Amikor én debreceni diák voltam

Legelső és legkülönösebb debreceni emlékem egy sajtóhiba. Nem nyomda követte el, hanem a szemem. Az esetet valamikor szóvá tette már, sőt megtisztelő jelképpé emelte éppen egyik debreceni irodalomprofesszorunk, Hankiss János, az Új Idők-ben, de hát azért mégiscsak az én emlékem, s minthogy a rádióban csak kivonatosan beszélhettem róla, elmondom most magam az egészet.

Mint a legtöbb debreceni költő, én sem a cívisvárosban születtem. Édesapám vasutas volt, mozdonyvezető; sokszor áthelyezték. Az Alföldről Balassagyarmatra kerültünk. Nyolcéves voltam, és féltem a változástól, a nagyvárostól, a szigorú hírű iskoláktól, és főleg a kollégiumtól. De vonzódtam is hozzá. Mintha a saját testi-lelki határaim együtt nőttek volna az új arányokkal, büszkén lépegettem az állomásról új lakásunk felé. A Piac utcán emeletes palotasorok és fényes kirakatok kápráztattak, kíváncsi izgalomba hozott a Kistemplom tornyának vitézi bástyatornya, kocka alakú, rézbetűs, fekete vasmozdonyával fütyülve szaladt, a későbbi villamos helyén, a városi kisvonat, és messziről már feltűnt két roppant csigabigaszarvával a Nagytemplom. Mi tulajdonképpen csak visszaszármaztunk Debrecenbe, így sok mindenről hallottam, tudtam, amit még sohase láttam. Mesélték, hogy a Nagytemplom egyik tornyában van az öreg Rákóczi, a híres harang. A bevonulásomkor néma volt ugyan, de a puszta neve is zengett, zúgott, ágyúzott a képzeletemben; és szinte testileg éreztem, mekkorát dördülhetett, amikor valaha, a nagy tűzvész idején, lezuhant a földre, és megrepedt. S a délibábról is hallottam már: egy tündér, egy messzilátó, tréfás nagyítóüveg, s az északi fény elképzelt szépsége keveredett a fogalmában.

Nem emberi lábakon lépkedtem a csudák városában, s egyszer csak, mint a meglepetés, mint az álmok, mint a legnagyobb boldogság villámcsapása, úgy ért egy újabb felfedezés, egy látnivaló, amelyről hogy, hogy nem, mindeddig senki sem beszélt. Egy táblát pillantottam meg, fekete cégtáblát, amely egy üzlet előtt derékszögben ugrott ki a járda fölé, valahol a későbbi Hegedűs és Sándor bolt meg a Szent Anna utca közt, s rajta a név alatt, amelyre figyelni sem tudtam, a mesébe illő aranybetűs feliratot: ÓRIÁS ÉS ÉKSZERÉSZ.

Óriás? – néztem újra, elképedve a táblára. Itt egy óriás hirdeti magát? Ötször is végigbetűztem a varázserejű szót, de a betűk nem változtak, az ÓRIÁS csakugyan ÓRIÁS volt. A debrecenieket nyilván nem izgatta már a rendkívüli lény jelenléte, utóvégre megszokhatták; nekem azonban kimondhatatlan, felemelő gyönyörűség volt, hogy egy ÓRIÁS-sal lakhatom egy városban. Néhány másodperc alatt egész világom megváltozott. Jobban mondva, nem is változott meg, csak egyszerre kitárult, tökéletesebb lett. Eddig bimbó voltam, most kinyíltam, szemem kivirágzott, sőt repülni tudott, mint egy lepke. Úgy éreztem, hogy emberré váltam. Átléptem az ígéretek csodakapuján, és az eddigi szerényebb viszonyok közül, ahol szintén hallottunk az élet minden nagyszerűségéről, megérkeztem a gazdag, a teljes, az igazi valóságba. Ahol eddig éltem, ott is tudtunk százezres és milliós városokról, föld alatti kincsekről, bástyás tornyok és várkastélyok királykisasszonyairól, repülőgépekről és repülő sárkányokról, édesanyám még angyalokról is beszélt, és én hittem neki; az a régi hely azonban, ahol laktunk, bizonyára érdektelen lehetett ilyen ritka, különleges lények számára, ahogyan a pénz, a sok pénz, szintén nem szeret szegényes tájakon tartózkodni. Csak álltam hát, és bámultam az ÓRIÁS cégtábláját.

