A költő, az élet és az alkotás

[Mit akarok és mit becsülök a művészetben?]

Szabó Lőrinc a legfiatalabb magyar költőnemzedéknek egyik leghatározottabb egyéniségű tagja, aki új formák felé tör, és a mai ember érzéseit és gondolatait szólaltatja meg. A következőket mondja:

– Életrajzom, afféle igazi, eseményekkel megrakott életrajzom nincs. Hiszen szegény ember vagyok. Minthogy azonban valami vázra mégis szükség van: Miskolcon születtem; református vagyok, huszonnégy éves. Apám mozdonyvezető. Balassagyarmaton jártam elemibe, Debrecenben gimnáziumba. Mindhárom várostól sok nyomorúság és testi-lelki nélkülözés emléke idegenít el.

A háború végén – mikor kitört, még kurta nadrágban jártam – Pestre jöttem: a Károlyi-forradalom lelkes napjai és eseményei nagyon megráztak. A katonaságtól az egyetemre kerültem: mérnök vagy tanár akartam lenni.

A forradalom hatása alatt társadalomtudományi munkákat olvasgattam. Most már javarészt gondolkozásra ösztönző, hasznos szamárságnak tartom, ami ilyesmit eddig összeírtak. Nem mintha elveimben volnék radikális, hanem mert az élet, az emberi kapzsiság, gonoszság és kegyetlenség meggyőzött róla, hogy a megoldás nem olyan egyszerű.

A gimnáziumban jeles tanuló voltam, s kimondhatatlanul vágytam a világot látni. Nem lehetett.

A szegénység, a titkolt proletár nevelésből eredő félénkség a könyvek felé hajtotta érdeklődésemet. A könyvek tisztelete kényszerített Pesten, hogy tanár akarjak lenni. Temperamentumom, türelmetlenségem aztán – hála istennek! – elvitte a tanársággal együtt a mérnöki terveket is.

Tizennégy éves koromban kezdtem írni, titokban. Senki sem tanított, s éveket vesztettem el a technikával bíbelődve. Olvastam németül, franciául. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyit olvastam már Debrecenben is éjjel-nappal.

Az olcsó Reclams-féle Universal Bibliothek majd minden füzetét! Mindent úgyszólván egyedül. Tanultam és olvastam és olvastam és tanultam. Az igazán modern külföldi irodalommal csak később, Pesten ismerkedtem meg. A magyarral még Debrecenben. Ez az irodalom rendkívül megkapott, mert tapasztalatlanságom és tekintélytiszteletem csak később (de akkor annál élesebben) merészelt kritikával közelíteni gyermekéveim „modernjeihez”. És ez helyes is volt: előbb meg kellett ismernem a dolgokat.

Pestre nyolcvan koronával, negyed kiló szalonnával, kis cipóval és milliárdokat érő, káros, félszeg, naiv idealizmussal érkeztem meg. És egy csomó könyvvel. Sehol egyetlen rokon, igazi barát, ismerős, kalauz. Ruhám nem volt: piszkos uniformisban kellett járnom még egy évig az egyetemre. A szerencse mégis megsegített: egy derék családnál, ahol mint házitanító gyötrődtem, megismerkedtem egy Franz Graf nevű osztrák úrral, aki magához vett. Lakást és kosztot adott ingyen: kitűnő lakást és kitűnő kosztot. Ő volt az első gazdag, becsületes, jószívű ember, akivel életemben találkoztam: adott egy gondtalan vidám esztendőt, s lehetővé tette, hogy minden pénzemet könyvvásárlásra fordítsam.

Ez az esztendő is olvasással és tanulással telt el. Nem iskolai stúdiumokkal, hanem elsősorban annak a megtanulásával, amire nekem szükségem volt.

Sokat köszönhetek e tekintetben Babits Mihálynak is, aki verseimet ugyan másfél évig nem közölte, de hamar barátságába fogadott; megtanított angolul; rendelkezésemre bocsátotta nagyszerű könyvtárát, s később – mint ismeretes – még fedelét és kenyerét is megosztotta velem.

Első irodalmi művem a Fitzgerald-féle Omar Khajjám magyar fordítása volt. Második: Shakespeare Szonettjei. Harmadik: Föld, erdő, isten című verseskötetem. A negyedik – Kalibán! – szintén verseskönyv. Fordítottam Babits-csal és Tóth Árpáddal közösben, Baudelaire Fleurs du Mal-ját is, ami azonban már inkább gyermekkori vágyam betöltése volt, mint belső kényszerűség. Most is verseket írok, de ezekről beszéljen más, ha akar.

Közben nagyon megváltoztam: visszaváltoztam azzá, ami eredetileg voltam. A könyv ugyan ma is változatlanul érdekel, de már nem tudok úgy örülni neki. Ma már – óh, régóta: egy éve – az élet érdekel, az az élet, amely ki akar zárni magából engem is, mint minden szegényt. Az élet érdekel, minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, a látás, a figyelés, lehetőleg az irányítás. A könyveken át való élés elvesztette számomra vonzóerejét: a szabad, hatalmas tenyész-élet, a hatalmasabbért és nemesebbért és érdemesebbért folyó örök küzdelem, emberek és tömegek élete, célja, erőszakosságok és az igazság, rétegek keveredése, változása, összeütközése stb., – szóval az egész élet érdekel engem, mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz.

Szerkesztőségben dolgozom, hogy megélhessek feleségemmel és kislányommal együtt, s bár ez az életmód sok keserves és idegen kényszerrel bénítja féktelen szabadságvágyamat, egyelőre talán még örülök is neki. Örülök, mert innen annyi közéleti utálatosságba (pénzbe, művészetbe és politikába) – láthatok ki, oly meztelenül mutatkozik előttem az ember, hogy máris szertefoszlott az a csillogó, hazug ruha, amelybe a kifogyhatatlanul változatos valósággal igazi érintkezésbe jutni nem tudó otthoni szegénység öltöztette gondolatvilágomat.

Nagyszerűnek, hatalmasnak, gyönyörűnek tartom a világot, a valóságot – a szépség csak egy része a valóságnak! – és azt hiszem: ezt az óriási, egzaltált való-világot (melybe a szellem, érzés és gondolat is beletartozik), kötelességem magamon át minél teljesebben kifejezni.

Ez a kis és nagy sorsokat, társadalmakat, erőket és ellenerőket, füvet, földet, bogarat, anyagot állandó egységbe foglaló érzés, melynek élménycsíráit falun töltött nyári vakációk bontották ki bennem, panteizmusnak is nevezhető, és reál-idealizmusnak is, és egyébnek is, én azonban semminek se nevezem, csak írom, amire kényszerít. És érzem, sokkal többet tudnék csinálni, ha rendelkezésemre állana a pénz: eszköz, amely megsokszorozza embererőnket, Budapesttől Argentínáig nyújtja vágyó karunkat, mindenütt jelenvalóvá tesz, és – talpunk alá szárnyas sarukat kötve – föléje emel a sorvasztó „kötelezettség”-nek. Ezt jelentené nekem a pénz, nem üres élvezetet és kényelmet.

Mindezek alapján minden lélekkel ellátott kritikus kikövetkeztetheti: mit akarok és mit becsülök a művészetben? Az erős, a kemény, tömör, nagy lelket. A nagy-szerűséget, nagyíveket, grandiozitást. Utálom a kicsinyt. A finomat csak akkor szeretem, ha mély is. A felületet soha. Ezért tartom alacsonyrendűnek a tisztán impresszionista művészetet, melynek kitűnő munkásai sem lehetnek soha nagyok. Ezért gyűlölök mindent, ami csak „kedves” és „édes” és „zsáner”. Minden kabarét és sanzont és operettet, és majdnem minden színházat. És ezért vetek meg mindent, ami „szórakoztatni” akarja a tömeget: a tömeget csak alacsony és kis dolgokkal lehet szórakoztatni. Ezért nem tartom – egyes képviselőjét, részben vagy egészben, kivéve – nagyszerűnek a lírai megújhodás jegyében 10-15 évvel ezelőtt megindult dekadens-impresszionista lírai áramlatot. Ennek kimutatására, legyőzésére s az ellenkező megteremtésére és összefogására már nagyon idején való volna egy új, komoly, modern irodalmi revüt megindítani. Ez a program – amely nem is program, csak értés – tudomásom szerint öt-hat olyan íróbarátomnak is fedi az érzéseit, aki egyre világosabban látja és mutatja az újabb lírának az 1919 előttitől való erős tartalmi és szellemi elhajlását. Ez az elhajlás szükségszerű és természetes fejlődés eredménye, ezért nem oly feltűnő és forradalmi, mint egy-egy más, különleges, modernebbnek látszó, de gyökértelen irány. Ennek az új irodalomnak tényét az ellentábor legjobbjai nem is próbálják letagadni, legfeljebb azt kérdezik: mi a fiatalok közt a szellemi különbség? Mi teszi őket generációvá? A kérdésre kérdéssel lehet válaszolni: mi közük volt szellemileg egymáshoz az előző generáció íróinak? Alapjában véve az a tény, hogy egy lap körül tömörültek. Egyébként igen kevés: egy kis politikai liberalizmus-radikalizmus. A mai új generáció szintén nem jár irodalmi uniformisban, de – ha csak a közösséget keressük – közösségük nagyobb és mélyebb: az említett öt-hat fiatal közül mindegyik egyformán egy nagy, általános, egészséges, súlyos, komoly emberi művészeten dolgozik az előző áramlatoknak (pár igazi nagyságot kivéve) felszínnel pompázó, puha, asszonyos, piperés, játékos és túlságosan városi művészete után. Ezek a fő- és alapvonások mindegyikben megvannak, és – azt hiszem – ez a kapcsolat erősebb bennük, mint a formák és eszközök különbözősége. Engem különben, amíg új lap nincs, nem nagyon érdekel az „aktuális helyzet”; megértésre nem nagyon számítok, biztos vagyok magamban, csinálom, amit csinálnom kell, s csinálni fogom akkor is, ha teljesen egyedül maradok a magam igazával.

Azonban e percben mindennél jobban érdekel az a kérdés, hogy hogyan lehetne egy beköltözhető villalakáshoz jutni Budán, mert most albérletben lakom. És Olaszországba is szívesen elutaznék…

Szénásszekér ment át a városon

Mentem az utcán. Tavaszi délelőtt volt, s én huszonhárom éves, vidékről nagyvárosba került fiatalember, hivatalnok. Türelmetlenségem és elgyötörtségem, amire semmi igaz okom nem volt, szörnyű csatákat vívott józan eszemmel, s többnyire nehéz rabságnak éreztem elfoglaltságomat, mert akkor még nem ütköztem össze elégszer a pénzzel, hogy az ideák valóságán innen is föl tudtam volna mérni az erejét és a magamét.

Tavaszi délelőtt volt, kilenc óra; kilenckor kezdődött a hivatal, sietnem kellett. Villamoson mentem be a város közepébe. Az utolsó megállónál, ahol leszálltam, öt szénásszekér döcögött el előttem a Körúton; jól megrakott szénásszekerek, mozgó és laza kockaépítmények; a könnyű teherrel táltosként száguldhatott volna a kocsik elé fogott két-két barna, alföldi ló. Honnan jöttek, hova mennek, nem tudtam, azt sem, hogy gyakori-e vagy ritka Budapesten az ilyen látvány. De az emeletmagas, rég nem látott, s váratlanul elém került szénásszekerekből olyan illat dőlt a délelőtti Körútra, hogy a tavasz – bennem – egy pillanat alatt megutáltatta és elsöpörte a szép, kettős palotasort; zöld síkságot borított a milliós város helyére, megtarkázta gyermekkorom emlékeivel, Hajdú, Szabolcs, Szatmár és Borsod tájaival, s a távolba vágyás romantikája irányt fordított bennem, fájó boldogságom megsemmisítő izgalmában: úgy éreztem, hogy most a Távol jött el hozzám, látogatóba, ajándékul, és utolértek az elhagyott tájak és évek. Megvártam, míg eltűntek előlem, aztán zavartan, gépies nyugalommal mentem dolgomra.

De akkor néhány napig, rendes életemmel párhuzamosan, a hajdúsági és szatmári réteken éltem.

Ismerik a rétek muzsikáját? Az ember meleg tavaszban vagy forró nyárban ledől a füvek és virágok élő, ősi, egészséges, jó szagú matracára. Jó szagú a levegő is, már a napfénynek is illata van. Előbb nem sokat hallunk, de mikor a gondolati élet kezd homályosodni, a legkéjesebb éberálom édessége zsibbad agyunkba és csodálatos érintkezések indulnak meg a test és a föld között. Mintha meglazulnának a hús szövetei, s átengednék a mindenfelől áradó mindenféle új erőket és hullámokat, mint üveg a fényt; hallani kezd az egész bőrfelület, ízlelni és szagolni; közelébe kerülünk valami névtelennek és megfoghatatlannak; a fizikai szerelem legfelsőbb eksztázisa állandósul bennünk, anyaggá durvulunk a szent anyagba ágyazottan, s egyúttal nyugtalanná finomodunk, föld felett lebegő és föld felé ereszkedő, semmibe foszló könnyűséggé, végtelen zenévé, amelynek csak távoli testvére a Trisztán sóvárgása. Halál, álom és szerelem szentháromsága ez az állapot, üdvözülés, fenséges és egyszerű egybeolvadás az isten mindenségével.

A rétek muzsikája! Itt kell, így kell megérezni a költői szimultaneizmust, a modern poézis nagyszerű és oly sokszor kompromittált formai eszközét! Itt kell megtanulni a szabad vers ritmusát, édességét, természeti törvényeit! Köröttünk susog és suhog és reszel és zizeg a fű, a másik is, a harmadik is, a milliomodik is: minden szál külön és együtt borzong a szélben, egymást súrolja, beszélget, választ se vár; de a válasz megjön, beleszövődik az első suttogásba, tovább cseng, fodrozódik, elhalkul és erősödik, mint hullámok játéka a vízen, hullámgyűrűk játéka, amely rögtön szabályt követ, új szabályt, akkor is, ha eredeti lendületét áttörik, és látszólag formátlanságba kényszerítik ismeretlen eredetű újabb gyűrűk; kiszélesedik, magába issza a közel és távol hangjait, a madárcsivogást, vízmorajt, szekérzörgést, vonatfüttyöt, kolompszót, foszlányokra tépve, szikrázó darazsakká, virággá, csatangoló lepkévé, ezer mozdulattá alakítva a hangot és hanggá a mozdulatot, szabadon, szabálytalanul, és mégis tökéletes összhangban.

Sokszor hallottam ezt a zenét, pap nagybácsimnál nyaraló diák, a tiszabecsi temetőben és mezőkön: míg nagyon fiatal voltam, nem túlságosan törődtem vele, mert mindez természetes és mindennapi volt, s én inkább kultúrákra vágytam, s a Batrakhomüomakhiá-t vittem magammal szénagyűjtési kirándulásokra; s el is aludtam a megrakott szekér tetején, úgy vittek haza, hogy észre se vettem a négyméteres, hullámpuha szénaágyon a kocsi rázását. Később megszerettem és megbecsültem a túl primitívnek hitt természetet, a Nagyerdő tisztásait és bozótjait, ahol jó futballozások előtt vagy után oly sokszor csavarogtam vagy álldogáltam térdig-mellig érő virágok között; és még később, mikor megismertem a nagyváros másfajta vonzóerejét, erdőszerű tömöttségét, virágait, zenéjét és harcos-hangos bonyolultságát, fölfedeztem a kettő rokonságát, s úgy vágytam vissza az elsőbe, mint a gyermek, aki egyformán szereti szétszakadt szüleit, és szenved, hogy nem lehet egyszerre mind a kettővel. Mindegyiket annyira szerettem, hogy a távollevő nagy megvágyása szinte meggyűlöltette velem a jelenlevőt: a város a természetet, a természet a várost.

Ez a hazavágyás támadt föl bennem, amikor megláttam a nagyvárosi körúton az öt szénásszekeret; tíz-tizenöt esztendő szétszórt emléktartalma. És ez az emléktartalom oly forró és gazdag volt, hogy úgy éreztem: nem érdemlem meg én, kis rabember, hogy a rég elhagyott, nagy-nagy szabad természet fölkeressen, és öt szénásszekéren elhozza nekem a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók illatos dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, kormos derekú bikák szemében az erős napot, az ég kék árvizét, a záporban megduzzadt dombokat, a parasztélet különleges, lomha erejét, ridegségét, a kitartást, az önzően szigorú szeretetet, mindazt, amit a föld és a paraszt érzelmileg jelenthet annak, aki valamikor köztük élt. Boldog voltam és szomorú egyszerre, oly friss erővel támadt rám és hatolt belém az elfelejtett és feltámadt Alföld.

Az esetről aztán verset írtam, amely nagyjában a fenti szavakkal, egyszerűen és – ma már úgy érzem – kissé egyoldalú idealizmussal elmondatta érzéseimet. A vers megírását éjszakai hazamenés előzte meg; azt hiszem, ennek hatása alatt lett a valóság délelőttjéből a versben éjszaka.

…Mindezt azért meséltem el, mert föl akartam kissé tárni egy vers hangulatalapjait. Nem tartozik a dologhoz, de szubjektív okokból kénytelen vagyok hozzátenni, hogy e vers fogadtatásából rendkívül sokat tanultam: egy szakértő kritikus, egyik könyvem megbírálásánál, épp ezt a verset emelte ki annak bizonyítására, hogy mennyire materialista vagyok. Véleménye sokaknak tetszett. Ma már nekem is tetszik; hogyne volna tetszetős és mulatságos egy olyan istentelen tévedés, amely – mondhatnám – egy Budapesten tárgyaló vidéki földbirtokos vagy állattenyésztő üzleti reményeit képes kiolvasni egy ártatlan, gyermeki és romantikus versből!

Meg fogom gyilkolni a kályhát

Novemberben váratlan vendég jelentkezett nálunk; eddig is bent volt a szobánkban, de valahogy nem vettük észre, nagyon hűvösen és csendesen viselkedett, valószínűleg nyári álmát aludta, mint egy nem egészen rendes medve. És csakugyan, olyan egy kissé, mintha medve volna, nagy, barna medve, aki egyszer a sarokban két lábra állt, s azóta nem mozdul; s ha nem is egészen hasonlít a medvéhez, mert négyszögletes és oszlopszerű: istenem, a kubizmus idejét éljük, s különben is mondtam már, hogy ez a medve nem is egészen rendes medve, sőt nem is medve, hanem kályha.

Novemberben azonban jelentkezett, új kosztos, új száj a télben. Nagyon sokat éhezett, s bizonyára lesoványodott a hosszú nyár alatt; kívülről nem látszik meg rajta a koplalás, de ki tudja, mi van a belsejében? Én még sose láttam a belsejét, csak a torkát, vörös-fekete, félelmes torkát, s véletlenül nem voltam itthon, amikor háziasszonyom bölcs előrelátással, augusztusban orvost hívott hozzá, belgyógyászt, mint minden esztendőben szokta. A mester, a kályhák doktora föltárhatta volna előttem kliense belső testi életét és lelkivilágát, de ismétlem, nem voltam itthon, s én csak a számlát láttam, az orvosi honoráriumot, amit természetesen igyekeztem minél előbb elfelejteni.

