Írók egymásrólKét fiatal, kiváló magyar költő. Jó barátok. Két csendes, tartózkodó, zárkózott fiatalember, egymással azonban szívesen és sokat beszélnek. Nagy sétákat tesznek, bebarangolják a budai hegyeket. Összesen nyolc pengő van a zsebükben. Vita közben ebédidő lesz, betérnek egy vendéglőbe. Rendelnek egy adag csirkét. A csirke két pengőbe kerül. Felállnak éhesen, tovább sétálnak. Nagyon friss, mai emberek, mégis ahogy az élet valóságaival szemben állnak, ahogy a barátságot, az életet értelmezik, mély elzárkózottságukban van valami múlt századbeli, régi íz. Amikor egymásról kialakult véleményüket kérdezem, egyik is így felel: – a legjobb barátom, és a másik is azt válaszolja: – a legjobb barátom. Ennél hosszabb nyilatkozatra nem hajlandók. Ekkor szembe ültetem őket: beszéljenek egymással – egymásról… Illyés Gyula Szabó Lőrincről – Szabó Lőrinc Illyés Gyuláról.
– Nagyon kellemetlen nekem Lőrincről nyilatkozni – mondja Illyés Gyula. – Ő az egyetlen ember, akivel párbajt vívtam, nehéz lovassági kardokkal… – Én is úgy emlékszem, nehéz lovassági fütykösökkel. – Igaz. Azonmód vágtuk bicskáinkkal a Hűvösvölgyben. Ingujjban megmérkőztünk, azóta barátok vagyunk. – Úgy van. – Nem tudod, hol volt az első találkozásunk? – kérdezi Illyés. – Valahol a Nemzeti Színház tájékán. Én a József körúton laktam, te hazakísértél. Ez 1928-ban lehetett. Akkor is irigyeltem és ma is franciaországi élményeidet, amelyekkel akkor telítve voltál. – Igen, van közöttünk ellentét. Te inkább a német életformához vonzódsz… – Nem az életformához! – A német kultúrához. Ebben a tekintetben homlokegyenest más nézeten vagyunk, de ez azért nem okozott zavart köztünk. Most elhallgatnak. Én kettőjük között ülök, egyikről a másikra nézek, várom, hogy mikor kell közbelépnem kérdéssel, unszolással. De most már benne vannak, beszélgetnek, vitáznak, folyékonyan és megszakítás nélkül. – Homlokegyenest ellenkező és azonos a világszemléletünk – mondja Szabó Lőrinc. – A szociális részvét, ami benned van, az lakik bennem is a magyar fajta iránt. Itt a lényeg annyival több a formánál, hogy tulajdonképp ugyanaz. Mind a ketten a legmagasabb féltéssel szeretnénk átmenteni a legmagasabb kultúrát, és a legszélesebb népi alapra helyezni. Különben nem vagyunk harcos emberek, ugye? – De igen, én téged harcos embernek tartalak. – Csak a ráfogások elhárítására vagyok harcos. – Én meg az egyéniségemet védem legkevésbé. – Akkor mást értesz egyéniség alatt. Most ismét közbeszólok, mint a bíró, halkan az asztalra koppantok: térjünk a tárgyra. Illyés Gyula azt mondja: – A szakmánk úgyis az, hogy mindent meg kell mutatni, nehéz élő szóval is kifejezni magunkat. Különben is oly kimeríthetetlenek vagyunk mind a ketten, hogy végtelen lenne, amit mondanánk. Azután mégis belekezd: – Lőrinc nagyon szép fejlődési vonalat csinált végig: gondolati lírát, lelkiismeret-furdalást, bűnt, tisztaság utáni vágyat. Katonaverseiben minden külső költői fogást elvetett, ez adja meg újszerű szépségüket. Az első sorban még nem tudja, mit fog kihozni – élmény minden cifraság nélkül. Különben életem egyik legnagyobb mulasztása, hogy nem láttam őt Budapest utcáin, hajnalban, revolverrel végigvonulni, előtte három tiszt és százötven tüzér. Így ment el. Amikor visszajött, mögötte volt tizenöt vers… Most Szabó Lőrinc veszi át a szót. – Illyés Gyulát a legártatlanabb és a legnemesebb módon