[Mit akarok és mit becsülök a művészetben?]

Szabó Lőrinc a legfiatalabb magyar költőnemzedéknek egyik leghatározottabb egyéniségű tagja, aki új formák felé tör, és a mai ember érzéseit és gondolatait szólaltatja meg. A következőket mondja:

– Életrajzom, afféle igazi, eseményekkel megrakott életrajzom nincs. Hiszen szegény ember vagyok. Minthogy azonban valami vázra mégis szükség van: Miskolcon születtem; református vagyok, huszonnégy éves. Apám mozdonyvezető. Balassagyarmaton jártam elemibe, Debrecenben gimnáziumba. Mindhárom várostól sok nyomorúság és testi-lelki nélkülözés emléke idegenít el.

A háború végén – mikor kitört, még kurta nadrágban jártam – Pestre jöttem: a Károlyi-forradalom lelkes napjai és eseményei nagyon megráztak. A katonaságtól az egyetemre kerültem: mérnök vagy tanár akartam lenni.

A forradalom hatása alatt társadalomtudományi munkákat olvasgattam. Most már javarészt gondolkozásra ösztönző, hasznos szamárságnak tartom, ami ilyesmit eddig összeírtak. Nem mintha elveimben volnék radikális, hanem mert az élet, az emberi kapzsiság, gonoszság és kegyetlenség meggyőzött róla, hogy a megoldás nem olyan egyszerű.

A gimnáziumban jeles tanuló voltam, s kimondhatatlanul vágytam a világot látni. Nem lehetett.

A szegénység, a titkolt proletár nevelésből eredő félénkség a könyvek felé hajtotta érdeklődésemet. A könyvek tisztelete kényszerített Pesten, hogy tanár akarjak lenni. Temperamentumom, türelmetlenségem aztán – hála istennek! – elvitte a tanársággal együtt a mérnöki terveket is.

Tizennégy éves koromban kezdtem írni, titokban. Senki sem tanított, s éveket vesztettem el a technikával bíbelődve. Olvastam németül, franciául. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyit olvastam már Debrecenben is éjjel-nappal.

Az olcsó Reclams-féle Universal Bibliothek majd minden füzetét! Mindent úgyszólván egyedül. Tanultam és olvastam és olvastam és tanultam. Az igazán modern külföldi irodalommal csak később, Pesten ismerkedtem meg. A magyarral még Debrecenben. Ez az irodalom rendkívül megkapott, mert tapasztalatlanságom és tekintélytiszteletem csak később (de akkor annál élesebben) merészelt kritikával közelíteni gyermekéveim „modernjeihez”. És ez helyes is volt: előbb meg kellett ismernem a dolgokat.

Pestre nyolcvan koronával, negyed kiló szalonnával, kis cipóval és milliárdokat érő, káros, félszeg, naiv idealizmussal érkeztem meg. És egy csomó könyvvel. Sehol egyetlen rokon, igazi barát, ismerős, kalauz. Ruhám nem volt: piszkos uniformisban kellett járnom még egy évig az egyetemre. A szerencse mégis megsegített: egy derék családnál, ahol mint házitanító gyötrődtem, megismerkedtem egy Franz Graf nevű osztrák úrral, aki magához vett. Lakást és kosztot adott ingyen: kitűnő lakást és kitűnő kosztot. Ő volt az első gazdag, becsületes, jószívű ember, akivel életemben találkoztam: adott egy gondtalan vidám esztendőt, s lehetővé tette, hogy minden pénzemet könyvvásárlásra fordítsam.

Ez az esztendő is olvasással és tanulással telt el. Nem iskolai stúdiumokkal, hanem elsősorban annak a megtanulásával, amire nekem szükségem volt.

Sokat köszönhetek e tekintetben Babits Mihálynak is, aki verseimet ugyan másfél évig nem közölte, de hamar barátságába fogadott; megtanított angolul; rendelkezésemre bocsátotta nagyszerű könyvtárát, s később – mint ismeretes – még fedelét és kenyerét is megosztotta velem.

Első irodalmi művem a Fitzgerald-féle Omar Khajjám magyar fordítása volt. Második: Shakespeare Szonettjei. Harmadik: Föld, erdő, isten című verseskötetem. A negyedik – Kalibán! – szintén verseskönyv. Fordítottam Babits-csal és Tóth Árpáddal közösben, Baudelaire Fleurs du Mal-ját is, ami azonban már inkább gyermekkori vágyam betöltése volt, mint belső kényszerűség. Most is verseket írok, de ezekről beszéljen más, ha akar.

Közben nagyon megváltoztam: visszaváltoztam azzá, ami eredetileg voltam. A könyv ugyan ma is változatlanul érdekel, de már nem tudok úgy örülni neki. Ma már – óh, régóta: egy éve – az élet érdekel, az az élet, amely ki akar zárni magából engem is, mint minden szegényt. Az élet érdekel, minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, a látás, a figyelés, lehetőleg az irányítás. A könyveken át való élés elvesztette számomra vonzóerejét: a szabad, hatalmas tenyész-élet, a hatalmasabbért és nemesebbért és érdemesebbért folyó örök küzdelem, emberek és tömegek élete, célja, erőszakosságok és az igazság, rétegek keveredése, változása, összeütközése stb., – szóval az egész élet érdekel engem, mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz.

