másként szeretjük egymást, mint ahogy

tavasszal megfogadtuk. Ujjaim

tegnap barátként fogták kezedet,

s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.

Mikor nem láttad, akkor néztelek,

csak akkor néztelek boldogan, és

szavaimat szégyenkezve kuszálta

a tettetés… Magamnak is csak annyit

vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett

örömmel szívtam ajkad illatát

s hogy mikor fénylő szemedet fölütve

elbucsúztál: testvéri csókod égő

arany kardokat mártott ereimbe.

IX.

Titkok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,

egész tested oly idegen varázzsal

kezdett ragyogni, mintha tűnt korok

titkai keltek volna ujra benned,

s az esti rét minden füve-virága

lassan feléd fordult: uj fény felé.

Először szótlanul csodáltuk az

isten homlokán szálló fellegek

szenvedélyes vörösét, majd, mikor

elhallgattak a lombok énekes

lakosai, melled fölé hajoltam

s átcsapott rajtam a rémült, a boldog

felismerés, hogy míg az alkonyat

lobogása koszorúzta fejed:

a szűzi Hold szállt le benned az égről

s a buja Flóra csókol csókjaidban.

X.

Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,

mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,

hogy csillagokat hordoz nagy szemében

s hogy büszke és dacos és rá se nézne

oly csúnya, fekete fiúra, mint én.

Ő csak kacag, és sóvárogva nézik

gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,

és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,

és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most

arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat

s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,

s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,

még a rigók is mind megrészegűltek

s közel röpűlve a májusi lomb közt

eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

XI.

Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,

zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;

okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk

a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.

Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,

majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;

a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:

megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.

Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,

– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –

szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat

és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…

S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban

vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:

mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,

hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.

XII.

Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!

– Nézd, emeli már nagyságos homlokát

s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás

zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd

és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya

lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.

Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy

s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,

ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;

a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:

erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti

harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?

– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott

mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;

a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve

nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag

éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas

szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!

A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe

a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

XIII.

Gyógyulás

Sötét szavak csontvázán mámoros

életként lüktet ez a szerelem:

szivemben és agyamban muzsikál,

önző húsomat csöndesíti és

testvéreddé aláz és fölemel.

Kedvedért minden jót és igazat

érezni kezdek, hang-visszhang-zene

kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád

fekete céltalansága után

a megértés napfénye homlokom.

XIV.

Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé

és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén

és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?

(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,

mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,

ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,

hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,

hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

XV.

Csodatevő szemek

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim

érzéketlen és gondolattalan

sötétjét beragyogja, lobogó

hajad uj napként körűlzuhogott

és kebleid hullámzó tüze úgy

átsajogtatta életem halott

országában a dombok és hegyek

dermedt húsát, hogy már személytelen

erővé nőttél: koldús szemeim

szégyenkezve és értelmetlenűl

nézik emberen-túlról rámsütő

nagy szemeid csodatevő hitét.

XVI.

Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom

s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.

Túlságosan ragyogsz, eleven álom,

s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,

eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –

Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,

és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten

játszik velem s te vagy a fény szemében.

Ha eldoblak, megjelenik az Isten

s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

XVII.

A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,

hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.

Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,

magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,

mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?

Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,

mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

XVIII.

Az elhagyott lány

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,

és a dalok apja, a Pásztor;

elcsalták, messze, s azóta szivemben

naptalan árvaság s örök

bánatok visszhangja sír.

Elvitték ifju vágyai, mert

nem tudja még, hogy az ifjuság

haragos-tüzes ércét

itthon is

hideg karddá veri az idő.

Messzekiáltó

szelektől

dagadoztak a vitorlák

s nemsokára talán örökre

elfödte előlem a tenger

domboru háta.

Nyugtalan szemei messze

előreröpültek:

lelke már tegnap látta a

nádboritotta Nílus

partját s az idegen

csillagokat, vagy tán Itónia

koszorús oltárait

csodálta, s az ídai lankán

heverésző szőke leányok

ibolyaszemét

s hallotta a szépszarvú tehenek

sötét kolompjait. –

Elvitték ifju vágyai,

elvitték, messze; s azóta szememben

szétporlik a nap tüze, hangos

szivemben éj és örök bánatok

szakadatlan visszhangja sír.

XIX.

Elmentél, s megnémult a táj

– Szkadzon –

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők

mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang

s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé

hívó szavamra, nem akarta napfényes

örömmel visszamondani neved, melyre

tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

A délután biztató zöldje elsápadt,

a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,

az ibolyák szemében árva könny égett:

kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat

húzza elgyengült szivem. A kilátó vén

kövein álltam, a korlát előtt, honnan

falunk fölött legtovább lehetett látni

már messze ringó kis hajód vitorláit.

Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,

mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd

az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos

csillagok ültek pillámra. A hajlongó

fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

XX.

Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,

de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,

barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szivembe lopja a magány.

XXI.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó

napon csók nélkül elhagytál: üres

szalma lett kezeimben a kalász,

lepkéim elszálltak s a hegyen is

értelmetlenül felelt s otthagyott

barátom, a szél… Ellenségesen

hallgat ég s föld… Valaki kellene…

Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni

a várakozásteljes alkonyat

mozdulatlan szépségét, s nem tudom,

lesz-e még erőm emberek helyett

isteneknek mesélni kínomat.

XXII.

Tétlen jövendő

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,

de mondd, barátom: ér-e valamit

egyik napból másikba halva lassan

megérni s észrevétlen elrohadni?

Valamikor azt hittem, hogy sokat

fogok használni, sokat ártani, –

ma már látom, a sorvasztó idő

túlgyorsan arcomra öregedett

s máris kikezdte szemem erejét.

Homlokom lelket hordozott, de most

– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem

kis húgomat, aki már visszatért

a semmiségbe, és keserüen

nézek a tétlen jövendőbe, mert

– mert mondd, barátom: ér-e valamit

egyik napból másikba halva lassan

megérni s észrevétlen elrohadni?

XXIII.

A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ

bástyáiról lenéző Helios,

mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,

van-e, ki értelmetlen bánatom

elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss

hajnali szél gondtalansága és

a madarak jókedvű éneke!

Engem gúnyol e szikrázó derű:

talán megtudta, hogy a rámfogott

bűnök szennye már egész belevénült,

belesötétedett lelkembe, hisz

csodálkozva néz és iszonyodik

(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.

Óh, jaj, hová fussak az emberek

fürkész szemeitől, s ha megzavar

a mások mosolya s kétségbeejt

az önmagának elég Föld nyugalma:

hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová

meneküljek a nők és a tavasz

megfoghatatlan szépsége elől?!

XXIV.

A halál csiráival…

Nem futni, – szép lassan kimenni az

időből, és folytatni, napra-nap,

a lassu meghalást: igen, csak ez

jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan

megmondták! – hogy az öröm gyilkosa

a lélek és a szellem. Gyötrelem

öntudatra ébredni: nincs sehol

valóságos cél, hitre érdemes.

Ha állat volnék, hegyek és mezők

s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt

ekék nyomát követném s egyszerű

emberek közt pihennék, amikor

zsongó méhkas a májusi akác

s a föld szivéig ledobog a Nap

fullasztó gyönyöre, még csak nem is

sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,

nem illetnék ajkam a csüggedés

és céltalanság fájó szavai

s nem érezném, hogy milyen nyomorult

a legnagyobb élet is. A robot

nehéz, de talán megnyugtat. Nekem

üres a lélek s a test alacsony: soha

nem fogok igazán örűlni, mert

antik romok s modern igéretek

között a beteg századok fölé

szivárványhidat épitve szavam

hitetlenség szava s gondolatom

a halál csiráival születik.

XXV.

A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a

pillanat útját – köröttem vigyorgó

vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély

szakadékok, kétely és őrület

húz-vonz zuhanni és a tragikus

csöndbe időnkint belebőgnek a

halál alaktalan barlangjai.

Magasban és húnyt szemmel járom az

ember útját s minden pillanatom

előre érzi a következőt,

az utolsót, amikor zuhanok

s már lent heverek, rosszindulatú

istenek összetört játékszere.

XXVI.

Az idő kisértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak, és

csüggedek én is. Oly rövid az út!

Bennünk lakik a halál s levegővé

porló percekké őrli napjainkat,

és ha, a multba látva, sejtjük is,

hogy évezredek szellemei mind

agyunkban kisértenek, az ilyen

jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú

alázat a szivünk; de legalább

tudjuk: nem éltünk egész céltalan

s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,

kit télre feltüzelnek: örökös

kételyünk írja szemeinkbe: „Első

tudás: tudni, hogy gyengék, – második:

tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

XXVII.

Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz

szavak s szemek nyilai sziszegtek felém

s a földi hiuság engem is majd megölt:

a növekedő nappal együtt, a bitang

tervek s a léhaság elől, kiszöktem a

munkás Halál terített asztalaihoz,

a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán

van még, és lesz is fiatal erőm, magas

céljaimat követni!) – nem meghalni, csak

komolyságot tanulni s megszeretni a

multban s jövőben legnemesebb Senecát.

Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd

s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és

iróját idéztem. Gyümölcse bíboros

csöppjeit így hullatta akkor is szegény

halottak sírjára a meggyfa… Falusi

kövér szelek dagasztották a lombokat

s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben

ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…

Most harmatos a hajnal és zsibonganak

húsomban az erek; duzzadó, friss öröm

a friss világ; darazsak arany pontjai

szikráznak virágról-virágra. Az örök

s ártatlanul buja természet kap belém:

Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,

A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;

s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is

régi és új világok lelke működik,

mert az élet arcának ráncai mögött

én tegnap láttam már a holnapit.

XXVIII.

Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz

s e furcsa ősz egészen megbüvölt.

Tetszik nekem. Szétnézek, látom a

roppant hervadást, de nem keserít,

és nem bánom, hol végzem utamat.

Nem értem a világot; azt hiszem,

nincs célja; – mért is volna? – és ami

értelmet magam képzelek belé,

sose több, mint maga a létezés.

Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók

torkából még az augusztus rikoltoz

s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan

egy a születés és az elmulás,

mintha csak ruhát cserélne a Föld,

mintha a csere volna csak örök…

Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,

hogy van!… A szél könnyelmű suttogása

ős legendákra tanítja az erdő

figyelmes bokrait és századok

óta köztünk kisértő szellemek

fájdalmát-örömét mesélgeti…

Ősz van!… Az évek szele csöndesen

hordja a sírokra a feledést…

Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak

egymáson a tó hullámai… De

fáradhatatlan felhők görgetik

az égen lomha lavináikat…

Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:

szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,

sziklasötét barlangja hűvöséből

előbúvik a szakállas szatír

s a napsütötte pannón dombokon,

barátként mellém heveredve, némán

hallgatja az öregedő napok

lombzörgető, fáradt lépéseit.

XXIX.

Rutilius levele

Szomorú testvéreim, emberek,

ős Róma száműzött gyermekei,

– ne várjatok föltámadást s reményt!

Húzódjatok pogány barlangjaink

mélyébe, koszorús ormok közé,

megőrizni a régi, üldözött

istenek utolsó oltárait,

s átkozzátok a zsoldos Stilicont,

ki, a Caesar szavára, elfogott

barátainkat leölette… Itt

nem sárkányfogak, de a butaság

magvaiból kikelt nép most az úr;

most karddal s tőrrel leskel a bozót,

most veszett farkasok tanyáznak a

faluk alatt és partjaik között

vonaglanak a megrémült folyók.

Nunc ad bella trahor… Keserü szél

törte be az ég fénylő kapuit,

hegyek ülnek apáink sírjain,

embergyümölcsös erdők sikolyát

kifáradt visszhangok hömpölygetik

szivemre, s hullák verdesik a vén

hidakba szétdorongolt fejüket.

Minden hiába… Nem löki a sors

jövőbe a multat és a jelent;

hiába lelketek igaz hite

s a szemetekben égő megvetés.

Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan

próbálja törni komor kapcsait;

meghalt a nagy Pán, a világ fölé

felnőttek az őrület árnyai

és a diadalmas kereszt fölött

nagy hullámokat ver az éjszaka…

Nunc ad bella trahor… Tanácsomat

fogadjátok meg és e levelet

égessétek el az oltár tüzén

s ne feledjétek el Rutiliust.

Mire szavam hozzátok érkezik:

piszkos szerzetesek és a zsidó

isten zörgő katonái között

én már Gallia utjait rovom.

XXX.

Sulyos felhők

Sulyos felhők ülik meg az eget

és csak a gyermek ártatlan szeme

lát föl a csillagokig. Nem a szótlan

feszülő dac köti le ajkainkat,

– a hitetlenség, a halott közöny!

Árnyak, a némaság fegyencei

vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,

arcunk mennyire álarc!… Tétován

lengünk a szélben, szélkakasnak is

elromlott, lelketlen vasdarabok.

Jön s megy az idő: megint ránk öregszik

egy ujabb év, az undor s szégyen éve.

Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen.

Beláttuk: remény és reménytelenség,

jó s rossz itt egyformán fölösleges.

Óh, a remény már útált unalom:

annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők

agyontaposni, úgyis hasztalan

rágja lelkünkben pondró-útjait.

Óh, a remény is… Nem volt az remény,

csak kényszerű önámitás: vele

akartuk menteni a megmaradt

semmit a végső megaláztatástól.

Van még remény; ott kint! De azok is,

kik letépték, visszasírják hazájuk

láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki

alacsony hasznot húzva istenéből

minden szavát üres szivekbe szórja.

Néha bitang szelek kószálnak, a

fáknak távoli híreket mesélve:

haragos tornyokat dobál a tenger,

csikorognak a hegyek s északon

ujból csalóka szivárványt ragyogtat

a vörös sarló és a kalapács.

– Senki se figyel szavukra… Ha jön még

valaha tisztulás, a föld, az áldott

anyaföld indul meg, s harca a béke

szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső!

De addig? Addig porladunk tovább

az idő őrlő fogai között:

és meglehet, hogy egykor igazunk lesz,

és meglehet, hogy nem lesz igazunk,

s az is lehet, hogy sohasem kerűl

sor igazunk bizonyítani,

hisz minden cáfol, késik… Alszanak

az elcsigázott testek és mezők

s már megszokták: a tegnap iszonyú

nyomora iszonyúbb holnapra döbben.

Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny

nappalok hallották panaszainkat;

ma már szomorú pillánk meg se rebben,

oly arcátlan-egyszerüen esik meg,

mit hihetetlennek hittünk… A legjobb

semmit se várni… csak dolgozzanak

a fekete fejszék: a porbahullt

tagokból vér nem dől, nem is szivárog,

vér, melyről azt hitték valamikor,

hogy boldog jövők biztos záloga.

Sulyos felhők ülik meg az eget

és csak a gyermek ártatlan szeme

lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb

börtönbe-láncoltat testvére őrzi,

vasbilincset a testvér vasszurony…

A sápadt csüggedés fegyencei

vagyunk, és tétován lengve a szélben

tudjuk, itt minden fölösleges, és

meghallani se merjük a varázsszót,

hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”

XXXI.

Jelenések

A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák

s az Istennő szobra magától összeomlott;

mikor kiléptünk a kongó, megriadt utcákra,

véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen.

A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök;

a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban;

a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya

s mire megjött az éj, felforrtak a kutak vizei.

Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-hid;

ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok,

mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon

s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett.

Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben

kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket;

köröskörül tanácstalanúl nyargaltak a fekete folyamok

és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei.

XXXII.

A föld barátai

Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök

hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt

öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve

voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már

a duzzadó talajba az ekék szent fogai;

kolompos ökreit napos dombokra tereli

az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon:

kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.

Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang

nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt,

az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.

Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel

már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én

jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem,

jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek

oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők

munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd,

hogy elveszett az igazi csata: az ég talán

csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő

kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is

a föld barátai, mint ott azok, akik a friss

venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.

XXXIII.

A barbár tanítvány

Komoly szavaid oly tisztán világitottak,

mint Kalchedon topáza ujjadon. Azóta

mégis elcsábitott valami. Túlvilágod,

a csodálatos filozófia – (be szépen

csalogattál!) – gyöngébbnek bizonyult a földi

eszeveszett csiráknál. És a föld csirái

kikeltek bennem: új mámorral ős kalandok

sűrűje hív haza, meztelen tölgyek izma

feszül karomban, hangomat a parti visszhang

Attika hegyein ujrázva messzebőgi.

Nem maradok veled. Patás kentaurokhoz

indulok a vadonba s a mezei nők közt

este sörényes cimboráimmal a tűznél

leheveredve telt tömlők és duda mellett

telekurjongatom az állatszagu erdőt.

XXXIV.

Torzonborz, fekete állat

Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal,

fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;

aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,

aludtam, mint bennetek a rémület.

Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni,

testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;

már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő

szeleket a lusta mezőkön,

és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,

meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből

kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,

tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,

torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal

hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:

millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,

millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

XXXV.

Fák között

Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,

láztalan érés szenvedélytelen

gyermekei, kik mozdulatlanúl

s rejtett szemekkel vizsgáljátok a

sűrűitekben járó idegent,

a féreg-embert, óh, fogadjatok

testvéretekké!… Én megvetem a

véres kapkodást, a kéjenc, falánk,

izgága húst, a hangos, lázas és

erőszakos életet s magamat:

igazi hazám a kristályok és

sejtek világa, az alakzatok

rendje s zenéje, és nem közönyös

szemmel nézem a forgó évszakok

mindig különböző és mégis-egy,

örökké ártatlan szépségeit.

Én ismerem a ti nyelveteket;

előző életemben én is azt

beszéltem, és ha felejtettem is,

tudom, hol a Föld jós köldöke, és

nagy hallgatása ma is ismerős.

Közétek vágyom, – óh, fogadjatok

testvéretekké: jobb s más életet

keres, aki hozzátok menekűl:

nem gyávaság vezeti: tudja, hogy

minden fűszál csábító intelem,

mult és jövő, és isten közele:

tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,

mint a véré, és mégsem üres álom.

XXXVI.

Uránia

A halhatatlan istenek törvénye int:

– Vond vissza minden átkodat, mert millió

út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld

magadhoz a világot, mint az egynapos

piciny virág magába öleli piciny

karjaival a dagadó eget. Ne várd,

hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat

elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,

ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,

ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor

a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a

vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd

a parttalan jövendő, és vezéreid

maradnak a mindenütt egyformán nemes

Helios s a mindenkori álarc mögött

értelmükben változhatatlan Ideák.

Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany

szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –

a szivárványtrónú, magas Uránia!

XXXVII.

Szélcsend

Örök tavasz, és te, örök tavaszban

dobogó föld, örök testvéreim,

nézzetek rám: nyugtalan kis öcsétek

irígyli boldog nyugalmatokat:

irígylem és kívánom a halált.

Be jók vagytok hozzám, hogy befogadtok,

be jó meghalni, így, előre! Roppant

álom oldozza máris testemet:

csak elterülök húnyt szemmel a dombon

s csontjaimat záporok könnye mossa

fehér kövekké, húsomból kövér

hangyák zsibongnak elő, hangom esti

tücsök dalában őrzi bánatom

s örök lelkem, e végre pihenő

kis akarat, örök időkön át

álmodja a szélcsöndes semmiség

megfoghatatlan üres álmait.

XXXVIII.

Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…

Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,

te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,

és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…

Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,

s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…

Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Kalibán

1923

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Kalibán

Caliban: „…burn but his books.”

(Shakespeare)

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed

fojtsa koromba gyémánt agyvelők

értelmetlen tündérjátékait!

Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik

az isteni tudás? Üzlet az is!

Az aljas élet szégyelli magát

és álarcot vesz fel és hisz neki.

Vén igazság, hencegtél eleget,

most pusztulj, te háromszor-becstelen

ábránd, ki még mindenkit mindenütt

kiszolgáltál! És ti is, szeretet

és jog, s aki csak vagytok, valahány!

Hiú hitek. S szépség, te pipere,

s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,

ti, szók, ti, képmutató istenek:

pusztuljatok mind-mind, hogy ezután

ne érezzünk, ne higgyünk s a remény

ne is kisértsen többé sohase!

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Töröld le arcunkról az angyalok

arcának mimelt vonalait, és

legyen úr végre, aki úgyis úr,

legyen úr az egyetlen, az erő!

Égesd el a könyveket, Kalibán,

s kalapálj vassá, verj acélbelű

roppant szerkezetekké! Kalibán,

te másféle bölcs, benned is csodát

teremtett mérnököd, az élet ős

gépésze, a te szörnyű agyad a

bestia mindenség legigazabb

képletére kattogva működik, –

Kalibán, Kalibán, borzalmas és

büvös hatalom, már csak te segítsz:

alakíts át iszonyú, fekete

óriásokká, reflektorszemű

szénevő gépekké, hogy amikor

elégeted a férges könyveket,

toronytestünkkel és csörömpölő

bokánkkal, árnyunkat a pusztulás

ingó egéig dobva, fenevad

kórusban táncoljunk máglyád előtt

és ne tudjuk még sajnálni se, hogy

soha többé nem leszünk emberek.

Átkozd meg a várost és menekülj!

Város

Házak, paloták, esti fény.

Isten mezejéről jövök én.

Házak, paloták, palotasorok,

szépek, büszkék, hatalmasok.

Házak, paloták, kövek, kövek –

Hol hajtom le a fejemet?

Házak, paloták, éji fény.

Társtalan csavarog a jövevény.

Házak, paloták, palotasorok,

mint kő-hegyláncok, olyanok.

Kő-hegyláncokban kő-szivek –

Mit is vártam én tőletek?

Házak, paloták, hajnali fény.

Lehunyja szemét a jövevény.

Házak, paloták, palotasorok,

szépek vagytok ti, de gonoszok:

romokat látok, sujtó tüzeket,

tornyaitokon az itéletet!

Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka

a városon, az utcánkon, fehér

holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a

fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és

sóhajtoztak a roncs körúti fák!

Szénásszekér ment át a városon.

Jött és továbbment: úszott, lebegett

az édes szagban, amely vele jött,

úszott a fényben, úszott és mesélt –

nekem mesélt! Nekem hozta el a

falusi holdat, tömzsi tücsköket,

lompos komondort, rétet, aratók

bőtorkú dalait, mezei nők

barna bőrét, ekét és vödröket,

cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,

hozta magával emlékeimet,

utánam hozta kormosderekú

bikák szemében az erős napot,

a trágyát és az egek árvizét,

a záporban felfrissült dombokat,

kegyetlen munkát, erőt, szigorú

kitartást, – mindent utánam hozott!

Visszahozott mindent, s míg áthaladt

a villanyfényes, síri városon,

az éjszaka körútján: szívdobogva

hallgattam, hogy nőnek köröttem a

fák, füvek, erdők, s távol ormokon

roppant testét végigterítve hogy

lélegzik ős álmában a hegyek

tölgyhomlokú, bozontos istene.

Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is

piros álom, ha sáros is.

Aszfalt-tükrök az eső után,

piros ég millió piros pocsolyán.

Csöndes a nagy tér, üres és

még nem mocskolja ébredés,

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –

Csak én vagyok itt, meg a verebek.

Borzas verebek csipegetik

a kelő nap arany magvait,

fény-magvak iható aranyát,

mellyel a sok piros pocsolyát

festi a piros hajnal és

melyet majd csak az ébredés

olt ki egy óra mulva, a

reggel induló áradata,

a forgalom, üzlet, a szürke szín,

a magát őrlő emberi kín,

a pénz… De a reggel, s társa, a dél

s a délután még messze henyél,

messze, valahol a szent Keleten,

s én egyedül nézegetem

az arany teret, a hajnalit,

a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

millió szikráját, és az eget

s a kis proletár verebeket,

kik az éji eső pocsolyáiban

a kelő napnak boldogan

isszák, eszik, csipegetik

pirosló buzaszemeit.

Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.

Meghalnék, annyi a vágyam

és annyi a szép a világban!

Kint autók, lárma, pénz…

Ne oda, – agyamba nézz:

nézd: minden álmom a porban

s én rossz géppé romoltan,

mely zörög, csikorog, de tűr,

járok tehetetlenűl,

a győztes árban, mely dagad

és a tündöklő ég alatt

roncs életemet, mocskos, sűrü lé,

unva görgeti a halál felé.

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –

Tűrök és kopok, mint a gép,

és támolygok, mint aki folyton

csapdába, ingoványra lép.

Cifra őrjöngés a világ,

csak egy egyszerű, a szurony.

Rettenetes ma élni és

meghalni ilyen fiatalon,

fiatal szemmel nézni, hogy

festik át az igaz eget,

hogy pusztulunk rakásra és

hogy híznak, híznak a síberek.

Ki a bűnös? Tán én magam.

Ne reményt ígérj, gyűlölet, –

erőt adj! az kell!… A jövő

reménytelen is megjöhet!

Akkor

Megbántott a hitvány,

a sok idegen gazember,

s azt mondja: nem tudta, mikor.

Nem tudja, hogy éhes voltam,

és ő zabált!

Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem

és ő tündéreknek röfögött a bárban!

Nem tudja, hogy én a föld vagyok

és hiába udvarol neki a pénz.

De nem baj. A sátán

piszka az arany:

öklend még tőle a nyomorult!

De akkor

én se fogom tudni,

hogy beleibe tapos az igazság

és koldusnak állítja ki a sarokra

és bosszút áll

és pókokat rak undok szemeibe.

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,

egy percre fölfigyel bennem a vér,

aztán csak régi, sötét dühe zúg,

mar, mint a lúg.

Én poklok rabja vagyok, és

már nem tudom, mi a pihenés…

Te? – Menj… Neked még otthonod az

arany ősz, a kék tavasz:

te ráérsz, tied a végtelen,

pogány mult álmai, csönd, szerelem,

te tündér vagy, gyermek, libegő

fény, lepke, szitakötő:

óh, szép, szép volna az élet,

kis pillém, szállani véled,

szabad utakon, föl s alá,

mindegy, hová:

de rám körutak hegylánca szakadt,

tárnák, földalatti falak

őrzik fiatal életemet –

Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,

kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –

Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,

hagyj el: nincs rád időm!

Idegenek

A szegény ember minek él?

Ha jó, se jobb a többinél.

Ha jó, se különb, ép oly idegen –

s mint a gazdag, kinevette szivem!

Soká azt hittem, fáj neki,

hogy társtalanok az örömei,

s mint másik szegény, társtalan,

társának képzeltem magam.

A szegény ember minek él?

Könnyebben elárult a többinél!

Könnyebben elárult? Fiatal

szivem dac lett és zűrzavar,

és vád és önvád, szomorú

gyanakvás, bolond háború.

Aztán beláttam, más a baj:

maga az ember a gyász, a baj,

maga az Ember, az Egy, az Egyén

idegen, ha gazdag, ha szegény.

Minden idegen, ami van,

mindenki szegény és társtalan:

külön ideg külön idegek közt,

idegen marad az idegenek közt:

s öli társát vagy áldva félti, –

nem érti! nem érti! nem érti!

A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,

nem palota;

álmomban láttam: ez a ház

nagy kőkoponya.

Koponya, egy gonosz óriásé,

halott üreg;

az teszi benne temetővé

a lelketeket.

Ez a ház fej volt valaha:

az óriás

meghalt, de a feje itt maradt

és ránk vigyáz.

A vénség egyre töri-nyúzza

a rossz koponyát,

s mi benne élünk, mint a dögben

a paraziták.

A nagy bérház, ahol lakunk,

nem palota.

Mint a halott szörny szeme, villog

mindenik ablaka.

A kapu a száj, a fekete száj,

ahogy megmerevedett;

a régi száj eszi-köpi

az embereket;

s bent, mint a régi sok tekervény,

futnak a folyosók,

és azt is láttam, hogy születik

örökké újra a csók,

a halottban, halottak helyén

új élet hogy születik:

láttam magunkat, a régiek

kisérteteit!

És elborzadtam: nem csoda, hogy

e nagy labirint

annyi bűnt présel össze, annyi

emberi kínt,

hisz féregként nyüzsgünk a multban

s éljük mind, ami volt,

s folytatjuk a rablást, szégyeneket,

üzletet, alkoholt,

gyilkos kést, járványt, pénzek és

párzások piszkait,

a kihasznált nyomort, amely

mindent lealjasít:

újra éljük a szörnyeteget,

az óriás időt,

s amit csak kitalált, az egész

pokoli agyvelőt.

Szörnyű álom volt látni, milyen

ez a nagy rovartanya

és végig az utcákon a többi

vigyorgó csontpalota,

és sorra nyíltak az óriás

koponyák üregei,

s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost

s menekülj a szabadba, ki,

menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott

a tiszta ég alatt

mindent előlről kezdve építsd

új városodat:

építs új várost és idézd

az új istent, aki

jön és vihara csákányaival

a multat szétveri!”

Gyökér a gyökerek között

Csigabiga

Napos mohán

melegszik a

botszemü kis

csigabiga;

korán kibujt

s most vár, pihen,

fél és örül,

mint a szivem,

nem tudva: itt

van-e a tél

vagy új tavaszt

hoz már a szél;

nem tudja még,

mi a világ:

ibolya? vagy

csak hóvirág?

Tavaszban

Szép őszpiros

ma is az erdő,

pedig tavasz van.

Nézd, mennyi rossz

csira s kesergő

vágy pusztul el,

míg a tavaszban

egy-két didergő

virág kikel.

Nézd, ami volt, hogy

harcol, amíg

az új elől

eltakarodik, –

nézz és vigyázz:

gyilkol a harc és

gyilkol a béke

és a törvény

egyszerüsége,

ha belelátsz,

a te jövődből

is eleget

megmagyaráz.

Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld

szomoruság,

dicsekszik veled

a havas ág,

veled remél és

emlékezik:

látja új lombját

s a tavalyit!

Üzent a tavasz,

hogy jön megint,

és kezd a lélek

mozdulni, mint

a rügy a dermedt

kéreg alatt:

érzi az első

napsugarat,

szétnéz s a halálos

téli napok

után már az is

öröme, hogy

mint az örökzöld

fagyöngyöt az ág,

élőnek látja

a bánatát.

Fűben

Fekszem hanyatt;

fejem alatt

megszólal a

vén föld szava:

No, ugye, kár volt?

Nézem a felhőt

és lent az erdőt,

a néma tábort;

aztán lehúnyom

a szemem,

süllyedni kezd

a föld velem

s nyíló husa

halálpuha

kéjében oly

ismerősen elomlok,

ahogy az én

alvó husomban

alusznak a csontok.

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,

zsálya, pipacs és margaréta –

Fényben füröszt ez a hajnali séta!

Ma kint aludtam a zöldben, és

láttam, a lelkem égbe vész

és csillag minden margaréta.

Ma kint aludtam a fák alatt:

a fehér felhő fönnakadt

istenhez vágyó álmaimban

és két nehéz karom éjszaka

gyökér lett, fekete gyökér,

s most nyílok, nyílok, mint a táj,

ha ködét

felgöngyölíti a hajnali szél.

Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,

úgy élni, békén, boldogan,

mint a pipacs vagy ott alább

a margaréta, a szarkaláb, –

jó volna egy kis tanyai ház

előtt őrt állani, nyurga akác,

és megborzongani, szótlanúl,

ha az égre éji vihar vonul,

és reggel a fénybe kéjesen

belemosni millió levelem.

Jó volna szállni, ameddig a szem,

kék fátyol lenni a hegyeken,

felelőtlen, kóbor szelek

módján futkosni, egyre szebb

és távolibb országokon át,

jó volna, mint a kis kacsák,

fürödni, patakban, szitakötők

fia lenni, vagy malacok között,

akiket nem kínoz öntudat,

heverni a sárban a nap alatt.

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –

átszűrni magam az elemeken,

hisz csoda-balzsam a puha sár,

mit esőből s porból kever a nyár:

óh, elaludni a föld vegyész

kezében, úgy, hogy az ébredés

kihagyja a bűnt, embert, – s virág

lenni csak, pipacs, szarkaláb,

vagy legfeljebb a tanyai ház

előtt az a szép ártatlan akác!

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,

itt a tó, fekszem csöndesen,

a part ring, mintha vinne csónak,

a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,

bármily kicsi és egyszerű is,

époly gyönyörű, mint a tónak

vizéből visszakacagó nap.

Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,

napos fák közt arany rigók,

jó volna lenni csavargónak,

mint ott az a kis vízipók,

a vízipók a tó vizén –

jó volna futni könnyedén;

nyurga lábakkal futni, futni,

s mindig mindenütt célba jutni.

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Be szép a reggel! Hallani

a virágok szavát felettem.

Fehérruhás cseresznyefák közt

a részeg napfény csupa csók,

s az eget szabdaló sok ág közt

kötélhágcsóján ring a pók.

Jaj, mért nem tudom most se, itt se

felejteni a tegnapot

s azt a gazembert, aki este

oly gonoszul megkínozott!

Könnyű volt élni, amikor még

csak föld meg erdő érdekelt.

Most, mintha rabszolgája volnék,

a pénz s a város vasra vert.

Hiába jövök ide ki,

hogy nyomoruságom felejtsem:

tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,

rablók settengenek körötted,

hallgat a fűjáró tücsök,

egyre komorodik az erdő.

Kövek másztak ki az utakra,

csapdákkal ijeszt a világ,

sietnél, s folyton visszahökkent

a falsűrű feketeség.

Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már

csak a semmi mögé figyel,

s mázsásat csuklik a szived, ha

tarkón üt egy gyanutlan ág.

Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen

csöndes és elgondolkozó,

aludtam, ettem, öltem és

nem tudtam még, hogy mi a szó.

Aludtam, ettem, öltem és

semmi ábránd nem üldözött,

állat voltam az állatok,

gyökér a gyökerek között.

Egy este Pán, a hegyi, hét-

csövű sípot adott kezembe:

belefujtam, s fölzokogott

a táj, ég, föld és naplemente…

Azóta mellem úgy tüzel,

mint soha-be-nem-hegedő seb,

és sóvárgás él benne, mely

az isteneknél is erősebb.

Záporban

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák

s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,

fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal

a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák

millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,

ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek,

oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,

oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,

hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.

Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, –

óh édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!

Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,

csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,

így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,

így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat,

így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon,

föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról

győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!

(1920)

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.

A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,

itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít

és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.

És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:

bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!

(1920)

Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!

Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!

Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –

Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt

a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –

Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,

szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,

mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel

még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára

megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:

perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…

– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:

merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,

mert ketten egy vagyunk, én és a föld;

az én csiráim törnek ki belőle,

én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,

minden hegy egy, mert teste-lelke föld.

Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,

mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,

dadog az ember és hallgat a föld;

évezredek multjából nő a holnap;

tegnap, holnap: örök a föld.

És mintha ma teremtett volna isten,

új vagyok s mégis régi, mint a föld,

mert sorsomat véred táplálja, minden

bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

Virágzene, érthetetlen

Mitológia

Mint lepke a rengeteg erdő

bozontos és fülledt nyarában,

úgy csavarogsz az életemben

gyanútlan és halálraszántan.

Titkos háború ez a játék,

hogy itt mersz, itt akarsz maradni;

s én néha már félek magamtól,

hogy nem bírlak sorsodra hagyni.

Könnyű volt régen, amikor még

testvére voltam a vadaknak

s ott laktam valahol, amerre

a földrengés fiai laknak:

akkor az első csók után

dehogy törődtem volna véled!

Most megaláz és jólesik

egy új erő, a gyengeséged.

Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,

hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;

lázongva tiszteli bizalmad

a meggyávult, lomha, nagy állat.

Fehér kis tested itt pihen

mellem szőrös sziklái mellett –

Szégyellem, jaj, hogy én, az isten,

egy virág előtt térdepeljek!

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik: lelkem erejét

egy egész kert virágai hogy isszák.

Én vagyok az a kert: virágok, ágak

nőnek körém és fölém lombosodnak

élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,

álmodó kertész, nézek szanaszét:

kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!

Ellenségeim, irígy viharok vad

rohamai, rázzátok fáimat:

hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:

a sebekből új hajtás tör ki, és

ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik: növekvő csodáim

már az egész láthatárt beborítják.

Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak

s te sóváran (de csak egy pillanatra,

mert máris tiltakoztál!) remegő

térdeid közt hagytad a térdemet:

folyton elém rajzol a hála, folyton

előttem állsz, utcán és munka közben

folyton beléd ütközöm: hátracsukló

fejedet látom, kigyúlt arcodat,

csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy

gyönyörű mosolyát az ajkadon.

Ilyenkor egy-egy pillanatra én is

lehúnyom a szemem és szédülök:

érzem közeled, arcom arcod édes

vonalaiban fürdik, kezemet

sütik forró kebleid, újra csókolsz,

s én rémülten ébredek: óh, hisz ez

már őrület – s mégis oly jólesik

beléd veszteni magamat: egész

tested körülömöl és én boldogan

nyargalok szét lobogó ereidben.

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,

szólni se bírtál… Hangod szenvedő

állat hangja volt: olvadni akarva

símultak össze forró tagjaink

s a szerelemtől szavunk elapadt.

Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,

szegény kis állatom, mily részegen

néztél föl rám! Milyen édes beszéd

volt néma mosolyod, s mily túlvilági

ez az egész szótlan odaadás!…

Most is így látlak, te szép, remegő

angyal és gyermek, virág és arany,

oly félénken s mégis úgy bizakodva

bújtál hozzám, mikor égő kezem

s ajkam simogató hulláma melled

bimbóiban gyönyörré merevült…

Az ifjú Kheiron dala

Óh, mennyi ifju mohóság,

nők, habzó májusi rózsák,

májusi szerelem!

Amit csak valaha vártam,

amit rettegve kivántam,

ma itt mulatott velem.

Nők, gyönyörü tavaszi kancák,

rózsák, remegő fiatalság –

Óh, reggel, büszke dél!

Habos rózsákba haraptam,

őrjöngve ittam, adtam

örömöd, drága vér!

Habos rózsákba haraptam,

mégis szomorú maradtam,

s a nap lassan lemegy –

Hol a társaid, ifju mohóság?

Most béke kellene, jóság,

jóság és szeretet:

szeretet kellene, jóság,

hogy ne múljanak a rózsák

a vágy óráival,

s okosság, egy kis öregség,

hogy az Égieknek is tessék

e csöndes esti dal.

Hajnali burleszk

Fürödtél már a langyos levegőben,

zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?

Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk

a virágok közt, ahogy hemperegve

ölelkezünk a langyos levegőben!

Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal!

Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb.

Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne,

ha megőrülne ez a sok virág

s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?

A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet

az égre vágtató arany lovaknál!

Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől,

s ha most egy percig nem leszel magadnál,

elvesztjük a legjobbat, édesebbet!

Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség!

Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon.

Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal,

az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom

klasszikus keble örök szőkeségét!…

Felhő

Még sohase láttam igazán az arcát,

mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

Ő maga is felhő, és erdő a haja,

erdei lomb és széljárta bokor.

Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:

vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,

és későn-nyilt virágok harmatos szemei.

Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,

mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit

kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át,

gyönyörű volt a Bakony,

a napot csókoltam szemeden

s fiúsra nyírt hajadon.

Gyönyörű voltál, de lelkemet

árnyék futotta be:

csókoltál, mint aki nem akar

gondolni valamire.

Gyönyörű volt az éjszaka,

a holdfényes Bakony,

s másnap már a tihanyi nap ragyogott

a hajadon.

Tihany partján a hegy alatt

szeretőknek lakni jó.

Boldogan tartotta az eget

kék karjaiban a tó,

és jártuk a koranyári vetést

és szedtük a pipacsot

és néztük a sirályt, ahogy

a vízbe le-lecsapott,

és este a csöndesedő csalogány

bedalolt az ablakodon

és éjszaka hét csillag ragyogott

szemeidben és hajadon.

Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.

Mért vagy hát oly szomorú?

Nem kell már, aki vagyok, az

a csúnya, szegény fiú?

Megúntál? Elpattant a varázs?

Sírsz, s nem tudod, miért?

A tavi tündér gyöngyöket ad

a könnyeidért.

Most megy le a nap, részeg ragyogás

az alkony gyönyöre:

úgy csókolsz, mint aki nem akar

gondolni semmire.

Menj haza

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?

Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág.

Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság.

Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek;

kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben?

Mi lenne belőled barbár kezeimben!

Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,

derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;

óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád!

Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő.

Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek…

(Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?)

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,

szivenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához…

– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,

miért gyötör ma ily hisztérikus

és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,

s nevetsz álmodban, mintha eljövendő

gyermekünkkel és velem játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,

csak messziről szívom hajad szagát,

csak nézem élő csontjaid s husod

önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy

enyhüljön bennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

de mindenkitől féltem magamat,

szabadságomat, nem tudok örűlni

fenntartás nélkül, és így születik meg

az önzésből a lelkifurdalás.

Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,

szeretlek, s mégis mindig titkolom,

vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,

mintha ellenség volnál: óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd,

mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,

milyen tökéletes odaadás

kellene ahhoz, hogy boldog legyek,

és aki vagyok, mégis az maradjak!

Az ellentétem kéne, az, aki

nem követel semmit cserébe, a

teljes biztonság, az önvád alól

felmentő, szent, jókedvű, igazi

önzetlenség… Az volna jó, igen,

az volna nekemvaló szerelem,

mély, üdvözítő, örök, mint a föld

és egyszerű, mint a halál s az élet,

amelynek öntudatlan kezei

kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,

Nesszusz-ing az életem:

tűz a tegnap, tűz a holnap,

lángolok jégbörtönömben,

farkascsordák ostromolnak

s véres csillag áll fölöttem.

Jaj, de szörnyű meztelen

lenni, ilyen védtelen!

Mint a csiga, mint a kagyló

héja nélkül, háza nélkül,

minden percem iszonyattól

ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.

Csókolj, csókolj, szerelem,

vesszek vakon, részegen:

önts rám páncélt, csoda-inget,

páncélt ezer őrült csókból:

csókolj, halál!… Szabadíts meg

életemtől! a gonosztól!

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban

mely szárnyat s egeket adott,

szépséged megszomoritott.

Megszomorított: megmutatta,

hogy nem elég a képzelet,

s hazugság minden nélküled.

Azt hittem, hogy senki se kell és

nem szorulok rá semmire,

s lecsaltál magadhoz, ide.

Álmodott egek s viharok közt

utam hősi volt és sivár –

Olyan jó meghódolni már!

Itt vagyok, legyőztél, Valóság,

te, legjobb tündér… Bölcs kezed

szivedre húzza fejemet…

Ringass, édes, altass el, és hogy

tökéletes legyen a vígasz:

mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

Láz

A fény kiszaladt a szeméből –

Szem, boszorka szeme, ne bánts!

Füvek lobogtak a hajában

s a haja most zörgő bogáncs.

Alszik. Megnőtt szakálla, körme.

Hét napja alszik. Tán nem él.

Különös szagú lett a bőre,

s az arca ráncos denevér.

Félek; nem merem betakarni

és nem merek ránézni sem.

Futok előle, s érzem: üldöz,

szakállasan és körmösen.

Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,

keleti gyönyörök s az elmulás

tűzvész-dala zúg a fülemben,

hajak gyúlt gizgaza,

tavalyi lomb,

csók, gyermek, üvöltő

húsok… sima melleid… – Óh,

ki véd meg tőled, ragadozó

Szerelem, állat, földünk sötét

érzékisége, vad ösztöneink

tündér Kalibánja! Ki véd,

ki véd meg engem a fényzáporos ég

szerelmétől, ki véd meg a

vágyakozás keserű

holdfényétől, e gonosz vadon

folyondár útjaitól,

ki véd meg, jaj, ha sokáig itt

táncolsz előttem, villogó,

ezerarcú Istennő, ki véd,

ki védi lelkem erdejét,

ha lángbaborítja az ősi öröm,

ki védi fáimat, ágaimat,

akarat törzsét, terv-rügyeket, és

ki védi gyümölcseimet, ha

szélvész-lábaiddal

minden virágot összetiporsz,

te vihar, zápor, förtelem,

te föld, te asszony, alkotó

érzékiség: Istár, gyönyörű,

virágtestű Barom!

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és hideg a lelkem,

pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,

pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel, –

de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. –

Nem tudok aludni miattad, álmomban is

ujjaid simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,

arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.

De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!

– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,

enyém ma is, és idegen,

ha eszembe jut, újra hajnal

ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca

csupa fény, felhő, remegés;

virágzene: szóba fogni

túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.

Ki tudja, nem álom-e?

Tűnt évek titka, merengő

fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,

nem enyém, s örökre az,

neki üzenek, a szive tudja,

s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,

enyém ma is, és idegen,

ha eszembe jut, újra hajnal

ragyog az életemen.

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még

együtt ültünk a Templom utca 10

alatt, Balassagyarmaton, az udvar

kertje előtt, hogy valaha, kicsiny

lánykorában, milyen igazak és

egyszerűek voltak az emberek.

– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,

ahol éltünk, szívbeli emberek,

segítették egymást, s bennünket is,

amikor Tiszalökről menekűltünk.

Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,

már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!

Apánk ispán volt, valami Bekény

Péter ispánja, és keze alatt

béresek voltak és dohányosok,

s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,

az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk

és nagyapád a vasuthoz került,

apád meg később Miskolcról ide.

Legjobban erre, a menekülésre

emlékszem, volt négy szekér bútorunk,

azokra raktak fel, engem s Juliskát

és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,

ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról

négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.

S ahogy este lett, az országuton,

ma is érzem, mily rettenetesen

megbámultam a malmot, azt a nagy,

négyemeletes, vén épületet,

hogy olyan is van, s a négy emelet

kivilágitott ablaksorait.

Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.

Ezermester volt, gépész; ősei

Lengyelországból jöttek, valahogy

a trónhoz is közük volt, s ő maga

még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,

mert csövet eresztettek le a kútba

és a lábában megfázott a csont

és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve

élt még két évig, s halála előtt

Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy

operálják, s mikor már maga kérte:

„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg

az asztalon!” – mondta neki az orvos.

Anyánk aztán nagyon nehezen élt,

eladogatta, amije maradt,

ismerősökhöz járt segíteni,

és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor

szakajtóban állt nála az ezüstpénz,

de elment mind, ahogy a föld is elment,

mert apánk bizony szeretett mulatni…

Mégis jobb volt az, szegényesen is

jobb világ volt az, olcsó minden, és

jó népek voltak a miskolciak,

és Mamika még ma, Gyarmaton is

huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár

rántanivaló csirkét… – S te milyen

gyerek voltál? – faggattam, amikor

elhallgatott; és ő mesélt tovább:

– Református lány, a zárdába jártam,

a katólikus nővérekhez, és

nagyon szerettek, mindig 1-esem volt

s bizonyitványom még úgy mondta, hogy

„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek

lehettem, és elég jókedvü, és

emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,

még az utcán is, s egyszer egy fiú

egy kővel úgy halántékon dobott,

hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem

az iskolát; úgy volt, tovább megyek

az externátba, de hát jött a tűz,

halál, szegénység, ahogy mondtam, és

mind dolgoztunk, a három kisgyerek

mind a földön ült otthon és kötött…

Később meg varrni kezdtem. Nem tanított

senki… Vagyis nénje, Jolánka, az

tanított csak, a süketnéma, a

nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes

szegény néném: hároméves korában

fejtifuszban lett néma és süket, –

ő tanitott meg varrni: látta, hogy

szabott és varrt egy másik, valaki,

az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt

anyám, tizenöt éve, frissen és

közben el-elakadva, szivesen

s pironkodva, hogy mindez semmiség,

sok mindenről, Tipanuc bácsiról,

keresztapámról, s Biri néniről,

öreg dolgokról… és a szellemekről,

akik talán nincsenek, de talán

mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,

ha imádkozva kérik, nem is ő,

hanem Nagy néni, aki a vasút

mellett lakik… Tizenöt éve már,

hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,

és én, ahogy öregszem, egyre jobban

emlékszem szavaira, egyre többet

kérdezgetem, ha látom, s amikor,

tőle messze, egyedűl maradok,

mind gyakrabban gondolok vissza rá

s el-eltünődöm a Tiszába fúlt

négy macskán és a tűzön, nagyapámon,

a nagy malmon, a folyton horgoló

kislányon és minden jó emberén, –

ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is

vele ülnék a Templom utca 10

alatt, a lócán, az udvaron, a

régi, gyarmati konyhakert előtt.

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak

egy kis értelmet a reménynek,

adj, Istenem,

emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,

van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,

és milliók

rabjai a nyomoruságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat

ezerféle ravasz gonoszság,

pedig erős

nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával

csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –

mondd, Istenem,

törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?

Fáztál valaha? Ugye, fáztál?

Szidtad magad,

mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,

nem szólok hozzád soha többet,

úgyse tudod,

mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,

ha gazdag vagy, de vagy szegény is,

akkor, uram,

hozzád küldöm imámat én is:

– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,

ki közönyével megtiport,

de add nekem

ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket

a sok-sok hitetlen szegénynek,

adj, Istenem,

egy kis értelmet a reménynek!

Hazám, keresztény európa

Útálom és arcába vágom:

– Száz év, de tán kétezer óta

őrült, mocskos, aljas világ ez,

ez a farizeus Európa!

Kenyér s jog helyett a szegényt

csitítja karddal, üres éggel

és cinkos lelkiismeretét

avatag és modern mesékkel;

száz év, de már kétezer óta

hány szent vágy halt meg gaz szivében!

Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha bukására döbben,

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsúfolt és Megfeszített,

s mert jósága, hite, imája

egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha égi szerelmét a földi

szükséghez szabja ama Bárány

s újra megvált, – óh, nem a jók,

de a gonoszok vére árán:

hazám, boldogtalan Európa,

ha túléled a harcok végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

Megint vas-korban

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,

zendülj föl újra, tompán, komoran:

rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,

hogy lássalak, érezzelek, s ne csak

semmiből épült bástya légy

a tiszta ész üres tereiben.

Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,

mint mennydörgés a csöndet, mert csak így

leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:

test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is

csak így lesz kard, kezembe fogható!

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok

vonaglanak: zugaikban az Ember

vert kutyaként nyaldossa sebeit

és az idő korbácsa szakadatlan

csattog a Föld fekélyes tetemén.

Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon

élnek még őrök, kik tudják, új nép

születik a ma piszkos özönéből,

új nép, melynek, midőn ítéletet mond

elődei fölött, minden szava

félelmes és sötét lesz, mint a vas.

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…

Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,

hisz az idő vörös-fehér dühe

vasdobokon veri már az utolsó

ítélet indulóit… Rajta! rajta!

nincs arany és nincs csillogás, az ember

undorodik magába s másba nézni,

undorodik a kificamodott

világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:

a síp torka barbár dalt csikorogjon

sikítva és zörögve! Mért siratni

a multat? Úgyis túlüvölt

a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a

nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,

nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,

vaskorban élünk: nincs mit menteni.

Altató dal

Valaki, valaki, vad kötelen –

Fiacskám, el ne feledd!

Bújj hozzám és dúdold velem

szomorú énekemet.

Valaki lóg azon a kötelen –

Ne sírj, ne sírj, fiam!

Apád lóg azon a kötelen –

Csak szokd meg, kis fiam!

Erdő közepén lóg édesapád –

Szép őszi éjszaka volt,

fegyver, poroszlók, és édesapád –

Óh, micsoda éjszaka volt!

Elvitték, nem kell tudni, miért –

Figyelj, kicsi fiam!

Megnyúzták, azt sem tudta, miért –

Ne félj, kicsi fiam!

Szép volt – emlékszel? – és szomorú,

mint Krisztus urunk a fán.

Tüzet gyujtottak alája, s apád

ott sült meg lassan a fán.

Óh, egyszerü történet ez,

oly egyszerü, mint a halál,

apád kint lóg véres kötelen –

s barátunk a halál.

Apád kint lóg véres kötelen –

Nincs könnyem, kis fiam,

kiapadtak haldokló szemeim,

de ne sírj te se, kis fiam!

Erdő közepén, véres kötelen – –

Ki tudja, mi lesz veled?…

Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd

együgyű énekemet.

Az eretnek tragédiája

Robert Browning után, szabadon.

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:

Az Úr, kit mindig és sohase látunk,

életteremtő, örök rombolás.

Pallosvivő, kit rettegve imádunk:

szivét nem árnyékozza változás.

Igazság-arca tűzvész és korom,

kegyelem-arcát csak sejti a hit,

nap-térdein nyugszik az irgalom

s a bűn nyögi borzalmas talpait.

(Orgonaszó)

CHORUS:

S a bűn nyögi borzalmas talpait.

II.

VALAKI ÉNEKEL:

Harmincezer páncélos szentvitéz közt

harcolt Jakab a Jordán partjain,

s ki annyi harc és baj és annyi vész közt

megállt, megvette szultán Szaladin.

Eldobta kardját, melyet oly vitézűl

s pogány vérben oly sokszor áztatott,

és Kelemen pápa most büntetésűl

máglyára küldi ördög-Jakabot.

(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket)

CHORUS:

Máglyára visszük ördög-Jakabot.

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva

nagy oszlop áll s alatta vár a rab.

Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:

„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”

Az Úr szavával az igaz erényen

nevet a hithagyó… Öljük meg őt!

Tuskót, hasábot hordjatok serényen,

imádkozzunk és pörköljük meg őt!

CHORUS:

Imádkozzunk és pörköljük meg őt!

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,

és átkozott a mag, melyből eredt.

A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:

még a fa is sír, hogy eretneket

éget üszökké… Tűznél hamarabb

eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!

Nyakig födi már a sok fadarab:

püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!

(Orgona: Gloria in excelsis Deo)

CHORUS:

Glória, és csapd oda a fáklyát!

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,

de most forog s kidülled a szeme.

Torkából szókat öklendez az ördög

s száját perzseli a szavak szene.

Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,

bár ott lapult már a tette mögött,

most káromló ajakkal idézi Szent Pált

s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.

(Itt valaki keresztet vet)

CHORUS:

Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad

Krisztust, ki lelkét érted adta ki;

Templárius Jakab, Urad eladtad,

s nem akartál érte vért ontani!

– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni

elmém, szivem és csontom és husom!

Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni

embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”

CHORUS:

(Ijedt elszörnyedéssel)

Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető

szava üres hang s csak szó az egész,

mint kedvenc madarát etetgető

lányka beszéde, hiú fecsegés?

Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem

s a bűnöst is megtisztítja az Ur!

Azt mondja: Krisztus szíve szerelem

s ajkáról a vigasz rózsája hull!

CHORUS:

Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull.

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz

s derekáig felnő a láng szakálla.

(Így járjon mind, aki az Égi Szűz

zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)

Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,

pedig ágyéka lánggal koszorús;

arany férgek faldossák: már csorog

zsírjával együtt combjáról a hús.

CHORUS:

(Summa reverentia)

Istenért sül le combjáról a hús!

IX.

Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!

Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!

Szirom sziromra bomlik: lángkehely!

Üszkös karók ágai bent a porzók.

Harmat helyett a Sátán vére hull rá,

szurok, kén s égő test fojtó szaga;

ott ég Jakab: pokolháló borúl rá!

Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha!

CHORUS:

Pallos az Ur, bűneink ostora!

X.

Mint Jakab sikoltott a tűzön át

Ahhoz, kit imája megátkozott,

Ahhoz, kitől megtagadva magát

nyomorultan s örökre búcsuzott:

Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,

mentsd meg a bukástól fiaidat,

de ha elbukunk, Végtelen Igazság,

roppantsd le ránk is roppant talpadat!

DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:

Isten, segítsd az elbukottakat!

Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen

Wirksamkeit, I. B. 93. S.)

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

Testvérsiratók

Első rész

1. GÁLYARAB:

Toulon előtt, hazája előtt

fogtuk le a szemét.

2. GÁLYARAB:

Virrad, testvérek; a hivő

dicsérje Istenét!

3. GÁLYARAB:

Levettük csörgő láncait;

sírt, jajgatott a hajó…

1. GÁLYARAB:

S már várta a zsák, a fekete zsák,

s két szörnyű vasgolyó.

2. GÁLYARAB:

Marseille előtt loccsant a hab;

hajnal volt akkor is.

1. GÁLYARAB:

S a tenger örök sírjába merült

Johannes Textor is.

3. GÁLYARAB:

Tíz évig élt velünk; szelíd

volt a szeme, arca fehér;

fehér, mint ősz haja, csupán

csuklója volt csupa vér.

