Hajnali beszámoló

Nagy bosszúság ért az éjszaka.

Vendéglőben vacsoráztam egy barátommal, illetve még csak tanakodtunk, hogy mit kéne rendelni. Én tojásos előételre kívánkoztam. A pincér örömmel kapta el tűnődésünk foszlányait és „valami nagyon jót” ígért. „Kitűnő dolgot hozok” mondta, „hors d’oeuvre-t – á la Mikes Lajos”! Hors d’oeuvre á la Mikes Lajos? Megrendeltük és vártuk az ismeretlen fogást. Ebben a pillanatban zümmögés hallatszott, halk és energikus zúgása mindig közelebb jött, és makacsul dongott-keringett a fejem körül. A hang végül a homlokomnak csapódott, hajamba csimpaszkodott, s amint hozzákaptam, kiderült róla, hogy darázs. Teljesen belegabalyodott a tarkóm szőrzetébe, éreztem mozgó kis testét az ujjaim alatt, nem tudtam, ijedezzem-e vagy csodálkozzam fagyos tavaszunk ilyen korai vendégén, a kis szárnyas tigrisen, de az tovább zúgott, vészesen és kitartóan, úgyhogy végre felugrottam az asztaltól, és erre felébredtem.

A mindenségit! Részeg voltam a fáradtságtól, szempillám szúrt, égett, le akart ragadni, de nem bírt. Cigarettáért tapogatóztam, villanyt gyújtottam. Órámban, ágyam mellett, a kis asztalkán vészesen és kitartóan zümmögtek a percek, kint édesen és éppoly kitartóan a madarak.

Fél öt volt. Az éjjel későn feküdtem le, és most nagyon bosszantott, hogy alig aludtam. A redőnyön azonban a nap ígérete szűrődött be, aranyos fény, amit már oly rég nem láttunk. Ez aztán végleg felkeltett. Papírt és tollat szedtem elő, és írni kezdtem, úgy ahogy voltam, hanyatt fekve az ágyamban.

Történt tegnap valami különös?

A háborún kívül körülbelül csak a bábszínház és az, hogy este Byron Kain-jából olvastam néhány részletet Mikes Lajos magyar szövegében. Egy-két sort az eredetivel is összevetettem. Mint bizonyára sokan tudják, Mikes az apósom volt, és az idén nyáron lesz tíz éve, hogy meghalt. Az évforduló évében igazán illenék újra kiadni a Kain-ját és az Othello-fordítását. Milyen szép, remek és nehéz költői munkák! Ha az álombeli pincér figyelmeztethetett engem, én is emlékeztethetem Mikes nevére és az alkalomra az irodalmi világot. Annyi szemetet kiadunk, eladunk és megveszünk; adjuk ki és vegyük meg helyettük most Mikes Lajos legjava műveit, a Byron- és Shakespeare- fordítást. Az aktatáskás doktor urat sokan szerették, sokan tartoztak neki ezzel-azzal, s írói érdemei sem kicsinyek. Tíz év nem nagy idő, de ahhoz mégis elég nagy, hogy az eddigi hallgatásért, amely Mikes emlékét és munkásságát felejteti velünk, most már szinte egy kis jóvátételre is gondolni kelljen.

Ezen töprengtem az álmatlan hajnalon, aztán másik élményem, a bábszínház jutott eszembe. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hogyan, de a fiam kedvéért délután elvetődtem az Egyesült Női Tábor egyik gyermeknapi vagy gyermekheti produkciójára a Klotild-palotába. Láttam egy zsúfolt teremnyi nevető, izguló, kiabáló fiút és lányt, aztán az ajtókon át, melyek a folyosóra meg a hátsó terembe nyíltak, láttam a sárga függönyös kis színpadot, majd pedig hátulról, mintegy a kulisszák mögül, a mutatvány szerkezetét.

Rögtön a Goethe gyermekkori bábszínház-élménye ötlött eszembe, amelyet oly döntő hatásúnak emleget a Dichtung und Wahrheit elején. Én most találkoztam először ilyesféle játékkal, s kitűnőnek érzem. Plakátokon is olvasható, hogy a gyermekhéten egy másik bábszínház, a Büky-féle, a Zeneakadémián éppen ma játszik, kétszer is a délután folyamán, s a Klotild-palotai kedves konkurencia azt mondta róla, hogy szebb és gazdagabb kiállítású, mint az övék.

Bárhogy áll is a dolog, a két Lakatos nővér produkciója rendkívül ügyes és ötletes volt. Beszéltem a rokonszenves és szerény pedagógus-művészekkel: mindketten fővárosi óvónők, rengeteg bábuval dolgoznak, drótok helyett kezükkel és három ujjukkal mozgatják a kesztyűszerűen felhúzható figurákat, kis díszleteiket villámgyorsan cserélik, két-három-négy kézzel dolgoznak, több hangon mondják és éneklik a darabok szövegét. Nagyjából kész, de rögtönzéseket is megengedő, rugalmas menetű, groteszk és humoros történeteket, kalandokat adnak elő, melyeket ők maguk írnak. Az egész színház taxin szállítható ide-oda, óvodákba, iskolákba, előadótermekbe.

A főváros iskolaügyi vezetősége és minden iskola boldog lehet, hogy ilyen fölényes gyakorlatú és ilyen ötletes nevelő-művészekkel szórakoztathatja megfelelő alkalmakkor a tíz éven aluli fiatalságot. Én negyvenéves vagyok, mégis boldogan felejtkezem bele a játékba, abba is, amit a Lakatos nővérek elhitetnek, és abba is, ahogy elhitetik. Bábszínházukat minden téren bizonyára fejleszteni lehet, írók és rendezők felfigyelhetnének rá. Nem lehetne mindezt nagyban is megcsinálni? A tegnapi primitív meséket és bonyodalmakat élvezve folyton éreztem, hogy a bábszínészek alkalmazása, a testi realitás teljes kikapcsolása a színpadi illuzionizmusnak új lehetőségei elé nyit kaput. A modern bábszínház nagy meglepetésekkel szolgálhat…

Nagyobbakkal, mint amilyenekkel egy darazsas álom, amely felzümmögi és váratlan hajnali beszámolókra veszi rá az embert.