Szénásszekér ment át a városon

Mentem az utcán. Tavaszi délelőtt volt, s én huszonhárom éves, vidékről nagyvárosba került fiatalember, hivatalnok. Türelmetlenségem és elgyötörtségem, amire semmi igaz okom nem volt, szörnyű csatákat vívott józan eszemmel, s többnyire nehéz rabságnak éreztem elfoglaltságomat, mert akkor még nem ütköztem össze elégszer a pénzzel, hogy az ideák valóságán innen is föl tudtam volna mérni az erejét és a magamét.

Tavaszi délelőtt volt, kilenc óra; kilenckor kezdődött a hivatal, sietnem kellett. Villamoson mentem be a város közepébe. Az utolsó megállónál, ahol leszálltam, öt szénásszekér döcögött el előttem a Körúton; jól megrakott szénásszekerek, mozgó és laza kockaépítmények; a könnyű teherrel táltosként száguldhatott volna a kocsik elé fogott két-két barna, alföldi ló. Honnan jöttek, hova mennek, nem tudtam, azt sem, hogy gyakori-e vagy ritka Budapesten az ilyen látvány. De az emeletmagas, rég nem látott, s váratlanul elém került szénásszekerekből olyan illat dőlt a délelőtti Körútra, hogy a tavasz – bennem – egy pillanat alatt megutáltatta és elsöpörte a szép, kettős palotasort; zöld síkságot borított a milliós város helyére, megtarkázta gyermekkorom emlékeivel, Hajdú, Szabolcs, Szatmár és Borsod tájaival, s a távolba vágyás romantikája irányt fordított bennem, fájó boldogságom megsemmisítő izgalmában: úgy éreztem, hogy most a Távol jött el hozzám, látogatóba, ajándékul, és utolértek az elhagyott tájak és évek. Megvártam, míg eltűntek előlem, aztán zavartan, gépies nyugalommal mentem dolgomra.

De akkor néhány napig, rendes életemmel párhuzamosan, a hajdúsági és szatmári réteken éltem.

Ismerik a rétek muzsikáját? Az ember meleg tavaszban vagy forró nyárban ledől a füvek és virágok élő, ősi, egészséges, jó szagú matracára. Jó szagú a levegő is, már a napfénynek is illata van. Előbb nem sokat hallunk, de mikor a gondolati élet kezd homályosodni, a legkéjesebb éberálom édessége zsibbad agyunkba és csodálatos érintkezések indulnak meg a test és a föld között. Mintha meglazulnának a hús szövetei, s átengednék a mindenfelől áradó mindenféle új erőket és hullámokat, mint üveg a fényt; hallani kezd az egész bőrfelület, ízlelni és szagolni; közelébe kerülünk valami névtelennek és megfoghatatlannak; a fizikai szerelem legfelsőbb eksztázisa állandósul bennünk, anyaggá durvulunk a szent anyagba ágyazottan, s egyúttal nyugtalanná finomodunk, föld felett lebegő és föld felé ereszkedő, semmibe foszló könnyűséggé, végtelen zenévé, amelynek csak távoli testvére a Trisztán sóvárgása. Halál, álom és szerelem szentháromsága ez az állapot, üdvözülés, fenséges és egyszerű egybeolvadás az isten mindenségével.

A rétek muzsikája! Itt kell, így kell megérezni a költői szimultaneizmust, a modern poézis nagyszerű és oly sokszor kompromittált formai eszközét! Itt kell megtanulni a szabad vers ritmusát, édességét, természeti törvényeit! Köröttünk susog és suhog és reszel és zizeg a fű, a másik is, a harmadik is, a milliomodik is: minden szál külön és együtt borzong a szélben, egymást súrolja, beszélget, választ se vár; de a válasz megjön, beleszövődik az első suttogásba, tovább cseng, fodrozódik, elhalkul és erősödik, mint hullámok játéka a vízen, hullámgyűrűk játéka, amely rögtön szabályt követ, új szabályt, akkor is, ha eredeti lendületét áttörik, és látszólag formátlanságba kényszerítik ismeretlen eredetű újabb gyűrűk; kiszélesedik, magába issza a közel és távol hangjait, a madárcsivogást, vízmorajt, szekérzörgést, vonatfüttyöt, kolompszót, foszlányokra tépve, szikrázó darazsakká, virággá, csatangoló lepkévé, ezer mozdulattá alakítva a hangot és hanggá a mozdulatot, szabadon, szabálytalanul, és mégis tökéletes összhangban.

