Balatoni naplójegyzetek

Személyes ügyem a béke. Kell ezt indokolni, magyarázni? Személyes ügye mindenkinek. Mint az élet, mint a halál.

Messze van Korea? Egy régebbi versem azt mondja, hogy „addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér.”

Az agyam persze sokkal messzebbre, akár a csillagok mögé is elér, most mégsem tudja, mégsem akarja keresztüllépni a Fájdalomnak ezt az új országát. Az a szép, gazdag élet, amely csak az imént, augusztusban körülvett, szinte provokálja a rágondolást. A Balatonnál dolgoztam, Heine és egyéb versek fordítása volt soron. Ez a megbízás állt napjaim középpontjában, akár a déli part rétségein üldögéltem, messze kívül Földvár lakott telepén, a szabadban, ahol nemegyszer egy-egy bámész tehén szusszant rá vállam fölött az asztalomra, a kézirataimra, akár az északi part nagy vitorlaversenye közben húztam elő zsebemből egy-egy percre a gépelt idegen szöveget, akár a badacsonyi országúton siettem a falusi posta felé, ahová kilométeres távolságból hívott telefonhoz a fürdőruhás küldönclány.

Ezeket a sorokat egy füredi szőlőben írom, mégis az a Badacsony környéki táj ragyog az emlékezetemben. A telefon esetleg rossz hírt is hozhatott, betegség vagy sportbaleset hírét, így hát zavart a váratlanságával. Lelkiállapotom és a környezet, saját nyugtalanságom s a természeti és emberi világ egyszerre éles ellentétbe került. Viszont egyszerre annál kívánatosabbnak, féltenivalóbbnak tűnt fel mindaz a szépség és boldogság, mint az a valóság, ami egy óriási égbolt, a vulkanikus hegykúpok, tízezer őszibarackfa és a százezer szőlőtőke s az örökké zizegő nád, meg az ifjú kacagástól hangos kis szabad strand keretébe belefér. Siettem, izgatott voltam. Balról piros labda repült a kék víz fölött, jobbra a dombokon kereplő és hujj-hujj riogatás a torkos seregélyekre, éltető áldásként zuhogott az arany meleg, s mikor a nyárfakanyarból hirtelen előrobogott az ötórás személy, a mozdonyvezető éppen úgy könyökölt ki a gép vas-sátrából, ahogy valamikor Balassagyarmat környékén az édesapám.

Gazdag, nyugodt, sőt ünnepi volt a hétköznapi táj, és az ég és a föld, minden végezte a dolgát, ahogy én, ahogy a többi hangya a földön és a nap az égen. Odaintettem a kék ruhás masinisztának, az visszaszalutált, és talán eltűnődött – egészen bizonyos, hogy eltűnődött – egy pillanatra, hogy ki lehetek, ismerős-e, vagy csak egy szívélyes idegen, mert – úgy láttam – szemei valahogy túlnéznek a kazánon, s a gép csövein, szabályzóin és emeltyűin, túl a síneken – és ekkor valami rendkívüli történt: az egész vonat simán felszaladt a levegőbe, a hegyekből tűz csapott ki, vas-zápor döngölte végig az elsötétült terepet, és mint egy óriás megafonon dördült át a tájon és idegeimen a hír, hogy: itt a HÁBORÚ!… Itt? Hol? Mi van itt?… Lövedékek üvöltöztek keresztül-kasul az agyamon, kunyhók és felhőkarcolók szakadtak rám, és százezrekre, a legfurcsább azonban az volt, hogy a következő pillanatban már tovarobogott sínein az ötös személy, a piros labda gólba röpült a kék vízen, a szőlőmunkásnők tovább kötöztek, s égen a nap és földön a hangya mind azt hirdette, hogy ugyan no, Magyarországon vagyunk, és hogy béke van, és hogy az a szalutáló mozdonyvezető vagy az az országúti néző, aki híréért a postára igyekszik – sehogy sem vagy csak elképzelt kontrasztképpen siklatta ki és röpítette levegőbe a világot.

Csak képzeletben, csak egy másodperc századrészére, és csak azért, hogy még reálisabban felfoghassa: egy másodperc századrésze alatt szivacsként mi mindent letörülne perceink és életünk táblájáról a Hír, ha igaz volna, a Hír, hogy itt is megjelent a Rém. Az, ami ott, Koreában, már több mint egy éve szakadatlanul öldököl, gyújtogat, rombol és feketít, a teljes, a Totális Fájdalom.