Padhoz láncolva húzta velünk

tíz évig az evezőt,

azóta, hogy Innocentius

gályára vetette őt.

4. GÁLYARAB:

Innocentius pápa nagy úr

királyok s népek előtt!

2. GÁLYARAB:

De erősebb vár a mi Istenünk,

ki magához vette őt.

1. GÁLYARAB:

Magadhoz vetted, óh, Uram,

lelkét és gondjait.

4. GÁLYARAB:

De sós hab marja husát s a víz

hömpölygeti csontjait.

3. GÁLYARAB:

És sírja se lesz és sírni se fog

utána senki sem;

mi siratjuk csak, de siró szavunk

elvész a tengeren.

Mi siratjuk csak, de siró szavunk

összetöri az evező:

oly gyönge a hang! s oly zord, süket

a tenger, ez a temető!

Zord és süket, és méhe vak

mélyében ezer halál,

ezer iszonyú szörny, százkarú

polip prédára vár.

Korallok és szivacsok között

fekszik majd teste; moszat

tapad ősz hajához s karjait

tépik nagy, sanda halak.

Kirágja szemét, foszlós tetemét

páncélos tengeri rák;

csontját benövi rút vízi-növény,

sok inda, nyulós, sima ág.

Lassú temetés lesz; zord, süket

a tenger, a nagy temető,

hol az ár s a szörnyek gyomra a

koporsó s szemfedő.

4. GÁLYARAB:

Lassú temetés… Zord, süket a víz,

a halál-trágyázta kert,

de a kín, az a kín, de a csont, az a csont

csak a bosszút várja, mert

termékeny a mártírok pora

s születik majd a halál-

görgette csontokból valaki,

aki rajtunk bosszut áll.

2. GÁLYARAB:

Testvérem, az Ur szent és igaz,

ha áld s ha büntet is:

bosszút ne várj, az itélet övé,

s megvált bennünket is!

Hallgasd a szived, a szeretet

dalát: az örök zenét…

1. GÁLYARAB:

Virrad, testvérek; a hivő

dicsérje Istenét!

Második rész

1. GÁLYARAB:

Emlékszel még, testvér, Provence

napfényes völgyeire,

kunyhónkra, falunkra s a határ

árnyékos tölgyeire?

4. GÁLYARAB:

Emlékszem, igen, falunkra, és

szelid hársfáira is;

de emlékszem Cambrai s Toulouse

vörös máglyáira is.

Emlékszem a jókra, a szegény

nép szenvedéseire,

az urak, katonák és püspökök

kardjára, késeire.

Valdóra, apostolunkra, aki

élt Isten szíve szerint

s meghalt a máglyán – très-chrétien

királyainkra: mind

szolgálták Urbánt és Kelement,

Sixtust s a többieket,

kik Krisztusért, a Krisztusukért,

ölték az eretneket:

vért sír miattuk századok

óta e beteg világ,

de zsiros fülüknek milliók

jajszava némaság! –

Tudom, hazánk gyümölcse, bora

s levegője méz-üde, friss,

de emlékszem az urakra és

Isten Kutyáira is,

Isten Kutyáira, akik

– sírból kiásva – anyám

megégették halottan is

Montemsegurum piacán.

1. GÁLYARAB:

Szegények voltunk, de szabadok,

lánc s korbács nem gyötört;

sátrunk az ég volt és nyoszolyánk

a szélesmellü föld.

Követtük ökreink mögött

a vasnyelvű ekét,

mig a fölhasadó barázda belénk

lehelte izes melegét

s midőn a munkás nappal után

leszállt az éjszaka,

megrészegitett az erjedő,

friss trágya nehéz szaga.

Vidám nappalt hozott az éj

s a nap nyugalmas éjt.

2. GÁLYARAB:

Ajkunk Istent s Isten fiát

dicsérte mindenért.

4. GÁLYARAB:

De Istent és Isten fiát

dícsérni nem elég;

Róma üzent: „Csak a pap szavát

hallgatja meg az ég!”

Róma üzente: „Kard s kereszt

egy uton járjanak!” –

S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt

sulyát ezer árva rab.

3. GÁLYARAB:

És van, aki nem nyögi, mert a föld

rothasztja csontjait;

és van, aki nem nyögi, mert a víz

feloldta gondjait,

s korallok és szivacsok között

fekszik, mint Textor; iszap

tapad ősz hajába s karjait

tépik nagy, sanda halak.

1. GÁLYARAB:

A mi karunkat az evező

töri-tépi szüntelen,

s nappal pecek feszíti szánk,

hogy nem tud nyögni sem.

4. GÁLYARAB:

Istent dicsérni és fiát,

csakugyan nem elég;

egy este Vallouise körött

kigyult a föld s az ég.

1. GÁLYARAB:

Ősz volt, november… Gyönyörűbb

őszt nem láttam soha.

4. GÁLYARAB:

S reggelre dél s nyugat felől

ránk zúdult Róma hada.

Széttárta véres szárnyait

a Háború: lihegő

tüdejéből tüzet és halált

ordított a levegő.

„Kiválogatja övéit az Ur!”

szólott a Cremonai;

s kétezret gyilkoltak le ott

a kereszt vitézei.

Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;

nők, férfiak, gyerekek;

gyalog, kocsin, de este már

elakadtak a szekerek.

Elakadtak: az út erdőbe vitt;

megjött a holdas éj;

úttalan útak, zűrzavar:

„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”

Sok ott maradt, sok elveszett;

tapogattuk a fákat; a hold

imbolygó, tétova seregünk

szomorú lámpása volt.

Előttünk fölvert állatok

nyargaltak előre, tovább;

s mögöttünk egyre közelébb

csörögtek a katonák.

A vén Pelvoux erdős derekán

nagy barlang torka várt:

– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt

a holnapot s a halált!”

Nyirkos homály, kongó üregek;

fáklyánk táncolt betegen

és fénye bagolyt riogatva furán

ingott a mohos köveken.

Textor meg én s ti, többiek,

őrt álltunk odakint;

csönd volt, éj volt; és szótlanúl

hullottak könnyeink.

1. GÁLYARAB:

Elbujt a hold, nem törte át

fényével a fák sürüjét.

4. GÁLYARAB:

De mi láttuk a keresztesek

közeledő gyürüjét.

2. GÁLYARAB:

Nem bujtak az éj felhői mögűl

a csillagok se ki…

4. GÁLYARAB:

De csillagok égtek a földön: a

gyilkosok őrtüzei.

3. GÁLYARAB:

Vártunk, vártunk; komor, sötét

kisértetes éjszaka;

s testünk-lelkünk átjárta az

alvó erdő szaga.

Megjött az álom, a pillacsukó,

a bajban bánatüző:

tizenötször száz lelket ölelt

magához e hű szerető.

4. GÁLYARAB:

Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent

csak a fáklya sercegett,

árnyból rajzolva a sziklafalon

baljóslatú jeleket.

Harmadik rész

4. GÁLYARAB:

Mi történt ezen az éjszakán,

sose tudtam meg… Sötét

kín marta lelkemet s zavar

boritotta rá ködét.

Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint

sok, sok beteg óriás;

s szemünkben meglengette vörös

lobogóit az éji láz.

Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején

csikorgott a fenyő;

és kérgük alól – vagy a föld alól? –

hangok rebbentek elő.

Szemek villogtak a bokrok alatt,

vad táncba kapott az avar;

borzongva figyeltük, mit dalol

a kisértetes zenekar:

A FÁK HANGJAI:

Fák, fák, csöndesek,

koronák és gyökerek,

visszakötjük az anyagba

a rohanó életet.

ÁRNYAK KÓRUSA:

Ember, – forr a vér,

vért iszik a szenvedély,

véres kínban öli egymást,

öli magát, amig él.

Ember, – csupa gond,

pedig teste-lelke rongy,

túlvilágot sző magának

s beleőrül a bolond.

Ember, – béna ész,

földön csúszik, égre néz,

repül a perc, zuhan a gőg

s az öröklét por s penész.

A FÁK HANGJAI:

Fák, fák, csöndesek,

koronák és gyökerek,

visszakötjük az anyagba

az izgága életet.

LIDÉRC:

Kéken libegő láng:

mi jut itt nekem?

A halálutáni

az eledelem,

a csont meg a hús, a

hideg olajok.

Szeretem az édes

hullaszagot.

Vámpírnak az élőt!

Enyém a halott!

Kéken libegő láng:

szimatolok!

AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:

Rajta, rajta! Itt az ember!

AZ ERDEI ÁLLATOK:

Itt a gonosz, most megöljük!

AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:

Nincs ma nála semmi fegyver:

összetépjük, összetörjük.

AZ ERDEI ÁLLATOK:

Vérünk vette, vérét vesszük,

fiainkért bosszut állunk.

AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:

Húsunk ette, húsát esszük,

haláláért a halálunk!

AZ ÉJSZAKA:

Ne bántsd, ne bántsd,

szegények ők:

bűnösen is

csak szenvedők.

A HEGY:

Lelkük csalán,

szívük tövis.

Fájó bogár

az ember is.

AZ ÉJSZAKA:

Ront-bont, mozog,

küzd és remél,

s nem tudja, mit

nem tudja, mért.

A HEGY:

Ura bolond

és vak szeszély:

boldogtalan

ami csak él.

A BARLANG SZELLEME:

Ne bántsátok szegényeket,

most vesztik el az életet;

még egyszer látják a napot,

holnap nem lesz itt, csak halott.

A FÁK HANGJAI:

Fák, fák, csöndesek,

koronák és gyökerek,

visszavesszük az anyagba

az eltévedt életet.

MINDNYÁJAN:

Sirassuk el szegényeket,

most hagyják itt az életet;

még egyszer látják a napot,

holnap nem lesz itt, csak halott.

4. GÁLYARAB:

– És felriadtunk, hirtelen…

Hajnal volt, szép, szomorú,

de messze még sikoltozott

a bagoly: Tuhi – tuhú!

Mi volt az? Álmodtunk? Mi az

a Lidérc s a sok éji Hang?

(Rémülten szivünkön a borzalom

hideg szele átsuhant).

Minket sirattak a fák s a hegy

s az erdei állatok?

Ki mondta, hogy holnapra már

nem lesz itt csak halott?!

Zörrent az ág: mókus!… Keleten

kigyúlt a láthatár;

a hűs harmat – érezte kezünk –

könnyét hullatta már.

A fáklya a barlangban nagyot

lobbant a kőpadon

s helyén csak kis kék láng maradt,

aztán csak barna korom.

1. GÁLYARAB:

Fölkelt a nap… Ily szent ébredést

még nem láttam soha.

2. GÁLYARAB:

Ragyogó aranyfák: ágaikon

aranygyapjú a moha.

1. GÁLYARAB:

Ősz volt, november… A friss levegő

körűlfolyt, mint puha hab,

s Istenhez ölelt a végtelen,

ujjongó áhitat.

2. GÁLYARAB:

Meghalt szivünkben a rettegés

s lelkünkben a kín, a tövis;

éreztük; szótlanúl velünk

imádkozik a hegy is.

3. GÁLYARAB:

Feledtük a véres multat és

a rémekkel-tele éjt:

ajkunk Istent s Isten fiát

dicsérte mindenért.

4. GÁLYARAB:

S feledtük Innocentius

kemény üzenetét,

hogy: „Istent és Isten fiát

dicsérni nem elég!”

Negyedik rész

1. GÁLYARAB:

Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan

a pacsirta fejünk felett;

és láttuk a lombard határt

s a nyiló völgyeket.

A keresztesek nem törtek elő;

pacsirta szólt: Tirilí!

– „Megunta talán a gyilkolást

Albert, a cremonai?”

2. GÁLYARAB:

Ősz volt, november… Gyönyörűbb

őszt nem láttam soha.

Napban ragyogott a hegyoldal és

a Pelvoux homloka.

Ezer színben ragyogott a lomb,

az ég, az őszi táj.

4. GÁLYARAB:

Lobogott igen, s szebben lobogott

Cambrai fáklyáinál.

Eltelt a nap s egy csöppnyi remény

szivünkbe nem köszönt;

– „Halált jelent ez a hallgatás,

ez a földöntúli csönd!”

Ezerötszáz lélek szótlanúl

imádkozott, remegett;

volt sírnivaló, de egy se sírt,

se vén, se nő, se gyerek.

1. GÁLYARAB:

Leszállt a nap; búcsúsugara

meghozta a második éjt.

4. GÁLYARAB:

Bent a barlangban elbucsuzott

kedveseitől, aki élt.

3. GÁLYARAB:

A sötétben a furcsa állatok

nyargaltak föl s alá,

nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér

suhant valahová.

2. GÁLYARAB:

Kigyúltak a csillagok; a fák

közt megvillant valami.

4. GÁLYARAB:

Kigyúltak a földi csillagok is:

a gyilkosok őrtüzei.

3. GÁLYARAB:

Virrasztottunk; csönd volt; odabent

csak a fáklya sercegett,

árnyból rajzolva a sziklafalon

baljóslatú jeleket.

Vártunk, vártunk; komor, sötét,

vacogó éjszaka;

s megindult – azt hittük – megint

a kisértetek hada.

4. GÁLYARAB:

De nem árnyak… Vas-sisakos katonák

közeledtek a fák között;

jöttek, – kezükben csóva, kard –

mint tüzes ördögök.

Sokféle vasuk zörgött; a fény

páncélukon ragyogott;

s elállták barlangunk előtt

a szűk bejáratot.

Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;

vadúl vert minden erünk.

2. GÁLYARAB:

Isten s Istennek szent fia,

ments meg! maradj velünk!

4. GÁLYARAB:

És hirtelen egy tölgy, óriás

fa zuhant elénk… Iszonyú

recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly

sírt föl: – Tuhi – tuhú!)

Utána a másik, a harmadik

s fenyő, ki tudja hány!

S egyszerre láng csapott fel a

szurkos fáklyák nyomán.

3. GÁLYARAB:

Lebbent a szél s becsapott a füst

a vörös lángtorlaszon át.

4. GÁLYARAB:

Ugy látszik, az ég nem hallja meg,

csak a papok szavát!

2. GÁLYARAB:

Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,

mi célja volt velünk!

4. GÁLYARAB:

Tudom én is: az, hogy a kín legyen

mindennapi kenyerünk!

3. GÁLYARAB:

Áradt a füst, fojtó, nehéz;

mellünk sajgott, zihált.

4. GÁLYARAB:

És sok gyereknek az anyja keze

adott könnyebb halált.

3. GÁLYARAB:

Kintről nyomták befelé a tüzet:

– „Itt egy se jön élve ki!”

S szavukra visszamorogtak a

barlang üregei.

Áradt a füst, a könnycsikaró;

pattogtak a tűz-darazsak.

Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová?

S vért ittak a parazsak.

Áradt a füst, a torokkaparó;

tüdőnk szétmarva zihált.

4. GÁLYARAB:

Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett

könnyebb s gyorsabb halált.

3. GÁLYARAB:

Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy

haldoklik hitvese.

4. GÁLYARAB:

Másfélezret fojtott meg ott

a füst lassú keze!

1. GÁLYARAB:

Izzott a föld és hasadozott

a kő a sziklafalon;

tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,

lidércfény és korom.

4. GÁLYARAB:

Végül Textor s mi többiek,

áttörtük a máglya falát,

és összeégve, véresen

kirohantunk a tüzön át.

„Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” –

Katonák, fény, sok vad ököl;

még láttam, a füst rőt oszlopa hogy

toronylik az égre föl…

…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem

lefogta valami köd;

egy perc – és lelkem ott lebegett

a halál örvénye fölött.

Ötödik rész

1. GÁLYARAB:

Tizenötször százból tizenöten

maradtunk, árva rabok.

4. GÁLYARAB:

És minden évben egyet közülünk

elnyelnek a sós habok.

2. GÁLYARAB:

Textor meghalt… Utána kit

váltasz meg, örök Szeretet?

3. GÁLYARAB:

S ki lesz az utolsó?

4. GÁLYARAB:

Boldogabb,

aki első lehetett!

1. GÁLYARAB:

Ma már csak négy rab húzza tovább

a hosszunyelű evezőt.

3. GÁLYARAB:

Tíz éve nem láttuk hazánk

s a vallouise-i mezőt.

4. GÁLYARAB:

Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén

Albert véres hada.

„Gályára velük!” – Törvény s biró

a fegyver akarata.

Tíz éve adott el – azóta itt

gyötrődünk a vason –

tíz éve adott el gyilkosunk

a máltai rabpiacon.

Sütöttek izzó bélyeget

lapockánk csontja fölé;

gyilkos dobott be gyilkosok

s gonosztevők közé.

1. GÁLYARAB:

Alattunk zúg a tengerár

s köpi habját szüntelen;

nappal pecek feszíti szánk,

hogy nem tud nyögni sem.

Gályánk Kis-Ázsia partjain és

Tuniszban is ismerik:

temető a tenger, zord, süket,

Marseille-től Sztambulig.

2. GÁLYARAB:

Imádkozunk, halkan, de imánk

összetöri az evező.

3. GÁLYARAB:

Gyönge a szó és zord, süket

a tenger, a nagy temető.

4. GÁLYARAB:

Ágyékunkon pár rongy darab,

tetves, fekete zsák;

padunk alatt bűz és mocsok

és emberi rondaság.

Vályúba dobják este elénk

a korpát, – egy marék…

– „Disznónak több jár, a rabok

gyomrának ez is elég!”

S ha kifáradtunk, ránk ugrik a

hajóstiszt vad dühe: Húzd! –

S horgas korbáccsal tépi föl

hátunkon a bőrt, a húst.

2. GÁLYARAB:

Mi imádkozunk, de a többi rab

már elfeledte a szót.

4. GÁLYARAB:

Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu!

s a nyelvük messze kilóg.

2. GÁLYARAB:

Rothadnak, élve, mint a barom,

Istenben egy se hisz.

4. GÁLYARAB:

Ki tudja, testvér, nincsen-e

ártatlan köztük is?

1. GÁLYARAB:

A hajón, a vizen és mindenütt

csak a poklot látja szemünk.

4. GÁLYARAB:

Megáldott minket mind a két

kezével Istenünk!

1. GÁLYARAB:

És lessük, lessük a halált,

mert itt csak halni jó;

minket is vár majd fekete zsák

s két szörnyű vasgolyó.

És elmegyünk Textor után:

megáll az evező

és minket is elnyel az óceán,

az eleven temető.

3. GÁLYARAB:

Korallok és szivacsok között

fekszünk majd: zöld moszat

ragad ősz hajunkba s karjaink

tépik nagy, sanda halak.

Kirágja szemünk, foszlós tetemünk

páncélos tengeri rák,

csontunk benövi rút vízi növény,

sok inda, nyulós, sima ág.

4. GÁLYARAB:

És a legutolsó rab fölött

nem sír majd senki sem,

ha loccsan a hab s széles gyürűk

ringanak a vizen.

Lassú temetés lesz… Süket a víz,

a halál-trágyázta kert,

de a kín, az a kín, de a csont, az a csont

csak a bosszút várja, mert

termékeny a mártírok pora,

hiába őrli az ár:

megszületik belőle Az,

aki rajtunk bosszut áll!

2. GÁLYARAB:

Testvérem, az Úr szent és igaz,

jóság és szerelem:

bosszút ne várj, az itélet övé,

s miénk a türelem.

Hallgasd a szíved, a szeretet

dalát, az örök zenét…

1. GÁLYARAB:

Testvérek, megvirradt; a hivő

dicsérje Istenét!

Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.

Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;

roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam

s hajamba tapadt a korom.

Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok

őserdejében, áttörve a rémült éjszakát –

vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:

dübörögve rohantam a hidakon át.

Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan?… Senki se tudja és én se tudom…

Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,

csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton.

Kis gyermek voltam az angyalok édenében,

kis gyermek… Álom? vagy talán virág?

Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében

harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ!

Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát –

és emberek élnek a távoli partokon és

megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,

mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!

Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,

s bejártam a végtelen árva időt;

pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,

kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.

Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,

világokon át, a vad Ázsia bérceiről:

lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben

kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől.

Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,

az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat,

beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett

s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.

Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság

habmosta husomba új életet lehelt;

szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,

mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.

Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők

smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,

és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg

és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.

És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák

halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat;

szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák

aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt.

Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és

rettegtem a tárnák fekete vihederét,

csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és

dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé.

Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis

tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;

de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is:

keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.

Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át,

szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:

a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,

mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.

És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!

és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín!

És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –

egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.

Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,

én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen;

én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,

a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem.

Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!

Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,

hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse:

ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon!

Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,

és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,

én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,

csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.

Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen;

zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,

s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére

testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.

És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,

az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;

üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! –

s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon.

Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába

zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:

uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája

s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.

Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,

én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;

én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,

a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.

Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság,

az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,

én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság

és milliók torkában én voltam az emberi kín.

Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és

üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;

én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;

a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.

Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,

mint fadöngető elefánt és vízlakó parány

és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,

mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány.

És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint

akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:

kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni

próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.

Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…

Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés

uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –

De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában

s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;

szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam

s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.

És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és

a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:

megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség

és a mozgás csiráiban megáll az akarat.

Fény, fény, fény

1925

Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar

büszkén hordozza előttem.

Ki van itt istenhez közelebb?

Ki tudja, ki tudja,

honnan jöttem, mire jöttem?

Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,

Ő ragyog előttem az éjben.

Tántorgó tornyokkal játszik a sors,

de tudom, valaki

mindent megtesz helyettem, értem.

Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,

Ő veti sugarait rám;

az örök vágy uj pillanata,

a kiváncsi mindenség maga

az én kis emberi szikrám.

Az ember álarc. Vágyaim

gyökereiket a pokolig ássák;

szemem az ég – ki látja benne,

ki látta, ki látja

a fecskék kék nyilazását?

Az Egy csak álarc, alatta az Ő,

alatta a Sok meg a Senki:

sorsom, hogy változás legyek,

mely a saját

ellentétét játszva teremti:

Az örök Kisértet fia vagyok,

mindig leszek és sohse éltem:

éjjel tűzagancsos vihar

s utána a kék fecskeraj

a csivogó, hajnali égben.

Hangok

A tavasz ideges villámai

járnak bennünk, s lelkünk sötét

remegései ki tudja, milyen

hivásokra felelnek?

Ki tudja, honnan

suhog át

a földön, a kék

levegő tengerfenekén

az a sok dróttalan üzenet,

amelyből néha a vers kicsap:

tán messze világok

sajgásai, éhség

fekete morgása, a néma düh

száz vészjele, csilingelő szerelem,

mozi kattogó izgalma, kürtök

zengő hangtornyai, difterisz

vörös sirása, kacagó gyerekek,

erdők tűzvésze vagy a pénz

őrült trillái: ki tudja,

miből s miért

épül és omlik e nyugtalan

skála, a lélek szüntelen

tengerjárása, és hogy

egy-egy bolond szív a saját

gyötrelme titkos megafonján

– mint tükör a fényt –

megcsattogtatva, miért

sikoltja vissza a hangok

végtelenét a végtelenbe?

Kisértetek

Ez a világ és benne én,

tükrök itt, tükrök ott,

nézek s ezer arcom visszanéz

s fordul, ha fordulok.

Én vagyok, amit az ezer arc

szétbontott s összekuszált:

a tartalom az én, az egy

s a forma milliárd.

Ezer évig értem dolgozott

a születésem előtt,

s most minden pillanatban én

teremtem újra őt.

És amire nézek, az vagyok:

fű és hajókazán,

és vihar, ha fekete bikák

dübörögnek a menny piacán,

és Kína vagyok, ha eszembe jut

s pilóta a föld felett,

bennem robog a nagy Pacific

és lassú gleccserek

fagynak szemembe, tenyerem

fensík és kősivatag

s belőlem ballagnak ki a

holdas országutak.

Minden vagyok, semmi se vagyok,

mese és változás:

fölnézek a holdra s az vagyok,

szemfényvesztő varázs,

varázsjáték: játszom veletek,

gazellák, őzikék,

valakit nagyon szeretek

és fáradok… De még,

még más is vagyok, én vagyok

a legfőbb hatalom:

ki ellenem hadakozik,

molyként szétmorzsolom,

ma még… Mert forog a tükör és

még érdekel ez a sok:

nézek s ezer arcom visszanéz

s fordul, ha fordulok,

de holnap… Holnap tán megunom

az egészet s belelövök

s mint egy kisértet eltünök a

cserepei között.

Fény

Sötét fényszórók: szemeim az eget

lengő csóvákkal ostromolják.

Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom!

Csík, sáv: fent suhan a fénytorony

s évezredek mérik a hosszát.

Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk

mind: isten lelke, öröm, remény.

Óh szállni, lobogva a föld felett!

A rettenetes életet,

az örömöt akarom én.

Óh élni! Szemeim sóvár tüze

a felső végtelenbe szánt:

láng habzik mindenütt: zene, szín:

az anyag titkos ablakain

az lüktet ki-be, az égi láng,

a vágy, amit én fénynek nevezek

és szentléleknek a hivő:

ő táncol bennem, ő rohan,

hasadó bimbóban az ő ereje van,

kovában, acélban is ő:

ő öntözi, belül, az anyagot,

szomja éget, éhe habzsol,

zsinórra fűzi a csillagokat,

indul s egy szivdobbanás alatt

uj világokba kapcsol.

Ő vagyok én, a képzelet:

ki törhet ellenem?

Az isten karja nyúl felém,

s ha robbanó sugarakkal az ég tetején

kószál földi szemem,

fekete nyomoromat vakitó

tűzharsonákkal törve át

tízezer Nap küldi az azúr

bástyákról hozzám válaszúl

testvéri himnuszát.

Utazás háború után

Iramodó sinekkel iramodom,

a vonat reszket, szinte lángol,

csábitva csattog a kerekekben

az örök igéret, a távol.

Te voltál, kedves, az első,

akitől bucsuzni fáj;

de mennem kell, az élet minden

kincse és titka vár.

Mindent akarok – Óh, a tenger

a Kárpátokon, Alpokon túl!

Siessünk! Sín, nyargalj velem;

aki vak volt, most látni indúl!

Aki rab volt, érzi: szárnya nőtt.

Bőgj, mozdony, sors kereke, lángolj!

Ezer életet akarok – van! van! – és

mit kaptam én még a világból?

Rab voltam. Szemeim jussa a Föld,

csak ellopta valaki tőlem –

Most vége: sineim kifutottak

s leborulnak a hidak előttem.

Csodálkozás

Tavaszi szaga van a sárnak,

a szem már keresi a fecskét,

átvilágít rajtam a nap

s úgy járom ismert utcáimat,

mint idegen tájat a vendég.

Mi történt itt? Úgy zeng, lobog

a kék, arany, a sárga, a piros:

az egész világ édes zavar,

az élet valami ujat akar

s mosolyog a tilos.

A remény, igen, az mosolyog

és mindjárt mennyi szép akad:

a pénztelen mát drága, ritka

tündérálommá ittasítja

a tovakéklő alkonyat.

A remény – óh, mily idegen már!

Fényglória cseng át a városon.

Ilyen hivő még sohse voltam,

ilyen könnyű még sohse voltam,

ez az én első tavaszom!

Ma valami bolond öröm ér,

ma csókolni fog valaki,

ma minden léggömb megszökik,

vakok szeme tüzesedik

s kinőnek a csonkák tagjai!

Ma a feltámadás napja van!

Az Úr visz, megnyílik a börtön:

föl, föl, az egekbe indulok

s ámulva nézem, hogy mozog

lélektelen testem a földön.

Szédület

Nem kell nekem a ti istenetek!

Okos a világ, gyáva, beteg.

Lapos mocsarában lapos az ég:

„Csak felszínt, emberit: ez is elég!”

Hegytetőn állok – Óh, fellegek,

hogy hív a ti rohanó lelketek!

Én emberentúlit akarok –

Óh ormok, rémek, erők, viharok!

Óh, ormok, álmaim ormai!

Óh, szédület iszonyu tornyai!

Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,

de megnő, aki szakadékba lép.

Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –

Oldj ki magamból, emelj, Apám!

Tépj ki, – végy vissza, Istenem:

ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.

Hallod az arany fanfárokat?

Itt az ünnepe a ragyogásnak,

a fényben szinte kigyulnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt

s ahogy a zöldülő mezők

visszaverik és üldözik

a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,

úgy tölt be a március melege, vére,

úgy járom a várost ittasan

s szivemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!

Rugókon táncol az utca velem:

szállok: sugárkezek emelnek

fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,

s az égbe szétharangozom:

Erő, megváltás, remény és vigasz,

jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!

Tavasz! – Zúg, tisztít valami –

A lélek ventilátorai – –

Vágyam visz, szálló hegytető:

sikolts, tavasz! szabad levegő!

Szabadság! Éhes állat vagyok!

Zöld mező és friss, barna habok,

barázdák, s falvak, városok, és

mindenütt pezsgés, követelés:

amire csak gondolok, az vagyok,

a jövő előttem háborog,

a tél utáni ősi láz

csalogat, a tavaszi tombolás:

érzékeimben, mint dinamit,

millió kaland álma aluszik,

nők hívnak, eleven batériák,

óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!

Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,

a mindenségbe széthalok – –

Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:

sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!

Mind-Egy

I.

Tizezer tornyom az égbe dobálom

tizezer kéz vár rám odakint;

mint erdő táborozok szivetekben, –

útálom az Egyet, én vagyok a Mind.

Tizezer út zuhog ki belőlem,

lelkem szétpattan, tizezer sugár;

és nyomorult testemben nem marad, csak

a fénytelen s visszhangtalan halál.

II.

Tizezer út suhan össze bennem,

szinek lavinái mind belém ömlenek;

ha akarom, meghal, ami kivülem van, –

útálom a Mindet, én vagyok az Egy.

Minden laza fényt magamba sürítek,

erők prizmája, tűzkard vagyok én,

s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,

legfelsőbb torony, tornyok tetején.

Kihívás

Napisten, nézd: harmatos üregek –

Égesd ki a szemeimet!

Még csak bimbóznak, fiatalok,

de túlragyognak, mire meghalok!

Túlragyognak! – Engem elektromos

világok minden árama mos,

s a valóság csodás teje itat,

hogy test legyen bennem a gondolat.

Valóság, csúfolt, igaz erő!

Hús, vas, föld, megtagadott szerető!

Óh, élet! Nem imádott így soha más:

érlelj meg, lelkes Realitás!

Érlelj: süllyessze a képzelet

tebeléd a tápláló gyökeret:

minden fiatalnak biztatás,

az én sorsom nem lehet bukás.

Még harcba se szállok, csak vagyok,

csak szépet s igazat akarok.

Föld, erdő, isten van velem;

fényem nő: magam termelem:

fényem nő – Óh, gyávák, irigyek!

– Napisten, idd ki a szemeimet:

még csak bimbóznak, fiatalok,

de túlragyognak, mire meghalok!

Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,

minden perc egy-egy baltacsapás:

kábító fénybalták alatt

izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:

engem a Tűz vad lelke visz és

old szét, hogy csupa láng legyek

s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,

mint testvérem, ez az iszonyu nyár,

s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad

ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,

hogy elmarad a renyhe testi lét,

mely most csak az árnyék hüvösét

keresi, dongó és arató –

Nyár van, dél, ernyedt, altató

pihenés – Én sohasem pihenek!

Még túlragyogom a földi perceket,

lelkem még csupa robbanás,

folytonos halál és feltámadás:

még szállok, céltalan és vakon,

de oly tüzekkel gazdagon,

hogy mikor elérem, megborzong a Nap,

ha rácsókolom egy sugaramat.

Óh, Nizza, tenger!

Föl, fény vagy, repűlj, énekem,

ahogy a vágy visz, a végtelen!

Járd körül a Földet, ezt legalább –

Óh, Nizza! – Oly nagy e kis világ!

Óh, Nizza! – A tenger kürtje hí –

Mint álmaim, vagy mint a mozi,

úgy táncol a holnap – Megvan a pénz,

itt a motor, most csak előre nézz!

Óh, Nizza! tenger, arany fövény! –

Nem tud örülni más, csak én,

én, én, a mindig lemaradt,

messzesóvárgó akarat.

Óh, tovább! Afrika! iszonyu fény! –

Mindenkinél különb vagyok én:

ahogy az öröm visz, úgy növök – –

Már kicsi a Föld: csillagok között,

ott röpít az úti szédület –

Gyémánt Nap – A bolygók vészjelek!

Őrült vagyok? – Lehetnék, elhiszem:

örülök rettenetesen!

Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,

és elborzadtam – Habfehér

tested kisértete oszlani

kezdett, zöldülni s foszlani,

s köröttem az eltünt szobák

falain, az utcán, a városon át

őt láttam mindenütt, csak őt,

a milliárdlelkű mezőt,

ahogy szétcsapott, ringva, – már

tenger volt, végtelen határ,

zöld végtelen, aztán rőt-arany.

Hány kalász élt ott, boldogan,

hány külön-külön kis akarat,

s minden kalászban mennyi mag,

és minden magban mennyi mult

s mennyi jövendő párosult!

– Aztán egyszerre magamat

láttam, e roppant áradat

gyilkosát, isten gyilkosát,

aki kaszával belevág

az örök csodába, töri, üti

a szent anyagot, megsüti

s eszi istent, aki test, aki vér –

S letettelek, darab kenyér,

s fölvettelek, elnéztelek,

magamban éreztem az életedet, –

aztán lassan úgy ettelek tovább,

mint a hivő az úrvacsorát.

Képzelt utazások

Jégcsap-agyarait a szürke tél,

vén rozmár, játszatja a napban,

s nyár gyermeke, én, boldog habokon

szállok

Nápolyban, fényben, alkonyatban.

A tél fentről már mozgolódik,

zöld jéghegyek úsznak szivemre.

Délről pálmák lányserege jön

és csókjait

küldi Itália kék szerelme.

Észak és Dél csap össze bennem,

jéghegyek és lángkoszorús nap.

Telemben – óh, forró fény-zenekar! –

dús hajnalok

vad, nyári ütegei zúgnak.

Mosolyogva nézem magamat:

én vagyok Észak, én vagyok a Dél;

testemben a világ piroslik: élek,

s az élet

testében a lélek én vagyok: a vér:

a képzeletem vagyok: égi csaták,

vágyam s ábrándom mind igazság:

mosolyom óriás egét

józan s irígy

csalódások el nem takarják:

minden vagyok: ugató jéghegyeken

úszom, rozmár-sereg a napban,

s füttyszóval kisérem a fény dalait

szivemben,

e tündöklő nápolyi alkonyatban.

Búcsú Avelengótól

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,

be sok, be sok

vad szépséggel gyúltok körém!

Mást is részegít szertelen

mámorotok vagy csak nekem

csoda az a hó a zöld csúcs tetején?

Óh, szabadság s magasság! Engemet

hazaküld, hogy újra rab legyek,

az alacsony szegénység, a sorsom.

Itt minden nagy volt, ünnep és titok:

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,

velem lesztek-e majd otthon?

Emeltek-e majd, emlékek, hős hegyek,

napfényesek,

mint most, friss, édes szénaszagban,

vagy viharok közt, mint tegnap, mikor iszonyú

villámok jártak s háború

csikorgott a völgyben alattam?

Óh, röpítsetek ott is, akkor is!

Koldusságom utált robotba visz,

de köztetek maradok:

indulok, messze, le… De a lila fény

s az a hó a zöld csúcsok tetején

most már örökre ragyog:

mert elrabollak: hálám s az öröm,

mellyel e szép napokat köszönöm,

a legistenibb akarat:

szemeimbe zárlak, fellegek,

Tirol, hó, bérc, s belőletek

épitem föl váraimat,

s úgy állok majd rajtuk, az ég

s a büszkeség

őrtornyain, mint ez a paraszt

Krisztus-kép, melyre búcsuzó kezem

az avelengói szent hegyen

most enciánt és pipacsot akaszt.

Embertelen szépség

Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek

ívei röpítettek feléd,

Latemár! – s most úgy gondolok vissza

a többi csúcsra, társaidra, mintha

valamennyin egyszerre állanék.

Dolomitok! Tre Croci! violás magasság!

Óh, Marmoláta, rémület és vihar!

Harmadnapja részeg dadogás

utazó lelkem, szent csodálkozás,

öröm és zürzavar.

Óh, Latemár! – Most megy le a nap.

Kő-szivárványok parazsa vakít:

alkonyi gerinced! – – S hirtelen

szinte felkiált a szivem,

ugy akar valakit,

ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne:

ezt a szépséget már nem bírom el:

valaki kéne, akit e kövek

helyett most átölelhetek

s aki visszaölel:

egy nő – – S lassan kihűl a porfír

vörösen izzó szirtfala.

Szivek dobognak a messzeségben,

idegen mind, elérhetetlen – –

És nemsokára kék éjszaka

föd téged is, vén Latemár,

s megenyhül rajtad, ami zord,

és még hüvösebb, még nagyobb

lesz a csönd, s feljönnek a csillagok,

feljön a nyári hold,

s én az erkélyről nézlek majd tovább,

szépség, orom, te iszonyú,

te magány, te embertelen –

s nagyon boldog lesz a szivem

és nagyon szomorú.

Háború után

Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én)

az egész Föld méhei mind:

hordják odúmba a mézet

s részeg

sugarak szemeimbe a színt.

Zümmögő, szárnyas hirnökök,

áldott kis aviatikusok ők,

mesélik: nyár van Tátraszerte

s persze

Nápolyban is szépek a nők.

Körülfelhőznek a hirnökeim,

kis gondolatok, hűségesek;

ma minden tájat kirabolnak

s holnap

már itt a sok kincs, üzenet.

Csorduló szívvel hallgatom,

mit zsong ez a tündér zene:

óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat

az ifjuságnak

rázza rakoncátlan szele.

Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után

százszorszent híreket kapok:

Sohse örült még így az ember

s a tenger

egész megfiatalodott!

Óh, szabadulás!… Mámorosan

táncolnak körűl a szelek;

rózsák tolonganak szemeimben

s minden

rostomban ujjongás bizsereg:

indulok, s ahogy a virágbaborult

fát röpíti illata szárnya:

millió kalandor vágyamon

testtelen, parttalan, gazdagon

szétszállok a világba.

Szerelmes erdő

Erdő, te boldog! Óh, milliárd

vad mámor együtt, összezárt,

eleven tornyok, részegek,

egymásba habzó emeletek:

a fák virágpor-fellege

egyszerre mindnek gyönyöre:

be dús vagy, erdő, meztelen,

egyetemes, nagy szerelem!

Mint búvár a tengerbe, úgy

merülök beléd. Sehol külön út,

külön cél – Óh, hogy ölelik

egymást gyilkos gyökereid,

hogy repes a lomb! Ezer driád

önti szét kéj s harc varázslatát:

zöld husukban zölden zizeg a vér

és ami meghal, a többiben él,

tovább él, ujjong, akar, fenyeget – –

Erdő, vedd, vidd az életemet!

Erdő, én sápadok, eltünök

vágyaid milliárd ajka között:

belédhalok: e habzsoló szerelem

mindenségébe temetkezem –

féreg vagyok, agyam csupa gyász:

válts meg, te részeg Óriás!

Hatalom és dicsőség

Itt lüktet, ring, kacag: fény-, hús-, tűz-futamok! –

Káprázva hullok elébe.

Itt villog! itt! – s túlmessze, hogy

sóvárgó karom elérje.

Itt az élet! a csoda! az igazi! – Hol? –

Itt táncol, a rima, a pénznek!

S nekem csak az álom, a semmi, a

pótlék jut, az örök igéret.

A pénznek kelleti magát,

én meg megveszhetek érte:

– Ne fuss, Öröm, elég bitangnak

voltál a szeretője!

Ne gúnyolj, gyönyörű világ,

úgyis szégyellem már magam:

testemben én se tudom, milyen ős

vágyak dühe és daca van:

sivatagoké, szomjazó Ázsia,

évezredek, áradó lovasok:

Élet, én még szegény s fiatal,

Öröm, én még barbár vagyok,

de király is, aki aranyból

építi a maga jövőjét:

fogsz még vezekelni, amiért nem tudtad,

ki a hatalom és a dicsőség!

Nyugtalanság

Remegő nyíl: mibe csapódjam?

Ezerfele nézek,

valamit keresek,

széthordanak a szemeim

és összerak a pillanat.

Rettenetes ez a nyugtalanság:

tizezer éhes nyíl vagyok.

Bár csaphatnék a világ husába

vagy hevernék már

összetörve a porban!

Szerelmes junius

Kék villogás a levegő, bolond

hangokkal tarka a délelőtt;

zengő árvíz a nap aranya

s mint sellők rebbennek ide-oda

az édes utcákon a nők.

Mennyi nő! Borzong tőlük a város.

Ma mindnek akad valakije:

gondolatban mindegyik után

kinyúl, bátran vagy tétován,

a vágy vagy a hála keze.

S az egész csak egy gondolat,

vagy annyi se – Aki él, örűl;

ma tavasz és nyár ölelkezik

s önmagával szeretkezik

az élet szemérmetlenűl.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!

Zűrzavar, bölcs és esztelen:

mindenki rokon mindenkivel,

életet és halált kever

a rettenetes szerelem.

Az élet – hús és ideg a kő is!

Tündöklő mámor a junius:

átlátszóan villognak a nők

s testük csillagközi erők

szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,

s akinek van rá szeme,

szédülve látja, hogy mind után

kinyúl, bátran vagy tétován,

a mindenség keze.

Menekülés

Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből,

szabad tengerre a hajó,

üvöltő rémségek között

tűzvert életemből ugy menekülök

feléd, szerelem, te hívogató.

A megváltás vagy: hűs habok –

Óh, messziség! Itália! Dél!

Még bennem lobog a rémület,

de visznek robogó kerekek

s a vágy már most elér.

Már most is szép, boldog, idegen

neved szellője zsong körűl,

és holnap őrjöngő szivem

megnyugszik drága sziveden

és felejt és örűl.

Óh, holnap! szabadság! végtelen!

S te, édesség, jóság, simaság!

Mögöttem még bőgnek a vészjelek, –

de ti már most ölelitek

az éj üldözött utasát,

már most ölelsz, gyönyörü béke,

már most, Adria lánya, te,

nyugodt fény az emléked és

uj biztonság és feledés

boldog igérete:

azt igéri, hogy kék, fehér

s arany ragyogás lesz a világ

és az isten jót is akar

és hogy várnak még fiatal

holnapok és csodák – –

Mint hajó a kigyulladt kikötőből,

éji rémektől részegen,

de fénnyel s hajnallal telítve

menekülök élő vizeidre,

remény és szerelem.

Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó

vetéseket, megrohanlak,

vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát

karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.

Rettenetes fény gyul át rajtam:

nem látlak tőle, pedig itt vagy

s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?

Káprázat visz hintázva föl-le.

Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!

Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,

feketén, kábultan, halottan,

de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi

a föld sötét s nehéz aranyban.

Jildiz, keleti táncosnő

Csillagból lépsz ki – zene hajlong –

reflektor gyúl a teremben –

De szép vagy, lány, ahogy táncra perdülsz

a zenénél meztelenebben!

De szép vagy! Csillag vagy! A szemed átjár!

Óh, Jildiz, isteni fényjel,

ki méltóbb rád itt, ahol csak a pénz

tapogat vén disznó-szemével?

Jildiz vagy! Csillag vagy! Hajnali, édes!

Te: örök jó, örök fiatalság!

Idegen egek igéretét

és kéjes angyalok hatalmát

kóstoltatod – Óh, Mohamed gyönyöre,

ma én se vagyok gyaur, én sem:

nekem táncolj, és oltsd ki a csillagokat,

te, Csillag a hetedik égben!

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körűl,

aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; –

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerüen

lüktetnek és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,

húnyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.

Üzenet, messzire

Messze vagy, de foglak, elérlek.

Legázolt kilométereken át

ágyúk, gépek, villámok kezei

viszik így, messzi, messziről

a fényt és halált.

Féltelek és fölragyogtatlak.

A szivem fuldokló vihar.

Vad varázsló, magamat bűvölöm,

s megdermedek, míg megdermesztelek

lelkem parancsaival.

Messze vagy, de én nem eresztlek.

Vágyaim éhes hadseregek.

Vannak gépeim: leszögez a fény;

ami enyém volt, mindig enyém

és én sohasem feledek.

Vannak gépeim: ami engem,

az kell, hogy kössön téged is:

nem segít szó, könny, semmi dac,

ahogy enyém voltál, úgy maradsz;

és üdvözűl, aki hisz.

Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz

szemeim fényszórója alatt:

legyőzött kilométereken át

vakítva hullanak reád

az örök sugarak.

Balaton, vakáció

Robbanó dél, a vén gyík

moccanni se bír a kilátó köveiről.

Égek, olvadok. – A hegyi uton

fehér ruhák sétálnak és piros napernyők.

Emberek?

Nők.

Kétszer idegenek!

Idegen én is, sóvárogva és gyáván

húzódom a déli magányba előlük.

De messze vagy most!

Piros villog a zöldben:

megint nő!

És lent állomás, villák, fasor, a tó

a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat

nem alszik el a nyilt pályán – a fény

már a vizeket delejezi, a nap

fájó csókokat fúr a bőröm alá,

édes csókokat – Aludni kéne – –

Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –

De messze vagy!

Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó

kerül elém –

Pedig de jó volna most valaki,

te,

vagy más, az a másik,

az a fehérruhás:

de jó volna

ráhajolni az ajkaira,

kis mellét kivenni az inge alól,

de jó volna őrjöngő szomoruságomat

hűvös combjain át

sírva, zokogva, megváltva

lassan belecsókolni

istenbe, a gyönyörü nyárba!

(1922)

Lidérc

Csak álom vagy, hiába akarlak,

lidérc, kit a vágy maga szűl,

tündér gyönyör, olyanokat súgsz,

hogy a józan eszem menekűl

és öleli érted a torzat,

a semmit, s azt hiszi, te vagy,

néger-zene villog agyamban,

s hiába, csak csalogat

a fényed: nem érek odáig:

a fényed: a képzelet: én, –

a fényed: kibonthatatlan,

megfoghatatlan ez a fény,

ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl

s kit nem lehet soha elérnem,

mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,

mely feketén alszik a szénben.

A megszállott

Neved – fekete dörrenés –

fájva visszhangzik bennem, és

felveri minden pillanat

emlékedet és nyugalmamat.

Neved, mint elitélt felett

ha a halálos dob pereg,

szakadatlan és süketen

dobol elkinzott idegeimen.

Nem akarlak és rád gondolok,

gyötrődve és gyűlölve, hogy

egyszer megízlelt húsod után

kiált minden kis porcikám.

Nem akarlak és rád gondolok,

menekülnék és nem tudok,

nyugalom kellene, béke, csend,

de itt visszhangzol, idebent,

agyamban és véremben és

sohse szűnik e hangos büntetés

és csak fuldoklom – óh, fekete láz!

mint pap, kit az isten lelke ráz.

Vezényszó, tűzvész

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:

szédülve, lázongva, rettegve

csak őt láttam, s vágyódva, félve

gondoltam gonosz erejére,

arra, hogy tetszik, s neki én nem,

s hogy sóvárgásom sejti régen,

s hogy már mindennél fontosabb lett,

s csak a hazugság fontosabb nála,

a hazugság, hogy nem érdekel

csókja, keze, csípője, válla,

s arra, hogy még a neve is

mennydörgő méreg ereimben,

hogy én csak ember vagyok, de ő

vezényszó, tűzvész, zene, minden,

hogy megtudja: mint áram üvölt

bennem, ideg-huzalokon,

erek alagútjaiban dübörög

s emléke sikoltó megafon,

hogy megtudja rögtön: szeretem,

és szeretem és szeretem,

hogy keresem és kerülöm,

és gyűlölöm és szeretem,

vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném

a hatalmat, mely így vacogtat,

a szépet, finomat, a hitványt,

a mégis mindennél nagyobbat,

a selymes, táncos, hófehér,

kényes-édes női gazellát,

a sugarat, mely messziről gyujt,

s robbant, mint aknát a villamosság,

az istent, akit megvesz a pénz

s akihez könyörögni szégyen –

– – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon

utált sebem és szenvedésem,

legyen másé, bármily gyönyörű,

büszke leszek rá, hogy kibírtam:

ha megvénül, se tudja meg,

hogy valamikor érte sírtam.

Ima, a nők ellen

Ibolya lehet kezeidben a Föld, Napok rengő

dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,

mégsem irigylem hatalmadat,

Isten, –

csak azt, hogy élsz és

nincs szükséged a nőre.

Nézz rám: meghalnék örömest

s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék

(vasban atom, fűben klorofil) –

de a nő, jaj, szétszedi magányom:

belevihog a bánatomba, mágneses

mellei kitüzesednek, emléke is

leopárdként ólálkodik

körülöttem, és ha szeret, mind

csak magát érzi, a maga kicsiny

területére akar korlátozni,

szabadságomból csak a maga

megbántását horgássza ki, és

testének kellemes csecsebecséit

teszi fontossá, hogy a világ

minden gyönyöre csak hasonlat

legyen őrá – – Jaj, csak megszomorít

minden szerelem: miatta

birkózom magammal, miatta

birkózom veled is, aki élsz és

nélküle élsz – miatta

perlekedem veled is, amiért

rohanó villámaiddal nem kaszaboltad

porba-szélbe

nagyságod torzképét, a nőt!

Az Örömhöz

Habkönnyü lelkem

nehéz aszfalttá kérgesült,

szinek s álmok csokrai helyett

érzékeimbe szemétkocsikat

zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm,

akit úgy kivántam,

észre se vesz, jaj, Valaki,

akiért dühöngő éveken át

végeztem a legaljasabb

munkákat, megtagad, és

idegen ágyakat üdvözít,

nem sejtve, hogy az én szivemen

gördül szinházba királyi

autója, az én agyam

szikrái fűtik égi jachtját

s angyali mosolya az én

álmaimat tündökli el! –

Jaj, hova nézzek?

Tündér ragyogása

mocsok nekem.

Borzadok és

csak a fekete poklot

érzem, magamat,

és éjszakámban

emléke is

csak néha zokog föl a tiszta vágynak,

csak néha, és mind elhalóbban

hivogat már, ahogy az elhagyottat

keresi ködös

erdőkben a távolodó barátok

reménytelen kürt-szava.

Vesztett sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor

döng, rekedt dühök tülke rikácsol,

zsibvásár zúg, rémek, undorok,

és teszem, amit nem akarok,

idegen parancs dobál össze-vissza,

életem gond s gyász ragacsa-piszka,

lelkem rommálőtt büszkeség, –

Óh, perc, perc, porló törmelék!

Itt vagy, de csókod alig érzem.

Mi lehetnél ebben a kétségbeesésben?

Megváltásnak ma már kevés,

a legszebb, a legforróbb ölelés:

a boldog óra alatt is, amit

kinálsz, itt zúgna, döngene, itt

üvöltene agyamban a zűrzavar –

Szárnyas fény, kioltson a bús vihar?

Menj! Menj! Most már lemondani több lesz.

Repülj! A tékozlás, az még tán öröm lesz.

Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,

igy fény maradsz vakult egemen:

egy kis fény, tavasz, kék lobogás,

édes tündérhegedűzokogás –

vesztett sugár, de végre égi jel,

hisz magam engedtelek el!

Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak,

gyökereink összefogóztak,

árnyunkba utasok heveredtek,

lombunkból madarak szárnyrakeltek, –

magunknak mi már megmaradjunk,

másnak, egymásnak annyit adtunk,

annyit kinlódtunk és mulattunk,

hogy vígak, búsak, rosszak és jók,

lettünk egy kicsit már hasonlók.

Mikor a sors összeültetett,

csemeték voltunk még, gyerekek,

fiatal társak, szövetkezők,

rosszabbak elől menekülők,

játszottunk tündéri fuvolákkal,

haragos, fekete trombitákkal,

nem törődve senki fiával:

elszakadók és összehajlók,

valami titokban hasonlók.

Aztán nőttünk – Védett az isten,

nincs fejsze, amely leterítsen,

jöttek ránk fénylő fegyverekkel,

mi álltunk hallgató sebekkel,

s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,

szúrós tűzben csontja megolvadt,

háza bedőlt, szeme kisorvadt, –

s mi álltunk, két fa, virágba bomló,

elrendelt csodához hasonló.

S ez biztat, ez, az érthetetlen.

Mesében állunk, csoda-kertben, –

s ha mese, a fának is lehet szive,

zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,

mint a harangok, ha vasárnap

Kálvin lelkével nekiszállnak

az illatos, napos határnak:

jövőt zeng két hang, muzsikáló,

szétlüktetve egybefonódó.

Kétszer-egy sors az isten előtt,

szövetség nem lehet más se különb:

hogy én mi vagyok, nem tudom,

csak azt, hogy benned bizhatom:

bármennyit sírtál, hadakoztál,

jönne uj vihar, rámhajolnál,

magad ellen is átkarolnál:

egymásra fájva rászorulók,

lettünk mindenkihez hasonlók.

Két fa, együtt, testvéri lombban,

egyek vagyunk sok fájdalomban,

örömökben és kényszerekben,

máskép tán élni is lehetetlen:

magunknak hát már megmaradjunk,

gyökereinkről ne szaladjunk,

tavaszban, őszben gyarapodjunk,

legyünk hívők, bátrak, kitartók:

az örök reményhez hasonlók.

Az isten darabkái

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,

asszonyok, édesek és keserűek,

üzen az ősz, rossz a kedvem,

melyitek emlékénél melegedjem?

Kártya, bor, cigány nekem sose kellett,

örömöt adtatok ti százszor szebbet,

én veletek részegedtem,

nincs is egy köztetek, kit felejtettem.

Nincs is egy köztetek, kit ne szeretnék,

akihez jó szívvel ne menekednék:

bármilyen volt, ma mind drága,

életem titkos-édes gazdagsága.

Szeretők, körűlvesztek, messze tájak,

tájai kalandos, szép boldogságnak,

itt vagytok, s a szomorúság

mégis nő lelkemben, a nyomorúság.

Itt vagytok, emlékeim, gyönyörűek,

s napjaim tőletek még keserűbbek:

fáj elhagyni a szépet-jót,

még ha nem voltatok is mindenhatók.

S ez így lesz, ez már így lesz mindhalálig,

amikor majd lelkünk is kettéválik,

és elalszunk az istenben,

legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőnkben.

Istenem, hasznos esők mosogatják

csontunkat, kezeidben morzsolgatják,

bócér hajunk simogatják

s szivünket jófüvekkel betakarják.

De mikor betakarták, eltakarták,

bő zsírral fényes földbe elkavarták,

szétporlunk az elemekbe,

szelekbe és viola fellegekbe.

Asszonyok, édesség és gyönyörűség,

múlik már tőlem minden keserűség,

nincsen miért szomorkodni:

az isten darabkái maradtok ti!

Segíts hát, rettenetes, erős isten,

adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,

adj kedvet az őszi csókra,

a futó percben örök tavaszodra!

Szökj, lélek!

Vér s hús: sóvárgok, robbanok.

Mit tudsz, Föld? Hát ti, Csillagok? –

Óh, kész a lélek, de gyönge a test!

A gyémánt hajnal kopni kezd.

Minden kéne, de tétován

hányódom kis örömök zátonyán,

zátony magam is, málló kövület:

az erőm, az erőm, jaj, hova lett?

– De hisz még tudsz, még emlékezel:

te az egész világra éhezel

s várod a csodát, mint prédát a pók? –

Óh, tengerek! alkony! büszke hajók!

Friss lányok! pénz! új egek mámora!

Szökj, lélek, indulj, akárhova!

Szökj! merj! halj meg!… Csak ne vergődj tunyán

a gyávaság örök rabpiacán…

Idegen pénz

Ez vagy hát, hires? Te, Erő! Te, Csoda!

Itt vagy, Pénz! – Nyílik a világ kapuja –

A többiek? – – Törpék, rabok –

Kezemben vagy: óriás vagyok!

Kezemben vagy, s hogy nő az életem!

Amit soha senki, megtehetem,

talpam alá hajtod fejed, óh,

titkokkal teljes Földgolyó!

Itt a pénz! Vihar és zene!

Csillagok részeg lendülete

emel – óh, Ázsia, Afrika!

Óh: látni! Mehetek akárhova!

Óh, be őrültek a gazdagok!

Az első szabad ember én vagyok!