Sokszor hallottam ezt a zenét, pap nagybácsimnál nyaraló diák, a tiszabecsi temetőben és mezőkön: míg nagyon fiatal voltam, nem túlságosan törődtem vele, mert mindez természetes és mindennapi volt, s én inkább kultúrákra vágytam, s a Batrakhomüomakhiá-t vittem magammal szénagyűjtési kirándulásokra; s el is aludtam a megrakott szekér tetején, úgy vittek haza, hogy észre se vettem a négyméteres, hullámpuha szénaágyon a kocsi rázását. Később megszerettem és megbecsültem a túl primitívnek hitt természetet, a Nagyerdő tisztásait és bozótjait, ahol jó futballozások előtt vagy után oly sokszor csavarogtam vagy álldogáltam térdig-mellig érő virágok között; és még később, mikor megismertem a nagyváros másfajta vonzóerejét, erdőszerű tömöttségét, virágait, zenéjét és harcos-hangos bonyolultságát, fölfedeztem a kettő rokonságát, s úgy vágytam vissza az elsőbe, mint a gyermek, aki egyformán szereti szétszakadt szüleit, és szenved, hogy nem lehet egyszerre mind a kettővel. Mindegyiket annyira szerettem, hogy a távollevő nagy megvágyása szinte meggyűlöltette velem a jelenlevőt: a város a természetet, a természet a várost.

Ez a hazavágyás támadt föl bennem, amikor megláttam a nagyvárosi körúton az öt szénásszekeret; tíz-tizenöt esztendő szétszórt emléktartalma. És ez az emléktartalom oly forró és gazdag volt, hogy úgy éreztem: nem érdemlem meg én, kis rabember, hogy a rég elhagyott, nagy-nagy szabad természet fölkeressen, és öt szénásszekéren elhozza nekem a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók illatos dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, kormos derekú bikák szemében az erős napot, az ég kék árvizét, a záporban megduzzadt dombokat, a parasztélet különleges, lomha erejét, ridegségét, a kitartást, az önzően szigorú szeretetet, mindazt, amit a föld és a paraszt érzelmileg jelenthet annak, aki valamikor köztük élt. Boldog voltam és szomorú egyszerre, oly friss erővel támadt rám és hatolt belém az elfelejtett és feltámadt Alföld.

Az esetről aztán verset írtam, amely nagyjában a fenti szavakkal, egyszerűen és – ma már úgy érzem – kissé egyoldalú idealizmussal elmondatta érzéseimet. A vers megírását éjszakai hazamenés előzte meg; azt hiszem, ennek hatása alatt lett a valóság délelőttjéből a versben éjszaka.

…Mindezt azért meséltem el, mert föl akartam kissé tárni egy vers hangulatalapjait. Nem tartozik a dologhoz, de szubjektív okokból kénytelen vagyok hozzátenni, hogy e vers fogadtatásából rendkívül sokat tanultam: egy szakértő kritikus, egyik könyvem megbírálásánál, épp ezt a verset emelte ki annak bizonyítására, hogy mennyire materialista vagyok. Véleménye sokaknak tetszett. Ma már nekem is tetszik; hogyne volna tetszetős és mulatságos egy olyan istentelen tévedés, amely – mondhatnám – egy Budapesten tárgyaló vidéki földbirtokos vagy állattenyésztő üzleti reményeit képes kiolvasni egy ártatlan, gyermeki és romantikus versből!