[Nagy dolog a könyv…]

 

Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Mégsem tudom a betű és a szellem magasztalásával kezdeni ezt a mai aktuális beszélgetésemet. Háziasszonyunk kölcsönkönyvtárának, a Pasaréti Könyvklubnak a keresztelőjét tartjuk, ezért vagyunk itt. S hogy ezért, hogy éppen ezért jöttünk össze, azt most valami különlegességnek érzem. Jó ideje alighanem az első olyan társas cselekedet a környékünkön, amely nem a hétköznapok közvetlen kényszeréből született. Ó, vannak, ennek is vannak mai gyökerei. De ezek nem a bunkerélet ilyen vagy olyan parancsaiból indulnak, nem valamilyen materiális szükségből törnek a remélt megvalósulás felé, vagy legalább nemcsak azt teszik; hanem olyan alkalomra mutatnak – olyan első alkalomra –, amely a szó régi értelmében ünnepségszámba megy, s egy kicsit túlmutat saját magán. Valahányszor jelképpé tudunk tágítani valami tényt, rögtön emelkedik a jelentősége: a szimbólum mintegy szárnyakat ad a valóságnak, a valóság legkisebb töredékeinek, és tartamot ad tűnő aktualitásnak. Kapcsolatokat beállít, vérkeringést indít, a dolgok viszonylataiba, és az ész és a szív aranyával gazdagítja szegénységünket. Igen, ez az összejövetel olyasmit idéz, ami egykor életünk egyik nemes értelmét adta, és remélhetőleg mindig adni fogja. Az önkéntes kollektivitás gyönyörűségeire, a ráérés örömére, a szellem szerelmére, az egyéni vállalkozás érdemességének hitére emlékeztet, és bátorít. Belső nemességre, a gondolatok világára. Ezt a világot időnkint brutálisan kettétörheti a fizikai lét, és véglegesen – de talán nem is véglegesen – az elmúlás; ez a világ azonban mindig és mindig brutalitás nélkül – legyűri fizikai szükségleteinket, és legalábbis valami harmóniába igyekszik hangolni az anyagi valóságot és a vágyainkat. Ahogy a lélek naponta újjászületik az alvásban, úgy ébredeznek most ebben a friss könyvtárban, s az itt induló akcióban, szerény keretek közt, a kultúrélet reménységei.

Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Bizonyos értelemben mindnyájan könyvek vagyunk, az emlékezőképesség tesz azzá bennünket. Mert nem vagyunk-e tele mi is versekkel, a saját rezdüléseinkkel, idegeink folyton villogó, érkező és elsuhanó, de megállíthatatlan tükörjátékaival? Sóhajokkal és zenékkel, amelyeket nem érünk rá vagy nem tudnánk elgondolni és rögzíteni, de amelyeknek foszlányai kiütköznek minden tündöklő pillanatunk arcán, minden hangsúlyunkban és félbemaradt vagy befejezett mozdulatunkon? Olyan időkben, amilyen a közelmúlt és a ma, többnyire hallgatnak a Múzsák; viszont élményekkel, regényekkel, regénysorozatok tartalmával zsúfolódnak és visszhangosak a napjaink és hónapjaink. Húsunkba, belünkbe, csontjainkba írják, vésik, préselik zord szövegeiket a tények, azonban íróeszközük ekrazit és csákány, nemegyszer rögtön össze is törik egyetlen közlésüktől az élő könyv. Ez az élő könyv a test, előbb-utóbb úgyis összetörnék, és nem biztos, hogy olyan kár-e érte; éppen a törékenysége és mulandósága ébreszti kételyeinket, ébresztve viszont ugyanakkor másféle vágyakat és látomásokat egy érdemesebb létforma iránt, egy maradandóbb valóság világáról. Mindenesetre furcsa, hogy a romló testnél romlandóbb papír legyen fizikai őre a romolhatatlan szellemnek; de ha furcsa is, így van, mondja a tűnődés… Aztán tiltakozik: nincs így: a könyvtár maga szintén csak test, a papír maga szintén matéria, szétzúzható és elégethető: a szellem csak úgy van jelen a polcokon és a kötetekben, ahogyan a gramofonlemezekben a zene: új percepció és appercepció kell a megelevenítéshez, új, élő gép, amely lapjaikat forgatja, és megzendíti a tartalmukat. A könyvtár mindent megőriz, évezredeket és évszázadokat tesz házunk barátaivá, lakótársainkká, apáinkká és kedveseinkké, de csak ha mi is akarjuk. A szekrénybe zárt szellemek némák, mint a Múzsák; sőt nemcsak fegyverzörgésben, hanem mindig, békében is hallgatnak: megjelenésükhöz, megszólalásukhoz hívás kell, szólítás kell, lélektől lélekig ható idézés. A könyvtár az emberi tudat mása, rögzített és megnagyobbított materializált emlékezet; de idő feletti erejét, bűvös értelmét, eleven életét mi magunk adjuk. Ahogyan az emberi lélek könyv, éppen úgy a könyv is lélek, és csak úgy az. Nagy dolog a könyv, barátaim. A világot hozza körénk, a múltat telepíti szobánkba. Igazán nem csodálhatjuk, hogy a régi mindig úgy veri az újat, hogy a múlt olyan roppant fölényben van a jelennel szemben. Nem csodálhatjuk, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb nála! Ami velünk történik, amit a pillanat hoz, az csak fodrozódás, az csak játék a mélység felszínén: a hullámverés csak egy-két vagy legfeljebb tíz-húsz métert mutat a tenger keresztmetszetéből. A könyvek barátai, igazi barátai: alázatos emberfajta, hiszen úgyszólván mindennap szembekerülnek, néhány órára vagy legalább percre, az időtlenséggel, az örökkévalósággal. A könyvtár nemcsak a szobánk falait béleli, béleli a lelket is! Az olvasó, a lelkes olvasó még akkor is boldog, ha nem ér rá felütni a könyveit, csak érzi a jelenlétüket. A könyv már kívülről is ígér és szuggerál. Mindnyájunknak vannak hatalmas könyvélményei, a legtöbb élményünk – terjedelemben és változatosságban – könyvélmény. S a tudásunk 99%-a szintén a könyv, az élő betű, a szellem tudása, ajándéka. Mit tapasztalhatunk ezen a földön közvetlen tapasztalat, saját érzékelés formájában? Nagyon keveset. A könyv – legtágabb értelmében véve most ezt a fogalmat, – vagyis a szó, a mások közlése – épít számunkra kontinenseket, ahol nem jártunk, múltakat és jövőket, amelyekből kizár bennünket idő, érzések, sorsok; történelmet, kalandokat, édeneket és poklokat: a könyv az egyik leghatalmasabb eszköz az egyéniség határainak kiterjesztéséhez. Az egyéniség legfeljebb új veretezést ad a köztulajdonban, közkézen forgó érméknek, az életbölcsesség váltópénzeinek. Nincs a nap alatt semmi új. Mennél többet tudunk, annál jobban ismerjük a tudatlanságunkat. S persze az egészben ez a legfontosabb!