Az, ami személyes ügyünk. Kell indokolni, magyarázni? Ami személyes ügye mindenkinek. Annyira, mint az élet, mint a halál.

Az ész, tudjuk, azt mondja, hogy jogos küzdelem, jogos harc is van. Az ész nem mindig a közvetlen, nem mindig az akármilyen béke barátja.

Most azonban, azt hiszem, nem elméleti vizsgálódásokról, nem hajszálfinom disztingválásokról van szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy mialatt százmilliós tömegek békét kívánnak, százmilliókkal egyesek túl hamar felejtetni szeretnének. Felejtetni szeretnék velük azt, ami nemrég volt, és nemsokára talán megint lehet.

Személyes ügyünk, hogy legyen vagy ne legyen. Nincs, ami jogossá tehetné, hogy ezen a ponton legparányibb rezdülésünkben is könnyelműen foglaljunk állást.

 

*

 

Ha legirányítóbb parancsaim szövevényébe sikerül magamba alánéznem, ismét csak arra ébredek rá, hogy nekem kimondhatatlan fáj fájdalmat okoznom. Egész életemre visszanyúl bennem ez a tapasztalat, ez a megállapítás. Nyugodt és boldog szeretnék lenni én is; mint mindenki. Szerény kívánság? Mégis elérhetetlen, mégis megközelíthető csupán. Rendben lennünk a világgal és saját magunkkal! A feladat első része is nehéz, még nehezebb, ingatagabb a második. Mindig üldözött, ami rosszat tettem. Kitartóbban, mint amennyire a jó emléke kísért. Ötvenkét éves vagyok, s ha elgondolom, mi volt életemben igazi jó és igazi rossz, ha eltűnődöm, hogy mi maradt máris – és mi marad még ezután! – a fél évszázad lényegéből, a test, az ifjúság, az egészség örömeiből, a sikeres munkából, a hiúság, a becsvágy kielégüléseiből és a szellem sóvárgásaiból, azt kell mondanom, hogy legfeljebb a változatlan szomjúság, éhség és kíváncsiság. Nagy motor ez is, jaj annak, aki nélküle próbál messze és magasba indulni… Azonban hadd kanyarodjam vissza a lényegre. Abból indultam ki, hogy az elégedettséget, sőt – szerényebben – a puszta nyugalmat is milyen nehéz elérni. Nem bírom az igazságtalanságot, a kegyetlenséget. Pedig ég s föld milyen részvétlen, szinte megsemmisül előtte az egyén! Legkevésbé a magam hibás tetteit bírom. Sok ártalmat elviseltem ötvenkét év alatt; amit én okoztam, az szüntelen nyomasztott. „Beteges” lelkiállapot ez, „beteges” lelkialkat? Sokszor a misztikus, keresztény bűntudatot, a nemeléggé-földi nevelés csíráit okoltam érte magamban. Lényegemben semmi esetre sem vagyok militáns kedély. A Béke megóvására azonban mindenféle kedélynek, érzületnek, kultúrának, munkának, minden különbségnek meg kell mozdulnia. Költői szempontból pozitív oldala lehet a magamfajta alkatnak, hogy talán sohasem hagyja parlagon az érzelmi fogékonyságot; egyénileg viszont sokkal több az ártalma, sokkal több a gyötrődés, amit kelt és ébren tart. Hogyan lehetnék hát híve a szervezett és mechanizált Fájdalomnak, mint perdöntő eszköznek, hogyan lehetnék híve a legnagyobb egyetemessé tett és államosított fájdalomokozásnak, a Háborúnak?

Nem, nem vagyok az. Két világháborút már átéltem. Minden különösebb képzelet nélkül is sejteni lehet, mit hozna a harmadik… S ha költő szava sokszor csak néma derengését formálja láthatóvá a léleknek, örülök, hogy volt szó, volt Hang, amely az enyémnél sok százmilliószor hallhatóbban s újra meg újra kimondja: nincs viszály, melyet tárgyalásokkal ne rendezhetne az emberiség, nincs rá ok, hogy ellentétes termelési rendszerek az emberi jólét érdekében össze ne tudjanak hangolódni, és kimondja, hogy: ha a népek akarata érvényesül, akkor nem Háború lesz, hanem Béke.