Isten! – – Óh, őrültek őrültje, én:

kezemben a pénz, de nem az enyém!

Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.

Hegyek, nyár, tavak, fellegek.

Utazó lelkem mozdulatlan.

Utazó lelkem ma pihen,

ajándékot kapott, amely

nem múlik benne sohasem.

Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!

Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes

szépség nyilt egyszerre körém!

Milyen kincseket pazarolt

rám váratlanul egy világ,

amelyről sejtelmem se volt!

S hogy megbékültem! Óriás

éggé tágitott valami

földöntúli csodálkozás:

Úristen – – A szivem dobog,

és szeretném megérteni

a csodát, hogy boldog vagyok,

boldog! az! – De nincs rá szavam.

Emberek, én csak szidtam az

életet: nem volt igazam. – –

Hunyt szemmel nézek a napba,

s új öröm némít, altat el:

a szélcsöndes ormok nyugalma.

Az Őszhöz

Rohanó vészjelek, szél, szirénák,

riadó! – a hűlő Föld sikolt:

vak gyémánt a felhők közt a nap

s fehér ágyúgolyó a hold:

a nagyot nagyobb, az erőset erősebb,

a régit leverni az új jön, a hős:

az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre

– hurrá! – most csap le hadával az Ősz!

Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy,

megkapod és föléled, ami kész.

Én tudom: Isten vagy te, szörnyű,

rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés!

Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz,

szépség nem tart fel, se öröm, se dac,

vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld,

ahogy délkörein lefelé haladsz.

Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál

itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület!

Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel

Szahalin, Texas s az Alföld felett.

Megnyirták fejüket az élet fái,

hiú aranyuk lábad alá borúl –

Ősz, isten, nagy nemzetközi,

úr vagy te, rettenetes úr!

Most fentről jössz és himnuszodat üvölti

a Mátra, azt sírja balatoni nád,

s tavaszra a messze Ekvátor alatt,

fuvod el a tengerek kék mosolyát.

Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom,

de csak borzongva néz a hódolat:

én még élni szeretnék! és akármily

könnyelmű volt, szeretem a nyarat!

Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb

Isten, kinek csak helytartód a tél,

Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek

álmodta magát és azóta fél:

Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot,

de ne bánts, hisz még fiatal vagyok,

s mint földbetiport mag, a hó alatt is

lázadó vágy és élet maradok.

Hasonlat a vakondról

Szegény vakond

a föld alatt –

szegény bolond,

egy pillanat

az élet: előre-hátra!

Araszt le-fel; –

mit érdekel,

kis lélek, a tenger, a Tátra?

Tetű, kukac

neked is csak terem a nyáron.

Ami közel,

az fény csak, az ég, az az álom.

Kaparj s mulass,

rab lázadó!

Tíz-húsz arasz

szép folyosó:

hamm-hamm, vigan, előre-hátra!

A bölcs harap,

és csak becsap

az az Engadin, az a Szumátra!

Ne légy bolond,

és hagyd a fényt, eget, angyalt –

Őrült vakond,

mit várod vakon a hajnalt?!

Kétségbeesés

Villámló égboltot ágyúz fölém

a gond ezer őrült harsonája –

Kint napfény zeng, de agyamban a pokol

acsargó kínja válaszol

a rigók tavaszi szavára.

Fülem süket már és szemem vak

minden szelídre és örömre.

Banditák dühöngenek, gép-robaj –

s ha csendül bennem egy tiszta dal,

zenéjét magam töröm össze.

Ne legyen! – kétségbeejt a szépség.

Ne legyen! – magamat gyűlölöm benne.

Ha a kín igy csikorog, ily iszonyún,

őrült álom vagy hülye gúny

a fuvolás idill szerelme.

Az vagyok, az, őrűlt zenekar!

Tombolnak az inség ütegei:

tőlük visszhangzom szüntelen!

Óh rémület, undor! Óh életem

üvöltő szörnyetegei!

Óh pergőtüz, szegények élete!

Már a csöndem is jajveszékel:

milliók robbanó szive vagyok

s gyöngeségem együtt zokog

a világon mindenkiével, –

De ha meghalok, ez a vad zene dermed,

ez fagy körém néma glóriába:

a villámló gyász, a fekete fény,

amit örök viharrá ágyúz fölém

idegeim nyomorusága.

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,

minden szép eltorzul szememben,

jobb a némának, jobb a vaknak, –

mert rettenetes ennyi vággyal

szegénynek lenni s fiatalnak.

Voltunk vad, hivő, ifju hordák,

s felkoncoltak… A vén okosság

győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?

Rettenetes sors, hogy a harcot,

mindig hiába, ujrakezdjük.

Rettenetes csak várni mindég,

tűrni rabságod, örök inség,

nem érteni, a hiba hol van,

s csodát akarva és teremtve

mindig elterűlni a porban.

Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –

harcolni régi mesterünkkel,

vagy tisztelegve nézni, hogy vág

arcunkba keze, és amely

valaha őt érte, a korbács.

Óh, részt kapni minden örömben! –

Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem,

ez csak a düh, a régi átok:

tanulnunk kell, testvéreim,

ujak, indulók, proletárok!

Mert valamit mi nem tudunk még,

ezért kell fájni s bukni mindég,

ezért sír bennem is a vad dac:

hogy rettenetes, rettenetes

szegénynek lenni s fiatalnak.

A hülye szolga szól

Igenis kérem, kidobtak, igenis,

a vizilóra gondolok, és reszket a hasam,

borzasztó nehéz a szerencse és minden reszket

és sehogyse tudom megmagyarázni.

Mindig csúfoltak, hogy a hülye szolga;

ma reggel kidobtak, igenis, a hivatalból;

azt mondták, eleszem a mások kenyerét,

akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.

A lépcsőházban ültem, a gazdám

rám se nézett, mikor délben elment:

ő az isten, aranyból van a húsa

és göngyölt bankókat szivarozik.

A szerencse, kéremszépen! – Én mindent megtennék.

Ne tessék kinevetni, de folyton a vizilóra gondolok.

Borzasztó szerencséje van neki:

ingyen etetik az állatkertben!

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei

az időnek,

szakadatlan lopjátok az erőmet.

Nem hoz örömet közületek egy sem.

(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)

Munkás napok, hét-nyolcezer

testvéretek már sokat elvitt!

A gép, mint mások, megkapja a bért;

de hogy különbet is tudok, azért

nem kaphatok, míg kéne, semmit?

Gyerek voltam s befogtatok,

irígy napok,

s azóta folyton csak koptattatok, –

kis kóstoló volt, amit eddig láttam,

s ugy szeretnék szétnézni a világban!

Ugy szeretnék! hisz olyan sok a szép!

Most kellene

itthagyni a pénztelenség börtönét,

s föl a hegyekbe, Szabadság! Monte Alto!

Jó volt egy napod is, Colle Isarco!

Óh szabadság szamóca-illata!

Rád gondolok,

szamócás hegyek illatos nyara:

bitang napok, fürge kis banditák,

be fáj, hogy oly gyönyörű a világ!

Bitang napok, kegyetlen kölykei

az időnek,

rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, –

hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?

Akkor se, ha már nem kell?… Vagy csak akkor?!

Klió

Mint sortűz repült az utca reggel, –

páncélvonat a szivünk! ugató

kürtök hullámai vittek! – S jaj,

már este van.

Meghaltak a hajnali istenek,

hit, hóbort, ifjuság! – A francia forradalom

csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter

másnak ad lakást, szent a béke az atyák

pájesze meg az új borbélylegények között,

és minden oly tündéri és oly csodás,

szinházban rotyog a szórakozás,

örűl a gazdag, örűl a szegény,

egy rongy van, egy rongy van a szíve helyén,

cini-cini, kontra kézből:

kétségtelenül jólét fakad

a kapitalista termelésből.

Mint sortűz repült ez az utca reggel,

s jaj, este van.

Szétlőtték a páncélvonatot, és már

csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót.

A varázsló szemei

Szemeim, ezek a nyomorúltak,

mily riadtak, hogy megfakúltak –

Tükrömből gyáván visszanéznek,

öregszenek, öregnek látnak:

cinkosa lettek e bús világnak.

Nemrég kalózként öltek, dúltak,

ma jámboran semmihez se nyúlnak;

ég s föld kincseit hordták agyamba

s most tűrik, hogy őket kifosszák? –

Óh, fáradt lelkek! alázatosság!

Óh, félhomály! koldús lemondás! –

Fény voltam én, s ma se vagyok más!

Parancsolójuk, uruk vagyok,

s ha rabolniuk többé nem öröm,

élő tükrüket összetöröm:

alvadt vér szálljon gyökerükből,

fekete kisértet üregükből –

Rothadjanak szemétbe, sárba,

ha cserbenhagynak, elárulnak

szemeim, ezek a nyomorúltak!

Azután

Pár évtized: jut ez s az: élünk:

vesztünk egyet-mást és elérünk,

nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra,

s vége: visszafekszünk a porba. –

De mi lesz azután?

Én tudom, mi lesz azután.

– Millió, millió gyönyörü lány,

a Sok arra, ami most Kevés,

a kóstolóra beteljesedés:

az lesz az Azután!

Én tudom, mi az Azután.

A sikkasztóm, a szökő zsivány,

az örökké tilos Amerika,

a zsugori sors diadala,

mely már nem fizet azután.

Nékem az Azután kellene –

Óh, jövendők szent végtelene!

Óh, halott zseni, királyként ragyogó

kisértet: minden kis csirkefogó

több lesz már nálad azután!

Nékem az Azután kellene,

a több, a mind: az Idő kellene:

az örök alkotó, a mennyei fény,

mely hódolva térdelne elém,

ha lennék azután!

Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk!

Menekülés minden utunk,

vágyaink szárnyas motort megelőznek,

s csattan egy perc, – és összetörnek,

és csönd lesz azután.

Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni,

minden érzékből kihűlni, kihalni,

s tudni előre, és tűrni bután –

Óh be közeli küszöbön őrködöl,

tűzkardos Azután!

Az álmodó halott

Elnyúlok a fűben. Aludjunk.

Én már mozdulni se birok.

Élni? – Sárba tiportak a

kalmár hadak, a nyilt, buta

és álszent terrorok.

Én már nem mozdulok, aludjunk –

A napot hunyt szemembe zárom.

Csontjaim vasként folynak el, –

de hozzám búvik s magába ölel

megváltó szeretőm, az álom.

Már egész testem benne fekszik,

egész testemben fekszik ő –

Álom! Óh, együtt lebegünk!

Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb,

te sír, te éltető!

Óh, édes föld, magadba húzol,

s szállunk már, szállunk, keveredve:

felnéz az álmodó halott

s egyszerre ujra fellobog

régi, hódító, büszke kedve:

láng surran – megindúl s felröppen a kő!

Óh megyünk a tavasz elé,

mikor feszülő bimbók s rügyek

küldik kéjes sortüzeiket

az ég felé!

Óh élet! szent feltámadás!

Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara!

Dicsértessék a halál, a vidám,

dicsértessék nagypéntek után

husvétom hajnala!

Dicsértessék a föld, s aludjunk!

Én már csak rozsdás roncs vagyok –

de vasak nőnek belőlem, csodák,

fények, s uj, büszke katonák

és szentséges diadalok!

Eljön a nap

Eljön a nap, s ők lesznek a számkivetettek,

jön a Rém, az Igazság,

romlása minden élősdieknek.

De ma ők az úr:

megmásszák szűz virágaimat,

nekik virúl

minden transzparens, nekik

tisztelegnek hajók és gyorsvonatok

Szanfranciszkótól Párizsig,

eléjük borúlnak e gránát-

döngölte idő-Szaharán át,

eléjük, hernyók, szórakozó

pimaszok elé,

minden vetések, aratások,

hamis művészek ezredei,

sokágú koronák, növő aranyak

s aranyhaju nők, – vér – – Óh, rettenetes

látni e léha korban,

csak látni s várni

istent,

aki egyre késik,

istent, aki tűr, de ha eljő

angyalok felhőviharában:

lerázza őket az élet

fuldokló ágairól

és záporozó talpaival

szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

A mélység tűnődése

Kétségbeejtő távolok

glóriájában, fönt, valahol

káprázatos angyalok élnek,

s városok egymásra rétegezett

kínjában, süllyedt emeletek és

tárnák kő-paraleljeiből

évezredek óta hiába

akarok felnőni a sugarakig,

föl, föl, ki a hiányok

millió nehezéke alól, mert

ha néha százados

kínban egy-egy virágomat

fölhajtom is a fénybe: a mag

tündér szelek fogatán

borzadva röpíti tollas

lelkét, el, el, el,

tova tőlem, a földalatti

tárnák kő-paraleljeitől,

ahol én

évezredek óta hiába

szülöm ujra s ujra roppant

tehetetlenségemet, ahol én

feketén csikorgok és

ahonnan a düh

észbontó távcsövein át se

látok föl a paradicsomba,

hogy legalább gondolatom

szétmorzsolhatná kezeim

érc-gyönyörében a napfény

ujjongó angyalait.

Árnyék a szélben

Hull már

gondolat, akarat, álom:

mit segíthet

rajtam a szépség? e sok idegen

palota? A csüggedés

kisrófolt szemeimből

minden reményt; a szétosztogatott

Földön

mit keres az uj jövevény? mit akartam

én is? mit akartam e hóhér

világban, ahol csak a kalmár

terror élvezi az

íny, fül, szem, bőr s biztonság örömét

s a szegénynek

csak munka jut és lelkes fájdalom? – Óh,

már zuhanok, már

árnyékként imbolygok a szélben:

csak vágyni tudtam, nem küzdeni,

s alig emlékszem rá, hogy éltem.

Lekötött bója

Lekötött bója:

szállni! szállni!

Tűnik a dél és

tűnik az éj;

nagy vizek rohannak,

szép jachtok suhannak –

áll a mély.

Ringat a hullám

jobbra-balra;

óh, ha a láncom

elszakadna!

Tűnik az éj és tűnik a dél;

röpűlne a testem,

kalandor a lelkem,

de láncraverten

a vágy mit ér,

ha csak tehetetlen

sírok, mig felettem

tovazúg a habok hajcsára, a szél!

Este

Este van, pillám lezuhan,

agyam elsötétűl. Ez már nem a pénz

vesztett csatája, ez a halál:

csontjaimról szakadoznak a

kimerültség rongyai, lassan

előborzong lelkemben a

megsemmisülés, hogy

feloldja a föld

barbár akkordjait, – valami

nagy szárny emel, uj

zenekáprázat, túl az életen,

– s nehéz testemből forrón, véresen

zuhog a suly.

A föld panasza

Bőrömben férgek miriádjai

laknak, mozognak. Ki rakta belém,

ki rakta rám e külön életek

viszkető őrületét? Jaj, miért

dolgozom, mért járom a végtelent,

mért kell gyűrűs évekbe osztanom

a tengerzöld űrt, – ős glecsereket

tornyozva, steppék síkjait, tömör

társadalmát az ásványoknak, és

ringatnom felhők, hegyipatakok

szüntelen táncát, ha beszennyez a

testem hámjában szörcsögő nyüvek

népe, az ember? Spórák, atomok,

a férgeim! S én, a tenyészet, én,

én, az óriás, nem bírok velük.

Figyelem őket. Éhes tömegük

körülömöl, kimar, telepeket

épit hátamon, pörsenéseket, –

s tehetetlen prédája valami

nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem

csillagtestemről lesöpörni az

idegenek szemetét és rühét.

Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít

ami idegen, – s minden idegen,

ami kivül van a bőrömön! és

mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és

hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt

eget magának, s tulvilágot, és

engem hogy megvet, amig szipolyoz

a sok vándor kukac, a miriád

faló-ürülő hús-tömlő, amely

szétrág s elemészt, s bennem párzik és

mialatt mocskát rajtam szétkeni,

egy-egy tébolyult és parányi agy

a világ fényének hiszi magát!

Világ fényei? Vaksi termeszek

a szent anyagban: kristályszivemig

lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,

moszatolás és szúkopácsolás,

szakadatlanúl – A bűneim ők?

Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.

De fellázadok egyszer. Ha halál

a megváltóm, pusztuljak velük. Egy

villámokkal zuhogó éjszakán

villámokkal felelek én is, és

míg égostromló glecsereimet

fölgyujtva a vak űrbe szétvetem

magamat és minden kínzóimat:

megváltott lelkem a kelő napot

csókolva hunyja álomra szemét

s ugy pihen el a megsemmisülés

játékos és szent sugaraiban.

A húnyt szem balladája

(Mit látsz, húnyt szemem? Mi ijeszt, hogy

pillád úgy magadra huzod?)

– Az élet! A rágó pokol!

A hús, a kéjelgő mocsok!

A húsok! Férgek a kövek alatt!

Amit láttam: a förtelem és az üdv!

Hustömte paloták, városok,

habzsoló húsok mindenütt,

erdőkben és gyomrokban! Óh

a ganéj édene, rovar, tetű!

S párzó nyálkák a tenger fenekén!

A Föld belei! Gyönyörű

nőkért nyujtózó férfi-hús!

Szerelmek rajzó útjai!

Gejzirek a húson belül,

óh nedvek szökőkútjai:

óh élet, részeg csatatér! –

Aztán az emberek! gyilkosok!

Vakitott, megfojtott agyvelők!

S hus-gépek, járó oszlopok:

munkások teste! Kezek, tüdők,

hus, mit a pénz lassan megölt!

S szétlőtt katonák! örök sirok

kiütéseitől beteg a Föld!

És aki él: tört szerkezetek

reszketnek az utcasarkokon:

rokkantak! Rombolás, amin

nem segit semmi hatalom:

jaj, látom a fekete harcot!

Saját maga, mit összezúz:

minden kínjával bennem kavarog

az embertelen Emberi Hús! – –

Mind őrült a hús. A miénk

néha kitisztúl, felsikolt,

s hamut rak fejére az ember

s ajkára tétova mosolyt:

a vén és bűnös Hús ilyenkor

érthetetlen imákba kezd,

mondván: felebarátodat

mint magadat szeresd:

ilyenkor alszik. Látom álmát:

azt álmodja, amit ma te! –

(Húzd magadra pillád, szemem,

s ne nyilj föl többé sohase!)

Zűrzavar és kétségbeesés

Minden szent fények elbucsúznak,

villámok, roncs gebék, kidőlnek,

istenek hűlt hullái usznak

özönvizében az időnek, –

de a kürtökből vér csorog, tehenek

parasztokat tépnek szét kiszáradt legelőkön,

torkokból vér csorog, és cigánykirályok

huzzák a világ kapitányainak

és megfagyott országutakon felfordulnak a szocialisták

és felfordulnak a vigan röfögő siberautók is

és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira

és alagutak surrannak multba-jövőbe

és földből, vízből, tűzből, levegőből

előzüllik az arany

és terror-erők, ágyús rendszerek

bénulnak egymásba, lecsavart tornyok helyén

szökőkút virágzik, vér, vér! – Jaj, szökőkutakon

hizlalja magát, szökőkutakon

pazarolja magát az élet,

hogy mindenkinek jusson

ebédre bableves

és legyen ember, hogy lenni lehessen,

és legyen ember, hogy ölni lehessen,

és mindig ujra kezdeni lehessen

őrült, öngyilkos akarással,

pedig a leghősibb vágy is tönkremegy

a kényszerek kezén vagy legjobb esetben

a szépség buja combjai közt,

– mert minden szent fények elbucsúznak,

villámok, roncs gebék, kidőlnek,

s értelmetlen világok úsznak

kék tereiben az időnek.

Takarodó

Most hát pihenjünk:

leszerelnek a megvert

hadseregek,

szünetelnek a vándormadarak

légijáratai, megállnak

a leggyorsabb gyorsvonatok, és

majd csak lenyomja lázainkat

orvosunk, a reménytelenség.

Lelkem, pihenj: a pihenés

félig halál;

nézd: Polyphemos megvakult:

nincs már szüksége monoklira,

hogy udvaroljon Theokritos

szép lányainak; mindenfelé

sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond

a kereskedelem előnyeiről, függöny után

alszik a hang húrban, fuvolában,

befelé fordultak a távcsövek

s végül

legkedvesebb halottaink fölött is

eloltjuk a gyertyákat.

Lelkem, pihenj: a pihenés

félig halál

s a halál a lélek ágya:

párnája feledés,

takarója csönd

s megbékült álma maga az isten.

Édenek

Én nem tudom, miért ez a sok

fürkész akarat,

ez a sok pici, szárnyrakelő vágy!

Keserü gőgben

elbukni tör égbe

a külön ész;

üdv és gyönyör

feladni magunkat.

Mindig csak az örök egészben

pihen a töredék perc,

s legboldogabb

a Balga Szent, akinek

gyermekmosolyából

mennybe szárnyal

vissza a cél s felelősség, –

vagy ő, a másik, a nyári

Kis Féreg, amely vakon-esztelen

végzi sorsa sötét

parancsait és

cseresznye-univerzumában

habzsolva-fürödve

nem tudja, hogy ő

a lentiek álma, irígyelt

beteljesedés,

nem sejti, hogy ő is

az elveszitett

édenkert büszke királya.

Ima a repülőgépen

Minden piszokból

tisztán s nemesen buggyan ki a láng;

leigázott démonok, robbanó

benzin dühe emel égbe a gép

isteni szárnyán:

nehéz és szörnyű ösztönök

keveréke vagyok, ember s az egész

emberiség, gonosz erők

hadszintere, – de

valaki mást is ültetett belém,

valami mindig kényszerít, hogy

fájjon az élet

törvénye, fájjon, ami

motoraimat bolond

hajszára pergeti, és hogy

most, itt, fent, bizva könyörögjek

valaki Névtelenhez: – Uram,

add meg, hogy rothadó bűneim

csöndes örömmé

tisztuljanak benned, és

egyszer majd mint salaktalan láng

szálljak el én is a végtelenbe!

Egy eltünt városban

Azt hittem, liliputi város

az óriások földjén, mesebeli:

csigahéjházak és pici torony,

de tengerekkel küzd majd ladikom,

ha az Ipolyt ujra átszeli.

A nagy Ipoly milyen kicsiny ma

s a gyerek-város mily nagyra nőtt!

Minden uj! Csak az a száz folt liba

pettyezi épúgy, mint valaha,

a hídon túl a virágos mezőt.

Csak az a virágos rét a hegyekig,

az régi (bár közben uj ura lett);

vig fiúk bigéznek a porban,

de sehol se látom, aki voltam,

azt a hétéves gyereket.

Sehol semmi a sok csodából?

Ez már fáj, ez már árulás!

Hová tettétek őserdőmet?

Ez a pár fűzfa volt? És hová lett

a tutajos tavasz, a korcsolyás

tél száz kalandja? a Templom utca?

a felgyujtott macska? s az első dolgozat?

Valamit ujra akartam kezdeni,

s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni

tizenhét esztendő alatt?

Tizenhét év… Járom a várost.

Hogy ürít mindent az idő!…

Még egy óra, és indul a vonat.

Addig a ligeti hársak alatt

tünődöm: mennyi drága nő

néz át itt rajtam, lány, fiatal,

aki akkor még vágyban sem élt:

szép jövevények, kitúrtatok,

nektek csak egy idegen úr vagyok,

aki csalódni hazatért?!

Füttyszó… Ég veled, régi város!

– Aki most belőled szökik,

az elmerülő hegyek, évek

mögött néha tündérországba téved

s veled most már csak ott találkozik.

(Balassagyarmat, 1924)

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,

sár, délibáb, tenyészet, ősi hit;

a vén magyar Alföld a meséket imádja

s nem szereti az ész fürkésző álmait;

a vén magyar Alföldnek semmi se kell,

így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb,

és nyugalmában testet ölt az íge,

az első, az állandó, a Vagyok.

A vén magyar Alföld lomha hatalom –

elheverész a napon, nézdegélve,

a dombhajlás mögűl a fellegek

fehér csordája hogy ballag az égre;

pusztúlhat rajta nép: ő gondtalan

öltözködik télbe-nyárba

s embertelen-egykedvüen

bámul bele az időtlen határba.

A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek

s vér, inség, bőség nem számit neki,

maga kedvéért, nem az emberért van,

a föld nem gróf és nem bolseviki.

A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy

hátán ki kinek szánt, vet és arat!

Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz,

annak törvényt az ő vén lelke szab.

S az ő vén lelke megrendíthetetlen.

Ázsia él benne, itt, nyugaton.

A gyorsvonat meg se karcolja bőrét:

futrinka nyoma, benövi a gyom!

Hallotta, van sok uj csoda, kohó, gyár

s hogy sok testvére már megváltozott:

nem hiszi! – – Nála nincs hatalmasabb,

csak az ősök őse: a nap! s a csillagok!

De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,

néha felfigyel: Valami – fenyegető –!

Konokabb, mint a meteor s a villám,

jön, száll! föl a fénybe! egyre nő:

aeroplán! – – Győzelmes motorok!

Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek!

Fürkész agyak, uj, kovácsolt világok!

Föld alól égbeszállt emberek!

Uj zene! döng! technika! szétfutó

sinei a végtelennek, országokon át! –

A vén magyar Alföld meghökken, szivébe

sejtelmek ezer idegen nyila vág:

most megtaposták… Gondolkozni próbál:

„Uj rendje támad majd az isteneknek…”

– A vén magyar Alföld néz a gép után

s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

Ujsághírben a végtelen

Földrészek nyílhatnak föl szemedben –

hiába: nincs itt semmi:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

nagyon keserves

egyedül lenni.

Határok! Európa! Szárnyak! –

Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak

semmi hatalma,

mert errefelé csak az van:

sár, sár, és fáradt

közöny vagy bánat

emberben és kuvaszban:

rossznak nem rossz, jónak se jó,

s az esti gyors étkezőkocsijával

félnapra elmegy a civilizáció.

Bizony itt csak utazó mindég

a vendég,

ha ujat akar: idegen!

Fölfigyel rá egy-két zsidó,

de zöld zsaluk mögött émelyeg a zongoraszó,

és alszik a piaci ház-sor – –

S ha százszor

kelted is őket, hogy: Tegyetek

valamit, magyarok, emberek! –

szavad senki sem érti meg

s nem tartalom, csak üres buborék vagy:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

értelmetlen keserüség vagy,

vagy annyi se: áram, amely belül ég,

de kifelé halott, mert nincs vezeték.

Uzsonnautáni zongoraszó –

lefogja a világ zenéjét!

Valami rémület kell ide,

– bomba! karambol! – hogy beszéljék

az erőt, a nagyot, ami fény, ami szépség:

„A Moszkvai Gárda a népre tüzel!”,

„Királyt temet a pápa, bim-bam”,

s „Leégett az Elegáns Hotel

az Engadinban!”:

szenzációt!! – – Igy még kigyúl

a sárban valami izgalom,

s mint távoli, megkésett, kopott

film, végigdübörög egy lopott

ujsághírben a Végtelen

Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

Óda a genovai kikötőhöz

I.

Vasak s villámok!… alagutakon át!…

Még fejemben az úti szédület

s már itt tündöklik bástyásan a nyárban,

Genova, pálmás márványtömeged, –

félkörben, mintha a föld továbbvezetné

a hegyekre a tenger ritmusát,

márványhullámokban lüktetve csap föl

egymás fölé sok fénylő palotád.

Genova, nézlek ámuló szemekkel,

hegyek körutján fut villamosom.

Genova, vér, évezredek!

Mennyi tékozlás, pompa, hatalom!

Nagy kék karját kitárja lenn a tenger:

hajók érc-frontja, sűrített erő;

szédült vihartól fuldoklik a szám,

az én lelkem is zsúfolt kikötő!

Az én lelkem ez az iszonyu város;

mennyi zavar, rend, ragyogás, veszély!

Innen indult el valaha Kolombus!

Két karom mindjárt Afrikáig ér!

Még sohse voltam ilyen telhetetlen,

sohse káprázott még így a szemem.

– Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova, büszke

márványzűrzavar, szennyes és modern!

II.

Messzelövell homlokomról a fény: Via Venti Settembre.

Bámultad egész nap arany palotáimat.

Itt az este, már gyúlnak a kirakatok, kigyullad

az ég kirakata is, – de én most másfele viszem utad.

Itt az este, most perdül a gyémántszikrás palotákban

táncra a frakkos ördög és a habtestű szerelem,

de mi szálljunk le, ahogy a tömeg folyik szét szerteziláltan,

szálljunk le, ahogy az áradás folyik le tereimen,

szálljunk le a homályba… Itt zene nyüzsög, érthetetlen;

egymásrafotografált lemezeken át bujdosik valami fény;

sikátorok, hol vagyunk? nem tudom, halpiac, magnéziumláng,

korcsmák, vad italok: ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,

itt vagyok az igazi, rakodópart, gyere, a néger

röhög (gondold, hogy álom és mindjárt nem lesz bolond);

ide a nőt! mit félsz? én vagyok az úr és ma ilyen az erdő,

itt fenem a kést és osztogatok bicskanyitó pofont:

én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,

éjszakai verkli, utcalány, részegek és katonák,

én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,

én tartom széles hátamon a sok gőgös palotát:

mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,

én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng,

az én millió életem örök századok óta

fűti, százszorszent nyersanyag, a dolgozó kazánt:

én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger vad szerelme,

s van pénz, selyem és hadihajó, van, mert én akarom,

de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre

s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!

III.

Betonkilométerek, kőcsíkok, sivár,

szürkén tolongó láthatár,

aztán vastornyok zűrzavara,

vasváros a tengeren: – Genova,

páncélos asszony a hegyek alatt:

simán mennydörgő villanyvasutak

omolnak eléd, te ölelő

gyönyörű kék szörny, kikötő!

Kikötő, – óh be kicsi vagyok itt!

Rettentő szövetségeseid,

Érdekek, Számok és Erők

káprázata gyúl ki a szemem előtt,

s mintha üveg volna a Föld,

átlátok rajta: elbüvölt

vitorlákat, úszó tájakat

látok idegen egek alatt:

látom a szárnyas Üzletet,

ahogy hódolva meghozza neked

Borneót, Japánt, Amerikát!

Óh, kapcsolatok földön s tengeren át,

sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled

s úttalan távolok felett

a kalózcsavargáshoz szokott

flottákat játszva igazgatod:

óh Pénz, ki megőrölöd, miként

régi tirannusok, az egyént,

te vagy a legnagyobb, iszonyú,

kényszered béke s háború,

behálózod a földet, rengő

vizek felett te vagy új Teremtő,

te alkotod a népeket s velük

a közös törvényt mindenütt:

itt vagy, te őrzöd Genovát:

irtózva nézek föl reád,

körülragyogsz, arany varázs,

méreg, levegő, tüdőmbe szállsz,

itt vagy, emelsz és eltiporsz,

épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,

láthatatlan és személytelen,

országok ura: Kereskedelem!

IV.

És éjszaka, mikor a partokat

zúgva bombázzák a habok

s a vendég, búcsúzni, kitárja

szobájában az ablakot:

a Világitótorony hirtelen

talpraugrik, figyel, vigyáz,

– égnek csavart fekete ágyucső,

most látni, milyen óriás –

lámpáját felhőkbe akasztja,

ő maga homályba vész

s az alvó Genova fölött

a végtelenbe néz.

A Sátán Műremekei

1926

Mérget, revolvert

Mérget, revolvert, gyorsvonat elé!

Nyiszáld ketté recsegő

gégédet, őrült!

– Nézz szét: valaki kilopja

szemedet a homlokod alól,

friss vágyaidat hintója elé

fogja paripának, meleg szivedet

feltalpalja a cipője alá

s nyomorodból arany palotát

épit magának – –

Nézd: százezrek, milliók

sorvadnak sirba, nyomorult

barmok, testvéreid,

akik valaha,

mint te,

hittek, akartak – – Óh

nyisd hát ki boldogtalan szemedet,

te szegény,

frissenjött fiatalember,

te naiv, te őrült,

és menj haza,

állj tükröd elé,

borotvád tedd a nyakadra –

– – aztán rohanj

végig az esti körúton

és levágott fejed üvöltő

bombáját

csapd be az első

boldog ember ablakán!

Negyedóra Isten és a Hivatal közt

Áldassál, gyönyörű

reggel, ki meleg

hullámaidat arcomba csapod,

mikor szomorú

kapumon kilépek!

Már mögöttem az isten

békéje, mégis

áldassál, gyönyörű

negyedóra, aki

rohanó villamoson röpitesz

a város felé,

a munka felé,

gyárba, irodába, a kuli nap

börtöne felé,

de a lelkeken, ablakokon még

beöntöd a napfényt!

Már csak ilyenkor

vagyok, aki vagyok,

csak ilyenkor lophatom

fiatal szemeimbe

az édes élet melegét,

siető lányok lábairól

a napsugár harisnyáját,

az ifjú vágy tilos utjait,

– már csak ilyenkor

vagyok a magamé,

csak ilyenkor a testvéreimé,

mindenkié,

aki most

itt s mindenütt

velem együtt rohan a rohanó

villamosokon

a pénz felé,

a város felé,

az inkvizítor munka

irigyelt kínkamrái felé

s végiggondolja mind, ami szép,

és elsiratja, ami öröm,

mert ez a végső

búcsú magunktól, ez a perc

a munka előtt, napos utcán:

ez a perc a miénk, a pihent

érzékek lázadása, szabadság

mindennapos reménye,

egyetlen szent negyedóra

Isten

és a Hivatal közt:

Áldassál, gyönyörű

villamosút, arany

reggel, amiért legalább te

megmaradtál, – és köszöntsd

vissza

vígan a halni indulókat!

Operába indul az autó

Operába indul az autó,

s mintha a puha nagyúri szalon

gördülne vele, boldogan

élvezi az isteni hölgy a tél

idilljét, a rohanó táj

komoly varázsát.

De mit ér nekem

a hó varázsa? mit e gyönyörü est

fehér nyugalma, mikor

otthon hideg van

és nincs mit enni?

Diákkoromban szivszorongva

néztem az első

pelyhek táncát az ablakon,

később a ródlipálya csak

állást jelentett:

gazdag gyerekekre vigyáztam

hogy ki ne törjék a nyakukat –

s bár azóta folyton dolgozom:

széntől repedhet most a bányák

szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek

mégis a foga vacog,

erdőket hurcolhatnak le a hegyekből

roskadó vonatok, nekem

még jó, ha félmázsa hitelt

ad az irgalmas uzsora.

Hol van hát isten, aki

nem énmellém áll, amikor

pörlekedem vele? hol akad

egy isten is, aki nem sír,

mikor, itt,

álomszerü villák zuzmarás

kapui előtt, e fehér

estében, a zizegő

hópelyhek alatt

reménytelenül dideregve

én, a kuli,

poklok mocskára-tüzére

gondolok

s igy nézek, szótlan, az elsuhanó

reflektor fénye után?!

Áldozatok

Zajosan dördűl a revolver

s a jólszituált kereskedő

halála átveri sziveteken

a Pénz meg az Üzlet

rémületét.

De én

azt mondom: halljátok meg a

zajtalan omlásokat is,

a tömegekét, az észre se vett

borzalmakat, az egyetemes

üzlet parancsait, amely

már a startnál lefog és

előre elítél:

nézzétek az élet

húsevő tömlöceit, a sok

halálbapréselt akarat

fuldoklását, a rakétás

felszín alatt a sivatag

kétségbeesést,

az emberirtó

munka fegyenceit, kik a kényszer

fegyvercsövei előtt

szótlan menetelnek elérhetetlen

oázisok felé s nem is

tudják, hogy gyermekeikben

csak nyomoruságuk örök

folytatása következik. –

Zajosan

dördűl az előkelő

áldozat fegyvere, nekem

mégis jobban fáj

az a másik, a sok, az a számtalan,

számontarthatatlan, zajtalan halál,

bennem örök-fekete

tengerzúgás az a néma panasz,

a tömegeké, a hétköznapoké,

s mióta egyszer

meghallottam, minden revolvert

tuldörög füleimben

a sivatag éneke, a porszemek

sirása, a névtelen

reménytelen,

embertemető, istengyilkoló,

végtelen,

üres és fekete csönd.

Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek,

a beteg előtt felrakja kegyes

álarcát a világ.

„Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a

társadalom; e két csodaszóban

egyesülnek a szétdult

parlamentek

s még a rablók kapitányai is

megpróbálnak valami

nemeset hazudni. De ki látja

a harmadik rémet, az örök

járványt, amelynek

kórháza a város, az egész

ország, országok? Óh, ki látja

a legnagyobb kórt, az emberiség

örökölt terheltségét, ki látja

közületek, Nagyok,

a szegénységet,

melynek gyógyithatatlan

betegei vagyunk: roncsoló

mérgeit hurcoljuk s leheljük

irodában, műhelyben, bérpaloták

barlangjaiban, nászéjszakánkon

vele oltjuk be a jövendőt

s évezredek óta miatta

fetrengünk a butaság

mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,

mikor látod meg a beteget

a szegényben? Gazdag, óh, mikor

jelenik meg pilládon a szánakozó

borzadály könnye, amely

egy-egy szörnyű betegágy előtt

néha mégiscsak kicsordul szemedből?

Magasból

A nagyságos asszonynak egy falatért

kezet csókol a koldus. És mégsem ő

igazán szánalmas, hanem az,

a másik, aki már

ember lehetne, de csak

a parányi siker megvesztegetett

bérence s aki

egy kis élősdi nyugalomért

boldogan meglapul a Nagyok

lábainál,

az az igazi

gyönge s nyomorult, aki

lelki békéjét falat kenyerekkel

egyensulyozza… De más,

de más mellette a nagy,

a hatalmas, az igazi ember,

aki küzd és ezer idegen

akarat kezéből

kiveri a pengőt, óh, milyen

más az a lélek, amely

a veszélynek elektromos

mezői s az érdekek alá-

aknázott tájai fölött

vezeti a pénz vagy a hit

nagyszerü hadjáratait és az erő

halálfejes lobogóját

nyiltan feltűzi a legmagasabb

ormokra – Óh, be egyformán kicsiny

onnan a koldus,

meg a nagyságos asszony óvatos

könyörülete, s az egész

emberiség, ez a nyöszörgő

kín-sivatag, be kicsiny

onnan,

fentről,

ahol az önzés

óriás toronyőreivel

hiu harcban

csak a legbátrabb földi sikolyok

őrült keselyűi csatáznak!

Miénk a napfény

Miénk a napfény, a levegő

s mindaz, mit a pénz

nem zárolhat; miénk

a test, mely még friss és erős,

s a lélek, mely ép ugy örül

és szenved, mint a gazdagoké. –

De mit ér ez a test,

ha nap-nap után lopja erejét

az idegen boldogulás? Mit ér

a lélek, ha csak hulladék

jut néha néki? Mit akar

az a sok nyomorult, aki egymást

teszi fölöslegessé, mit akar

a sok koldus, aki rá sem ér

örülni az élet

ingyen-szépségeinek, mert

ahogy ő a mindennapi kenyeret,

ugy eszi őt is a

mindennapi kenyér?! – S ha százszor-

szent is a bölcs

lemondás szomorusága és

ha csoda is mindaz, amit a pénz

nem vehet el:

mit ér szegénynek az utcasarok

tavaszi fénye, mit a percnyi

öncsalás, – mit ér

a robotolók örök

erőlködése, ha sosem

látják meg istent, azt, aki az

ingyen napon és levegőn túl

adhatna még valamit,

hogy ne maradjon

hetedizigleni unokáik

számára is a nélkülözés

rémuralma a jövő?

Játszópajtások

A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt,

látván, hogy a

bádogbélelte társzekér

cigarettázó kocsisa

mily unottan zötyögteti

a leütött

kis borjut végig az utcán,

a szép kis bocit, amely épp

akkora, mint amelyiknek

csengős mozdulataira ő

ugy emlékszik gyerekkori

nyaraiból. Nagyon

szomorú lett a szive: ő

nem hitte, mint a durva kocsis,

hogy az egészben

nincs semmi rendkivüli: ő

rögtön látta gyerekkora

négylábú játszótársait,

mind-mind a sok

aranyos kis életet, a sok

aranyos állatpajtást, amely

ugy eltünt a későbbi, sanda

igavonókban,

a másokért, erős kocsisokért

dolgozó kényszerben, pedig a

mindennapi életet

életével fizető robot

szomoruságától mily messze volt

ugribugri

fiatalságában valamennyi

kedves kis testvér! Valahol

igy járt mind, valahol

kések és taglók nélkül is

gyilkolja szegény

bocikat s barmokat valami

lelketlen hatalom:

kések és taglók nélkül is

rettenetes

az állati sors, rettenetes,

és csak az emberek

nem érzik, ahogy

nem érzik azok sem, a többiek,

akikre most

szintén visszagondol, az egykori aranyos

emberpajtások: azok bizonyára

már rég nem törődnek egykori aranyos

boci-pajtások ugrándozó

emlékével, az isteni-édes

indulással:

állatok lettek mind, fujj, állatok,

nem ugy, mint ő, akinek

finom lelke most oly szomorú

szemrehányással nézi a

bádogbélelte társzekeren

elzötyögő kis holttest fölött

cigarettázó, szivtelen kocsist.

Isten országa

Egy vén potroh három milliárdot

fektetett be a színésznőbe… De

nekem is mennyi pénzt

kell még keresnem,

mennyi pénzt, és mily nehezen,

csak azért, hogy

legyen mit ennünk! – Szegény vagyok

s húsz-harminc évig elélek és

naponta enni kell, aludni,

naponta enni-adni nálam is

szegényebbeknek, még legalább

húsz-harminc éven át

naponta – miből? Időm s idegeim

rabságából!… Óh, mert hol a pénz,

hol van másutt? Eldugták a világ

négy táján, kövek és reteszek

alá-mögé, mindenbe, ami

nem érdekel,

robotba, földbe, aranyba, rabló

tervekbe, színésznőbe, ezer

hejehujába, fegyverek és

parancsok megközelíthetetlen

vastornyaiba – Óh, hol a pénz,

az enyém,

a nem-levő és sose-volt

élet nyugalma, időm s idegeim

szabadsága, húsz-harminc iszonyú

év megváltása, hol az egyetlen

menedék, hol az isten

országa, ha nem

az egyedül-irgalmas halálban?

Wild West Európa

Nagyvárosokban, a pénz

aszfalt-preriin,

éltető

fűért loholnak egész nap

a jámbor csordák. De van,

akinek

a hús is elég

s a húsban rejtőző arany:

szabad a préda,

hősök száguldanak motorokon,

ujszerü fegyverek

csattognak zajtalan, irodák

könyvelik a diadalokat –

s a legügyesebb testvérgyilkosoknak

este a szerelem

ünnepi istállóiban, a csodarevü

tetőpontján

egyszerre kétszáz meztelen

női comb tiszteleg.

Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech!

Nincs pénz, és: tárlatok! opera!

Nincs pénz… De te sohasem

ölelted nyomorodba az

örök embert, te sohasem

láttad meg az egyéni

példában a kiraboltak örök

törvényét:

nincs pénz, pedig már csak a meztelen

életről van szó! – Hogy fussak én

boldog lélekkel a tavasz elé,

mikor nincs pénz, és otthon emberek

várnak rám, kedvesek és

ártatlanok, és kenyeret

akarnak! Hogy nevessek én, mikor

nincs pénz

és pénzért mérik a napokat, és

nincs pénz

és enni kell és valami folyton azt

suttogja-üvölti

bennem, hogy szörnyü hazugság

minden: hazudik rajtam a jó ruha,

hazudik az estélyi cipő

s hazudik a perc, amely

néha,

mint most is,

becsábít a Hangok és Szinek

gyönyörű bűntanyáira – Óh,

mit érdekel engem a zene, mit a

szépség, a lélek

mennyei kedvese, vagy akár

csak az új tavasz is, mikor

nincs pénz, és otthon emberek

várnak rám, kedvesek és

ártatlanok, s kenyeret

akarnak, – hogy hihessem el,

hogy érdemes élni, mikor

nincs pénz

és enni kell, és mindenütt

csak a testi szükségletet

látom a nyomor fekete

köztársasága fölött, és

a fizikai lét örök

zsarnokát, a Szövetkezett

Pénzt, Őt, az igazi Urat,

aki légies és rettenetes

talpával rajtunk, szegényeken áll,

torkunkon áll, de nem tapos el,

mint a láb a férget,

és éjszakánkat távoli

fényjelekkel csillagozva

sose hagyja kihunyni bennünk

gonosz cinkosát, a reményt?!

Nézlek, szeliden, szótlanúl

Nézlek, szeliden, szótlanúl,

de tudom, hogy félsz, ha látsz.

Koldus vagyok, de maga az isten

markol szivedbe, mikor

a tetteidre gondolok.

Gyűlöletnél hatalmasabban

hatol beléd a néma vád:

szemedben örök tűzvész vagyok,

füleidben félrevert harang,

felrobbantom pilláid alatt

a szundikáló délutánt,

vacsora helyett undok sebeinket

csempészem tányérodra, és

nem menekülsz: felköltöm alvó

lelkiismereted,

hogy férgei, mint almát a pondró,

marjanak, s éhes vérebei

széttörjenek, ketrecüket,

s mint téli hegyek utasát

a farkasok, életedet

darabokra tépve temessék

viháncoló

bendőjük melegébe.

Harminc ezüst

Hallgass, tehozzád nincs szavam.

Nekem nem kell a keresztény

lemondás, és tisztelem a

harcos életet, a dolgos

önzés papjait is, de neked

azt mondom: Hallgass, képmutató!

Hallgass, tehozzád nincs szavam.

Úgy emlegeted, mosolyogva,

az igazságot, mint első, naiv

szerelmét a kész férfi, pedig

belőled csak a keserű

pillanat szólt, sosem az Ur,

s mióta biztositottad

kis pénzedet, a sosem-ismert

isten ellen

fordulsz a megértő szánakozás

mosolyával s lapuló

félelemmel, hiszen ma már

az osztott koncot véded – – Én

nem hirdetem a keresztény

lemondást és tisztelem az

ellenség hőseit is,

de te hallgass, mert a harminc ezüst

túlcsörgi szavaidat:

lapulj, nyomorúlt,

te csak a rablók kis cinkosa vagy!

Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt síkok fölött,

a nap s a fürgébb

levegő túlvilági

magaslatán

a barbár hegytető elegáns

palotájában,

függőleges sinek acél-

törvénye szerint, hintázó emeletek

előtt, suhog a zümmögő

lift

és benne egyenruhás

hódolat hozza-viszi

a kényes nőket, elegáns urakat,

bonyolítja a szörnyű

palota titokzatos

anyagcseréjét, ragyogó

termek és halk hálószobák

között, fel-alá,

bezárva őket a zümmögő

buvárkockába, melynek

üvegén hüvösen átdereng

a fölhasitott emeletek

tengerfenék-ringása, – a lift

csak hordja a husokat, különös

virágokat, csak hordja a drága

bőröndöket, frakkos urak

zsebében mágikus

lapjait a pénznek, elfinomult

szükségleteit a testnek,

csak hordja az elfinomult

sok testet, a roppant

üzem táplálékát, a lift

csak hordja, függőleges

sinek acéltörvénye szerint

suhogva fel-alá,

pompázó terheit, – – és

útjába csodálatos

törvények parancsa szerint

bekötnek a tülkölő

országutak, belefutnak a

boldog vonatok, mialatt

észrevétlen dolgoznak a pénz

rejtelmes messziségekig

ereszkedő szívócsövei és

megindulnak a sárbasüllyedt

sikságok, távoli tanyák,

vetések, gyártelep, alázatosan

fuldokló vér s a munka, hogy

ezer átlényegülés után

mind fölszívódjanak és

sertéscomb és fiatal

lányhus egyformán jusson a

roppant üzembe és

a magába bebörtönözött

liftben az egyenruhás

hódolat tovább

ringhasson a fölhasitott emeletek

között s tovább keringjen a vér

az elvarázsolt testben, fönt, a hegy

tetején, a fürgébb

levegő s a fény túlvilági

magaslatán, ahol

élő arany sugarakban

ragyog a megvetett s kifosztott

nyomorfekete világ

ég s föld között lebegő koronája.

Egy jelentéktelen író halálára

Meghalt a koldus öreg, és előkelő

ismerőse, a pénz,

a hírre megismétli, hogy

nem tartozott az Igazi

Nagyok közé szegény… Nem tartozott,

igaz, – de én

azt látom, azokat, akikhez

tartozott: nekem az eltiportak

rettenetes sorsa fáj

az emlékében. Tudom, fiatal

évei hogy fultak bele

a nélkülözés

vakondok-tárnáiba,

most is látom, megalázott

lelke, mely a gondolat

léghajóival istent

próbálta elérni, drága lelke

mily tehetetlenűl

vonszolta a mindig-hiányzó

pénz halálos sulyait, én

láttam, hogy amíg

szegény öreg a reménytelenség

utcáin vagy a bosszús irgalom

előszobái előtt, sötét

folyosókon, végigácsorogta

élőhalott napjait és az

üzlet már rá se nézett: elegáns

autókon tülkölt, repülő

vonatokon suhant, meleg

gyermekkacagással, gondtalan

szerelemmel, ennivalóval és

nyugalommal s a szépség százezer

fűszerével táncolt el előtte

az élet, szegény öreg

krajcárleső szemei előtt

tulvilági

könnyűségben tündököltek a pénz

ravasz kis ügynökei, akik

szintén nem tartoznak a maguk

céhének nemzetközi

értékei közé, hiszen

sem a rombolás,

sem az épités nagy tettei

nem koronázzák megbecsüléssel

homlokukat, s csupán az ördög

emelte-emeli őket

ilyen öregek és fiatalok

fölé, a dolgozók,

a kicsinyek, a jelentéktelen

milliók, a silányak

rettenetes sorsa fölé,

őket, a jelentéktelen

piócákat, akik

ráfeküdtek az élet

ütereire, a kalmárokat

s üzéreket, akiket

telefondrótokon át is

hizlal a pimasz arany,

a vak pénz, mely nem üdvözít,

de megszabadít a kárhozattól, –

óh, csak a Sátán

emelte ezeket a

nyomorultakat a nyomorultak

fölé, a szegény

halott költő fölé, aki

már nem kér koszorút, de szól,

nagy, néma, fekete árny:

Térdre, elrabolt életem előtt,

térdre, Többi Silány!

Az Első Kút panasza

Más seb is van, és néha, igaz,

összeomlik a pénz-torony,

de szétloccsanó romjait

mohó delejével

rögtön magához rántja a

többi nagy pénz. Néha, igaz,

százfele indul a csörgedező

arany, de ujra összegyűl

egy óriásnál, összegyűl

szent kínunk, a boldogító,

csodatevő, toronyrakó,

gyémántokká, színarannyá,

száz erővé átváltozó,

száz erőből táplálkozó,

jajgató és mindenható

drága, drága vér,

összegyűl, de az uj hatalom se

törődik vele, hogy

honnan, melyik Első

Kútból buggyan elő

az örök folyam, s megelégszik

az utolsóelőtti állomás

vizsgálatával. Nem segit

a toronyomlás, a sikeresebb

üzlet győzelme, az uj

gazda se hallja soha

az örök sikolyt:

Emberek,

nézzétek egymást, nézzétek a

porbahullt századok porbahullt

népeit, nézzétek és

irtózzatok:

minden vigalom kétségbeesés,

minden szépség szenny és halál

és minden perc gyönyörű palotája

börtön valahol valakinek,

hisz az az erő, az az öröm

mind-mind sivatag századok

ereiből folyt ki, sivatag

népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott

magasba, sugárba,

aranyba, toronyba

dermedve, eleven

szökőkút – – jaj, belőlünk

szivárog és buzog a vér,

a mi sebeinkből

szakad a forró

csodaforrás: a mi tüdőnk

liheg a száguldó mozdonyok

kazánjában, a mi rongyaink

szennyéből szövődik a selyem,

a mi megtagadott

orvosságunkat, kenyerünket

issza-eszi

pezsgőspoharakban és

inyenc tányérokon a pénz,

a pénz, az Isten,

a régi, az uj,

az örök,

a hadak és kulturák istene,

aki szörnyű ágyúihoz

szenteket gyűjt maga köré,

művészeket, csodálatos

mestereit

szónak, színnek, kőnek, muzsikának

s a boldogság tornyaiban, az ő

mennyei lelkükön

szürve át minden pillanatot,

felejti, hogy

minden öröm kétségbeesés,

minden szépség mocsok s halál

és minden szabad perc iszonyú

börtön valahol, valakinek, –

nekünk,

sivatag századok sivatag

népeinek,

akik tehetetlen

nézzük, vak vándorutjain

itt is, ott is

hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé,

magasba, sugárba, arany

szökőkutak tornyaiba

az idő, az időnk,

az erő, az erőnk, a

szépséggé és hatalommá,

bölcsességgé, színarannyá,

átváltozó, mindentudó,

jajgató és boldogító

drága vér, mely szakadatlan

ömlik,

ömlik

csukhatatlan sebeinkből.

Beszéd a szomorú őrülthöz

Hozzád csak a kézigránát

döreje ér föl, Pénz,

bosszú istene, aki acél-

érdekek fellegváraiban,

túlnőve az egyének

akaratán, ágyúkoronázta

sisakban, a gyűlölet

páncélöltözetében, fenyegető

homlokoddal az istenek

fölé tolakodva állsz a világ

bástyáin, óh Pénz,

tudom, hogy

hozzád csak a kézigránát

beszélhet, én

mégis beszélek.

Nagy árnyak dőltek végig a földön,

de már süt a nap. Szeliden

susog az alkonyi szél, megint

futkosnak a fürge hajók s a vidám

vonatok, gyönyörű

hőskölteményeket teremt

a milliókezü munka, édes

idilleket a szív: ma is

ember az ember és becsületes

munkája után

ma is jutna mindenkinek

annyi szabadság,

hogy érdemesnek lássa életét.

És élünk s mégis hazudik,

aki életről beszél. Hazudik,

aki vigasztal, s jaj, hazudik

a gazdag is, aki

szabadnak hiszi-mondja magát:

mindnyájan egymás rabjai vagyunk

s kezünkben a véletlen kardjaival

vakon küzdünk vak ellenek

ellen, a fekete isten

árnyékában, amelynek

uj éjszakája ránk zuhant.

Ki hozta, ki akarta,

ki tolta égbe a fekete

istent? S ki meri

mondani, hogy ember

csinálta, főnök, tröszt, király

vagy állam, ki hiszi, hogy

ember csinálhat ennyi romlást?

Pedig az csinálta,

az ember csinálta:

mindenki a részt,

senki az egészet,

és csak most érezzük teljes

hatalmában a rettenetest,

a megfoghatatlant,

a káprázatot,

aki az egyetlen valóság,

hisz már pestis tőle az alkonyi szél

muzsikája, hazug

rontások eszköze a

szeretet, hazug

rontás a szépség, hazudik

minden ideál,

mely túlcsábít az emberen,

s romlás a munka: mások

koncáúl őrzi meg a test

erejét, hogy holnap és holnapután és

mindig a másik, a láthatatlan

zsarnok, hogy valaki mindig

kiszedje belőle a vér

aranyát:

és sehol sincs senki, aki igazán

ura volna a nagy

prédának, sehol se látjuk

a személytelen rablót, aki

céltáblája lehetne átkunk

késeinek, a szó

kézigránátjainak, sehol se látjuk

a mindenüttjelenvaló

mindenható erőt, amely

mindnyájunkba rejtőzve áll

a világ bástyái fölött és

csak játszik a földdel és

meg se látja a robotoló

nyomoruságot és

neveti fölkent ügynökeinek

gőgjét, hiszen a

pénzfejedelmek legbizalmasabb

konferenciáin is ő

elnököl s láthatatlanul

diktálja akaratát, amely

országokat fölperzsel és

nyugodtan adja-veszi

nemzedékek életét, mint

handlé az ócska rongyot!

Óh, bosszu szomorú

istene, hozzád,

csak a kézigránát dörrenése

ér föl, én

mégis beszélek:

Pénz, tehozzád

beszélek, és ha

nem hallgatsz is rám, fölkiáltom

süket füleidhez: én

téged sajnállak, akit

megőrjített embercsinálta

becstelenséged: én

tisztelem a bosszút, mely alkotód

zsarnoka lett: csak állj

ágyúkoronázta aranysisakban,

a gyűlölet

gyémántvértezetében, fenyegető

homlokoddal az istenek

felhői fölé

nőve, a legmagasabb

bástyákon, és

csak nézd, nézd,

undorodva,

hogy járja iszonyú

vezényszavaidra halhatatlan

haláltáncát az emberiség!

