Könyvek és emberek az életemben

Rengeteget olvastam, és valószínűleg rengeteget fogok olvasni ezután is. Pár évvel ezelőtt testvéri örömmel fedeztem fel John Donne mondását: „Olvasva fogok meghalni”. Olvasva alszom el mindennap, bármilyen későn fekszem le. Kíváncsiságom, úgy látszik, határtalan: igyekszem megismerni; határtalan az élvezetvágyam is: a szellemi közlések tartalma vagy formája legjobb gyönyörűségeim közé tartozik; és ugyanilyen határtalannak kell mondanom a kicsinységem, szegénységem és magányom érzését, amely ellensúlyozásképpen kiszélesíteni szeretné a határait.

Sok zavarral és szorongással küzdöttem, míg elértem a belső szilárdságnak és nyugalomnak azt a mértékét, amelynél már külön figyelem és fegyelem nélkül is nagyjából egyensúlyban érezheti magát az ember. Ilyen lelkialkat, ilyen szükségletek mellett természetes, hogy háromféle jellegű olvasmánykör volt rám komoly hatással: mindenféle rendű és rangú tanító könyv, morálfilozófiai természetű olvasmányok, amelyek menthetővé tették vagy igazolták egy-egy magatartásomat, és végül a művészi munkák, amelyek hatalmasan gyönyörködtettek, függetlenül attól, hogy a tartalmukhoz mi közöm volt.

A könyvek úgy hatottak rám, mint a tanítómesterek, mint a próféták és mint a nők. Három kategóriájuk között lírizmusom kötőanyaga persze feloldja a határvonalat. Legfőbb tanítóm mindamellett a világ és a magam közvetlen megfigyelése volt. A könyveknek régebben főleg abban vettem hasznát, hogy módszerhez juttattak, hogy ráneveltek a megfigyelések pontos végzésére és összeegyezésére; ma elsősorban azért fontosak, mert körém raktározzák a tér és idő elérhetetlen messzeségének egy kellemes, baráti részét.

Vannak az írásnak területei, amelyeken „teljes” tájékozódásra törekedtem. Például a világlíra számomra megközelíthető részletét tisztán megismerési céllal is olvastam, tehát sok olyan mű is megvan a könyvtáramban, amelyhez a puszta rokonszenv nem vitt volna el. Valamikor egyformán érdekeltek a régi és a modern lírai megnyilatkozások; a modern részt mintegy 8-10 éve egyre jobban elhanyagolhatónak érzem. Féltékeny vagyok az időmre, nem sietek átvizsgálni az aktuális termelés szeméthegyeit.

Mindig rendkívüli szubjektivitással olvastam. Nem az összeválogatásban, hanem az odaadásban voltam szubjektív. Tegnap éjjel egy klimatológiai értekezéssel aludtam el. Oly heves izgalomban tartott, mintha a monszunok, a hő és a szél, a valóság világfürdője csobogná körül érzékeimet. Bizonyára különlegesen nagy a szuggesztibilitásom. Természettudományi könyvekkel sokszor járok így, néha még egy statisztika, sőt egy menetrend is csakúgy fürdet a fantasztikus realitásban. Vonz minden, amit nem ismerek, s a valóság megközelítése kifogyhatatlan kalandok lehetőségét adja. Effajta érdeklődésem természetesen mindig csak egy csodálkozni szerető és tudó, tájékozódást kereső és tanulékony lírikus érdeklődése maradhatott.

Amióta érezni kezdtem önállóságomat, és szert tettem némi rendszerességre, jelentékenyen csökkent a vonzalmam a pszichológiai munkákhoz. Nagyot esett szememben Freud értéke, akit különben mint stilisztát, igen tisztelek; pontosabbnak, hasznosabbnak tartom nála a színtelenebb és szerényebb Adler-t. Ellenben rendkívüli pszichológiai tudást találok a nagy költők verseiben.

A szociológiai munkák mindig nagyon érdekeltek, igyekeztem tájékozódni a gazdasági és politikai rendszerek gondolatai, fejlődése terén. Nagyon hasznosnak tartom mindazt, amit e téren olvastam, de maguk a rendszerek nem állnak közelebb hozzám, mint a vallások, melyeket különben hitetlenül is nagyon szeretek: az emberiség lelki természetrajza érdekel bennük. Koromnál fogva és mert a nagy háború végén léptem a világba, Marx-szal kezdtem, és lelkesedtem a kommunizmusért, amely először leplezte le előttem a kapitalizmust, a liberalizmust és a demokráciát.(…) Az utóbbi évek közéleti polémiáiban oly ijesztően nagy szerepe lett a pillanatnyi taktikai helyezkedésnek, hogy a gyakorlati gondolkodóknak ez az árulása elidegenített a politikai hangsúlyok értékelésétől, minden ideológiától. Különben is természetem volt mindig: kontrollképpen a túlsó part felé érdeklődni. (Marx után rögtön a Marx-kritika, Freuddal csaknem egyidejűleg a Freud-kritika érdekelt.) Egyenesen büszke vagyok rá, hogy az elfogultságok mai világában aránylag hitetlennek számítok. Hozzájárult mindehhez eredendő szkepticizmusom is. Azt mondanom sem kell, hogy szocialistábbnak érzem magamat, mint sokakat a leghangosabb baloldalon. Kitörölhetetlen emlékek kapcsolnak a kálvinizmushoz.