Hogy a NAGY EMBER polgári foglalkozást űzött, az nem tűnt fel (sőt, illett hozzá; az ékszerek is csodák!): utóvégre eleget láttam otthon és vasutas ismerőseinknél, hogy mindenki keményen megdolgozik az életért, s tudtam, hogy Gulliver szintén hasznosította magát a liliputiaknál. Természetes, hogy így tesz az én Gulliverem is, ami dupla haszon, miután azt is mutatja, hogy békés és jóindulatú. A felirat olyan félreérthetetlen volt, hogy még a gyanúját is kizárta minden csalásnak-ámításnak, ilyen szemérmetlenül nem lehetne hazudni: az ÓRIÁS feltétlenül ÓRIÁS! És hogy a többi járókelő nem csodálkozott a feliraton, abban megint csak annak a bizonyítékát láttam, hogy a dolog biztos, sőt közönséges és mindennapi.

Most aztán persze látni szerettem volna az ÓRIÁS-t. Szívdobogásomat leplezve, hogy ne tűnjek föl nagyon naivnak és vidékinek, belestem a félhomályos üzletbe; sajnos a gazdának éppen csak a segédei voltak otthon, szemükbe csípett nagyítóval, csillogó kis tárgyakat vizsgálgattak. Mit nem adtam volna érte, ha máris láthatom az ÓRIÁS-t, akinek, rögtön elhatároztam, meg fogom szerezni, ki fogom érdemelni a barátságát. Végignéztem a szemközti házsoron, nem lép-e át máris rajta, óvatosan rakva a lábait, hogy aztán, mélyen meghajolva, bebújjék az üzletébe. Képzeletben magam is meghajoltam, hogy érezzem, milyen lehet az, mikor egy ÓRIÁS hazamegy. Gulliver azonban nem jött, engem pedig sürgettek a csomagok, amelyekkel a lakásunk felé tartottam. Otthon folyton az alkalmat lestem, hogy visszamehessek a város közepére, a főutcára. Egyszer említettem apám előtt a felfedezésemet, de úgy látszik, igen könnyedén és bizonyára csak valami érthetetlen célzás formájában tehettem, mert értelmetlenül nézett rám és nem válaszolt. Én azonban biztos voltam a dolgomban.

Egy hét is beletelt, míg végre szabad volt a városba mennem. Siettem az ÓRIÁS-hoz. A cégtábla már messziről felém ragyogott. Odaérve azonban rettenetes csalódás várt. Megdöbbentem, csaknem sírva fakadtam. A táblát, ez volt az első gondolatom, kicserélte valami gaz varázsló, akinek nincs szíve megtűrni a ritkát, a különlegeset, a nagyot! Egy világot cserélt ki vele. Aztán szörnyen elpirultam. A táblán ugyanis, hiába néztem meg újra százszor és ezerszer, nagy arany betűkkel mindig az a felirat állt, hogy ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ. Majdhogy meg nem szakadt a szívem az I betűnyi különbség miatt. Debrecen és a mindenség egyszerre közönséges lett, elszürkült. Legalább két évtizedig senkinek se szóltam a sajtóhibámról és nevetséges beugrásomról, s annyira szégyelltem a dolgot, hogy nemsoká hosszú időre tökéletesen el is felejtettem. Azt hiszem, akkor ért véget az első gyermekkorom. Többé nem bírtam, húsz évig nem bírtam meséskönyvet olvasni, hiszen embert még nem csaptak be olyan kegyetlenül, mint engem, hitet még nem öltek meg olyan föltétlent, amilyen az enyém volt. És megrémültem a valóságtól, amely tele van hazugsággal, csalással és – legjobb esetben – tévedéssel, s amelynek, íme, nem természetes alkatrésze a csoda.