Három törvény

I.

Szeretet

Meztelen húsból meztelenűl

dobott bennünket isten e szép

világba, ahol

már minden valakié. De az

egyforma meztelenséggel

mindenkinek

egyforma jogot adott

mindenre: első csodaként,

örök csodaként, az érdekek

zsufolt tülekedésében is

szeretet fogadja az uj jövevényt,

a gyermeket,

isten folytatását, szeretet

neveli, és

ez a mennyei kezdet

kiséri, mint

emlék s remény,

harcaiban a férfit, aki

lassan beilleszkedik

a közös munka üzemébe,

ez az első szeretet

ad erőt neki, mikor

tipró erőkkel szembeszáll

s az ős törvényt hirdeti: meztelen

húsból meztelenűl dobott

világra mindenkit a sors! – szeretet

kapcsol össze kicsit és

legnagyobbat, szeretet,

mégiscsak a megtagadhatatlan

szeretet őrzi

a rend egyensulyát, szeretet

dolgozik a javító

idő szivében

s éltetve az egymásután

előhömpölygő nemzedékeket:

tölgyből s ibolyából, millió

ellentétből királyi erdőt

épit a Szeretet.

II.

Szabadság

Ne hirdessétek a szeretetet,

a szeretet magánügy, és

semmit sem ér, mert nem kötelez.

Meztelen húsból meztelenűl

dobott bennünket isten e szép

világba, – de itt

már minden valakié és

minden fű s állat a legfőbb

törvényt követi:

mindazt, amibe a nem-kért

élet kerűl, rabolni kell,

valakitől

munkával-ésszel

elhódítani, hogy a különb

erő diadalmas kezeivel

a természet maga gyomlálja ki

csenevész próbálkozásait.

Ne hirdessétek a szeretetet:

itt a sok önzés sok ereje őrzi

az egyensulyt, a rend nyugtalan

nyugalmát, de nem a pusztuló

kóróra büszke az erdő,

hanem az alacsonyabb

akaratok fölött

roppant koronáját égbeölelő

nagy tölgy zsenijére:

az az ember az élet

igazi fia,

aki mer, az egyén, akit

nem nyom el a zsufolt érdekek

tülekedése,

hanem aki betölti

rendeltetését,

s ha pusztít is, volt joga rá,

hiszen csak az ős

törvényt példázza, melyet hasztalan

cáfol a szeretet:

Hirdessétek a szabad erőt,

melyből mint kard és trombitaszó

tör ki a Tett!

III.

Igazság

Hazugság harsonája, bolond

törvény a puszta erő

e földön, ahová

meztelen húsból meztelenűl

dobott bennünket az isten:

itt már minden valakié,

itt már az erőt is előre

szétosztották, s az egyenlő

meztelenséget azonnal

megszünteti a pénz:

páncéllal védi örökösét

s a másikat sorsára bízza.

Nincs itt szabadság s vak az erő:

talán a haszontalan, becstelen

gyomlálja ki

bérelt kezekkel a jót, a nemest,

s ki tudja, nem a fegyveres silány

pusztit-e millió különbet?

Ne hirdessétek hát az erőt,

az akármilyen diadalt,

hanem

a sose-voltat,

az eljövendőt,

az eddig örökké csak bebörtönözött

uj vezért, aki uj szeretet,

az uj vezért, aki uj erő,

az uj vezért, aki majd

szabaddá kényszeríti az

emberek és

népek örök-nagy versenyét:

hirdessétek a Teljes Igazság

istenét, aki átveszi az idő

legmodernebb harceszközeit, és,

soha vissza nem rettenve a

rettenetestől, ágyúkkal is

felszereli jóakaratát:

hirdessétek a mindenkiért

hadbaszálló világos erőt,

amelynek ura

elsöpri az irgalom

laza rendjét, a véletlenek

buta egyensulyát,

s vegye bár föl teremtő

tisztaságára a pokol

álarcát és égesse föl

mindazt, ami

szépet és jót tíz ezredév

megalkotott: joga lesz

rombolni, mert

a felszabaditott emberért

ő ujrakezdi az életet:

és szent kard és szent trombitaszó

csak ugy lehet, ha Érte küzd

a szolga tett!

Őrangyalok

Barátom, ki a halhatatlan

nyomornak megváltást keresel,

ne a halált, – a Sötétség

s a Káprázatok

isteneit ünnepeld!

Különös

őr-szellemek ők.

Még nincs meg az ember, amikor

jön az egyik, a fekete angyal,

könyörögve néz a tények

arcába, aztán

elborzad, és irgalmas keze

már az anyaméhben,

előre, igyekszik

becsukni a lélek szemeit.

S ha nem sikerűl

a részvét tette s a gyászruhás

angyal később is hasztalan

próbálja kilopni

védence agyából a fény

szomorú erejét,

jön a másik, a látszatok

tűzszárnyú angyala, aki

kitalálta az antikrisztus

csodáit és aranyat

csinál a kavicsból.

Áldott ez az őr is, mint sötét

testvére volt:

felelőtlen álmodozásra

tanítja az ifjút s az érzékiség

lidérceivel messzecsalja

az igazság vigasztalan

képeitől a szemeket:

szent ez az angyal is, ez a

tündöklő csaló, hisz amikor

korcsmát nyit a földi

kétségbeesésnek

vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban

felejteni

csábítja az önzést:

látja, óh,

jól látja az aljas, az egyetemes

komédiát

s legalább utólag

igyekszik menteni. – Óh,

barátom, szent ez a két különös

angyal, aki sírva

áll két semmiség között

s addig is, míg őrváltás lesz,

éjszakával takargatja,

lázálmokkal vakítgatja,

ahogy tudja, boldogítja

a valóság töviságyán

félálomban hánykolódó

tehetetlen, menthetetlen,

halhatatlan életet!

Van lelke a pénznek

Van lelke a pénznek! Én tudom,

a büszke arany

jobban fűt, mint a bor, de belül

csupa szégyen és vacogás:

finom esze tudja, miből, milyen

nyomorok árán

gyült össze, érzi, hogy

harc, gyűlölet, vagy leplezett

szemrehányás fogadja mindenütt:

bujna kifelé mindenütt

gazdája zsebéből

s nem kell hozzá panaszos száj

vagy fenyegető tribün,

fél úgyis, vagy legalább

rosszul érzi magát

a szegények közt. Óh, én tudom,

van lelke! s azért menekűl

autón, azért rejtőzik

párnázott-őrzött ajtók mögé,

mert azt hiszi, hogy

lelkiismeretének

füleit betapasztja, szemét

becsukja majd a magány.

Van lelke a pénznek, barátaim! Én

voltam titkára, tudom, hogy

cinkosa bár, orgyilkosa is

a másik pénz,

láttam, mennyire vágyik

a jóság örömeire,

mennyit gyötrődik, amíg

kiirtja magából a szeretetet,

amely mást boldogít,

de őt megölné. – Barátaim,

gondoljatok néha az arany

titkaira, nyugodt becsület,

gondolj a pénz, a nagy pénz

poklára és

sajnáld szegényt!

Az örök virrasztó

Legjobb aludni, tudom, pedig

számomra csak pár éve születik

ujjá nap-nap után

és könyörtelenűl az élet, –

mit akar hát velem az anyag

örök vándora, az élő

isten,

mit őrködik örök-egy élete

bennem? s mit a többi

féregben, évezredek

pusztithatatlan-pusztuló

népeiben, akiket csak

magával állit szembe, mikor

egymást ölik vagy ölelik?

Óh, aludni!

Reggel

még azt hiszem, hogy

csak szórakozik velünk, nyomorult

töredékeivel

s játékos kedve nem is

akarja az alakzatok szüntelen

keverésében megtalálni

a végső kombinációt,

de mikor a zúgó

nappal után megjön az est

békéje, ugy érzem:

ő is szeretne megpihenni

saját ellentéteinek

egyensulyában s ő maga

szenved legjobban, amiért

sikertelen próbálkozásait

unva, a halál gyors kezeivel

ujra meg ujra hiába

temetteti

húsunk sírjába oszthatatlan

lelke darabjait:

s mikor éjjel eloltom a lámpát,

kimerült fejemnek

azt sugja a párna, hogy

a legszomorubb embernél is szomorubb

s fáradtabb már a sose-mozduló

kőnél is az erős

isten, amiért sose tudja

lecsukni magában az idő

lázas pilláit s millió-

millió öngyilkosság után is

tovább kell virrasztania

halhatatlansága élő

kriptájában, az anyagban.

Tárlat: a Sátán Műremekei

Boldog, akit pálinka butít,

boldog, kit a szépség

kápráztat, boldog mind, aki

csak részleteket lát. – De ha anya

helyett egy isten

nyitotta föl szemed, akkor

a halálos éjben mindenütt

tűz, tűz lobog fel,

tűz, tűz kering

körötted és te mindenütt

őt látod, a mozgó

viperalángot,

a tüzet, amit

széthurcol a mozgó

ember a földön, a tengereken,

a parázsagyu gondot,

a tűzkigyókat

látod csak az éjben,

a mult s a jövő

üveghegyein túl, a nyugtalan önzés

gyujtogató parazsát, a tüzet,

a tüzet,

tűzoszlopokat, aranyrudak és

a puskatűz aranyát.

Átkozott vagy,

ha látni tanultál,

átkozott vagy,

ha látod: a Sátán

mennyi szenny

tüzéből festi be a halál

gyászpompás keretei közé

Műremekét, az Életet:

jaj neked, aki látsz,

jaj, neked, Isten

látó fia, jaj,

mert bárhova fordulsz,

örökre előtted

az idő vándor falain

az Ember égő tárlata:

számodra nincs

butúlni ital, vakúlni szépség,

s üss bár karót boldogtalan

szemedbe, feléd

a végső éjszaka

egéről is az olthatatlan

tűzvész

rémült freskói lobognak!

A Bazilikában zúg a harang

A Bazilikában zúgott a harang

s a parkban két fiatalember

vitázott a költő

égi-földi feladatairól.

Én a földet védtem, és mialatt

a barátommal hadakoztam,

mialatt magammal hadakoztam,

úgy éreztem, egy harmadik

áll mellénk, láthatatlanul

egy harmadik, valaki, idegen.

Munkás lehetett, vagy munkanélküli,

figyelte vitánkat

és én hallottam gondolatait.

Igy válaszolt:

Ez az égről beszél, az a földről,

mégis szövetségesek,

egy lélek ez a két fiatalúr,

kétarcú ideológia.

De hát az én

bendőm, a gyalázatos,

enni akar, s természetellenes

vágyát se földi, se égi szó

nem elégítette ki még sohasem.

Szeretnék közbeszólni, egész

egyszerűen, szeretném

megmondani, hogy

az én gondjaimat mellényzsebéből

kifizethetné akárki nagyúr,

miért vagyok hát az anyagiasság

rút mintaképe, miért

nem tudok én is oly ideálisan

gondolkozni, mint ők, akik

csak a jó vagy rossz angyalok harca iránt

érdeklődnek, holott

én, aki, ugy-e,

hordtam, tudjuk, a követ, hogy

legyen lakásuk (ha nem is

fényes, de jobb

az enyémnél) és a ruhájukat

szőttem, megvarrtam, aki a földet

túrtam, cipőt, kalapot

csináltam nékik, stb., és

fűtöttem a gyorsvonatot, amikor

gyógyúlni, tanúlni Capriba

vagy a Dolomitokba

utaztak, s aki láthatatlanúl

dolgoztam nekik ezer meg ezer

alakban, mondom, szeretnék

közbeszólni, hogy én, az önző

materialista, szintén

ember vagyok, noha sokkal

jobb volna, ha buta barommá

degradálnának a fiatalurak, – szeretném

megmondani, hogy

az én szemeim is látni akarnak,

isten teremtett engem is,

a szépre, jóra, ideálra

van hajlandóság bennem is,

és az én gyerekem se kutyakölyök,

bár elsősorban enni kér,

s amennyit a boldogok érnek,

annyit az én lelkem is ér, –

miért nem néznek hát rám is olyan

érdeklődéssel, mint a levegő

angyalaira, miért nem

beszélnek helyettem, aki még

bánataimat se tudom

az isten törvényszéke előtt

elmondani tisztességesen, – miért nem

dolgoznak, ahogy tudnak, azon,

hogy valamikor én is örüljek,

hogy ne dolgozzon annyit az anyám,

mért nem biztatnak, hogy lesz nekem is

ideálom és hazám,

és e hazában valahol

lesz még számomra hely,

ahol egy kis nyugalomért

meghalni mégse kell, – –

mért nem mondják, miért nem

érzik ezt az angyali fiatalurak,

akik oly lelkesen távcsövezik a jó

s rossz angyalok harcát, de nem

látják a legszomorubb

harcot, s hogy én

közönséges állat maradok

az örök szegénységtől, mialatt

a Bazilikában zúg a harang

és ők meg utódaik századokon át

vitáznak a költő

égi és földi feladatairól?

Gyermekek, tiétek a jövő

Első a gyermek! Nézd, ez a sok

friss élet, amellyel

csak bolondozik az apja, mikor

munkája után hazamegy, ez a sok

csöppség, aki gondtalanúl

játszadozik utcán, ligetben

és otthon, az asztal alatt, és

nem tudja, hogy

van osztályharc és kongregáció,

ez a sok

kis akarat, ez a sok

felelőtlen és komolytalan,

szegény vagy úri

kis ember, akit talán

meg se látsz, ha nem a magad

asszonya hozza eléd, ez a sok

gyermek, mire töprengő fejeden

megjelenik az első

ősz hajszál: ez a sok

uj ember észrevétlenűl

melléd áll s durván vagy szeliden

átveszi tőled

a terv s a tett szerszámait – és

ki tudja, az a kis csibész,

aki még csak ágaskodva tud

cukrot lopni zsebedből,

ki tudja,

nem az, nem ő

menti-e meg majd életedet

a klinikán, nem ő

építi-e majd palotádat, komoly

cipőidet nem ő

talpalja-e, ki tudja, nem ő

itél-e halálra a törvény

teljes pompájában, nem ő

gyujtja-e föl, kacagó

asszonytest, fáradt érzékeidet,

s ki tudja, nem őrá

próbálsz-e dobni, érdekeidet

tipró népbiztosra, fekete

bombát, nem őt

csodálod-e meg különös

verseiért, vagy öreg kezed

nem neki tapsol-e majd

valami népszövetség

karzatáról, a zseniális

ifju vezérnek? – – Óh, örök

hullámverés forrása, idők

élő hídja, reményeink

tartaléka, Gyermek, piciny

játékszerünk, ki a jó vagy a rossz

tetteiben uj erőddel

mindig átlépsz szülődön és

akaratunkat a halálon

tul, ismeretlen állomás

felé vezetve, egyszer talán

mégiscsak megteremted az

Uj Embert s az Igazság

Országát: sirva térdelek

komolytalan játékaid

elé s a remegő

remény s a boldog alázat

mindig csak azt

suttogja bennem, hogy tiétek,

óh, gyermekek, tiétek a jövő!

Szövetségesek

Ugy látszik, csak a természetes

rosszban van igazi életerő

s rossz minden erő,

mert mindig árt valakinek.

Ugy látszik, mondom… s csüggedek:

gyöngeségem moralizál,

amikor az erőt szidom,

az érdekem moralizál:

pedig tán nem is rossz, ami rossz,

s az élet, ahogy van, gazdagabb

és egyszerűbb,

mint hisszük. Moslékon hizott

disznóhusból tündéri lánytest

virúl ki, a liliom

visszahull mocsarába,

és a betegség

époly csodálatos, mint

az erős test büszke épülete.

Nem rossz a rossz: külön bajokat

csak a pénz meg a lélek csinál:

de a világ anyagában

nem jó a jó, és tévedés

minden, ami egyetlen irányt

fut a nagy háló százezer-egy

ágboga közt: az örök

változások úgy elkeverik

a részleteket, hogy csak az őrület mer

s az érdek akar

emberi törvényt

szabni a mindenségre és

csak néha és borzongva sejti

vergődő álmunk, hogy valahol

istenben szövetségese

egymásnak a rossz meg a jó.

Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz

fut össze itt véletlenűl,

hány ember tolakodik, hány

akarat lükteti össze

a percek mozaikjait és

mennyi erő a körútak

egy-egy mozdulatát!

Ki tud

eligazodni e roppant szövevény

minden szálán, mely mint ideg

a testben, úgy fut az utca

rajzában, hordva-termelve saját

parancsát, s vágyait? Óh,

mind-mind egyedül fut

és nem akar törődni senkivel:

óh, nem törődik senkivel

az élet, és véletlenek

irányítják a sikert, véletlenek

itélnek fölöttünk, s ki tudja,

nem tévedés-e minden?

Mennyi jót

akartam én is és mennyi rossz

lett az eredmény:

hányszor láttam hitványnak azt,

aki épúgy becsülte magát,

mint magamat én:

óh, hány akarat, titok és vágy

teremti meg életünk

egy-egy mozdulatát! Jaj,

le kell hunynom a szememet és

rábízni magam a csodára, mert

már nem tudom, mi rossz s mi jó, –

és majdnem úgy

ülök itt a körúti padon,

az utca ezer mozdulata előtt,

mint mellettem az az öreg úr,

aki sorsa

tulvilágából szeliden

mosolyogva nézi,

hogy futkosnak előtte a

gyermekek, és

legjobban annak örűl, hogy

e pillanatban

oly nyáriasan-melegen

csókolja arca kiszáradt

bőrét az őszi nap.

Bérletjegy a MÁV vonalaira

Ahogy az ember élete lejár,

lejárt a tiéd is, aranybetűs,

kis könyv. Tilos volt

látnod az uj januárt, pedig

nemrég milyen bűvös erő

sugárzott szét belőled a

határokig, óh, mily

szárnyas lélek lobogott

prózai nevedben:

„Éves bérletjegy a MÁV

összes vonalaira”!

Meghaltál, már csak múmia vagy,

kisértet vagy, szegény, tavalyi

tündérhatalom,

de én ma is itt

őrizlek zsebeim temetőjében

és sokszor elnézlek:

te, csodatevő,

te röpítettél drága, vad

gyorsvonatokon,

el a városból, ahol

nem volt s ma sincs hely fejemet

hová lehajtani, óh,

soha nem felejtem, hányszor

segítettél, királyi

szellem, menekűlni

a gond elől,

az egyforma, becstelen robot elől,

kétségbeesett

lelkem elől, hogy céltalan

barangoljak új, idegen

életek közt, a Tisza–Duna

tájain, és

felkeressem gyermekkoromat

veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli

varázs-szőnyege lettél

a felnőtt gyermeknek, mesebeli

óriás-csizma, repülőgép,

mozgás modern ura, szabadság

kalandor istene, te, kis,

aranybetűs, prózai

bérletjegy, aki napsütött

vasárnapjaimnak adtad

az Alföldet, hogy bokraiban

heverésszek gondtalanúl,

s pénz nélkül is boldog legyek,

mint a csavargó égi madár

vagy a társadalmon-kívüli nyúl.

Nem dobom el holttestedet,

kis könyv, utolsó

utadra belőlem is elkisért

egy év az idő

állomástalan vonatán,

azt őrzöm benned, magamat, –

s valahányszor látlak,

úgy sajdulsz belém,

oly friss, éles, zsongó és tehetetlen

fájdalommal,

mint egy kisgyermek emléke, aki

tegnap töltötte első

éjszakáját a föld alatt.

Örülni kell, akárminek

Nem gyűlöllek már, koldusok

boldog butasága,

és titeket se, dölyfös,

gyönyörű villák, akik a

nagyváros kő-mocsara elől

felmenekűltök

a Gellérthegyre, Rózsadombra, –

nem gyűlöllek benneteket,

szép lányok, gazdagok, akiket

örömünk elrabolt virágaiba

öltöztet a pénz:

nem gyűlölöm én már az ünnepek

magaslataira költöző

boldogságot, sem a lenti

proletár-kacagást,

mert

én mindent megpróbáltam, és

örűlni nem tudtam soha.

Nem gyűlölök

semmit s talán

nem hazudik kétségbeesett

lelkem, amikor

e tavaszi éjszaka csillagos

ege alatt azt súgja, hogy

szent az igazság katonája, de

szentebb, aki örűlni tud

s azt mondja, hogy örűlni kell

mindennek és mindenkinek,

ha más nincs, annak, hogy vagyunk,

hogy örűlni kell,

akárminek,

a látszatnak, a pillanatnak,

örűlni, hogy ti vagytok és

örűlni, hogy legalább valaki

örűlhet nektek, gyönyörű

villák s gyönyörű

testek-lelkek, akik

alacsony nyomorunk elől

felmenekültetek a Pénz

boldog hegyeire – Óh, már

semmit se gyűlölök én és

hunyt szemmel súgom e csillagos

éjszakában: örűlni kell,

örűlni, örűlni, akárminek és

felejteni, jaj, felejteni,

mert

szomorú az igazság

harca, de akárhogy,

akárhogy is: édes az élet!

A zene kardot ránt

Mikor a zene

az álom hullámjátéka után

elűzi tündér alakzatait

s kardot ránt és szuronyok

rohama csattog, óh, amikor

egyszerre száz torkán felüvölt

a fantasztikus gép-fenevad:

háboru, háboru

önti szivembe a vérét,

szárnyas lobogók tűzvésze röpít,

tűz, sortűz, millió robbanás

veti szét fáradt testemet

s lelkem, ez a halnivágyó

gyáva kis akarat,

ugy ég el ezer fájdalom

önkínzó kéjében, a hangok

szikrázó tusakodásaiban,

mint egy remegő

állat, ki a rágyúlt

erdő lángpalotáiból

nem tud menekűlni s iszonyodó

kínok közt is csontjáig érzi

a megsemmisülés

kimondhatatlan gyönyörét.

Szépség, egy pillanat

Mint nyomorult proli az elrobogó

nagyúr után,

úgy néztem utánad,

üdvözűlve és megalázva.

Egy pillanat volt az egész,

arra sem elég,

hogy tested felé

ugorjon véremből a vágy,

arra sem,

hogy igazán megláthassam

mindenható szépségedet:

egy pillanat volt az egész

s utána értelmetlenül

néztem a semmibe,

mint a sebesült, aki érzi

buggyanó vére melegét,

de még nem tudja,

honnan s hol érte golyó:

– egy pillanat volt az egész

s most mégis vezekelni kéne,

káromkodni, dühöngeni,

tiporni, ölni,

téged, magamat,

mindent,

mert ez az egy pillanat is

elég volt,

hogy gondolatban

megtegyek minden

becstelenséget kedvedért.

Zavar

Dadogok, szédülök, leplezek,

félek és szégyellem magam:

szép tested nyugtalanit.

Nem látom, ki vagy,

nem az vagyok, aki voltam,

s mialatt akadozva te is

másról beszélsz,

szememben a titkos

vágy már folyton csak az eljövendő

csókot nézi a szádon.

Mindenkinek ismeretlen

a másik, – csak akkor

enyém az agyad játéka is,

ha egészen enyém vagy: amíg

külön maradunk, nem elég bizalmas

teljes szemérmét

levetni a lélek,

de a testi szerelemben

összesimúl és

boldogan felejti magát.

Dadogok, szédülök, leplezek,

bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy

beszélni, ahogy illenék:

túlfriss vagy,

túlszép igéret,

még harc és váratlan remény:

ma még csak zavaromat

tudom elmondani, azt, hogy

szeretlek és

akarlak, ismeretlenűl.

Lányok a nyárban

Szerelmes nyár! Be szép a siető

lányok

mozgása, a könnyü ruhák

lobogása, az édes

selyem, amikor

strandon, kirándulók

gyepágyán, vagy az utcák

napfürdőjében magánál is édesebb

asszonytestekre tapad!

A józan ész intelmeit

felejti a fiatal éhség

és néha leggonoszabb

gondjai közt a szegény is

játszani kezd: semmit sem akar

s mindent akar

és lelke ugy fut a tarka

villanások után,

ahogy a kis cica fut

a guruló gombolyagért.

Lassan bandukol

a vénség, s ellenségesen

néz körűl, mint

paradicsommadarak között

a szürke veréb,

de a Győzelem

szárnyas istennője se halad

büszkébben, mint ruháinak

repeső diszében a szép nő:

előtte elszorúl a szív,

mögötte ébred a kaland

s kiséretében a bűn is

vonzó lesz, tiszta és erény.

Óh, szent szépség, óh, gondtalan

hancúrozása a nyárnak,

silány örömnek mondhat a bölcs,

és gonosznak az öreg:

a fiatalnak

tetszik a nyár

napfürdőjében a lányok

könnyű mozgása, óh, szerelem,

tőled vár vígaszt és koszorút

a fiatal, aki

tudja, hogy

minden szépség igéret és

élőt csak élő boldogít, –

óh, asszonyok, a fiatal csak azt

érzi, hogy

miattatok és értetek

keserű és édes az élet!

Szeretők

Tehetek én

róla, hogy érdekel a test

és hogy a hús

úgy érzi szépségeteket,

mint a halál

vagy az isten közelét?

Nézd, kedves, a lélek is

testben öleli

társát, amikor

barát barátot üdvözöl,

testben siratja elveszett

gyermekét az anya, s a hivő

az úrvacsora kenyerében

testileg akar

egyesűlni az égiekkel.

Nem én akartam,

hogy így legyen,

nem én csináltam

az életet

s nem én csinálok

belőle bűnt.

Örök munkában él

minden élő s örűlni akar:

szabad érzékei

a csillagok üzenetét is

magukba épitik,

de fiatalon

megromlik, ha nem az ösztönök

parancsát követi.

Lapuljon a kéjenc, a beteg

gyönyörök rabja! – Nekünk

szolgánk volt az öröm:

bennünk most született

ujjá a világ,

és a halál se lehet

üdvözitőbb

párnája a feledésnek,

mint, kedves, a te

megtiltott tested.

Nem aljas isten

akarta így,

ne sírj; ne csinálj

belőle bűnt:

a lélek orvosa a szerelem

és gyógyulás az igaz csók,

szeretők lelke örűl

a test örömének!

Ma már megint

kedves vagy, ujjaim ma már

megint emlékeznek ruhád

olcsó diszeire és

tested drágaságaira, ma már

megint testvérem vagy, pedig

valamikor nagyon

megbántottál, nagyon hamar

elárultad, hogy csak a perc

gyöngesége volt, amit én

szerelemnek hittem, s nagyon hamar

meggyűlöltél, ahogy csak a

rang és pénz friss éveiben

gyűlölheti asszony az elmult

bűnök koldus cinkosát.

Óh, jól tudom, hogy

csak gyöngeséged volt az enyém,

s mikor szégyelni

kezdtél, az én

büszkeségem százszor keserűbb

szégyennek látta azt az

órát, amikor

először vártam rád s amikor,

naiv gyerekek, a körúti, kopott

kávéházban ettük nyomorult

vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem

bosszúvágyó szavaival

kértem istent, hogy nyomorultan

dobjon elém, amikor már

messze fölötted

állok, – óh,

jobban gyűlöltelek én, mint ahogy

te tudsz gyűlölni:

nekem a nagyobb szégyen adott

erőt, hogy a nevedet se

tűrjem a számban, – és ime,

most már megint

szeretlek, és

most messziről megüzenem

neked, most már

meg merem mondani magamnak is,

hogy hazugság volt, amit akartam, és

nem gyűlöltelek sohase:

én csak arra a lányra

emlékszem benned, aki

enyém volt, arra a lányra,

rád, akitől

azt a tiszta szerelmet

kaptam… Óh, most megmondhatom,

hogy már nem félek gyűlölettelen

nézni a gyűlöletedre, és

hogy ujra megszerettetett

az az első óra, s a többi

néhány, az a régi

lelkesedése fiatal

testemnek, az a

szent tévedés, amelyre most

ugy gondolok,

mint ébredésre a meggyötört

gyermek, akit

lázképek kínkamráiból

csöndesen és jóságosan

kiszabadít egy álmodott hang.

Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, –

neked ez fáj,

nekem meg elszakadni. De mit

tegyek? Nem én akartam

ezt a szerelmet, ezt az idegen

kapcsolatot, amely

fáj és édes és

azt mondja, hogy nem én

és nem te, nem mi, nem az ember

fontos itt, nem az ember

parancsol, hanem valaki

más, ő – Mondd, mit tegyek,

ha ő cselekszik helyettem és

én szenvedek a bűneiért,

az ő bűneiért,

aki olyan

nagy úr, hogy már nem is ismer

felségsértést, hiszen csak az ész

beszámíthatatlan

józansága merészel

ellene szólni? Mit tegyek én,

mikor az ezernevű

Szerelem tüzes nyelvei

röpdösnek körűl és maga

a halhatatlan Isten

mondja, hogy minden tettem és

szavam csak az ő akarata:

minden anyag az ő

töredéke, lakása, élő

s kimondhatatlan sokaság:

ő ez az örök

keveredés, irtózatos

parányokból összerakott

anyag- s lélek-zenekar, amely

érthetetlen zenét

játszik neki

és ő

sohasem unja meg a

dirigálást, s tudja, hogy sohase

lázadhat ellene a kürt,

melyben az ő

lelke parancsol, sem a hegedű

melynek az ő intése ad

életet… – Óh, sohase

lázadhat fel a tehetetlen

zenekar Isten ellen, aki

az elromlott darabok helyett

mindig szállíttatja magának, és

velünk, megbűvölt mesterembereivel

szállíttatja az uj

hangszereket, hogy tovább

játszhasson rajtuk, sohase

lázadhatunk fel az örök

Szerelem ellen, aki

összevissza

integet és szeszélye szerint

csendíti össze a hangokat,

és jaj,

mi csak a magunk

kis muzsikáját halljuk a teljes

zenekar időtlen

zúgásában és sohase

tudjuk meg, mit akart elmondani

istenünk az ősi csöndnek,

a fekete Csöndnek, amely

köröskörűl,

csillagvilágok határán tul,

a Semmiség páholyaiban

testtelen ül

és ránk néz és –

és figyel és –

és nem felel.

Az utolsó perc a vigasz előtt

Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú

út után, szenny után, szégyen után,

nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú

út után, még most se, mikor a rohanás

már agyonkínzott, – óh,

még mindig egy negyedóra! Messze

kihajlok a gyorsvonatból,

hogy legalább a szem

vigyen közelebb

hozzád, legalább

szemem csókolja össze

messziről is

a házat, amelyben

tested s lelked vigasza vár.

Még egy negyedóra. Mennyi

megalázás van mögöttem, és

még mindig nem te vagy! Messze

kihajlok az ablakon: jaj, most valami

rettenetes karambol is

jöhet még, élet és halál

hidján rohanunk,

s hiába nyílnak a lélek

ujjongó szárnyai,

a magakínzó

türelmetlenség

égig halmozza előttük

a fogyó akadályokat.

Óh, várni! Ez az utolsó

perc a legfájdalmasabb,

az utolsó perc a vigasz előtt,

az utolsó perc az öröm előtt,

az utolsó perc, amely

messziről híd volt s most szakadék.

Óh, várni! várni! most is! ugy

vágyom, kedves, a sok

út után, szenny után, szégyen után,

úgy vágyom a tulsó

partra, úgy

várom égő homlokomra,

kedves, a te

távoli, tiszta kezed vigaszát,

mint baráti lelket a megtiport

érdem, akinek a büszkeség

magányában már hullanak

a könnyei, láthatatlan,

de dacos

torkából még egyre késik

feltörni

az életmentő zokogás.

Késő bánat

Az ördög szolgái processziót

rendeznek a körútakon át

s a gonosz prédikál nekünk,

mikor a jövőt

hisszük látni: a kárhozat

ellopta az Ur köntösét

s megejti hófehér

szüzeit legszebb álmainknak.

Az ördög prédikál nekünk

s beszéde csillogó ragály,

de hát élni kell, és a jó is

csak gonosz

fegyverrel küzdhet az örök

gonoszság ellen: kell a pénz,

és kell rabolni, akárhogyan,

és kell rabolni a jónak is:

kellenek a pokol fegyverei,

hogy védje-vezesse

az igazság szent katonáit –

Óh, kellene már, de az én

keserü lelkem

inkább menekűl a kétségbeesés

tétlen sivatagába:

maga az élet bűn, erőszak

az isten is és

e földön minden mozdulat

ellensége a tisztaságnak.

Ünnep

Áldassál, Uram, amiért

nékem is adtál valamit,

áldassál, amiért

nemcsak szépséget s szórakozást

teremtettél, nemcsak gyönyörű

templomokat s félelmetes

pénz-szörnyeket, nemcsak ifju

lelkesedést, friss vért, kacagó

lányokat s gyermekeket, – óh,

áldassál, Uram, amiért

a mulandó örömök

s harcok hétköznapjai után

megteremtetted az ünnepet,

a megnyugvást,

a semmit,

aki az idő teljességében

értem is eljön

és áldott karjaiban

elringat mindörökre. Ámen.

A Költő és a Földiek

Hasznos esőt hoz a nyári vihar,

hasznos munkát végeznek a nagy

vas-állatok is, melyeket a

számító ész dob a világ

sineire,

de becstelen

kufár a szó, mely csak a léha

önzésnek hízeleg, és

haszontalan

gyermek a szellem,

ha testtelen káprázatok

szépségei felé mutat

s csak a szórakozást nemesíti.

Legyen a költő hasznos akarat.

Tisztelegjen a kéz előtt,

mely az élet ős igényeit

elégíti ki termékeivel

s mint a hétköznapok istene

mindennap újra megteremti

a lét föltételeit:

ez a kéz, a munka millió

keze, szent, szent, szent,

tisztelegjen előtte

a költő, s célja legyen a maga

munkáját testvérként e millió

kéz munkája mellé állitani.

Legyen a költő hasznos akarat,

éljen a földön, talpa alá

ezt adta a sors, ismerje meg

az anyag természetét, az erők

műhelyeit, legyen ő

az embernek fia, aki

szálla alá poklokra és

harmadnapra föltámadott:

poklokról szálljon fel az álmok

egébe, hogy amit

tapasztalataiból

megformál, valóság legyen

s gazdag legyen és hiteles.

Legyen a költő hasznos akarat,

az isten nyelve, az igazság

helytartója: a többi nép

csak érdeket ismer:

beszéljen ő érdektelenűl,

beszéljen az érdeke ellen,

beszéljen, mint a tudós, mint a szent,

és ha hite

így küldi harcba azért a

jobbért, amit a hatalom

nem tud s az egyén nem akar

kimondani: egyszerű szava

munka lesz és beszéde kard.

Te meg a világ

1932

Húsz óra mulva

Mikes Lajos halálára

I.

Odakint Bécs morajlik, idegen

emberek, millió meg millió.

Bent csönd, és egy halott. Megmérgezett

fülem nem fogja, szemem nem hiszi

az életet, zajt, mozdulatokat:

kísértet minden túl e négy falon.

Itt valami erősebb van, ide

hajolnak bénultan a gondolat

másfele indult sugarai, tört

szárnnyal hull vissza a szem madara

a néma testre. Halott, te vagy Ő?

Lett éjszaka, lett reggel azután:

az első nap. Mint ujszülöttet, úgy

mérünk most, úgy mérjük nagy útadat,

órákkal és napokkal. Igy akar

utólérni lelkünk a léttelen

homályban, de a fürkész képzelet

üresen tér vissza ide, sötét

kamrádba, és a szívbe, mely talán

egyetlen tükröd már: ott él csupán

utolsó kézfogásod melege,

hangod hajlása, s mindaz, aminek

láttunk, Halott, akit hajnaltalan

éjszakájában húsz órányira

sodort már tőlünk az örök idő.

II.

De bármi vagy már, bárhol s bármilyen

semmi is, – itt még maradt valami,

ami te voltál: itt van, mereven,

véres ingben s félig meztelenűl

ez a kihűlt test. Néztelek, soká,

szemembe zártam végső mosolyod

és köszöntötte búcsuzó kezem

összekulcsolt kezedet, a hajad

nyugodt ezüstjét s átszúrt szívedet;

s befödtelek és kitakartalak

még egyszer és még egyszer s ujra még,

még, még: hadd lássalak, Halott! Ha fáj,

csak fájjon! most majd meg kell szokni, hogy

kérdezlek és te nem felelsz, feléd

nyúl a kezem s nem mozdulsz, nevedet

mondom és a szó elszáll nyomtalan.

Nézlek, hívlak, de idegeiden

hiába zörget hívó idegem,

hiába kéz, nincs semmi vezeték

szív és szív, agy és agy között. Kinek

beszéljek, ha te már nem válaszolsz?

Hol a barát, ki nem megosztani,

de kész volt vinni a terheket? a

társ hol van? hol a tett? a türelem

s biztos szövetség? hol van bölcs erőd?

Itt vagy, és mi csak siratni tudunk;

itt vagy, magányod megnyitotta zárt

kapuit a végső romlás előtt

s halálodban most felnőtté avatsz.

Még egy nap, és visz vágtató vonat,

még két nap, és beföd otthon a föld,

s majd jönnek órák, napok, évek, és

bennünket vár majd régi gyűlölet

s uj védtelenség, uj gond, uj seb, uj

kisértetek… Még! még! és ujra még!

hadd lássalak még egyszer! mielőtt

kilépek ezen a sötét kapun:

itt még te vagy – te sem vagy – s odakint

olyan magány vár, mint még sohasem.

(Bécs, az Alserkirche halottaskamrájában.)

Célok és hasznok között

Forgunk, mint műhelyben a gépek,

mint malomban a kő, kopunk,

s jön végül, bármibe fogunk,

jön a revolver, Duna, méreg.

Így volt mindig. Háboru járja,

szépség s igazság henye kéj,

örűljön, aki él, hogy él:

ez itt célok s hasznok világa!

Barátom, hitnek, akaratnak,

szépségnek és ami vagyunk,

munkálására csak agyunk

és időnk roncsai maradnak.

Nem ami vagy s ami lehetnél,

hanem ha még, mint isteni

fölösleg, maradt valami

benned, mialatt tönkrementél:

akkor kezdődhet csak a többi,

akkor kezdődsz csak te magad,

mikor már minden mozdulat

és vágy és tett emberfölötti.

Gonosz bölcseség ez, de béke,

és az kell. Kétségbeesés,

undor, de béke mégis, és

vak változás hazárd reménye.

Kimerülten, forogva-kopva,

éltem s élek majd, mint a gép,

míg rám nem csukja börtönét

az idő valamelyik odva,

és az se fáj már a szivemnek,

barátaim, fiatalok,

hogy előbb-utóbb, valahogy,

mint én, ti is mind tönkrementek.

Gyermek és bolond

Ki elég bátor hinni, hogy

szükség van a gondolatára?

szépségre, jóra, ideálra?

Csak aki gyermek és bolond.

Nagy a világ s láttuk elégszer:

szépség s igazság ritka vágy,

győz a tömeg s a butaság,

ahogy a tömegen a kényszer.

Mi mégis csak nézünk magunkba,

bár reménytelen ez a munka:

– „Igy szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.

S szól a bolond: – „Más ki segítsen?

Tékozlom magam és teremtek,

magam kedvére, mint az isten.”

Arany

Arany vagyok; minden piciny

morzsám az, minden porcikám;

gyűlölt és kártékony talán;

aranyból vannak bűneim.

Szoborban, műszerben, csatorna

mélyén egyformán lehetek:

öröktiszta lényegemet

nem fogja soha semmi rozsda.

Sok mindent lehet kapni értem;

de aki aprópénzre felvált,

az tőlem már egészen elvált,

mert réz s papir nem töredékem

s én messze járok, más kezén.

– Jól őrizzen meg a szegény!

Új lakásban

A parkettet már legyalulták,

most söprik a forgácsokat;

– bár gyalulnám le én is lelkemet

és söpörnék ki, ami összegyűlt,

belőle minden szemetet!

Milyen üresek még itt a falak,

s milyen tiszták! mint gyermekek

lakatlan lelke… Óh,

készül az új ház, de milyen

lesz benne az új lakó?

Ődöngök a szobákban szerteszét,

barlangban, második emeleten.

Idegen még, de máris az nekem,

mi bogárnak a páncél s ostromolt

katonának a fedezék:

sánc és fedezék: be védtelen

voltam eddig, fázó és meztelen,

s be jó lesz most, csupaszság évei

után e szép, friss falakat

új ruhaként magamra ölteni!

Szép, friss falak, tiszták, üresek,

ma még csak sok rejtett csövetek

mutatja, hogy éltek, a víz meg a fény:

mint tűrő, jóságos tehén

fehér testéből ömlik a tej,

úgy ömlik belőletek is

az élet… S mint a hitetlen a friss

forrásnál, mit Mózesnek a vén

szikla nyitott meg a csodák

legendás idején:

úgy állok én is a csoda előtt:

fényt fejek a falból, vizet, erőt,

élő villanyt a halott

kövek husából: él ez a kő,

s a benne lüktető

kapcsolókat és vezetékeket

valami nem-ismert Közösség

küldte hozzám, hogy életemet

szomszéd sorsokkal összekössék

s vezetve mind (együtt s rejtelmesen,

ahogy a Föld egyszerre vezeti

és egy tengerbe kis és nagy folyóit)

így szóljanak: – Érezd bennünk a lelkek

egyességét, mint tíz ujj érzi egymást,

mikor imára kulcsolódik.

Materializmus

Az uccán néha megállok s riadtan

nézem, amit sohase láttam eddig:

mindenütt új istenek lelke vedlik

és kísértetek járnak az anyagban.

És az asztfalt már nem aszfalt alattam

és lépni már sehová sem merek,

hisz mindenütt rejtett életeket

roncsolok szét ok nélkül valahol

az anyagban, mely értem robotol.

Anyám az anyag, jóságos csoda:

vacogott a fogam a szörnyü télben

és jött a szén, hegyekről jött a fa

s máglyára dobta testét szótlan értem;

és jött a kő és a felhőkbe mászott

s barlanggal vett körül és kivirágzott,

hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas

és jön a vas mindennap, kalapács

lesz belőle és szerszám és kovács

és saját magát veri, karjai

nem unják meg házamat tartani

s mások görbülnek, sülnek és kihülnek,

lappá lapulnak, körré kerekülnek,

izzadnak, kopnak, dolgoznak, romolnak,

napszámosai oly örök nyomornak,

mely az állatnál is önzetlenebb;

simúl a gumi autóm kerekére,

ércmadár libben, hogy hátára üljek,

a benzin fölrobban, csakhogy repüljek

és mind a többi, cipőm és ruhám

és bútorom, poharam, ceruzám,

edényem, lámpám, könyvem, olajam

és mind a többi, minden, ami van,

gyorsaságom, kényelmem, gyógyszerem,

mámorom és tüzem és ételem

és rezgő húrok s billentyűk zenéje

jön-jön elém, hogy életem fölélje,

húsomon kívül s húsomon belül

kiigya lelkét és kegyetlenűl

szemétté, ronggyá, undorrá ürítse

a jóságos és nemes anyagot,

mely értem öltött ezer alakot

és nem bánja, hogy förtelembe hal

e földöntúli önfeláldozásban.

Barátaim, hogy tudjak hinni másban,

mint az anyagban? Egyetlen valóság

az anyag s nincs több oly igazi jóság,

mint az övé, ki minden pillanatban

milliószor megalázza magát

hűtlen fiáért, kinek neve lélek.

Az anyag öngyilkossága az élet

s hol lássak szebbet, jobbat hol keressek,

szégyenkezőbb hálával kit szeressek,

mint a türelmes, tiszta anyagot,

akit a pap csak gyalázni szokott

s bántalmazni a tiszteletlen ember,

sosem kérdezve, mért fut, mért liheg,

mért dolgozik hús, föld, fa, érc, üveg,

növények teste, ezerféle vér,

mely valahol s valahogy mégis él,

rejtett gerincek titkos veleje,

testtelen mozgások szent ereje

mért dolgozik érettünk szüntelen,

alázatosan és türelmesen,

mért dolgozik, mondjátok meg, miért:

mért dolgozik a test a lélekért?

Évek

Autónk berregett és én így beszéltem:

– „Hajnalban, délben, alkonyban, veszélyben

jó ez az ut, jó, hogy vezet.

A cél ki tudja hol lehet!

Minden uj tájnak, erdőnek, pataknak

ismeretlen titkai csalogatnak

és bizony magam sem tudom,

hogy ezen a hosszu uton

igazi jó szállással hol fogadnak.”

Az autó futott és én hátranéztem:

– „Minden kisér az elhagyott egészben

s bár elmaradt ezernyi nap,

egy sincs, mely róluk leszakadt,

mert ahogy nagy kanyarban megelőzve

oldalt a láthatár folyton előre

halad és úgy vonul mögénk:

velünk van a mult s a tegnapi utnak

testéből rak ma folytatást az ujnak.”

Lelkemben futott a gép, életemben:

– „Ki járta már be e vidéket, engem?

Hisz én sem ismerem magam

és e földnek sok titka van

s határán túl is uj határ dereng még.

A holnap tája bennem már ma vendég

s azt mondja: Várj! azt mondja, hogy:

Nem az vagyok, ami vagyok,

hanem amit hiszek s amit szeretnék!”

Besötétedett s futottunk az éjben:

– „Mi lesz velünk az uttalan veszélyben?” –

kezdtem, már-már hitetlenűl,

s ekkor láttam meg, hogy belűl

lámpáink egyre ragyogóbbra gyúlnak,

amint megyünk, mind nehezebben,

de gazdagabban s egyre szebben

az ismeretlen éjszakai utnak,

mert már csak mi világitunk magunknak.

Kiváncsiság

Aki hurcoltál összevissza,

kiváncsiság, gyalázzalak?

Tudom, az utnak rám ragadt

miattad sok bogáncsa, piszka,

és mégis: én vagyok a tiszta

s te a lélek szent éhe vagy,

hit fölött és kétely alatt

istent akaró ateista.

Kiváncsiság, éhség, kisérlet,

te vagy bennem az örök élet,

amely mindig uj utra indúl,

s folyton csalódva sem hiszi,

hogy ne volna még valami

érdemes minden eddigin túl.

A belső végtelenben

Szellemem néha a test ágyába merűl le

és elivódva, mint a por, mit beveszek,

nézi, bent, szivacsos éjszakába kerűlve,

hol a hús eleven tájai ködlenek,

nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes

test tudja csápjait titkokba nyujtani,

azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez

parancsait az ész hiába küldözi.

„Állj meg!” kiáltom, és: „Ne fájj!” s: „Tedd ezt!” Hiába,

a vak gép odabent csak zörömböl tovább

és akaratomon belül, magába zárva,

külön törvény szerint él bennem egy világ.

– Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,

a vér sodrán, amely mint bolond vízesés

föl és alá kering a tűzpiros erekben?

Jártad a szennyek és csodák utjait? És

értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol sincs?

Nézted már villogó, álmatlan agyadat,

a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs

s melyben töviseit termi a gondolat?

Nézted, hogy indul a betegség ostromodra?

S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély?

Láttad, hogy hal a láng keserű füstgomolyba?

Láttad, merre lakik a tündértestü kéj?

S láttad, a villamos és feszült idegekben

hogy futnak idegen parancsok szerteszét,

parancsok, melyeket ha megkap, beleretten

hires, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb,

nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga,

mint érzékeny lemez vagy néma óralap,

amelyről az erők birkózását szorongva

olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?

Óh, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam

a test, melyben a szent, kormányzó kémia

erők és anyagok lüktető mámorában

teremt és alakít, mindennek rokona,

mindenség maga is, – be vad és érthetetlen

és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint

barlangi utazó, a belső végtelenben

parányi szellemünk riadtan széttekint!

Árnyék

Tóth Árpád emlékének

Egy hosszú-hosszú éve már,

valami titkos akarat

kivette fáradt húsomat

férges kezeidből, Halál.

Egy év. Mégis: jobb, hogy vagyok.

Kislányomat ringatja térdem

s egyre jobban irtózva kérdem:

mi lett volna, ha meghalok?

Egy árny jön, mosolyogva int:

– „Jobb így!” – s látom, hogy jóbarát –

„mint szemétredobott ruhát,

szétrágtak volna férgeink.”

Aztán felsír: – „Fuss! Jaj, hiába!

Megesznek így is, összerothadt

ócska ruhát!…” – és sírva ott hagy

s én nézek üresen utána.

Győztes vereség

Oktalan kín, te, szivemen

mindig maró, keserü sajgás,

amelyen se asszony, se bajtárs

nem enyhitett még sohasem,

halálvágyam, harcoltam eddig,

de most békét kötök veled,

átadom dúlt életemet,

égesd, szabdald, rombold, ha tetszik.

Kígyót is megbűvöl a szem;

nem birtalak kiirtani,

hát most munkádat figyelem,

féreg, bolond sebész, aki

lelkemben sohasem pihensz:

rombolsz, de nem fájsz: érdekelsz.

Testem

Ki vagyok én?

Ami vagyok, alaktalan

folyna szét valami halálban,

de véletlen formát találtam

s most élek külön és magam.

Testem, szegény,

te vagy a teremtő edény,

aki egykor kimeritettél

a semmiből és segitettél,

hogy legyek a sok én közt én is Én.

Ami vagyok,

te vagyok, lábam és kezem,

te vagy a munkás és a hordár,

szegény testem, mindig te voltál

egyetlen szövetségesem,

és ha a sok

nyomorban lelkem megfutott

s nem voltam már csak akarat-roncs,

szétvert gyötrődés, – drága abroncs,

te megtartottál s ma is egy vagyok.

Testem, hazám,

te vagy egyetlen birtokom,

te vagy a földem és az ország,

értem verejtékezik orcád,

sebeid sírva csókolom,

mert igazán

eggyebb vagy velem, mint anyám,

otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –

testem, nyomorult proletár vagy

s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

Testem, szegény,

a lélek érted mit tehet?

Nagyon önző és gőgös úr

a lélek, de úgy rádszorúl,

hogy fájni sem tud nélküled.

Testem, szelíd

kihasznált állatom, szegény,

akit még én is üldözök,

a sok-sok idegen között

ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

Megköszönöm,

hogy tüzes és jeges nagy útban

szolgáltál és adtál ruhát

és annyi ezer éjen át

vigyáztál rám, amig aludtam;

megköszönöm jóságodat,

hogy a robotok s hadak élén

jártál, míg pára lelkem élt,

és siratlak, hogy mindezért

oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

Ketrec

Az egyik szól: – „Oly szép a hegy!”

A másik: – „Nézd, üvölt az utca!”

– „Légy szabad, alkoss!” – hív a munka

s az ember robotolni megy.

Mint csodálatos szerető,

csalogat a világ szerelme:

hangok, százfelől keveredve,

hivnak, más népek, más idő.

Sok a szép s az élet egyetlen;

aki választ, lemond; keretben

tördeli lelkünk szárnyait.

Óh, túlkicsiny ketrec a test

és mire elég volna, ezt

az egy kicsit is elveszik.

Halálfélelem

Ha más nem, a halál (mondottam sokszor én is)

a halál megsegít s végre nyugalmat ad.

De most az álom is ijesztő kábulat

és nem tudom, milyen idegen cél felé visz.

Sintér hurcolja így a leütött kutyát,

mely már sírni se tud, nemhogy visszaharapna;

fekszem, nagy ájulás zuhant az akaratra,

és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy.

Lassan izekre szed a magány és sötétség,

már külön dolgozik agy és szív és tüdő

s nyugodt ütemüket megrontva egyre nő

minden tagomban a didergő testi kétség.

Jaj, nem meghalni még! Minden kacérkodás

lehullott rólam és már csak élni szeretnék!

hisz én nem mondtam el, nem tettem eleget még!

még kell az öntudat! mert ki tudja, ki más

végzi el mind, amit magamért és magamnak

akartam, kezdtem… Óh, nem lehet, hogy csak úgy,

oly könnyen muljak el, mint fény a kialudt

körtében, amelyet két ujjal lecsavarnak!

Jaj, irtózatos ez, hogy meg kell szünni, és

nem amikor magunk parancsoljuk magunknak!

Ágyútűzben, mikor vad hősök meglapulnak,

még mindig van remény s lehet menekülés,

de élni, egy kicsit, végtelenben a véges:

itt biztos igazán, hogy vagyunk bábjai

valami vén, beteg akaratnak, aki

élvezi, hogy teremt s élvezi, hogy kivégez.

Mit akarsz, nyomorult? Tudom, nagy már a fa,

melyben gonosz eszed építgeti koporsóm;

fojtó két kezedet torkomra zárva hordom

s nem menekülhetek előled sehova:

szálljak bár berregő tündérerejü gépre

déllé téve megint az alkonyi napot,

hosszú árnyékkezét kinyujtja cinkosod

utánam, az idő, s visszavisz börtönébe.

Mert olyan csata ez, hol csak egy bukhat el,

verseny, hol az uszó nem jut el soha partig, –

s így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik,

s egyre több a salak bennünk, a súly, amely

lehúz, – a nagy eget lelkünk ragyogva szántja,

még bízunk, akarunk, s egyszerre, mint bukott

csónakok, merülünk, s roncsunkra rázuhog

győzelmesen a föld fekete óceánja.

Ébredés

Mintha puha üvegtenger alatt

teljes sötétben úszna valaki.

Mély s halk orgonaszó borzong elő;

ki hallotta a kezdetét? Puha

bokrokat ébreszt, lépcsőket rak, és

megy, mint tompult fény. Vele megy a víz,

ágaskodik. Alatta meztelen

búvár mozdul. Vagy hulla? Különös

kezek tolulnak és a jó, meleg,

nagy zsibbadásból zúgva emelik

az ájult testet egyre hűvösebb

pillanatok s tájak felé. Hová?

Valaki nézi s azt kérdi: hová?

Valaki nézi, nagy szem, testtelen,

és vele száll, aggódva, fölfelé.

Föl! föl! Hová? Parafát dob föl így

az örvény. Vissza! mért akarsz megint

megszületni? Már régi, ismerős

hangok is hívnak fentről. Vissza! De:

Csak pár tempó még! Ki volt az? A nap

ide besüt már. Törd át börtönöd

roppant szempilláját! Tiz méter! Öt!

Még egy! Óh boldog börtön! Iszonyú

csattanás, uj csönd, és felébredek.

Két sárga láng

Este, ha lámpám lecsavartam

s lehunyom fáradt szememet,

két sárga láng még ott remeg

múló emlékül az agyamban.

Mint nap, mikor a láthatár

fölött már csak a képe száll,

úgy mennek, olyan haloványan

s egyszer csak észrevétlenűl

eltünnek és én egyedűl

maradok a belső homályban.

Hol vagytok, fénylő vándorok,

tükrös mélyemben merre jártok?

Biztos, hogy majd visszataláltok?

Milyen tengerbe szálltatok?

Vagy visszabujtatok, halódva,

mint mécses lángja a kanócba,

s ez a halál? – Bezárt az éj,

nincs része bennem a világnak

s belül, mint fülledt, szomju tájat,

öntöz folyóival a vér.

S visz a sötét. Egy pillanat csak.

Kettő. – Mi az ut és ki mér?

Három. – Minden egymásba fér.

Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat.

Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az?

De hisz itt minden ugyanaz!

Föl! Nincs értelme! Vissza innen!

De ut és szám most körbe áll,

aztán megalszik a homály

és most már többé semmi sincsen…

…Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem,

utoljára nem erre jártam!

Valami történt közben! Álltam –

s két láng – és semmi értelem!

Valami történt szakadatlan

és csak most kezd mulni agyamban

az éjszakányi pillanat:

Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre!

Két sárga láng csap a szemembe

és ablakomban áll a Nap.

Testünk titkaiból

Amivé ingovány anyagokból az élet

gyurta, barátaim, be kár,

hogy olyan tisztátalan és csupasz, mint a férgek,

testünk, e rózsaszínü sár.

Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,

bármilyen szép és komplikált,

hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja

s még szennyesebben a halált.

Kagylót és bogarat páncél véd; csöndben épűl

a kristály s anyagok örök cseréje nélkűl

érik fénnyé a föld alatt.

De születik-e majd, barátaim, a testünk

mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk

egyetlen tiszta gondolat?