irigyelni tudom természetéért és a tehetsége fajtájáért… – Na! – mondja Illyés –, látszik, hogy újságíró vagy, rögtön szedheti a nyomdász, amit mondasz. – Aztán megadja magát és végighallgatja Szabó Lőrincet. – Mindig belülről kitöltve a formát olyan közvetlen, igaz és emelkedett hangon ír, amelyben a legszerencsésebben találkozik a szellemi rész és a reális expresszió, plasztikusan, egyszerűen és rendkívül szuggesztív erejű költőiséggel. Ha itt lenne egy kötete… – Véletlenül nincs nálam. – Ha itt lenne, egy kötet Összes versei-ből, megkönnyítené a beszélgetést az idézet, mert ebben az első élmény, az első meglátások, amelyek az olvasóra rögtön az első élmény, az első meglátás friss erejével hatnak. Ezenkívül szeretem Illyést, mert higgadt és lelkiismeretes ember, habár sokszor a szemére vetik, hogy a világ lírikusai közül magánéletében ő a legzárkózottabb ember. Annál megtisztelőbb, hogy nekem néha mégis megmutatott egyet-mást magából a líráján kívül. Én azt hiszem, nagyobb mértékben viszonoztam ezt, nem? – Köszönöm, így van. – Nem nagy dolgokról van szó, a mai megvadult és személyeskedő világban azonban százszoros értéke van az írók között az egyéni bizalomnak. – És nem hinném – mondja Illyés Gyula –, hogy bárhogy fordul a világ, bármelyikünk is visszaélne a másik bizalmával. – Csodálom Illyés Gyula költői munkásságát – folytatta Szabó Lőrinc, ismét hozzám intézve a szót. – Fejlődése hatalmas skálájú. Annak idején neki is voltak futurista versei… – Nem is tagadom! – Csodálom őt, de nem cserélnék vele. Remélem, ő sem velem. – Egy-két tapasztalatodat szívesen átvenném. Neked sokkal több van. Különben – folytatja Illyés Gyula –, ha én volnék a miniszter vagy valami nagy hatalmasságú úr, Szabó Lőrincet kivonnám minden munkából, és csak műfordításra és versírásra fognám. Ez kamatozó tevékenység volna a nemzet számára. Mintha a Duna erejét átváltanánk, és valami közmű lenne belőle. Azt hiszem, a magyar közönség és ő maga sem tudja, hogy mit jelent Te meg a világ című kötete. Minden tanszéken tanítani kellene: milyen volt a mai európai ember szembenállása a világgal. – Te, ez nagyon jó ötlet, ezzel a munkából való kivonással! Nagyon hálás lennék érte a miniszternek. De ne adjon semmiféle előírást. Akkor jól járnának velem. Neked azonban dolgoznod kell. Aki olyan erős hittel tudja érezni a küldetését, azt, hogy fajta a magyar nép, és hogy egy meghatározhatatlan óriási társadalmi osztály beszél általa. És hogy beszél! Most elhallgat egy időre Szabó Lőrinc, azután csendesen folytatja: – Mindig vágyódtam arra, hogy lenne egy kiegészítő részem… valaki, akit elismerek. Aki más intellektus, mégis azonos mértékkel méri a világot. Mindig új öröm számomra, ha valamiben összetalálkoztunk Illyéssel. – A furcsa az – mondja Illyés Gyula –, hogy arcban nem hasonlítunk egymáshoz. Azt hiszem – fordul Szabó Lőrinc felé –, te magasabb is vagy. – Nem tudom. Én meglehetősen görbén járok. – Én is. Arcban nem hasonlítunk, külföldön mégis sokszor kínainak néznek. És Lőrinccel is ez történt, azt hiszem Velencében. – Igen, Velencében volt, hogy valaki utánam jött, és kínaiul beszélt hozzám. – De te igen rút kínai vagy – mondja Illyés. Összenevetnek, azután még azt mondja Szabó Lőrinc: – Mégis – és ez a lényeg –, hogy most már évek óta Illyés Gyula az egyetlen ember, akivel fenntartás nélkül merek együtt lenni. Tudok, mert merek. |