Mindamellett még sokáig, nagyon sokáig mesevilágban éltem, a magam külön, furcsa, életen kívüli világában. Csak éppen nem tudtam róla, mennyire a régi maradtam. Zoltán bátyám egy évvel fölöttem járt, a református gimnázium első osztályát végezte, amikor én a negyedik elemit. Latin leckéjét, a szavakat és a nyelvtant, délutánonkint többnyire nekem mondta fel, s én a könyvéből ellenőriztem. Dominus, dominum, domini, domino, domino és Lesbia gallinis frumentum dat, daráltam én is, és valahogy rám ragadt az első gimnázium anyaga. Egy év múlva könyörögtem az apámnak, hogy nem fogom bírni azt a nehéz iskolát, adjon engem polgáriba. Csupa kishitűség voltam és önállótlanság. Gépiesen mindig megtanultam az életből annyit, amennyivel közvetlenül érintkezésbe kerültem, de a leckéken kívül úgyszólván semmi realitáshoz nem volt közöm. Persze két hét múlva, az első latin dolgozatírásnál – Lesbia gallinis frumentum dat – kiderült, hogy már akkor is levizsgázhatnék. Nekem sejtelmem se volt róla. Semmiről se volt sejtelmem, csak a kötelességeimről, s azoknak könnyen, oda se figyelve, eleget tettem. Kifelé egészen mást mutattam, mint ami belül voltam. Nem éltem a földön, s észre se vettem, hogy nem ott élek. Nem jóságból vagy valami látható speciális érdeklődés miatt. Azt hittem, hogy engem semmi sem érdekel. De még erről se tudtam. Egy reggel azzal fogadtak az I/a-ban, hogy félévi bizonyítványosztás lesz. A fiúk már hetek óta egyébről se beszéltek, hallottam reménykedéseiket és szurkolásaikat, de szikrányi emlékem sincs arról, hogy közben magamra is gondoltam volna valamit. Otthon alig-alig esett szó arról, hogy hogyan tanulok; talán nem is nagyon csodálkoztak volna, ha megbukom. Nem nyomott és nem emelt semmi. Apám a fájós lábát áztatta a lavórban, amikor délben odaadtam neki az első félévi jeles bizonyítványt. Ez nagy dolog, mondta egészen elhűlve, óriási dolog. Egy percre boldog voltam. Aztán, mint annyiszor, megint megijedtem. Mert azzal folytatta, hogy no de most ezt a színjelességet meg is kell ám tartani! Mázsás súlyt tett vele a lelkemre. Biztosra vettem, hogy nem leszek képes rá. Megokolást nem fűztem az aggodalomhoz, természetesnek találtam minden rosszat. Legfeljebb annyit éreztem, hogy az egész dolog tévedés: a bizonyítványt csak a véletlennek, csak annak az ÓRIÁSI szerencsének köszönhetem, hogy sokszor kikérdeztem a bátyámat, s ez a szerencse nem fog ismétlődni.

A nem létező szerencse azonban továbbra is pártolt. Tavasszal például az öreg kollégium udvarán szállt le egy áthúzó, elfáradt fürj: százan kergettük, én fogtam el. Az első év végén pedig, tornavizsga előtt, azt újságolták a fiúk, hogy negyven korona jutalmat kaptam egy alapítványból. Mi az, hogy alapítvány? Megmondták. Tornatrikóban szaladtam a fekete táblához. Csakugyan ott állt a nevem, s mellette a megjegyzés: 40 korona a Szombathy-Vörösmarty alapítványból. Negyven korona egy szegény diáknak: óriási pénz 1910-ben! S hozzá én még csak nem is pályáztam, senki se mondta, hogy ilyesmit egyáltalán lehetne kérvényezni! (Ma azt mondom, hogy ez az ÓRIÁS pénze volt. Valami nem létező, roppant, misztikus hatalom segítsége. Egy baráté, akiben megszégyenültem, s aki kárpótlásul, hogy valamikor mindenkinél jobban hittem benne, helyettem cselekedett.)