Cigarettafüst

Két akarat, két tett, az éber ész

két villanása közt piciny szünet,

tán lankadás, tán előkészület:

a tetszhalott percben szélrezzenés,

mely a tüdő szivacsbarlangjait

gáztámadásként elönti s a jó

meleg hús mélyét, szelid riadó,

nyugalmából fölveri egy kicsit.

A tömjéntől ördögök megszaladnak:

a semmitől irtózva csöndesen

cigarettázom s halkan nevetem,

hogy e kis füst, kék öncsalás, akármi,

tartalmat ad egy üres pillanatnak,

melyben nem tudnék semmit sem csinálni.

Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,

körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”

Hordom az élet bőrét, burkomat

s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:

millió véletlenből összegyűltem,

de már megszületve elkülönűltem

s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.

Ugy vénülök, mintha kis életemben

át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:

várom, hogy a halál kezébe vesz

s lehámozza rólam az életet.

Gyanakvás

Hitetlenebbűl mint Tamás

saját ujjamra is gyanakszom;

hagyjatok el, már ne zavarjon

öröm és semmi látomás.

Én már csak a rosszban hiszek,

s hogy minden mögött ott a rosszabb;

jönnek csapdái uj gonosznak,

csak még nem látja szemetek.

Magány, ki védsz, sorsom magánya,

mozgó buvárruhám, – a lárma

s a tett kivül van rajtad, és

kedv, hit s a többi odakint

oly idegen nekem ma, mint

egy mesterséges tévedés.

Szigeten

Ki miért küzd és mit tanít

engem többé nem érdekel,

oly megkinzottan hagytam el

korom szemeit s füleit.

Túlkorán túlsok túlközel

jutott hozzám s megundorodtam.

Maradjon minden úgy, ahogy van,

szivem a jobbért nem perel.

Csöndes remete lett a harcos;

köztetek járok, de utamhoz

nem akárkinek utja hajlik.

Megjön az én időm is; addig

őrzöm egyetlen életem,

magamban, mint egy szigeten.

Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem?

A szeretet s a gyűlölet,

melynek száz keze épitett,

alszik vagy meg is halt köröttem.

Ki javítja meg, ami gyenge?

Talán nincs is rajtam födél,

hisz túlsok az eső s a tél

nagyon is bejár életembe.

Sötétben nézem magamat:

valami mindig törik-omlik.

Tégla? üres dísz? – nem tudom,

de tanulságnak megmarad,

hogy az épülő ház s a rom

egymáshoz mennyire hasonlít.

Majd

Majd téged is elhagy a feleséged,

majd megcsal a barátod, szeretőd,

majd ágyba mégy te is éjfél előtt,

ha csontod, tüdőd, ideged elégett.

Utólér minden: szemed gyönge, de

agyad, fúró, mind mélyebbre jut el,

mindent elérsz és már semmi se kell,

semmit se érsz el s minden kellene.

Amikor megszülettél, valaki

elindult, ellenséged, s követi

tünt napjaid lábnyomát mindenütt;

soká nem láttad, észreveszed egyszer,

futsz, elfáradsz, vársz, gondolkozni kezdel

s már nem is bánod, amikor leüt.

Felirat

Menteni, menteni, megmenteni!

Könyörögni az istennek, aki

megúnta örök trónját, ingatag

angyaloknak, hogy le ne bukjanak,

visszaszegezni hulló csillagot,

mosni a felhőt, ne fogja mocsok,

látni a rosszat: nincs semmi szilárd:

és mégis akarni az ideált:

Óh lelkem, be nehéz! s mint vád, ijeszt,

hogy sírodon ez volna jó kereszt

és felirat:

„Nevesd ezt a boldogtalant, aki

hitetlenül is próbált tartani

egy isteni és álmodott világot,

amelyben minden pusztulásra vágyott.”

Tehetetlenűl

Mennyi vágy volt, hit, cél, titok,

s mind sorban hogy levetkezik!

Minden nő meztelen.

Így szebb? így igaz? Kedvtelen

nézem az elfogyó napot

s ami következik.

Elég, hogy a szemeim élnek

és néznek messziről, világ.

Az ifjuság szép butaság

s érése után szívnek-észnek

siratja a leleplezésnek

nem sejtett bosszuját.

Elrontott a kaján varázsló

mindent, ami volt s ami lesz.

Tudom, mi mi, és hogy a nagy

titok örökre az marad.

Uj vágy, uj hit, ujszinü zászló?

Játék, fölösleges.

A tudás unalom: az újat

csak a kezdet találja ujnak

egy darabig;

mindenkiben fölkél a nap,

de mindent csak az alkonyat

mutat meg egy kicsit.

Folytatni? Munka, nők? – No és?

Nem több, amit cserébe ad

érte az életünk?

Megszégyenült és nem marad

többé velünk

az üdvözítő tévedés!

Élni lelkemnek semmi kedve,

olyan beteggé gyógyitott

már az idő.

Sokat gondolok két gyerekre:

furcsa, hogy nekik én vagyok

a biztonság és a jövő.

Ők hessegetik a halált

rólam. Majd csak lesz valami.

Tehetetlen nyit a virág.

Néha megráz a fekete

düh. Aztán? Ej! Ki kellene

a csillagokat oltani.

Útrakészen

Igy jó, csak tűnjetek, remények,

hasznosak a sujtó kezek,

rúgj meg, barátom, – hadd legyek

minden ütéstől csak keményebb.

Tudom már végleg gyöngeségem

s köszönök minden árulást,

köszöntök minden uj csapást,

a mely a kovács sors kezében

mégis keményre kalapál.

Lassan könnyű lesz a halál.

Túlságosan szerettem élni,

ezért volt oly nagyon nehéz

eleinte a szenvedés,

ezért kellett mindig remélni.

De már mindent végigbetűztem,

mindenkiről tudom, mit ér,

uj lelkem készűl most, acél,

nagy pőrölyök alatt, a tűzben.

Nem kell, hogy magam verjem-üssem,

elég kéz kalapálja lelkem:

undor s közöny rajta a zár,

a csönd hűs tengermélye vár,

kiváncsiságomat megöltem

s acélkoporsómban kinyúlva

süllyedek, páncélos halott,

a magányba, hol alhatok,

s szememet nem nyitom föl ujra.

Örvendj, lelkem, ha bántanak,

örvendezz és készűlj az utra.

Jégesőben

(Igazság, hol a hatalmad?)

Botozza a tájat

a jégeső.

Mit tiszteljek rajtad?

Sebeim fájnak:

gyűlöllek, Erő!

Mint tűz a vizet kénytelen

gyűlölni: ha szembekerűl

velem a világod:

gyűlöllek, ahogy az értelem

gyűlöli, érdektelenűl,

csak mert van, a butaságot.

S még jobban is: én a lélek

és az ész fegyvereivel

előtted semmi vagyok:

gyűlöllek, mint a féreg

a talpat, amely

rátaposott.

Mert rámtapostál, vak erő,

hatalom, butaság,

tömeg;

mint termő tájat a jégeső,

botoztad és botozod tovább

az életemet.

Dühből tiporsz? mulatni? vakon?

Ha pusztulok miattad,

mindegy nekem.

Hol az igazad, Hatalom,

s Igazság, hol a hatalmad?:

én már nem kérdezem.

Én már tudom, pusztulni kell,

s mondom mindenkinek:

– Rajtad a végveszély,

téged már semmisem érdekel

s nem fontos senkinek,

hogy élj.

Talán csak most, talán csak itt,

de aki jobb, aki különb,

kitaszított fiú;

próbál a jámbor egy kicsit,

hisz, rajong, elborzad, dühöng,

aztán lesz szomorú.

Mit, szépség? egek éneke?

A dísz, mely kente-fente

a felszínt, oda van;

haszon a világ lényege

és aki gyenge,

maga van.

Mint én. – Sötét lett.

Fáradt vagyok.

Mit akartam még mondani?

Kár volt ezért is. A féreg

hallgatni fog:

rálépett valaki.

Gyűlölet, hol a hatalmad?

Te is elhagysz? Persze. Unottan

kopog a jégeső,

s végül a csönd marad csak,

ahová visszahozhatatlan

visz az idő.

A bolond kezei közt

Vak kezei néha

csupa jóakarat,

nem tudja, hogy összetör,

amikor simogat.

Mi vagyok neki?

Zsákmány? dísz? drága gond?

játéka? vagy étele? – Lepkét

fogott a bolond.

Bolond hatalom

és óriás;

sors, élet, idő:

neve, keze száz.

Neve: minden, ami

nem mi vagyunk;

keze: minden, amit

nem akarunk.

Forgat a bolond, nézeget

és csavar ide-oda;

bent régmúlt századok árnya jár

vagy még a bestia;

a sok titok, amiből a jelen

kint és bent összeállt,

szerkezetemben működik

és figyeli magát.

Forgat a kiváncsi százkezű

és út se be, se ki;

törnek, rángatnak, tiltanak

a bolond kezei,

s mint gyermek törli a lepkeszárny

szivárvány-mosolyát,

szörnyeteg ujjára tapad

rólam az ifjuság.

Romboló kezek mindenütt,

pénz, munka, szerelem;

hány kéz szed szét és hány parancs

rendelkezik velem!

Kezek szélvésze motollál

örvényt körém:

mind préda vagyunk

s ki lehet szökevény?

Te, Iszonyú,

te akarod így?

Megtesszük mind, amit akarsz,

akárhogy undorít.

Kezem-lábam kitépve:

így tetszem? Igy se? Csak

nem értesz hozzám? Vagy talán

élvezed a kínomat?

Év, évre, cibálnak

idegen erők,

együtt, külön, össze-vissza,

sirók, nevetők;

év-évre lassan pusztulunk

gonosz ujjaik között,

nem tudva azt se: ki bolond

van e sok kéz mögött?

Egyetlenegy vagy

Nem! Semmiért!

Az életet?

Se aranyért, se ingyen!

Nem! Senkise! Mért?!

Nem akarhat ilyet

igaz isten.

Ez vagy, ez a test, mely

mint szent kerítés

őriz örökké;

s értsd meg: csak egyszer!

csak most! csak itt! és

sehol soha többé!

Soha! – megtanúld.

Csak most! – ne hallgass

őrültek szavaira.

Bármily nyomorúlt

vagy is, te vagy csak

életed ura.

Irtóztató

magány a harcod

idegenek között;

élj, ha ez a jó,

halj meg, ha az jobb:

nincs senkihez közöd.

De vigyázz: parancsok

öklöznek előre

könyörtelen;

s te mégy, hogy a zsarnok

másnak belőle

haszna legyen?

Meghalni? Ember!

Hogy másnak öröme

s eszköze légy?

Ne felejtsd, ami fegyver

van ellene,

mind szent s a tiéd!

Soha! – Számkivetett vagy,

de úr, ne felejtsd el!

Kívüled semmi sincsen:

egyetlenegy vagy

egyetlenegyszer

s oly árva, mint az isten.

Pária

Lábam, ne mozdulj sehová,

fordul a föld még talpad alá.

Értünk hegy s tenger maga jön el

s boldog lesz, hogy bennünket emel.

Kezem, ne nyúlj most semmi után,

szivem, ne bolondúlj senki után,

király vagy, koldus a földeden,

de kész már benned a győzelem.

Vigyázz, pária, büszke légy,

tűrj, várj, te így is többre mégy,

te megcsinálod, mit más csak akar,

és fiatal vagy még, fiatal:

mindent, ami jó, ami szent, ami szép,

mit most csak a kisértő hoz eléd,

mindazt, ami még csak szánalom,

mindazt, ami kellene már nagyon:

mindazt neked őrzi a távol idő

s kincsekkel térdel eléd a jövő,

csak bírd a sorsot, a mai nyomort,

s lelked a vágyban el ne pazarold!

Ne magamat?

„Ne magadat!… Az Ember

sorsa kicsi,

ma nagyobb jajra tüzesek

a világ sebei,

rád is kíváncsi lesz az idő

holnap vagy holnapután:

mit akarsz most, Egyetlen Ember?

Hallgass, magány!”

Nem hallgatok! A nagy is

csak sok kicsi.

Hát nem mibennünk fáj a világ,

ha vannak sebei?

Már roskadok, s egy terhemet is

ki veszi, ki veszi le?

Mi közöm az olyan világhoz,

amelynek hozzám nincs köze?

Mi nékem a világ nélkülem?

És ha egy pillanat

tud tetszeni még, csók, őszi táj

vagy ezüstlábú patak,

vagy akármi még, ha akármi e dúlt

időben öröm nekünk,

egy jajt csittít el a sok közűl

becsukódó sebünk.

De hol az a csók? az a feledés?

szépség, akármi, hol?

A pénz, amiért megdolgozunk,

bosszút áll, mint a nyomor:

szélcsönd, szabadság ingyen a

szegénynek sose jár

és napról-napra jobb barátom

lesz a halál.

Láncban, fulladva, romok alatt

építem az eget,

nő az undor, fogy az erő

és fogy a szeretet.

Banda a világ, banditák

az öklök és az agyak;

van, aki bölcs és jót akar,

de mit ér, ha vak?

Ne magamat? De! Magamat!

Mindenki magát!

Nem magamért, mindenkiért

siratom én a magányt.

Magad vagy, Ember, a hadsereged,

és a harc rémületes;

undorodj s halj meg, tiszta szív,

de míg bírsz, védekezz!

Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok

és neki az érdeke más

s az igazság idegállapot

vagy megfogalmazás

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen

s ami szabály, mind nélkülem

született:

ideje volna végre már

megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt

lesve alázatosan?

Fut az idő, és ami él,

annak mind igaza van.

Én vagy ti, egyikünk beteg;

és mégse nézzem a fegyvereket,

hogy szeretet vagy gyűlölet

közelít-e felém?

Ha mindig csak megértek,

hol maradok én?

Nem! nem! nem bírok már bolond

szövevényben lenni szál;

megérteni és tisztelni az őrt

s vele fájni, ha fáj!

Aki bírta, rég kibogozta magát

s megy tőrök közt és tőrökön át.

Ketten vagyunk, én és a világ,

ketrecben a rab,

mint neki ő, magamnak én

vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,

s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz.

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott

még rémlik valami elhagyott

nagy és szabad álom, ahogy

anyánk, a végtelen

tenger, emlékként, könnyeink

s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok!

Nekünk többé semmit sem ad

ami kint van, a Sok.

A tömeggel alkudni ha kell,

az igaz, mint hamu porlik el;

a mi hazánk az Egy, amely

nem osztozik:

álmodjuk hát, ha még lehet,

az Egynek álmait!

Menekűlni

Csak közelről ne! – Lelkem,

máris mi maradt?

Üldözd a tegnapi, holnapi

sugarakat,

különben örök panasz leszel,

hogy véres zsebelés a világ

egyik fele és a másik

vértelen hiuság.

Csak az igazat ne! – Egyenkint,

az agyakban, talán még lehet;

de ami belőle piacra lép,

mind érdekképviselet.

Mindennél jobb már a feledés

s bölcsebb a jóakarat,

ami itt vagy ott számunkra még

véletlen akad.

Csak semmi hit! – Az észnél

mi nagyobb csoda?

távolibb túlvilág? gyönyörűbb

s félelmesebb babona?

Csak semmi ész! – A hitnek

minden hatalma

szűkűljön össze, mint a világ,

magadra.

Csak hazudni! csak messziről!

Csapd be magad, ahogy tudod!

Szavaidat is értse úgy

mindenki, ahogy neki jobb.

Csak azt mondom, amit életem

meséje mond;

barátom, itt menekűlni kell:

légy hát bolond!

Akkor birod még. Menekűlj,

mindegy, hová:

álmodd magad a jövendő

szárnya alá.

A többi? Szerencse! Az árnyék

már a szívedig ért.

Légy hát bolond, de

tudd, hogy miért.

Bolondok

Menjetek máshoz vigaszért!

Paphoz! Nőhöz! Akárhova!

Aki itt még örülni tud,

hazug, gonosz vagy ostoba.

Nektek öngyilkosság, ami

nekem céltalan nyugalom:

mindent tudok és tűrök és

unatkozom.

Hogy más is voltam, nem segít,

hogy más is leszek, nem vigasz;

hogy tisztább voltam, tévedés,

hogy tisztább vagyok, az is az.

Nekem minden egyforma már,

s hogy az élet hogy múlik el,

a másé vagy a magamé,

nem érdekel.

Magányom koronás ura,

mint minden féreg, vagyok én;

nem több, mint amit megeszek,

az állat, vagy a rab növény.

Király vagyok, alázatos,

ki díszeit és rongyait

becsülni vagy szégyelni nem

méltóztatik.

Világ szive, Nap, vén bolond,

mindennek te vagy az oka!

Te szültél! te mozgatsz ma is

mindent buzgón ide-oda!

Elnézem kis játékaid

és azt mondom: Jó lesz, ha már

társad, az a másik bolond,

bennem megáll.

Politika

„Mily gyönyörű a szenvedés!

A lemondás milyen hatalmas!”

– Meg fogod únni, s leszel aljas;

a mi erényünk itt kevés.

Mit, szépség?! Háború jön ujra,

háború mindig: tenni kell!

Egy perc, és áruló leszel,

vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?

Vele vagy ellene! Magányod

barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző

nem mond le rólad! s a jövő

azé lesz, aki bestiább.

Mint ti

„Önzésed fáj, a hiuságod!”

– mondtátok s korbácsoltatok;

aztán az én kezem fogott

ostort magamra, s visszavágott

rátok is, mert a tisztaság

gyermekhitében így akartam

büntetni bennetek s magamban

az ember nevű bestiát.

Hol vagy már, égi akarat?

Nem bűn s nem bűnös semmi, senki.

Önzésem? Az is én vagyok!

Megkoronáztam magamat:

király vagyok! és kutya! mint ti,

akik most meghallgattatok.

A Párt válaszol

Ember, hogy ne légy csupaszon,

erőidre és terveidre

láthatatlan páncélt terítve

valaha még védelmet adtak

neked is a legfőbb hatalmak,

a hiuság és a haszon.

Most itt dideregsz csupaszon.

A hiuság, amért megölted,

magával vitte az erődet,

s mert haszna nincs semmi igaznak,

ami maradt lelkedben, az csak

az érdektelen szánalom.

Én is így látok, csupaszon.

De nekem semmi az igazság:

járom a nagyobb érdek utját.

Csak az megváltó, aki használ!

Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már

segiteni a barmokon?

Akkor mégse vagy rokonom.

Te! te kívül vagy a világon!

Nem is nevetsz a butaságon!

Nem is lázadsz ellene! – Ember,

most már tudom, hogy idegennel,

az undor és az unalom

magányával vitatkozom!

Ki kellett volna oltanod rég

az életedet, s hogy birod még,

azért birod csak bizonyára,

mert tudásod képmutatása

eddig megvédett utadon.

Vigyázz! Készítem ostorom:

mert gyenge vagy a hitre, tettre,

mert nem figyelsz az emberekre,

mert érdektelen vagy, beteg vagy,

mert igazság vagy, szörnyeteg vagy

s számodra nem lesz irgalom!

Tűzbe és fegyverbe

Megtérést kívánok magamnak és

mindenkinek.

Óh, ha lohasztaná a szenvedés

szomorú

testemben a lobos életet!

Ha ujrakezdeni lehetne! vagy a kínt,

a sok tévedést kitörölni, mint

aszpirinnel a tegnapi

főfájást! Óh, ha lehetne

még egyszer egybe-

ölelni, amit szétszakitottam,

s becsukni, amit kinyitottam,

a gyűlölet

nehéz kapuit, s kiirtani

a mérgeket és ellenmérgeket,

melyek most fekete

éveimben táboroznak, pokoli

seregek urai,

s nem törődnek vele, hogy az örök

hadjáratok s hitvány pörök

sivárságában az egész

szent örökség elmegy, a vetés

felpörkölődik, a nép s a föld

elsorvad, és fiatal

életünk tűzbe és fegyverbe hal.

Fiatalokhoz

I.

Neked ez se jó, neked az se jó,

kutya lélek.

Csak tudnám legalább, mit akarsz,

csak ismernélek, értenélek!

Én megnyugodnék, de te morogsz,

tiltakozol!

Az a gyerek vagy, az a hű akarat,

aki voltam valamikor.

Az a tiszta hit, az a régi gyerek,

csupa mocsokba lát.

(Igaza lehet; de megéri, hogy

így marja miatta magát?)

Igaza? biztos? – kérdik a Bölcs

szörnyű szavai:

Mindenkinek csak az igaz,

ami hasznos neki!

Alkudj meg és élj, ez is elég,

bolond gyerek!

Ne sírj; s ahol mindenki vak,

hunyd be te is a félszemed!

II.

Nem! nem! nem lehet abbahagyni!

Folytasd te a versemet,

ne hallgass, vádolj, tiltakozz,

te régi gyerek!

Csak fájj, csak sírj! Fegyver a sírás,

fegyver, míg nincs egyéb;

sokan fájtok ma, fiatalok,

kiknek az alku nem elég.

S ha gyenge, ha szörnyű és ha mese

az igazság, az se baj.

Ti más is vagytok: erő! idő!

S az idő mindent kicsikar!

Lelkem, hű őröm, meg akar

lopni az élet:

vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass,

lelkem, te kutya lélek!

Hazám

Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,

apám a mult egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.

Tao Te King

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek

lát valamit;

védelem kell védtelen életednek,

s védekezik.

Gyöngeséged páncélt izzad magára,

mint a csiga;

száz karddal jár benned előre-hátra

minden vita.

Utak sara, vágyol a messzeségbe,

s bár itt maradsz,

felkapaszkodol a tipró kerékre

s vele szaladsz.

Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb

a tisztaság

s aki nem olyan, mint te, az se vethet

követ reád.

Minden erényed bűnben született és

bűn lesz megint,

de az akkordba a sokféle zengés

viszi a színt.

Kiépited magadból, mint a számok,

a végtelent,

és mert csupa rendetlenség vagy, álmod

s urad a rend.

Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,

amin nevetsz;

igaz egész csak ellentéteiddel

együtt lehetsz.

Egész életed leplez és leleplez,

de odajut,

odafut mégis, lassan, így, szivedhez

az Igaz Ut.

Rigvéda

Nem volt semminek nemléte, se léte,

nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? Mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,

egymásban pihent a nap és az éjjel;

lélegzés nélkül lélegzett magától

az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt;

s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek

magva és ura minden ösztönöknek;

nemlétig érő gyökerét a létnek

ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,

mi volt alul? és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?

Csillagok közt

Törvényszék? Én is az vagyok!

S jogomat bár vitassa minden,

ha itt és most és én tekintem:

így forognak a csillagok!

Csillagaim, hová zuhantok?

Hová zuhanok nektek én?

Az irány már csak tünemény

s mérlegeink ingó kalandok.

Függvény lett minden, ami volt;

a titok egyre veti fátylát,

a szem mégis mind több csodát lát,

mert minden törvény elromolt:

egymást bénítják s tologatják

rugalmas terek rácsai

és ezer idő hirdeti,

hogy túlkevés az Egy Igazság.

S ti, vak szabályok, kész igék,

parancsai a látszat Egynek,

szívek, kik sohse sejtitek meg

a szerkezet szerkezetét,

Emberek, ti ítélni mertek?

Tudhatjátok (azt hiszitek?)

mért volt mindaz s mi lehetett,

amit más tett vagy sohasem tett?

Törvényszék? Én is az vagyok!

Nézek magamba, csillagokba,

és ítélek és szánakozva

felmentlek titeket, Vakok.

Boldogság

Unom már ezt az örökös

siránkozást s megvetlek érte.

„Boldogság!” Lelkem, lásd be végre,

hogy gyerekes ábránd nyügöz.

„Boldogság!” Isten és a többi

tündér rég meghalt benned is

s létedből az infantilis

reményt ma se tudod kiölni?

Vigyázz, becsap a régi hit!

Nem vagy gyerek, s indulsz a hídra,

mit a kaján bűvész, a Mintha,

az ég felé eléd vetít?

A Mintha mondja: mintha volnál

és mintha volna csakugyan

minden, aminek neve van…

De te tudod, hogy nincs! tudod már!

Nem? Nem tudod? Hát menekűlj,

bolond, és ess kétségbe! Álmodj!

Teremts, no teremts túlvilágot!

(Ha megbutulsz, tán sikerűl.)

Két lány térdtől bokáig

Négy gyönyörü láb

libbent autóba.

Két lány. Legalább

tudnám, ki volt!

Nem érdekel már

az utca, semmi,

csak menni kéne,

utána menni

négy villanásnak,

gyalázatos szép

csalogatásnak,

valami könnyű,

gazdag örömnek,

annak, ami ott

libbent autóba

és tudja isten,

hol jár azóta!

Négy gyönyörü láb

libbent autóba.

Többet nem láttam.

Két nő. Ki volt?

Rohan az utca

föl és alá;

jöttek és szöktek;

honnan? hová?

Nyugodtak, szépek,

piszok az élet,

hej, hogy örűlne

dühöm nekik!

Két nő: melyik szebb?

Kéne: melyik?

Négy lábat láttam,

azt se sokáig,

két gyönyörü lányt

térdtől bokáig.

Nem érdekel már

az utca, semmi,

csak menni kéne,

utánuk menni,

örűlni nékik

térdtől bokáig,

s tovább, sokáig,

örűlni ujra

valami jónak,

ami gyerekké

ringat-altat:

keresni bennük

a nyugalmat,

katona lelkem

tűnt vendégét,

érdes életem

ellentétét.

Mondd, igazán bűn,

hogy e két lányban

valami újat

ugy megkivántam,

valami könnyűt

és idegent?

Ha bűn, legyen bűn:

bűn akkor a jaj

s gazember mind a

szegény s fiatal.

Négy gyönyörü láb

libbent autóba,

és tudja isten

hol jár azóta;

valami itt volt

és elhagyott, –

be fáj, hogy egyszer

meghalok.

Körúti éjszaka

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?

Akárhogy kellesz, a szeretkezés

énnekem már nagyon kevés

s eddig is csak azért kivántalak,

mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.

Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,

s gyermekkorom

oly sötéten áll éveim mögött,

hogy mindenütt a pénzt látom s körötte

az örökre

elrontott sorsok nyomorát.

Terád

gondoltam az éjszaka (szebben

nem gondolhat asszonyra senki)

és a februáréji kék hidegben

húszéves rongyos állatok

lékelték mellettem az utat.

Nyilt a vasfödél; rothadó szagok

csaptak ki fehér gőzben gomolyogva

az aszfaltból, ahol a nagycsatorna

megnyitotta Budapest beleit.

Imbolygó árny, lámpással a kezében,

szállt le a létrán; és utána néztem

s láttam, mi az, ami ott tovazúg,

az a földalatti vasút,

az az áradás, amely odalenn

öklend és habzik, az a szenny,

amely lucskos boltívek alatt

öblíti belülről az örök

palotákat és gyomrokat.

Húszéves rongyos állatok

végezték lent az alvilágban azt

amit persze végezni kell,

és én értettem a panaszt,

amit ők már nem is gondolnak el,

csak gázolnak, térdig-bokáig

a belek sarában, kalapálnak,

Krisztus gyermekei, s kiabálnak,

mint gyermekeik és apáik.

Sokáig

néztem a megnyilt föld alá

s rád gondoltam, szerelmesen,

s most azt hiszem,

hogy a szerelem nagyon kevés.

Vezényszó, szitok, vicc és röhögés

kongott fel a fagyott föld alól, –

nem hallottad?! Hallhattad volna, mint

lélek, ki bennem voltál test szerint:

hallhattad volna, úgy éreztelek;

s éreztem azt is: ha ezek

a borzalmas kezek,

mocskosak, durvák, véresek,

arcomba csapnak, meg se mozdulok,

s oly idegen

lettél egyszerre nekem,

hogyha akkor velem vagy és ezek

a véres és szörnyű kezek

terád rohannak

s megosztoznak fehér testeden: én

nem sajnáltalak volna szegény

állatoktól: egy mozdulat

s egy rezzenés

se pártolt volna hozzád tőlük, és

álltam vagy továbbmentem volna, csendben

s mit tudom, hány halállal a szivemben.

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?

A szerelem nagyon kevés

és hogy ne lássam, ami rossz,

te sem lehetnél már ahoz

elég erős és aljas feledés.

Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit

meg ne tetéznék;

katona vagyok katonák közt

s te vagy a vészfék:

megállitasz, fogsz, hogy megint

gyerek lehessek;

tudom, hogy ma is jó vagyok,

mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,

magam se értem;

szidtam a szerelmet, mikor

róla beszéltem,

láttam bukásnak, butaságnak,

esküszegésnek,

üzletnek, bűnnek, állati

kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a

förtelmes étel

megtöltött annyi csömörrel és

annyi szeméttel,

hogy sírtam: két szájjal eszi

testem az asszony –

(s mégis ellenség volt, aki jött,

hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék

megint huszéves;

tested és lelked porcikái:

mind kedves-édes;

kiábrándultságom megint

gyermeki hit lett,

mert azzal gyógyitasz, ami

megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb

volt már az inség,

akkor mutatta meg szived, hogy

van még segítség:

akármennyi a kín s az undor

akármilyen nagy,

mind-mind elmúlik csendesen,

ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom

s te vagy a béke,

háboruimból kivezetsz:

szeretlek érte;

utamon a halál felé

vészfék szerelmed;

melletted mindig jó vagyok,

azért szeretlek.

Meg fogok halni

Meg fogok halni, súgta valaki,

mikor kezet csókoltam és közelről

megláttam a ruhán s az ingen át

melled kezdetét s térdeid fölött

friss husodból annyit, amennyin elfér

egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak?

Meg fogok halni! Néztem arcodat

s öledet is megizleltette már

az az egy kézcsók, egész bőrödet

fölvonultatta ajkamon, s örök

gyönyörüségre vágyott ez a perc.

Meg fogok halni, súgta valaki.

Meg fogok halni könyörtelenűl

s lehetsz enyém: én mégis megöregszem

s meg fogok halni, mint te, akivel

be akart csapni most a feledés.

Meg fogok halni, én, e szomju lélek,

ki ma örökre megkivánt: e test

meg fog halni s csak az marad utána,

hogy elmesélte vágyát s elmesélte,

hogy lemondott rólad, mert élete

az öröklétben csak egy pillanat volt.

Tenger

Egymás alatt s egymás felett

s egymásba nyilva meztelen

omlásban, mint ha testtelen

hangok érkeznek süppeteg

s oly földöntúli szerelem

lelkével lüktetik tele

a levegőt, hogy a zene

megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett

s egymásba nyílva mindig új

vágyban, mely lankadtan borúl

uj s uj szomjakkal telitett

ölelkezéseikbe, hol

ezer mozdulat egyesűl

s kielégíthetetlenűl

szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett

nyitódva és csukódva szent

törvény szerint, mert messze bent,

bent is kitárják testüket,

úgy ringva-úszva kívül és

belül, hogy minden tétova

mozdulatuk csók és csupa

egymáson átbujt ölelés:

hullám alatt s hullám felett

örök-sóváron s meztelen

hullámok úsznak, testtelen

gondolatok, szerelmesek,

forrón, buján, reménytelen,

hullámok végtelen sora,

boldogtalan hullámok a

szerelmes tengeren.

Nők

1.

Mikor a kielégülés

hűti már vágyad tetszhalottra

s mégy megint, mégy gőgös robotba

s látod, hogy mindent férfi-kéz

épitett, férfi-ész s verejték,

valami hősi akarat

esztelen kényszere alatt

kalapálva célt és szerencsét:

hogy bírsz (az Anyákon kivűl)

a nőkre gondolni, e csacska,

gyerekes és élősdi fajra,

hogy bírsz gyűlölettelenűl

gondolni még a nőkre, átkos

sorsod kétes diszeire,

akiknek semmi közük e

csikorgó és sötét világhoz?

2.

Hiába épít, látni kell, hogy

sivár csoda s bús rend az ész

s erő, dicsőség, munka, pénz

s a többi gőg mind hamar elfogy,

s ha végleg megnyilt a titok:

hogy butaság a hősiesség

és minden harc és cél üresség

és a jobb rész nekik jutott:

nem térünk-e meg akkor áldva

hozzájuk, és nem mennyei

vigaszunk-e épp gyermeki

szivük édes hancurozása,

vagy amikor ez nem elég

s a végső feledést keressük,

tudjuk-e nélkülözni testük

irgalmas kábitószerét!

A test védekezik

Mit mondanál, zsarnok, ki bennem élsz még,

mit mondanál, örök hang, aki kérdez

s kutatja, hogy az ember mit miért tesz,

mit mondanál, bíró, ha így beszélnék?

„Bűnös lehetek, mégis béke kell,

mert nem birom már. De békét mi adhat,

amig az önvád (szörnyü gép,

parancsa: rágni) folyton őrli

életem igaz erejét?

Ostort a kezébe kik adtak

e kutya papnak,

hogy a vádjai sose fogynak?

Ő tán igaz, jó, tiszta? Nem:

mind gonosz, ami árt nekem!

Bűn és rabság? De hát a rab

a bűnnél néha fontosabb!

Bűnös a test? Elhinni bűn!

Bűnös, mégis? Mit tudom én!

Talán a törvény az, nem én.

Ne üldözz, kértem sírva százszor

vádoló, vádlott lelkemet,

nehéz mérgekkel kábitottam,

de csak egy perc volt a szünet

és ő tovább tépte sebeimet.

Te gyógyitottál, női hús,

de a gyönyöröd már gyanús,

mert a hús mindig háborús,

és éveim már mást akarnak,

nyugalmat, igazi nyugalmat.

Itélj, vagy ments fel, nyomorult!

Mert elfáradtam már nagyon,

s mindenki, mint én, gyilkosom,

aki les, üldöz s kérdi, hogy

rémült idegem mit miért tesz…”

Mi közöd hozzám, bíró, ha nem értesz?!

Vidám tudomány

Ami kezdődött keserűn,

édes lesz lassan s egyre szebb

s megértjük, mert kényelmesebb,

hogy e földön semmi se bűn.

Így szól a vidám tudomány

és szava bűvös, végzetes;

az idő bölcsessége ez,

de nekem csak bölcs, nem vidám.

Mert fáj az ész is, fáj neki,

hogy a törvényt nem birja el

s a tűrhetetlent tűrni kell,

hiszen igaznak ismeri.

Hit, erkölcs, nagy konvenció,

s ti, sok kis külön őrület,

betakarózik veletek

és üdvözűl az álmodó.

Mondom tehát: – Testvéreim,

ha van még aki aluszik,

ne zavarjuk meg álmait

s hagyjuk a mosolyt ajkain.

Mert az ébredés hova visz?

Csöndes légy, alvók őre, pap:

ki a gonosszal küzd sokat,

lassan gonosz lesz maga is!

Ébredni, tudni, látni bűn!

– Voltam más is, emlékezem,

álmodtam én is édesen

s most sírok, mindig, keserűn.

Vigaszok

Ne szégyenkezz, ne sírj; aludj,

szegény, megcsúfolt földi jóság;

nem csalt meg téged a valóság,

csak gyermeklelked érzi úgy.

„Aljas volt” – sírod untalan –

„és szörnyű, hogy hazudni birt!”

Az aljas nem aljas, ha nyilt?

Ami van, annak piszka van.

Lelkedben, titkon, odabent

kezdődhet csak a jó s nemes;

az igazság rettenetes:

te vagy rendetlen, ő a rend!

Számodra nincs itt más vigasz,

csak a túlvilág az agyadban:

álom, tehát cáfolhatatlan,

s szép lehet, hiszen nem igaz.

És hidd meg, az sem boldogabb,

akit az álom végtelen

ege helyett elégtelen

anyagok mámora itat,

mert végül semmiért fizet

nem egy szakadatlan varázsnak,

csak egy vénülő uzsorásnak.

Te még lehetsz elégedett,

de ki telik a testi mámor

teljével is? Pedig a kéj

elszáll és hideg tetszhalott

marad csak az élő csodából

s körötte vágyak s éh kinok

ugy sirnak, mint tolongva döglött

anyjuk kihült emlőinél

a vinnyogó vak kutyakölykök.

Két ország határán

Ha még megkivánsz,

megkivánlak érte,

kevés már a kedvem

földi jóra, szépre,

kezdek öltözködni

jégbe, hófehérbe.

Nem érek rá többé

könnyű ölelésre,

ha nagyon szeretsz,

hálás leszek érte,

ha nem csábitasz el,

magad vesztesége.

Én már csak az égre

nézek fel maholnap,

két ország határán

lábaim topognak,

az is csak búcsú, ha

szivedbe botolnak.

Ha még itt marasztalsz,

hálás leszek érte,

nagyon nehéz az út

az őszbe, a télbe,

nem kisérhet oda

nyarad édessége.

Megyek mégis. Kell a

béke tisztasága,

nem tudom, mit ér, de

ma még fáj az ára;

várjak, most, miattad,

várjak, utoljára?

Sirva így bucsúzom,

régi életemtől,

ha nem húzom is ki

kezed a kezemből:

nincs út visszafelé

e szomorú percből.

Öltöztet az idő

jégbe, hófehérbe,

két országban járok,

mindegyiktől félve;

akármit választasz,

megszenvedek érte.

Vámpirok ellen

Szégyen a test? lealjasít?

Nagyobb szégyen, hogy gyötrődtem miatta

s gyér örömöm parazsait

didergő magányom is oltogatta.

Mért bűn? Ki őrűlt tette azzá?

Senkinek sem ártok vele.

Gyöngeségem engedte nőni harccá:

ez az igazi szégyene.

Mert túlsokat elhittem én,

pedig e harc csak babona,

csak a bosszúvágyó erény

értelmetlen diadala.

Mert vannak ma is vámpirok, irígy

élősdi rémek, ismerem magam, –

s nagyon ránk fér, hogy néha így

imádkozzunk, mindannyian:

Nélkülözések, munka s a halál

nagy tényei között s a félelem

gonosz útján emeld magasra már

becsületes lámpádat, értelem!

Egy asszony beszél

I.

Neki az élet a szerelem

Mennyit kinlódik, hazudik

szegény!

Megbujnék vele akárhol a

föld kerekén.

De neki az élet a szerelem,

nekem csak ő meg én.

Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy

hazudnia kell!

Más nők, s én persze csak hazudom:

nem érdekel.

Oly magasan jár, hogy a bűneit, –

azokat sem érem el.

Itthagyni? Az se segítene,

hisz őt akarom, magát;

ő se hagy el, mert nélkülem

még kisebb a világ;

akármi övé, ő mindig örök

egyforma árvaság.

Valamit keres, én őt keresem.

Mint a zene,

testtelen, bűvös bujaság

előttem a szelleme:

tud tisztán bűnözni, mig én

tisztán is vétkezem ellene,

mert énmiattam bűn csak a bűn,

én vagyok a tilalom,

aki kiváncsi életét

sohse hagyom

röpűlni, ahogy neki jó,

oly szabadon,

s mosolyát éppúgy elveszem,

mint az enyémet ő,

– mert, jaj, ellensége vagyok

és ellenségem ő:

neki minden kell, minden szerelem,

s nekem csak én meg ő.

II.

Nekem az élet a szerelem

Már nem is mondom soha neki,

mennyire szeretem.

Férjem, uram, eltart, szeret,

és idegen:

nekem az élet a szerelem,

őneki nem.

Mit adhatnék neki? Mit tehet

egy asszony igazit?

Munkája, gondja, tervei, mind

megszégyenít.

Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr

szintén rab egy kicsit.

Lelkéből nem jut más nekem,

csak ami gyerek.

A legjobb, amit én adok,

hogy otthona lehetek;

csak akkor egészen az enyém,

amikor beteg.

Ahogy neki kell, igen, szeret,

de ez nem elég

s alig több, mint amennyire én

élhetem az életét;

csak pillanata lehetek,

különben ártanék.

Neki minden kell, s oly nagy a világ,

érdekli ezer dolog!

Engem csak úgy érez, ahogy

a szíve dobog.

Ellene: volnék valaki. Igy:

csak része vagyok.

Nem szabad meg se mondanom,

mennyire szeretem.

Nekem az élet a szerelem,

őneki nem.

Boldog az önzés sikere!

Mi lesz velem?

Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

A homlokodtól fölfelé

A homlokodtól lefelé

ha jött érzékiség akármi,

egész testedben mindenütt

jó cinkosra tudott találni.

Milyen gyöngeség, hogy soha

nem volt olyan jó örömöd,

mint húsodat felejteni

más húsok ajkai között!

S nem nézed-e irtózva most,

hogy mily hiú és ostoba

a kedvek s nedvek részegen

üdvözölt paradicsoma,

a szép állat, amely nem is

szép tán, csak a te pokoli

kéjed önzése kényszerít,

hogy hízelegj s hazudj neki?

Minden ellenség, ami él,

és csak mint prédáját szeret;

mind csak győzelmének örűl,

annak soha, hogy segitett.

Sírsz, mert idegen láthatár

borúl rád? Csoda kellene?

Mindig megbüntet valami,

ha rászorulsz valakire.

Harminc év van már benned; óh,

harminc év, mennyi gyötrelem!

Harminc év, mennyi bujdosás!

Harminc év, mennyi, mennyi szenny!

Bujj el magadba, nyomorult:

egy még szent s tiszta, az agyad,

melyben a test számára csak

undor és megvetés maradt.

Füled és orrod szimatol,

megcsal, megoszt, elad a szád,

a kéz kinyúl, szemed bolond,

sajgó velőd csurranni vágy?

Ébredj! A piszok csalogat!

Vigyázz! Maradj a magadé!

Férfi, légy tiszta legalább

a homlokodtól fölfelé.

Börtönök

Mindig egy testbe zárva lenni?

Mindig csak én? Sohase más?

Sehol igazi változás?

Hogy bírjátok ezt elviselni?

Más ember! Mért nem lehetek

ellenfele saját magamnak!

Lelkem, mi van odaki? Vannak

más napok, más rend, más egek!

Agyamban, bent, mint egy teremben,

száll a szó s visszajön megint;

és máskép, mint sorsom szerint,

még pusztulnom is lehetetlen:

gépész vagyok, aki saját

szerkezetének börtönében

vakon tesz-vesz, és a sötétben

egyszer majd elrontja magát.

Egyszerre mindenféle

Jó mámort lehet kapni tőle,

erény s vezeklés mámorát,

ezért vonz ugy a tisztaság,

lelkünknek egyik szeretője.

Ez az egyik, de nem elég;

s nincs, bárhogy irtózom magamtól,

semmi, amit a test kigondol,

s ami nekem ne tetszenék.

Csak az istenek és halottak

üdvössége a nyugalom

és mert én is azt hajszolom,

szünését mindenféle szomjnak:

hogy enyhithetne az a kéj,

mely rész csak s összevissza kerget?

Semmi ezersok társa mellett

s ezerszer több a semminél.

Se szomjan halni, se betelni:

be fáj, hogy nem vagyok halott,

s hogyha már élek, nem tudok

egyszerre mindenféle lenni!

Embertelen

Folyton újjászületni! meddig?

kibírni ezt is, azt is! és

látni, hogy a szégyenkezés

vérünkbe hogy beleöregszik

s aztán nyoma sincs!: óh, milyen

testi kín e sok újrakezdés

és temetés a lelki vedlés

keserű esztendőiben!

– Jól van ez, csak tűrj. Mint magába

megtérő útján az idő

vagy mint a magát keverő

anyag sok furcsa változása,

olyan vagy. De az én szemem

már sejti, elhagysz hitet és kínt:

mint a szám, hideg leszel, és mint

a fizika, embertelen.

Minden vágytól el fogsz szakadni;

tárgy leszel, s minden, ami fájt,

ha tűz, ha jég, egyforma tárgy,

érdektelen lesz s pillanatnyi;

s számodra végül az egész

világból semmi sem marad, csak

tükörszínjátéka agyadnak,

mely hallgat és befele néz.

Büntetés

Rémületes lesz az a reggel,

amikor meghalok: a nap

s minden, ami még itt marad,

néz majd rám szigorú szemekkel

s útált életem, ez a hosszú

tapasztalás, nem ad soha

olyan nagy tudást, mint az a

végső perc, a válasz, a bosszú.

Az a perc, tudom, visszavonná,

mit magam tettem ostorommá,

sok gyöngeségem, kételyem;

de a szó már tilos lesz, és

kiközösített testemen

megkezdődik a büntetés.

Gyermekünk, a halál

Tűrnünk kell, táplálni s növelni,

ellenségünket, a halált,

ki húsunk vak terein át

rejtelmes geometriák

kezével épiti magát,

hogy egyszer meg tudjon születni.

Milyen okos és mily türelmes!

Mi vagyok neki? Vad terep;

s ő, mint hódító hadsereg,

egy élethosszú ütközet

alatt megszállja testemet

és elvégzi, amit kitervez.

Békétlen lázadás az élet,

gonosz angyal, aki teremt;

és ő, az ellenség, a szent,

szent a halál, mert ő a rend,

ő a pihenés, ő a csend;

s néha már jó tudni a véget.

A halál meg akar születni,

a hernyót megeszi a báb:

készül bennünk a tulvilág,

s mint anyának a magzatát,

ellenségünket, a halált,

gyermekünket, meg kell szeretni.

A semmittevő halál

s a halál semmittevése

mint barát és béke vár,

jó barát és puha béke;

meg se moccan, míg befektet

mozdulatlan bölcsejébe

a semmittevő halál

s a halál semmittevése.

Elfáradtam már nagyon,

(koldus élet: nagy betegség);

mint csavargó a napon,

ma már gyógyulni szeretnék

s a földönfutónak is van

egy igazi öröksége,

a semmittevő halál

s a halál semmittevése.

Mint békának a mocsár,

mint a madárnak a fészke,

jó lesz nekem a halál

s a halál semmittevése;

fogyhatatlan felelősség

s buta gond az életem;

jőjj el végre, felelőtlen

nyugalom és kényelem!

Kezem, lábam és agyam

mint az élet büntetése

üti-sebzi nyugtalan

út és cél és munka kése;

jőjj el, fáradt vándorok

büntetlen gyönyörűsége,

semmittevő nagy halál,

halál nagy semmittevése!

Tovább

Már vége lehetne,

már rég akarom,

nem tetszik a mozgás,

csak a nyugalom.

A gyors nap után, mely

űzött, hajigált,

most végigaludnék

kétannyi halált.

Már tán nem is ember,

ami vagyok,

jót, rosszat, ahogy van,

úgy hagyok;

nem öröm az élet,

nem keserüség,

úgy nézem, unom mint

egy idegenét.

Mégis tudom, érzem

uj hajnalomat,

mert sorsom erősebb,

testem okosabb:

ha csügged a lélek

s lehunyja szemét,

nem csügged a test és

dolgozik a gép.

Testembe, jövőmbe

visszavonulok;

virrassz te fölöttem,

őrizz te, titok!

Hernyóban a lepkét

így szövi a báb;

formálj, ha megéri,

formálj te tovább!

Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom,

árokpart árva éke,

talpig fegyverbe öltözöl,

pedig lelked csupa béke.

Neved gúnyolva mondja: szamár!

s gyűlölve mondja: tövis!

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád

mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz

torzonborz vértezetedben;

sok kín szerezte neked e jó

páncélt a sebek ellen!

Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely

megbántott – Jaj, ne bánts!

(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,

szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,

sivatag utak éke;

hol az élet mást megöl, te megállsz,

talpig fegyverben a béke;

és mintha tudnál valamit,

barátságtalan, bús virág,

amit nem tudnak, csak sasok

és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:

befelé őr, őre magadnak!

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak;

és állsz még, állsz még akkor is,

mikor az ősz maró

esőiben megrothad a rét

és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot

páncélja idéz kevélyen,

szuronyos csontvázad úgy zörög

december jég szelében;

de mint holt őr, helyeden maradsz

egész az új tavaszig,

melynek, a nyár halálakor,

üzentél valamit.

Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,

ahogy a torkukon kifért,

(bár az ablak alatt a fáknak

zöld korcsmáiba még alig ért,

még nem is ért uj fénye a napnak)

s mint a bolondok, úgy kacagtak,

kurjongattak az ablak alatt vad

vígadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor e szárnyas égi

korhelyek dala vert ma fel.

Micsoda hangok csetepatéi!

Füttyök, sípok, ezer meg ezer!

Bosszantott ez a csibészlárma,

de a szívem nemsokára

együtt dalolt, egy nótára

vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,

mintha én volnék a kert,

ugy megteltem e friss zsivajjal,

ugy telezengett az irigyelt

állati jókedv bölcsesége,

hogy valami könnyü égbe,

földöntúli békességbe

vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a

korhelynóta az ablak alatt;

ugy zengett az a dal, hogy azóta

nélküle is csupa fütty a nap;

csupa fütty, pedig elhallgattak

s reggelre emlék maradt csak,

hogy milyen éktelenűl mulattak

a hajnali kertben a sárgarigók.

Egy pohár víz

Hogy a napfény ráesett,

szinte szívdobogva nézem

ezüstszikrás börtönében

az ezüsthideg vizet.

Víz, még sohse láttalak;

és lelkem sok szennye-bűne

boldogan megszégyenűlve

érzi, milyen tiszta vagy.

Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!

Tündértestü meztelenség,

voltam én is, és leszek még,

mint te, olyan egyszerű?

Jöjjetek, igaz imák:

jó vizek, öntözzetek meg,

és kit oly rosszul szeretlek,

válts meg, égi tisztaság!

Az ég az ablakon

Szemközt, egy magas ablakon

bukfencet vetve, fönt, a kék

üvegtáblákon megjelent

ma délelőtt az ég.

Fönt, a legfelső emelet

ablaka azt villogta le,

mint egy periszkóp tükre, azt

üzente le, ide

a mély udvarba, ahová

nem jutnak arany sugarak,

hogy bár innen nem látni, van

ég is és süt a nap.

Egész lelkem az ablakon,

az egész ablakon az ég:

hogy került össze ily hamar

ez a két messziség?

Bántott, kigúnyolt az a kék?

Vagy biztatás volt, üzenet?

Nem is tudom, oly hirtelen

jött és oly jól esett,

hogy még alig találkozott

szemünk az ablak üvegén,

máris nevettünk csöndesen,

az ég meg én.

Erdei patak

Virágot szedtem. A levelek

itt úszkáltak a puhaüveg

patakban;

de a szökevény viz a bokrokon át

a tóba vetette magát

s megint egyedül maradtam.

Belül a koponyádon

Sírtál tíz hosszú éven át,

sírj végig még ötannyit?

Ha fáj is, értsd meg: a világ

nemcsak terád hasonlít.

Gonosz táplálék volt, igaz,

e tíz év, s te se vagy szent,

de agyad ma már kiköpi

a megemészthetetlent.

Javúl a rossz, ha rendezed,

javítsd hát és ne vádold;

aludd ki ideáljaid,

mint gyerekkori mámort.

És ébredj! Csak vigye hazug

aranyait az álom;

ha túlvilág kell, leld meg ott:

belül a koponyádon!

Csodálkozás

Ugye? csak csodálkozni jó!

csak felejteni, hogy: vagy!

Nehéz tested, elpárolog,

kemény lelked megolvad.

Valami átkapcsol. Hová?

Mikor? Nem érzed: oly gyors!

Fölitat a gondolatod,

pedig már rá se gondolsz.

Mint szünő fájdalom, egész

életed visszaindúl,

vissza, születésed elé, –

csak juss túl, magadon túl!

A többit már nem is tudod,

úgy elaltat a béke,

érzékeid s a túlvilág

titkos szeretkezése.

Mosztári tücsök

Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak

annyi délutánját telezengted,

elkísértél most is az utamra,

elkísértél messze idegenbe.

Sokhazájú boldog nyári lelked

becirpelt a csattogó vonatba,

zengett tőled az egész Dunántúl,

zengett a sziklás éj; s azután is,

fent a Karszton, s lent, végig a dalmát

szigeteken hű társam maradtál:

idegenbeszédű emberek közt

jó tolmács volt ismerős beszéded.

Aztán jött a tenger, jött a ringó,

sirályszavú, kék bizonytalanság,

négy napon és három éjen által

muzsikás vizekkel laktam együtt,

és mégis, amikor újra parti

ággyal várt az este: mily öröm volt

ablakon át hallani a hangod,

mely a biztos földet énekelte!

Föld fiai vagyunk mind a ketten.

A kanyargó, zord, hegyi vasúton

most is itt vagy, holdfényben, Ragúza

és Mosztár közt, milliószor egy-egy

kis barátom, milliónyi testvér.

Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:

itt hazámat juttatod eszembe,

otthon meg, a budai hegyek közt,

ezt a földet fogod énekelni.

Farkasrét

I.

Másvilág

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű

ez a föld, ez az ég, meg a domb,

ahol heverek;

zöld szálak előttem: a fű ring,

a lepke, a nap, gyönyörű mind;

virágok arca mögött a táj

idevillog a bokrok alatt,

nézem, a szöcske merre száll,

nézem, a hernyó hogy harap.

Harap a szív is odabent

s harapja szomjuság;

a szem kószál, örök gyerek,

de a lélek befele rág.

Úgy kellene, kellene, kellene már

valami nyugalom, valami

gyönyörű feledés,

amelyben ujra örűlhet a

csalódás és keresés!

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű

minden odaki;

szemem madárként járja a fényt

s a színt csokorba köti.

Mi a hegy, vagy az ég neki?

Mintha csak odanyujtanám,

vagy mintha egész elválna, el:

leszalad játszva a völgybe s az ég

kék rétjén hosszan elhever.

Kint szép a világ: Másvilág!

Tűzcsipke a napban a rongy!

Bent sorvadoz a perzselő

szomoru, szomoru szomj.

Halott a szépség idebenn.

Igazi vigasznak már csak a

halál lehetne elég;

de mit ér a halál nyugalma, ha

nem érzem majd gyönyörét?

Kábúlt, pirosfekete bogarak

hevernek a bodza fehér

virágernyőjén, lelküket

altatja nehéz, buta kéj.

Kis testvéreim, nektek is

szomorú volt az ég, a föld?

Unt gyászt fed minden tarka kép?

Nem fény a fény, nem zöld a zöld,

s a Másvilág csak kifele szép?

Bár volnék részeg, mint virág-

sírjukban a bogarak itt;

vagy tudnék sírni, mint a gyerek,

aki sír és ujjászületik!

A fekete ég kibőgi magát

s utána ragyog a csend:

de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű

a hegy meg a lepke, az ég meg a fű

s az egész világ odabent?

II.

Virágok közt

Csupa virág a hegyoldal

csupa virág a hegy,

a nyár csillagszemü népe

csókolja a térdemet.

Szöcskék rebbennek; a lepke

lila szirmon kis lila láng;

száraz kóró a kezemben,

nyakazom a csalánt.

A virágok törpe népe

oly gyönge, alázatos:

bókol, ha nem éri a lábam,

törik, ha rátapos.

Ugye, óriás vagyok én itt?

– mondjátok, gyerekek!

És mégis én, az ember,

búcsúzom tőletek.

Ti vagytok az örök élet,

ti vagytok a föld szemei,

melyekkel a fekete isten

a napot nézegeti.

A vak isten a fekete mélyből

maga fölé kilát,

látja, hogy elszakadtam

s lettem külön világ.

Virágok, az én világom

be magányos, be kicsi!

Még itt vagyok; de jön egy nyár,

s kibujtok, föld szemei,

kinéz veletek a vak föld,

az élő, isteni por,

s megviszitek ősszel a hírt, hogy

már nem vagyok sehol.

Kár

Kár elrontani, kár,

buta kis életünket,

úgyis ritka az ünnep,

úgyis jön a halál.

Mind, ami konc, ami érdem,

ami lehet, be kicsi!

Maga az ember, ahogy van,

túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív

s épúgy sír a komisz;

kár, hogy túlsokat ártunk

fölöslegesen is.

Pénz, hiuság, becsület: mind

szánalmas csatatér,

s csábit a szó, hogy a lélek

nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke

ahogy jön, megy is a perccel;

(könnyü annak,

aki helyett más a gazember!)

Tűnik a perc, s az örök föld

bestiái miatt

meggyűlöljük az égi

prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis

rontjuk az életünket,

pedig ritka az ünnep

s úgyis jön a halál.

Küzdünk, sírva, vagy árván,

mint kit a cél megúnt,

s mindegy a cél, az eszközökért

együtt lakolunk.

Számadás

Kik gyötörtek meg leggonoszabban?

Az emberek.