Mint mindebből látható, fejlődésemet a betű inkább tanulmánycsoportokkal irányította, mint egyes könyvekkel. Összesen mintegy 3-4000 könyv, 2-300 ember s az utazásaim és egyéb élettapasztalataim neveltek. Sok jó és rossz emberi hatás ért. Kifejezésükhöz, főképp a gyemekkoriakéhoz, nagyon sok tér kellene, nem is térhetek ki rájuk. A könyvhatások vizsgálatánál is azt kell mondanom, hogy főleg egy-egy szellem, egy-egy író egész magatartása hatott rám erősen. Az irodalom létezését Beöthy Kis tükre adta tudomásomra.

A döntően befolyásoló, erjesztő szellemek közül az első Baudelaire volt, akivel tizenhat éves koromban találkoztam, s körülbelül akkortájt Babits Mihály, művei éppúgy, mint az egyénisége. Babitsról szólva, külön sajnálom, hogy ő, akivel már nemcsak szellemileg lehettem együtt, húszas éveim elejének nagy fordulója, erőszakos „lázadása” idején nem maradhatott olyan jótékony vezetőm, mint amilyen elindítóm volt, amikor saját világom önálló kiépítéséért bizony helytelen és túlzó keresésekre kényszerítettek az ösztöneim. Úgy Baudelaire, mint Babits művészete egészben véve oly tulajdonságaimra hatott, amelyek többé-kevésbé az elmélyedésnek, a formai fegyelemnek, a tudás megbecsülésének és a művészi meg nem alkuvásnak az irányába esnek. Ez az üdvös hatás természetesen csak jóval később érte el eredményeit.

Baudelaire és Babits nevét társhatások és jó és rossz kiegészítő vagy ellenhatások nagy sorával, más nevek légiójával vehetném körül; külön meg kell említenem itt Stefan Georgé-t és a szintén csak jóval később megértett Nietzsché-t. A múló befolyások nagy része (például az Ady-é) nálam káros volt. Úgy érzem, az első nagy általános erjesztő hatás után sok fölösleges időt veszítettem, de végeredményben minden a javamra vált, még az expresszionizmus bűvölete is. Sokat vergődtem ezekben a magányos években az egyensúlyért, a tapasztalás közvetlen tanítóereje is ekkor nyilatkozott meg igazán előttem, és az új, második nagy hatás, amely éppoly hasznos volt, mint kb. 10 évvel előbb az elindító, akkortájt ért, amikor már úgyszólván csak rendezni kellett azt, amivel lassanként magam is tisztába jöttem. E hatás középpontjában Bertrand Russell és Goethe állt, és ez a konstelláció már harmonizálhatta mindazt, ami előzményként történt. Valószínűnek tartom, hogy a lényege megnyugtatás volt: mintha mindaz, amit Russellben és Goethében láttam, elsősorban emberi biztatást adott volna, azt mondván a káoszt elhagyó léleknek, hogy: Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!

Bár tulajdonképpen nem akartam, eddig is említettem neveket, Beöthy-t, Baudelaire-t , Babits-ot, Georgé-t, Nietzsché-t, Ady-t, Russell-t, Goethé-t, azonkívül összefoglalóan az expresszioinizmust, a világlírát, marxizmust és a Marx-kritikát, a freudizmust és Freud-kritikát, vallásfilozófiát és szerényen a természettudományokat. A lista hiányos, az eredmény szempontjából azonban igazságosabb, mintha teljessé bővíteném. A sok itt megtévesztene. Nem tudom eléggé hangsúlyozni az élet és a könyvek közös hatását, s azt a nevelést, amelyet maga az átélt idő ad egy könyves embernek. Az emberre vonatkozólag legtöbbet, legbiztosabbat talán két gyermekem fejődésének figyeléséből tanultam.

Sokat olvasok most is. Nagy és természetes rokonságot látok minden jó és nagy író közt… Végigmegyek a könyvespolcaim előtt… Kifelejtettem Shakespeare-t: mindig magával ragad!… Pótlólag közlöm, hogy zavaraim elcsöndesedése után igen komolyan hozzájárult friss biztonságom megerősítéséhez Brandes nagy keresztmetszete a XIX. század irodalmáról, noha világnézetileg mindabból kiábrándulni segítetett, amire kapacitálni akart… Fontosak Eddington és Jeans könyvei… Nagyon szeretem a népmeséket, folklorisztikát, Petőfi-t, Arany-t, Villon-t, a német és angol lírát, a görögöket, a Szókratész előtti filozófusokat, a latinokat… Heiné-t egykor, a kezdet kezdetén, csodáltam Verlaine-t is… Ma kevésbé… Mennyi év kellene még!… Óriási felfedezés és öröm számomra az egészen messzi ókor, Egyiptom, Babilónia, az Upanisádok, a buddhizmus, a Tang-líra és egyáltalán a keleti irodalmak… Mindezek már nem „hatnak” rám a régi értelemben: olvasmányaimat nyugodt beszélgetéseknek tekintem, s még ha belőlük veszek is témát, mint pl. keleti verseimnél, most már nemigen alakítanak tovább, s inkább csak állandó baráti környezetemet alkotják. Csodálatos és megnyugtató, hogy tanúságuk szerint mindig ugyanaz történik, hogy minden jó író tulajdonképpen mindent végiggondol, ha elég sokáig él hozzá… Csak akkora tájékozottság előtt is, amilyen az enyém, nincs igazán régi és új, s minden forma és gondolat egyszerre volt, van és lesz, a szellemek rejtelmes és időtlen egyezségében.

„Olvasva fogok meghalni.”