Múltak az évek. A rendes szegény-diák életet éltem, többnyire egészséges voltam, sőt jókedvű is, és feltétlenül tekintélytisztelő és mások számára eléggé szabályszerű földi lélek. Belül egészen más maradtam. Legtitkosabb énem, mint utólag rá kellett jönnöm, az életen kívüli, szakadatlan és öntudatlan csodálkozást kívánta. Gépiesen, mellékesen voltam jeles tanuló, s oly engedelmesen és önállótlanul tettem eleget minden szokásnak és minden előírásnak, hogy nagyjában teljesen normális fiúszámba mehettem, míg csak tizenöt éves korom körül, ébresztgetni nem kezdett az irodalmi érdeklődés. Akkor indultak első tudatos cselekedeteim, vizsgálódásaim; az utóbbiak akkor is befelé fordultak. Az ébredés lassan ment. Sohasem lett teljes, és végül jó időre keserűvé és lázadóvá tett. Igazi örömeimet (nem tudtam róluk) az álmodozás és a magány adta (s kinevettem volna magamat értük, ha észreveszem). Hosszú óráim, napjaim, éveim teltek el, amelyeknek igazi tartalmáról, a tudatomba némán beivódott sok emlékről és megfigyelésről csak ma tudnék beszámolni. Akkor üresnek, eseménytelennek éreztem őket; pedig közben boldog voltam. Zavartalanul boldog, mint a bizonyítványok, apró sikerek vagy a csínyek miatt, amelyekből szintén és normálisan kivettem a részemet. Céltalan és tárgytalan ábrándozás volt a legnagyobb, legvonzóbb örömöm; igen, ábrándoztam és merengtem, annak rendje és módja szerint, csak nem tudtam, hogy megint a rejtekező ÓRIÁS játszott velem, és mutogatta az idillek aranyműveskézbe illő, szikrázó, kis és nagy kincseit: semmin sem gondolkoztam, csak érzés voltam, megfogalmazatlanul gomolygó érzéstömeg, amely szégyellte volna magát, ha rájön, hogy mennyire gyakorlatiatlan.

Hol ábrándoztam, miken csodálkoztam, mialatt éppúgy éltem, mint a legtöbb osztálytársam? Vackorfákon és gubacsdarazsakon a Nagyerdőn; zöld hátú és ezüst hasú nagy csíborokon és szivárvány színű tarajos gőtéken, vízi gyíkokon a vargakerti tavaknál, amelyeket fenékig átsütött a nyári nap, s amelyeknek tükrére olyan villámgyors ábrákat rajzoltak a vízipókok, amilyenekre öreg tanárom, Török Péter, a természettudományok és a gyorsírás barátja tanított a negyedik osztályban; néha az ördögűző Hatvani professzorról az oratórium mellett, ahol a lépcsőfordulónál a sírköve áll; ritka virágokon a régi Füvészkertben, melynek helyén a Déri-múzeum épült, s amelynek sétányain németül kezdtem tanulni; nagy, déli utazásokon tűnődtem, mert egyszer egy gránátalmát adott egy bosnyák diáktársam. S tulajdonképpen ugyanígy ábrándoztam, amikor a versek, az önképzőkör és a „lázadás” idején lassanként derengeni kezdett előttem a nagykönyvtárban a világirodalom, Berzsenyi és Kazinczy, és egyszerre Dante, majd a modernek, Ady és Babits és Tóth Árpád, és a kiátkozottak, a távoliak, Baudelaire és Verlaine. Az első élő író, akit láttam, Oláh Gábor volt, tőle kaptam kölcsön a teljes francia Baudelaire-t. Mindez azonban szintén tervszerűtlen és irreális kalandozás, álmodozás volt, s mindig rosszul jártam, ha nem az ösztöneimet követtem. Egy olvasottságot és Wilde-aforizmák tömegét fitogtató extramodern magyar dolgozatom alá, éppen az enyém alá, aki a hetedikben már költőnek kezdtem számítani, olyan nagy piros 4-est írt Gulyás tanár úr, Pálnak, a mai költőnek az apja, hogy csak azért nem süllyedtem a föld alá, mert az újszerűség hősi vértanújának éreztem magamat… Más komoly baj nem adódott. Csokonai és Kölcsey vagy – hogy tanárokat említsek – Karai, Sinka, S. Szabó, Jakuts és Bessenyei kollégiumából a Tudás és a Képzelet minden égtája felé indultak utak és ösvények; legtöbbször szerencsére itt is szellemek, ÓRIÁS-ok emelték vállukra és vitték a kezdőt, aki többnyire csak botladozott az útvesztők közt.