Legjobb gyönyöreidet kik adták?

Az emberek.

Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre

rendetlenebb!

Mit tehetek? Késő van. Lehajtom

a fejemet.

Egy egér halálára

A kollegám egy kis egérfogót

tett a szerkesztőségben asztalomra.

– Két éve dugtam a fiókba, – mondta,

s azután némán néztük, hogy a drót

rácsbörtönében, mely félgömbszerű

hálót szőtt fölé, vékony vonalak

és képzelt üvegablakok alatt

e szellős sírban, keskeny kis darab

szalonnabőr mellett mily gyönyörű

csontváz fehérlik: egy halott egér.

Gyönyörű volt, parányi épület,

s szálkás bordái, gombostűk, fehér

gerince s ívelt farka csontjai

légies könnyű rajzban pontosan

körülírták, hogy milyen lehetett

egykor alakja, melyről az idő,

két év, és az irgalmas levegő

minden húst észrevétlen leszedett,

oly szépen, hogy a test elszállt s a váz

megmaradt egy darabban, mintha ház

volna, csupasz gerendák és traverzek

célszerű és szép labirintusa,

mely most készül csak élni s csak husa

hiányzik még, a malter és a kő.

Néztük sokáig s kiváncsian. Ő

meg se moccant, a levegő halottja,

csak feküdt, hasán, lágyan elomolva,

és egyik lába, láttam, odabent,

a rács mögött, ép a záron pihent,

s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt

egy gyermek kicsinyített csontkeze.

Meg se moccant és nem is volt sehol,

csak mint egy emlék emléke, ize,

álmok maradéka, mely szétoszol

a friss reggelbe, vagy mint gondolat,

mely rég elmult, de valahogy az agy

szöveteiben hagyta illatát:

úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ

e romok fölött lassan élni kezdett,

valami, ami nem egy szürke testet

bűvölt elénk, hanem egy nagy világot,

más világot, hol minden illanó,

hol a halál csak desztilláció

s mint test, olyan a gondolat: a Lángot

láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –

egyforma kedvvel lobbant életet

minden féregben, s azt a pici szikrát,

mely éppen őrá bízta sorsa titkát

és sorsa volt neki, míg benne élt.

– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért –

mily kínok verték, milyen rémület

ezt a félénk, ideges életet,

mikor megtudta, hogy már nincs menekvés!

És mégis futott s utat keresett, és

mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak,

ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a

régi nyomor sok virgonc bánata

az iszonyú jelen előtt: az éhség,

amely halálba csalta, s a sötétség,

mely ráborult, már elcsitult, de vad

sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt

mint hóhér görcs vagy tüzes daganat

a végső bizonyosság iszonya,

hogy könyörtelen meg kell halnia.

E kis állat mily nagyot szenvedett,

s mi volt már más, mint meztelen ideg,

vagy ember, akit pincébe falaztak

ősrégi várban! – És napokon át,

vagy hetekig, vagy talán még tovább

hadakozott szomjasan, éhesen

a törhetetlen drótdárdákkal, a

befelé fordult tőrökkel, amelyek

mozdulatlanul őrizték neki

a változhatatlant. Kis fogai

harapdáltak még a szalonnabőrbe,

amelyből keserűen és előre

testileg ette a halált, de aztán

gyengűlni, hűlni kezdett teste és

a butító, áldott kimerülés

lefogta lázongó akaratát.

A halott élet kis fegyence már

csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán

meg is őrült csöndesen… És mikor

végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng:

a test álompuha békébe omlott,

a halott húsban pihentek a csontok,

a szív érezte néhány percre még

belül az elmult élet melegét,

de nemsokára már csak az idő

keze dolgozott rajta nesztelen

s az átszellemült testen testtelen

két év lassan betöltötte a törvényt.

A Mindenség nem tudta meg, mi történt.

A kipreparált, hófehér, finom

csontváz itt fekszik most az asztalon,

de az élet elszállt a levegőbe,

a mérhetetlen üvegsír időbe,

amely fölitta, mint a harmatot.

– E kis állat, ez az eltünt halott

egy élet volt, akkora, mint az ujjam,

s többet szenvedett, mint amennyit én

valaha fogok! – mondtam s könnyedén

megfogva sírját, egy tollal benyúltam

a drótkoporsó feltárt ajtaján,

aztán unalomból és szánalomból

kipiszkáltam és magas ablakomból

lefújtam e törékeny szemetet

az elsőemeleti háztetőre:

Lelke az örök ég vándora lett,

legyen itt lent napfény a temetője.

Szentjánosbogár

Szentjánosbogár, vándor szikra, te,

elhagyva füves éji fészkedet,

a porban vergődsz; várj, megmentelek.

Mint zöld ékszer, égtél a fekete

rét hajában, s most féreg vagy a napban.

Mi csalt ki a dél lángjába, az útra?

Hová mégy, fény, a Fényben összezúzva?

Kis láng, agyam testvére, mondd, mi lenne,

ha csak az éjszakát szeretnéd?

Mért akarod a fények győzedelmét,

mért jöttél ki a napra? Mondd, lehetne,

hogy amennyi vagy, azt is megtagadd,

s a sok küzködés helyett elfogadd

alázattal az éjszakát, a titkot?

Értelek, kis fény. Csöndes esti réten

sokszor jártam én is, éjszaka, mint te,

magamba és a tájba veszve; szinte

megszólaltak a csillagok az égen;

túlvilág volt rajtam túl minden, és

kutatva néztem hátra és előre,

mert a csillagot értettem belőle.

Az a sok csillag, az a sok arany

biztatás fent és lent megmagyarázott

egy-egy árva, elszigetelt világot,

s bár mondta, hogy ami körötte van,

titok, végtelen és vigasztalan:

én nem akartam: ne legyen titok:

nem hittem el! S vártam, hogy jönni fog

kis fényem hős jövője, égi lángja,

különb, nagyobb s mégis testvéri lámpa,

mely tényt mutat és látszatot leleplez

s igaz tartalmat ad igaz kerethez,

valóságot a kisértetekért:

a titok csak agyrém volt, vértelen,

amig vártalak, boldog értelem.

S feljött a nap. Mint agyat a megértés,

derengte át a hajnal az eget;

fátylait vetve már a csoda élt és

lett valóság, mindig meztelenebb

és igazibb és forróbb szerető:

ég s föld, az éjt cáfolva, magyarázott

s igy épitette ujra a világot.

Nem kellett már sejteni, hinni. Most a

hegy csak hegy volt és völgy a völgy. A rend

kiteregette, szinte föllapozta

az élő ábrákkal dús végtelent:

rét s gyár! folyó s hid! egymásért! igen!

A szem gyönyöre mint boldog tudás

zsiborgott kéjes érzékeimen.

Részekre bontva pihent most a táj,

tárgyak és formák lettek titkai;

de uj nevüket megszerezve, már

megint ködlött mögöttük valami;

az uj tudás mögül kisértetek

bujtak elő: a sok éji titok,

a túlvilág itt volt, csak ragyogott.

Hogy ragyogott! Kiváncsi szemeimnek

táplálék volt e gazdag ragyogás,

de lelkem éhe látta: e varázs

mámorával agyam csak úgy telik meg,

oly játékosan, mint a testtelen

szivárvány hamvával a remegő

szinekbe hangolt üres levegő.

Szivárványos Fény, mit érek veled?

Ha vagy, ha nem vagy, majdnem egyre megy.

Szemünk benned csak több titokba lát,

még vakitóbb csodákba! És akár

te vagy az uram, akár a homály,

tehetetlen agyam valami hit

zsákmánya marad: ott lesz rab, vagy itt.

Rabság minden tudása, hite rabság,

s ha ronthatatlan dacú falakat

minden kételyből körbe maga rak,

ez a börtön se biztos, ez a vakság:

hogy higyje el, hogy nem hisz semminek?

Hibákat látni: eljuthat odáig, –

de hogy ellenőrzi saját hibáit?

Mint te az éjszakát, szegény bogár,

világitom én is világomat;

az éj engem nagyobb börtönbe zár

s nagyobb lángot öl meg bennem a nap.

Köröttem mindig nőnek a csodák;

te mégy s nem tudod, hogy vannak hegyek,

hisz már a domb is óriás neked.

Testvérem, csupasz, ügyetlen bogár,

tévelygő, fájó, fénylő gondolat,

ugy sajnállak, hogy élsz, mint magamat.

De megmentelek, mintha összeroskadt

magányomat vinnéd a föld alá:

jobbat nem tudok tenni: eltaposlak.

S megyek tovább, vakon, valahová.

Betűk és Emberek

I.

Itt-ott, régen is, gyerekésszel,

klubban, kávéházban, ahol

a betű népe összefoly,

láttam már, s óh, láttam elégszer

azután is, tegnap, tavaly,

láttam őket, sebezhetetlen

magányban vagy gyülekezetben,

láttam a vén és fiatal

katonákat, sok elbukottat,

születni vágyó embriót,

papot, szofistát, házalót,

a főcsapatot s az utóhad

halottait, a hegyorom

hősét és szentet és irígyet:

láttam s nézem őket, akiknek

neve együtt: Irodalom.

II.

Borzalmas nép: bölcsek, bolondok,

őrült a legtöbb, mind király

vagy legalább is trónra vár

s megveti, míg lesi a koncot,

degradált nagyurak, zsenik,

nincs, kit nem ég kegyelme küldött

s bár e kegy már sokból kizüllött,

testvérek mind, hisz ismerik,

ismerik azt a mérget-átkot,

az Én roppant bódulatát,

mely úgy üt perceiken át,

hogy mindig játszva megtalálod

minden ártatlan és szerény

szavukban is a meghuzódott

és éber önzést, mint a pókot

labirintusa közepén.

III.

Az új lélek, mikor betéved

a szent csarnokba, tiszteleg

s csak lassan s fájva látja meg

a zsinagógában a céhet,

a hős ihletben az ipart,

hullákat az elevenekben

s legfőkép a buta-kegyetlen

piacot s akiket kitart.

Jobb volna tudni ami rád vár,

naív fiú? Vagy lenni vak?

Halálos tudást tartogat

talán számodra ez a vásár,

hol jó mérték a jóra nincs

és szilárdat inga igazgat

és sokszor tán ép az a gazdag,

akinek egy fillére sincs.

IV.

A betű öl, – mondja az Írás. –

Körötted ingnak-lengenek

az eleven kísértetek

és sorsuk különös tanítás.

Szól az idő: – Nézd, ezek itt

már meghaltak, rég, észrevétlen,

mert egy ringyó lakik a pénzben

és agyukkal szeretkezik.

Óh, szép ez a ringyó, örökszép,

csókja és neve van ezer:

Hatalom, Divat és Siker

és Párt és Parancs és Közönség,

és bár fejét ő hajtja meg,

dróton rángatja tisztelőit,

akinek házába szegődik

s akit kalandonkint fizet.

Meghalsz, ha elcsábít! Mosoly

vagy nyomor győz le? Neki mindegy!

Gyűlölete lehúzza inged

s kegye még jobban megrabol:

kapzsi gyönyöre, hogyha tiszta

véred egyszer élvezte már,

eredbe mindig visszajár

és te, mint titkos morfinista,

hogy magad társtalan ne lásd,

terjeszteni fogod a mérget

és mert teljesedésnek érzed,

magasztalod a pusztulást:

élsz, magad kísérteteképpen,

s szolgálsz egy idegen urat,

kinek tapsa el-elmarad

és a rendjele néha szégyen.

V.

Sok más is jár-kél itt, unottan,

s kínja nem az a cicomás

festékes kiábrándulás,

amely a kulisszák mögött van,

nem oly undor, mit a szinész

érezhet, orvos a betegtől

vagy vén pincér az ételektől:

itt magát utálja az ész,

gondolat utálja betűjét,

lelkét a lélek, szót a szó,

álmait az álmodozó,

itt szíveket nem hegedű tép,

nem játék, hangszer vagy szerep:

itt az elhallgatott cigányok

vagy a ki sem bérelt zsiványok

sírnak, sok szörnyű ismeret,

vagy bosszú, mely, hogy jót gyalázzon,

rossz-magát is kész szidni már

s mindig lefelé licitál

egy csömörös végeladáson;

s e végső undor, e nagy, ez

a bölcs és gonosz elesettség

néha már egy kicsit nemesség

s érdem is, mert tökéletes.

VI.

De nézd meg ezt, itt, – semmi érdem,

csak seb és gőg. Egy téveteg

hang egykor benne keresett

hangszert, hogy fölzengjen kevélyen,

lakást egy vak eszme, aki

most kénytelen – mint néha hitvány

mesterét a különb tanítvány –

rossz gazdáját is védeni.

Ott ül, groteszk király. A koncert,

mely benne játszik, komisz és

tűzijátéka röhögés,

mégis tragikus e bohóc, mert

a gúny nemcsak őt marja, de

az angyalt is, ki benne senyved,

az ideált, kinek ma szennyek

és férgek az eledele.

Ünnepelt hős nincs rakva, mint ő,

annyi sebbel. – Óh, égi hit,

hiúság, tedd jóvá, amit

tévedett vele a teremtő!

VII.

Csapdákat, csábító varázst,

gátat és poklokat az útra

maga az eszme és a munka

rakott, ő szervez támadást

legkedvesebb fiai ellen

s pusztulni hagyja, aki fél,

s nem hajlik le a bátorért,

hogy minden esendő elessen.

Eszme, isten, te, Valami,

ismerlek-e én is? Enyém vagy?

Vagy szó vagy csupán és remény vagy?

Van jogom neved vallani?

Igazság-e, ha annak érzem,

az én harcomat, hitemet?

Egyszerre köszönöm neked

az erőm s a kételkedésem?

Üldöznek, én is üldözök,

s most is feszítsd meg!-et kiáltok,

pedig sokszor magam se látok

különbséget jó s rossz között.

Ki vagyok én? És hol vagyok?

Jaj, nem érdem, ha nem bukunk el,

s nem látjuk, hogy hova jutunk el,

s ez így van, mert te akarod,

te akarod, te Ismeretlen,

s téged szolgál az iszonyú

rettegés is, az a gyanú,

hogy míg itt harcolok nevedben,

egyik bölcs csapdád zajtalan

karjaival körémcsukódott

s mutatja, másnak, hogy a poklot

nem érzi aki benne van.

VIII.

Gazdánk, mindenkinél nagyobb vagy

és teljességed a titok,

körüljárnak a darabok

s amíg néznek, földarabolnak.

Talán én is csak részeket

láttam benned, s a kereséssel,

rostálással és elvetéssel

még jobban félreértelek.

Nem nevezlek már annak-ennek,

sokarcú igazság, hiszen

értelmed forog szüntelen

s mindig van mást mondani nyelved.

Csak mi teszünk, szabályaink

tesznek téged farizeussá,

testvérünkké, jóvá s gonosszá,

mert töredék törvénye mind:

határt ad a határtalannak

és roncsol és elkülönít,

de fölötte, ha ész, ha hit,

egységes nagy álmok rohannak.

Maradj most már nekem csoda.

Jobb lesz, ha mint gyermekek élünk

s nem kutatunk, nem itélünk

s így jutunk el valahova,

farkasok és bárányok együtt,

mi, törvénytelenek, vakok,

akik az elbizakodott

iránytűket már nem követjük,

hanem az álmot, aki vagy,

takarónak húzzuk magunkra,

boldogan, hogy végre lehúnyja

elfáradt szemeit az agy.

IX.

Uram, lehetsz Igen, lehetsz Nem,

igazság s félrevezetés:

én már elvállaltalak és

a rosszat is csak jól cselekszem.

Hadd legyek most már remete,

hadd járjak utamon magamban

s ne keressem még gondolatban

sem, hogy valamit érek-e.

Uram, ha már az lett a dolgom,

mondani, mit rajtam szür át

pár esztendeig a világ,

mondjam mindig, ahogy ma mondom:

mondjam senkinek!… Ingatag,

mint a holdkórosé, a lábam…

Megyek… Óh, bár csak a halálban

tudnám meg zuhanásomat!

Kortársak

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,

de tán csak egy, vagy annyi se,

mindegy, végez velünk a betegség, az undor

vagy a véletlen fegyvere.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,

és megbékélve mind együtt leszünk a földben.

Irígység s szeretet küzködött sírva bennünk;

s gyötörtük egymást szomorú

testvérharcban, (amely sokszor ma is olyan már,

mint egy szinpadi háború)

irígység s szeretet küzködött sírva bennünk

s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.

De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő?

Ami különbség most akad

ember s ember között, sohsem oly kegyetlen,

amilyen idegen te vagy!

A sírból mi közünk hozzád, örök jövendő?

Teneked, ami volt, mind semmi és egyenlő.

Az igazi haza az Időé, nem a Földé.

Az Időből halunk ki mind,

az Időből, amely hazánk fölött hazánk lett

uj s nagyobb közösség szerint.

Az igazi haza az Időé, nem a Földé:

meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké

s akár egy idegen planéta is lehetne,

ahogy tovább forog s viszi

hátán uj népeit, mig minket összerágnak

puha fekete fogai;

akár egy más világ csillaga is lehetne,

ugy száll majd, temetőnk, a tilos végtelenbe.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

– Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!

Különbéke

1936

Nincs idő

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,

millió éves a szivem,

ezért van oly nagyon tele,

ezért ver olyan nehezen.

Ez a szív megtanult beszélni

és mindenre emlékezik

és engem persze érdekelne

tudni a történeteit,

mert csak ő ismer igazán, csak

ő tudja, mik a titkai

annak a vén birodalomnak,

mely a nevemet viseli.

Jó volna tudni, elbeszélni,

mit látott, mit mond és miért;

de nincs időm rá: a világ

nem tart el a verseimért.

Milyen kár! mondom eltünődve.

Kinek kár? kérdem. Csak nekem!

És már örülök, ha beszélő

szívemről elfeledkezem.

Ősapám

Mint a földből a hóvirágot

a tavaszi kiváncsiság,

előörseit koponyámból

az agy kidugta s messze lát.

Agyam kiült a homlokomra

s lett belőle két barna szem:

ő akar tudni valamit, ha

a világot nézegetem.

Állkapcsom s gyomrom ő csinálta,

fülemben a hang neki int,

kéjének tolmácsa a húsom,

ujjam hegyével ő tapint.

Milliárd éven át keverte

magában az elemeket,

mindent kipróbált s úgy tett mindent,

ahogy legjobban lehetett.

Az ő műve vagyok. Mikor még

ugy éltem, mint az ázalag

vagy a pondró, mit ezrivel látsz

poshadt vizek tükre alatt:

ő már tudta, mi leszek egykor,

tudta, hogy ő az ősapám,

s most azon töpreng bizonyára,

hogy mit fog tenni ezután.

A föld álma

Álmodtam: test nélkül lebegtem

mint az ég, mint a gondolat,

és egy sivatag volt alattam,

poros és sáros sivatag.

A sivatag, a nagy, nehéz föld,

aludt és talán álmodott;

s egyszerre csak mozogni kezdett

s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!

– Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám

és feltérdelt a föld, a por,

és kitépte magát a sírból

és nőtt és nőtt és lett szobor.

A por felbirkózta magát

másfél vagy két méternyire:

ahogy megindult, két méterrel

a sír fölött volt a feje.

Ment a szobor a sivatagban

(figyeltem mozdulatlanul)

s néha hátranézett a helyre,

oda, ahonnan szabadult,

irtózva nézett az üregre,

s az összezárult nyomtalan,

és ment a szobor, mint akin az

álomkór részegsége van.

Ment a szobor, ment, támolyogva,

a szeme folyton rám tapadt;

és nem fogyott soha körötte

a föld, az örök sivatag.

Valahová el akart jutni,

s már félt és folyton szólitott:

– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,

– mondd, Isten, csakugyan vagyok?

Ment a szobor reggeltől estig

s a sírját látta mindenütt;

s este még egyszer fölnézett rám,

aztán fáradtan lefeküdt.

– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;

s a por megnyilt a por alatt.

És végignyujtózott fölötte

s már nem mozdult a sivatag.

Fölkelni

Rettenetes fölkelni reggel,

száz kézzel húz vissza az ágy;

folytatni kellene a tengert,

a puha, édes éjszakát.

Rettenetes fölkelni reggel

és élni megint józanon.

Pillámon tűszúrások égnek

s meggyógyulnak, ha lehunyom.

Minden porcikám visszavágyik

oda, ahol nincs öntudat.

Egyszer már csupa kényelemből

meg kéne ölnöm magamat.

– Meg hát! – morgom (s felébredek rá), –

meg hát, hisz oly fáradt vagyok!

Mit szólna, ha húznák a sírból,

mit szólna hozzá egy halott?!

Mit szólna! – – És már talpra ugrom,

eh, mindegy, gyorsan fürdeni,

még a kabátot, hol az órám?

egész jó ez a reggeli…

De az szörnyű volt, szörnyü mégis

az a felkelés, az az ágy!

S nyujtózkodva nézek utánad,

álom, te boldog túlvilág.

Reggeli ének

De jó a fürdőkádban ülni!

De jó elhagyni magamat

s mégis fölpezsdülni a víz

folyékony paplana alatt!

De jó a meleg kádban ülni!

(Ott ébredek fel igazán.)

Negyedórát benne henyélek,

borotválkozom, azután

mégegyszer kinyujtózom, és ha

van még idő, egy darabig

fütyülni és dudolni kezdem

gyermekkorom zsoltárait,

azt, hogy „Perelj, uram!”, meg azt, hogy

„Óh, mely sokan vagynak”, – s bizony,

ha nem hiszek is már, az emlék

végigborzong a hátamon,

(az ének s az orgonazúgás

még most is a húsomban él,

bár rég volt, hogy a Nagytemplomban

úgy átjárt, ahogy most a vér),

s mikor „ellenségim romlását”

ígéri Dávid éneke,

mintha egy isten trombitálna,

az egész szoba zeng bele. –

De jó a fürdőkádban ülni,

ülni, átfülni egy kicsit!

A víz melege és az ének

mindennap megfiatalít,

s mikor már rég elmúlt a reggel

s dolgozik agyam és kezem,

akkor is bennem zeng egész nap

az én istentiszteletem,

és mint vágy, vagy emlék, velem van

valaki, akit nem hiszek;

– ha volna, biztosan szeretne,

és ha van, hát így is szeret.

Gyomrok

Ettem. Tíz deka disznósajtot,

kenyeret meg két mandarint.

Az imént már majd összeestem,

de lassan éledek megint.

Dolgoztam, kora reggel óta,

és ideges lettem nagyon,

és csak délután vettem észre,

hogy tulajdonkép mi bajom:

délután négykor vettem észre

zsebemben a tízórait,

s persze rögtön elpusztítottam

a legutolsó falatig.

Milyen jó volt! Mint ha a kályhát

begyujtják, vagy a gépeket,

úgy megmozgat az idegen vér,

úgy fűt az idegen meleg;

s érzem, hogy a világ gyomrában

én is csak egy éhség vagyok

s mint engem ő, úgy fűtök én is

egy másik éhes állatot.

Ettem. Most ő eszik, a gyomrom.

Az ínye élvez, foga rág.

Most rendben vagyunk mindaketten

s egy kicsit rendben a világ.

Nagyanyám

Szigorú, kemény, papi özvegy

volt az apai nagyanyám.

Sipirc! – így küldött a sarokba,

s szeme mint bot ütött reám.

Kicsi volt; de roppant tekintély

egy félelmes életen át,

úgy álltak előtte bajúszos

fiai, mint a katonák.

Én féltem tőle, menekültem,

éreztem, engem nem szeret,

s hogy meg ne bántsam, letagadtam

előtte rémületemet.

Moccanni, mukkanni se mertem,

de ő gyűlölt, gyanakodott,

és egyszer, hogy bebizonyítsa,

mily gonosz unoka vagyok,

azt mondta rám, hogy ki akartam

szúrni ollóval a szemét.

– Így ni, – mutatta s kinyitotta

ollója szárát – mindakét

szememet egyetlen döféssel

próbálta… így ni, a kölyök!…

Én elszörnyedve, sírva álltam

a felnőtt rokonok között

s tiltakoztam, de neki hittek

és csak az anyám hitt nekem

és bevitt a másik szobába,

sírt ő is, együtt sírt velem.

Nyolc- vagy kilencéves lehettem,

mikor ez történt. Nagyanyám

már meghalt és én férfi lettem

s néha azt hiszem, hogy talán

tévedtem és ő nem is gyűlölt,

sok mindent máskép gondolok – –

De azt az egyet sohse értem,

azt a szörnyű pillanatot,

mikor azt mondta… Úgy szeretném

a sírjából fölkelteni

a rég elporladt öreget, hogy

mondja meg, mért kellett neki,

mért kellett azt az érthetetlen

hazugságot rám fognia,

a vádat, melynek iszonyától

már nem menekülök soha,

mondja meg, hisz megbocsátottam,

megbocsátottam érte rég:

miért mondta, hogy ki akartam

szúrni ollóval a szemét?

Nagyságos úr

Nagyságos úr! – igy titulálnak

a szegények s a gazdagok

s én egész pontosan tudom, hogy

milyen nagy s milyen úr vagyok.

Nagyságos úr, – mondom magamnak

epésen, – ezt a rongy ruhát

már télen is szörnyen utálta

s most hordja egész nyáron át?

Uram, – mondom, de közbevág a

rokkant cipő a lábamon:

– Nagyságos úr, mi lesz, ha holnap

a talpától elbúcsuzom?

Így a cipő; s kaján dühével

rám szabadítja társait:

a lyukas kalap és a rossz ing

s a vén kalap nekem esik

s gúnyolni kezd és kiabálni

s pénztárcám azt rikoltja, hogy

humbug az egész urizálás,

mert proli, az hát, az vagyok!

S bizony ez így megy szakadatlan:

nevetve tüntet ellenem

az egész cifra nyomorúság,

amiből áll az életem;

én meg azt mondom: igaz, úgy van,

s élvezem, szinte komiszúl,

hogy mint a fába szorult féreg,

hogy jajgat a nagyságos úr,

hogy feszeng bennem nyomorúltan,

míg végül ami, az marad:

körülbelül hetven kiló hús

meg egy kis bolond akarat.

Nagyságos úrnak titulálnak

s én jól tudom, hogy mi vagyok;

nézem magam s a többi embert

és néha egy-egy állatot,

disznót, borjút, tekintetes vagy

még alábbvaló tehenet,

akit, mint majd engem a pondrók,

apránkint szépen megeszek:

nagyjában olyan vagyok én is

és úgy végzem, mint ő, szegény,

csak épp nem lógok felakasztva

a mészáros kampós szegén.

Tragédia

Mire levágták, már halott volt.

Ismertem, mint kisgyereket.

„Aranyszájú pap” fia volt, és

pokolnál mélyebbre esett.

Az útja… De hagyjuk… A végén

ivott, folyton, és csak rumot,

s már annak a nőnek se kellett,

akivel egy ágyban lakott…

„Csak most még, Rózsi, megigérem…”

– szakadtak részeg könnyei –

„ígérem…” – Tudta, hogy hiába:

ember már nem hisz őneki,

tudta, mi az, mikor a gyönge

bűnözik egy életen át;

s kiment az udvari klozetra

és felakasztotta magát.

Mikor levágták, már halott volt.

Hogy bámult a nyomortanya!

Így halt meg unokaöcsém,

az aranyszájú pap fia.

Találkozás

Jó így, csavarogni, néha,

üres napokon át,

lisztfehér országutakon

nyelem a nyár porát,

cigány vagyok, mögöttem

a rend meg a gond;

mért ne lehetne az ember

néha bolond?

Bolond, nem bolond, fene bánja,

a fáradság is jólesik,

bandukoltam az orrom után

reggeltől estelig.

Szederrel várt ebédre a hegy,

mikor megmásztam a tetőt,

s délután tökszárból faragtam

jókedvű röfögőt.

Csavargó lettem, az ember elől,

a város elől szökevény,

boldogan dőltem le aludni

egy szalmakazal tövén,

messze komondor ugatott,

még feleltem neki,

s büszkén álmodtam, hogy kutyának is

volnék valaki.

Szuszogás keltett föl… Előttem egy

kövér, fekete koca áll,

falja a földet, meg a ganéjt,

amit maga csinál.

Rámnéz. Nézek rá. Reng a húsa.

Micsoda ronda gép!

S egyszerre mégis megkivánom

a disznópecsenyét.

Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák,

a kutyáitok odakint;

ugráltak, fújtak, vicsorogtak,

hogy a vendég itt van megint.

Majdnem lehúztak örömükben,

én meg gyáván s irtózva tűrtem,

hogy, míg átvergődöm a kerten,

kezemet nyalja a kicsi

s minduntalan nyakamba lépjen

a nagy, az a borjúnagy Heki.

Rettenetesek azok a kutyák,

barátságuk is undorít.

Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,

bezzeg nem fogadnának így!

Féltem, hazudtam, – mit tehettem?

Nevüket mondtam, hízelegtem,

hidegrázósan veregettem

a hátukat, és szomorú,

szomorú volt látni, hogy a

szeretet mily vak és hiú.

Még most is, mint gonosz kalandtól,

hangosan dobog a szivem.

Mit akarnak tőlem! Miért kell

becsapnom őket becstelen!

Hogy tolakodtak, hogy örültek!

Nem tudják, hogy ami körülvett:

csak szégyenem és szégyenük lett

a meggyalázott szeretet,

a szeretet, amely nem tudta,

hogy kifelé mily szörnyeteg.

Szeretni is veszély, barátom.

Szánom, szégyellem magamat.

Rossz helyt mi is hányszor kináltuk

szivünket tíz-húsz év alatt!

Más félt tőlünk s mi tolakodtunk,

szeretett és mi iszonyodtunk,

csaló visszhangok közt ugattunk

egymásra, mi meg a világ,

mint odaki azok a szörnyetegek,

azok a derék, jó kutyák.

Komédia

Ő parancsolt, én meg vitáztam,

ő győzött és vesztettem én.

Így ment ez sokáig, de most már

túljárok a világ eszén.

Add meg, muszáj, mondtam magamnak,

add meg, ami az ördögé,

s amit megmenthetsz, azzal indulj

igazi céljaid felé!

És megfogadtam a tanácsot

és lettem könnyű és szabad,

beállítottam a helyemre

kulinak az árnyékomat,

megbékültem a butasággal

és teszem, amit tenni kell,

nincs rá időm, hogy nyomorult kis

csetepatékban múljak el,

és íme, bírom, egyre jobban

bírom ezt a komédiát,

s már egész jól megférünk, én és

árnyékom ura, a világ:

ha tetszem neki, mosolyogva

meghajlok s fütyülök reá,

s ha leszamaraz, hódolattal

visszabődülök, hogy: I-á!

Itt vagy itthon!

Szinte roskadnak a gyümölcsfák,

fekszem hűs lugasuk alatt,

mindegyik egy kis zöld menyország,

és nézem a madarakat.

Dél óta fekszem mozdulatlan,

csak a szemem jár szerteszét;

rigó rebben, vele röpűlök,

fütyül, fütyülöm énekét.

Fölöttem egy kis cinke végzi

légtornász mutatványait,

új diót bont amott a harkály,

a fecske rajban búcsuzik.

Suhogva, zengve, csicseregve

ujjong körül a délután;

az undor elől menekültem

s megváltó béke várt reám.

Az ember elől menekültem,

hívtak a madarak, a fák,

és most lassan kilop magamból

e füttyös, tiszta túlvilág.

Mintha süllyednék, vagy repülnék,

oly könnyű vagyok, oly nehéz,

minden érzékemet behúnyja

a csodálkozó feledés.

Mintha halálom volna, oly nagy

e boldogság, oly igazi:

nem bírja el gyönyörüségét,

olyan új s idegen neki:

és költöget: alvó zenéje

az éber szókat keresi:

boldogság, hogy lehetne mindezt

valakinek elmondani:

valakinek, a hihetetlent,

valakinek, akárkinek,

nem is szóval, – egy szembe nézni,

megfogni némán egy kezet!

S mint mikor egy szomoru ember,

kit jó hír nem várt sohasem,

sírni kezd valami örömtől

boldogan és gyerekesen,

vagy, mint ha fojt a megdagadt szív

s indul az oldó áradás,

hirtelen felébreszt egy édes

és nyugodt megaláztatás:

az ember elől menekültem

és mikor kellett valaki,

mégis csak az embert idézték

lelkes magányom szavai.

Kétszer magány, hogy mint magamba,

fajtámba is zárva vagyok,

gyűlöletes e dupla börtön,

de minden más kitagadott:

ember vagyok és kell a csorda,

oda kell bújni melegért,

kell a meggyűlölt rokon-állat,

mely valahogy mégis megért.

És már megyek, vissza a völgybe.

Visznek gyors órák útjai – –

Falu; már itt a város; este,

emberek, harsog a mozi;

olcsó kéj, plakát, rajta démon,

amint bugyira vetkezik…

– Tetszik, nem tetszik, itt vagy itthon,

próbáld meg és légy boldog itt!

Öreg barátaimhoz

Hagyjuk már, unom a vitát,

keserű nekem ez a harc.

Kezedben van a hatalom,

az történik, amit akarsz.

Vitatkozunk, öreg barátom,

itt ülök most is köztetek;

és sokszor szédülök a dühtől,

pedig szeretlek titeket,

és ti is rémüldöztök, és fáj

látni, hogy ti, vagy az apám,

mint valami furcsa bolondra

úgy néztek hüledezve rám.

Nem értjük egymást. Más izekkel

etet a föld és az idő.

S mégsem a különbség a fontos,

oly rettenetes a jövő.

Én jobban látom a jövőt, most

én tudom, hogy mit mond a jel;

jön a jövő és úgy csinál majd

mindent, ahogyan neki kell.

Én vitázom, de ő cselekszik,

mint a hóhér, egyszerüen:

az idő durvábban befogja

a szátokat, mint ti nekem.

Mért ellenkezel hát, barátom?

Mért nem hagyod, hogy én tegyek?

A halál szörnyű, buta érve

különb? okosabb? kedvesebb?

Megjön minden, amit akartam,

de én nem örülök neki;

az igazi diadalt mindig

a legbutább érv vívja ki.

Most értem vív, ami Van és Lesz,

mégsem tetszik a fegyvere:

koponyátokra zúg a csontkéz

s az enyém is recseg bele.

De talán mégis így van ez jól,

isteni mindig, ami Van.

Öreg barátaim, siratlak,

s veletek siratom magam.

Mindennap valaki

Meghalt! – szinte dörren a hír,

hozza ujság vagy telefon,

úgy jön, mint egy puskalövés,

élesen, kurtán, szárazon.

Meghalt! – mindennap jön a hír

s egyre több barát esik el

a nagy csapatból, amelyet

valaki folyton tizedel.

Meghalt! – Be más volt a halál,

mely régen, legelőször ért,

szegény Rózsika húgomé,

aki csak tíz hónapig élt;

az a halál még mese volt,

titokzatos és szomorú,

nem is tudtam megérteni

én, az ötéves kisfiú.

Épp ami a leggonoszabb,

azt nem tudtam megérteni,

s volt ünnep, hogy takarja, dísz,

volt ég s voltak angyalai.

Aztán eltelt huszonhat év

s meghalt Hajnalka, nagy hugom.

Akkor már más volt a halál:

meztelen, nyugodt borzalom.

Akkor már más volt a halál:

szörnyű volt, mert természetes;

nem leplezte, hogy titka nincs,

nem szónokolt tetteihez;

akkor már az volt, ami ma,

tudta, hogy a tény épp elég:

fölényes volt, mint egy nagyúr,

és egyszerű, mint egy pribék.

Meghalt! – egyre sűrűbb a hir,

hozza ujság vagy telefon.

Öregszem, sok az ismerős,

és csak a vállamat vonom;

tehetetlen iszonyomat

letagadom, annyira fáj,

mégis érzem, hogy rab vagyok,

rab, aki kivégzésre vár.

Mindig meghalok egy kicsit,

amikor meghal valaki;

s nem értem, életét a vén,

a legvégét, hogy bírja ki:

egyre biztosabb, ami jön,

egyre kisebb a maradék…

Halál… Lesz-e hozzá erőm,

hogy kivárjam a magamét?!

Monológ a sötétben

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,

a nap mily gyorsan elsuhan,

reggel indulok pénzt keresni

s mire megjövök, este van.

Kislányomat már alig látom,

szinte ünnepnap, hogyha lát,

máskor csak hang a telefonban…

S ez így megy egész héten át,

így megy ez hónapokon át, és

nem érek már rá semmire,

szeretném még megírni ezt-azt,

de senkinek sem érdeke,

csak énnekem, hogy megmaradjak…

Költészet, álmok… Szép szavak!

Éppúgy küszködöm a világban,

mint akármilyen más anyag,

mint egy kis féreg, egy fa, egy ló,

és tudom: kár minden panasz:

csak az igazi tragédia,

ami egy kutyának is az.

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,

a napok, hetek, évre év;

nézem, hogy építi a romlás

bennem is gyönyörű müvét,

de a rossznál már fontosabb lett

az a sok félelmes csoda,

amit lassan feltár előttem

a világ fekete ura.

Tudtam én, mondtam régen is már,

hogy ő, a rossz, az igazi,

hogy egyre tökéletesebbek

a sátán műremekei, –

mondtam én! sírtam, átkozódtam,

s voltam kárörvendő tanu,

de most már csak látvány szememnek

az egyetemes háború:

fáradtan, révedezve nézem,

hogy nap nap után hogy rohan:

huszonnégy óra a jövendő

és az is oly bizonytalan.

Már csak a pihenésre vágyom,

magamat elfelejteni,

értelmetlen ellenkezésből

pár kolduson segíteni,

és befordulni a sötétbe – –

– ahogy most mindjárt megteszem,

most, mikor éjfélkor az ágyban

elnézek az életemen:

mért volt mindez? – Nincs válaszom rá. –

A gyerekeim alszanak.

Felülről, mint egy óriás szem,

nézem hidegen magamat,

és talán nem is vagyok ember…

És a lámpát lecsavarom

s beföd a győzelmes sötétség,

az űr, a puha sírhalom,

és megpróbálok elaludni…

Sötét a mindenség, sötét,

(a Nap is csak egy lámpa benne,

mint az enyém, mely már nem ég).

– Sötét a mindenség… Aludjunk…

Elfogy a vers lélegzete…

Ha kész van, jó. Ha nem, fejezze,

kinek hogy tetszik, maga be.

A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet

s egy Óriás lépett elém.

– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –

– Rabszolga, – válaszoltam én.

– Kinek a szolgája? – A Földé! –

mondtam vad gyűlölettel. Ő

erre fölvett a tenyerébe

és: – Ne félj, – súgta, – a jövő

majd megszabadít zsarnokodtól,

csak őrizd jól a titkomat:

népem, a Vas-Nép, lázadásra

készülődik a föld alatt! –

Ezt mondta a Vas-Óriás és

eltűnt… Én kínlódtam tovább,

túrtam a földet s átkozódtam

száz hosszú, hosszú éven át,

s reménykedve s csalódva néztem,

a lélektelen, lomha, vak

hadak hogy hevernek a földön,

kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,

erősek, engedelmesek,

ekének, ásónak, kapának

mind ideadják testüket,

de láttam azt is, hogy maguktól

nem tudnak megmoccanni se,

láttam, e halott nép az élő

Földet nem győzi soha le.

Hívtam hát ujra a Vezért, az

Óriást, s elmondtam neki,

hogy mi kell még és hogy lehetne

a vén Földdel megküzdeni.

Az Óriás szemembe nézett

és, lassan, szólt: – Ha igazán

gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor

mégis mi győzünk! – Azután

elmondta, hogy mi lesz a dolgom…

Elmondta… S én, a lázadó,

boldogan követtem parancsát

és tettem, ami neki jó:

cipeltem az égő pokolból,

föl, föl, cipeltem fekete

népét, tűzben nemesitettem,

szikrát lobbantottam bele,

fegyvert gyártottam és bilincset,

emeltem neki várakat,

megtanítottam szállni, úszni

a föld felett s a víz alatt,

szörnyű csodákra tanitottam

és szörnyű hatalomra őt, –

még száz év, és rettenve hátrált

a Föld az új isten előtt.

S ekkor, csak ekkor vettem észre,

csak ekkor vettem észre, hogy

mialatt a régit levertem,

a Vas új igába fogott:

én vagyok az ő keze, lába,

velem nyúl a világon át,

velem rakatja emeletekké,

gépgyártó gépekké magát,

s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,

már csak egy műszere neki,

már beszél: azt mondja: az embert

magának ő gondolta ki,

ő az élet, munkába már ő

szervez, kereskedik, kifoszt,

ő akar s az én szerepem csak

az, amit érdeke kioszt:

az anyag él és háborúkat

indít föld alatt, föld felett, –

a bilincs rámcsap és maguktól

dolgoznak a gépfegyverek.

Félve, s lázongva, megidéztem

harmadszor is az Óriást.

Megjött. Féllába Moszkva földjén,

a másik meg Newyorkon állt.

Most volt csak óriás! Kezébe

vett újra és szólt: – No, mi kell? –

– Becsaptál! – és elpanaszoltam,

hogy népe hogy bánt velem el.

Átkoztam a földet, a gépet,

a régi és új zsarnokot.

– Akié a gép, azé az ember! –

dühöngtem és ő kacagott.

Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy

most a te rabszolgád leszek?

– Te mondád! – felelt ő nyugodtan

és elfújt, mint egy porszemet.

Szégyen

Épp akkor léptem ki a kádból,

s ahogy ott álltam meztelen,

véletlenül egy nő nyitott be

hozzám, egy nő, egy idegen.

Fiatal voltam, ő is az volt,

és egész testem elpirult,

a szégyen szennye nyakon öntött

és rám tapadt és lángra gyúlt:

úgy éreztem, hogy tetten értek

valami nagy gyalázatot,

pedig mindössze az derült ki,

hogy az vagyok, ami vagyok.

Az egész csak egy pillanat volt,

véletlen, gonosz pillanat,

s a nő menekült, iszonyodva,

hogy a ház rögtön rászakad.

Menekült szegény, iszonyodva,

hogy ezért még lakolni kell,

én meg ott maradtam a bűnnel,

amit nem is követtem el.

És töprengtem és tiltakoztam

és lassan elfogott a düh,

aztán megúntam és nevettem

s minden jó lett és egyszerű.

Régen történt, van vagy tíz éve.

Mennyi rossz és jó odavan!

Ma már se lélekben, se testben

nem tudom szégyelni magam.

Megoldás

Mikor, mint ma, valami, egy perc,

egy szerencsétlen pillanat

okkal, ok nélkül így elrontja

egy jónak indult napomat,

egyszerre húsz évet öregszem,

szívem dagadt lesz és nehéz

és öngyilkos gondolatokkal

szurkál a kétségbeesés.

Kutya egy állapot… S hiába

mondogatom, hogy ily komisz

és ájult hangulat gyötört már

(hányszor, de hányszor!) máskor is,

hiába biztatom magam, hogy

elmúlik ez is nyomtalan,

tudom már jól tapasztalatból,

hogy egész napom odavan.

Oda bizony, azt a keservit!

Oda egy buta perc miatt!

És egyszerre elönt a méreg

hogy így emésztem magamat,

hogy már félnapja így vergődöm

és felejteni nem tudok –

A mindenségit a szivemnek,

hogy oly érzékeny és konok!

S a düh, ez most, ez az okosság

s az élet egyetlen jele:

erőt ad gyengeségem ellen,

hogy végre elbánjak vele:

káromkodok még egy utolsót

– ez igazán rettenetes –

és megyek, morogva, aludni…

Majd holnap meglátjuk, mi lesz.

Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,

hogy egy-egy rossz óra alatt

mi minden megfordul fejemben,

mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,

bűnökre – mennyi tévedés! –

majdnem revolvert ad kezembe

a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:

Ilyen voltam, hát mit tegyek?

Akárhogy bánom is ma ezt, azt,

megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltozhatatlan,

amit most már vállalni kell,

azzal vezekeltet a rosszért,

hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:

szeretni, ami emberi –

piszkosságaimból tanultam

másoknak megbocsátani.

Igazság?

Tudtuk, senki se tehetett mást,

de mert akadtak kételyek,

téged is megkérdeztelek:

mind átvilágítottuk egymást

és egyre újabb adalékok

birtokában még legalább

húsz évig vizsgáltuk tovább,

hogy ki milyen és mi miért volt.

Sajnos, akárhogy átbeszéltük

minden részletét, az egész ügy

egyre megfoghatatlanabb;

s én már azt hiszem, bár tagadjuk,

barátaim, hogy sohse tudjuk

meg egymásról az igazat.

A végső harc

Fehér? Vörös? – Fáradt vagyok már

s mosolygok, mint az öregek,

akiket dühös ifjuságom

önző kutyáknak nevezett.

Ráztam a büszke rongyot én is,

hittem, akartam nagyokat,

s most csak az fontos, hogy elektro-

kardiogramom mit mutat.

Most csak az fontos… Az se fontos,

semmi se fontos már nekem:

rossz perceimben kárörömmel

nézek végig az életen.

A harc? Nem „az a harc” a végső!

Más ellenség az igazi!

S ha azt hiszed, hogy tévedek, majd

meggyőznek a sír férgei.

Ami menthető

Megúntam a szomorúságot,

kínozott épp elég soká,

és most mint valami piszokra,

úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,

ahogy kell, ellenségesen:

legkönnyebb szomorúnak lenni

s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig

gyerekeimért dolgozom,

pénzem kevesebb, mint tavaly volt

s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amig élek,

ezen csak rontani lehet,

igyekszem hát kibírni mindent

s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből

ami menthető valahogy,

és néha egy-egy kis időre

már talán boldog is vagyok.

A tapintáshoz

Nem indulsz kétes kalandokra: te

befele fordulsz. Csak neked hiszek,

mondtam, te vagy a gyönyör és a seb

és a vak húsnak te vagy a szeme

magába s másba nézni, tebelőled

született a csók és terajtad át

lüktet egymásba két árva világ,

mikor összeadod a szeretőket!

De minden inog és fogy és szökik

és sokszor már csak káprázat, amit

még rám csókolnak lepke kezeid…

Te is becsapsz? Már te is? Öregedve

s hitetlenül nézek örömeidre…

Kinek higyjek, Valóság, ha neked se?!

Esteledik

Bűn volt és szenny volt mennyi minden,

ami nem is szenny!

Hány istent féltem és imádtam,

aki nem isten!

Már esteledik a világ;

időm oly gyors és oly kicsi!

Csak egy isten van: én vagyok;

csak egy bűn: nekem ártani.

Nyitott szemmel

Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,

hogy mást vártam, az volt a nagy baj,

az, hogy csalódni lehetett

s megútálni az életet.

Mindegy, miatta vagy miattam,

nyakig az undorba ragadtam

s tisztálkodtam s elment vele

ifjúságom nagyobb fele.

Volt néhány perc, a többit,

a többit, a többit, –

– mit kerteljek? – a többit

megette a fene.

Nyakig az undorba ragadtam,

a pénz beszélt, én meg ugattam,

aztán megúntam esztelen

siránkozni az életen

s elvonultam s békét találtam

a magam önkormányzatában,

ahol angyalnak nincs helye,

de az ördög sem fekete.

Van néhány perc, a többit,

a többit, a többit, –

barátaim, a többit

eheti a fene.

Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?

Hiszem a bestia szerencsét,

hiszem, hogy egyszer meghalok

és hiszem, hogy elrothadok;

ilyesmiket hiszek, de nékem

talán már erre sincs szükségem:

nyitott szemmel nézek bele

a rettenetes semmibe.

Lesz egy-két perc, a többit,

a többit, a többit, –

– úgye, fiúk? – a többit

egye meg a fene!

Polyhymniához

(a dal és zene múzsájához)

Dalt? Rólad, aki dal vagy s zene? Verset?

Jönnél csak elém, Polyhymnia,

bottal, ököllel vernélek ki a

világból! – úgy gyűlöllek s irigyellek,

fuvolás Szépség, mert megszégyenítesz,

mert te ráérsz, mert – noha mese vagy –

tündéremléked is kínokat ad,

égi kínokat földi sebeimhez.

Énnekem is az Ég volt az apám

s anyám az édes Emlékezet; én is

tudnék merengeni a fuvolán.

Mégis itt öl s némít a munka, mégis

úgy élek, mint egy állat… Az vagyok…

Örülj, istennő, hogy elhallgatok!

A vége

Múlik a nyár, és lassan észretérsz, és

a vége az, hogy megméred a nőt,

a vége az, hogy már sehogysem érted,

hogy lehettél oly őrült azelőtt,

a vége az, hogy mint egy másik állat-

fajtát, úgy nézed, van belőle sok,

szakítasz vagy megalkuszol vele,

mert nincs időd rá és üdvét unod.

De addig izegsz és mozogsz

és semmi sem elég,

és „Meghalok!” és „Csak te” és

„Csak ő!” és tönkremégy,

és „Mennyország!” és tönkremégy,

„Csak ő!” és tönkremégy,

részegen őrjöngsz ég felé

és a pokolba mégy.

Múlik a nyár és végül visszaadnád

a pénzt, Nagyúr, tíz évért! tíz napért!

egyért! amit raboltál, visszaadnád,

Disznófejű! már egyetlen napért!

A vég az lesz, hogy kár volt szakadatlan

a hecc, a harc, hogy még, még több legyen!

A vége az, hogy irgalmat szeretnél

s pusztulsz hajszoltan és könyörtelen.

De addig izegsz és mozogsz,

seregek ura vagy,

rabokon csattog ostorod,

de rád is visszacsap,

az ostor visszacsap, Nagyúr,

a hajsza visszacsap,

rabokat hajszolsz, Fáraó,

s a hajsza rabja vagy.

Múlik a nyár és megúnod a tettet

és megúnod a gondolatokat

és megúnod útálni, amit útálsz,

és a kétely jó orvosságot ad,

és megérted, hogy csak a Van a törvény,

s magad ura, csöndes ura leszel,

s ha beül hozzád, a politikából

az ember és nem az „igaza” kell.

De addig izegsz és mozogsz,

„Itt Ököl!” – „Itt az Agy!”

Öklöd agy és agyad ököl

és mindkettő te vagy,

agy és ököl s azonkivül

az igazság te vagy,

az igazság s azonkivül

a megváltó te vagy.

Múlik a nyár, s mindennek az a vége,

hogy épül már benned a temető,

s minden úrnál nagyobb úr a gyomorsav,

a vérnyomás, a vese, a tüdő,

az élő mindenségből egyre jobban

kis életedre szűkül a világ,

szívedre szűkül és lassan kihűti

a vég s a vég előtti árvaság.

De addig izegsz és mozogsz

s nevetsz a véneken

és szíved üteme szerint

dobog a végtelen,

múlik a nyár és azt hiszed,

te vagy a végtelen,

a földi Tízezer Dolog

s az örök végtelen.

A vége… vége… – Eh, de már elég volt!

Ha nem használsz, mit károgsz, rémület?

Múlik a nyár, múlik… De még ma itt van!

lobog a lomb, a fecske csicsereg!…

Mért légy okosabb mint ők? Van szerencse,

s ha nincs is, ember, ne sajnáld magad!

Hagyd a véget és sütkérezz, bogárként,

a nyár óriás szemei alatt!

Szörnyű a vég, szörnyű ez az

egész izgága hecc!

Légy bolond és örülj neki,

hisz jobbat nem tehetsz,

nem tehetsz többet, cimbora

többet sohse tehetsz,

szörnyű a vég, – örülj, bolond,

bölcsebbet nem tehetsz!

A szomorú tavaszhoz

A napnak, ha kibúvik,

már melege van,

járunk a tavaszban,

hegynek visz utam;

a tavasz didereg még,

rejtekezik,

de fölverjük tar

lugasait,

s megyünk, szaladunk

völgynek le, megint föl:

örülni tanulok

a gyerekeimtől.

A kicsi, a nagy

itt van velem,

vágják a sarat

istentelen,

szájuk egy percre

nem állna be,

érzik, oda már

a tél ereje

s hogy bár a táj még

pusztaság,

szürkén is itt van

az új világ.

Igazatok van,

gyerekek,

felejtsük a szép

halált, a telet:

a föld maszatos most,

porhanyó,

csak sár födi, piszkos

rongytakaró,

de jobb ez a sár, mint

a büszke palást,

mely födte fehéren

a pusztulást.

A nap tüze egyre

melegebb,

futkos, viháncol

a két gyerek:

hol az a tavasz? mért

szégyenkezik?

Minden bokorban

azt keresik,

itt vannak, ott és

mindenütt,

Isten se bírna

már velük.

S az Ördögormon

a csárda felett

én is kiáltok:

– Jőjj, kikelet!

Hozzád jöttem ki,

jőjj, kis, csupasz,

szomorú tündér,

szürke tavasz!

Repülj, gyere, kísérj

völgynek le, megint föl:

tanulj meg örülni

a gyerekeimtől!

Kis Klára csodálkozik

Jött a kis Klára: – Apu, adj pénzt!

– Majd holnap. – Most! irkára kell! –

Megnéztem mégegyszer a tárcám:

– Sajnos, nincs. – Ő nem hitte el:

– Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! –

és hangosan fölnevetett:

– Irkára kell, hát hogyne volna!

– Kéne, de ha nincs, hol vegyek?

– No, majd anyu retikülében! –

villant fel ekkor a szeme.

De a retikülben se volt pénz:

– Ilyet még nem láttam sose, –

szólt méltatlankodva a kislány

s ahol valaha pénz akadt,

eredménytelen huzogatta

sorra mind a fiókokat.

– Csakugyan nincs, – suttogta végül,

aztán kitört keservesen:

– Egy rendes házban legalább száz

pengő mindig kell hogy legyen!

– Úgy… száz pengő… – mondtam, mulatva

és ő folytatta: – Úgy bizony,

hiszen mi nem vagyunk szegények! –

Ezt hajtogatta makacson,

majd, elhallgatott, gyanakodva,

hogy mégse rendes ez a ház

s szemében a szomoruságnál

nagyobb volt a csodálkozás.

Téli este

Lócika megjött, hároméves,

a szél kicsípte, friss, piros,

veti mackóját s magyarázza,

hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő

nem borult fel a ródlival,

s az ablaknál ölembe mászik

s kinéz és szól: – Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!

– s mesél és nézi csillogó

szemmel, hogy táncoltatja ott kint

fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve

a kezem alatt hogy dobog,

és egy őzike jut eszembe,

erdő és erős farkasok,

és háború, és védtelenség,

s mindaz, amit hazajövet

láttam az utcákon, s amit ti,

ti is tudtok mind, emberek:

mind ami kín itt van köröttünk

s ami már ki se mondható,

mert ami még kimondható,

már az is csak irtózni jó.

…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra

tapsol: – Apu, de szép a tél! –

Jó volna hinni, néki hinni,

aki nem tudja, mit beszél.

Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és

egyszerre frissen, hangosan

megszólalt a szomszéd szobából

Lóci, a kisfiam.

„Anyuka, kit temetnek el?”

– kérdezte; és mi, a nagyok,

összenéztünk, és a szemünkben

veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és

mitől fél, hol jár az esze,

s a meglepetés zavarában

nem felelt senki se.

„Kit tesznek le a föld alá?”

– sürgette most már a gyerek.

„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja

gyorsan és nevetett.

„A-azt?” – békült meg a kicsi,

felejtve minden rossz gyanút.

„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá

és most már elaludt.

Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

– Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felboncolta a babát.

– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

– föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszut állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra – és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…

És ekkor, zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:

– No, ne félj, – mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.

A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van

valahol egy mindenható,

aki megbünteti, ha rossz és

csokoládét hoz, hogyha jó.

A nagyurat el is nevezte:

– Bagoly! – mondta – ez a neve! –

De úgy látszik, rám is hasonlít,

mert nagy kerek szemüvege

van a bagolynak: legalább is

így mesélgeti a gyerek;

s akármi történik a házban,

az mind a bagoly műve lett.

A bagoly vitt el reggel engem

és estére ő vitt haza,

a baglyot hívtuk, ha nem ízlett

a gyereknek a vacsora,

s Lóci megtette ezt is, azt is,

amit azelőtt semmikép,

csak azért, hogy bebizonyítsa

külön istene erejét.

Nekem nem tetszett a bagoly, de

tűrtem némán egy darabig.