Szerkesztőségben dolgozom, hogy megélhessek feleségemmel és kislányommal együtt, s bár ez az életmód sok keserves és idegen kényszerrel bénítja féktelen szabadságvágyamat, egyelőre talán még örülök is neki. Örülök, mert innen annyi közéleti utálatosságba (pénzbe, művészetbe és politikába) – láthatok ki, oly meztelenül mutatkozik előttem az ember, hogy máris szertefoszlott az a csillogó, hazug ruha, amelybe a kifogyhatatlanul változatos valósággal igazi érintkezésbe jutni nem tudó otthoni szegénység öltöztette gondolatvilágomat.

Nagyszerűnek, hatalmasnak, gyönyörűnek tartom a világot, a valóságot – a szépség csak egy része a valóságnak! – és azt hiszem: ezt az óriási, egzaltált való-világot (melybe a szellem, érzés és gondolat is beletartozik), kötelességem magamon át minél teljesebben kifejezni.

Ez a kis és nagy sorsokat, társadalmakat, erőket és ellenerőket, füvet, földet, bogarat, anyagot állandó egységbe foglaló érzés, melynek élménycsíráit falun töltött nyári vakációk bontották ki bennem, panteizmusnak is nevezhető, és reál-idealizmusnak is, és egyébnek is, én azonban semminek se nevezem, csak írom, amire kényszerít. És érzem, sokkal többet tudnék csinálni, ha rendelkezésemre állana a pénz: eszköz, amely megsokszorozza embererőnket, Budapesttől Argentínáig nyújtja vágyó karunkat, mindenütt jelenvalóvá tesz, és – talpunk alá szárnyas sarukat kötve – föléje emel a sorvasztó „kötelezettség”-nek. Ezt jelentené nekem a pénz, nem üres élvezetet és kényelmet.

Mindezek alapján minden lélekkel ellátott kritikus kikövetkeztetheti: mit akarok és mit becsülök a művészetben? Az erős, a kemény, tömör, nagy lelket. A nagy-szerűséget, nagyíveket, grandiozitást. Utálom a kicsinyt. A finomat csak akkor szeretem, ha mély is. A felületet soha. Ezért tartom alacsonyrendűnek a tisztán impresszionista művészetet, melynek kitűnő munkásai sem lehetnek soha nagyok. Ezért gyűlölök mindent, ami csak „kedves” és „édes” és „zsáner”. Minden kabarét és sanzont és operettet, és majdnem minden színházat. És ezért vetek meg mindent, ami „szórakoztatni” akarja a tömeget: a tömeget csak alacsony és kis dolgokkal lehet szórakoztatni. Ezért nem tartom – egyes képviselőjét, részben vagy egészben, kivéve – nagyszerűnek a lírai megújhodás jegyében 10-15 évvel ezelőtt megindult dekadens-impresszionista lírai áramlatot. Ennek kimutatására, legyőzésére s az ellenkező megteremtésére és összefogására már nagyon idején való volna egy új, komoly, modern irodalmi revüt megindítani. Ez a program – amely nem is program, csak értés – tudomásom szerint öt-hat olyan íróbarátomnak is fedi az érzéseit, aki egyre világosabban látja és mutatja az újabb lírának az 1919 előttitől való erős tartalmi és szellemi elhajlását. Ez az elhajlás szükségszerű és természetes fejlődés eredménye, ezért nem oly feltűnő és forradalmi, mint egy-egy más, különleges, modernebbnek látszó, de gyökértelen irány. Ennek az új irodalomnak tényét az ellentábor legjobbjai nem is próbálják letagadni, legfeljebb azt kérdezik: mi a fiatalok közt a szellemi különbség? Mi teszi őket generációvá? A kérdésre kérdéssel lehet válaszolni: mi közük volt szellemileg egymáshoz az előző generáció íróinak? Alapjában véve az a tény, hogy egy lap körül tömörültek. Egyébként igen kevés: egy kis politikai liberalizmus-radikalizmus. A mai új generáció szintén nem jár irodalmi uniformisban, de – ha csak a közösséget keressük – közösségük nagyobb és mélyebb: az említett öt-hat fiatal közül mindegyik egyformán egy nagy, általános, egészséges, súlyos, komoly emberi művészeten dolgozik az előző áramlatoknak (pár igazi nagyságot kivéve) felszínnel pompázó, puha, asszonyos, piperés, játékos és túlságosan városi művészete után. Ezek a fő- és alapvonások mindegyikben megvannak, és – azt hiszem – ez a kapcsolat erősebb bennük, mint a formák és eszközök különbözősége. Engem különben, amíg új lap nincs, nem nagyon érdekel az „aktuális helyzet”; megértésre nem nagyon számítok, biztos vagyok magamban, csinálom, amit csinálnom kell, s csinálni fogom akkor is, ha teljesen egyedül maradok a magam igazával.

Azonban e percben mindennél jobban érdekel az a kérdés, hogy hogyan lehetne egy beköltözhető villalakáshoz jutni Budán, mert most albérletben lakom. És Olaszországba is szívesen elutaznék…