Az új kosztosnak kitűnő étvágya van, bár a kosztja meglehetősen egyhangú. Már az első reggelinél élénk keringésbe jött a vére, amit szinte megfagyasztott a nyár, dörmögni kezdett, szemei barátságosan kinyíltak és fölragyogtak, s az egész állat hálásan dorombolt. Nem hittem volna, hogy ekkora ormótlan állat ily kedvesen tudjon duruzsolni. Szívesen etettük eleinte, úgynevezett magyaros vendégszeretettel; s mikor hazaértem, mindig érdeklődtem iránta.

Később már megszoktuk, s olyasmit kezdtünk érezni, hogy a vendég tulajdonképpen a nyakunkra ült, és kiszipolyoz bennünket. Csak a duruzsolása maradt mindmáig kellemes. Szó esett róla, hogy fiát, aki egészen kis, csodálatos vasgyúró, ne hozzuk-e le a padlásról, s ne állítsuk-e elébe, de lemondtunk a tervünkről, mert nem akartuk, hogy a medve-kályha akárcsak részben is másra pazarolja jókedve dorombolását és melegét.

Cserépkályhákban a szem és a duruzsolás az egyetlen szép és kellemes, amiért érdemes tartani, szóval az, ami benne állatias és életies. Faluhelyen a szegény emberek akárhányszor igazi állatot használnak kályhául, kecskét vagy tehenet: az fűti be az egyetlen lakószobát; mi is ezért tekintettük előszeretettel élőlénynek, mackónak, téli kosztosunkat. Persze szívesen lemondanánk róla több okból, még tűzszemeiről és dorombolásáról is, ha központi fűtés volna a lakásunkban, s örömmel hallanánk, hogyan fortyognak szerteszéjjel az összes szobában a zöldre vagy fehérre festett forró vaskígyók. A duruzsolás helyett többnyire csak rejtelmes, száraz pattanásokat kapnánk ugyan, de a csere érdemes volna, mert a kígyó tisztább, okosabb és modernebb állat, mint a medve.

Említettem, hogy most már, január-február határán, nagyon terhesnek érezzük új kosztosunk jelenlétét. A vendégszeretetnek is van határa, és nem lehet ennyire visszaélni a mások gyöngeségével. Ez a kályha azonban hihetetlenül önző és materialista, többet eszik, mint mi; mennyiségileg egészen biztosan többet, de valószínűleg minőségileg is. Még nem kóstoltam ugyan meg az ételét, de azt hiszem, nagyon ízletes lehet, hiszen ő mindig felragyog, ha megjön az etetés ideje és nincs az a porció, aminél azt mondaná cselédünknek, aki egy személyben pincére és szakácsnője, hogy köszönöm szépen, nem kérek többet. Előételnek valami egészen könnyű étvágygerjesztőt kap, ami sárga ostyarudacskákkal megtűzdelt habos süteményhez hasonlít, jobban mondva: egészen olyan, mintha összegyűrt újságpapír és fenyőfa gyújtók keveréke volna. Utána csont következik: karvastagságú és karhosszúságú, hasított csontokat vetünk a torkába, amelyeket ő vidáman és könnyen összemorzsol és megemészt; végül pedig széndarabokhoz hasonló, keményre fagyott s baltával szabálytalan alakokba tördelt, különleges, fekete fagylalttömböket. Ezt szereti a legjobban. Ráveti magát az ételre, forgatja a szájában, néha nyöszörögve kér, hogy segítsek neki a fogpiszkálóval, élvezi eledelét, sokáig szopogatja, valósággal belemelegszik, tűzbe jön, és a lelkesedés hullámai forrón csapnak ki egész testéből. Micsoda étvágy és ínyencség!

Érzem, hogy nem beszéltem elég ellenségesen a kosztosunkról. Szolgáljon mentségemül, hogy emlékezetből írtam le az etetést, s nem a friss gyűlölet hatása alatt. Mert most már határozottan gyűlöljük, annyiba kerül. Cselédünk állandóan jelenti, hogy a vásárcsarnokban, ahonnan társzekérrel szállítják hozzánk számára a fehér csontot és fekete fagylaltot, már nagyra nőtt kifizetetlen számlánk. Mi lesz ebből? Hová vezet ez a vendégeskedés?

Elhatároztam, hogy bosszút állok rajta, meggyilkolom. Lassú, kegyetlen halállal. Éhen fogom veszejteni. Kikezdeni nem merek vele, mert vagy tüzet okádik, mint egy sárkány, vagy olyan szelíd, hogy megsajnálom. Hanem majd úgy ölöm meg, hogy nem emelek rá kezet. Fokozatosan elgyöngítem, mindig kevesebb és rosszabb táplálékot adok neki. Holttestét pedig nem darabolom fel, mert arra rájönnének, hanem itt hagyom a szobában, a sarokban. Senki sem fogja megtudni, hogy megöltem. Jaj, csak már megtehetném. Boldogan érzem, hogy a gyilkosság napja egyre közeledik.

Most még várok. De március közepe táján egy szép, derűs napon, végrehajtom aljas tettemet.

[Ma jelenik meg a Pandora]

Ma jelenik meg a Pandora, Szabó Lőrinc havilapja. A háború után jelentkezett új írói nemzedék, amelynek sorában több igen nagy tehetség szerzett már magának súlyt és országos hírnevet, új folyóiratot alapított, amely Pandora néven ma indul meg. Az új havilapot, amelyet érthető érdeklődéssel vár az irodalom minden barátja, Szabó Lőrinc, a kiváló költő és esztétikus szerkeszti. A Pandora megindulása alkalmából Szabó Lőrinc a következőkben fejtette ki előttünk az új lap célját és programját:

– Fölösleges mondanom, mennyire szükség van egy új, komoly irodalmi fórumra. Jó jel, hogy sokévi tespedés után mostanában három-négyfelé megmozdul az irodalom, még az Akadémia is. Tizenöt-húsz év alatt úgy látszik, minden lap betölti hivatását, elveszti függetlenségét régi munkatársaival szemben, és „népszerűsödik”. Generációk között minden objektív akarat mellett is lehetetlen volt mindig a teljes megértés; lehetetlen most is. És Magyarország sok új tehetsége már nem akarja tűrni egy számára idegen esztétika föltétlen irányítását, amely – ha közöl is néha kitűnő, újabb szellemű írásokat – természetesen a saját múltjának szellemét igyekszik fenntartani.

Külsőségekkel, úgynevezett „ó-radikalizmussal” semmi esetre sem fogjuk fokozni a modernség látszatát. Csak a tehetségre figyelünk, ami mindenki programjával közös és egyetlen megbízható alapelv, s azok mellett fogunk állni, akikben van annyi új szellem, amennyit a magyar irodalom egészséges továbbfejlődése természetessé tesz. Mikortól kezdődött ez a továbbfejlődés, elkülönülés? A háború alatt jelentkezett, s a forradalmak után szervesen, komolyan kiépült, de nagyon különbözőképpen oszlik meg az egyénekben.

A Pandora munkatársa: elvben és elsősorban az az egész írógeneráció, amely a háború után jelentkezett; Kodolányi János, Sárközi György, Gyergyai Albert, Fodor József, Pap Károly, Németh Antal, Körös Andor, Illés Endre, Komjáthy Aladár, Bányai Kornél, Erdélyi József, Gergely Sándor, Szerb Antal, Ignotus Pál, Komlós Aladár, Nagy Emma, Hevesi András, Szegi Pál, Fenyő László, Kardos László, Kardos Pál, Komor András, Zsolt Béla, Márai Sándor… és akiket én sem ismerek vagy akikkel még nem beszéltem.

A Pandora programja? Független, összefogó alkotás és kritika. Vágy-programokról, vagyis szívügyekről a mai világban jobb részletesen nem beszélni, hanem, amit lehet, lassan-lassan megcsinálni. A lap havonta jelenik meg, első száma ma, szerdán kerül expediálásra, elsőrangú kiállításban. Terjedelme 64 oldal, nagysága mint a Nouvelle Revue Française-é.

Játékok föltámadása és örök élet

Tíz napig elhagyott játékok között éltem.

Nem bazárban vagy játékgyár raktárában; az nem lett volna elég szomorú, mert hiszen az olyan játéknak, amely még vevőre vár, gyönyörű jövője van: az ilyen játék még nem született meg, közönséges festett fa-, vas-, drót- és kócalkotmány, s szenderegve várja, hogy egy-egy kisfiú vagy kislány tündérhite életre varázsolja. A bazárok autói csak szerkezetek, babái vázak; s éppúgy a vágy hívja őket életre, mint a gyermekeket.

Az én játékaim nem leendő játékok voltak, hanem félig – elmúltak. Beteg életek, lázas apróságok, halódó elefánt; a zsiráf lesoványodott, a szerecsen fiú megszürkült, a hinta megállott, mint lejárt órák ingája, és Júlia néni tulipános ládája, amelyben éjszakánként valamennyien aludni szoktak, olyan volt, mint egy fehér gyermekkoporsó.

Gazdájuk, kis királynéjuk, a másik szobában feküdt, betegen; nem mehettem be hozzá, s ő nem jöhetett ki a játékaihoz. Tíz napig betegek voltak a játékok is.

Nem nyúltam hozzájuk. Nem lett volna értelme, hiszen a játékok nem engem kívántak, s régebben is inkább csak megtűrtek, mert látták, hogy alázatos munkása vagyok parancsnokuknak. Olyanféle mindentudó és mindenható óriás szolga, amilyen a mesékben szerepel, s aki ormótlan erejét alárendeli, Gulliverként, egy kis liliputi akaratnak, segít percek alatt fölépíteni azt a várkastélyt, amelyhez órák kellenének, s aztán nagyszerű bombákat készít, hogy le lehessen rombolni a tarka tündérpalotát. A játékok nem hittek bennem, s én tiszteltem bizalmatlanságukat.

Tíz napig mellettük aludtam, elkülönítve a másik szobától, s éjszaka, amikor már nem bírtam olvasni, s lecsavartam a villanyt, és a nagy ablakon át besütöttek sötét szobámba az utcalámpák, a homályos derengésben világítani kezdtek az elhagyott játékok, saját maguk kísértetei. Elalvás előtt őket néztem, s eltitkoltam előttük, hogy azt gondolom: milyen fölösleges limlom lett máris belőlük! A régi amerikai babakocsit kidobhatnám a szemétre ócskavasnak, hiszen úgyis olyan, mint összeégett, roncs vasúti kocsi, amilyeneket élettelen sínekre félreállítva a javítóműhelyben látunk a vonat ablakából, amikor vidáman elrobogunk mellettük! Minek nekem a babakocsi? A mackó elveszítette dörmögő kedvét, lezüllött, kivénült basszista a gyermekszínházban; én nem szerződtetem. A képeskönyv már rég lapokra szakadozott, s csak azért nem dobtuk ki, mert lapjaiból épültek a legjobb várfalak; de most már csak karton az egész, ütött-kopott papírlemezhalom, s kezdetleges rajzokká dermedtek rajta az élő figurák; gyermekszem kell hozzá, hogy megaranyozza őket! És a babák, egész tucat, mire jó a sok baba? Hiszen az egyiket lefejezte az idő, a másiknak hiányzik a fél lába: minek nekem ez a kórház, halottak és nyomorékok gyülekezete?

Napközben az ajtóból átnéztem a beteghez, és szobám tetszhalott játékai nevében irigykedtem arra a két törpére, amely a kislány ágyában lakott. A beteg már gyógyult, rongycsipkébe, zsebkendőtalárba öltöztette és ölelgette őket, Aladint játszott velük, ahogy szokta, meg Hüvelyk Matyit, s mesélt nekik, végtelenül sokat, amennyit éntőlem szokott követelni. És a két nagy szakállas vén törpe egészen más volt a gyermek kezében, mint a többi, aki csak velem lakott tíz napon át: úrnőjével együtt szomorkodott és nevetett, és meghőmérőzte magát, és a beteggel együtt biztatta az orvost, hogy menjen már el; és nézegették a meséskönyvek képeit is, s ők is megtanulták, hogy az egyiknek a meséit egy ismerős bácsi írta, az a fiatalabb bácsi, aki tegnapelőtt is becsöngetett, s látta kint a piros cédulát, mégis bejött egészen a betegszobáig, és bekukucskált az ajtón, az a bácsi, aki megrajzolta a tükörpalotát, s a leszakadt hintáról elröpülő virág-királykisasszonyt.

Csak ezek a könyvek s ez a két törpe élt a játékok közül. A többire senki sem nézett, csak a mesebeli orrú öreg cseléd, aki reggelenként leporolta őket. Senki sem szólt hozzájuk, mert egyszerre más lett fontos, a pénzkeresés mellett a betegség, s ők némán reménykedtek, vagy készültek a teljes halálra.

De ma délután a beteg fölkél. Látom, hogy fog átmenni a babáihoz, hogy fogja megszorongatni őket, látom ismerős mozdulatait, és előre örülök annak a nagy rendetlenségnek, amit a tulipános láda kincseivel a díványon, az asztal alatt és az egész szobában csinálni fog.

Látni fogom egy varázsló kirakodását, s látni fogom a gyermek visszatérését, a halottak föltámadását és az örök életet.

Hégészipposz halai

Gyakran elnézem a kezemet, lábamat, akár egyetlen ujjamat is, vagy csak egy ízet rajta, és próbálgatom őket testemtől függetlenül elképzelni. Mondjuk, hogy levágtam, akarattal vagy véletlenül; vagy szerencsétlenség ért, elgázolt a villamos. Vagy mondjuk azt, hogy igaz az a bolond mese, amit gyerekkoromban egy furcsa öreg bácsitól hallottam nagy hüledezéssel, az a mese, hogy Berlinben a borbélyok gyűjtik az emberi füleket: borotválás közben gyanútlan pácienseiknek egy-egy ügyes mozdulattal, csupa sportból, lekanyarítják a füleiket; azonban előzőleg különleges szerrel, kenőccsel preparálják, úgyhogy a vágás nem vérzik, nem fáj, a seb azonnal begyógyul, s a megfületlenített ember csak otthon veszi észre, hogy hiányzik valamije… Én elhittem ezt a mesét, egy kicsit tetszett is torz fantasztikuma, de rögtön elhatároztam, hogy sohase megyek el Berlinbe.

Ezt a fogadalmamat más okokból mindmáig megtartottam, s megtartottam azt a tulajdonságomat is, hogy nem tudom valamely testrészemet testemtől függetlenül, objektíven látni. Persze el tudom képzelni, mi sem könnyebb, hogy kezem itt fekszik az asztalon, nem rémüldözök tőle, de a lemetszett kéz még ekkor sem idegen. Nézem az ujjamat és mondogatom, hogy négy-öt deka lehet, közönséges vér van benne meg csont, romlandó anyag, elvesztésébe semmiképp sem halhatok bele, kereskedelmi értéke nincs; ugyan mi az ördögnek ragaszkodom úgy hozzá? Jól van, folytatom, már nem ragaszkodom, máris idegennek tekintem. Közben azt érzem, hogy hazudok, mert ezt az eladhatatlan, megvehetetlen kis húsdarabot én mégis rettenetesen sajnálom. Tragédiáját természetellenesnek, tehát nagyobbnak érzem egy holttest tragédiájánál. Ha én halok meg, az ujjamnak nincs többé joga élni; de míg élek, hogyan foszthatom meg őt az élettől?

Ha csonka koldust vagy hadirokkantat látok, mindig elképzelem a hiányzó, de valahol, valamilyen állapotban mégiscsak meglevő testrészt, az élő ember jogtalanul meggyilkolt darabját. Az ember itt áll az Iparművészeti Múzeum sarkán, s karja vagy lába már rég megsemmisült idegen, messze gödrökben, tömegsírban, valahol a régi frontok vidékén. S úgy érzem, hogy ezt a Piavénál negyedrészben szétlőtt élő embert elszakíthatatlan kapcsolat fűzi Olaszországhoz, amelyet, ha nincs háború, csak hírből ismerne: erősebb, mint az, amelyik a szülőföldhöz fűz: ezek a hadirokkantak a temetőföldjükhöz ragaszkodnak! Legalább én ragaszkodnék e szerencsétlenek helyén, s okvetlenül fölkeresném, akár koldusbottal is a kezemben, eltemetett féllábam sírját. Keresném, kiásnám a földből elveszett csontomat, megint eltemetném; s talán nem is tudnék másutt élni. Nagyon megértem, hogy a vénasszonymesék lepedős kísértetei mindig azokon a helyeken tartózkodnak, ahol eltemették őket.

Az ember jobban ragaszkodik a testéhez, mint az életéhez: mit sajnáljuk a lelket, amelyről azt mondják, hogy nincs, s amely, ha van, halhatatlan? Minden szenvedés szánalmas testünket sújtja, még a lélek szerencsétlenségeinek is a test az érzékszerve. Szeretem és sajnálom az emberi testet, s nagyon mély szépségű jellemvonásnak tartom, hogy a régi görögöknél a halottak eltemetéséről nemcsak erkölcsi, hanem külön vallási parancs gondoskodott. Ismeretes, hogy a görögök szerint a lélek addig nem jut be a túlvilágba, amíg földi testét el nem temették. Görög ember senkit nem hagyhatott temetetlenül, idegent sem, s a vándort, ha csak messziről látta is, hogy valaki tengerbe veti magát, okvetlenül sírhalmot emelt az öngyilkos szimbolikus eltemetéséül.

A tengerről olvastam a minap meg a halálról; véletlenül Hégészipposz egy kis epigrammája került elém, sírfölirat, és nagyon megragadott. Egész novellát vagy riportot mesélt el az a három disztichon, gyönyörű emberi jelenetet támasztott föl előttem, s én is csak versben – pár hevenyészett sorban – merem elismételni a kétszáz esztendős történetet:

Mily gyönyörű lélek él ezek mögött az igénytelen strófák mögött. Egy egész nép lelke, istenkultúrája és emberszeretete! Friss, megelevenítő erő vázolja fel teljes realitással az eredeti helyzetet, a kétezer éves, munkás tengert, s a szegény halászokat, akiknek bizonyára nagy örömöt okozott a gazdag halzsákmány, amit a halottal együtt fogtak. A halottat el kellett temetniök, így parancsolta a vallás. Megtették. De jámbor szívük nem tudta volna elviselni, hogy megegyék vagy eladják, s így másokkal megétessék azokat a halakat, amelyek nyilvánvalóan a halott húsán híztak meg: az átváltozott, részekre tépett embert látták, a nagyon kívánt, nagyon szükséges és egész napi munkával megszerzett drága zsákmányban: s a halott mellé temették a halaikat is.

 ¹ a föld teljes egészében visszakapta azt, ami az övé volt.

Saját belső magatartásomra ismertem a régi sírfelirat lelkében, s ismét kezemre és ujjamra gondolok, amelyet akkor se tudnék idegennek érezni, ha levágnám és eltemetném, és a sarki hadirokkantra, akinek testéhez már sohasem fogják hozzáfektetni olasz fronton maradt féllábát.

