Hégészipposz halai

Gyakran elnézem a kezemet, lábamat, akár egyetlen ujjamat is, vagy csak egy ízet rajta, és próbálgatom őket testemtől függetlenül elképzelni. Mondjuk, hogy levágtam, akarattal vagy véletlenül; vagy szerencsétlenség ért, elgázolt a villamos. Vagy mondjuk azt, hogy igaz az a bolond mese, amit gyerekkoromban egy furcsa öreg bácsitól hallottam nagy hüledezéssel, az a mese, hogy Berlinben a borbélyok gyűjtik az emberi füleket: borotválás közben gyanútlan pácienseiknek egy-egy ügyes mozdulattal, csupa sportból, lekanyarítják a füleiket; azonban előzőleg különleges szerrel, kenőccsel preparálják, úgyhogy a vágás nem vérzik, nem fáj, a seb azonnal begyógyul, s a megfületlenített ember csak otthon veszi észre, hogy hiányzik valamije… Én elhittem ezt a mesét, egy kicsit tetszett is torz fantasztikuma, de rögtön elhatároztam, hogy sohase megyek el Berlinbe.

Ezt a fogadalmamat más okokból mindmáig megtartottam, s megtartottam azt a tulajdonságomat is, hogy nem tudom valamely testrészemet testemtől függetlenül, objektíven látni. Persze el tudom képzelni, mi sem könnyebb, hogy kezem itt fekszik az asztalon, nem rémüldözök tőle, de a lemetszett kéz még ekkor sem idegen. Nézem az ujjamat és mondogatom, hogy négy-öt deka lehet, közönséges vér van benne meg csont, romlandó anyag, elvesztésébe semmiképp sem halhatok bele, kereskedelmi értéke nincs; ugyan mi az ördögnek ragaszkodom úgy hozzá? Jól van, folytatom, már nem ragaszkodom, máris idegennek tekintem. Közben azt érzem, hogy hazudok, mert ezt az eladhatatlan, megvehetetlen kis húsdarabot én mégis rettenetesen sajnálom. Tragédiáját természetellenesnek, tehát nagyobbnak érzem egy holttest tragédiájánál. Ha én halok meg, az ujjamnak nincs többé joga élni; de míg élek, hogyan foszthatom meg őt az élettől?

Ha csonka koldust vagy hadirokkantat látok, mindig elképzelem a hiányzó, de valahol, valamilyen állapotban mégiscsak meglevő testrészt, az élő ember jogtalanul meggyilkolt darabját. Az ember itt áll az Iparművészeti Múzeum sarkán, s karja vagy lába már rég megsemmisült idegen, messze gödrökben, tömegsírban, valahol a régi frontok vidékén. S úgy érzem, hogy ezt a Piavénál negyedrészben szétlőtt élő embert elszakíthatatlan kapcsolat fűzi Olaszországhoz, amelyet, ha nincs háború, csak hírből ismerne: erősebb, mint az, amelyik a szülőföldhöz fűz: ezek a hadirokkantak a temetőföldjükhöz ragaszkodnak! Legalább én ragaszkodnék e szerencsétlenek helyén, s okvetlenül fölkeresném, akár koldusbottal is a kezemben, eltemetett féllábam sírját. Keresném, kiásnám a földből elveszett csontomat, megint eltemetném; s talán nem is tudnék másutt élni. Nagyon megértem, hogy a vénasszonymesék lepedős kísértetei mindig azokon a helyeken tartózkodnak, ahol eltemették őket.

Az ember jobban ragaszkodik a testéhez, mint az életéhez: mit sajnáljuk a lelket, amelyről azt mondják, hogy nincs, s amely, ha van, halhatatlan? Minden szenvedés szánalmas testünket sújtja, még a lélek szerencsétlenségeinek is a test az érzékszerve. Szeretem és sajnálom az emberi testet, s nagyon mély szépségű jellemvonásnak tartom, hogy a régi görögöknél a halottak eltemetéséről nemcsak erkölcsi, hanem külön vallási parancs gondoskodott. Ismeretes, hogy a görögök szerint a lélek addig nem jut be a túlvilágba, amíg földi testét el nem temették. Görög ember senkit nem hagyhatott temetetlenül, idegent sem, s a vándort, ha csak messziről látta is, hogy valaki tengerbe veti magát, okvetlenül sírhalmot emelt az öngyilkos szimbolikus eltemetéséül.

A tengerről olvastam a minap meg a halálról; véletlenül Hégészipposz egy kis epigrammája került elém, sírfölirat, és nagyon megragadott. Egész novellát vagy riportot mesélt el az a három disztichon, gyönyörű emberi jelenetet támasztott föl előttem, s én is csak versben – pár hevenyészett sorban – merem elismételni a kétszáz esztendős történetet:

 

Jámbor tengeri halászok kifogtak a vízből egy félig már megevett, hullámsodorta, szomorú halottat, hajótörött, szétroncsolt tetemet. A tilos zsákmányt csöndben eltemették; földje a parton szőke, gyér homok; és halaikat is melléje tették, melyeket akkor hálójuk fogott. Óh Föld, megkaptad, ami a tiéd, visszakaptad egész halottadat, s ami húsából hiányozna még, azt kipótolják e kövér halak.

 

Mily gyönyörű lélek él ezek mögött az igénytelen strófák mögött. Egy egész nép lelke, istenkultúrája és emberszeretete! Friss, megelevenítő erő vázolja fel teljes realitással az eredeti helyzetet, a kétezer éves, munkás tengert, s a szegény halászokat, akiknek bizonyára nagy örömöt okozott a gazdag halzsákmány, amit a halottal együtt fogtak. A halottat el kellett temetniök, így parancsolta a vallás. Megtették. De jámbor szívük nem tudta volna elviselni, hogy megegyék vagy eladják, s így másokkal megétessék azokat a halakat, amelyek nyilvánvalóan a halott húsán híztak meg: az átváltozott, részekre tépett embert látták, a nagyon kívánt, nagyon szükséges és egész napi munkával megszerzett drága zsákmányban: s a halott mellé temették a halaikat is.

 ¹ a föld teljes egészében visszakapta azt, ami az övé volt.

Saját belső magatartásomra ismertem a régi sírfelirat lelkében, s ismét kezemre és ujjamra gondolok, amelyet akkor se tudnék idegennek érezni, ha levágnám és eltemetném, és a sarki hadirokkantra, akinek testéhez már sohasem fogják hozzáfektetni olasz fronton maradt féllábát.

 ² olyan szép ez a kis sírfelirat, Hégészipposznak ez a kis epigramm-novellája, mint egy középkori legenda. S ha rajtam állna, fölvenném ezeket a régi, pogány halászokat a keresztény szentek közé.