Családi kör

Nem a legkönnyebb feladat eldönteni, hogy ki, mi tartozik egy költő családi köréhez. Az a csodálatos vers, az Arany Jánosé, amely a címszóról szükségképpen azonnal eszünkbe jut, az apán, az anyán, gyereken kívül még más szereplőket is felléptet. Hogy egyebet ne mondjak, a zsebben hazavitt kis nyuszikat, s az idegent, a vándort, aki szintén helyet kap a zizegő szalmán. A családi körben a tartalmon kívül a keret is fontos, és sokszor megelevenednek a halott tárgyak. Sok mindenki viszont kimarad. Miért? Az én esetemben azért, mert rengeteg élményemet nem sikerült vagy egyszerűen még nem jutott eszembe megírnom. Igen sok kedves gyermekkori emlék fűz például többek közt Mihály bátyámhoz, az espereshez, és a szatmári falvakhoz, ahol valamikor legátus és kántor és harangozó voltam egy személyben. Szinte véletlen, hogy egy életnek – mondjuk – tízezer versbe illő témája közül melyik az a néhány száz, amelyet megírunk. A családi kör bemutatásánál abból kell válogatnom, amiről kész vers van.

Amikor én megnősültem, még csak huszonegy éves voltam. Talán ezért nem értettem azonnal a gyermekekhez. Különösen az elsőhöz, a lányhoz. Nem tudtam játszani vele. A pólyás, akit oly különleges gyönyörűséggel tudnak becézni a mamák és a család nőismerősei, megijesztette, összezsugorította a fantáziámat. A baba tudniillik még nem is gyermek, csak valami törékeny féltenivalóság, csak ígérete a későbbi kis ősembernek, akiben majd újra kezdődik a világ. A kis Klárát – mert róla beszélek – az első szavai, indulatai, játékai tették emberré számomra, az első betegségek ijedelme kapcsolta igazán hozzám. Aztán az első töprengések, az első megoldott feladatok, amilyen a járás megtanulása, az ajtókilincs elérése. Hogy a tetteit, erőfeszítéseit látva mit éreztem, azt sokkal később, más vonatkozásban, nagyon pontosan fejezte ki az öccse, amikor hosszú könyörgés után végre szabad volt elfogadnia egy ajándékba hozott fehér cicát. „Ez jobb játékszer – mondta –, mint az autó: ez nem jár le!” Ezt láttam, éreztem én is a kislányban, aki olyan sokat táncolt és énekelt, és aki – képzeljék – tizenkét éves korában húsz felnőtt előtt megrendezte és „előadta” egy debreceni udvaron Wagner operáját, A walkür-t. A játékszer önállóságát és szakadatlan belső gazdagodását, az érintetlen emberi természetet láttam és figyeltem benne. És csodálkoztam. Az örömön kívül, hogy megértették egy-egy tanításomat, eddig talán ez volt a legnagyobb, legtisztább gyönyörűség, amit gyermekeimtől kaptam. „Kisklára, hozz egy pohár vizet!” – mondtam olvasás közben a díványon, ahol hevertem, és bámultam a szőke hajú, fehér szalagos gyermeket, amint engedelmesen az ajtóhoz tipegett, és nemsokára visszajött a tálcával és a vízzel. Mi történt itt? Úgy éreztem, mintha levált volna, mintha önállóan kiment volna a saját jobb kezem az előszobába, a konyhába, hogy helyettem cselekedjék. Mint a munka, a hatalom, az utazás és a mámor, a gyermek is egyik eszköze az egyéniség kiterjesztésének.

A lány hatéves volt, amikor a fiam, a versek ismert Lócija megszületett. Ő már az első naptól kezdve ismerős, társ, ember volt. A nénje példaadásának köszönheti, de saját magának is. Ő még tisztábban képviselte az érintetlen indulatokat. Néhány órás korában kinyúlt a centiméter után, amellyel a klinikán meg akarták mérni, és megragadta, markába szorította. Nem véletlen mozdulatot tett, határozottan célzott a kezével. Ebből ember lesz, jósolta Mikes doktor, az anyai nagyapja.

