Élet és halál

Remélem, afelől, hogy élek, még jogom van a halálról beszélni. Előbb-utóbb úgyis kikorrigálom a hibát, hogy csak „autoszuggesztió” és „elmélyedés” révén ismerem. Így azonban ismerem, sokszor nézek a szemébe, szinte azt mondhatnám, hogy állandóan. Róla való felfogásom azt is megvilágítja, hogy az öngyilkosságról mit gondolok.

Rettenetes dermesztő az a szem, akár a végső menekvés jóságát látom mögötte, akár az elháríthatatlan erőszakot. Nem volna szabad „kacérkodni” vele.

De nem tudom elkerülni. Valószínűleg sokan nem tudják. Bizonyos koron túl minden épeszű ember alighanem megérik rá, hogy – legalább elméletben – nyugodtan végezni tudjon magával. Dacból, fáradtságból, bölcsességből, unalomból, mindegy. Én legalább így vagyok vele… És íme, mégis élek, és véleményt mondok a cselekvés helyett. „Testem okosabb” – írtam egy versemben, okosabb, mint az értelem és tud reménykedni akkor is, amikor a gondolkozás már kétségbeesett vagy teljes közönnyé változott. A test „okosságában” kell bíznunk az öngyilkosság csábításaival szemben, az anyag gyönyörvágyában, abban a „valamiféle részegségben”, amelyet Baudelaire is emlegetett, s amely legfőbb cinkosa az életnek. Ebbe az „okosságba” tartozik minden mánia és feladatérzés, ide tartozik az a részvét is, amelyet esetleg érzünk egyesek iránt, akik ránk szorulnak, és még nálunk is nyomorultabbak, s akiket nem akarunk idő előtt magukra hagyni.

Mint már mondtam, a halál rettenetes, dermesztő gondolata egyike a legnagyobb erőknek, amelyek az öngyilkosság felé hajtanak. Hogy néha jólesik ez a gondolat? Ki tudja, érezném-e csak néha is végső menedéknek és pihenésnek a halált, ha nem kellene könyörtelenül számolnom vele?! A meghalás kényszerét olyan beavatkozásnak érzem legegyénibb jogaimba, terveimbe, hogy mellette tulajdonképpen egész jelentéktelenné válik az élet minden mozdulata, kínja, öröme, célja. Ha a természet, amely megteremtett, egyúttal hóhérom is, akkor alig-alig számít, hogy vagyok-e vagy nem vagyok, hogy megvárom-e a kivégzést vagy megelőzöm.

Különben mindent nagyon jól tudja néhány ezer év óta minden józan eszű ember.

Nekem, ha már élek, és ha már öntudatom van, többek között örökkévalónak is kellene lennem ahhoz, hogy jól érezhessem magamat ezen a földön; s persze olyan örökkévalóság kellene, amelyet, ha megkívánom, módom legyen örök megsemmisülésre változtatni.

Örök élet kéne a halál jogával.

Most „arasznyi” életem van, a halál kényszerével.

Ez a helyzet. Omar Khajjám azt mondta rá, hogy: szemtelenség!

Az is. A legszörnyűbb diktatúra.

Ennélfogva nem tisztelem.

Következésképp teljesen logikus és jogos válasznak tartom rá az öngyilkosságot…

…És íme, mégis élek, s megint csak véleményt mondok. Persze, mert mikor idáig eljutok, megint közbekapcsolódik „a test okossága”, az anyag okossága, sokféle önbiztosítása, és a kör visszafelé fordul.

Mit tehetek ellene?

Nem törődöm semmivel. Lesz, ahogy lesz…