 ² olyan szép ez a kis sírfelirat, Hégészipposznak ez a kis epigramm-novellája, mint egy középkori legenda. S ha rajtam állna, fölvenném ezeket a régi, pogány halászokat a keresztény szentek közé.

[Miért nincs a mai harmincasok között egy új Ady vagy Babits?]

Ebben a rovatban a magyar irodalmi élet egy-egy kiválóságával folytatott beszélgetéseinket fogjuk adni. Nyilatkozzanak a mai harminc-, negyven-, ötvenévesek a mi generációnkról, milyennek látják, mik a hibák, mit üzennek nekünk. Elsőnek Szabó Lőrincet kerestük fel, aki a következőket mondta a „Keresztmetszet”-nek:

– Milyen különbséget lát a mai harminc- és húszévesek között?

– Sajnos nem ismerem eléggé a húszéveseket, hogy össze tudjam őket hasonlítani velünk. A tömegből eddig csak egy-egy arc körvonalait láttam. Ezért találom feltétlenül hasznosnak és szükségesnek, hogy a fiatalok tömörülnek, és saját erejükből folyóiratot adnak ki: elvégzik az előzetes rostálás munkáját, és módot adnak a kívülállóknak, hogy számon tarthassák a legfiatalabb nemzedéket. A húszéveseket ma általában kevésbé ziláltaknak, komolyabbaknak és alaposabbnak sejtem, mint amilyenek annak idején mi voltunk. Gazdasági tekintetben viszont ma rosszabb helyzetben vannak. Még azt mondhatnám, hogy érzésem szerint az előző generációból, tehát közülünk, többen tűntek fel már húszéves korukban.

– Egy igen nagy írónk mondta nekünk, hogy a mai generáció az epigonok nemzedéke. Ezt mi természetesen azonnal visszautasítottuk. De azért mégis maradt bennünk egy kis tüske. Miért nincs a mai harmincasok között egy új Ady vagy Babits?

– Azért nincs, mert senkit sem kereszteltek Adynak vagy Babitsnak. A kérdést egészen viccesnek tartom. Az irodalmi megújulások egészen másként zajlanak le az egyik korszakban, mint a másikban. Mi is megtettük és megtesszük a magunkét. A generációmat nagyon komoly és gazdag együttesnek tartom. Elég rámutatnom a Válasz-ra mint a már eddig is megvolt értékek legújabb és legerősebb csoportosulására. Adyék és Babitsék korában más, hangosabb gesztusokat mutatott az irodalmi élet. Ma más a kor stílusa, sokkal egyszerűbb, azonkívül az irodalomba nem kapcsolódnak bele egy éppen kitörés előtt álló forradalom irodalmon kívüli erői.

– Az örök kérdést adjuk fel: lesz-e mindig vers? Sokak szerint lassan kialszik a költészet. Utóvégre 1934-et írunk…

– Én azt hiszem, hogy mindig lesz költészet.

– A költő önkéntelen félelmén kívül, hogy kicsúszik keze alól a papiros – mivel indokolja meg ezt a válaszát?

– Egy mondattal: Mindig lesz, aki szükségét érzi annak, hogy kifejezze magát, és olyan is lesz, aki tükörbe akar nézni.

– Nem megtévesztése-e az utókornak a versek átírása? Honnan tudja majd az utókor filológusa megrajzolni a fejlődés vonalát, ha a húszéves korban megírt verseket a költő harminc-negvenéves korabeli technikájával és gondolatvilágával kapja kézbe? Szabad-e a verset átírni?

– Hogy szabad-e? Fütyülök a tilalomra! Ki tilthatja meg? Utóvégre a vers az enyém, egyetlen igaz magántulajdonom. Senki sem dolgozik úgy, hogy közben az utókorra kacsingat. Az utókor vagy elfogad, vagy nem fogad el. De ha elfogad, akkor vállalja az átírásaimat is. A filológusoknak így is módjukban van megrajzolni a fejlődés vonalát, a variáns szövegekből. Verseimet azért írtam át, mert egyes becsült darabokat meg akartam menteni a komikus vagy értelmetlen részletek hibáitól. A világirodalom egész sor kitűnősége tett már így. Igen jól esett, hogy ilyen illusztris társaságba léphettem be könnyűszerrel. Persze jobb lett volna, ha mindjárt érettnek, harmincnégy évesnek születek, vagy…

– Vagy?

– Vagy, ha olyan rettentő nagy tehetség lennék, mint maguk húszévesek, akik biztosra veszik, hogy olyan remekműveket írnak, amelyek nem szorulnak semmiféle utólagos revízióra.

– Mi a véleménye: a költészetben fontos és éltető a forma vagy nem?

– Eldönthetetlen kérdés. Én is rengeteget beszéltem és írtam, hát még mások előttem. Azt tartom, hogy „forma dat esse rei”. Ez a latin mondás azonban szintén nem az igazi válasz. Tartalma nem lép ki a bűvös körből: a formát nevezi éltetőnek, de előre feltételezi, hogy tartalom is van. A kettőnek egyszerre kell megszületnie.

– Mit üzen a Keresztmetszet húszéveseinek?

– Azt üzenem, hogy ne legyenek hiúak, és ne gyártsanak maguknak képzelt ellenségeket az öregekből. Ha igazán hisznek magukban, akkor könyörtelen őszinteséggel és kitartással igyekezzenek kifejleszteni magukat. Higgyék meg, minden szerkesztő csak örül az új tehetségek jelentkezésének, már csak lapja önző érdekében is.

Elhisszük.

Élet és halál

Remélem, afelől, hogy élek, még jogom van a halálról beszélni. Előbb-utóbb úgyis kikorrigálom a hibát, hogy csak „autoszuggesztió” és „elmélyedés” révén ismerem. Így azonban ismerem, sokszor nézek a szemébe, szinte azt mondhatnám, hogy állandóan. Róla való felfogásom azt is megvilágítja, hogy az öngyilkosságról mit gondolok.

Rettenetes dermesztő az a szem, akár a végső menekvés jóságát látom mögötte, akár az elháríthatatlan erőszakot. Nem volna szabad „kacérkodni” vele.

De nem tudom elkerülni. Valószínűleg sokan nem tudják. Bizonyos koron túl minden épeszű ember alighanem megérik rá, hogy – legalább elméletben – nyugodtan végezni tudjon magával. Dacból, fáradtságból, bölcsességből, unalomból, mindegy. Én legalább így vagyok vele… És íme, mégis élek, és véleményt mondok a cselekvés helyett. „Testem okosabb” – írtam egy versemben, okosabb, mint az értelem és tud reménykedni akkor is, amikor a gondolkozás már kétségbeesett vagy teljes közönnyé változott. A test „okosságában” kell bíznunk az öngyilkosság csábításaival szemben, az anyag gyönyörvágyában, abban a „valamiféle részegségben”, amelyet Baudelaire is emlegetett, s amely legfőbb cinkosa az életnek. Ebbe az „okosságba” tartozik minden mánia és feladatérzés, ide tartozik az a részvét is, amelyet esetleg érzünk egyesek iránt, akik ránk szorulnak, és még nálunk is nyomorultabbak, s akiket nem akarunk idő előtt magukra hagyni.

Mint már mondtam, a halál rettenetes, dermesztő gondolata egyike a legnagyobb erőknek, amelyek az öngyilkosság felé hajtanak. Hogy néha jólesik ez a gondolat? Ki tudja, érezném-e csak néha is végső menedéknek és pihenésnek a halált, ha nem kellene könyörtelenül számolnom vele?! A meghalás kényszerét olyan beavatkozásnak érzem legegyénibb jogaimba, terveimbe, hogy mellette tulajdonképpen egész jelentéktelenné válik az élet minden mozdulata, kínja, öröme, célja. Ha a természet, amely megteremtett, egyúttal hóhérom is, akkor alig-alig számít, hogy vagyok-e vagy nem vagyok, hogy megvárom-e a kivégzést vagy megelőzöm.

Különben mindent nagyon jól tudja néhány ezer év óta minden józan eszű ember.

Nekem, ha már élek, és ha már öntudatom van, többek között örökkévalónak is kellene lennem ahhoz, hogy jól érezhessem magamat ezen a földön; s persze olyan örökkévalóság kellene, amelyet, ha megkívánom, módom legyen örök megsemmisülésre változtatni.

Örök élet kéne a halál jogával.

Most „arasznyi” életem van, a halál kényszerével.

Ez a helyzet. Omar Khajjám azt mondta rá, hogy: szemtelenség!

Az is. A legszörnyűbb diktatúra.

Ennélfogva nem tisztelem.

Következésképp teljesen logikus és jogos válasznak tartom rá az öngyilkosságot…

…És íme, mégis élek, s megint csak véleményt mondok. Persze, mert mikor idáig eljutok, megint közbekapcsolódik „a test okossága”, az anyag okossága, sokféle önbiztosítása, és a kör visszafelé fordul.

Mit tehetek ellene?

Nem törődöm semmivel. Lesz, ahogy lesz…

Könyvek és emberek az életemben

Rengeteget olvastam, és valószínűleg rengeteget fogok olvasni ezután is. Pár évvel ezelőtt testvéri örömmel fedeztem fel John Donne mondását: „Olvasva fogok meghalni”. Olvasva alszom el mindennap, bármilyen későn fekszem le. Kíváncsiságom, úgy látszik, határtalan: igyekszem megismerni; határtalan az élvezetvágyam is: a szellemi közlések tartalma vagy formája legjobb gyönyörűségeim közé tartozik; és ugyanilyen határtalannak kell mondanom a kicsinységem, szegénységem és magányom érzését, amely ellensúlyozásképpen kiszélesíteni szeretné a határait.

Sok zavarral és szorongással küzdöttem, míg elértem a belső szilárdságnak és nyugalomnak azt a mértékét, amelynél már külön figyelem és fegyelem nélkül is nagyjából egyensúlyban érezheti magát az ember. Ilyen lelkialkat, ilyen szükségletek mellett természetes, hogy háromféle jellegű olvasmánykör volt rám komoly hatással: mindenféle rendű és rangú tanító könyv, morálfilozófiai természetű olvasmányok, amelyek menthetővé tették vagy igazolták egy-egy magatartásomat, és végül a művészi munkák, amelyek hatalmasan gyönyörködtettek, függetlenül attól, hogy a tartalmukhoz mi közöm volt.

A könyvek úgy hatottak rám, mint a tanítómesterek, mint a próféták és mint a nők. Három kategóriájuk között lírizmusom kötőanyaga persze feloldja a határvonalat. Legfőbb tanítóm mindamellett a világ és a magam közvetlen megfigyelése volt. A könyveknek régebben főleg abban vettem hasznát, hogy módszerhez juttattak, hogy ráneveltek a megfigyelések pontos végzésére és összeegyezésére; ma elsősorban azért fontosak, mert körém raktározzák a tér és idő elérhetetlen messzeségének egy kellemes, baráti részét.

Vannak az írásnak területei, amelyeken „teljes” tájékozódásra törekedtem. Például a világlíra számomra megközelíthető részletét tisztán megismerési céllal is olvastam, tehát sok olyan mű is megvan a könyvtáramban, amelyhez a puszta rokonszenv nem vitt volna el. Valamikor egyformán érdekeltek a régi és a modern lírai megnyilatkozások; a modern részt mintegy 8-10 éve egyre jobban elhanyagolhatónak érzem. Féltékeny vagyok az időmre, nem sietek átvizsgálni az aktuális termelés szeméthegyeit.

Mindig rendkívüli szubjektivitással olvastam. Nem az összeválogatásban, hanem az odaadásban voltam szubjektív. Tegnap éjjel egy klimatológiai értekezéssel aludtam el. Oly heves izgalomban tartott, mintha a monszunok, a hő és a szél, a valóság világfürdője csobogná körül érzékeimet. Bizonyára különlegesen nagy a szuggesztibilitásom. Természettudományi könyvekkel sokszor járok így, néha még egy statisztika, sőt egy menetrend is csakúgy fürdet a fantasztikus realitásban. Vonz minden, amit nem ismerek, s a valóság megközelítése kifogyhatatlan kalandok lehetőségét adja. Effajta érdeklődésem természetesen mindig csak egy csodálkozni szerető és tudó, tájékozódást kereső és tanulékony lírikus érdeklődése maradhatott.

Amióta érezni kezdtem önállóságomat, és szert tettem némi rendszerességre, jelentékenyen csökkent a vonzalmam a pszichológiai munkákhoz. Nagyot esett szememben Freud értéke, akit különben mint stilisztát, igen tisztelek; pontosabbnak, hasznosabbnak tartom nála a színtelenebb és szerényebb Adler-t. Ellenben rendkívüli pszichológiai tudást találok a nagy költők verseiben.

A szociológiai munkák mindig nagyon érdekeltek, igyekeztem tájékozódni a gazdasági és politikai rendszerek gondolatai, fejlődése terén. Nagyon hasznosnak tartom mindazt, amit e téren olvastam, de maguk a rendszerek nem állnak közelebb hozzám, mint a vallások, melyeket különben hitetlenül is nagyon szeretek: az emberiség lelki természetrajza érdekel bennük. Koromnál fogva és mert a nagy háború végén léptem a világba, Marx-szal kezdtem, és lelkesedtem a kommunizmusért, amely először leplezte le előttem a kapitalizmust, a liberalizmust és a demokráciát.(…) Az utóbbi évek közéleti polémiáiban oly ijesztően nagy szerepe lett a pillanatnyi taktikai helyezkedésnek, hogy a gyakorlati gondolkodóknak ez az árulása elidegenített a politikai hangsúlyok értékelésétől, minden ideológiától. Különben is természetem volt mindig: kontrollképpen a túlsó part felé érdeklődni. (Marx után rögtön a Marx-kritika, Freuddal csaknem egyidejűleg a Freud-kritika érdekelt.) Egyenesen büszke vagyok rá, hogy az elfogultságok mai világában aránylag hitetlennek számítok. Hozzájárult mindehhez eredendő szkepticizmusom is. Azt mondanom sem kell, hogy szocialistábbnak érzem magamat, mint sokakat a leghangosabb baloldalon. Kitörölhetetlen emlékek kapcsolnak a kálvinizmushoz.

Mint mindebből látható, fejlődésemet a betű inkább tanulmánycsoportokkal irányította, mint egyes könyvekkel. Összesen mintegy 3-4000 könyv, 2-300 ember s az utazásaim és egyéb élettapasztalataim neveltek. Sok jó és rossz emberi hatás ért. Kifejezésükhöz, főképp a gyemekkoriakéhoz, nagyon sok tér kellene, nem is térhetek ki rájuk. A könyvhatások vizsgálatánál is azt kell mondanom, hogy főleg egy-egy szellem, egy-egy író egész magatartása hatott rám erősen. Az irodalom létezését Beöthy Kis tükre adta tudomásomra.

A döntően befolyásoló, erjesztő szellemek közül az első Baudelaire volt, akivel tizenhat éves koromban találkoztam, s körülbelül akkortájt Babits Mihály, művei éppúgy, mint az egyénisége. Babitsról szólva, külön sajnálom, hogy ő, akivel már nemcsak szellemileg lehettem együtt, húszas éveim elejének nagy fordulója, erőszakos „lázadása” idején nem maradhatott olyan jótékony vezetőm, mint amilyen elindítóm volt, amikor saját világom önálló kiépítéséért bizony helytelen és túlzó keresésekre kényszerítettek az ösztöneim. Úgy Baudelaire, mint Babits művészete egészben véve oly tulajdonságaimra hatott, amelyek többé-kevésbé az elmélyedésnek, a formai fegyelemnek, a tudás megbecsülésének és a művészi meg nem alkuvásnak az irányába esnek. Ez az üdvös hatás természetesen csak jóval később érte el eredményeit.

Baudelaire és Babits nevét társhatások és jó és rossz kiegészítő vagy ellenhatások nagy sorával, más nevek légiójával vehetném körül; külön meg kell említenem itt Stefan Georgé-t és a szintén csak jóval később megértett Nietzsché-t. A múló befolyások nagy része (például az Ady-é) nálam káros volt. Úgy érzem, az első nagy általános erjesztő hatás után sok fölösleges időt veszítettem, de végeredményben minden a javamra vált, még az expresszionizmus bűvölete is. Sokat vergődtem ezekben a magányos években az egyensúlyért, a tapasztalás közvetlen tanítóereje is ekkor nyilatkozott meg igazán előttem, és az új, második nagy hatás, amely éppoly hasznos volt, mint kb. 10 évvel előbb az elindító, akkortájt ért, amikor már úgyszólván csak rendezni kellett azt, amivel lassanként magam is tisztába jöttem. E hatás középpontjában Bertrand Russell és Goethe állt, és ez a konstelláció már harmonizálhatta mindazt, ami előzményként történt. Valószínűnek tartom, hogy a lényege megnyugtatás volt: mintha mindaz, amit Russellben és Goethében láttam, elsősorban emberi biztatást adott volna, azt mondván a káoszt elhagyó léleknek, hogy: Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!

Bár tulajdonképpen nem akartam, eddig is említettem neveket, Beöthy-t, Baudelaire-t , Babits-ot, Georgé-t, Nietzsché-t, Ady-t, Russell-t, Goethé-t, azonkívül összefoglalóan az expresszioinizmust, a világlírát, marxizmust és a Marx-kritikát, a freudizmust és Freud-kritikát, vallásfilozófiát és szerényen a természettudományokat. A lista hiányos, az eredmény szempontjából azonban igazságosabb, mintha teljessé bővíteném. A sok itt megtévesztene. Nem tudom eléggé hangsúlyozni az élet és a könyvek közös hatását, s azt a nevelést, amelyet maga az átélt idő ad egy könyves embernek. Az emberre vonatkozólag legtöbbet, legbiztosabbat talán két gyermekem fejődésének figyeléséből tanultam.

Sokat olvasok most is. Nagy és természetes rokonságot látok minden jó és nagy író közt… Végigmegyek a könyvespolcaim előtt… Kifelejtettem Shakespeare-t: mindig magával ragad!… Pótlólag közlöm, hogy zavaraim elcsöndesedése után igen komolyan hozzájárult friss biztonságom megerősítéséhez Brandes nagy keresztmetszete a XIX. század irodalmáról, noha világnézetileg mindabból kiábrándulni segítetett, amire kapacitálni akart… Fontosak Eddington és Jeans könyvei… Nagyon szeretem a népmeséket, folklorisztikát, Petőfi-t, Arany-t, Villon-t, a német és angol lírát, a görögöket, a Szókratész előtti filozófusokat, a latinokat… Heiné-t egykor, a kezdet kezdetén, csodáltam Verlaine-t is… Ma kevésbé… Mennyi év kellene még!… Óriási felfedezés és öröm számomra az egészen messzi ókor, Egyiptom, Babilónia, az Upanisádok, a buddhizmus, a Tang-líra és egyáltalán a keleti irodalmak… Mindezek már nem „hatnak” rám a régi értelemben: olvasmányaimat nyugodt beszélgetéseknek tekintem, s még ha belőlük veszek is témát, mint pl. keleti verseimnél, most már nemigen alakítanak tovább, s inkább csak állandó baráti környezetemet alkotják. Csodálatos és megnyugtató, hogy tanúságuk szerint mindig ugyanaz történik, hogy minden jó író tulajdonképpen mindent végiggondol, ha elég sokáig él hozzá… Csak akkora tájékozottság előtt is, amilyen az enyém, nincs igazán régi és új, s minden forma és gondolat egyszerre volt, van és lesz, a szellemek rejtelmes és időtlen egyezségében.

