Játékok föltámadása és örök élet

Tíz napig elhagyott játékok között éltem.

Nem bazárban vagy játékgyár raktárában; az nem lett volna elég szomorú, mert hiszen az olyan játéknak, amely még vevőre vár, gyönyörű jövője van: az ilyen játék még nem született meg, közönséges festett fa-, vas-, drót- és kócalkotmány, s szenderegve várja, hogy egy-egy kisfiú vagy kislány tündérhite életre varázsolja. A bazárok autói csak szerkezetek, babái vázak; s éppúgy a vágy hívja őket életre, mint a gyermekeket.

Az én játékaim nem leendő játékok voltak, hanem félig – elmúltak. Beteg életek, lázas apróságok, halódó elefánt; a zsiráf lesoványodott, a szerecsen fiú megszürkült, a hinta megállott, mint lejárt órák ingája, és Júlia néni tulipános ládája, amelyben éjszakánként valamennyien aludni szoktak, olyan volt, mint egy fehér gyermekkoporsó.

Gazdájuk, kis királynéjuk, a másik szobában feküdt, betegen; nem mehettem be hozzá, s ő nem jöhetett ki a játékaihoz. Tíz napig betegek voltak a játékok is.

Nem nyúltam hozzájuk. Nem lett volna értelme, hiszen a játékok nem engem kívántak, s régebben is inkább csak megtűrtek, mert látták, hogy alázatos munkása vagyok parancsnokuknak. Olyanféle mindentudó és mindenható óriás szolga, amilyen a mesékben szerepel, s aki ormótlan erejét alárendeli, Gulliverként, egy kis liliputi akaratnak, segít percek alatt fölépíteni azt a várkastélyt, amelyhez órák kellenének, s aztán nagyszerű bombákat készít, hogy le lehessen rombolni a tarka tündérpalotát. A játékok nem hittek bennem, s én tiszteltem bizalmatlanságukat.

Tíz napig mellettük aludtam, elkülönítve a másik szobától, s éjszaka, amikor már nem bírtam olvasni, s lecsavartam a villanyt, és a nagy ablakon át besütöttek sötét szobámba az utcalámpák, a homályos derengésben világítani kezdtek az elhagyott játékok, saját maguk kísértetei. Elalvás előtt őket néztem, s eltitkoltam előttük, hogy azt gondolom: milyen fölösleges limlom lett máris belőlük! A régi amerikai babakocsit kidobhatnám a szemétre ócskavasnak, hiszen úgyis olyan, mint összeégett, roncs vasúti kocsi, amilyeneket élettelen sínekre félreállítva a javítóműhelyben látunk a vonat ablakából, amikor vidáman elrobogunk mellettük! Minek nekem a babakocsi? A mackó elveszítette dörmögő kedvét, lezüllött, kivénült basszista a gyermekszínházban; én nem szerződtetem. A képeskönyv már rég lapokra szakadozott, s csak azért nem dobtuk ki, mert lapjaiból épültek a legjobb várfalak; de most már csak karton az egész, ütött-kopott papírlemezhalom, s kezdetleges rajzokká dermedtek rajta az élő figurák; gyermekszem kell hozzá, hogy megaranyozza őket! És a babák, egész tucat, mire jó a sok baba? Hiszen az egyiket lefejezte az idő, a másiknak hiányzik a fél lába: minek nekem ez a kórház, halottak és nyomorékok gyülekezete?

Napközben az ajtóból átnéztem a beteghez, és szobám tetszhalott játékai nevében irigykedtem arra a két törpére, amely a kislány ágyában lakott. A beteg már gyógyult, rongycsipkébe, zsebkendőtalárba öltöztette és ölelgette őket, Aladint játszott velük, ahogy szokta, meg Hüvelyk Matyit, s mesélt nekik, végtelenül sokat, amennyit éntőlem szokott követelni. És a két nagy szakállas vén törpe egészen más volt a gyermek kezében, mint a többi, aki csak velem lakott tíz napon át: úrnőjével együtt szomorkodott és nevetett, és meghőmérőzte magát, és a beteggel együtt biztatta az orvost, hogy menjen már el; és nézegették a meséskönyvek képeit is, s ők is megtanulták, hogy az egyiknek a meséit egy ismerős bácsi írta, az a fiatalabb bácsi, aki tegnapelőtt is becsöngetett, s látta kint a piros cédulát, mégis bejött egészen a betegszobáig, és bekukucskált az ajtón, az a bácsi, aki megrajzolta a tükörpalotát, s a leszakadt hintáról elröpülő virág-királykisasszonyt.

Csak ezek a könyvek s ez a két törpe élt a játékok közül. A többire senki sem nézett, csak a mesebeli orrú öreg cseléd, aki reggelenként leporolta őket. Senki sem szólt hozzájuk, mert egyszerre más lett fontos, a pénzkeresés mellett a betegség, s ők némán reménykedtek, vagy készültek a teljes halálra.

De ma délután a beteg fölkél. Látom, hogy fog átmenni a babáihoz, hogy fogja megszorongatni őket, látom ismerős mozdulatait, és előre örülök annak a nagy rendetlenségnek, amit a tulipános láda kincseivel a díványon, az asztal alatt és az egész szobában csinálni fog.

Látni fogom egy varázsló kirakodását, s látni fogom a gyermek visszatérését, a halottak föltámadását és az örök életet.