Tegnap azonban elővettem

s faggatni kezdtem a kicsit:

– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –

– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –

– De én nem tudok hinni benne,

amíg nem látom, hogy milyen! –

– Látni fogod! – jött tűzbe erre

Lóci, s mérgesen otthagyott;

s most a fejét tíz hosszú percig,

gondolom, azon törte, hogy

hogyan tudna meggyőzni engem,

mert végül is előszedett

valami fiók fenekéről

egy régi rossz szemüveget,

s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,

kiment az erkélyünkre, és

már kiáltott is: – Úgye, látod?

Itt van az ablaknál! benéz!

Épp rád néz! szemüvege is van!

Itt a bagoly!… – Elhallgatott,

s én láttam, hogy csakugyan ott van,

a szemüveges alakot:

láttam Lócit átszellemülten,

ahogy benézett, komolyan

és gőgösen, mint aki érzi,

hogy rettentő szerepe van:

láttam Lócit tágult szemekkel,

sugarasan, mint egy szobor…

S szaladtam a másik szobába

a hírrel, hogy itt a bagoly, –

és Lóci, mire visszatértünk,

már bent volt, ugrált, kacagott,

s szemében ragyogott az isten,

aki a lelkében lakott.

A légy

Az ablaknál volt Lóci, nézte,

hogy mászkál egy légy föl s alá;

szerette volna agyonütni,

de a lelke nem vitte rá.

Én olvastam, Lóci feszengett,

a légy dúdolta énekét.

– Mondd, apu, – szólt a gyerek végre, –

nem zavar téged ez a légy?

– Nem engem, – mondtam. Lóci elment

s egy ceruzával visszajött

és sóváran nézett a légyre,

mely az üvegen zümmögött.

Sóváran és dühösen nézte,

mint vesztett zsákmányt a vadász:

szörnyen bántotta, hogy felébredt

szívében a sajnálkozás.

És szólt: – Itt nem lehet olvasni! –

– Megdögölesszem? – szólt megint.

– Dögöleszd meg! – mondtam keményen,

s néztem, a gyerek hogy legyint

egyet-kettőt a ceruzával – –

És már nem zümmögött a légy,

és Lóci élvezte a hőstett

s a bűntelenség örömét.

A rádió

Lóci beteg volt, sírt egész nap,

kis testéből sütött a láz,

nyűgösködött, tűz-víz gyötörte

és kinin és borogatás:

betegségtől és gyógyulástól

egyformán irtózott szegény,

mindent kívánt és nem mosolygott

se képeskönyvön, se mesén,

pedig egy perc, egy percnyi vígasz,

ha csak megnyugszik egy kicsit,

már álomba ringatta volna

teste és lelke kínjait.

Végül a rádiót akarta.

– Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert

félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet

úgy szétcsavargált és összevert.

– Próbáld meg! – kérte szomorúan…

S felzendült valami zene,

s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,

Lóci megint babrált vele,

megint babrált a rádióval;

de most nem bántam és csak az

járt eszembe, hogy végre itt van

az álomhozó jó vigasz.

Lócit persze a rádió is

kínjában érdekelte csak,

sírt tovább és hányta-vetette

magát a takaró alatt,

én azonban szerettem volna

a gépet megjavítani

s addig ütöttem, feszegettem,

míg végképp vége lett neki.

Csalódva mentem a beteghez,

hogy elmarad az öröme;

a gyerek sírt, nem is figyelt rám,

s az anyja szólt: – Te, Lóci, te,

figyelj csak! az apu egészen

elrontotta a rádiót! –

Lóci felült és megbüvölve

ismételte a szörnyü szót,

hogy: elrontotta! és: egészen!

és rámnézett, hogy igaz-e?

Bólintottam, s ő már mosolygott

s az anyja szólt – Meg kellene,

meg kell az aput verni érte!…

Megverjük aput! – szólt megint. –

S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! –

s felejtett lázat és kinint,

és szeme ragyogott, hogy íme

kikapok, ha nagy vagyok is,

új erőt kapott az örömtől,

hogy hibáznak a nagyok is,

s elgondolkozva, megnyugodva

hálásan nevetett felém

és egy kicsit még beszélgettünk

és lassan elaludt szegény.

Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről

Lóci kedvence, az apám.

Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,

hogy délelőtt és délután

tőle visszhangzott az egész ház

és én már féltem egy kicsit,

hogy itt hiába az okos szó,

itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája

hogy a nyakamra nő, talán

nevetett magában az ifjabb

ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra

az időre, mikor velem

bánt el, meg akarta mutatni,

hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,

fél-tilalmat és fél-panaszt…

Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,

hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…

S szavára Lóci dacosan

összerezzent, és vele én is,

egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,

a szót, a tiltót, büntetőt,

azt, ami oly gyűlöletes volt

harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik

ellenem egy más akarat,

úgy éreztem: lapulni kell, vagy

összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,

a gyerekkori fájdalom – –

És Lóci felelt: – Csak azért is!

Úgy lesz, ahogy én akarom! –

És apám szólt: – De nem szabad, mert

apu megbüntet!… – Lázadó

hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz

leszek! csak rossznak lenni jó! –

Néztem apámat: énhelyettem

játszotta meg, hogy szigorú,

és Lócit: s láttam, hogy helyettem

lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor

nem mertem, most megtette ő,

s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,

előttem a nemhitt jövő,

s valamit akartam csinálni,

valami bolondot, vigat,

ami majd mindent elfeledtet,

és szóltam: – Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak

röfögni… – Röfögtem neki

és Lóci is röfögni kezdett,

hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett és már mosolygott

a harminc év kísértete,

Lóci játszott s én nem sajnáltam,

hogy a napom elment vele.

Csirkék

Borotválkozva ültem épp a

kádban, mikor ordítva és

lelkendezve jött Lóci hozzám:

– Borzasztó! – s mutatta, a kés

hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,

torkom ujjával szelve át, –

így ni!… mikor ott kint Mariska

elvágta a csirke nyakát! –

– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –

Szegény kis csirke! – zokogott

s titkos tetszését szánalommal

keverve részletezte, hogy

hogy rugkapált a szegény csirke

s hogy most jön majd a második

és hogy ő soha húst ezentúl,

soha csirkehúst nem eszik.

– Érdekes is volt, – mondta aztán,

s nekem elszorult a szivem

s kezemben megállt a borotva,

mert elképzeltem hirtelen,

hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán

van is?… Van!… Vannak szörnyeteg

óriások!… S már Lóci torkán

s magamén láttam késüket

és már csak roppant messzeségből

hallottam a gyerek szavát:

– Tudod, apu, mikor megölték,

nem a szívem volt, ami fájt,

hanem – mondta – valami itt bent

a torkom szorította meg! –

A hang elnémult, én meg arra

gondoltam, hogy öreg leszek

s jön az Idő, egy óriás Kéz…

És ekkor behangzott a vad

rikácsolás, amit a másik

csirke csapott a kés alatt,

és Lóci szörnyűködve újra

rohant már, könny ült a szemén:

– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,

hadd lássam, hogy hal meg szegény!

Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

húsvéti bárány bégetett,

most borult virágba az alma,

a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem

fogni életet és halált,

mikor egyszerre nyílt az ajtó,

jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!

– De hisz még nem tudsz írni, te!

– Nem is írtam, csak kigondoltam.

– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett

s két sorban elmondta a verset:

„Az életet adja, adja,

egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól

a versed? Ennyi az egész?

– Hát az istenről, az a címe! –

magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?

kérdeztem én kiváncsian.

– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,

ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! –

Szinte ijedten csókoltam meg

Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a

tavasz, a bárány bégetett

s én eltünődve ezt a verset

írtam a magamé helyett.

Versek a gyerekszobából

I.

Kicsi vagyok én

Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,

mint a tüdő a fazékból,

kidagadok én.

Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,

apámnál is, anyámnál is

nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok én,

erős leszek én,

világ minden óriását

földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én,

bátor leszek én,

óriások palotáit

elfoglalom én.

Kicsi vagyok én,

nagy úr leszek én,

arany szobát adok minden

testvéremnek én.

Kicsi vagyok én,

vezér leszek én,

én leszek a legjobb ember

a föld kerekén!

II.

Hörpentő

Gá-gá, bíró, bumbele, Máté,

nem apádé, nem anyádé,

tied ez a nagy karéj,

tej van hozzá, hófehér.

Míg ezt szépen megiszod,

húz a liba papucsot,

indul messze Angliába,

fél, hogy fázni fog a lába.

Azt üzeni: odaér,

mire elfogy a karéj,

s ahogy iszod a tejet,

kortyok szerint lépeget:

lép,

lépeget,

még,

még egyet, –

az utolsót! Így ni! Már

egész üres a pohár!

Ennek aztán örvendek

s én is nagyot hörpentek.

III.

A szél meg a nap

Licskes-lucskos szürke bácsi

(Hujj, hujj, én a szél vagyok!)

kék udvarban seprüjével

megkergette a napot.

Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!

Nap mondta: Bujj, bujj, bujj!

Szél kergette,

utólérte,

jól megverte a napot;

megkergette,

utólérte,

jól megverte,

összetörte,

kék udvarból kiseperte,

kendőjébe bekötötte,

mondjátok meg: hova tette?

Zsebretette a napot.

Zsebretette? Zsebre ő!

Azért van most rossz idő.

IV.

Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,

repülőgép, amin jár,

szél röpíti, az a gépe,

így ül a ház tetejére.

Ház tetején sok a drót,

megnézi a rádiót,

belebúj a telefónba,

lisztet rendel a malomban.

Lisztjét szórja égre-földre,

fehér lesz a világ tőle,

lisztet prüszköl hegyre-völgyre,

fehér már a város tőle:

fehér már az utca,

fehér már a muszka,

pepita a néger,

nincs Fekete Péter,

sehol,

de sehol

nincs más

fekete,

csak a Bodri

kutyának

az orra

hegye –

és reggel az utca, a muszka, a néger,

a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter

és ráadásul a rádió

mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

V.

Veszedelem

Ütöttem. Ő is ütött, ahol ért.

Szeretnéd tudni, hogy miért?

Nekem volt pénzem, neki nem,

ebből lett a veszedelem.

Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán, mint

éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is ujra

az énekét:

két füttyre mindig

kvart lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de – nyitni, de –

nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! – fütyülök

utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék –

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Kaland

Ahogy kiléptem a kapun,

nyakamhoz simult valami,

hátulról, puhán, melegen,

mint egy szerető karjai,

mint egy jókedvű szerető,

aki, ha van is rá tanu,

megölel és megcsókol és

azt mondja: ne légy szomorú!

Valaki megcsókolt, s noha

biztosra vettem, hogy kacér

támadóm csak a szél lehet,

a bolond áprilisi szél,

hátranéztem. S mert az a csók

olyan élő volt, igazán

csöppet se lepett volna meg,

hogyha valami földi lány

állt volna ott, a levegő

egy szökött tündére, aki

megúnta égi életét

s velem akar kikezdeni.

Hátranéztem, és persze hogy

nem volt ott semmiféle lány.

Vagy mégis, magam se tudom,

valaki mégis volt talán,

mert örvénylett a nap, a fény,

s egy percre furcsa vonalak

villantak meg a levegő

átlátszó szoknyája alatt –

s megint hozzám simult a szél

s valamit fülembe sugott,

azt, hogy még mindig szemtelen,

még mindig fiatal vagyok.

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem

az elmult nappal küszködött,

mentem, mogorván, kimerülve,

a kertek és villák között,

nem is én mentem, csak a lábam

vitt a fekete fák alatt,

két lábam, két hű állatom, mely

magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben

valami hullám megcsapott:

illatok szálltak láthatatlan,

sűrű és nehéz illatok,

a lélegző, édes sötétben

szinte párolgott a világ

és tengerként áradt felém az

orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből

tengerként áradtak felém,

nagy, puha szárnyuk alig lebbent

és letelepedtek körém,

a meglepetés örömével

lengették tele utamat

s minden gondot kifújt fejemből

ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat

külön megszólalt és mesélt,

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt;

a rácson kísértetfehéren

áthajolt hozzám egy bokor

s úgy töltött csordultig a lelke,

mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva

indultam nagylassan tovább,

s új tenger dőlt a szomszéd kertből,

új bokor az új rácson át,

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam,

egész testem elnehezült

s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.

– A gondom ma se kevesebb.

De azóta egy kicsit újra

megszerettem az életet,

s munka és baj közt mindig várom,

hogy jön, hogy majd csak újra jön

valami fáradt pillanatból

valami váratlan öröm.

Hangverseny után

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most

haza a hangverseny után,

mintha agyamban rakott volna fészket

egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,

idegem zizeg valahány.

Visz az autóbusz, de dalába burkol

egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se hallok,

oly jó ez a zsongó magány;

mint felhő röpdös körül és emelget

egy egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repűlök,

úgy visz a kocsi, oly puhán;

és leszállunk a budai hegyeknél,

én és egy liget csalogány.

S ahogy fölnézek a tavaszi égre

e szép, magányos éjszakán,

csillagok ligete csattog köröttem

s egy egész égbolt csalogány.

Nyári hajnal

(egy verseskönyv olvasása után)

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.

Az álom múlik, ébredek:

mint elhagyott tájak a hazatért

utas körül, úgy ködlenek,

úgy úsznak még köröttem

a verseid:

új verseidet olvastam, barátom,

este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,

amit nem láttam az előbb:

ágyam fejénél vigyázni a villanyt,

kis órámban a ketyegő időt;

a valóság magánya visszahódít

és ami egy volt a fél éjen át,

most kettéválik és mint két kisértet,

nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,

hogy elvesztettél s elvesztettelek.

Csak magamat tudtam méltónak hozzád

és hozzám méltónak csak tégedet.

Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,

mondd, mért őrizzük frissnek a sebét?

Ami akkor, rég történt, tévedés volt,

ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég, és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud;

a fájdalom közelhoz, s a melegség,

a régi melegség szívemre fut:

most úgy érezlek, ahogy magam érzem,

s a valóságot nem, nem, nem hiszem,

és eljátszom, folytatom életünket,

úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,

csak ez a perc él, mely visszahozott:

Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,

hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! –

Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok…

Itt vagy… De hisz ez oly természetes!

Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy

és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom

ez az egész… Csak vers!… De az se bánt…

Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ

magam mondom, mintha te mondanád…

Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal…

Fel kéne kelni… S amit álmodok,

úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva

kint az erkélyen várjuk a napot.

Lepkék tánca

Fáradtan, ahogy ahhoz illik,

ki nehéz sárból vétetett,

nézem a tündöklő eget,

melyben itt is, ott is kinyílik

egy-egy repülő kis virág:

nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék

a levegőn, a réten át.

Mint lelkek jönnek, imbolyogva,

az illatpárás domb felett:

mind egy-egy láng, átgyúlt üveg,

repülő, élő kis vitorla,

szárnyas tűz: kék, fehér s arany:

mozgó ragyogás a táj, mint az álom,

és mint az álom, hangtalan.

S ha csupa fény és csupa illat

nekem is ez a délután,

őnekik egész óceán:

benne dőzsölnek, rajta ringnak,

méztől s fűszertől részegen:

repülő lelkek táncos gyönyörétől

repül s táncol a végtelen.

Jönnek a lepkék… Lent a fűben

rab hernyó mászik s fal bután;

de féreg-élete után

– már látom – felszáll üdvözülten,

indul a tündér égbe, fel, –

s eszembe jut a nagy hernyó, az ember,

s a vég, melyre jutnia kell.

És látom: én vagyok a féreg,

aki örökké lent marad,

csak a látás s a gondolat

lidérce tör bennem az élet

mocskain s az anyagon át, –

s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy,

testi megváltás, túlvilág?!

Hol vagy, könnyűség?! Csoda kéne

és csoda nincs… Libeg-lobog

a rét, s én, a kitagadott,

csak nézem a néma zenére

táncoló, boldog lelkeket,

reménytelenül, ahogy ahhoz illik,

ki nehéz sárból vétetett.

Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével

kihímezte a réteket.

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! – mondom jobbra-balra,

minden virágnak köszönök,

látogatóban vagyok én itt

ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,

minden szép, minden érdekel.

Pedig tegnap, szombaton este,

de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,

a remény, mint a nap, fogyott.

Mi lesz? – kérdeztem és gyülöltem,

ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyülöltem,

és nem jött pénz, és este lett.

Aztán az éj ezer virággal

hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,

ünnep van, pénz nem lesz ma se,

nézem, hogy ring sárgán a zöldben

a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,

a hátán hempergő csikót,

s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,

hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem és az erdő

mint zöld város tolong körül,

s kívül az emberi világon,

minden társadalmon kivül,

túl kötelességen s reményen

egészen jól érzem magam:

holnapig már nincs mit csinálni,

örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,

hajszolt és megcsalt a remény:

reménytelenül, megnyugodva

heverek a tisztás gyepén,

és oly jó ez a felelőtlen,

embertelen semmittevés,

hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő

s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, – de mire kimondom,

már tűnik is a fájdalom,

nincs tegnap, nincs igazi holnap

ezen a gyönyörű napon, –

s egyszerre, boldogan, felugrom,

hogyne! hisz már érezni, hogy

lassankint vers lett a panaszból,

amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!

Rendben van! És megyek tovább:

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, gyönyörű világ!

Vihar után

Mint dobpergés jött az eső,

rámzörgetett és elszaladt:

két perc vihar s most itt a béke.

A nap megint ragyog az égen,

csönd ül a párolgó vidéken

és én egész üresnek érzem

s kíváncsian vizsgálom magamat.

Az imént még csupa düh voltam,

hangos harag és bosszuvágy;

aztán jött ez az égi lárma

s rá kellett figyelnem, a nyárra,

a dobpergésre, trombitára,

a külső, idegen csatára,

és felejtettem a magam baját.

A magam baja? – Szemem ott jár,

amerre a vihar vonul:

amit akartam, ő kimondta,

elkáromkodta, kidobolta…

Kikönyökölök ablakomba

s mintha magukkal vittek volna,

nézek a felhők után szótlanul.

Szivárvány Pest fölött

A vihar elvonult. Kilépek

a kapualjból, ahová

bevert a zápor. Már csak egy-két

elkésett csepp zizzen alá

a kék égből… Hogy kiderült a

mennydörgő nyári délután!

Tele megint az út, a járda

és minden friss lett és vidám.

Indulok. Egész negyedórát

vesztettem a kapu alatt.

Sietnék, de máris megállít

szép varázslóm, a pillanat:

végesvégig lángol az utca,

mint egy kigyulladt nagy tükör,

s a végén, lent, a Margithídnál

az alkonyi nap tündököl

és szinte leolvad a földre

és új tengert gyujt az arany

ablakokon s a nedves aszfalt

párolgó pocsolyáiban.

Sietnem kéne, de csak állok

és nézem az arany napot

s mikor szemem már belesajdul

és könnyezve elfordulok,

kelet felé a szürke város

felett új színjáték fogad:

két óriás kar fut az égre

s parázsló ívben összecsap

és Újpesttől Csepelig érnek

a puhán izzó félkörök

s én szédülve, káprázva állok

a nap s a szivárvány között.

S égni szeretnék, szállni én is,

szín lenni, válasz, üzenet,

tükrözni, hogy mily gyönyörűek,

jelt adni, amit értsenek,

és majdnem sírva fakadok, hogy

a szépség milyen idegen:

nem értem ezt a ragyogást, és

ő sem tud az én nyelvemen.

És sápad, kihűl a szivárvány,

kialszanak a pocsolyák;

fájva és megbékülve, lassan

megyek a dolgomra tovább;

de azért melegebb a szívem,

melenget, őríz valamit,

egy boldog percet, melyre vissza-

gondolni mindig jólesik.

Trieszt előtt

Ha – (olvasva valami könyvet,

mert már nem érdekel az út) –

ülök a pesti villamosban

és a kocsi a hídra fut

és a szűk házsorok helyett a

Duna vesz körül meg az ég,

mindig eszembe jut a tenger

és megnyílik a messzeség.

S mintha most látnám legelőször,

látom a Karsztot, a vonat

reggeli zegzug szirtfalak közt

csattog a keskeny ég alatt,

és ott ácsorgok, izgatottan,

az ablaknál, Trieszt előtt,

lesve, mikor maradnak el már

a zsúfolt ormok és tetők,

és csattog a hűvös magasság,

és fordulunk, s egyszerre csak,

mintha elfújták volna, jobbról

az utolsó fal leszakad,

és hangtalan, kék robbanásként

végtelenné nyílik az ég

s vele nyílik egy másik ég is,

mintha alánk terítenék:

a borzongó, kékhúsú tenger,

nagy, lassú barázdáival,

s rajta napfény, és felleg árnya,

s vitorlák, fehér lepkeraj. –

Be szép volt! És be szép, hogy így jött,

ilyen egyszerre az egész!

Láttam, és azóta se múlik

az óriás meglepetés:

láttam a szépet, itt maradt a

szememben, csak behúnyni kell,

s ha megvakít is az írigy sors,

ezt soha már nem veszi el.

Tengeren

Visz a hajó, ringat a tenger,

elnyúlok a fedélzeten.

Ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn,

ez a kékség, amiben úszunk,

eget és földet összefog

és lent a hullámzó magasság,

fent a szárnyrakelt víz suhog.

S ebben a tükrös ragyogásban,

csobogó ég és víz között,

elszáll az emberi sötétség,

amely idáig üldözött:

könnyű vagyok s a könnyű lélek

könnyűnek érzi a jövőt,

minden gyötrelmét elfelejti

a megváltó szépség előtt.

Visz a hajó, ringat a hullám,

a gép morajlik csendesen,

ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn.

Lent az ég ragyog, fent a tenger, –

ez a nagy fény meggyógyitott;

most megint örülök, hogy élek,

hogy élek és ember vagyok.

Ősz az adrián

Félig vízben, félig a parton

fekszem az őszi ég alatt;

egyszerre ringat és melenget

a tenger és a déli nap:

szikrázó ujjai becéznek,

gyúrnak, gyötörnek édesen,

húnyt szemmel és borzongva tűröm,

hogy paráználkodnak velem.

Húnyt szemmel és borzongva tűröm

a nap s a tenger csókjait

s testem gyönyörűsége némán

könyörög és imádkozik:

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget,

bent moss ki, mélyen, ahol annyi

fáradt sötétség didereg;

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,

hogy meggyógyuljak odabenn,

világítsatok át egészen,

hogy lelkem új és friss legyen;

ősz van, – fűtsetek át sietve,

jóságos, erős sugarak,

hadd vigyem magammal a télbe

e tiszta, kései nyarat!

Sivatagban

Láttam őt, aki mindent látott,

láttam a Szfinkszet. Mosolya

üres volt és még üresebb lett

tőle a halott Szahara.

Láttam őt és megszólitottam,

mint porszem a sivatagot:

Te, óriás, mondd meg, mit érek

én, aki csak ember vagyok?

És végignézett az időn és

rajtam és szólt a szörnyeteg:

„Az örökkévaló világnál

többet ér egy perc életed.”

Végignézett a pusztuláson

és szólt a Szfinksz ötezer éve:

„Egy perc örömöd többet ér,

mint a Föld minden szenvedése.”

És csönd lett. És én hazajöttem,

s velem jött a Szfinksz mosolya,

s mindenütt és rémülve látom,

hogy őneki van igaza.

Hazajöttem, megöregedtem,

vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,

s ülök a növő sivatagban,

melyet az idő fúj körém.

S aki kérdez, annak a porba

jeleket húzva felelek:

„Az örökkévaló világnál

többet ér egy perc életed.

Többet ér egy perc örömöd,

mint a Föld minden szenvedése!”

S betűim belevesznek a

futóbolond idő szelébe.

Versek a havasról

I.

Bevonulás

Borzasztó, hogy megrémítettük azt a

kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt

az úr a vén erdei házban, a

biztonságos sötétben… S ime vad

szörnyetegek törtek rá, óriások,

nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó

szakadt be, négy papírfüggönyös ablak

nyíló négyszöge öntötte a napfényt

és barbár csizmák döngtek, hátizsákok

repültek az ijedt zugokba, nagy

botok csattogtak… Iszonyút nyögött

az ágy, valaki rádobta magát,

és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?

és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a

betolakodók és táncolni kezdtek,

és ő menekült és rémült szeme

előtt még jobban táncolt a világ:

szokott útjai elgörbültek, a

baráti fal bezárta ismerős

repedéseit, égőszemü fények

lapultak-leskeltek ugrásrakészen

az ágy alatt és forgott minden, és ő

a görcsös térben ide-oda rángott

s egyszerre egy mennydörgő kalapács

cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a

csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos

istenek nyelvét tolmács nélkül is

értette a vacogó félelem:

– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy

mit tesz, vakon s őrülten, berohant

a szoba közepére, egyenest

a tipró lábak záporába és

– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke

átsurrant az égszakadáson és

ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt,

mikor eltünt és engem hirtelen

elfutott az öröm, hogy megszökött:

mikor eltünt, csak akkor vettem észre,

hogy az én botom is fent hadonászik

a levegőben! üvöltöttem és

ölni akartam én is, meg akartam

ölni, amit sajnálok… Szótlanúl

indultam, ki a tornácra, zavartan

néztem a rétet, a virágokat,

a lepkék táncát a kék-arany égben,

féltem magamtól, a naptól, a nyártól,

és azt láttam, hogy baj van mindenütt.

II.

Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal a réten át;

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor

házam elé ért, elmosolyodott,

körülnézett s a nyitott ablakon

nesztelenül beugrott a szobámba,

aztán könnyű ingét ágyamra dobva

bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt

s én mozdulni se mertem, félve, hogy

felébredek és álomnak remélve,

hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és

mozdulatlanul és remegve tűrtem,

hogy karjaimba fészkelje magát,

s mintha egyetlen érzék erejébe

gyült volna testem-lelkem minden éhe

és szomja és a beteljesedés

minden igérete, csak a tapintás

néma ajkával s vak szemeivel

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem

az égi vendég ajándékait:

ujjainak játékában a napfény

lobogó lepkéit, karjában a

rét illatának harmatos husát

s egész testében az egymásbaringó

felhők mindenütt egyforma ölét.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul

feküdtem ott a gyanútlan karokban,

de mikor végre álom s ébredés közt

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal

megloptam az istenek gyönyörét,

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem

és felütöttem a szememet… Ő

ép fölnézett rám. A kedves mosoly

megüvegesedett rémült szemén,

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:

Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott

és menekült, már az ablakhoz ért

és belefoszlott a hajnali égbe.

Én felültem és értelmetlenül

és soká bámultam magam elé:

szénaszag csapott be az ablakon,

messziről zúgott a hegyi patak,

a szoba még sötét volt, de a nap már

ágyamra tűzött, és a takarón

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint

egy odadobott könnyű arany ing.

III.

Reggeli

Reggelizünk a ragyogó verandán.

A napfény aranya oly sűrű, vastag,

hogy szinte kenyérre lehetne kenni

a mézzel együtt, a havasi mézzel,

amely sárgán és tömören ragyog

a másik ragyogásban… Belenyúlok:

milyen gyönyörű!… Élő, villogó tűz

csurog a késről, oly illatosan s úgy

szikrázva, hogy minden cseppjében együtt

izzik a nyár és az egész hegyoldal

minden lángverte rétje és virága –

és mikor aztán beleharapok

a friss kenyérbe s a rácsurgatott

ehető tűzbe, édes ragyogásba,

minden falat úgy tündöklik a számban,

mintha magát az arany napot enném.

IV.

A hegytetőn

A revolver nálam volt. Nekibúsult

igyekezettel másztam: undorított

a messzi világ és épúgy ijesztett

saját keserűségem és a cél is,

a csábító cél… Egyre keserűbben

másztam fölfelé a szarvasnyomon,

a szakadékban, lazuló kövek

és süppeteg csapdák közt: szemem és

kezem és lábam minden perce csak

az utat nézte, tapogatta, fogta,

a gyökeret, mely megtart, a követ, mely

nem omlik alá… És: – Ha itt, ha most!…

hallottam folyton agyamban az undor

homályos dadogását, és lihegve

törtem az utat és másztam tovább

és: – Hogyha itt most – és másztam tovább és

– Ha itt most… – és féltem a folytatástól

és hajszoltam magamat és lihegve

vágtam neki a végső meredélynek,

a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre

feljebb, még feljebb, még! – – És végre fent

voltam a tetőn, ahol a napos

tisztásokon, a százkarú bozót

szögesdrót sűrűjében csámcsogó

medvék ölelgetik két lábukon

táncolva szörnyű pofájukba a

málnabokrok pirosló ágait:

fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam

és: – Itt, ha itt… – És körülnéztem és

a magasból a roppant ég alatt

kék karjait hirtelen óriás

körré tárta a megnyilt láthatár,

és én csak néztem: szavam elakadt,

lelkem elakadt: álltam s néztem és

hegyek csordái pihentek alattam

a zöld-arany nyár tengerfenekén,

zegzug völgyek, és felhők árnya, és

fehér csordák a magasságban is, –

és testem-lelkem úgy beleveszett a

körémözönlő végtelenbe, hogy

porszemként álltam ég és föld között

s boldog voltam, mint aki álmodik.

Boldog voltam… Aztán, mint aki ébred,

lassanként észrevettem magamat

s a rettenetes csöndben és magányban

agyamban újra megszólalt a hang:

– Ha itt, ha most! – S egyszerre, most először,

megszólaltam, nyugodtan, szárazon:

– Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki:

ha én itt most agyonlőném magam,

három évig meg nem találna senki…

– Persze, hogy senki… – mondtam újra és

az előbb még ijesztő gondolat

olyan egyszerű megállapitás lett,

hogy elmult rólam minden félelem.

Elővettem a fegyvert… csillogott…

Örültem neki, mint egy jó barátnak…

Egy darabig még csavarogtam, aztán

vágtam egy erős botot, megfaragtam,

még egyszer szétnéztem a tájon, és

fütyürészve indultam lefelé.

V.

Az erdő fiai

Mint egy óriás holtteste, feküdt

előttem a megnyúzott rönk: a roppant

fenyőszálat kidöntötték, ezer

zöld karját sorra leütötte a

villogó balta, görcsös lába csonkán

dagadt a földbe. Meztelen fehérlett

a kivégzett torony, mellette száz és

száz néma társa a hegyoldalon

és sebeikből fáradtan szivárgott

a sárga vér, a gyanta… Körülöttünk

dúlt a mészárlás, csattogott a táj:

koldus állatok torzonborz hada,

törpe gyilkosok irtották a béke

erdei népét: kezükben, mikor

lecsaptak, szinte megdördült a fejsze

s puskalövésként felelt rá a visszhang…

Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség,

feküdt előttem a nemes halott,

a gyönyörű fa. Még megsímogatta

az utolsó szél, nap aranya, hold

ezüstje és a harmat csókja, mind,

ami szerette, táplálta, növelte,

megöntözte még drága kenetével,

aztán a Bisztrán és a Stézsián át

feldohogott a csatatér alá

dús zsákmányáért a fekete üzlet,

a hegyivasút… Fürge csapatok

mozogtak, a nyomorult bér vezényelt:

felravatalozták a rönköket,

hullát hullához, sorban, kerekekre

rakták, összeláncolták… Csikorogva

indult lefelé ötven kocsi: vitte

az anyagot Dédára, a telepre…

Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak

a pénz szorgalmas kerekein egyre

lejjebb-lejjebb az erdő fiai…

Néztem őket… S egyszerre, tizenöt

kilométernyi messzeségen át

fölfájt, fölsajgott ide, a havasra,

a magasságba, föl a szivemig

nyilallott a jövő: láttam a messze

mélységben a dolgozó üzemet,

hallottam a villanygépek okos

munkáját, a gőzfűrész vijjogását:

forgó gijjotin acéllemeze

süllyed majd éhes gyönyörrel a szent

anyag testébe, mázsás vasfogak

harapdálják tárgyakká, áruvá,

a rabló ember rabszolgáivá

a sok életet… Köröttem gyanutlan

pompázott a ragyogó rengeteg,

a nyári erdő… A hegyivasút

már rég eltűnt!… Néztem utána… Néztem

a kígyózó völgy végső kanyarát,

néztem a semmit, s mindenütt csak az

elhurcolt erdőt láttam… Lefeküdtem

a fűbe és felálltam, csavarogni

mentem, bámultam a csigát a kórón,

a héjját a felhők közt: mindenütt

feledni akartam, de mindenütt csak

az járt eszemben, hogy még három óra

s lent lesz az én szép óriásom is:

indul a zengő acéllap felé

s mintha az én derekamban recsegne,

úgy hasít majd húsába a fürész.

VI.

Éjszaka

Kiléptem a fekete éjszakába.

Se hold, se csillagok. Ijedt magány

zsugorodott rám: egy pillanat és

szinte megvakult és bőrömre szűkűlt

a külső világ. Aztán lassan és

álomszerűen újjászületett

a mindenség az üres semmiben:

megzendült a tér: hangok láthatatlan

testéből, mint a szellemek világa,

újjáépült a táj: most a patak

zúgó visszhangja emelte a völgy

kettős falát, s az eltűnt réteket

fátyolkönnyű és zengő ingoványként

előringatta a tücsökzene.

Figyeltem és velem figyelt a táj.

Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták

szájról szájra az eseményeket:

a hegytetőről Őzike elindult

a forrás felé… most megállt… Folyóka

tölcséréből Katica kigurult…

a föld alól kétezer Margaréta

bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő

lejjebb csusszanva megigazitotta

rossz feje-alját, és Szarvasbogárék

már megint veszekedtek… – Én csak álltam

a csobogó hangok közt, mindenünnen

hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,

oldottak és kötöttek, millió hang

font hálót körém, millió pici

nesz szőtt a táj eleven szövetébe,

millió kapocs… Egyre gazdagabban

lüktetett körül a zengő idő:

zengtem a tájban, a táj bennem: a

zene szétszedte minden ízemet,

szétszedett, elfújt, végiglengetett

rétek és erdők, hegy és völgy felett,

beleitatott ég, föld s levegő

minden testvéri elemébe, és én

ott az ijesztő, fekete magányban,

mint aki ébred, egyszerre nyugodtan

és boldogan néztem szét: nem vagyok

s még a sírban sem leszek egyedül.

Idegen

Nyári emlékeimből folyton

előkerül egy idegen

öreg koldus… Jön és reámnéz

és azt mondja, hogy: Dobry den!

Az Óriáshegységben jártam

s ott láttam őt egy délelőtt.

Most is előttem a hegy és völgy,

az egész táj, a vén fenyők,

most is hallom a sohse-hallott

nagy csöndet a nagy fák között:

ott, a magasban, nincs madár és

nincs sehol egyetlen tücsök,

csak csönd van, kísérteties csönd,

forró nap, hideg éjszaka,

és hegyi rétek és a réten

arasznyira nőtt, nagy moha

gyönyörű, ringó mohaszőnyeg,

amely az embert – ha siet –

megbírja s eltakarja jól az

alatta szörcsögő vizet.

Óriás csöndben csavarogtam,

mondom, harmadik napja már,

tavaszként pompázott köröttem

a késve megjött hegyi nyár,

s minden éppen nekem való volt,

új volt, jó volt, annyira, hogy

visszagondolva szinte most is

majdnem testileg ott vagyok,

és mégis, mindabból a szépből,

mit a sors ott adott nekem,

legelőször ő jut eszembe,

a koldus! meg a dobry den!

Ott állt szegény egy keresztúton,

még bírta valahogy magát.

Dobry den! – és én rá se néztem:

Jó napot! – és mentem tovább.

Jó napot! – én is csak köszöntem,

s elkísértek a szemei,

s nemsokára szégyelni kezdtem,

hogy semmit sem adtam neki,

s délután egész megörültem,

mikor visszafelé menet

a keresztútnál ismerősként

megint láttam az öreget.

A koldus most már nem köszönt, de

a szeme beszélt szótlanúl:

– Sokat tud – mondta – az az ember,

aki idáig kiszorul,

ki, föl, ide a rengetegbe,

ahol csak vendég a madár,

ezerháromszázas magasba,

ahol olyan rövid a nyár! –

Nem szólt az öreg, én se szóltam,

pár fillér, s indultam megint,

indultam tovább az utamra

kedvem meg a térkép szerint:

málló köveket feszegettem,

ugráltam patakok felett,

egy-egy tisztáson kipróbáltam,

hogy ágynak milyen, a füvet,

s eltelt a nap… S eltelt a többi,

és már régen itthon vagyok,

de emlékeimből s a nyárból,

mint szólni akaró titok,

folyton jelentkezik a koldus:

néz rám és beszél csendesen,

de a nyelvéből én bizony csak

annyit értek, hogy dobry den, –

pedig nagyon szeretném tudni,

mi volt a sorsa, ki lehet,

mit tud a tavaszról, a nyárról,

s hogy-mint gondolja a telet.

Ősz

Este van és ősz… És megállok:

oly hihetetlen ez az ősz!

A régit még szinte elérem,

oly közel van, oly ismerős.

Mint a ma reggel, oly közel van

a régi ősz, a tavalyi…

Egy év telt el reggeltől estig

és alig történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen –

az idő egyre rövidebb;

lehúnytam a szemem: reggel volt,

kinyitom újra: este lett.

Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy

zuhan az élet! hogy zuhan!

Egy perc, és minden összecsap, és

még egy s mindennek vége van.

Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél,

fiatalon!

Mint kívül a gesztenyefák,

ép oly magas az ablakom:

az ablakot a kék tavaszban

zöld ujjongásod lengte be

s még ráncos volt minden kis leveled,

mint az ujszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,

ráncos megint,

mint bőr vagy öreg papír zörögsz,

ha a szél megráz odakint,

de ha fele kincsed lent röpül is

a földön ide-oda,

még beragyogsz az ablakomon,

gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,

ezer meg ezer kis kezed

egyenkint markolja a fát

és fölgyujtja a végső perceket:

gyönyörű vagy! S akármilyen

reménytelen,

ez a tékozló szépség, ez a dac

tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de

ha nem lehet,

küzdj bátran és búcsúzz vigan:

így veszni szebb;

küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj

büszkén bele, –

arany voltál, szemét leszel,

szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,

halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!

Most ég el a nyár, és nem is

szomorú ez a szép halál.

Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt

igér a szél s az út sara:

ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is

így pusztulnék el valaha.

Az üdvözült lány

Csúnya volt és piszkos és szegény volt,

hogy telt neki jegyre, nem tudom,

de őt néztük mind, az üdvözült lányt,

ahogy itt ült a villamoson,

karonfogva szótlan szeretőjét,

aki, mint ő s mint a többiek,

munkában (vagy inkább munka nélkül)

előbb-utóbb egész tönkremegy.

Én is őt néztem a havas éjben,

mint egy kutyát, oly idegenűl;

csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és

csodálkoztam, hogy mégis örűl.

Csúnya volt és piszkos és szegény volt

mind a kettő, s éhes biztosan;

sírni kellett volna a szánalomtól,

elborzadni, hogy ilyesmi van.

Sírni kellett volna a szánalomtól,

de mi voltunk a szánalmasak,

mi voltunk a vakultfényü lámpák,

halott gépek, vacogó vasak,

míg az a két proli, mint a villany-

szerkezet, mely kontaktust talált,

titokzatos emlők túlvilági

áramába kapcsolta magát.

Ült a kocsin mindenféle ember,

egy sem akadt náluk koldusabb;

s épp ezért majdnem isteni gúny volt,

hogy oly jól érezték magukat.

Testük átgyúlt, lobogott az arcuk

s hirdette, hogy mi a szerelem:

„Szépség, erő, ész és pénz hiába,

különb édent nem kaptok ti sem!”

Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak

s szemük is csak egymásnak beszélt.

Mint két angyal szálltak le, s a szájuk

a sötétben rögtön összeért.

A vezető rákapcsolt. Megyünk már,

visz a kocsi, szikrázik, morog.

Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?

Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!

Nézek ki a földre, föl az égre:

állati zűrzavar a világ,

csillagok csordái és a férgek

és mi és ők: egy örök család.

Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!

Visz a halál, visz, hazafele.

S a mindenség üzenete megcsap,

mint egy nagy istálló melege.

A kurtizán prédikációja

Szabbam ádittám: minden lángban áll!

Barátaim, lobogó lángban álltok.

Lángol a száj és szátokban az íz,

a piros hús, a fehértestü víz:

az élet felgyujtotta a világot!

Szabbam ádittám: minden lángban áll,

felgyujtotta a szenvedély tüze,

a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,

a mindig újraszülető halál:

az ördög ég és minden lángban áll,

az ördög ég és nem birtok vele.

Szabbam ádittám! – megmondta a Mester

és vallom én, Vimálá kurtizán.

Egy csókomért száz aranyat fizettek

és hirdették, hogy szebbet, édesebbet

nem adott érte soha földi lány;

és köröttem is minden lángban állt,

mert felgyujtotta a szemem tüze,

a szerelem és gyötrelem tüze,

és enyhűlni akart a szomj, a vágy

s velem, a tűzzel oltotta magát,

és nőtt a láng és nem birtunk vele.

Szabbam ádittám!… És remete lettem,

koldusnál koldusabb. S ti idejöttök

és sírtok, látva, hogy hajam levágtam

s borjak ganaját eszem itt a sárban,

de szavatokban Mara sír, az ördög:

sirattok, mert szívetek lángban áll

s Mara ez a láng, az élet tüze,

a tudatlanság, a méreg tüze,

s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,

Mara forgó kereke egyre jár:

újraszülettek, nem birtok vele.

Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta

és vallom én, a boldog kurtizán.

Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,

a vágyak élő láncát megtagadtam

s várom a semmit a halál után;

én megtagadtam az ördög csalétkét

és kialudt bennem a vér tüze,

a szenvedés és szenvedély tüze,

az időnek én elértem a végét,

a léten és istenen túli békét

és megváltottam magamat vele.

Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti

azt mondjátok, hogy megint szép leszek!

Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még

s csókom emléke ajkatokon ott ég

és sajnáljátok férges testemet.

És te is hívsz, kit legjobban szerettem,

te jobban sajnálsz, mint ők, sohase

felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze

most is a régi: gyémánt és egyetlen –

hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:

kitéptem! vidd és légy boldog vele!

Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!

Talpatok láng és láng az útatok!

Mara rabjai, örök tűzben éltek,

az ördög akar élni, ő az élet

és énreám már Buddha mosolyog.

Szabbam ádittám: minden lángban áll,

de nekem nem kell többé semmise,

magam magánya vagyok, remete:

az akaratnak elértem a végét,

a léten és istenen túli békét

és vár az örök semmi gyönyöre.

Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő,

elküldte hozzám lányait;

egyik a Szomj, másik a Vágy s a

Nyugtalanság a harmadik.

Szépek voltak, mint száz nő együtt,

mint száz nő együtt, ravaszok;

megtettek mindent, ami bűbáj

férfit valaha megfogott.

Ha ezredannyit tettek volna,

ma is itt volnának velem,

ha századannyit, a halálig

kísérték volna életem,

de amit adtak és mutattak,

oly teljes volt, oly örök,

hogy egyszerre elszomorodtam

az égi vendégek között.

S láttam, milyen koldus az ember,

s a lélek akármit csinál,

belülről, mint almát a féreg,

kiesz bennünket a halál;

és az öröklétből kilopni

egy élet minden gyönyörét:

csak kóstoló, mutatni, hogy mily

sok a többi, a veszteség;

s láttam, kár elkezdeni bármit,

és lettem, mint a kő, halott…

S hívtak a lányok, szépek voltak,

mint száz nő együtt, ravaszok,

s elküldtem őket: – Szomjuság, menj!

hagyj el, Vágy, és te, harmadik,

távozz szívemből, Nyugtalanság! –

Elküldtem Mara lányait,

és Mara, a vidám kisértő,

hozzám jött s letérdelt elém

és az arca egy percre ép oly

szomorú volt, mint az enyém.

Urvasi és Pururavasz

Négy éven át velem lakott a tündér,

négy éve, hogy eltünt. Azóta nincs éj,

nincs nap, hogy ne keressem, hivogassam,

mindig ugyanazt sírva szakadatlan,

mindig ugyanazt: – Urvasi, te tündér,

a földre szöktél, négy évig szerettél,

mint az első hajnalpír, tovatüntél,

hol vagy, Urvasi, mondd meg, hova tüntél? –

Négy éven át sirattam, hivogattam,

s ma megláttam fehér sirály alakban,

tündérsirályok fürödtek a tóban,

nevettek rajtam, hallották, hogy sírtam.

Nővé változtak a fehér sirályok,

ott volt Urvasi, ő is köztük állott,

– Megvagy! – szívem elakadt, szám kiáltott.

– Jöjj! – szám elakadt, csak szívem kiáltott.

Hallotta szavam, kiúszott a partra,

hugait is mind hívta, odahívta:

– Ez Pururavasz, – mondta, – őt szerettem,

négy évig éltünk édes szerelemben. –

Néztek a tündérlányok, közrefogtak,

mint egy élő játékszert, simogattak,

nézték, Urvasi mit szeretett rajtam.

– Jöjj vissza hozzám! – kértem szakadatlan.

– Nem lehet! – felelt Urvasi kacagva.

Utána nyultam, ugrott a habokba.

– Ne hagyjatok el! – indultam utánok.

Elrepültek a sirályszárnyu lányok.

Csak Urvasi maradt még és egyszerre

elszomorodva nézett a szemembe:

– Jó voltál, – mondta, – játszottam sziveddel,

de megúntalak, menj haza, feledj el! –

– Én nem játszottam, – feleltem – sziveddel,

nem úntalak meg, nem kérem: feledj el,

nem haza, – megyek sötét szakadékba,

leszek gonosz hiénák martaléka. –

– Ne menj te – szólt ő, – sötét szakadékba,

ne légy gonosz hiénák martaléka;

ne szeress: tündér a hűség a nőben:

tündér vagyok én, jobb irtóznod tőlem! –

– Lehetsz akármi, szeretlek, akarlak,

még jobban fájva kereslek, siratlak,

nem hagylak, Urvasi, – mondtam zokogva,

s ő csókkal borult búcsúzni nyakamba:

– Nem gondolok – sírt, – úgy senkire, mint rád,

menekülj, kedves, nőkkel nincs barátság;

neked megmondom, amit tilos tudni:

mi, nők, hiénák szívei vagyunk mi! –

Hiénák szíve, szívek hiénája, –

ezt mondta és eltünt, mint többi társa,

eltünt s én most is hívom szakadatlan,

jobban siratom, mint eddig sirattam:

– Hiéna szíve, te mondtad, te tündér,

az vagy csakugyan, és bár tovatüntél,

itt vagy, örökre életembe zárva,

hiéna szíve, szívek hiénája!

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem

és szólt az egylábú virág:

– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,

én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:

annyi lába sincs, mint neked,

bordái mégis gyorsabban viszik, mint

az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:

– Óh, szél, – mondta panaszosan –

te játszva átsuhansz az óceánon,

s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,

te szárnyatlan és testtelen! –

– Mint engem a gondolat! – mondta búsan

s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,

de a szív megelőzte, és

én felsírtam, hogy minden elégedetlen

és harc és kétségbeesés; –

és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,

ez az irígység erdeje!

Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és

halj meg és ne törődj vele!

Jang Dsu üzenete

Szomorú minden, szomorú,

szomorú, iszonyú háború,

háború, kár elkezdeni,

nem lehet itt csak veszteni,

te maradsz mindig vesztese,

de ha már itt vagy, vágj bele.

Ha itt vagy, bátran vágj bele,

te vagy a világ közepe,

rabolj, ha bírsz, elbuksz, ha kérsz,

a bárány farkas lesz, ha félsz,

a fenevadak mérlegén

erőd az egyetlen erény.

Jang Dsu mondja ezt, emberek,

Jang Dsu, ki rég por s hamu lett,

de szavában, mely bennem él,

az emberevő föld beszél

s azt mondja: nincs vég semmi más,

csak a halál s a pusztulás.

Az emberevő föld megesz!

Jang Dsu üzeni: élj, siess!

Te vagy a világ közepe,

bestia, bátran vágj bele:

amennyit árthatsz, annyit érsz,

amennyit örülsz, annyit élsz!

Amennyit örülsz – iszonyú!

Kár minden, Jang Dsu por s hamu,

kár szólni, hallgat Jang Dsu rég –

De én hallom üzenetét

s mert szívem csupa rémület,

elmondtam nektek, emberek.

Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer

Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.

– Nincs remény! – és ijedten nézett

a remete Vang-An-Si-ra.

– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –

dörögte három ezredév

és a Tanácsban csak a szent bölcs,

Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta és így kiáltott:

– De! tudd meg! s ne felejtsd soha!

Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,

én és a filozófia;

most tied a trón: megcsináljuk,

mit még senki se mert, akart,

az Isten Országát a földön,

én, a gondolat, s te, a kard! –

– Császár, ne akarj tudni semmit! –

könyörgött a rémült Tanács.

– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki

varázstornyod négy ablakát!

– Ne, császár, ne hallgass a népre! –

– Császár, hallgasd meg népedet! –

És szólt Sen-Tszung, az ifju császár:

– Vang-An-Si, én neked hiszek! –

A torony négyfelé kitárult,

a Tanács meghajtá fejét

és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,

hallgatta, miért sír a nép;

a négy ablak négyfele tárult,

és begyüjtötte mind a kínt,

mit fél Ázsia szíve néma

viharként döngött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről:

– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –

– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –

sírt a milliótorku Dél.

– A bér! a tőke! – zúgta Észak

és Nyugat zúgta: – A papok! –

Sápadtan hallgatta a császár

a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár,

amit még nem hallott soha:

hogy a szabadság nem szabadság,

a jog az őserdők joga,

hogy a szegényt a fenevad pénz,

mint tigris a nyulat, eszi,

s a világ csak nézi a gyengét

és legfeljebb megkönnyezi.

Irtózva hallgatta a császár,

hogy átkozódtak a szivek,

hogy elsírták mind, amit szemébe

nem mondtak volna soha meg;

irtózva hallgatta a néma

mennydörgést, amit a kulik

kétszázmillió szíve vert és

az imát: – Ég Fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába!

Nincs remény! – mondta a Tanács.

– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,

akard s itt lesz az új világ!

– Akarom! – szólt és megölelte

szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!

Tanítóm voltál, most is az vagy,

kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett

és dolgozott tíz éven át.

Védte a gyengét, tőrbe csalta

a tigrist és a banditát.

– Pénz, műhely s bolt: az államé mind,

– hirdette, – én kereskedem,

s mit agy és kéz, mit munka termel,

elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs,

büszkén, hogy amit most csinál,

ezer év mulva is csak álom

lesz más népek fiainál;

békét hirdetett s ölt nyugodtan,

ha ölnie kellett neki,

angyalok voltak katonái

s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si

és dolgozott mindenkiért,

kétszázmillió szíve volt és

a vén világ arcot cserélt;

látta: roppant számok és tervek

bölcs kényszerben hogy épitik

szerencse, önzés, bűn s örök harc

fölé az ész s rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt

és a Tanácsot. – Kész vagyok,

itt a művem! – s az új világra

kitárta a négy ablakot.

Boldogan hajolt ki a császár,

Vang-An-Si boldogan figyelt:

köröttük a birodalomnak

kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend,

de hatni kezdett a varázs,

megszólalt kétszázmillió szív

s a titokból lett vallomás:

– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána

égig csapott a düh s a vád:

– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. –

– Vang-An-Sit, a pokol fiát! –

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –

– A szentet? – Ördög szentje volt!

– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.

– Öld meg: mindenkit kirabolt!

– Öld meg! – az átok, mint a tenger

özönlött a császár felé.

– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si

és kilépett a nép elé.

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…

– A tied épúgy becsapott!

– Bankpénz helyett… – De katonákkal

hajtottad be a kamatot!

– Az úri tőke… – Spicliké lett!

– A papok… – Azért nincs eső!

– Munkahadsereg… – Mint a börtön!

– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –

És már megint égig csapott a

vihar, tombolt az új világ:

– Most remény sincs meggazdagodni!

Császár, öld meg a bestiát! –

– Őrültek! – suttogta a császár

s becsukta a négy ablakot,

s elnémult kétszázmillió szív

s az önzés újra hallgatott.

Elnémult kétszázmillió szív,

csak kettő beszélt odabent.

– Hiába! – sóhajtott a császár.

– Nincs remény! – sóhajtott a szent.

– Ugy-e, mégis a régi rend jobb?! –

tapsolt a győzelmes Tanács.

És Vang-An-Si befalaztatta

a szent torony négy ablakát.

A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.

– Micsoda erő! élet! – mondtam én,

fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;

neki meg sírásra görbült a szája:

– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog

lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –

– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:

– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,

ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,

hogy tótágast áll benne a világ:

áldást osztott a gyomok mezején,

hirdette, hogy kártékony a tehén

s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben

kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)

– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –

mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,

ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;

s halljátok csak a furcsa folytatást!:

…A tetőből kilépett egy gerenda,

a székből egy láb, a falból a deszka,

elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,

még bírtam volna néhány századot;

a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,

én hős voltam, hát kivágott az ember

s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:

– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért

voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban

elbődült a hús, mint tehén korában:

– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott

a búzaföldre, a szelíd olaj

sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,

hogy ami hasznos, mind magának árt csak,

és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak

s az egész szoba gyalázta magát,

ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!

és boldog a silányság és betegség

és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos

álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,

csak a bolond hortyogott a sarokban…

De én már nem hittem a nyugalomban

s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,

hogy… tán mégis… neki van igaza…

– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –

és tovább horkolt… Aludt az igazság

s én virrasztottam egész éjszaka.

Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya,

kit kőtojásból keltett ki a vén

föld, ég, nap és hold különös szerelme

a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanitotta

s viharként szállni a felhők felett

és megtanult minden emberfölötti

varázst és titkos bölcseségeket,

ki hős vezér és szent remete volt és

szívében mégis fenevad maradt,

és feldúlta a halál városát és

megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is

örökké éljen, s lett mindenható,

kinek rőt fején a villám kicsorbult,

ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte

s leverte az égi seregeket

s a Menny Ura s a Célok és Erények

bénultan nézték, hogyan közeleg, –

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt

és már senki se moccant ellene,

jött Buddha és szelíd virágkezével

intett, hogy a fegyverét tegye le.

– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,

akitől a mindenség reszketett.

Buddha felelt: – A béke és a jóság,

s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:

– Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! –

– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és

mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,

eldicsekedett, hogyan győzte le

a földet, eget, az állatok és fák

szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan

s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.

– Tizennyolcezer mérföldet repűlök

– mondta – ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen

és lehetek millió óriás,

ma már én vagyok a Tökéletesség,

– a Menny Urához fordult – senki más,

– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:

legkülönb vagyok, a Trónt akarom! –

És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl

még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,

túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem:

ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,

ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, –

gondolta, – ez a Buddha: a keze

alig nagyobb egy lótusz levelénél,

igazán játék végezni vele,

gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott:

– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –

És felemelkedett a levegőbe

s megállt nevetve Buddha tenyerén.

– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott

s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,

és viharzott, mint az ördögmotolla,

úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,

mindig gyorsabban, repült, mint a fény,

repült és forgott, át az ős eónok

s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint

az időmegállító gondolat,

repült, könnyű győzelmét végtelennel

tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végső Űr határán

egyszerre csak öt roppant oszlopot

látott, amely minden világok végén

vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,

ahol még nem járt soha senki se,

és lehasalt s fürkészve és vidáman

nézett az érhetetlen semmibe,

aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza

és én leszek a Mindenség Ura,

de hogy itt jártam, nevemet felírom

ide, a világ őrtornyaira, –

és csakugyan felírta a középső

oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,

s mert a szükség rájött, egy másik oszlop

tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,

repült az ürben, mint a néma fény,

repült és forgott, át az ős eónok

s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most

visszafelé a végtelenen át

és megérkezett és hetykén leugrott

Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam

s ott hagytam a látogatás jelét! –

Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,

és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: – Te nyomorult majom, te,

te barbár ész- és erő-szörnyeteg,

azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad

harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?

Nézz ide, nézd középső ujjamat:

„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad,

s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! –

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,

kitől a Legfőbb Trón is reszketett,

látta, hogy minden erőnél erősebb

a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta

s egy hegyet tett rá, kíméletesen:

– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,

s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

„Ez vagy te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi se vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Együtt és külön

Egyenruhában vagyok, egyszerű

egyenruhában, mint a réti fű.