„Olvasva fogok meghalni.”

Szabó Lőrinc lefordította Villon „Nagy Testámentum”-át

Irodalmi életünk egyik tavaszi eseményének híre került ma nyilvánosságra: a közeljövőben megjelenik Villonnak, a középkori nagy francia költőnek legátfogóbb műve, a Grand Testament. A Nagy Testámentum 500 éves francia verseit Szabó Lőrinc ültette át magyar nyelvre. A kiváló költő legutóbbi Villon-kötete rövid idő alatt második kiadást ért el. A Nagy Testámentum fordítása úttörő munka, s körülbelül olyan szépirodalmi teljesítmény, mint egy verses Shakespeare-darab fordítása.

Megkérdeztük Szabó Lőrincet, mennyi idő alatt készült el a munkájával.

– Valami húsz esztendő meg egy negyedév alatt. Első Villon-fordításomat még diákkoromban készítettem. Budapestre felkerülve Babits Mihálynál tett egyik első látogatásom során, 1918 végén, többek közt egy Villon-verset is mutattam neki. Ötszáz évig, mondta, senkinek sem jutott eszébe Villont fordítani, s most egyszerre ketten is lefordították az „Akasztottak balladáját”. Ki a másik? – kérdeztem én. – Tóth Árpád – felelt Babits –, és megmutatta az azóta elhunyt kitűnő költő kéziratát… Tíz évvel ezelőtt, Villon születésének 500. évfordulója alkalmából, megjelent az első kis Villon-könyvem, önálló balladáknak és a Nagy Testámentum egyes „betétverseinek” a fordítása. Ez a könyv az idén újra kijött, és örömmel látom, hogy az igazi Villonnak is milyen komoly sikere van.

– Mit szól a „ Villon-vitához”?

– Vitának itt nincs helye. Az az ál-Villon-könyv, amelyről a szakértők már megmondták az igazat, nem Villon verseit közli, és még csak nem is villonszerűeket. Amit eddig Nagy Testámentumként adtak elő, az egyszerűen hamisítvány.

– Mi ez a most megjelenés előtt álló Nagy Testámentum?

– A költő főműve körülbelül 2000 sor. 1461-ben írta, amikor kiszabadult a Meung-sur-Loire-i börtönből. Fiktív hagyakozás keretében végigtekint az életén, az élet minden kérdéséről filozofál és moralizál, szegénységről, sorsról, szerencséről, szerelemről, a maga eseteiről, a halálról, aztán mindenféle létező és nem létező hasznos és káros és tréfás dolgokat testál a barátaira és ellenségeire. A százéves háború végső korszakának egész világa megelevenedik ebben a hatalmas költeményben, amelybe Villon számos önálló és gyönyörű lírai verset illesztett bele.

Hajnali beszámoló

Nagy bosszúság ért az éjszaka.

Vendéglőben vacsoráztam egy barátommal, illetve még csak tanakodtunk, hogy mit kéne rendelni. Én tojásos előételre kívánkoztam. A pincér örömmel kapta el tűnődésünk foszlányait és „valami nagyon jót” ígért. „Kitűnő dolgot hozok” mondta, „hors d’oeuvre-t – á la Mikes Lajos”! Hors d’oeuvre á la Mikes Lajos? Megrendeltük és vártuk az ismeretlen fogást. Ebben a pillanatban zümmögés hallatszott, halk és energikus zúgása mindig közelebb jött, és makacsul dongott-keringett a fejem körül. A hang végül a homlokomnak csapódott, hajamba csimpaszkodott, s amint hozzákaptam, kiderült róla, hogy darázs. Teljesen belegabalyodott a tarkóm szőrzetébe, éreztem mozgó kis testét az ujjaim alatt, nem tudtam, ijedezzem-e vagy csodálkozzam fagyos tavaszunk ilyen korai vendégén, a kis szárnyas tigrisen, de az tovább zúgott, vészesen és kitartóan, úgyhogy végre felugrottam az asztaltól, és erre felébredtem.

A mindenségit! Részeg voltam a fáradtságtól, szempillám szúrt, égett, le akart ragadni, de nem bírt. Cigarettáért tapogatóztam, villanyt gyújtottam. Órámban, ágyam mellett, a kis asztalkán vészesen és kitartóan zümmögtek a percek, kint édesen és éppoly kitartóan a madarak.

Fél öt volt. Az éjjel későn feküdtem le, és most nagyon bosszantott, hogy alig aludtam. A redőnyön azonban a nap ígérete szűrődött be, aranyos fény, amit már oly rég nem láttunk. Ez aztán végleg felkeltett. Papírt és tollat szedtem elő, és írni kezdtem, úgy ahogy voltam, hanyatt fekve az ágyamban.

Történt tegnap valami különös?

A háborún kívül körülbelül csak a bábszínház és az, hogy este Byron Kain-jából olvastam néhány részletet Mikes Lajos magyar szövegében. Egy-két sort az eredetivel is összevetettem. Mint bizonyára sokan tudják, Mikes az apósom volt, és az idén nyáron lesz tíz éve, hogy meghalt. Az évforduló évében igazán illenék újra kiadni a Kain-ját és az Othello-fordítását. Milyen szép, remek és nehéz költői munkák! Ha az álombeli pincér figyelmeztethetett engem, én is emlékeztethetem Mikes nevére és az alkalomra az irodalmi világot. Annyi szemetet kiadunk, eladunk és megveszünk; adjuk ki és vegyük meg helyettük most Mikes Lajos legjava műveit, a Byron- és Shakespeare- fordítást. Az aktatáskás doktor urat sokan szerették, sokan tartoztak neki ezzel-azzal, s írói érdemei sem kicsinyek. Tíz év nem nagy idő, de ahhoz mégis elég nagy, hogy az eddigi hallgatásért, amely Mikes emlékét és munkásságát felejteti velünk, most már szinte egy kis jóvátételre is gondolni kelljen.

Ezen töprengtem az álmatlan hajnalon, aztán másik élményem, a bábszínház jutott eszembe. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hogyan, de a fiam kedvéért délután elvetődtem az Egyesült Női Tábor egyik gyermeknapi vagy gyermekheti produkciójára a Klotild-palotába. Láttam egy zsúfolt teremnyi nevető, izguló, kiabáló fiút és lányt, aztán az ajtókon át, melyek a folyosóra meg a hátsó terembe nyíltak, láttam a sárga függönyös kis színpadot, majd pedig hátulról, mintegy a kulisszák mögül, a mutatvány szerkezetét.

Rögtön a Goethe gyermekkori bábszínház-élménye ötlött eszembe, amelyet oly döntő hatásúnak emleget a Dichtung und Wahrheit elején. Én most találkoztam először ilyesféle játékkal, s kitűnőnek érzem. Plakátokon is olvasható, hogy a gyermekhéten egy másik bábszínház, a Büky-féle, a Zeneakadémián éppen ma játszik, kétszer is a délután folyamán, s a Klotild-palotai kedves konkurencia azt mondta róla, hogy szebb és gazdagabb kiállítású, mint az övék.

Bárhogy áll is a dolog, a két Lakatos nővér produkciója rendkívül ügyes és ötletes volt. Beszéltem a rokonszenves és szerény pedagógus-művészekkel: mindketten fővárosi óvónők, rengeteg bábuval dolgoznak, drótok helyett kezükkel és három ujjukkal mozgatják a kesztyűszerűen felhúzható figurákat, kis díszleteiket villámgyorsan cserélik, két-három-négy kézzel dolgoznak, több hangon mondják és éneklik a darabok szövegét. Nagyjából kész, de rögtönzéseket is megengedő, rugalmas menetű, groteszk és humoros történeteket, kalandokat adnak elő, melyeket ők maguk írnak. Az egész színház taxin szállítható ide-oda, óvodákba, iskolákba, előadótermekbe.

A főváros iskolaügyi vezetősége és minden iskola boldog lehet, hogy ilyen fölényes gyakorlatú és ilyen ötletes nevelő-művészekkel szórakoztathatja megfelelő alkalmakkor a tíz éven aluli fiatalságot. Én negyvenéves vagyok, mégis boldogan felejtkezem bele a játékba, abba is, amit a Lakatos nővérek elhitetnek, és abba is, ahogy elhitetik. Bábszínházukat minden téren bizonyára fejleszteni lehet, írók és rendezők felfigyelhetnének rá. Nem lehetne mindezt nagyban is megcsinálni? A tegnapi primitív meséket és bonyodalmakat élvezve folyton éreztem, hogy a bábszínészek alkalmazása, a testi realitás teljes kikapcsolása a színpadi illuzionizmusnak új lehetőségei elé nyit kaput. A modern bábszínház nagy meglepetésekkel szolgálhat…

Nagyobbakkal, mint amilyenekkel egy darazsas álom, amely felzümmögi és váratlan hajnali beszámolókra veszi rá az embert.

Húsz év Budapesten

Igaz szívből köszönöm az Arany János-emlékplakettet, amellyel mint költőt, Budapest székesfőváros nevében kitüntettek.

Semmi okom leplezni, vagy éppen tagadni, hogy a tiszteletadás jólesett és meghatott. Mikor hírét vettem a döntésnek, az az érzés futott át rajtam, amely mindnyájunkat elfog, valahányszor megtudjuk, hogy szeret bennünket valaki, akit mi már előbb szerettünk és csodáltunk. Aztán elgondolkoztam ezen az érzésen, s néhány perc alatt szinte megint átéltem mindazt, ami velem, a magyar vidék egyik fiával, huszonkét év alatt Budapesten történt.

Legerősebben két kép elevenedett meg az emlékeimben.

Az első az a pillanat volt, amikor tizennyolc éves koromban egy késő novemberi éjszakán ideérkeztem, és a debreceni gyorsról leszállva, még katonaruhában, de már civil diákszívvel, egyik kezemben egy nagy cipóval, melyet az édesanyám sütött útravalónak, a másikban egy könyvektől dagadó kofferrel, teljes idegenségben és tanácstalanságban megálltam a holdfényes, hideg és üres Baross téren, a Keleti pályaudvar legfelső lépcsőfokán. Itt voltam a vonzó és ijesztő nagyvárosban, ahová pénz nélkül és rokontalanul felköltözni szinte forradalmi vakmerőségnek számított a családunkban. Egész lelkem egyetlen köszöntés volt a Város felé. De aztán egyszerre nagyon megijedtem: Úristen, mit kell most csinálni, hova hajtom le a fejemet ebben a közönyös kőrengetegben, hogyan lehet itt megélni?

Aztán dobogó szívvel, idegeimben egy kis titkos ünnepélyesség borzongásával, kitöltöttem az első bejelentőlapot, amit a Hivatal minden további nélkül tudomásul vett; budapesti lakos lettem, belemerültem egymillióegyedik porszemnek a milliós sivatagba, s ahogy teltek a napok, majd hónapok és az évek, mégiscsak csináltam valamit, amiből úgy-ahogy megéltem. Már voltak barátaim, egyre több ismerősöm, az élet egybeszőtte életemet az igazi fővárosiakéval, anélkül hogy magának a Székesfővárosnak erről külön tudomást kellett volna szereznie. Ebben az időben szegényen is gazdagnak éreztem magamat, csak azért, mert Budapesten éltem. Magyarország legérdekesebb, legizgatóbb természeti alakulatának, képződményének tekintettem a városomat, s hogy egy kicsit mindeddig mégis idegen maradtam, azt csak akkor vettem észre, amikor először költöztem benne főbérleti lakásba.

Akkor talán már 1927-et mutatott a naptár. A VIII. kerületi Gólya utcában új harmadik emeletet húztak egy régi házra, és én jó néhány esztendei albérlői hányódás után végre a magam ura lettem a magam fészkében. Ekkor vertem igazán gyökeret Budapesten. Órákig időztem feleslegesen a készülő új lakásban (amelyről verset is írtam), s néztem, hogyan gyalulják le a parkettet, hogyan festik ki kedvem szerint a falakat – még idegen volt a lakás, de ahogy a versemben írtam, máris az volt, ami a bogárnak a páncél, s ostromolt katonának a fedezék. Volt már igazi otthon, ahol lehajthattam a fejemet, s igazán szívem mélyéből sóhajtott fel a versem:

S hozzá ezek a falak éltek, szépek, tiszták voltak, rejtett csövekből víz és fény ömlött, csak hozzá kellett nyúlnom egy csaphoz, csak fel kellett kattintanom a villanyt! Mint Mózes a vén szikla előtt, éreztem, hogy:

és felujjongtam, hogy

A saját lakás és ami vele jár, volt a második legmélyebb élményem mint budapesti embernek. Azóta aztán igen sok fáradtság és gond és néha valami szép és jó; egy részüket sikerült elmondanom a köteteimben. Később gyorsulni kezdett az évek járása felettem, s ma már életemnek a nagyobbik fele fűz Budapesthez: halottak egész sora köt e város, e föld múltjához, és gyermekeim és sok munkám a jelenéhez és a jövőjéhez.

Ma negyvenéves vagyok. Minden porcikájában megismertem és megszoktam Budapestet. A bentlakóból úgyszólván bennszülött lett. Azt hittem, már nem ér meglepetés a városom részéről. S ezen a héten mégis ért.

A meglepetés ez a szép érem volt, húszévi költői és írói munkásságom megtisztelése. A közösség, melynek a megdobbanó szívvel írt első bejelentőlapon titokban és szív szerint többet reméltem tudomására hozni egy vidéki diák érkezésénél, most válaszolt: most fogadta jelentkezését a fiatal magyar jövevénynek, aki azon a novemberi éjszakán szorongva és reménykedve körülnézett a Keleti lépcsőiről, és aki nem tudván, hogy mit kell tennie, húsz éven át azt tette, amit érzett.

Köszönöm a választ, köszönöm, hogy most, amikor megjött az ideje, Budapest ilyen szeretettel viszonozza a régi köszöntést.

Éjféli napló

A dolog azzal kezdődik, hogy az ember erőszakosan kitépi magát a tömkelegből. A viharzás csendesül és süllyed körötte, ő pedig emelkedik egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán zökken, megáll. Még néhány utólagos rángás, a szív hevesen dobog, mondatok halványulnak, hangok visszhangja foszlik a semmibe. Felülünk, ah, tehát álmodtam! Lámpát gyújtunk és a többi már csak emlék.

Érdekes az ilyen ébredés. Újabban, ha jól megfigyeltem, évenkint háromszor-négyszer valósággal tetten érem az álmaimat. Ma is, most is így történt. De milyen gyorsan felejtek! Rögtön írni kezdtem, s most, két perccel későbben, már alig van emlékem a részletekről, a körvonalakról. Az öntudat törekvése, hogy egy pontot teljesen megfigyeljek, sugárként fúródik a homályba, és kioltja a többit. Óriási sötétség vesz körül, idegen, már gyanús is, pedig szinte a saját testi folytatásom. Mi merült el benne?

Ezen töprengek egy idő óta, de elégedetlen vagyok az eredménnyel. A világos képek visszarebbentek az érzés szintje alá, árnyak lettek, alvilági lények, akik rettegnek a fénytől. Pedig de zajongtak, de hetvenkedtek! Azt még biztosan tudom, hogy nem ellenséges álmom volt. Visszahúzódása, úgy látszik, kikerülhetetlen, természetes jelenség. Olyasmi, mint az apály, csak nagyon gyors. Amivel a lélek foglalkozott, nem bírja a világosságot, léttelen matériája szétfoszlik tőle, elpárolog, s magával viszi a körvonalait. Amit az előbb az érzés szintjének mondtam, az a határvonal: ellenőrzés híján át lehet lépni, de hivatalosan tisztelni kell. Az alvilág maga tiszteli legjobban. Kár?

Viszont kétségtelennek érzem, hogy van kulcs az álmok rejtélyéhez, van az ébredésben két-három pillanat, mikor még nemcsak emlékezünk. Most persze már minden szavam csak szellemidézés, de eleinte nem az volt, hanem valóság, már amennyire az érzékelést valóságnak tekintem az elképzeléshez képest. Én az imént még a lehető leghatározottabban érzékeltem: moziban voltam, hangos moziban, és látható zenében, és csak később, az ébredés pillanatában jöttem rá, hogy saját magamban voltam. Elhittem, hogy a valóságban mozgok, beszélek s harcolok. Sőt, pontosabban szólva nemhogy elhittem, de eszembe se jutott kételkedni benne. Egy eposzban éltem, hősi, nagy környezetben, mítoszban és egyáltalán nem csodálkoztam rajta. S most szinte kényelmetlenül érzem magamat, olyanformán, mintha tudós volnék, és el kellene ismernem egy babona komolyságát. A megszökött tartalom egy kevés emléket és olyan formai elemeket hagyott hátra, hogy esztelenség volna kizárnom… nem merem leírni, hogy mit, mert nem látom biztosan. Még egypárszor tetten kell érnem ezt a túlvilágot. Van kulcs hozzá. Ahogy a tudatalatti áttört a demarkáción, áttör rajta, visszafelé, noha talán csak pár lépésnyire, az emlékezés is, a biztos emlékezés.

A határterület felderíthető.

Tanulság ismételten és talán csak magamnak: az egyéniség határai mindenesetre túlnyúlnak az érzékelhető körén. A szellemi élet nincs teljesen az öntudathoz kötve. Emlékezet és fantázia polaritása.

1 óra 12 perc van. Fél egykor ébredtem.

1940. november 16.

Oltok, aludjunk tovább.

Írók egymásról

Két fiatal, kiváló magyar költő. Jó barátok. Két csendes, tartózkodó, zárkózott fiatalember, egymással azonban szívesen és sokat beszélnek. Nagy sétákat tesznek, bebarangolják a budai hegyeket. Összesen nyolc pengő van a zsebükben. Vita közben ebédidő lesz, betérnek egy vendéglőbe. Rendelnek egy adag csirkét. A csirke két pengőbe kerül. Felállnak éhesen, tovább sétálnak. Nagyon friss, mai emberek, mégis ahogy az élet valóságaival szemben állnak, ahogy a barátságot, az életet értelmezik, mély elzárkózottságukban van valami múlt századbeli, régi íz. Amikor egymásról kialakult véleményüket kérdezem, egyik is így felel: – a legjobb barátom, és a másik is azt válaszolja: – a legjobb barátom. Ennél hosszabb nyilatkozatra nem hajlandók. Ekkor szembe ültetem őket: beszéljenek egymással – egymásról…

Illyés Gyula Szabó Lőrincről – Szabó Lőrinc Illyés Gyuláról.

