Éjféli napló

A dolog azzal kezdődik, hogy az ember erőszakosan kitépi magát a tömkelegből. A viharzás csendesül és süllyed körötte, ő pedig emelkedik egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán zökken, megáll. Még néhány utólagos rángás, a szív hevesen dobog, mondatok halványulnak, hangok visszhangja foszlik a semmibe. Felülünk, ah, tehát álmodtam! Lámpát gyújtunk és a többi már csak emlék.

Érdekes az ilyen ébredés. Újabban, ha jól megfigyeltem, évenkint háromszor-négyszer valósággal tetten érem az álmaimat. Ma is, most is így történt. De milyen gyorsan felejtek! Rögtön írni kezdtem, s most, két perccel későbben, már alig van emlékem a részletekről, a körvonalakról. Az öntudat törekvése, hogy egy pontot teljesen megfigyeljek, sugárként fúródik a homályba, és kioltja a többit. Óriási sötétség vesz körül, idegen, már gyanús is, pedig szinte a saját testi folytatásom. Mi merült el benne?

Ezen töprengek egy idő óta, de elégedetlen vagyok az eredménnyel. A világos képek visszarebbentek az érzés szintje alá, árnyak lettek, alvilági lények, akik rettegnek a fénytől. Pedig de zajongtak, de hetvenkedtek! Azt még biztosan tudom, hogy nem ellenséges álmom volt. Visszahúzódása, úgy látszik, kikerülhetetlen, természetes jelenség. Olyasmi, mint az apály, csak nagyon gyors. Amivel a lélek foglalkozott, nem bírja a világosságot, léttelen matériája szétfoszlik tőle, elpárolog, s magával viszi a körvonalait. Amit az előbb az érzés szintjének mondtam, az a határvonal: ellenőrzés híján át lehet lépni, de hivatalosan tisztelni kell. Az alvilág maga tiszteli legjobban. Kár?

Viszont kétségtelennek érzem, hogy van kulcs az álmok rejtélyéhez, van az ébredésben két-három pillanat, mikor még nemcsak emlékezünk. Most persze már minden szavam csak szellemidézés, de eleinte nem az volt, hanem valóság, már amennyire az érzékelést valóságnak tekintem az elképzeléshez képest. Én az imént még a lehető leghatározottabban érzékeltem: moziban voltam, hangos moziban, és látható zenében, és csak később, az ébredés pillanatában jöttem rá, hogy saját magamban voltam. Elhittem, hogy a valóságban mozgok, beszélek s harcolok. Sőt, pontosabban szólva nemhogy elhittem, de eszembe se jutott kételkedni benne. Egy eposzban éltem, hősi, nagy környezetben, mítoszban és egyáltalán nem csodálkoztam rajta. S most szinte kényelmetlenül érzem magamat, olyanformán, mintha tudós volnék, és el kellene ismernem egy babona komolyságát. A megszökött tartalom egy kevés emléket és olyan formai elemeket hagyott hátra, hogy esztelenség volna kizárnom… nem merem leírni, hogy mit, mert nem látom biztosan. Még egypárszor tetten kell érnem ezt a túlvilágot. Van kulcs hozzá. Ahogy a tudatalatti áttört a demarkáción, áttör rajta, visszafelé, noha talán csak pár lépésnyire, az emlékezés is, a biztos emlékezés.

A határterület felderíthető.

Tanulság ismételten és talán csak magamnak: az egyéniség határai mindenesetre túlnyúlnak az érzékelhető körén. A szellemi élet nincs teljesen az öntudathoz kötve. Emlékezet és fantázia polaritása.

1 óra 12 perc van. Fél egykor ébredtem.

1940. november 16.

Oltok, aludjunk tovább.