Cila

Van egy hófehér cicám, Cilának, Culinak, időnkint Cinciri-Mincirinek hívjuk, egyik szeme kék, a másik sárga. Kicsi korában én magam hoztam haza egy papírzacskóban a Gellérthegyről. Még most is emlékszem, milyen nyugtalanul izgett-mozgott a stanicliban, hogyan kaparta-zörgette belülről. A villamoson felfigyeltek rá, és mindenki cicatörténetekkel és jóslatokkal állt elő. Egy postás formájú ember azt mondta, hogy biztosan el fogják lopni, a fehér cicákat mindig ellopják.

Cilát szerencsére nem lopták el. Most is megvan, itt ül előttem és néz. Örül az életnek, bolondja a csirkecsontnak. A tejért valahogy nem rajong túlságosan, annál inkább a tejtermékekért, főképp az eidami sajtért. A francia salátát, a mézet és a híg tojást is rendkívül szereti. Legjobban azonban a legyeket. Ahogy Tarasconi Tartarint hősiességéhez nem méltó sipkavadászatra, úgy kárhoztatta Cilát légyvadászatra az irigy sors. A házban ugyanis egyetlen egér sem akadt. Cila tehát nem tudott fajának erről a cincogó ellenségéről. Nem is tudhatott, annyira fiatal volt még, amikor lezárultak előtte a padlás- és pinceajtók és ablakok. Azonban úgy látszik igaz, amit az anamnézisről, a szervezet és az ösztön visszaemlékezéséről mondanak egyes tudósok, mert Cila vérében felébredt a tigris, sőt az oroszlán, valahányszor feltűnt előtte valami vad, valami zsákmány. A vad, a zsákmány félesztendőn át minden esetben házi faunánk egyetlen képviselője, az említett légy nevű rovar volt. Cilát elsőrangú légyvadásszá képezte ki s nyomorúság. Métereseket ugrott helyből a levegőbe, fehér villámként röpült az ablakhoz, ha egy kis fekete pont zümmögni kezdett az üvegtáblán, és mint kőszáli zerge kúszott a szekrény tetejére, hogy esetleg tíz percig le ne vegye a tekintetét a mennyezet valamely gyanús pontjáról.

Írók és költők mindig kedvelték a macskákat. Baudelaire a tudományok és a kéj barátainak nevezte, Hoffmann és Gautier imádta, Kipling a legtökéletesebben analizálta őket. Egész könyveket írtak már macskák és művészek mély lelki vonzalmáról, s örömmel értesülök róla, hogy a cicabarát írók hosszú listájára odaírhatjuk Frank Swinnertonnak a nevét is. Ami engem illet, én hatéves koromban segítettem egy macskát dróttal felakasztani, petróleummal leönteni és elevenen megégetni, amire ma is borzadva gondolok vissza; de ettől eltekintve mindig jóban voltam a különféle kis és nagy cicákkal és kandúrokkal. Élveztem és a magam módján népszerűsítettem őket. Mikor nemrég együtt szerepeltem a rádióban Bajor Gizivel, a költemények közé, melyeket előadott, bevettem Harold Monro modern angol költőnek egy macskatémájú versét is. A bravúros költeményben egy hentesinas májat osztogat az utca macskaseregének, s ahogy a má-á-ájat elnyávogta, s ahogy az izgatott cicák visszavernyákoltak neki, zengett és kiabált tőle az egész utca, s én azt hittem, hogy menten macskává változik Bajor, de azok is, akik hallgatják.

Ezt a rádiós-verses kis fordítást nem számítva, mégis most írok először a cicákról. Vitatkozni azonban annál többet vitatkoztam. Az emberiség, jól tudjuk, már az ősidőkben két pártra szakadt, cica- és kutyapártra. A cicapárt a kisebb és a türelmesebb. A kutyabarátok rendszerint nem alkusznak, és valósággal átveszik idegeikbe kedvenceik macskagyűlöletét. A macskahívek viszont legtöbbször egyetemes állatbarátok, és kedvelik a kutyákat is, miért ne, olyan megnyerő, okos és hű jószág a kutya, igazán szeretetreméltó. A két emberfajta közt főleg az a különbség, hogy a kutyabarát legtöbbször viszonzásképpen szeret, valami morális vagy morálisnak vélt tulajdonságot becsül és jutalmaz négylábú barátjában. A kutya hű, a kutya okos, a kutya önzetlen, szokták mondogatni, olyan hangsúllyal, amely már azt is leszögezi, hogy a macska hűtlen, oktalan és önző. Hát Istenem, ez az állati morál éppen olyan bonyolult dolog, mint az emberi. Az igaz benne, amit a nézőpontom, az igényem, az eleve megszabott mértékem annak lát, mond és mutat. Arról mindenesetre lehetne vitatkozni, hogy mi különb és nemesebb: a szolgaság-e, mellyel a kutya a gazdájának hódol, s amelyről Petőfi A kutyák dalá-ban beszél, vagy az egyéniségnek, a függetlenségnek az a megőrzése, amely a macskát az emberi környezetben is jellemzi. Nem volna szabad hasznossági és főképp emberi szempontokat kevernünk az ilyen kutya-macska-vitákba, s akkor mindjárt jobban állna a cicák ügye. Bár lelkes macskabarátok azért is keményen síkra szállnak, hogy védenceik igenis okosak és hűségesek, azonfelül, hogy páratlanul tiszták. Történetek seregét hallottam és olvastam már kétszáz kilométernyi távolságból hazagyalogló cicákról, és olyanokról is, amelyek megmentették a gazdájuk életét.