– Nagyon kellemetlen nekem Lőrincről nyilatkozni – mondja Illyés Gyula. – Ő az egyetlen ember, akivel párbajt vívtam, nehéz lovassági kardokkal…

– Én is úgy emlékszem, nehéz lovassági fütykösökkel.

– Igaz. Azonmód vágtuk bicskáinkkal a Hűvösvölgyben. Ingujjban megmérkőztünk, azóta barátok vagyunk.

– Úgy van.

– Nem tudod, hol volt az első találkozásunk? – kérdezi Illyés.

– Valahol a Nemzeti Színház tájékán. Én a József körúton laktam, te hazakísértél. Ez 1928-ban lehetett. Akkor is irigyeltem és ma is franciaországi élményeidet, amelyekkel akkor telítve voltál.

– Igen, van közöttünk ellentét. Te inkább a német életformához vonzódsz…

– Nem az életformához!

– A német kultúrához. Ebben a tekintetben homlokegyenest más nézeten vagyunk, de ez azért nem okozott zavart köztünk.

Most elhallgatnak. Én kettőjük között ülök, egyikről a másikra nézek, várom, hogy mikor kell közbelépnem kérdéssel, unszolással. De most már benne vannak, beszélgetnek, vitáznak, folyékonyan és megszakítás nélkül.

– Homlokegyenest ellenkező és azonos a világszemléletünk – mondja Szabó Lőrinc. – A szociális részvét, ami benned van, az lakik bennem is a magyar fajta iránt. Itt a lényeg annyival több a formánál, hogy tulajdonképp ugyanaz. Mind a ketten a legmagasabb féltéssel szeretnénk átmenteni a legmagasabb kultúrát, és a legszélesebb népi alapra helyezni. Különben nem vagyunk harcos emberek, ugye?

– De igen, én téged harcos embernek tartalak.

– Csak a ráfogások elhárítására vagyok harcos.

– Én meg az egyéniségemet védem legkevésbé.

– Akkor mást értesz egyéniség alatt.

Most ismét közbeszólok, mint a bíró, halkan az asztalra koppantok: térjünk a tárgyra. Illyés Gyula azt mondja:

– A szakmánk úgyis az, hogy mindent meg kell mutatni, nehéz élő szóval is kifejezni magunkat. Különben is oly kimeríthetetlenek vagyunk mind a ketten, hogy végtelen lenne, amit mondanánk.

Azután mégis belekezd:

– Lőrinc nagyon szép fejlődési vonalat csinált végig: gondolati lírát, lelkiismeret-furdalást, bűnt, tisztaság utáni vágyat. Katonaverseiben minden külső költői fogást elvetett, ez adja meg újszerű szépségüket. Az első sorban még nem tudja, mit fog kihozni – élmény minden cifraság nélkül. Különben életem egyik legnagyobb mulasztása, hogy nem láttam őt Budapest utcáin, hajnalban, revolverrel végigvonulni, előtte három tiszt és százötven tüzér. Így ment el. Amikor visszajött, mögötte volt tizenöt vers…

Most Szabó Lőrinc veszi át a szót.

– Illyés Gyulát a legártatlanabb és a legnemesebb módon irigyelni tudom természetéért és a tehetsége fajtájáért…

– Na! – mondja Illyés –, látszik, hogy újságíró vagy, rögtön szedheti a nyomdász, amit mondasz. – Aztán megadja magát és végighallgatja Szabó Lőrincet.

– Mindig belülről kitöltve a formát olyan közvetlen, igaz és emelkedett hangon ír, amelyben a legszerencsésebben találkozik a szellemi rész és a reális expresszió, plasztikusan, egyszerűen és rendkívül szuggesztív erejű költőiséggel. Ha itt lenne egy kötete…

– Véletlenül nincs nálam.

– Ha itt lenne, egy kötet Összes versei-ből, megkönnyítené a beszélgetést az idézet, mert ebben az első élmény, az első meglátások, amelyek az olvasóra rögtön az első élmény, az első meglátás friss erejével hatnak. Ezenkívül szeretem Illyést, mert higgadt és lelkiismeretes ember, habár sokszor a szemére vetik, hogy a világ lírikusai közül magánéletében ő a legzárkózottabb ember. Annál megtisztelőbb, hogy nekem néha mégis megmutatott egyet-mást magából a líráján kívül. Én azt hiszem, nagyobb mértékben viszonoztam ezt, nem?

– Köszönöm, így van.

– Nem nagy dolgokról van szó, a mai megvadult és személyeskedő világban azonban százszoros értéke van az írók között az egyéni bizalomnak.

– És nem hinném – mondja Illyés Gyula –, hogy bárhogy fordul a világ, bármelyikünk is visszaélne a másik bizalmával.

– Csodálom Illyés Gyula költői munkásságát – folytatta Szabó Lőrinc, ismét hozzám intézve a szót. – Fejlődése hatalmas skálájú. Annak idején neki is voltak futurista versei…

– Nem is tagadom!

– Csodálom őt, de nem cserélnék vele. Remélem, ő sem velem.

– Egy-két tapasztalatodat szívesen átvenném. Neked sokkal több van. Különben – folytatja Illyés Gyula –, ha én volnék a miniszter vagy valami nagy hatalmasságú úr, Szabó Lőrincet kivonnám minden munkából, és csak műfordításra és versírásra fognám. Ez kamatozó tevékenység volna a nemzet számára. Mintha a Duna erejét átváltanánk, és valami közmű lenne belőle. Azt hiszem, a magyar közönség és ő maga sem tudja, hogy mit jelent Te meg a világ című kötete. Minden tanszéken tanítani kellene: milyen volt a mai európai ember szembenállása a világgal.

– Te, ez nagyon jó ötlet, ezzel a munkából való kivonással! Nagyon hálás lennék érte a miniszternek. De ne adjon semmiféle előírást. Akkor jól járnának velem. Neked azonban dolgoznod kell. Aki olyan erős hittel tudja érezni a küldetését, azt, hogy fajta a magyar nép, és hogy egy meghatározhatatlan óriási társadalmi osztály beszél általa. És hogy beszél!

Most elhallgat egy időre Szabó Lőrinc, azután csendesen folytatja:

– Mindig vágyódtam arra, hogy lenne egy kiegészítő részem… valaki, akit elismerek. Aki más intellektus, mégis azonos mértékkel méri a világot. Mindig új öröm számomra, ha valamiben összetalálkoztunk Illyéssel.

– A furcsa az – mondja Illyés Gyula –, hogy arcban nem hasonlítunk egymáshoz. Azt hiszem – fordul Szabó Lőrinc felé –, te magasabb is vagy.

– Nem tudom. Én meglehetősen görbén járok.

– Én is. Arcban nem hasonlítunk, külföldön mégis sokszor kínainak néznek. És Lőrinccel is ez történt, azt hiszem Velencében.

– Igen, Velencében volt, hogy valaki utánam jött, és kínaiul beszélt hozzám.

– De te igen rút kínai vagy – mondja Illyés.

Összenevetnek, azután még azt mondja Szabó Lőrinc:

– Mégis – és ez a lényeg –, hogy most már évek óta Illyés Gyula az egyetlen ember, akivel fenntartás nélkül merek együtt lenni. Tudok, mert merek.

Cila

Van egy hófehér cicám, Cilának, Culinak, időnkint Cinciri-Mincirinek hívjuk, egyik szeme kék, a másik sárga. Kicsi korában én magam hoztam haza egy papírzacskóban a Gellérthegyről. Még most is emlékszem, milyen nyugtalanul izgett-mozgott a stanicliban, hogyan kaparta-zörgette belülről. A villamoson felfigyeltek rá, és mindenki cicatörténetekkel és jóslatokkal állt elő. Egy postás formájú ember azt mondta, hogy biztosan el fogják lopni, a fehér cicákat mindig ellopják.

Cilát szerencsére nem lopták el. Most is megvan, itt ül előttem és néz. Örül az életnek, bolondja a csirkecsontnak. A tejért valahogy nem rajong túlságosan, annál inkább a tejtermékekért, főképp az eidami sajtért. A francia salátát, a mézet és a híg tojást is rendkívül szereti. Legjobban azonban a legyeket. Ahogy Tarasconi Tartarint hősiességéhez nem méltó sipkavadászatra, úgy kárhoztatta Cilát légyvadászatra az irigy sors. A házban ugyanis egyetlen egér sem akadt. Cila tehát nem tudott fajának erről a cincogó ellenségéről. Nem is tudhatott, annyira fiatal volt még, amikor lezárultak előtte a padlás- és pinceajtók és ablakok. Azonban úgy látszik igaz, amit az anamnézisről, a szervezet és az ösztön visszaemlékezéséről mondanak egyes tudósok, mert Cila vérében felébredt a tigris, sőt az oroszlán, valahányszor feltűnt előtte valami vad, valami zsákmány. A vad, a zsákmány félesztendőn át minden esetben házi faunánk egyetlen képviselője, az említett légy nevű rovar volt. Cilát elsőrangú légyvadásszá képezte ki s nyomorúság. Métereseket ugrott helyből a levegőbe, fehér villámként röpült az ablakhoz, ha egy kis fekete pont zümmögni kezdett az üvegtáblán, és mint kőszáli zerge kúszott a szekrény tetejére, hogy esetleg tíz percig le ne vegye a tekintetét a mennyezet valamely gyanús pontjáról.

Írók és költők mindig kedvelték a macskákat. Baudelaire a tudományok és a kéj barátainak nevezte, Hoffmann és Gautier imádta, Kipling a legtökéletesebben analizálta őket. Egész könyveket írtak már macskák és művészek mély lelki vonzalmáról, s örömmel értesülök róla, hogy a cicabarát írók hosszú listájára odaírhatjuk Frank Swinnertonnak a nevét is. Ami engem illet, én hatéves koromban segítettem egy macskát dróttal felakasztani, petróleummal leönteni és elevenen megégetni, amire ma is borzadva gondolok vissza; de ettől eltekintve mindig jóban voltam a különféle kis és nagy cicákkal és kandúrokkal. Élveztem és a magam módján népszerűsítettem őket. Mikor nemrég együtt szerepeltem a rádióban Bajor Gizivel, a költemények közé, melyeket előadott, bevettem Harold Monro modern angol költőnek egy macskatémájú versét is. A bravúros költeményben egy hentesinas májat osztogat az utca macskaseregének, s ahogy a má-á-ájat elnyávogta, s ahogy az izgatott cicák visszavernyákoltak neki, zengett és kiabált tőle az egész utca, s én azt hittem, hogy menten macskává változik Bajor, de azok is, akik hallgatják.

Ezt a rádiós-verses kis fordítást nem számítva, mégis most írok először a cicákról. Vitatkozni azonban annál többet vitatkoztam. Az emberiség, jól tudjuk, már az ősidőkben két pártra szakadt, cica- és kutyapártra. A cicapárt a kisebb és a türelmesebb. A kutyabarátok rendszerint nem alkusznak, és valósággal átveszik idegeikbe kedvenceik macskagyűlöletét. A macskahívek viszont legtöbbször egyetemes állatbarátok, és kedvelik a kutyákat is, miért ne, olyan megnyerő, okos és hű jószág a kutya, igazán szeretetreméltó. A két emberfajta közt főleg az a különbség, hogy a kutyabarát legtöbbször viszonzásképpen szeret, valami morális vagy morálisnak vélt tulajdonságot becsül és jutalmaz négylábú barátjában. A kutya hű, a kutya okos, a kutya önzetlen, szokták mondogatni, olyan hangsúllyal, amely már azt is leszögezi, hogy a macska hűtlen, oktalan és önző. Hát Istenem, ez az állati morál éppen olyan bonyolult dolog, mint az emberi. Az igaz benne, amit a nézőpontom, az igényem, az eleve megszabott mértékem annak lát, mond és mutat. Arról mindenesetre lehetne vitatkozni, hogy mi különb és nemesebb: a szolgaság-e, mellyel a kutya a gazdájának hódol, s amelyről Petőfi A kutyák dalá-ban beszél, vagy az egyéniségnek, a függetlenségnek az a megőrzése, amely a macskát az emberi környezetben is jellemzi. Nem volna szabad hasznossági és főképp emberi szempontokat kevernünk az ilyen kutya-macska-vitákba, s akkor mindjárt jobban állna a cicák ügye. Bár lelkes macskabarátok azért is keményen síkra szállnak, hogy védenceik igenis okosak és hűségesek, azonfelül, hogy páratlanul tiszták. Történetek seregét hallottam és olvastam már kétszáz kilométernyi távolságból hazagyalogló cicákról, és olyanokról is, amelyek megmentették a gazdájuk életét.

Én nem vagyok ilyen nagyigényű és rögtön megvallom, hogy a macskát azért szeretem, mert szép. S ez nem valami relatív dolog. Az elvont díszítőművészet és a realista festői eszmény egyaránt mindig használta és használja azokat a vonalakat és formákat, amelyekből a macskák teste és mozgása összetevődik. Ezek a vonalak és formák mindig a kellemesnek, a puhának, a finomságnak, eleganciának és az összhangnak a fogalmát idézik. Szépek, önmagukban és önmagukért. És ezt az öncélú, valósággal művészi szépséget csak növeli az a különös érzéki sajátság, hogy a macskák kéjes, karcsú, puha mozgása, élveteg pihenésmódja nyújtózkodása és egész természete olyan közeli rokona a női szépségnek. A macska eleven műtárgy, s ugyanakkor beavatottja minden szerelmi boszorkányságnak. Egy-egy csodálatos pózukat vagy mozdulatukat látva, egyszerre csak megédesedik az agyunkban valami öntudatlan vágy vagy emlék: ítélőerőnk a tetszés boldogító kis szédületét érzi, és megvesztegetődik. Az ember a macskára néz, és a nőre gondol, nőt lát, és macska jut eszébe. Így van ez már Kleopátra óta, és a macskák varázsa nem fog elmúlni, amíg csak szerelem lesz a földön.

Szeretem a cicákat általában, a hófehér Cilát pedig egészen különösen. Egy éve kosztol nálunk, félig-meddig már családtagnak számít. Sohasem durva, heves, hangos, plebejus, amilyen néha a kutya. Rengeteget gyönyörködtem az ügyességében, játékosságában, sötétből előparázsló szemében, amely időnként, ha rájön a vadászizgalom, vörösre gyúl, és olyan mély lesz, mintha egy hosszú, szűk és tükrös kis alagút végéről világítana felém. Amíg egészen fiatal volt, minden este játszottam vele: ugrattam, párbajoztunk, díványpárnák aknájába bújtattam, szőnyegbe csavartam. Máskor golyót adtam neki, és Cila elsőrangúan futballozott. Melyik csatár tud úgy driblizni, ahogy ő pofozta és – mint sportnyelven mondják – vitte a labdát? Ekkortájt végezte nevezetes légyvadászatait is. Az utcától félt, pórázon vezetve kellett lehúznom a kertbe, az emberek közé. Nehezen szokott ki a szabadba, és mindig hűségesen visszajött. Sokszor elkísért a Volkmann utca sarkáig, az autóbuszmegállóhoz, hol előttem, hol mögöttem szaladgálva, akár egy kutya. Most már rég ismeri a környéket, és bizonyára réme a pincék egereinek, hiszen verebet és feketerigót is fogott és hozott haza. Megismeri Lóci fiam járását a lépcsőn, és elébe szalad. Mikor először születtek gyermekei, egyszerre nagyon megöregedett és elnehezült, de most, hogy túladott a kicsinyeken, megint visszajött kisasszonyos fürgesége és játékos kedve. Tegnap leesett a külső ablakpárkányról, az első emeletről, de csak a két hátsó lábát nyalogatta egy darabig, és már megint rendben van a világgal.

Itt ül előttem. A fűtőtestre telepedett, egyik kedvenc helyére, egy csomó útiprospektusra, és néz és hallgat. Van valami misztikus a hallgatásában. Valami ijesztő és szomorító. Hiába mondják állatpszichológusok, hogy a macskának háromszáz-, sőt hatszázféle nyávogása, tehát hatszáz szava van; ezek a hangok (melyeknek számát különben rendkívül túlzottnak tartom) semmit sem közölnek a világából, az intellektusából. Csak a viselkedéséből következtethetünk igazi lényére. A macska rettenetesen sokat szemlélődik, és rettenetesen zárkózott.

Nem fontos neki, hogy közölje a titkát. Más állat is hallgat, de másképpen hallgat. A kutya pedig legalább erőlködik, és néha csakugyan majdhogy meg nem szólal a szemével.

A fehér Cila itt ül előttem, egyik szeme gólyahír, a másik ibolya. Csupa szépség és rejtelem.

Olyan, mint egy költő, aki nem ír verset, mint egy filozófus, aki nem nyilatkozik.

Karácsonyi beszélgetés a gyermekről

– Tizennyolc éve vagyok apa, tizenkét éve pedig duplán az vagyok. Két gyermekem sok örömöt, sok meglepetést adott. Érzéseket, amelyek nélkül nem teljes az élet ismerete. Különösen kicsiny, még egészen civilizálatlan korukban tanultam tőlük sokat és érdekeset. (Később inkább már csak hasznosat.) Így aztán Wordsworth híres verssorának, hogy „a férfi apja a gyermek”, lassanként kettős értelme lett számomra: a gyermekem nemcsak a saját őse, „apja”, de „apám”, vagyis nevelőm, alakítóm énnekem is. Két gyermekem érlelt férfivá.

– Hogy mit tanultam tőlük? Néhány megíratlan, összefoghatatlan, sőt tulajdonképpen hihetetlen fejezetét az embertannak. Dolgokat, amelyek csak gyakorlatból ismerhetők meg. Ilyen a szülői érzés; ilyenek a legalsó ösztönréteg megnyilatkozásai, amelyek valósággal az ősembert idézik vissza minden újszülöttben; s ilyen az a tapasztalattömeg, amelyet a család kis kollektívumáért küzdve az élet sok-sok területén szükségképpen megszerzünk.

– Mindezek a tények, hatóerők és hatások soha és sehol nem ismétlődnek meg teljesen azonos formában. Ezért oly vitathatók, ezért oly általánosak a pedagógia tételei és tanácsai. Sok mindent régóta ismerek a modernebb nevelési rendszerek elveiből. Ami azt ígérte, hogy javít a saját gyermekkorom egy-egy kellemetlen emlékén, azt ösztönszerűen is alkalmaztam a gyermekeimmel szemben. Ezek közé tartozik például a nagyobb bizalmasság és közvetlenség; a külső tekintélytisztelet mellőzése; a gyermek egyéni érdeklődésének és hajlamainak fokozottabb felkarolása.

– Hogy a módszerem jó volt-e vagy rossz, annak megítélését még mindig a jövőre kell bíznom. Tartok tőle, hogy nincs és hogy sohasem lesz igazán jó nevelési metódus. Mindig és mindenütt mások az adottságok, az elméletbe beleszól a távoli, örökölt múlt, a tágabb környezet, a véletlen, az anyagi helyzet, a jó szándékba az emberek idegzete.