Mindnyájunknak voltak szerelmei a könyvekkel, és a könyv – többek közt – valóságos kicsapongássá válhat; ahogy másrészt nők nemegyszer féltékenyek a férjük vagy szeretőik könyveire. Mint önök, én is emlékszem első hatalmas szédületeimre, amelyeket a betűktől kaptam, az első szellemi szerelemre. Még harmadikos diák lehettem, amikor kezembe került egy Olcsó Könyvtár-füzetben Szophoklész Oidipusz-a. Valahogy reggel üthettem föl, még az ágyban, felkelés előtt, és nem bírtam letenni. Viszont öltözködni, mosdani kellett, hívott az iskola. Harisnyahúzás közben még egészen jól lehet olvasni. Aztán a nyomorúságos vas-mosdó párkányára állítottam a füzetet, és így olvastam tovább. Belekerültem egy nagy drámába, szörnyű érzéseknek váltam szem- vagy fül-, vagy még inkább: lélektanújává, együtt viharzott a szívem a szerencsétlen király sorsával – hogy lehetett volna abbahagyni ezt az izgalmat?! Megoldást rögtönöztem még a szappanozás idejére is: a fél arcomat és fél szememet mostam és hunytam be, a másik féllel tovább ettem-szíttam magamba a boldogtalan Oidipusz és a Kórusok jajgatását. A reggeli megint könnyen ment, az utcán is lehetett olvasva bukdácsolni. Mire beértem a kollégiumba, végigéltem a Labdakidák történetét, az első tízpercben már a szomszéd antikváriumban kutattam a folytatást, az Oidipusz Kolonoszban-t, és az Antigoné-t. Ekkor lettem olvasó, ekkortól kezdve gyűjtöttem könyveket. Előbb az éjjeliszekrényem fiókja telt meg filléres füzetekkel, remekművekkel, óh, az még csak egy tarsolynyi volt, az a könyvtár, s nem álltak az egyes darabjai, hanem feküdtek, egymást takarva. Az igazi könyvtár ott kezdődik, ahol legalább egyetlen polc megtelik! Ahol a könyvek már állnak egymás mellett, kihasználva a teret és áttekinthetően! Ilyen könyvtáram, polcos könyvtáram, csak egy év múlva gyűlt össze. A könyvek egymásra utaltak, egymást ajánlották, folyton újabb kollégáikat mutatták be, és mind meglepőbb társaságokba vittek. A negyedik gimnázium fordulója előtt falun töltöttem a nyarat, Tiszabecsen, egyik pap-nagybátyámnál, Ugocsa és Szatmár határán. Rekkenő nyár volt, akkor már könnyű volt felfedeznem a szomszéd hatosztályos falusi elemi iskola könyvtárát. A meszelt falak és poros ablakok tele pókhálókkal és kiszáradt legyekkel. A két barna szekrény könyv barátom lett abban az üres vakációs tanteremben; legszívesebben mégis a rokoni kert nagy méhesében olvastam, árnyékban, erjedő, édes viaszszagban, ezer és millió szálú zsongás szövevényében, nagy árnyak és éles napsugarak duruzsoló döngicsélő álomvilágában. Időnkint ki-kiszaladtam, szedni egy-egy kalap szilvát vagy körtét, aztán vissza az édes zsongásba, szédülésbe. Ott, a tiszabecsi nyárban és méhesben ismerkedtem meg először azzal a fogalommal, hogy irodalom, ott tudtam meg, hogy voltak magyar költők. Legelsőnek Berzsenyi életéről értesültem, a Beöthy-féle Irodalmi Kis Tükörből. „A kemenesaljai kisgazda…” – hogy bámultam, milyen tisztelettel gondoltam rá: íme, van valaki, vannak csodálatos valakik… én már a nagyapámról is alig tudtam annyit, mint Ádámról tanítottak, arról a paradicsombéliről, s most egyszerre kiderült számomra, hogy bizonyos embereknek minden rezzenését, hangulatát, cselekedeteit, sorsfordulatát és leveleit mennyire számon tartja és keresi-kutatja az utókor! Kik ezek a megkülönböztetett emberek? És igazán megérdemlik? Ettől kezdve úgy gondoltam a költőkre, mint legalábbis az arkangyalokra. Előbb ismertem meg a magyar irodalom történetét, mint magát az irodalmat. Volt mit hozzátanulnom ősszel egy még hatalmasabb tanteremben, a kollégium nagy könyvtárában, a Tiszabecsen szerzett irodalomtörténeti tudásomhoz, s volt mit hozzáolvasnom az újabb, a nyugatosok irodalmából a régiekéhez. Ekkortájt kezdtem egyúttal átkandikálni a népi és fizikai országhatáron, egy új, idegen nyelv – melyet akkor tanultunk – volt rá az első távcsövem, ekkor tértem le a polgári tanárjelölti útról, ekkor indult meg a baj, a rossz, sok minden, ami évtizedek múlva robbant: egy kritikus gonosz magyar és egy kritikus gonosz német vitt lépre; az egyiket úgy hívták, hogy Ady, a másikat meg, hogy – Heine Henrik.