Egyenruhában, mint a búzaszem,

kezdem, folytatom s végzem életem.

Az egyenruhás tömeg alkotott,

mindenkihez nagyon hasonlitok.

De bármennyire anyám a tömeg,

magam örülök, magam szenvedek,

ahogy a harmatot s a nap tüzét

minden szálán külön érzi a rét,

vagy ahogy a kiégett földeken

egyenkint hal meg a sok búzaszem.

A sokféle hazáról

Barázdái úgy kanyarogtak

életem körül távoli

gyűrűkben, mint egy óriás agy

fekete tekervényei;

feketén dolgozott köröttem,

hogy legyen arany és gyümölcs:

egyik hazám fekete volt: a

föld volt ő, a fekete föld.

A másik előttem s mögöttem

eltorlaszolta a halált

és ellenséggel és baráttal

az éltető jelenbe zárt,

megfoghatatlan és fehér volt

és átlátszó, mint az üveg:

második hazám az idő volt

és amit adott, a szerep.

És hazám volt a szó, s hazám volt

a nép, mely magyarul beszél,

a nép, az óriási állat,

mely e fekete földön él;

amit mondtam, a nyelvén mondtam,

erőm az ő ereje lett,

sorsát magamba épitettem,

sorsa magába épitett.

S így, meghalva s újjászületve

gőgön és alázaton át

találtam meg végül az élő,

igazi, állati hazát:

a test az igazi közösség,

az idő piros földje ő,

piros húsunkban él az ország,

piros vérünkben a jövő.

Szánalom

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,

szántalak, hős és nyomorék,

ismertem a szegények kínjait,

a betegét, öregekét,

saját sorsom tükre volt a barát,

az volt a névtelen tömeg;

most is szánlak még, Ember, de szivemből

egyre kevesebb jut neked.

Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?

Csak te mutatod sorsomat?

Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint

a füvek, férgek, bogarak;

megsokasodtak a testvéreim

s részvétem már nem oly kevély:

Ember, mi vagy te a kínhoz, amely

a mindenségbe belefér?

Hiszik és vallják bölcs mestereim,

hogy önzés minden élet és

hiszem és vallom (vallom keserűen),

hogy minden önzés szenvedés;

hiszem és vallom: mint az ember, épúgy

fáj minden, akármit csinál

s a halál még nem az a béke, melyben

az anyag munkája megáll.

Milliárdszor milliárd milliárdok

fájják tele az életet

és egyiknek sem kevesebb a kínja,

mint a tietek, emberek;

az egész élet fáj minden parányban:

az egész élet: ő maga;

volna mit sírni akkor is, ha ember

nem született volna soha.

Milliárdszor milliárd milliárdok

birkóznak örökös csatán

s legalább is istennek kéne lennem,

hogy boldog legyek igazán;

de megmondatott: csak a semmi boldog,

az, aki mindent megtagad:

megmondatott, barátom, hogy az élet

az ördög lázadása csak.

Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?

Nem szánhatom a kínodat,

legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést

megölni, mint én, gyönge vagy,

legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy

vágyad a sírból is kifáj:

azt, hogy a végső kín után is újjá-

teremt hóhérod, a halál.

Csak az imént

Csak az imént, csak az imént még

úgy kellett az öröm, a szépség!

oly mohó voltál! nyugtalan!

A sok is kevés: lázadoztál:

mindent szerettél volna… S most már

az is alig kell, ami van.

Csak az imént… Minthogyha tegnap

lett volna… Óh, egyetlenegy nap

és mennyi minden vele hal!

Ébredését még szinte látom

és már itt az este, barátom:

egy napig voltam fiatal!

Be gyors nap volt! Másnak is ily gyors?

Vagy csak enyém e különös sors?

Öregszem és fáradt vagyok.

Kezd fanyar lenni, ami édes,

az idő szép lassan kivégez

s nemsoká mindent itt hagyok.

És ez a legfurcsább: a semmi,

hogy lehet többé sohse lenni, –

ez a legérthetetlenebb:

végső lakójául agyamnak

a nagy csodálkozás marad csak,

hogy voltam és hogy nem leszek.

Tékozló fiú

Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad,

hogy mint a hó, olvad az aranya,

olyan rémülten nézek az időre,

ami elmult s ami most fut tova.

Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti

tisztábban az életet s a halált?

Egy darab idő vagyok, az a tartam,

amelyet a sors a testembe zárt.

Az életem az időm: ez a pénzem,

ez az egyetlen igazi vagyon,

és vagyok, míg tart és én fogyok el,

ha utolsó fillérét kiadom;

mégis szórom, tékozlom szakadatlan

s irtózva látom a vég nyomorát:

minden perccel csak nő a veszteségem

s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább.

Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki

s nézd meg, a végén neked mi marad?

Az idő mondja: Nézd csak meg, napodból

mennyi az, ami igazán te vagy?

Gúnyolva mondja: Rablód, tolvajod,

gyilkosod vagyok, – mint halottat a

férgek, úgy fúrja és rongálja tested

a futó percek élősdi hada!

S igaza van: kényszereké vagyok,

majdnem úgy, mint cellájáé a rab.

Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát,

hogy pénzre kell váltanom magamat.

Maga a sors is börtön, s benne hány új

börtön van még! hány ostor megaláz!

Ha elérem is ezt-azt, sírva kérdem:

hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás?

Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér,

fogyó életem egyre zsugoribb

s nagyon kell már szeretnem, akinek

önként adok belőle valamit.

Könyv? társaság? Saját munkámra is

alig jut az időmből egy kevés.

Nincs segítség: oly nehéz a robot

és oly könnyű a kétségbeesés!

Meg kell halni… Ha nevetek, ha sírok,

vagy ha nem gondolok rá, egyre megy;

szétmarnak az idő férgei: az

életet csak tékozolni lehet;

tékozló fiú vagyok, mégis az fáj,

ő fáj, aki a kincset bízta rám,

tékozló fiú, – úgy érzem, hogy engem

tékozol el az isten, az apám.

Apa és fiú

Szél, harapd, mard és űzd,

párducként, sárga tűz,

éjszaka, összetörd,

nyílj meg, szirt, víz és föld,

a lába előtt,

kőbaltás gyűlölet,

emeld a fegyvered,

én akarom, magam:

azért, mert a fiam,

büntetem őt.

Ne csak te, gyűlölet, –

te csald meg, szeretet,

hűség és becsület,

induljon veletek

Szent Judás;

nézzétek, tántorog,

most kell a hurkotok:

ki lebír titeket,

isten csak az lehet,

senki más.

Ég és föld, légy tanu,

szent ez a háború,

szent ez a szomorú

próba, az iszonyú

áldozat öröme is:

az apa hírdeti:

vesszenek fiai,

mert csak az igazi,

csak az a vére, ki

győzni tud ellene is.

Szél, harapd, mard és űzd,

párducként, sárga tűz,

éj, törj rá, nyílj meg, föld,

Szent Judás, csókold, öld, –

a fiam ő:

prédátok szabadon,

mégis jön, jön, tudom,

én vagyok ő:

átkait hallom már,

beszakad ajtóm már:

– Itt vagy, így büszke rád

s maga tesz az apád

fejedre koronát,

drága Jövő!

Sors és tömeg

Hódíts! Az egy kevés! Mani-t

megnyúzták és megfeszitették,

mégis csak ördög lett. A szentség

egymaga még nem üdvözít,

se ész, se jóság. Mi a hit,

ha nincs rá megmozdulni hegység?

Tömeget fertőzzön meg eszméd:

a tömeg gyártja a zsenit!

Vagy mondj le róla. S ahogy engem

véd magányom a rengetegben,

légy fa, mely magának virít.

Gyilkosod a tömeg, de rejtek,

jó rejtek is, ha elfelejted,

hogy szánod és hogy undorít.

Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit

ma már tudok,

ha tudtam volna, hogy az élet

milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán

ilyen vigan:

valószínűleg felkötöttem

volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló

más fiai,

azt hittem, lehet a világon

segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak

ér valamit

s az élet, ha sokan akarjuk,

megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,

fiatalon,

de, hálistennek, egyre csökken

az undorom,

egyre jobban bírom az évek

förtelmeit,

és az idő és a közöny már

fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,

egymásután,

s harminchárom évem ma átlát

minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint

az ifjukor

sejteni bírta volna bennem

valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják

a baleket,

s hogy a balek azért balek, mert

mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,

és hogy magát

sugaras hőssé a bitang is

hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész

az ideál,

és hogy nem hozhat egyetértést,

csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,

nem szomorú,

s minden dolgok apja valóban

a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,

az életet,

mint reménytelen lepratábort

vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,

hogy itt mi van,

egész biztosan felkötöttem

volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,

akart velem:

megmutatott mindent, de lassan,

türelmesen:

különbékét ezért kötöttem

a semmivel,

ezért van, hogy csinálom, amit

csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó

pillanatot,

ezért van, hogy a háborúban

verset irok

s a leprások közt fütyörészek

és nevetek

s egyre jobban kezdem szeretni

a gyerekeket.

Harc az ünnepért

1938

Első mesterem, Babits Mihály emlékének

Rádiózene a szobában

A zene átmegy a szobán

és táncraperdül és forog,

az égből permetez alá

és a földből felbugyborog,

aztán valamit gondol és

idekuporodik elém

és mint egy kígyóbűvölő,

megül a szoba szőnyegén.

Mint egy megbűvölt bűvölő

bámul az üres semmibe,

aztán lassan megzendül és

feldobog az idő szive,

és ő, a bűvész, különös

vonalakat és jeleket

firkál a levegőbe és

keze nyomán fölzengenek

a ringó ábrák, lebegő

áramok és szimmetriák,

a tündéri játék mögül

előborzong a túlvilág, –

ő meg csak ül és ahogy a

gyerek tornyozza köveit,

ámulva rakja s bontja a

képeket és építkezik:

a teremtést építi át,

világokat ejt és emel,

pedig csak ül a szőnyegen

és lapdázik a semmivel.

Ibisz

Álmodtam. Sötétben futottam,

menekültem a semmiből.

Egy kaput láttam, az Idő volt,

előtte ibiszfejü őr.

Álmodtam. A semmiben úsztam

s láttam lebegő szirteket,

ott állt a Van, ott állt a Kell és

két árny, a Lesz és a Lehet.

Harmadszorra egy varázstükröt

láttam; s megdördült a Legyen!

– Háború! – mondta az Ibiszfej

s: – nézz bele! – Döngött a szivem.

– Mi ez? – kérdeztem. S ujra szólt az

isten: – Háború! Nézz bele! –

Rémülten néztem, hogy forog, hogy

háborog a tükör vize.

Rémülten láttam, hogy forog, hogy

háborog értelmetlenűl.

– Mit tegyek? – mondtam. Forrt a tűkör

és ami lent volt, most felül

uszott s csikorgott: összecsaptak

a forgó szirtek. – Mit? Mi ez?

– Háború! – trombitált az Ibisz

és birkózott a Van s a Lesz.

Minden birkózott és titok volt

s betűket gyujtott a homály

s egy hang sikoltott: – A kapun túl! –

s más hangok: – Élet! – és: – Halál! –

és: – Megszületni! – és: Igazság! –

és Kell és Lehet összefolyt

s az értelmetlen zürzavarban

mindennek száz értelme volt.

És ujra szóltam: – Menjek én is? –

Nyilt és csukódott a kapu.

Könyörögtem: – Szólj, döntenem kell! –

S felelt az Ibisz: – Háború! –

– Mi vár rám?! – üvöltöttem. És most

felugatott a keserű

trombita, de már hahotázva,

s rám nézett az Ibiszfejü:

ugy nézett rám, mint egy bolondra

és mialatt a végtelen

a nagy háborút trombitálta,

megszólalt, ünnepélyesen,

megszólalt, minden szót tagolva:

– „Ébredj és ne hallj és ne láss:

szerencse kisér oda vissza

nem végzeted a pusztulás!”

Ezt mondta és nevetve eltünt.

A tükör eltört. – Háború! –

búcsúzott még az ugató hang,

az elnyúlt, irtózatos ú,

aztán elzengett az is. És én

felébredtem s most itt vagyok,

élek s próbálom összerakni

a messzi, ősi jóslatot:

– Szerencse… – mondom – oda-vissza…

Vissza?… Vissza nem!… Végzeted…

Nem végzeted!… Hogy volt? Az éber

szem vak lett és a fül süket,

vak és süket lett már az emlék,

nem értem és csak dadogok,

mint zárban a tört kulcs, a jóslat

előre-hátra úgy forog,

oda-vissza, s vele a végzet,

s a szerencse s a pusztulás,

ugy forog, ahogy ő akarja!

az Ibiszfejü! a varázs!

Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban

már minden szó bizonytalan,

dadogok és a dadogásnak

mindig más-más értelme van

és csak az biztos, hogy álmodtam,

hogy jön valami végzetes,

és a Lehet-ből trombitálva

megszületik a szörnyü Lesz.

Esőben

Harmadik hete esik az eső,

unottan, szürkén… halott szerető

érintése ilyen hideg… a kő

nyálkásan ing a cuppogó cipő

alatt… holnap egy őrült szerelő

uszonyt rak a náthásan prüszkölő

autók hasára, a bot evező,

csónakház az iroda, csepegő

börtön a dagadt szivacs-ég, de ő

csak esik, esik, esik: az eső.

Harmadik hete esik az eső,

vízibeteg a város, a tüdő

poshad és szörcsög, csorgó lepedő

csavar körül, a lucskos levegő,

meghízik ruha, gallér, kézelő,

mint itatós a vízben, háztető

olvad, az utca ringó lápmező

s émelyg a fül, mert az öklendező

kanálisokkal, süket rímelő,

egyhangú versenyt csörög az eső.

Harmadik hete esik az eső.

Halálverejték!… Idegen erő

szüremkedett már lelkem ernyedő

repedéseibe… – Óh, únt eső,

nyomorúság esője, mondd, ha jő

valaha derű és a napfényt

meglátom egyszer: foghat még talajt

lelkem reszkető gyökereivel,

vagy már késő lesz s ott rothadok el

kilugozott, szomorú magként?

Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét

a nap, rummal a felforrt agyakat,

az egész város aszfaltingovány,

aszfaltfolyó lapul a paloták

partjához, áttüzesedett lovak

vörösréz-fara fénylik, ötvenöt

szájjal liheg a szomszéd ház, a fal

bőre kipersen, égő szakadék

a nagykörút s az inasok fején

kigyullad az ujságpapírsisak.

Rummal itat most bennünket a nap,

rummal a várost, felrobban, aki

cigarettára gyujt, vörös bikák

bömbölnek az égen, sercegve sűl

zöld zsírjában a park, puhul a hang,

guta kerülget munkást, papot és

bárókisasszonyt: megizzadt kövek

tüdeje pörkölt gumikat lehell

s az autók benzinfüstje a nehéz

levegőbe már reggel beragadt.

Rummal itatja a várost a nap.

De én

olyan vidéken jártam, hogy szegény

csontjaimban ma is fázik a fagy,

és esőkben, hogy szárnyas éveim,

lehulltak, sárbapaskolt madarak, –

kiülök hát egy padra, hol a tűz

körülhízeleg s nyalja arcomat:

próbálj, didergő, ázott életem,

szárítkozni e roppant fény alatt!

Én és ti, többiek

Ki érti meg kínomat, ha nem én?

Kire számíthatok, ha nem magamra,

a bizonytalan és nyugtalanra,

testemre és lelkemre, két szegény

szolgámra, aki egyetlen hatalmam,

katonaságom, népem, birodalmam?

Ki érti meg kínomat, ha nem én?

Ki tartsa számon szenvedésemet?

Ki tudja, ki vagyok, és mind ki látja,

ki látja együtt mindazt, amiért

töprengek s ezt vagy azt teszem? Mit ért,

hogy barátom, hosszú évek barátja,

egy szobában és egy isten alatt

együtt dolgozott velem napra-nap:

nyomorúságom úgy lelkére vette,

mint én az övét, mégis elfeledte

és egy hét mulva hallva ugyanazt,

már újnak hitte a régi panaszt.

Ki értse meg kínomat, ha nem én?

Ki érti meg, kit érdekel a másik?

Mi életemmel s halálommal játszik,

az másnak csak hír, pletyka, vadregény.

Oly árva vagyok a föld kerekén,

oly árva, mint mindenki: már beszéltem

bűneimről, pénzről, testvériségről,

lelkendeztem a pokolról, az égről,

s ami csak lehet az ember szivében,

s hallgattam én is mások szavait,

öleltem szavak ölelő karjait,

s aki hallgatott, mint más hallgatott

s ha én hallgattam, tudtam, más vagyok,

külön vagyok és mindenki külön

cél, munka, eszköz, kín, külön öröm:

mindig marad valami egyedül

s ha száz lélek egymáshoz menekül,

nem lesz belőlük más, csak Százszor Egy,

kis országokkal szomszéd sok kis ország,

s a szerelem is csak párhuzamosság,

testek és lelkek kettős rohanása,

mely csak a gyönyörittas képzeletben

egyesül egy halálos végtelenben.

E végtelenből ki vigyázhat engem?

Meghallod-e, ha nevedet kiáltom,

ki oly rég hallgatsz, távoli barátom,

s ti, többiek, halljátok szavamat?

Ti mind, anyám, szeretőm, feleségem,

bajtársam, kislányom, gyönyörüségem:

van valakim, van, aki egy velem?

Feleljetek! Ember, akárki vagy,

felelj s törd át nehéz magányomat,

törd át! Kell, hogy légy!… mert miért keressük

mindig egymást, mindig a másikat

s mindenkivel a közös gondolat

édes otthonát, ha zárva marad

testünk börtöne, és benne a mag,

magányos lelkünk, melynek ős-sötét

burkát soha más föl nem nyitja-tárja,

mint a halálon- s testen-túli vég

romboló és rejtelmes kémiája?

Megint anyámnál

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:

van még közünk egymáshoz? Idegenebb

nem lehetek már senkinek,

idegenebbet nem találok

nálad, anyám.

Elhagytalak, s most is egy éjszakára

vert csak vissza hozzád a szenvedés,

istentelenség minden szavam, és

mindent, amitől óvtál, szeretek,

s élek nehéz, bolond szerelmeket.

Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam

magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,

szétzüllve s hazafájva, mint a vert

emigráns, aki titkon visszavágyik,

de daccal viszi sorsát mindhalálig.

Anyám, utált háború vagyok én,

s csak a lemondás adhat már nyugalmat.

Te vagy a nyugalom, édesanyám, –

túlegyszerű és majdnem idegen,

néha mégis csak te kellesz nekem.

Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,

mert benned bíztam eleitől fogva,

s ha olyat tennék, amiért fiam is

hóhérkézre juttatná fejemet,

föloldana egyszerű szived.

Anyám, te vagy a végső menedék:

együgyüséged, sok-sok babonád,

öreg, rossz tested, naiv örömöd

s ez az örök, állati szeretet

leszedi zörgő fegyvereimet,

míg imádkozol értem… Te tudod,

minek az ima… Óh, takarj be, altass,

altass el! Reggelig tiéd vagyok

megint, mint régi gyermekéveimben,

s tudom, te mindig az enyém maradsz,

mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.

Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

– Ahová én belépek, legyen ünnep,

térdeljen porba, ki hozzám beszél,

jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,

örüljön, ki ellenségem lehet,

szivemben vad gőg a szeretet is,

örvénybe lépek józan, dacos ésszel,

nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,

lesem felebarátom feleségét,

esti szeretőm délre feledem,

vagyok magamban s másban hontalan,

mindent tudok, aranyat s gyöngyöket

old fel boromban a gazdag jövő

és mindig győztes, mindig sérthetetlen,

megmaradok magamnak, érthetetlen

magasság, melynek némasága ünnep.

Ahová lépek, mégis minden büntet:

letérdelek a köszönők elé,

aranypénzként őrzöm más jó szavát,

ellenségemet fölfegyverezem,

büszkeségem gyámoltalan bilincs,

koldusok közé viszem ágyamat,

menekülök a szúnyogok elől

és mindenkit magamban hurcolok,

semmit se tudok, fuldokolva szívom

a levegő képzelt pénz-tőgyeit,

elhúzódom a mulatók közűl

s némán esengek vissza a világba

és magamnak is mindig érthetetlen,

sohse leszek már többé sérthetetlen,

mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,

s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!

S láttam, történnek néha jó csodák,

amikért élni érdemes, tovább

botladozni máson s magamon át,

egyszerre sírva s egyszerre kacagva,

emberi sorsom hálásan fogadva,

mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,

akkor szeret igazán, ha kifáraszt.

Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,

s falba léptem s ajtót nyitott a fal,

nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák

s én boldogan botladozom tovább

idegen romokon s magamon át

s nem félek már, hogy újból elveszítsen:

két kezével egyszerre tart az isten

s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

Feltámadás

A hegyek zugaiban itt-ott

még villog a hó,

de már meleg a fehér takaró

s alatta fűlve rothad a

mult ősz temetetlen gizgaza.

Sápadtlila lánynyelveit

kiölti csúfondárosan

a kacér kökörcsin: egy kicsit

fázhat még éjjel, ezüstboa

védi a nyakát… Ibolya

és hóvirág szövögeti

tarka foltjait, s ahol a sí

suhant a völgybe tegnapelőtt,

ma már porhanyodó mezők

lankáin bukfencezik a szél,

március méz-szagú szele, pimasz,

fütyörésző, jókedvű kamasz,

erdők és rétek szárnyas üteme,

mely úgy átlükteti a hegyeket,

mint hangversenytermet a zene…

Óh, a szél

az égbe már bele se fér,

nem fér el a galy a rügyben,

csordul az élet mindenünnen,

feszűl a magban a virág:

s nem kérdi, miért nő s minek él,

csak él, és igaza van!…

Délre jár az idő, vigan

puffognak az országuton

a motorok… Hív s megtelik

az útszéli korcsma… Még alig

indultunk s máris enni kell:

sajt, sonka, sör… Aztán tovább,

föl a hegyre!

Renyhén mozog a láb

s fárad a test, de gyógyul a lélek!

Mennyi bogár és pici féreg

mozog a fűben! Kinyujtóztatom

bakancsos lábam a domboldalon;

lassan átforr a húsom… Óh, napos

kövek! Lent szürkül a város, és

virágkelyhekben bódult legyeket

gyilkol az éhes pók. Itt pihenek

a fényben, estig… Mi lesz azután,

nem tudom, nem is érdekel…

Ma örülni és remélni kell:

ma énbennem is rothad a

mult ősz átfülledt gizgaza,

szívom magamba az életet

s míg félájultan heverek,

úgy érzem, tűzzel töltenek

tele s új élettel a márciusi

napisten nehéz boxütései.

Könyv és álom

Éhes vagy, etetlek, agyam,

egyél, egyél:

étel és ital van a könyvben,

rokoni hús, rokoni vér.

Terülj-asztalkám és gyümölcskert

a könyvtár sok dús polc-sora,

egyél, jó barátok között vagy

s nemes kéj ez a lakoma!

Persze, rab voltál mostanában,

követ rágtál és salakot:

pénzért dolgoztál!… (bár talán még

az is hasznos lesz valahogy!),

s nagyon elfoglaltalak én is,

a test, sok durva földi vágy…

Mindegy, most ráérsz, s a gyönyörtől

szinte nyalogatod a szád.

Egyél csak, bár látnom lehetne,

hogy tömöd meg a gyomrodat,

hogy születsz ujjá!… Ugye, izlik

minden korty és minden falat?

Ugye, izlik a szellemekkel

ez az égi szeretkezés?

Megszívod magad, s ez a munka,

ez neked áldott pihenés.

Pihenj hát, s frissülj! Nekem is jó,

ami teneked élvezet:

megtelsz boldog, rest nyugalommal

aztán behunyod a szemed,

én meg lecsavarom a lámpát:

elalszunk… Már fáradt vagyok…

Álmodunk, és belső egünkön

kigyulladnak a csillagok.

Lelle Mária

Ismerek egy boldog menyasszonyt,

Lelle Mária a neve,

vének véne és rútak rútja,

szavát nem érti senki se.

Mezítláb jár és feketében,

azt mondják, medvék közt lakik;

hogy le ne hulljanak, gallyakkal

tűzi össze a rongyait.

Régen mindig röhögtek rajta,

most csak ő röhög: – Hihihi! –

S rohan, hogy leigya magát, ha

pár lejt vet neki valaki,

pár lejt azért a szilke pompás

eperért, amit az öreg

egy napi nehéz munka árán

fenn a havason összeszed.

De nem ment neki mindig ily jól

s csak azóta nem szomorú,

hogy egyszer, vagy tizenöt éve,

úgy megtréfálta a falu.

Mert megtréfálták: – Hadd nevessen

– mondták – egyszer ő is, szegény! –

s Máriát feleségül kérte

a legszebb dédai legény.

Az persze, hogy a nyomorúlt már

akkor is vén volt és hülye,

az csak arra volt jó, hogy annál

nagyobb legyen az öröme:

mert rettenetesen örűlt és

tapsolt és dalolt, mikor a

szép menyasszonyért – érte – fölment

a násznép nagyja-apraja,

föl az erdőbe… Vadvirágból

kötöttek neki koszorút,

teleaggatták zöld levéllel

s kezdődött a diadalút,

vissza Dédára… Zeneszóval

vitték egy istállóhoz és

ott várta a bolond menyasszonyt

az igazi meglepetés:

– Itt van, csókold meg, ez a férjed!

– biztatták. – No, mit vársz tovább?! –

s egy felszalagozott ökörhöz

bezárták Lelle Máriát.

Mondják, hogy nagyon szomorú lett

akkor az árva Mária,

egész nyáron nem látta senki,

de hogy megjött a tél hava,

ő is előkerült… Azóta

folyton röhög, hogy: – Hihihi! –

és beszél is, vinnyog, de hogy mit,

azt nem lehet megérteni…

Én se értettem… Tavaly nyáron

láttam még a boldogtalant:

a sovány, fekete kisértet

szinte a föld felett suhant,

szinte lebegett a mezők és

a mocsaras rétek felett,

epret hozott, cigarettát kért

és vinnyogott és nevetett.

– Hihihi! – nevetett kacéran,

– Hihihi! – s ment a faluba.

Mezitláb jár, farkasok őrzik

és nem bántja a vipera.

Egy szó

Csak egy szó és elakad a beszéd…

Egy szó megmoccant, kis üvegcserép,

egy szó megvillant, régi, távoli

halott szó, – a jelenből valami

fény villant rá a messzeségbe, fény,

és máris visszacikázott felém

s hozta a multból, a nehéz, sötét

nyugalomból, a sok gyanútlan év

éje mögül a magyarázatot,

hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok.

Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat

s kigyultak más, láthatatlan szavak,

mint kétoldalt az úti fák sora,

ha közbecsap a gép reflektora:

végesvégig, ahogy jött a sugár,

hökkenve hátrált a békés homály,

hökkenve nézett szemembe a sok

fakón, kajánul vigyorgó titok:

nem is tudtam, hogy voltak, s hirtelen

ott álltam köztük, nevetségesen.

Csak egy szó volt… Véletlen, áruló,

kis fénysugár, ártatlan, szürke szó,

és oly mesteri a gazság, amit

feltárt, a bűn, hogy mi történik itt,

oly gyönyörű volt a látvány, hogy én

kijátszottan is csak a tünemény

pompáját láttam, azt élveztem, azt,

a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt,

és hallgattam… Most is elhallgatok

és nem sajnálom, hogy szamár vagyok.

Dalmácia tücskeihez

Mintha a föld zenéje volnál,

nyelve a fáknak, kis tücsök,

úgy megzendült tőled a táj

Cetinje és Budva között,

úgy megzendült a hegyek alja,

mikor a kopasz Karszton át

megint az Adriához értünk

és agavék és fügefák

vettek körül és pálma, ciprus…

Gyujtogatott a déli nap

és mindenütt kerestelek

és sehol se találtalak,

mert hang voltál csak, élesebb,

mint nálunk, sziszegő zene,

részegebben zakatoló,

mint a gyors dsesszek üteme,

hang voltál, kemény és konok

s érces, mint a motoroké,

és elkisértél még soká

Raguza, Korcula felé

s ott is, másutt is, mindenütt

hallgattam duhaj dalodat

s fán és bokron kerestelek

és sehol meg nem láttalak,

és te csak zengtél, lüktető

bogár, titokzatos zenész,

és a dalmát szigeteket

felkapta ez a berregés,

szárnyára kapta, vitte, – ha

lehunytam a szemeimet,

tengerzúgássá vált a föld

s a felhőkbe emelkedett,

s ha bosszantott is néha már

ez a szörnyeteg muzsika,

nemsokára nevettem, oly

szilajon szállt az irama,

úgy szállt a ragály, úgy sodort

primitiv boldogságotok,

tücskök, akiket valaha

„majdnem istenek”-nek hivott

a görög költő… Óh örök

dorbézolás istenei,

de jó rátok gondolnom és

emlékezetből hallani,

még egyszer, itthon, messziről

idehallani hangotok:

mert csak lehunyom a szemem

és újra köztetek vagyok,

ott, lent, ahol a déli nyár

– mintha szomorúságomat

cálfolná – azt harsogja, hogy:

„Nincs igazad, nincs igazad”,

s félig már itthon is hiszem,

amit ti, tücskök, millió

boldog őrűlt, hirdettek: azt,

hogy élni jó, hogy élni jó.

Álom a tengeren

Már majdnem elaludtam… Zúgva, ringva

dajkált a hajó és az ágy,

a rézpántos ablakon a kabinba

beszikrázott a holdvilág…

Már majdnem elaludtam, vagy talán már

álmodtam, mikor hirtelen

felébresztett a két semmi határán

átcsapó puha végtelen:

a tető megnyilt, fölláttam az égig

s a padlón át a tenger fenekéig

éreztem a fénylő vizet

és a lebegő mindenségbe oldva

sűlyedni kezdtem s repülni a holdba

és aztán nem tudom, mi lett.

Éjszaka a vonaton

Vitt a vonat az éjszakában,

kisfiam a padon aludt.

A fülke üres volt… A Karszton

robogtunk, kis horvát faluk

és nagy hegyek közt… Kanyarogtunk,

a gép lihegett, zakatolt,

hol jobbról, hol balról maradt el

és nézett be a nyári hold,

s erdők rohantak le a csúcsról

állni csattogó sorfalat

s meghátráltak s egy-egy fenyőszál

egész magasra fölszaladt,

föl a szirt sötét tetejére

s onnan szurkálta az eget,

míg a táj másik fele porló,

hideg ezüstben lebegett.

Fáradt voltam… Egy darabig még

szórakoztattak a hegyek,

de aztán szorongás fogott el,

lassú és nehéz rémület,

hogy mire ébred még az alvó

gyerekkel ez az éjszaka…

Vártam és féltem… Jött az éjfél

s mind vadabbul harsogtak a

meztelen sziklák, – alagútak

torka gargarizált velünk

és ha a mennydörgő sötétben,

melyben ég és föld tovatűnt,

a kazán kicsapó tüzétől

fel-fellángoltak a falak,

szinte a pokol gyult elénk és

azt hittem, hogy összeharap.

Végül már nem sín, nem kerék vitt, –

hányódtunk, mint a tengeren,

vagy vizek alatt, vagy az űrben,

az éjszaka beleiben,

tántorogtunk, föl, le, megint föl,

újra le, rabok és vakok,

és a fülkébe zárva, melyet

más akarat irányitott,

mozgásba és erőbe zárva,

melyre más erők burkai

borultak, hogy együtt mozogva,

egymás urai s rabjai,

csikorogjanak valamerre

célok és kényszerek felé,

s ingovány húsomba bezárva,

melyben a mozgó szív köré

lassan összegyüjtötte minden

kínját a kínlódó világ:

a rohanó vas sorsba zárva

én őríztem öntudatát

a mindenségnek… Ha kialszom

én is, éreztem, itt a vég!

és ki fogok aludni! és jön

a robbanás! a szakadék!

és éreztem: ha iszonyú, hogy

a rém ma végezhet velem,

még iszonyúbb a többi, melynél

már nem is leszek majd jelen!

Repült a gyors, repült, csikorgott

az idő, úszott a világ,

odakint csak fekete árnyak

gomolyogtak egymáson át,

mint egy látomás, mint egy álom

érthetetlen díszletei,

melyeknek vad váltakozását

egy elborult agy rendezi, –

és én, mint rab, ki belenyugszik

sorsába, de látni akar

az utolsó pillanatig, mely

mindent örökre eltakar,

mint őr, mint halálraitélt őr,

ki most még csak tesz valamit,

de tudja, hogy akkor jön a nagy baj,

mikor ő már nem őrködik,

mint egy kisértet virrasztottam

egész éjjel a vonaton

és a gyereket néztem, aki

nyugodtan aludt a padon.

Lóci és a szakadék

„Apu!…” Igazán csoda volt, de

még elkaptam a gyereket.

„Látod?!…” mutattam le a mélybe.

Hallgattunk. Lóci reszketett.

Reszketett és csak nagysokára

mondta: „Rémes, hogy az ilyen

életveszélyektől az ember

nem szabadul, csak…” s hirtelen

elakadt. „Csak, ha…” szava ismét

fátyolos lett és remegő.

„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:

„Csak ha már meghalt!” mondta ő.

(Raguza)

A sorsjegy

Sorsjegyet kapott Lóci; arcán

csak úgy tündökölt a remény,

(melynek, mint a neve mutatja,

rokona a főnyeremény).

– Negyvenezer! – hirdette Lóci

és mosolygott rejtelmesen,

szórta a kincset és igérte,

hogy háromezret ad nekem.

– Háromezer pengőt, fizesd ki

az adósságod, – mondta és

mint egy kis mennyei pénztáros

úgy járt-kelt közöttünk egész

héten… Hiába magyaráztam,

érveltem, számoltam neki…

– Valaki nyer, – felelte, – mért ne

lennék én az a valaki?! –

Már untam a kérdést s a választ:

– Mért épp te? – Mért ne éppen én? –

és lefeküdtem a diványra,

de oly büvös volt a remény,

hogy végül én is eltünődtem

s míg Lóci rajongott tovább,

hogy biciklit vesz és nagy útra

indul hegyen s tengeren át,

lassan megfertőzött az álom,

a remény, az édes ragály,

gondoltam: gyáva az okosság

s kár félni attól, ami fáj,

a csalódástól, éreztem, hogy

a sorsot hajlítani kell,

akarni, hinni, megbüvölni,

a hit sziklákat mozdit el,

gondoltam: elgyengít a kétely

s Lócinak igaza lehet,

hogy… És fölnéztem és előttem

némán gubbasztott a gyerek,

s csüggedten és csak nagysokára

szólt: – Ezret legalább… talán…

vagy százat… – Minthogyha a sorssal

alkudna, úgy nézett reám…

Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! –

s már én kezdtem biztatni, én;

pedig éreztem, most repült ki

kezünkből a főnyeremény.

Kis Klára énekel

Mintha szellemeket akarnál

idézni, óriásokat,

kiknek hatalma elragad,

úgy ülsz néha a zongoránál,

úgy énekelsz: a túlvilágba

kapcsol valami titkos és

ijesztő átlényegülés,

az isten vagy a semmi vágya.

A zene érlel. Mint imában

a bűnös, vagy mint nyers vasak

a villamos tekercs alatt,

átváltozol az áramában

s oly erő száll meg, oly varázslat,

hogy már te tanítod apádat.

Egy császár temetésekor

Király volt, császár, s épp temették.

Temették a világ urát.

Nem volt közöm hozzá, de tudtam,

hogy kínlódott éveken át,

és mindent hogy megtettek érte

s hogy mi volt, milyen hatalom,

s messziről is szíven ütött a

közös emberi borzalom:

megnőttem a keserüségben

s a düh, amivel a halált

gyűlölöm, önző szeretetté

vált bennem a halott iránt.

Megnőttem a messzi nagyúrban,

éreztem, helyette, a gyászt,

mit a rádió a világba

szétöntött, mint egy áradást,

és mikor már munkába mentem

– még tél volt, de a nap tüzelt! –

a dob s a zsoltár az utcán is

tovább dörgött és énekelt,

idegeimben a harangok

némán is csapkodtak tovább,

s majdhogy ronggyá nem téptek-ráztak,

mint a roham a nyavalyást.

Már sokalltam, úgy fájt a részvét.

Szégyen, hogy ily gyönge vagyok!

– Mi közöm hozzá?! – mondogattam

s néztem a gyönyörű napot,

s – Mi közöm hozzá?! – magyaráztam

később is, a buszt várva a

sarkon, mialatt körülömlött

a reggel édes aranya.

Csaknem tavasz volt a világ, de

nekem sír volt és temető…

S egyszerre lábamnál a földből

egy giliszta mászott elő:

fázósan tekergett a napra

a vékony, csupasz húsfonal…

De már tülkölt a kocsi, megjött,

felszálltam… röpült a kanyar,

röpített az út… kalauz jött,

robogtunk a város fele,

nehéz volt helyet kapni, lassan

befogott a nap üzeme,

és legalább tíz percbe telt, míg

a zsúfolt s józan kocsiban

megint vissza tudott merülni

magába szívem és agyam:

legalább tíz percbe került, míg

folytatni tudtam, ami ott

a megállónál, a magányban

oly kegyetlenül kínozott.

A császárra gondoltam újra.

– Most indul, – mondtam, – a menet!

Most indul!… – és csodálkoztam, mert

nem éreztem a szívemet,

s újrakezdtem (mint, aki szégyell

hűtlenné válni) ami fájt,

újra a magam rettegését

s az örök hóhért, a halált,

de hiába erőszakoltam,

a gondolat már kihagyott

s bár nem értettem, hogy mi történt,

hogy oly közönyös maradok,

éreztem, hogy nem érdekel már

a császár, kit népe temet…

És hirtelen egy más kép villant

át rajtam s belereszketett

a sajduló szív: azt a vékony,

tekergő, piros fonalat

láttam megint, azt a csupasz húst,

mely felébredt a föld alatt

és tévedésből túlkorán és

túlbátran kimerészkedett

a múló fénybe…: a kis férget

láttam a nagy császár helyett

és egyszerre ő lett a fontos,

most már csak az ő sorsa fájt,

– úgy fájt, mint előbb a nagyúré –

s az érdekelt, hogy mit csinál,

mit csinálhat – ez érdekelt csak,

ez a testvéri szánalom:

mit csinál most az a kis élet,

az a giliszta a napon?

Éjféli közjáték

Esett és fújt; mint a sörét, úgy

vert minden csepp, úgy süvitett;

de a Háromcsőrű Kacsá-ban,

hová behajtott a hideg,

forralt bor és fűtött kemence

mellett megenyhűlt a világ

és zene kavargott a füstben

és szinte riszálta magát:

„Szőrösarcú kis cica,

hol jártál az éccaka

titokba?”

Még vacogott bennem a lélek,

de a nóta már megfogott

s irígyen néztem a sarokba,

ahol két csöndes és nyugodt

úr mulatott… Maguk helyett a

prímást nótáztatták fanyar

és bölcs derűvel… Vacsoráztam

s pattogva dünnyögött a dal:

„Szőrszál szitába,

asszony az ágyba,

hosszába!”

Telt az idő… Az urak ittak,

mulattak „személytelenűl”…

Néztem, aztán elúntam őket,

éreztem, pillám nehezűl…

Fáradt voltam… Nem is tudom már,

cigány és vonó mit mesélt,

mit rögtönzött, de annyi biztos,

hogy a cicára visszatért:

„Pirosszájú kis cica

mit ettél az éccaka

titokba?”

És altatót zsongott a lárma

és altatót zsongott a bor:

az asszony hosszában, utána

keresztben úszott valahol:

egybefolyt bennem nóta, álom,

meg a Háromcsőrű Kacsa

s már csak végtelen messzeségből

huncutkodott a muzsika:

„Pirosszájú kis cica,

húst ettél az éccaka

titokba!”

Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld

darabokban szakadt reám.

Felriadtam: …két tenyerével

nyúzta bőgőjét a cigány,

az egyik úr az öklét rázta

s valami bestiát szidott

és vörösen s a hegedűvel

versenyt sivítva bőgte, hogy:

„Pirosszájú kis cica,

vessz meg még az éccaka

titokba!”

– Vessz meg! – bömbölte, és a másik

fizetett. – Még az éccaka! –

– No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –

Elhallgatott a muzsika.

Mind hallgattunk. A két úr elment.

Csönd. Kint az eső harsogott.

Aztán cincogva és kajánul

újra rákezdte a sarok:

„Szőrösarcú kis cica,

hol jártál az éccaka

titokba?”

Bajrám ünnepén

A kés villant, ketten lefogták

a rúgkapáló lábakat

és a szegény husvéti bárány

testéből, mint egy kilyukadt

tömlőből, vagy mint dőlt palackból,

melyből kiesett a dugó,

habzott a vér, a meleg élet,

s piros lett körötte a hó.

Ömlött a pipacspiros élet

és nagyot sóhajtott a test,

megkönnyebbülve, mint az ember,

mikor ép elaludni kezd,

sóhajtott és ahogy elernyedt,

szinte borzongott rajta a

szorongásokból szabadító

ájulás édes mámora.

Ömlött a pipacspiros élet,

a hús tömlője remegett,

aztán vad görcsben összerándult

és eszeveszett rémület

kezdte belülről költögetni,

öklözni s rugdalni vadúl:

zihált a hús, az egész állat,

zihált, mint aki vízbe fúl.

Rémült riadó költögette,

még minden porcikája élt,

de a gép a belső homályban

már érezte a végveszélyt

és őrjöngve dolgozni kezdett,

a tüdő áradt és apadt,

a szív, az ürülő szivattyú,

döngve nyomta a megmaradt

s fogyó vért a tolvaj erekbe

s tán azt hitte, hogy ő hibás,

mert úgy rengett tőle a kis test,

mint egy fetrengő óriás.

Mint egy óriás, úgy vonaglott,

úgy megnőtt és úgy szenvedett,

a has szinte pillanatonkint

szétrobbant és összeesett,

szinte szétrobbant s mint bitófán

az akasztott, úgy fuldokolt,

csak ép nem be, nem önmagába,

hanem, ahogy a vére folyt,

lassan és kifelé, a külső

élő világba fult bele,

abba fult szét, abba ürült át

a múló élet ereje.

Aztán elcsöndesült a test és

megnyiltak a nyílásai,

néha még újrakezdte harcát,

és fojtott robbanásai

átkozódtak és könyörögtek,

de már nem használt semmi se,

ég s föld nem tudott behatolni

elromlott érzékeibe,

szív s tüdő nem kortyolta többé

a vért s a tenger levegőt:

belefulladt a mindenségbe

és elnyúlt a lábam előtt.

S mikor elnyúlt és mozdulatlan

ott hevert a lábam előtt,

figyelő szemem lecsukódott

s ekkor már tudtam, hogy nem őt,

nem őt, nem a bárány halálát

láttam, hanem a magamét,

azt néztem végig, jövőt, multat,

magamét és mindenkiét,

és elszorult a torkom és a

szívem vadul feldobogott,

nagyot ittam a levegőből

és éreztem, hogy mi vagyok,

s szólni, káromkodni akartam,

jajgatni, hogy ember, vigyázz!

s hogy én is így fulok meg és hogy

minden halál megfulladás,

valami effélét akartam

a világba ordítani,

és csak még jobban elrémültem,

hogy az irtózat szavai

így dadogtak elő a számból

rekedt kínban és józanon:

– Mit nyavalyogsz? Naponta ezret

szúrnak le a vágóhidon!

Új szemüveg

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?

…Kifizettem az új szemüveget

s alig léptem ki a boltból, alig

néztem körűl az utcán egy kicsit,

ég s föld kivirult: házak, emberek,

az egész világ újjászületett.

Nem győztem nézni. Mintha hirtelen

megrészegedett volna a szemem,

olyan szép volt az első pillanat,

erősebb lettem, frissebb, biztosabb,

s mint egy mennyei festő tárlatán,

úgy bámészkodtam a sok új csodán.

Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,

a láthatár levetette puha

párázatát, fény s árny kettészakadt,

tündököltek a tiszta vonalak

és lent a sín és fent a háztető

mind igaz lett, kemény és érthető.

S ráismertem a táj színeire:

így lobogtak négy-öt esztendeje

és azelőtt is, sokszor, régen is,

már diákkorom idejében is,

valahányszor gyengülő szememet

megreparálta egy-egy szemüveg.

Az örök világ megint fiatal!

Szinte szálltam a szem szárnyaival,

szinte a testem is repűlt vele,

kezem kinyúlt kilométernyire

és látott és ízlelt és szimatolt

és gyönyöréért csupa hála volt, –

s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy

kis műszer teszi, egy új szemüveg,

ma egész nap örültem neki és

hit voltam megint és lelkesedés,

hogy bár öregszem (no, nevessetek!)

én mindig, mindig újjászületek.

Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes,

csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,

csak egy kicsit próbáltam igazi

szeretettel szólni, segíteni,

csak ép elkezdtem, s máris visszavág

s ellenem fordul a legjobb barát.

Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az

ember erős, az egyetlen igaz,

ez az egyetlen, aki keresi

és elbírja és hasznát is veszi,

hasznát annak, amit mindenki tud

s amit elrejt előle a hazug.

Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,

hogy megtisztítom, megkétszerezem

az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,

s arra, hogy ő maga kért, biztatott,

ő akarta… És szólni kezdtem… És

egyszerre kiderült a tévedés:

kiderült, hogy itt is hazudni kell,

hogy az igazat ő se bírja el,

és hogy az elszánt hízelgő, aki

a háta mögött csak kineveti,

az nemes neki, az bölcs, az barát,

én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,

még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám,

az árulóra, s látom, az agyán

hogy ömlik el a fájó, megriadt,

tiltakozó s gyanakvó indulat:

– Mi lelt? Már te is?… – és szavain át

szinte robban a sértett hiuság.

Borzadva nézek a szemébe, és

mosolygok és dadogok: – Tévedés,

félreértettél… És már hazudok,

hazudok neki, csűrök-csavarok:

mentek valamit, őt és magamat

és szégyenkezem mindkettőnk miatt.

Rossz férj panasza

Elég! Elég már ez a sok panasz,

ott kint a harc, itt a könny és a dac,

hat ember eszi a kenyeremet,

minden áldott nap átkos ütközet,

háromszázhatvanöt átok az év,

tizenöt éve dolgozom… Elég!

Mit tudjátok ti, mit kínlódom én?

S mit minden férfi? Mit minden szegény?

S hogy mi az élet és mi a család,

s mi a kitartás annyi éven át?!…

Itthon is tőr lesse a hátamat?…

Be gonoszok vagytok, be szamarak!

Be szamarak vagytok, kedveseim,

hogy így üldöztök azzal a kicsiny

igazatokkal, ami van talán!…

Rossz ember vagyok?… Csak rossz? Igazán?

Rossz férj, mert úgy élek, ahogy tudok?

hát nem látjátok, hogy hová jutok?

Hát nekem, nekem kell elmondani,

hogy mindenért megfizet valaki

s hogy mit fizetek helyettetek és

hogy szíjat hasít hátamból a pénz

s minden bűnnél gyilkosabb gyötrelem,

hogy bíróként fordultok ellenem?

Akármi vagyok, egyéb is vagyok,

nézzétek azt! Amit nektek adok!

Hogy szívem talpalja cipőtöket,

s rab vagyok, hogy szabadok legyetek

s hogy ami jut, ami van, ami kell,

életemből mit vesz cserébe el.

Megváltó a gazember is, aki

másokért dolgozik… Vád szavai,

némuljatok! Asszony, elég a gyász,

segítség légy, ne lelkifurdalás!

Vád, könny, kín? Óh, ti önző igazak,

be gyerekek vagytok, be szamarak!

Házasság

Én: gazember? Amért te szenvedsz?

Te is csak az vagy énfelém!

Önzésed izzórácsu ketrec,

azt rázza a rab, az enyém,

az én önzésem… És ha engem éget

a börtön, kínom visszafáj tenéked,

egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”:

két önzés vádol s két önzés a bíró.

Két önzés… És mert mindakettő

azt sírja, hogy boldogtalan,

kutatni minden vita meddő,

hogy melyikünké jogtalan.

Az enyém az? Jól van, elismerem,

de mit segít ez a gyötrelmeden?

Minek jog és érv? Az élet nem érvel,

mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?

Én se tudom… Mint a talajban

vak gyökerével a növény,

úgy futok szét a zűrzavarban,

úgy élek a sötétben én;

törvényt töltök be: hívom, keresem,

amiről azt hiszem, hogy jó nekem,

gyökereimen az isten szeme:

nagy titkok futnak és látnak vele.

Szent titok vezet: ami táplál,

ami segít, megtart, növel,

ami mint íz és étel átjár,

ami izgat és ingerel:

barátom, szeretőm mind-mind, amit csak

testem-lelkem magává alakíthat

s idegen minden, ami ellenáll,

ellenség, aki velem szembeszáll.

Úgy szeress hát, ahogy nekem kell!

Dönts, hogy velem vagy ellenem!

Ne hadakozz a bűneimmel,

ha igazságod árt nekem!

Hódolatod kell: legyen büszkeséged

önként választani a vereséget

s újjászületel, mint virágban a

föld ízei és a nap sugara.

Két gyermek sorsába kötözve

nem tudunk elszakadni már;

ne kezdj háborút, mint a gyönge,

kin saját gőgje bosszut áll.

Utoljára üzenem: nincs segítség,

vállald a sorsod régi rendelését…

Miért? Nem tudom. Túlsok a titok.

Bízz abban, amit magam sem tudok.

Glóriás asszonyok

Kávéházban, utcán, baráti körben

nők jönnek-mennek előttem, köröttem,

ismerősök… egy korszak: egy család…

Nők, híres nők… S minduntalan eszembe

jut a férfi, aki őket szerette,

egy híres költő, egy halott barát.

Ilyenkor mindig elrémít az élet:

egy-egy vacogó, testtelen kisértet

emlékét érzem minden ittmaradt

lányban, asszonyban, kedves ismerősben,

halottaimét, akik egyre többen

porladnak már a férges föld alatt.

S őket látom, a férfiakat, őket,

az elment férjeket és szeretőket,

roncs vázak forró pillanatait,

a hús melegét, háláját, bizalmát,

vágyukat, mellyel e nőket akarták,

s a borzalmat, hogy minden elmulik.

És szólok (némán s ahogy egy bolond szól):

– Mit őriztek, nők, halottaitokból?

Hogy mersz élni, feleség, szerető?…

És nézem őket (ahogy egy bolond néz)

s látom, hogy nyul feléjük sok halott kéz

s hogy vetkőzik csontvázzá a jövő.

S úgy fáj a halál, hogy bűn lesz az élet.

És már vádolva és gyűlölve nézek

rátok, szegény, glóriás asszonyok,

s a máglyát hívom, a keleti máglyát…

Aztán kijózanodom: – Eh, szamárság!…

És mosolyogva kezet csókolok.

Vígasztalj, ész! és te, önzés!… A kézcsók

azt súgja, hogy sok gyönyört, sokat és jót

kaptak ők, (igen, jót is) tőletek…

Nézlek, nők, mint isten közvetitőit,

ki mindig csak az élettel törődik,

és megbocsátom a bűnötöket.

Hervadó asszonyok

Mint málló szobrok s festmények között,

úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,

úgy hallgatok köztetek, asszonyok:

milyen silány volt az anyagotok,

milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt

szépségetekből semmi sem maradt.

Ismerlek jól… emlékszem… S veletek

vénülök én is: tudom, mit lehet

mutatni még, csalni, megjátszani,

s tudom azt is, hogy mi az igazi:

az igazi elveszett s egyre vész…

De még hazudik a megbékülés,

mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő

a legszörnyűbb betegség, az idő,

benne a lassú halál dolgozik,

kiüti rátok hullafoltjait:

asszonyok, isten remekművei,

szétszed az idő és örül neki.

Örül, igen, úgy örül, ahogy én

sajnálom a multatokat, szegény

barátaim, hervadó asszonyok…

Hol van a mester, aki alkotott?

Hámlik és mállik hitvány anyagunk

s a romlásban mind testvérek vagyunk.

Testvérek mind, egy korszak: egy család.

S jönnek friss testek, fiatal csodák,

jönnek az újak, az idegenek,

akik mindent előlről kezdenek,

akik bírják tíz-húsz uj éven át

a tragédiát és komédiát.

Már ők az isten remekművei! –

Be sok jót kell még elfelejteni

s be sok rosszat, ami még hátra van,

hogy – mint egykor egymásnak – boldogan

adhassuk át testünk a föld alatt

a férgek megváltó csókjainak!

Varázsló illatok

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben

laknak két doboz fenekén:

ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem

össze, s a furcsa gyüjtemény

hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,

hogy szórakoztasson, ha kell

s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,

más világokba vigyen el.

Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,

a beteg agyat és szivet,

a Költőt, aki a szagokat legelőször

ünnepelni merészkedett,

hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,

hogy mi van abban beteges,

hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,

vagy zenét a forgó lemez.

Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok

és puhán, mint a túlvilág,

előborzonganak törékeny börtönükből

az illanó esszenciák,

puhán és halkan és édesen, mint az élet

vagy mint a halál, hidegen,

s nemsoká, mintha én magam is párolognék,

úgy lebegek a semmiben,

ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen

izgatott érzék működik

s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe

tolja szét a határait.

Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből

szálljatok és meséljetek:

Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,

s ahogy beiszom lelkedet,

megint ott járok az arab sikátorokban,

a muszki gyékénnyel födött

utcáin, boltok és a háromkezü ember

és ezer más csoda között,

aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi

illatözönnel fujva el

Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május

édes emléke énekel.

Lángoló réteket terítesz szét köröttem,

Kaliforniai Pipacs,

utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,

te Sába királynője vagy,

s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből

csapsz felém, Erdei Fenyő,

és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint

angyalok közt egy röhögő

fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás

dögszagod, Asa Foetida,

míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró

Torma s a halvány Rezeda.

Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint

bűbájos mesék hősei

a palackokba zárt óriás szellemekkel,

és úgy szeretek játszani,

ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,

mikor még alig volt mivel,

oldozzátok megint szabaddá a világot,

rabságom hadd felejtsem el:

hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,

hisz úgy megritkult a varázs,

hogy már éveket ér öregedő szivemnek

egy percnyi elragadtatás.

Kísértet

De szeretnék vagy tizenöt-húsz évet

fiatalodni… s úgy nézni az élet

ablakain át, messziről, előre,

ahogy akkor nézhettem a jövőbe,

akkor – mondjuk: úgy húszéves koromban –

mikor sorsomnak csak inasa voltam.

Mit szóltam volna, mit szólnék magamhoz?

Ma minden nap csak új meg új panaszt hoz,

mogorva vagyok és elégedetlen,

úgy érzem, évet évre vesztegettem

s hogyha szolgált is néha a szerencse,

minden százszor, ezerszer jobb lehetne.

– Lehetne? biztos? – kérdem keserűen

és keresem magamat az időben,

a régi látást idézem, a régi

embert, aki még alig kezdett élni:

vajjon mit vártam? többet? kevesebbet?

van okom rá, vagy nincs, hogy keseregjek?

Óh, titkos ablak, ha volnál, ha nyílnál,

megifjodó szememnek mit mutatnál?

Óh, ifjú lélek, te koldus, te árva,

mit mondanál ha belátnál a mába:

büszke lennél rám, óvnál, irígyelnél?

vállalnál, vagy sajnálnál s menekülnél?

Idézlek, szólj, csak teneked hihetnék,

csak te lehetnél itt igazi mérték,

igaz mértéke bajnak és örömnek,

nőknek, pénznek és gondnak és közönynek,

rossznak és jónak, amihez jutottam

és a nagy árnak, amit érte adtam:

idézlek, bíró!… S hiába idézlek:

nem láttam én, mi a jövő, az élet!

nem látom ma se!… Ma sincs sehol ablak…

Vakon vágok éveknek és utaknak

s mire kiderül, mit és miért tettem,

már időtlen kisértet lesz belőlem.

Ének az orrszarvuról

Nem birtam tovább, se hősként, se gyáván,

menekültem és hetednap elértem

a szent bölcshöz, aki egyedül él, mint