Én nem vagyok ilyen nagyigényű és rögtön megvallom, hogy a macskát azért szeretem, mert szép. S ez nem valami relatív dolog. Az elvont díszítőművészet és a realista festői eszmény egyaránt mindig használta és használja azokat a vonalakat és formákat, amelyekből a macskák teste és mozgása összetevődik. Ezek a vonalak és formák mindig a kellemesnek, a puhának, a finomságnak, eleganciának és az összhangnak a fogalmát idézik. Szépek, önmagukban és önmagukért. És ezt az öncélú, valósággal művészi szépséget csak növeli az a különös érzéki sajátság, hogy a macskák kéjes, karcsú, puha mozgása, élveteg pihenésmódja nyújtózkodása és egész természete olyan közeli rokona a női szépségnek. A macska eleven műtárgy, s ugyanakkor beavatottja minden szerelmi boszorkányságnak. Egy-egy csodálatos pózukat vagy mozdulatukat látva, egyszerre csak megédesedik az agyunkban valami öntudatlan vágy vagy emlék: ítélőerőnk a tetszés boldogító kis szédületét érzi, és megvesztegetődik. Az ember a macskára néz, és a nőre gondol, nőt lát, és macska jut eszébe. Így van ez már Kleopátra óta, és a macskák varázsa nem fog elmúlni, amíg csak szerelem lesz a földön.

Szeretem a cicákat általában, a hófehér Cilát pedig egészen különösen. Egy éve kosztol nálunk, félig-meddig már családtagnak számít. Sohasem durva, heves, hangos, plebejus, amilyen néha a kutya. Rengeteget gyönyörködtem az ügyességében, játékosságában, sötétből előparázsló szemében, amely időnként, ha rájön a vadászizgalom, vörösre gyúl, és olyan mély lesz, mintha egy hosszú, szűk és tükrös kis alagút végéről világítana felém. Amíg egészen fiatal volt, minden este játszottam vele: ugrattam, párbajoztunk, díványpárnák aknájába bújtattam, szőnyegbe csavartam. Máskor golyót adtam neki, és Cila elsőrangúan futballozott. Melyik csatár tud úgy driblizni, ahogy ő pofozta és – mint sportnyelven mondják – vitte a labdát? Ekkortájt végezte nevezetes légyvadászatait is. Az utcától félt, pórázon vezetve kellett lehúznom a kertbe, az emberek közé. Nehezen szokott ki a szabadba, és mindig hűségesen visszajött. Sokszor elkísért a Volkmann utca sarkáig, az autóbuszmegállóhoz, hol előttem, hol mögöttem szaladgálva, akár egy kutya. Most már rég ismeri a környéket, és bizonyára réme a pincék egereinek, hiszen verebet és feketerigót is fogott és hozott haza. Megismeri Lóci fiam járását a lépcsőn, és elébe szalad. Mikor először születtek gyermekei, egyszerre nagyon megöregedett és elnehezült, de most, hogy túladott a kicsinyeken, megint visszajött kisasszonyos fürgesége és játékos kedve. Tegnap leesett a külső ablakpárkányról, az első emeletről, de csak a két hátsó lábát nyalogatta egy darabig, és már megint rendben van a világgal.

Itt ül előttem. A fűtőtestre telepedett, egyik kedvenc helyére, egy csomó útiprospektusra, és néz és hallgat. Van valami misztikus a hallgatásában. Valami ijesztő és szomorító. Hiába mondják állatpszichológusok, hogy a macskának háromszáz-, sőt hatszázféle nyávogása, tehát hatszáz szava van; ezek a hangok (melyeknek számát különben rendkívül túlzottnak tartom) semmit sem közölnek a világából, az intellektusából. Csak a viselkedéséből következtethetünk igazi lényére. A macska rettenetesen sokat szemlélődik, és rettenetesen zárkózott.

Nem fontos neki, hogy közölje a titkát. Más állat is hallgat, de másképpen hallgat. A kutya pedig legalább erőlködik, és néha csakugyan majdhogy meg nem szólal a szemével.

A fehér Cila itt ül előttem, egyik szeme gólyahír, a másik ibolya. Csupa szépség és rejtelem.

Olyan, mint egy költő, aki nem ír verset, mint egy filozófus, aki nem nyilatkozik.