Meg fogom gyilkolni a kályhát

Novemberben váratlan vendég jelentkezett nálunk; eddig is bent volt a szobánkban, de valahogy nem vettük észre, nagyon hűvösen és csendesen viselkedett, valószínűleg nyári álmát aludta, mint egy nem egészen rendes medve. És csakugyan, olyan egy kissé, mintha medve volna, nagy, barna medve, aki egyszer a sarokban két lábra állt, s azóta nem mozdul; s ha nem is egészen hasonlít a medvéhez, mert négyszögletes és oszlopszerű: istenem, a kubizmus idejét éljük, s különben is mondtam már, hogy ez a medve nem is egészen rendes medve, sőt nem is medve, hanem kályha.

Novemberben azonban jelentkezett, új kosztos, új száj a télben. Nagyon sokat éhezett, s bizonyára lesoványodott a hosszú nyár alatt; kívülről nem látszik meg rajta a koplalás, de ki tudja, mi van a belsejében? Én még sose láttam a belsejét, csak a torkát, vörös-fekete, félelmes torkát, s véletlenül nem voltam itthon, amikor háziasszonyom bölcs előrelátással, augusztusban orvost hívott hozzá, belgyógyászt, mint minden esztendőben szokta. A mester, a kályhák doktora föltárhatta volna előttem kliense belső testi életét és lelkivilágát, de ismétlem, nem voltam itthon, s én csak a számlát láttam, az orvosi honoráriumot, amit természetesen igyekeztem minél előbb elfelejteni.

Az új kosztosnak kitűnő étvágya van, bár a kosztja meglehetősen egyhangú. Már az első reggelinél élénk keringésbe jött a vére, amit szinte megfagyasztott a nyár, dörmögni kezdett, szemei barátságosan kinyíltak és fölragyogtak, s az egész állat hálásan dorombolt. Nem hittem volna, hogy ekkora ormótlan állat ily kedvesen tudjon duruzsolni. Szívesen etettük eleinte, úgynevezett magyaros vendégszeretettel; s mikor hazaértem, mindig érdeklődtem iránta.

Később már megszoktuk, s olyasmit kezdtünk érezni, hogy a vendég tulajdonképpen a nyakunkra ült, és kiszipolyoz bennünket. Csak a duruzsolása maradt mindmáig kellemes. Szó esett róla, hogy fiát, aki egészen kis, csodálatos vasgyúró, ne hozzuk-e le a padlásról, s ne állítsuk-e elébe, de lemondtunk a tervünkről, mert nem akartuk, hogy a medve-kályha akárcsak részben is másra pazarolja jókedve dorombolását és melegét.

Cserépkályhákban a szem és a duruzsolás az egyetlen szép és kellemes, amiért érdemes tartani, szóval az, ami benne állatias és életies. Faluhelyen a szegény emberek akárhányszor igazi állatot használnak kályhául, kecskét vagy tehenet: az fűti be az egyetlen lakószobát; mi is ezért tekintettük előszeretettel élőlénynek, mackónak, téli kosztosunkat. Persze szívesen lemondanánk róla több okból, még tűzszemeiről és dorombolásáról is, ha központi fűtés volna a lakásunkban, s örömmel hallanánk, hogyan fortyognak szerteszéjjel az összes szobában a zöldre vagy fehérre festett forró vaskígyók. A duruzsolás helyett többnyire csak rejtelmes, száraz pattanásokat kapnánk ugyan, de a csere érdemes volna, mert a kígyó tisztább, okosabb és modernebb állat, mint a medve.

Említettem, hogy most már, január-február határán, nagyon terhesnek érezzük új kosztosunk jelenlétét. A vendégszeretetnek is van határa, és nem lehet ennyire visszaélni a mások gyöngeségével. Ez a kályha azonban hihetetlenül önző és materialista, többet eszik, mint mi; mennyiségileg egészen biztosan többet, de valószínűleg minőségileg is. Még nem kóstoltam ugyan meg az ételét, de azt hiszem, nagyon ízletes lehet, hiszen ő mindig felragyog, ha megjön az etetés ideje és nincs az a porció, aminél azt mondaná cselédünknek, aki egy személyben pincére és szakácsnője, hogy köszönöm szépen, nem kérek többet. Előételnek valami egészen könnyű étvágygerjesztőt kap, ami sárga ostyarudacskákkal megtűzdelt habos süteményhez hasonlít, jobban mondva: egészen olyan, mintha összegyűrt újságpapír és fenyőfa gyújtók keveréke volna. Utána csont következik: karvastagságú és karhosszúságú, hasított csontokat vetünk a torkába, amelyeket ő vidáman és könnyen összemorzsol és megemészt; végül pedig széndarabokhoz hasonló, keményre fagyott s baltával szabálytalan alakokba tördelt, különleges, fekete fagylalttömböket. Ezt szereti a legjobban. Ráveti magát az ételre, forgatja a szájában, néha nyöszörögve kér, hogy segítsek neki a fogpiszkálóval, élvezi eledelét, sokáig szopogatja, valósággal belemelegszik, tűzbe jön, és a lelkesedés hullámai forrón csapnak ki egész testéből. Micsoda étvágy és ínyencség!

Érzem, hogy nem beszéltem elég ellenségesen a kosztosunkról. Szolgáljon mentségemül, hogy emlékezetből írtam le az etetést, s nem a friss gyűlölet hatása alatt. Mert most már határozottan gyűlöljük, annyiba kerül. Cselédünk állandóan jelenti, hogy a vásárcsarnokban, ahonnan társzekérrel szállítják hozzánk számára a fehér csontot és fekete fagylaltot, már nagyra nőtt kifizetetlen számlánk. Mi lesz ebből? Hová vezet ez a vendégeskedés?

Elhatároztam, hogy bosszút állok rajta, meggyilkolom. Lassú, kegyetlen halállal. Éhen fogom veszejteni. Kikezdeni nem merek vele, mert vagy tüzet okádik, mint egy sárkány, vagy olyan szelíd, hogy megsajnálom. Hanem majd úgy ölöm meg, hogy nem emelek rá kezet. Fokozatosan elgyöngítem, mindig kevesebb és rosszabb táplálékot adok neki. Holttestét pedig nem darabolom fel, mert arra rájönnének, hanem itt hagyom a szobában, a sarokban. Senki sem fogja megtudni, hogy megöltem. Jaj, csak már megtehetném. Boldogan érzem, hogy a gyilkosság napja egyre közeledik.

Most még várok. De március közepe táján egy szép, derűs napon, végrehajtom aljas tettemet.