Magát a várost és a debreceni embert tulajdonképpen nem ismertem meg diákéveim alatt. Ami tetszett, ami nagy és jó és érdekes adódott, az mind a Kollégium tartozéka volt, vagy pedig a Természet, a víz, a rét, az erdő. A valóságos élet úgyszólván teljesen hiányzott belőle, az, hogy oly mélységesen csalódtam azon az első napon a Piac utcai cégtábla alatt. Nem volt szemem a cívisváros szépségeire, nem volt kapcsolatom a személyi élethez. Néhány iskolapajtáson kívül majdnem senkihez sem ragaszkodtam. A gépies munkán túl a magam akaratlan álcázása volt minden, amire emlékszem, és valami homályos előkészület – nem tudom, mire. Teljesen vaporizálódott köröttem a valóság. Azt még sejtettem, hogy mit jelenthet a református püspök, hiszen Gábor nagybátyám a titkára volt valaha, de azt már nem, hogy mi a dolga és szerepe egy főispánnak, egy kereskedelmi kamarának, egy városi tanácsnoknak vagy egy hadseregparancsnokságnak. Legfeljebb a szerelem, vagy ami az szeretett volna lenni, az kapcsolt be valamennyire, az utolsó években, a külső világba. Egy teniszrakettes vékonyság a szomszédunkban, egy porcelán arcú szőke lány a korzón, a „dekadensen” karcsú és „démoni” Nadine, akiből később grófné lett, leginkább pedig egy fekete hajú osztálytárs, akinek személyi kapcsolatai és íróismeretségei már Budapest felé csábítottak.

Tíz évig éltem Debrecenben, nyolc évig voltam debreceni diák. Az utolsó négyre már az első világháború árnyéka borult. Ezerkilencszáztizennyolc elején besoroztak, igen sokan hadiérettségit tettünk. Ki lesz honvéd, és marad itthon, és ki megy közösnek Königgrätzbe? – ez volt a mindnyájunkat viharosan érdeklő nagy kérdés. A bizottság előtt váltakozva történt a beosztás. Peches voltam, a közösök sorszáma jutott rám. El kell szakadnom mindenkitől? Egyszerre átéreztem, mennyire ragaszkodom Debrecenhez. Ebben a pillanatban a zöld asztalnál felállt egy tiszt, cédulát tartott a kezében, és száraz, hivatalos hangon közölte, hogy: – X. ezredes városparancsnok úr külön kérésére a honvédséghez!… A fordulat az érdekeltek közt hihetetlen szerencsének számított. Ma sem értem az esetet. Semmiféle rokonom vagy barátom nem ismerte, nem ismerhette a városparancsnokot. Nincs rá más magyarázat, mint az, hogy az ÓRIÁS, az én nem létező és mégis létező, soknevű Barátom, akinek láthatatlan erejével sokkal többször találkoztam, mint ahány esetről beszámoltam, mégsem volt sajtóhiba, illetve olvasási hiba: az ÓRIÁS lehajolt a magasságból, és egy kis sakkfigurát visszatett a helyére…

Bárcsak érezném mindig a kezét!