Egy szót se irodalomról– Milyen a szép élet? – Nincs rá szabály. Hogy is lehetne? Ahány egyén, annyi szükséglet. Még az elméletén is azóta tűnődnek a moralisták, amióta ember van. Mindenesetre olyasfélének kellene lennie, amelyben jól érezzük magunkat. Előfeltétel hozzá: a minimális anyagiak. Legalább a hordó, az a Diogenész-féle! Rendben kell lennünk elsősorban magunkkal, aztán a környezetünkkel. A sok kis egyéni, szép élet adná össze aztán az élet kollektív szépségét. Túl nagy probléma. – Vegyük akkor egy részletét: milyen a szép nő? Mosolyog. – Házasembernek mer feladni ilyen kérdést? Ilyen nehezet és ilyen veszedelmeset? Nem tudom, nem illik-e megijedni tőle! – Csak elméletileg gondoltam. – Úgy még nehezebb felelni rá. Ezen a téren az ösztön kitűnően súg, a gondolkozás meg cserbenhagy. A szép nőt kérdezi, ugye, és nem azt, aki egyúttal jó, nemes, okos? – Ezeket az erényeket sem zárom ki. – Akkor még súlyosabbá teszi a kérdést. Milyen a szép nő, aki ráadásul esetleg még…? Úristen! Művészek, festők, szobrászok, költők, filozófusok és életművészek százainak és ezreinek az önéletírását, legbizalmasabb vallomásait kellene összevetni a válaszhoz, s még ez se lenne igazi. S én feleljek rá? Tömörítsük a Gaurizankárt egy dióhéjba? – Megelégszem tehát szubjektív válasszal is. Azzal, ami legelőször eszébe jut a kérdésről. – Jó. Tehát a szép nő az, akinek – anélkül, hogy rászorulna – hajlandók vagyunk valami jogtalan előnyt adni, mihelyt elénk kerül. – Mi szabályozza a férfi szépségideálját? – Többnyire elfelejtett gyermekkori és ifjúkori emlékek, elképzelések. Egyéni „ősképek”; mindig hozzájuk mérjük a későbbi valóságot. Én se tudom, mi volt az első impresszió, amely a szép nő eszményét kialakította számomra. Valószínűleg ártatlan és idealizáló rajzok, költői illusztrációk. Azt még tudom, hogy mennyországba illő jelenség volt mind, akiről valaha ábrándoztam. Többnyire magas, és mindenesetre karcsú. Borzasztóan örülnék, ha lennének földi angyalok. – Annyira légies…? – Azt nem mondom. Habár talán éppen a leglégiesebb dolgokat szeretnénk leginkább materializálni, valósággá tenni, kézzelfogható bizonyságokká változtatni. Hogy a kő kő, hogy a cica cica, hogy a valóság valóság, az nem érdekes. De hogy egy ábránd, egy eszme, egy ideál megvalósodjék, az érdekes, azért érdemes hevülni. – Az elért ideál a jobb vagy az el nem ért? – Ez rengeteg egyéb összetevőtől függ. Nagy szerencsétlenség lehet egy-egy múlhatatlan kínzó sóvárgás. Más esetben viszont jótékony hatóerő, éspedig épp azért az, mert sohasem elégül ki, sohasem múlik el. Az eszmény egyszer méreg, máskor orvosság. Még ugyanannál az embernél is. Nagy lutri az erős érzelmi élet. – A nő szerepe a férfi mellett? – Nem mi szabjuk meg. Az, amit a két fél külső és belső ereje kiegyensúlyoz. – S ha a férfi szabhatná meg? – Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen hosszú lejáratú vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, amilyen pl. a házasság. A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol a nőnek sokkal több joga van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a kívánatos, hogy a közös legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az legyen az első, igenis az első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót – különb. Amelyik a több, az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre, gáncsvetésre, bosszúra, harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét, hanem a vezető társ feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy, nemes becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért Egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi „igazi” felfogását. Olvasom a verset. Közben a lány kis asztalon teát, vajat, mézet gurít be. Sorokat idézek:
És a végét:
Közben megtudom, hogy Szabó Lőrinc fiatal korában sokat méhészkedett. Ma is rajong a természetért. Nagyítókkal felszerelve megy sétálni, ha ráér. Két-három töltőtollszerű „ceruzamikroszkópot” vesz elő. S látva, hogy érdekelnek, egyik könyvespolca aljából egyenesen egy állványostükrös, komoly, nagy mikroszkópot szed ki. A csalán fullánkját vizsgálta vele. Lóci, a fia, szintén szeret már „mikroszkópozni”. A lány elviszi a csészéket. Visszatérek az előző témához. – Mi maradt meg a gyermekkori érzéseiből legerősebben? – Az elégedetlenség az eszmény és a valóság szükségképpeni ellentéte miatt. Teljesen középkorias-romantikus elképzeléseim voltak a szerelemről. A lányokban valami túlvilágit láttam. Egy kis Don Quijote szíve dobogott bennem. – Helyes ez? – Dehogy. Nem egészséges. Csalódásokra, túlzásokra vezet, elkeserít. – És most? – Már nagyon régóta tulajdonképpen félek a nőktől. Egyébként feltétlenül hiszem, hogy ami a szerelmesek közt lezajlik, az a fizikai és kémiai világban szintén úgy zajlik le. Majd bolond lenne akár centiméternyit is mozdulni a renyhe, tompa anyag, ha nem telnék öröme benne. A csillagokat a szerelem mozgatja, és a nehézkedési erő bizonyosan gyönyörűséget érez, amikor hat. Az egész mindenséget Érosz lengi át, hirdették a klasszikusok. Üdvözítő és gonosz hatalmát a hindu filozófia éppúgy elítéli, mint Schopenhauer. – Mi a legjobb szórakozása? – Az olvasás. (Gesztus a könyvesállványokkal beépített, hosszú fal felé.) Az írók mind barátaim, három-négy nyelven van valami kulcsom a világukhoz. Rajtuk keresztül próbálom megérteni az életet és magamat. Ők az emberiség emlékezete. Megint a természetről beszélünk, a kánikulára, az illatokra terelődik a szó. – Én télen is érezni tudom az alföldi ákácok illatát – mondja a költő, és két, sokrekeszes papírdobozt vesz elő. Üvegcsék vannak bennük. Hetvenhét üvegben hetvenhétféle illóolaj! S egy pillanat múlva a legváratlanabb fűszerek felhőznek körül, mósusz, petrezselyem, fahéj, kék és fehér írisz, rózsafajták, ópium, kelet-indiai és nyugat-indiai szantál, Sába királynő híres illatszere… Az egész világ – illatokban! – Szeret utazni? – Fogok! Gyermekkoromban mozdonyon is utaztam, apám mozdonyvezető volt. Esteledik. Búcsúzom. Szabó Lőrinc egy szép kertes pasaréti villa első emeletén lakik. Bárdossy László sógorának, Matuska Péter stockholmi követünknek a házában. Először azt hittem, hogy a saját villája. – Mit szeretne az életben elérni? – kérdezem a kapuban. – Nyugalmat, biztonságot és szabadságot, hogy tető alá hozhassam az életművemet: a magam és a világ megismerését. |