Nagy politikusság a gyermeknevelés, állandó nehéz egyeztetése kívánalmaknak, szükségleteknek és lehetőségeknek. Az apák: kultusz- és pénz- és igazság- és közellátásügyi miniszterek az otthonukban. S hozzá miniszterelnökök… Nem csoda, hogy időnként megbuktak; s igazán hősiesség, ha mégis mindhalálig kitartanak a posztjukon.

Móricz – Mikes

A Fény, fény, fény megjelenése után – 1923-24 körül – együtt ebédeltem Zsiga bácsival és Mikessel a Metropolban. Utána egyszer csak hozzám fordult Móricz:

– Hanem, Lőrinc – mondja –, mikor írsz már olyan verseket, amilyeneket én várok tőled?

Kissé meghökkenve mondtam:

– Hát ez a kötet nem olyan?

– Nem.

Meglepett, tetszett, lefegyverezett ez az egyszerűség, és a jóbarátian őszinte hang. Nem örültem neki, s mégis, mintha legtitkosabb sugallataimat, gyanúimat, félelmeimet szólaltatta volna meg. Valószínűleg ösztönösen éreztem, hogy mennyi rendetlenséget, következetlenséget, felületességet is takar még a versek nagy tarkasága, szikrázása, túl heves gesztikulálása. Móricz folytatta:

– Tudja isten, olyan ez a könyv, mint egy nagyszerű színészkedés… Nem is tudtam elolvasni, csak félig, addig vágtam fel, ott van nyitva.

Mikes megjegyezte, hogy „nagy percent bennük az ész”. Nyilván azt akarta mondani, hogy a szándékosság, az elvi következetesség, a stílus tartása. Ha csakugyan erre gondolt, igaza volt; de a szavait én csak később értettem, értelmeztem így; ekkor még inkább úgy gondoltam, hogy csak a gondolati elemek elleni szokott tiltakozás szól belőle.

– Olyan ésszel csinált dolgoknak hatnak – duplázott rá Móricz.

Nem értettem őket.

– De hiszen ésszel, csak ésszel, semmit se lehet csinálni! Fél esztendeje egy sort sem írtam, pedig az eszem nyilván ugyanaz – jegyeztem meg kedvetlenül.

Zsiga bácsi Mikes dr.-hoz fordult:

– Amikor Shakespeare szonettjeit fordította Lőrinc, akkor azt mondtam magamban: na, végre itt van egy ember, aki annyira uralkodik a formán, hogy teljesen ki tudja fejezni magát.

Éreztem, hogy én bizony nem uralkodom a formán, és rettenetes vágy fogott el, hogy végre uralkodjam már, hiszen mindig ezt akartam, s íme, mások is ezt várták tőlem.

Mikes folytatta:

– Én nem tudom, mit becsülnek úgy azokon a szonetteken, egyik olyan, mint a másik. Amikor húszat megcsinált, úgy benne volt a formában, hogy végigrohant a többin. Nem is lehet őket elolvasni.

– Nem is olvastam én belőlük többet, mint tízet, összevissza – vallotta meg Móricz.

Megint szégyelltem magamat: az én bűnöm, ha ilyenek azok a szonettek. Bár titokban el kellett ismernem, hogy részben igaza van a két „öregnek”.

A beszélgetés aztán más irányba fordult.

Az egész jelenetre nagyon élesen emlékeztem mindig, ez a néhány perc rendkívüli hatással volt a fejlődésemre, önkritikámra, magamhoz való őszinteségemre. Véletlenül gyorsírással lejegyeztem egy papírra minden szót, s a papírt eltettem. Ma találtam meg nagy örömmel, s azonnal legépeltem az egészet.

Családi kör

Nem a legkönnyebb feladat eldönteni, hogy ki, mi tartozik egy költő családi köréhez. Az a csodálatos vers, az Arany Jánosé, amely a címszóról szükségképpen azonnal eszünkbe jut, az apán, az anyán, gyereken kívül még más szereplőket is felléptet. Hogy egyebet ne mondjak, a zsebben hazavitt kis nyuszikat, s az idegent, a vándort, aki szintén helyet kap a zizegő szalmán. A családi körben a tartalmon kívül a keret is fontos, és sokszor megelevenednek a halott tárgyak. Sok mindenki viszont kimarad. Miért? Az én esetemben azért, mert rengeteg élményemet nem sikerült vagy egyszerűen még nem jutott eszembe megírnom. Igen sok kedves gyermekkori emlék fűz például többek közt Mihály bátyámhoz, az espereshez, és a szatmári falvakhoz, ahol valamikor legátus és kántor és harangozó voltam egy személyben. Szinte véletlen, hogy egy életnek – mondjuk – tízezer versbe illő témája közül melyik az a néhány száz, amelyet megírunk. A családi kör bemutatásánál abból kell válogatnom, amiről kész vers van.

Amikor én megnősültem, még csak huszonegy éves voltam. Talán ezért nem értettem azonnal a gyermekekhez. Különösen az elsőhöz, a lányhoz. Nem tudtam játszani vele. A pólyás, akit oly különleges gyönyörűséggel tudnak becézni a mamák és a család nőismerősei, megijesztette, összezsugorította a fantáziámat. A baba tudniillik még nem is gyermek, csak valami törékeny féltenivalóság, csak ígérete a későbbi kis ősembernek, akiben majd újra kezdődik a világ. A kis Klárát – mert róla beszélek – az első szavai, indulatai, játékai tették emberré számomra, az első betegségek ijedelme kapcsolta igazán hozzám. Aztán az első töprengések, az első megoldott feladatok, amilyen a járás megtanulása, az ajtókilincs elérése. Hogy a tetteit, erőfeszítéseit látva mit éreztem, azt sokkal később, más vonatkozásban, nagyon pontosan fejezte ki az öccse, amikor hosszú könyörgés után végre szabad volt elfogadnia egy ajándékba hozott fehér cicát. „Ez jobb játékszer – mondta –, mint az autó: ez nem jár le!” Ezt láttam, éreztem én is a kislányban, aki olyan sokat táncolt és énekelt, és aki – képzeljék – tizenkét éves korában húsz felnőtt előtt megrendezte és „előadta” egy debreceni udvaron Wagner operáját, A walkür-t. A játékszer önállóságát és szakadatlan belső gazdagodását, az érintetlen emberi természetet láttam és figyeltem benne. És csodálkoztam. Az örömön kívül, hogy megértették egy-egy tanításomat, eddig talán ez volt a legnagyobb, legtisztább gyönyörűség, amit gyermekeimtől kaptam. „Kisklára, hozz egy pohár vizet!” – mondtam olvasás közben a díványon, ahol hevertem, és bámultam a szőke hajú, fehér szalagos gyermeket, amint engedelmesen az ajtóhoz tipegett, és nemsokára visszajött a tálcával és a vízzel. Mi történt itt? Úgy éreztem, mintha levált volna, mintha önállóan kiment volna a saját jobb kezem az előszobába, a konyhába, hogy helyettem cselekedjék. Mint a munka, a hatalom, az utazás és a mámor, a gyermek is egyik eszköze az egyéniség kiterjesztésének.

A lány hatéves volt, amikor a fiam, a versek ismert Lócija megszületett. Ő már az első naptól kezdve ismerős, társ, ember volt. A nénje példaadásának köszönheti, de saját magának is. Ő még tisztábban képviselte az érintetlen indulatokat. Néhány órás korában kinyúlt a centiméter után, amellyel a klinikán meg akarták mérni, és megragadta, markába szorította. Nem véletlen mozdulatot tett, határozottan célzott a kezével. Ebből ember lesz, jósolta Mikes doktor, az anyai nagyapja.

Most aztán éveket kell átugornom. Ha a kis Klárán – főleg eleinte – mindig és zavartalanul csodálkoztam, Lócinak inkább egyes, sűrűn jelentkező, de élesen elhatárolt pillanatai nyújtottak – nem mindig zavartalan – bámulnivalót. A lánynál nyugodt, biztos szintje volt, a fiúnál hirtelen csúcsai nőttek a természetes gyermeki érdekességnek. Klára később, úgy látom, valami nehezen fegyelmezhető és nem örömmel vállalt, rejtett dacosság irányában fejlődött; a fiú csupa nyílt, mosolygó, ijedős fegyelmezetlenség. A lányban az álmok állandó romantikája fénylik; öccsében a valóságé vet nagy lobbanásokat. Mind a kettő mindig tudta érezni a nagyságnak, a pátosznak, a fenséges hatásoknak az erejét; Lóci időnként és kalandvágyból mintegy „bedől” neki, Klára mindig őszintén vele száll. Ugyanettől a kalandvágytól kitelhet, hogy a fiút esetleg tartósan is magukhoz csábíthatják majd a technikai tudományok; a lányt ez a veszély vagy dicsőség nem fenyegeti. Elemeire bontva, de két új képletben látom bennük magamat. Klárának költői a világa, szépségekért rajong, érzékenységében is kemény lélek: a realista Lócinak viszont lányosan puha a lelke, de nem érdekli a költészet, és csak valami váratlan rútságon meghökkenve jut néha eszébe, hogy szépség is van a világon. Ha lesz ütközésük, a lánynak a lehetőségekkel kell majd megküzdenie; a fiúnak a konvenciókkal.

Róluk, a két gyerekről beszéltem legtöbbet, legtöbb családi versem velük kapcsolatos. Eleinte feszélyeztek az ilyen gyermeki témák. Nem édeskés dolgok ezek? – tűnődtem. Aztán beláttam, hogy igaz dolgok, emberi dolgok, megírhatók. Megírásukkor még nem tudtam, hány nagy költő mennyi ilyenféle művet írt a gyermekekről. Persze nem rímes gügyögésekre gondolok, azokat most is utálom; hanem Viktor Hugo, Stevenson, Walter de la Mare, Dehmel, Morgenstern, Keats és mások komoly gyermekverseire és a népköltészet bolondos fantáziajátékaira. Szituációk rajzára, amelynek az lehetne a számtani formulája, hogy: gyermek plusz felnőtt per kettő, vagyis: a kicsinyek a nagyok problémáinak világában… A két gyermek mellett azonban, örömmel látom, kiszélesült a családi témakör. A magam gyermekkoráról is beszélhetnek majd verseim, és az anyai nagyanyámról, tüdőbajban meghalt húgomról és másokról. Sok mindent elmulasztottam megírni, ez a mai alkalom nagyon eszembe juttatta őket.

Ma már emberszámba mennek a gyermekeim. A fiú második gimnazista, tegnap egy bélyegalbumot szerzett, s ugyanakkor egy valódi vénséges csontkoponyát valamelyik temetőből. Botra szeretné tűzni, őrsjelvénynek; a lány – stílusosan – inkább Hamletet játszana vele. Mert a régi Kisklára ma már a munkatársam. Egy idő óta előadóművésznői címmel emlegetik, mindjárt hallani fogják, hogyan mondja a verseimet, a rádióban most először. A fehér szalagos szőke kislányt, aki valamikor mintha a levált, önállósodott kezem lett volna, már sokszor láttam dobogón, akadémiai színpadon. Mint Margitot a börtönben, mint Kasszandrát, sőt mint Lady Macbethet. Számtalanszor öltöztek a hangjába halott barátok gondolatai és érzései, barátokéi, akik még látták egy- és öt- és tízévesnek, és akiket én sem tudok másképpen költögetni, mint ő, Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak, Juhász Gyulának és másoknak a versei. Ma az én családi költeményeimet mondja. Különös találkozások ezek: az apa verset írt a lányáról, s eltelik egy sor esztendő, és a verset már maga a címzett adja elő; ír a fiáról, s a költeményt a fiú nénje szavalja. A gyermek verset mond, melyet az édesapa írt az apai nagyanyjáról, az ő dédanyjáról. Otthon az egyik gyermek, a kisebbik hallgatja a rádió előtt, hogy azt a verset, amelyet az ő gyermeki töredékéből szélesített igazi költeménnyé az apja, hogyan adja elő a másik gyermek. A témáknak, kapcsolatoknak és helyzeteknek ebben a bújócskajátékában aztán egyszerre maga a költő válik gyermekké, és a saját apjáról beszél, s ezt a verset a gyermek, illetve az unoka adja elő, aki már háromszor-négyszer olyan idős, mint amilyen az apa volt abban a korban, amelyről a vers szól… Folytassam a családi kör szálainak a bogozását? Nem folytatom. Beszéljenek maguk a versek …

Amikor én debreceni diák voltam

Legelső és legkülönösebb debreceni emlékem egy sajtóhiba. Nem nyomda követte el, hanem a szemem. Az esetet valamikor szóvá tette már, sőt megtisztelő jelképpé emelte éppen egyik debreceni irodalomprofesszorunk, Hankiss János, az Új Idők-ben, de hát azért mégiscsak az én emlékem, s minthogy a rádióban csak kivonatosan beszélhettem róla, elmondom most magam az egészet.

Mint a legtöbb debreceni költő, én sem a cívisvárosban születtem. Édesapám vasutas volt, mozdonyvezető; sokszor áthelyezték. Az Alföldről Balassagyarmatra kerültünk. Nyolcéves voltam, és féltem a változástól, a nagyvárostól, a szigorú hírű iskoláktól, és főleg a kollégiumtól. De vonzódtam is hozzá. Mintha a saját testi-lelki határaim együtt nőttek volna az új arányokkal, büszkén lépegettem az állomásról új lakásunk felé. A Piac utcán emeletes palotasorok és fényes kirakatok kápráztattak, kíváncsi izgalomba hozott a Kistemplom tornyának vitézi bástyatornya, kocka alakú, rézbetűs, fekete vasmozdonyával fütyülve szaladt, a későbbi villamos helyén, a városi kisvonat, és messziről már feltűnt két roppant csigabigaszarvával a Nagytemplom. Mi tulajdonképpen csak visszaszármaztunk Debrecenbe, így sok mindenről hallottam, tudtam, amit még sohase láttam. Mesélték, hogy a Nagytemplom egyik tornyában van az öreg Rákóczi, a híres harang. A bevonulásomkor néma volt ugyan, de a puszta neve is zengett, zúgott, ágyúzott a képzeletemben; és szinte testileg éreztem, mekkorát dördülhetett, amikor valaha, a nagy tűzvész idején, lezuhant a földre, és megrepedt. S a délibábról is hallottam már: egy tündér, egy messzilátó, tréfás nagyítóüveg, s az északi fény elképzelt szépsége keveredett a fogalmában.

Nem emberi lábakon lépkedtem a csudák városában, s egyszer csak, mint a meglepetés, mint az álmok, mint a legnagyobb boldogság villámcsapása, úgy ért egy újabb felfedezés, egy látnivaló, amelyről hogy, hogy nem, mindeddig senki sem beszélt. Egy táblát pillantottam meg, fekete cégtáblát, amely egy üzlet előtt derékszögben ugrott ki a járda fölé, valahol a későbbi Hegedűs és Sándor bolt meg a Szent Anna utca közt, s rajta a név alatt, amelyre figyelni sem tudtam, a mesébe illő aranybetűs feliratot: ÓRIÁS ÉS ÉKSZERÉSZ.

Óriás? – néztem újra, elképedve a táblára. Itt egy óriás hirdeti magát? Ötször is végigbetűztem a varázserejű szót, de a betűk nem változtak, az ÓRIÁS csakugyan ÓRIÁS volt. A debrecenieket nyilván nem izgatta már a rendkívüli lény jelenléte, utóvégre megszokhatták; nekem azonban kimondhatatlan, felemelő gyönyörűség volt, hogy egy ÓRIÁS-sal lakhatom egy városban. Néhány másodperc alatt egész világom megváltozott. Jobban mondva, nem is változott meg, csak egyszerre kitárult, tökéletesebb lett. Eddig bimbó voltam, most kinyíltam, szemem kivirágzott, sőt repülni tudott, mint egy lepke. Úgy éreztem, hogy emberré váltam. Átléptem az ígéretek csodakapuján, és az eddigi szerényebb viszonyok közül, ahol szintén hallottunk az élet minden nagyszerűségéről, megérkeztem a gazdag, a teljes, az igazi valóságba. Ahol eddig éltem, ott is tudtunk százezres és milliós városokról, föld alatti kincsekről, bástyás tornyok és várkastélyok királykisasszonyairól, repülőgépekről és repülő sárkányokról, édesanyám még angyalokról is beszélt, és én hittem neki; az a régi hely azonban, ahol laktunk, bizonyára érdektelen lehetett ilyen ritka, különleges lények számára, ahogyan a pénz, a sok pénz, szintén nem szeret szegényes tájakon tartózkodni. Csak álltam hát, és bámultam az ÓRIÁS cégtábláját.

Hogy a NAGY EMBER polgári foglalkozást űzött, az nem tűnt fel (sőt, illett hozzá; az ékszerek is csodák!): utóvégre eleget láttam otthon és vasutas ismerőseinknél, hogy mindenki keményen megdolgozik az életért, s tudtam, hogy Gulliver szintén hasznosította magát a liliputiaknál. Természetes, hogy így tesz az én Gulliverem is, ami dupla haszon, miután azt is mutatja, hogy békés és jóindulatú. A felirat olyan félreérthetetlen volt, hogy még a gyanúját is kizárta minden csalásnak-ámításnak, ilyen szemérmetlenül nem lehetne hazudni: az ÓRIÁS feltétlenül ÓRIÁS! És hogy a többi járókelő nem csodálkozott a feliraton, abban megint csak annak a bizonyítékát láttam, hogy a dolog biztos, sőt közönséges és mindennapi.

Most aztán persze látni szerettem volna az ÓRIÁS-t. Szívdobogásomat leplezve, hogy ne tűnjek föl nagyon naivnak és vidékinek, belestem a félhomályos üzletbe; sajnos a gazdának éppen csak a segédei voltak otthon, szemükbe csípett nagyítóval, csillogó kis tárgyakat vizsgálgattak. Mit nem adtam volna érte, ha máris láthatom az ÓRIÁS-t, akinek, rögtön elhatároztam, meg fogom szerezni, ki fogom érdemelni a barátságát. Végignéztem a szemközti házsoron, nem lép-e át máris rajta, óvatosan rakva a lábait, hogy aztán, mélyen meghajolva, bebújjék az üzletébe. Képzeletben magam is meghajoltam, hogy érezzem, milyen lehet az, mikor egy ÓRIÁS hazamegy. Gulliver azonban nem jött, engem pedig sürgettek a csomagok, amelyekkel a lakásunk felé tartottam. Otthon folyton az alkalmat lestem, hogy visszamehessek a város közepére, a főutcára. Egyszer említettem apám előtt a felfedezésemet, de úgy látszik, igen könnyedén és bizonyára csak valami érthetetlen célzás formájában tehettem, mert értelmetlenül nézett rám és nem válaszolt. Én azonban biztos voltam a dolgomban.

