[Miért nincs a mai harmincasok között egy új Ady vagy Babits?]

Ebben a rovatban a magyar irodalmi élet egy-egy kiválóságával folytatott beszélgetéseinket fogjuk adni. Nyilatkozzanak a mai harminc-, negyven-, ötvenévesek a mi generációnkról, milyennek látják, mik a hibák, mit üzennek nekünk. Elsőnek Szabó Lőrincet kerestük fel, aki a következőket mondta a „Keresztmetszet”-nek:

– Milyen különbséget lát a mai harminc- és húszévesek között?

– Sajnos nem ismerem eléggé a húszéveseket, hogy össze tudjam őket hasonlítani velünk. A tömegből eddig csak egy-egy arc körvonalait láttam. Ezért találom feltétlenül hasznosnak és szükségesnek, hogy a fiatalok tömörülnek, és saját erejükből folyóiratot adnak ki: elvégzik az előzetes rostálás munkáját, és módot adnak a kívülállóknak, hogy számon tarthassák a legfiatalabb nemzedéket. A húszéveseket ma általában kevésbé ziláltaknak, komolyabbaknak és alaposabbnak sejtem, mint amilyenek annak idején mi voltunk. Gazdasági tekintetben viszont ma rosszabb helyzetben vannak. Még azt mondhatnám, hogy érzésem szerint az előző generációból, tehát közülünk, többen tűntek fel már húszéves korukban.

– Egy igen nagy írónk mondta nekünk, hogy a mai generáció az epigonok nemzedéke. Ezt mi természetesen azonnal visszautasítottuk. De azért mégis maradt bennünk egy kis tüske. Miért nincs a mai harmincasok között egy új Ady vagy Babits?

– Azért nincs, mert senkit sem kereszteltek Adynak vagy Babitsnak. A kérdést egészen viccesnek tartom. Az irodalmi megújulások egészen másként zajlanak le az egyik korszakban, mint a másikban. Mi is megtettük és megtesszük a magunkét. A generációmat nagyon komoly és gazdag együttesnek tartom. Elég rámutatnom a Válasz-ra mint a már eddig is megvolt értékek legújabb és legerősebb csoportosulására. Adyék és Babitsék korában más, hangosabb gesztusokat mutatott az irodalmi élet. Ma más a kor stílusa, sokkal egyszerűbb, azonkívül az irodalomba nem kapcsolódnak bele egy éppen kitörés előtt álló forradalom irodalmon kívüli erői.

– Az örök kérdést adjuk fel: lesz-e mindig vers? Sokak szerint lassan kialszik a költészet. Utóvégre 1934-et írunk…

– Én azt hiszem, hogy mindig lesz költészet.

– A költő önkéntelen félelmén kívül, hogy kicsúszik keze alól a papiros – mivel indokolja meg ezt a válaszát?

– Egy mondattal: Mindig lesz, aki szükségét érzi annak, hogy kifejezze magát, és olyan is lesz, aki tükörbe akar nézni.

– Nem megtévesztése-e az utókornak a versek átírása? Honnan tudja majd az utókor filológusa megrajzolni a fejlődés vonalát, ha a húszéves korban megírt verseket a költő harminc-negvenéves korabeli technikájával és gondolatvilágával kapja kézbe? Szabad-e a verset átírni?

– Hogy szabad-e? Fütyülök a tilalomra! Ki tilthatja meg? Utóvégre a vers az enyém, egyetlen igaz magántulajdonom. Senki sem dolgozik úgy, hogy közben az utókorra kacsingat. Az utókor vagy elfogad, vagy nem fogad el. De ha elfogad, akkor vállalja az átírásaimat is. A filológusoknak így is módjukban van megrajzolni a fejlődés vonalát, a variáns szövegekből. Verseimet azért írtam át, mert egyes becsült darabokat meg akartam menteni a komikus vagy értelmetlen részletek hibáitól. A világirodalom egész sor kitűnősége tett már így. Igen jól esett, hogy ilyen illusztris társaságba léphettem be könnyűszerrel. Persze jobb lett volna, ha mindjárt érettnek, harmincnégy évesnek születek, vagy…

– Vagy?

– Vagy, ha olyan rettentő nagy tehetség lennék, mint maguk húszévesek, akik biztosra veszik, hogy olyan remekműveket írnak, amelyek nem szorulnak semmiféle utólagos revízióra.

– Mi a véleménye: a költészetben fontos és éltető a forma vagy nem?

– Eldönthetetlen kérdés. Én is rengeteget beszéltem és írtam, hát még mások előttem. Azt tartom, hogy „forma dat esse rei”. Ez a latin mondás azonban szintén nem az igazi válasz. Tartalma nem lép ki a bűvös körből: a formát nevezi éltetőnek, de előre feltételezi, hogy tartalom is van. A kettőnek egyszerre kell megszületnie.

– Mit üzen a Keresztmetszet húszéveseinek?

– Azt üzenem, hogy ne legyenek hiúak, és ne gyártsanak maguknak képzelt ellenségeket az öregekből. Ha igazán hisznek magukban, akkor könyörtelen őszinteséggel és kitartással igyekezzenek kifejleszteni magukat. Higgyék meg, minden szerkesztő csak örül az új tehetségek jelentkezésének, már csak lapja önző érdekében is.

Elhisszük.