Most aztán éveket kell átugornom. Ha a kis Klárán – főleg eleinte – mindig és zavartalanul csodálkoztam, Lócinak inkább egyes, sűrűn jelentkező, de élesen elhatárolt pillanatai nyújtottak – nem mindig zavartalan – bámulnivalót. A lánynál nyugodt, biztos szintje volt, a fiúnál hirtelen csúcsai nőttek a természetes gyermeki érdekességnek. Klára később, úgy látom, valami nehezen fegyelmezhető és nem örömmel vállalt, rejtett dacosság irányában fejlődött; a fiú csupa nyílt, mosolygó, ijedős fegyelmezetlenség. A lányban az álmok állandó romantikája fénylik; öccsében a valóságé vet nagy lobbanásokat. Mind a kettő mindig tudta érezni a nagyságnak, a pátosznak, a fenséges hatásoknak az erejét; Lóci időnként és kalandvágyból mintegy „bedől” neki, Klára mindig őszintén vele száll. Ugyanettől a kalandvágytól kitelhet, hogy a fiút esetleg tartósan is magukhoz csábíthatják majd a technikai tudományok; a lányt ez a veszély vagy dicsőség nem fenyegeti. Elemeire bontva, de két új képletben látom bennük magamat. Klárának költői a világa, szépségekért rajong, érzékenységében is kemény lélek: a realista Lócinak viszont lányosan puha a lelke, de nem érdekli a költészet, és csak valami váratlan rútságon meghökkenve jut néha eszébe, hogy szépség is van a világon. Ha lesz ütközésük, a lánynak a lehetőségekkel kell majd megküzdenie; a fiúnak a konvenciókkal.

Róluk, a két gyerekről beszéltem legtöbbet, legtöbb családi versem velük kapcsolatos. Eleinte feszélyeztek az ilyen gyermeki témák. Nem édeskés dolgok ezek? – tűnődtem. Aztán beláttam, hogy igaz dolgok, emberi dolgok, megírhatók. Megírásukkor még nem tudtam, hány nagy költő mennyi ilyenféle művet írt a gyermekekről. Persze nem rímes gügyögésekre gondolok, azokat most is utálom; hanem Viktor Hugo, Stevenson, Walter de la Mare, Dehmel, Morgenstern, Keats és mások komoly gyermekverseire és a népköltészet bolondos fantáziajátékaira. Szituációk rajzára, amelynek az lehetne a számtani formulája, hogy: gyermek plusz felnőtt per kettő, vagyis: a kicsinyek a nagyok problémáinak világában… A két gyermek mellett azonban, örömmel látom, kiszélesült a családi témakör. A magam gyermekkoráról is beszélhetnek majd verseim, és az anyai nagyanyámról, tüdőbajban meghalt húgomról és másokról. Sok mindent elmulasztottam megírni, ez a mai alkalom nagyon eszembe juttatta őket.

Ma már emberszámba mennek a gyermekeim. A fiú második gimnazista, tegnap egy bélyegalbumot szerzett, s ugyanakkor egy valódi vénséges csontkoponyát valamelyik temetőből. Botra szeretné tűzni, őrsjelvénynek; a lány – stílusosan – inkább Hamletet játszana vele. Mert a régi Kisklára ma már a munkatársam. Egy idő óta előadóművésznői címmel emlegetik, mindjárt hallani fogják, hogyan mondja a verseimet, a rádióban most először. A fehér szalagos szőke kislányt, aki valamikor mintha a levált, önállósodott kezem lett volna, már sokszor láttam dobogón, akadémiai színpadon. Mint Margitot a börtönben, mint Kasszandrát, sőt mint Lady Macbethet. Számtalanszor öltöztek a hangjába halott barátok gondolatai és érzései, barátokéi, akik még látták egy- és öt- és tízévesnek, és akiket én sem tudok másképpen költögetni, mint ő, Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak, Juhász Gyulának és másoknak a versei. Ma az én családi költeményeimet mondja. Különös találkozások ezek: az apa verset írt a lányáról, s eltelik egy sor esztendő, és a verset már maga a címzett adja elő; ír a fiáról, s a költeményt a fiú nénje szavalja. A gyermek verset mond, melyet az édesapa írt az apai nagyanyjáról, az ő dédanyjáról. Otthon az egyik gyermek, a kisebbik hallgatja a rádió előtt, hogy azt a verset, amelyet az ő gyermeki töredékéből szélesített igazi költeménnyé az apja, hogyan adja elő a másik gyermek. A témáknak, kapcsolatoknak és helyzeteknek ebben a bújócskajátékában aztán egyszerre maga a költő válik gyermekké, és a saját apjáról beszél, s ezt a verset a gyermek, illetve az unoka adja elő, aki már háromszor-négyszer olyan idős, mint amilyen az apa volt abban a korban, amelyről a vers szól… Folytassam a családi kör szálainak a bogozását? Nem folytatom. Beszéljenek maguk a versek …