Egy hét is beletelt, míg végre szabad volt a városba mennem. Siettem az ÓRIÁS-hoz. A cégtábla már messziről felém ragyogott. Odaérve azonban rettenetes csalódás várt. Megdöbbentem, csaknem sírva fakadtam. A táblát, ez volt az első gondolatom, kicserélte valami gaz varázsló, akinek nincs szíve megtűrni a ritkát, a különlegeset, a nagyot! Egy világot cserélt ki vele. Aztán szörnyen elpirultam. A táblán ugyanis, hiába néztem meg újra százszor és ezerszer, nagy arany betűkkel mindig az a felirat állt, hogy ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ. Majdhogy meg nem szakadt a szívem az I betűnyi különbség miatt. Debrecen és a mindenség egyszerre közönséges lett, elszürkült. Legalább két évtizedig senkinek se szóltam a sajtóhibámról és nevetséges beugrásomról, s annyira szégyelltem a dolgot, hogy nemsoká hosszú időre tökéletesen el is felejtettem. Azt hiszem, akkor ért véget az első gyermekkorom. Többé nem bírtam, húsz évig nem bírtam meséskönyvet olvasni, hiszen embert még nem csaptak be olyan kegyetlenül, mint engem, hitet még nem öltek meg olyan föltétlent, amilyen az enyém volt. És megrémültem a valóságtól, amely tele van hazugsággal, csalással és – legjobb esetben – tévedéssel, s amelynek, íme, nem természetes alkatrésze a csoda.

Mindamellett még sokáig, nagyon sokáig mesevilágban éltem, a magam külön, furcsa, életen kívüli világában. Csak éppen nem tudtam róla, mennyire a régi maradtam. Zoltán bátyám egy évvel fölöttem járt, a református gimnázium első osztályát végezte, amikor én a negyedik elemit. Latin leckéjét, a szavakat és a nyelvtant, délutánonkint többnyire nekem mondta fel, s én a könyvéből ellenőriztem. Dominus, dominum, domini, domino, domino és Lesbia gallinis frumentum dat, daráltam én is, és valahogy rám ragadt az első gimnázium anyaga. Egy év múlva könyörögtem az apámnak, hogy nem fogom bírni azt a nehéz iskolát, adjon engem polgáriba. Csupa kishitűség voltam és önállótlanság. Gépiesen mindig megtanultam az életből annyit, amennyivel közvetlenül érintkezésbe kerültem, de a leckéken kívül úgyszólván semmi realitáshoz nem volt közöm. Persze két hét múlva, az első latin dolgozatírásnál – Lesbia gallinis frumentum dat – kiderült, hogy már akkor is levizsgázhatnék. Nekem sejtelmem se volt róla. Semmiről se volt sejtelmem, csak a kötelességeimről, s azoknak könnyen, oda se figyelve, eleget tettem. Kifelé egészen mást mutattam, mint ami belül voltam. Nem éltem a földön, s észre se vettem, hogy nem ott élek. Nem jóságból vagy valami látható speciális érdeklődés miatt. Azt hittem, hogy engem semmi sem érdekel. De még erről se tudtam. Egy reggel azzal fogadtak az I/a-ban, hogy félévi bizonyítványosztás lesz. A fiúk már hetek óta egyébről se beszéltek, hallottam reménykedéseiket és szurkolásaikat, de szikrányi emlékem sincs arról, hogy közben magamra is gondoltam volna valamit. Otthon alig-alig esett szó arról, hogy hogyan tanulok; talán nem is nagyon csodálkoztak volna, ha megbukom. Nem nyomott és nem emelt semmi. Apám a fájós lábát áztatta a lavórban, amikor délben odaadtam neki az első félévi jeles bizonyítványt. Ez nagy dolog, mondta egészen elhűlve, óriási dolog. Egy percre boldog voltam. Aztán, mint annyiszor, megint megijedtem. Mert azzal folytatta, hogy no de most ezt a színjelességet meg is kell ám tartani! Mázsás súlyt tett vele a lelkemre. Biztosra vettem, hogy nem leszek képes rá. Megokolást nem fűztem az aggodalomhoz, természetesnek találtam minden rosszat. Legfeljebb annyit éreztem, hogy az egész dolog tévedés: a bizonyítványt csak a véletlennek, csak annak az ÓRIÁSI szerencsének köszönhetem, hogy sokszor kikérdeztem a bátyámat, s ez a szerencse nem fog ismétlődni.

A nem létező szerencse azonban továbbra is pártolt. Tavasszal például az öreg kollégium udvarán szállt le egy áthúzó, elfáradt fürj: százan kergettük, én fogtam el. Az első év végén pedig, tornavizsga előtt, azt újságolták a fiúk, hogy negyven korona jutalmat kaptam egy alapítványból. Mi az, hogy alapítvány? Megmondták. Tornatrikóban szaladtam a fekete táblához. Csakugyan ott állt a nevem, s mellette a megjegyzés: 40 korona a Szombathy-Vörösmarty alapítványból. Negyven korona egy szegény diáknak: óriási pénz 1910-ben! S hozzá én még csak nem is pályáztam, senki se mondta, hogy ilyesmit egyáltalán lehetne kérvényezni! (Ma azt mondom, hogy ez az ÓRIÁS pénze volt. Valami nem létező, roppant, misztikus hatalom segítsége. Egy baráté, akiben megszégyenültem, s aki kárpótlásul, hogy valamikor mindenkinél jobban hittem benne, helyettem cselekedett.)

Múltak az évek. A rendes szegény-diák életet éltem, többnyire egészséges voltam, sőt jókedvű is, és feltétlenül tekintélytisztelő és mások számára eléggé szabályszerű földi lélek. Belül egészen más maradtam. Legtitkosabb énem, mint utólag rá kellett jönnöm, az életen kívüli, szakadatlan és öntudatlan csodálkozást kívánta. Gépiesen, mellékesen voltam jeles tanuló, s oly engedelmesen és önállótlanul tettem eleget minden szokásnak és minden előírásnak, hogy nagyjában teljesen normális fiúszámba mehettem, míg csak tizenöt éves korom körül, ébresztgetni nem kezdett az irodalmi érdeklődés. Akkor indultak első tudatos cselekedeteim, vizsgálódásaim; az utóbbiak akkor is befelé fordultak. Az ébredés lassan ment. Sohasem lett teljes, és végül jó időre keserűvé és lázadóvá tett. Igazi örömeimet (nem tudtam róluk) az álmodozás és a magány adta (s kinevettem volna magamat értük, ha észreveszem). Hosszú óráim, napjaim, éveim teltek el, amelyeknek igazi tartalmáról, a tudatomba némán beivódott sok emlékről és megfigyelésről csak ma tudnék beszámolni. Akkor üresnek, eseménytelennek éreztem őket; pedig közben boldog voltam. Zavartalanul boldog, mint a bizonyítványok, apró sikerek vagy a csínyek miatt, amelyekből szintén és normálisan kivettem a részemet. Céltalan és tárgytalan ábrándozás volt a legnagyobb, legvonzóbb örömöm; igen, ábrándoztam és merengtem, annak rendje és módja szerint, csak nem tudtam, hogy megint a rejtekező ÓRIÁS játszott velem, és mutogatta az idillek aranyműveskézbe illő, szikrázó, kis és nagy kincseit: semmin sem gondolkoztam, csak érzés voltam, megfogalmazatlanul gomolygó érzéstömeg, amely szégyellte volna magát, ha rájön, hogy mennyire gyakorlatiatlan.

Hol ábrándoztam, miken csodálkoztam, mialatt éppúgy éltem, mint a legtöbb osztálytársam? Vackorfákon és gubacsdarazsakon a Nagyerdőn; zöld hátú és ezüst hasú nagy csíborokon és szivárvány színű tarajos gőtéken, vízi gyíkokon a vargakerti tavaknál, amelyeket fenékig átsütött a nyári nap, s amelyeknek tükrére olyan villámgyors ábrákat rajzoltak a vízipókok, amilyenekre öreg tanárom, Török Péter, a természettudományok és a gyorsírás barátja tanított a negyedik osztályban; néha az ördögűző Hatvani professzorról az oratórium mellett, ahol a lépcsőfordulónál a sírköve áll; ritka virágokon a régi Füvészkertben, melynek helyén a Déri-múzeum épült, s amelynek sétányain németül kezdtem tanulni; nagy, déli utazásokon tűnődtem, mert egyszer egy gránátalmát adott egy bosnyák diáktársam. S tulajdonképpen ugyanígy ábrándoztam, amikor a versek, az önképzőkör és a „lázadás” idején lassanként derengeni kezdett előttem a nagykönyvtárban a világirodalom, Berzsenyi és Kazinczy, és egyszerre Dante, majd a modernek, Ady és Babits és Tóth Árpád, és a kiátkozottak, a távoliak, Baudelaire és Verlaine. Az első élő író, akit láttam, Oláh Gábor volt, tőle kaptam kölcsön a teljes francia Baudelaire-t. Mindez azonban szintén tervszerűtlen és irreális kalandozás, álmodozás volt, s mindig rosszul jártam, ha nem az ösztöneimet követtem. Egy olvasottságot és Wilde-aforizmák tömegét fitogtató extramodern magyar dolgozatom alá, éppen az enyém alá, aki a hetedikben már költőnek kezdtem számítani, olyan nagy piros 4-est írt Gulyás tanár úr, Pálnak, a mai költőnek az apja, hogy csak azért nem süllyedtem a föld alá, mert az újszerűség hősi vértanújának éreztem magamat… Más komoly baj nem adódott. Csokonai és Kölcsey vagy – hogy tanárokat említsek – Karai, Sinka, S. Szabó, Jakuts és Bessenyei kollégiumából a Tudás és a Képzelet minden égtája felé indultak utak és ösvények; legtöbbször szerencsére itt is szellemek, ÓRIÁS-ok emelték vállukra és vitték a kezdőt, aki többnyire csak botladozott az útvesztők közt.

Magát a várost és a debreceni embert tulajdonképpen nem ismertem meg diákéveim alatt. Ami tetszett, ami nagy és jó és érdekes adódott, az mind a Kollégium tartozéka volt, vagy pedig a Természet, a víz, a rét, az erdő. A valóságos élet úgyszólván teljesen hiányzott belőle, az, hogy oly mélységesen csalódtam azon az első napon a Piac utcai cégtábla alatt. Nem volt szemem a cívisváros szépségeire, nem volt kapcsolatom a személyi élethez. Néhány iskolapajtáson kívül majdnem senkihez sem ragaszkodtam. A gépies munkán túl a magam akaratlan álcázása volt minden, amire emlékszem, és valami homályos előkészület – nem tudom, mire. Teljesen vaporizálódott köröttem a valóság. Azt még sejtettem, hogy mit jelenthet a református püspök, hiszen Gábor nagybátyám a titkára volt valaha, de azt már nem, hogy mi a dolga és szerepe egy főispánnak, egy kereskedelmi kamarának, egy városi tanácsnoknak vagy egy hadseregparancsnokságnak. Legfeljebb a szerelem, vagy ami az szeretett volna lenni, az kapcsolt be valamennyire, az utolsó években, a külső világba. Egy teniszrakettes vékonyság a szomszédunkban, egy porcelán arcú szőke lány a korzón, a „dekadensen” karcsú és „démoni” Nadine, akiből később grófné lett, leginkább pedig egy fekete hajú osztálytárs, akinek személyi kapcsolatai és íróismeretségei már Budapest felé csábítottak.

Tíz évig éltem Debrecenben, nyolc évig voltam debreceni diák. Az utolsó négyre már az első világháború árnyéka borult. Ezerkilencszáztizennyolc elején besoroztak, igen sokan hadiérettségit tettünk. Ki lesz honvéd, és marad itthon, és ki megy közösnek Königgrätzbe? – ez volt a mindnyájunkat viharosan érdeklő nagy kérdés. A bizottság előtt váltakozva történt a beosztás. Peches voltam, a közösök sorszáma jutott rám. El kell szakadnom mindenkitől? Egyszerre átéreztem, mennyire ragaszkodom Debrecenhez. Ebben a pillanatban a zöld asztalnál felállt egy tiszt, cédulát tartott a kezében, és száraz, hivatalos hangon közölte, hogy: – X. ezredes városparancsnok úr külön kérésére a honvédséghez!… A fordulat az érdekeltek közt hihetetlen szerencsének számított. Ma sem értem az esetet. Semmiféle rokonom vagy barátom nem ismerte, nem ismerhette a városparancsnokot. Nincs rá más magyarázat, mint az, hogy az ÓRIÁS, az én nem létező és mégis létező, soknevű Barátom, akinek láthatatlan erejével sokkal többször találkoztam, mint ahány esetről beszámoltam, mégsem volt sajtóhiba, illetve olvasási hiba: az ÓRIÁS lehajolt a magasságból, és egy kis sakkfigurát visszatett a helyére…

Bárcsak érezném mindig a kezét!

Egy szót se irodalomról

– Milyen a szép élet?

– Nincs rá szabály. Hogy is lehetne? Ahány egyén, annyi szükséglet. Még az elméletén is azóta tűnődnek a moralisták, amióta ember van. Mindenesetre olyasfélének kellene lennie, amelyben jól érezzük magunkat. Előfeltétel hozzá: a minimális anyagiak. Legalább a hordó, az a Diogenész-féle! Rendben kell lennünk elsősorban magunkkal, aztán a környezetünkkel. A sok kis egyéni, szép élet adná össze aztán az élet kollektív szépségét. Túl nagy probléma.

– Vegyük akkor egy részletét: milyen a szép nő?

Mosolyog.

– Házasembernek mer feladni ilyen kérdést? Ilyen nehezet és ilyen veszedelmeset? Nem tudom, nem illik-e megijedni tőle!

– Csak elméletileg gondoltam.

– Úgy még nehezebb felelni rá. Ezen a téren az ösztön kitűnően súg, a gondolkozás meg cserbenhagy. A szép nőt kérdezi, ugye, és nem azt, aki egyúttal jó, nemes, okos?

– Ezeket az erényeket sem zárom ki.

– Akkor még súlyosabbá teszi a kérdést. Milyen a szép nő, aki ráadásul esetleg még…? Úristen! Művészek, festők, szobrászok, költők, filozófusok és életművészek százainak és ezreinek az önéletírását, legbizalmasabb vallomásait kellene összevetni a válaszhoz, s még ez se lenne igazi. S én feleljek rá? Tömörítsük a Gaurizankárt egy dióhéjba?

– Megelégszem tehát szubjektív válasszal is. Azzal, ami legelőször eszébe jut a kérdésről.

– Jó. Tehát a szép nő az, akinek – anélkül, hogy rászorulna – hajlandók vagyunk valami jogtalan előnyt adni, mihelyt elénk kerül.

– Mi szabályozza a férfi szépségideálját?

– Többnyire elfelejtett gyermekkori és ifjúkori emlékek, elképzelések. Egyéni „ősképek”; mindig hozzájuk mérjük a későbbi valóságot. Én se tudom, mi volt az első impresszió, amely a szép nő eszményét kialakította számomra. Valószínűleg ártatlan és idealizáló rajzok, költői illusztrációk. Azt még tudom, hogy mennyországba illő jelenség volt mind, akiről valaha ábrándoztam. Többnyire magas, és mindenesetre karcsú. Borzasztóan örülnék, ha lennének földi angyalok.

– Annyira légies…?

– Azt nem mondom. Habár talán éppen a leglégiesebb dolgokat szeretnénk leginkább materializálni, valósággá tenni, kézzelfogható bizonyságokká változtatni. Hogy a kő kő, hogy a cica cica, hogy a valóság valóság, az nem érdekes. De hogy egy ábránd, egy eszme, egy ideál megvalósodjék, az érdekes, azért érdemes hevülni.

– Az elért ideál a jobb vagy az el nem ért?

– Ez rengeteg egyéb összetevőtől függ. Nagy szerencsétlenség lehet egy-egy múlhatatlan kínzó sóvárgás. Más esetben viszont jótékony hatóerő, éspedig épp azért az, mert sohasem elégül ki, sohasem múlik el. Az eszmény egyszer méreg, máskor orvosság. Még ugyanannál az embernél is. Nagy lutri az erős érzelmi élet.

– A nő szerepe a férfi mellett?

– Nem mi szabjuk meg. Az, amit a két fél külső és belső ereje kiegyensúlyoz.

– S ha a férfi szabhatná meg?

– Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen hosszú lejáratú vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, amilyen pl. a házasság. A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol a nőnek sokkal több joga van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a kívánatos, hogy a közös legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az legyen az első, igenis az első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót – különb. Amelyik a több, az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre, gáncsvetésre, bosszúra, harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét, hanem a vezető társ feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy, nemes becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért Egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi „igazi” felfogását.

Olvasom a verset. Közben a lány kis asztalon teát, vajat, mézet gurít be. Sorokat idézek:

És a végét:

Közben megtudom, hogy Szabó Lőrinc fiatal korában sokat méhészkedett. Ma is rajong a természetért. Nagyítókkal felszerelve megy sétálni, ha ráér. Két-három töltőtollszerű „ceruzamikroszkópot” vesz elő. S látva, hogy érdekelnek, egyik könyvespolca aljából egyenesen egy állványostükrös, komoly, nagy mikroszkópot szed ki. A csalán fullánkját vizsgálta vele. Lóci, a fia, szintén szeret már „mikroszkópozni”.

A lány elviszi a csészéket. Visszatérek az előző témához.

– Mi maradt meg a gyermekkori érzéseiből legerősebben?

– Az elégedetlenség az eszmény és a valóság szükségképpeni ellentéte miatt. Teljesen középkorias-romantikus elképzeléseim voltak a szerelemről. A lányokban valami túlvilágit láttam. Egy kis Don Quijote szíve dobogott bennem.

– Helyes ez?

– Dehogy. Nem egészséges. Csalódásokra, túlzásokra vezet, elkeserít.

– És most?

– Már nagyon régóta tulajdonképpen félek a nőktől. Egyébként feltétlenül hiszem, hogy ami a szerelmesek közt lezajlik, az a fizikai és kémiai világban szintén úgy zajlik le. Majd bolond lenne akár centiméternyit is mozdulni a renyhe, tompa anyag, ha nem telnék öröme benne. A csillagokat a szerelem mozgatja, és a nehézkedési erő bizonyosan gyönyörűséget érez, amikor hat. Az egész mindenséget Érosz lengi át, hirdették a klasszikusok. Üdvözítő és gonosz hatalmát a hindu filozófia éppúgy elítéli, mint Schopenhauer.

– Mi a legjobb szórakozása?

– Az olvasás. (Gesztus a könyvesállványokkal beépített, hosszú fal felé.) Az írók mind barátaim, három-négy nyelven van valami kulcsom a világukhoz. Rajtuk keresztül próbálom megérteni az életet és magamat. Ők az emberiség emlékezete.

Megint a természetről beszélünk, a kánikulára, az illatokra terelődik a szó. – Én télen is érezni tudom az alföldi ákácok illatát – mondja a költő, és két, sokrekeszes papírdobozt vesz elő. Üvegcsék vannak bennük. Hetvenhét üvegben hetvenhétféle illóolaj! S egy pillanat múlva a legváratlanabb fűszerek felhőznek körül, mósusz, petrezselyem, fahéj, kék és fehér írisz, rózsafajták, ópium, kelet-indiai és nyugat-indiai szantál, Sába királynő híres illatszere… Az egész világ – illatokban!

– Szeret utazni?