A baj, a rossz! – Nagyot ugrottam az elbeszélésben, évtizedeket! de akárhová ugrottam volna, mindenütt a Könyvek Országának valamelyik tartományában értem volna földet. Az első nagy ilyen – és már egyéni – tartomány az életemben a Babits Mihály könyvtára volt: 1919 után vagy két-három esztendeig együtt laktam benne nemcsak évezredek legnemesebb szellemeivel, de együtt a megelevenítőjükkel, a költővel is, akinél a magyar szellemiség még nemigen szült hatalmasabb, gazdagabb és tisztább gondokodót. Azt a könyvtárat most a télen mindenestől porrá zúzta egy repülőbomba. A másik nagy, egyéni könyvtartomány, amely a kerete lett az életemnek, a magam bibliotékája, itt a szomszéd utcában. Ezt már én gyűjtöttem, vettem, minden pénzemet ebbe fektettem. Ott szeretnék dolgozni, benne szeretnék meghalni. Hadd mondjak róla csak annyit, hogy megmaradt, az ostrom és a hatvanöt napos bunkerélet során egy kirgiz poéta mentette meg, leírom a nevét: Temirkul Umetolinak hívják…

De éppen ideje visszatérnünk a mai naphoz. Ebben a házban most egy könyvtár született. Nem közvetlenül olyan, amilyet elsősorban szeretünk, nem egészen az, aminek állványai előtt, mint Goethe mondta, egy nagy tőke jelenlétében érezzük magunkat, amely kiszámíthatatlan kamatokat osztogat nesztelenül. A házbelieknek van – és mindig volt – saját könyvtáruk, vágyaik, álmaik vehikuluma, igazi könyvtár, országok rongya és dicsősége, amelyben az emberi szellem minden gyönyöre és fájdalma összegyűl, minden szárnyalása és egyúttal minden irtózata a mindenütt jelenvaló hazugságtól. A mai alkalom, a kölcsönkönyvtár megnyitása, gyakorlati célt szolgál, a közönséghez fordul, nevelni akar, és bevezetni. Szórakoztatás útján átcsalogatni a kicsiből a nagyba, a külső szobából a belsőbe, a kellemesből az igazba, a múlóból a véglegesbe. Lehetséges, hogy az Ismeretlenből köztünk időzik valaki, egy baráti szellem, aki maga is nagy olvasó volt, és nemrég még ebben a házban, ezek között a falak között élte emberi életét: ha itt van, ha valahogy itt lehet, bizonyára örül együttlétünknek, örül az alkalomnak, amely annyi riadalom után ismét kulturális célokra gyűjthetett össze bennünket, s velünk együtt kívánja, hogy kedves háziasszonyunk és a Pasaréti Könyvklub sokáig éljen, és gyarapodjék és virágozzék!