– Fogok! Gyermekkoromban mozdonyon is utaztam, apám mozdonyvezető volt.

Esteledik. Búcsúzom. Szabó Lőrinc egy szép kertes pasaréti villa első emeletén lakik. Bárdossy László sógorának, Matuska Péter stockholmi követünknek a házában. Először azt hittem, hogy a saját villája.

– Mit szeretne az életben elérni? – kérdezem a kapuban.

– Nyugalmat, biztonságot és szabadságot, hogy tető alá hozhassam az életművemet: a magam és a világ megismerését.

Egy eltűnt városban

Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok, és amelyhez sajnos, alig köt valami emlék.

A három város közül nekem Balassagyarmat a legköltőibb és legkedvesebb. Nem hagyott bennem semmi fájdalmat. Ellenkezőleg. Rágondolni a zavartalan, napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védő, burkoló, édesen ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld kerekén, azt az elérhetetlenül távoli és boldog világot, amit legfeljebb – mondjuk – Samoa vagy Haiti jelenthetett felnőtt álmodozóknak az új háború kitöréséig. A 13000 lakosú városka bizonyára megérdemelne valami egészen másfajta, reális tiszteletet; ilyesmivel azonban én nem szolgálhatok: én Gyarmatot tulajdonképpen nem ismerem. Balassagyarmat számomra a tündérváros.

Annak idején persze egyáltalán nem tartottam szépnek, különlegesnek vagy pláne tündérinek ezt a választott szülővárosomat. Semmilyennek sem tartottam. Egyszerűen csak jól éreztem benne magamat, mint a hal – egy nagyon piciny, majdnem újszülött hal – az Ipolyban. Sajátságos módon, de föltétlenül hozzájárult ehhez a kora gyermekkori boldogsághoz az életünk egyszerűsége és szegénysége is. Ha mást is észlelek, ha többet hallok valami nagyobbról és szebbről, bizonyára törés támadt volna a teljes naivság tündérképein. A tisztes szegénység azonban a megelégedettség varázsába zárt bennünket. A tündérváros egyúttal az egyetlen valóság volt.

De máris további megszorításokat kell tennem. Nem ismertem én Gyarmatot még akkor sem. Csak egyes részeit. Azokat, amelyekbe elküldtek valamiért, vagy amelyekbe elcsábított a kalandvágy. Az utcánkat ismertem tehát, aztán az Ipoly környékét, a ligetet, s ezenkívül még azt az alighanem délnyugati városrészt, ahol a malom állt, s talán ma is áll. Úgy hiszem, az egész területet be lehetne járni egy óra alatt. Én három-négy esztendeig jártam benne és nem bírtam betelni vele. Négy-, öt-, hat- és hétéves gyermek voltam, amikor ott éltünk, s teljesen fogva tartott a család és a közvetlen szomszédság társadalma, s főleg a természet és a saját énem. Nem tudok tehát semmit, ami történelmileg vagy társadalmilag fontos vagy érdekes lehetne a balassagyarmatiak szemében. Egy szegény kisgyermeknek nincsenek társadalmi kapcsolatai vagy meglátásai. A városhoz fűződő viszonyom csak később vált fontossá: akkor, amikor újra eszembe jutott, amikor magyarázattá vált sok mindenre, aminek a nyomait, alapjait kerestem magamban. Annak a sok kényszerű önvizsgálatnak a során ugyanis, amelyekre a költőket a természetük ítéli, számtalanszor eltűnődtem a hajlamaimon és vágyaimon, azon, hogy mi lehet az eredetük, mi bennük a közös vonás: mi a közös alap azokban a hangulatokban, amelyeket én általában kellemeseknek minősítek. S kiderült, hogy ami számomra szép és vonzó, az egy kicsit mindig gyermeki, meseszerű, egy kicsit mindig csodálkozás. Ne értsenek félre, nem akarok valami mesterkélt ügyefogyottságot, valami poétikus félszegséget mímelni. Nem. Én úgy vélem, hogy megtanultam a kötelező emberi leckét, ismerem és vállalom a való életet. De hát mindenki vágyik valamire, legtöbbnyire arra, amije nincs. Nos, énnekem nyugtom, szabadságom nincs, ráérő időm és felelőtlenségem nincs. Nyilván ezért becsülöm annyira a szabad időt, a kötetlenségek nélküli életet, a tétlen merengést. Egy nagy angol költő szerint a gyermek a felnőtt apja. Ezért szeretem én is azt a gyermeket, aki voltam: az ősömet szeretem benne. Túlzott lírizmus ez? Jaj annak, akiből ez a lírizmus hiányzik.

Balassagyarmat tíz vagy húsz apró tényt jelent számomra, és egy óriási hangulatot. Nyilvánvalóan igen nagy a különbség az én képzelt városom és a valódi város közt. Tizenhét évvel ezelőtt történt először, hogy minden ok nélkül visszamentem szétnézni Gyarmatra, amelyet akkor már tizenhét esztendeje nem láttam. Minden fordítottja volt annak, amit vártam. A liliputinak vélt kisváros egészen nagynak, sőt meglepően szépnek hatott, viszont az örvényes folyó és a végtelen határ roppantul összezsugorodott. Alig ismertem rá valamire. S az egész városban csak egyvalaki volt, aki rám ismert, az első tanítókisasszony. Az iskoláról azonban majd később beszélek. Előbb az emlékeimet próbálom futólag összegezni, amelyek egy egész megíratlan verseskönyvvé gazdagították számomra még a puszta nevét is Balassagyarmatnak.

Édesapám mozdonyvezető volt, 1900 és 1908 közt két ízben is Gyarmatra helyezték át. Sárgaréz betűs fekete kis mozdonyai Hatvan, Fülek, Ipolyság, Zólyom, Stubnya közt telefutkározták a környéket. Emlékszem kék zubbonyos, kormos értesítőkre, akik néha váratlanul, éjszaka, álmából verték fel a fáradt mozdonyvezetőt, és soron kívül is szolgálatba hívták. Néha én is felmehettem azokra az érdekes mozdonyokra. Zakatoló útjaik álomszerű hálót szőttek körém, csalogatták a képzeletemet, hogy az is beszaladgálja az Ipoly, a Garam, a Hernád tájait, s az erdős, visszhangos, északibb völgyeket és hegyeket, amelyeken túl, mint elképzelhetetlen, félelmes és élő óriás, ott meredezett valahol a Magas-Tátra.

A városban a Templom utcában laktunk, a 10. szám alatt. Az utcának most valami más neve van, nem tudom megjegyezni. Én úgy emlékszem, hogy a kétszoba-konyhás leghátulsó lakás volt a miénk az udvaron; édesanyám viszont úgy tudja, hogy még hátrább is lakott valaki, egy Bisitz, vagy ilyes nevű tollkereskedő a családjával: rengeteg hagymát ettek, és szombatonkint igen rendesen kiöltözködtek. Én ragaszkodom hozzá, hogy mi laktunk a ház végében. A lakás előtt kis, külön elkerített, zöldséges és virágoskert állt, georgina- és orgonabokrokkal. Emlékszem egy jégveremre vagy szabad pincére, annak a hátáról sokszor és könnyen átmászhattam a szomszéd kertbe, bizonyos Jeszenszkyékhez. A szomszédban lakott ugyanis a Jeszenszky-család, s én és a legfiatalabb fiú, Barna, akinek már úgyszólván csak a nevére emlékszem, rendkívül szerettük egymást. A kedves és kissé soványka fiúnak katonatiszt volt az édesapja. Nagy ámulatba ejtett a tisztiszolgájuk: gyakorló tölténnyel húsz lépésről eltalált egy élére állított krajcárt, oly kitűnően bánt a puskájával. A mi jégvermünk oldalában és a Jeszenszky-kertben gyíkfarmot akartunk létesíteni: botokkal méteres lyukakat fúrtunk, és messze földről, főképpen az említett malom környékéről, tömegével hordtuk haza a lakókat, a törékeny farkú szép, zöld gyíkokat, zsebben és dobozokban, s a lyukakba eregettük őket. Azt hiszem, több száz gyíkot hazahordhattunk, és nagyon csodálkoztunk, hogy valamennyi megszökött. Fáskamránkban nyulakat tenyésztett az apám. Ha hasra fekve vállig benyúltam, elértem a mély lyukban a fészküket; még most is tenyeremen érzem a fiatal nyuszik remegő testét és szőrének selymes tapintását. A hímet apanyúlnak, a nőstényt mamanyúlnak neveztük. Egyszer rettenetesen lehordtak bennünket ezért az elnevezésért, és eltiltották. Ma sem tudom, mi volt benne az istentelenség.

Bent a lakásban, a sötét konyhában, az anyámat látom, amint főz. Sokszor segítettem neki. Egyszer vendéget vártunk, én és a húgom, Hajnalka. De nem volt játékunk. Hát én csináltam. Miniatűr főzőedényeket, tányérokat, lábast, poharat, mindent, amit a konyhában láttam, papírból, ollóval és ragasztóval. A vizes butéliákat különösen nehéz volt megszerkeszteni. De a játék meglett, idejére. S megint óriási volt a csodálkozásunk, mert a vendég nem jött el. – Aztán látom magamat az első szobában, hetekig nyomtam az ágyat, orbáncom volt. – A belső szobában is háltam, ott mintha egy karácsonyfa ragyogna a sarokban, az ablak mellet. S megint ágyban látom magamat: imádkozom. Már megtanítottak rá, hogy amit nagyon a szívünk mélyéből kérünk, azt megadja a jó Isten, a mindenható. Valami anyagi baj adódhatott otthon – akkor általában még igen keveset tudtam róluk –, és én segíteni akartam az anyámon. Mégpedig egyszer s mindenkorra. Lefekvés után hosszan, nagyon hosszan imádkoztam. A magam szavaival és Miatyánkok százaival. Nem hinném, hogy ember valaha bensőségesebben könyörgött földöntúli hatalomhoz. És feltétlenebb bizalommal. Lázban voltam, kimondhatatlan egzaltációban, a hit és a bizalom égbe emelt, az érzés lehozta az eget a szobámba. Két óra hosszat imádkozhattam. Mozgó szám már fájt, szempillámat szurdalta az égető álmosság, de én biztos akartam lenni a dolgomban, és csak imádkoztam. Dobogó szívvel és megszentült erőfeszítéssel könyörögtem. Testileg szenvedtem már, de akartam, hogy szenvedjek, az is hozzá tartozott a siker biztosításához. Hogyne, hiszen nem kis dolgot kértem. Nem öt forintot vagy tízet, hanem végérvényes segítséget. Azt kértem, hogy mikorra felkelek, legyen a párnám alatt egy ököl nagyságú gyémánt. Meg akartam váltani az életünket minden nyomorúságtól. S biztosra vettem, hogy meglesz a gyémánt. Hiszen olyan nagy hittel, olyan kegyetlenül kértem! S a csoda – megtörtént. Persze hogy megtörtént. Hogy hogyan aludtam el, azt már nem tudom, de éjjel felébredtem, és izgatottan kotorászni kezdtem a párna alatt. És a gyémánt ott volt! Megfogtam, éreztem, visszatettem, és megkönnyebbülten újra elaludtam! Reggel aztán jött a csalódás, a kétségbeesett keresgélés. De ezt már nem részletezem. Nyilvánvaló, hogy csak álmodtam az éjféli felébredést és a gyémánt megtalálását. Ebben a lakásban történt még az a nevezetes esemény is, hogy az anyám meggyógyította egy iskolapajtásomat. Pogány Andrásnak hívták a fiút, a nevén kívül már csak azt tudom róla, hogy a házunk előtt elütötte egy hintó, a lovak átléptek rajta, de a kerekek keresztülmentek a hasán. Rémülten vittem be hozzánk, egy tányér jó bableves után már kutyabaja sem volt. Pogány lélek lehetett!

Ezzel aztán már kint is vagyok az utcán. Az egykori Templom utca a folyó felé lejt, tavaszi áradások idején messze feljött belé a megnőtt Ipoly. Egy húsvét előtt az iskolában kikaptuk az értesítőt, siettem haza, s az utca alján hozzám hasonló korú csibészek hancúroztak mezítláb a frissen jött, gizgazos özönvízben, amelytől a kapukat sem lehetett megközelíteni. Cipőt, harisnyát le, egy perc múlva én is köztük lubickoltam, feltűrt nadrágban. Micsoda öröm volt azt a vizet taposni! Csakhogy meglátott az apám, kiparancsolt a vízből, s ott helyben elnadrágolt. Hogy miért megyek én csibészek közé! De nem vehettem nagyon a szívemre a dolgot, mert ma is tetszik az eset.

Az utca végén az Ipoly. Az innenső part meredek és veszélyes volt, fűzfák és bokrok közt kellett leereszkedni; a túlsó part viszont nagy, lapos rét, a láthatáron hirtelen emelkedő, széles hegyvonulattal, a Felvidék előhírnökével. Ez az Ipoly volt a világ legnagyobb csodája. A jegén tanultam meg korcsolyázni: a már lebontott régi fahíd mellől indultunk falkában a félelmes hírű Katlan-gödör és a Kürtös-patak felé. Egyszer egy olyan hosszú, bóbitás, három-négy méteres nádszállal tértem haza, melyet a Kürtös-patakban törtem, hogy be se fért a házunkba. Nyáron egész délutánokat mászkáltunk a folyóparton és a vízben, messziről kerülve a forgókat és örvényeket; csúszkáltunk, ahogy gyerekekhez illik, az agyagos partról; horgásztunk és békáztunk; s akkor még fűzsípot is tudtam faragni, ügyesen lenyúzva a barnászöld kérget a vesszők nedves, fehér húsáról. Ölszámra hordtam haza a fűzfalombot a nyulainknak. És szörnyen rácsodálkoztam egy kotlóstyúkra, amely őrjöngve szaladgált a parton, s a víznek is neki-nekiment a kicsinyei után; kacsatojásokat költött ki a boldogtalan, s féltette úszkáló gyermekeit. Emlékszem rá, milyen megdöbbentően és mulatságosan hatott rám ez a jelenet, s hogy milyen zavarba hozott: sajnáltam tyúkanyát, de azért roppant örültem a kiskacsák önállóságának: mindkét félnek egyszerre éreztem a lelkiállapotát, ami később is, azt hiszem, egyik jellemző vonásom maradt, és ma is az.

Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlék rajzik föl lassanként bennem. Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit, versben és prózában. Emlékek tündéri lomtára nekem Balassagyarmat, a félhomályból onnan is alakok kelnek elő, ahol az első pillanatra semmit sem lát a szemem. Lehet, hogy nem tíz és húsz, hanem száz és ezer kép alszik bennem ezekből az esztendőkből: a rágondolás egyre többet ébreszt belőlük. Így ébreszti a Mamikát is, öreg-öreg cselédünket, vagy bejárónénkat, aki egy ismerős vasutascsalád tagjaival együtt szellemeket tudott idézni, és asztalt táncoltatott, korán belém oltva hitét a természetfölötti dolgok természetességének. De nem térhetek ki rájuk. És a megégetett macska történetét is éppúgy mellőznöm kell, mint a vándorcirkusz ketreces tigrisét vagy párducát, amely a ligetben majdnem leharapta a fél kezemet. Helyettük most már csak két pontra térek ki részletesebben. Ha Balassagyarmatra gondolok, elsősorban erre a kettőre gondolok.

Az egyik az iskola. Gyarmaton tanultam meg írni és olvasni. Valószínűleg már az elemi előtt, mégpedig Tompa Mihály virágregéiből. Az iskola ennélfogva könnyen ment. Úgy emlékszem, hogy szinte nevetségesen szelíd és engedelmes fiú voltam, légynek se bírtam véteni. Ha a tanítókisasszony, Kacskovics Márta azt mondta, hogy kezeket karba, akkor én szoborként ültem óra végéig. De tízpercben sokszor elfelejtkeztem magamról, ilyenkor vadultam, utólag pedig féltem. Borzasztó szégyenek is értek. Márta kisasszony egyszer óra alatt elküldött a cukrászdába indiánerért. Olyan andalogva mentem az utcán, úgy elbámészkodtam fákon és felhőkön, hogy egyszer csak rémülten vettem észre; nem tudom, mi az, amit vennem kell. Az indiáner szót addig még sohasem hallottam. Könyörögtem a cukrásznak, mondja meg, hogy mi a Kacskovics kisasszony kedvenc süteménye. Nem tudta. Végül vissza kellett mennem, azt mondtam, hogy a kért sütemény éppen kifogyott. Kifogyott? Lehetetlen. De igen, éppen elfogyott, helyette hoztam ezt a másikat. Márta néni gyanút fogott, a turpisság kiderült, még ma is pirul az arcom az osztály előtt. Márta kisasszony különben nagyon szeretett engem, s főleg mint rajzolót becsült. Gyermekkoromban ugyanis ügyesen rajzoltam. Csészét, virágot, bútort, házat, embert, mindent én rajzoltam elő az osztály számára a fekete táblán. Az első osztály rajzban véletlenül nagyon ügyetlen volt, így egy iskolai kiállításon az egész osztály helyett én állítottam ki, a többiek neve alatt is. Tanítónőm egy kis porcelán kutyaszoborral hálálta meg buzgóságomat, még most is megvan valahol. Azt azonban már nem tudta a kisasszony, akiből azóta méltóságos asszony lett, hogy milyen zavarba hozott ezzel a megrendelt színes rajztömeggel. Elfogyott a festékem, a színes ceruzám, otthon pedig véletlenül megint nem volt semmi pénz. De a szükség okos ötleteket súg; kiszaladtam a kertünkbe, virágot szedtem, és kék és piros georginaszirmokat, meg zöld orgonaleveleket, a sárga napraforgót beledörzsöltem a papírba, velük festettem ki a színes részeket, este nyolckor pedig szaladtam a nagy halom kész rajzzal a tanító néni lakására. Gyermekkorom bajaira mindig ki tudtam találni valami megoldást, s mindent a világ legtermészetesebb dolgának találtam. Tökéletesen elfogulatlan, feszélyezetlen voltam, azért éreztem jól magamat. S talán épp ezért sújtott le úgy az indiáner-ügy, amelynél cserbenhagyott a fantáziám. Az iskolai emlékek közé tartozik egy dolgozatírás is. Valami házi feladatom nagyon jól sikerülhetett, mert egy szünetben az egész tanítói kar előtt magához citált Frőhlich Pál igazgató bácsi, s a füzetemet olvasva megkérdezte, hogy csakugyan én írtam-e azt a dolgozatot? Kérdését egyszerűen nem értettem. Ki más írta volna? Az igazgató tovább olvasta az írást, s ahogy én lentről felnéztem rá, valami kis hibát vettem észre a füzet kifelé fordított lapján. Öntudatlanul elővettem a ceruzámat, és ágaskodva, alulról fölfelé, mintha most a plafonra írnék, belehúztam a szövegbe a hiányzó vesszőt. Csak a nagy nevetés figyelmeztetett rá, hogy törvénytelenséget csinálok. Nem tudtam, mit teszek.

A másik nagy emlékem, a legszebb, a legtündéribb, egy árvízi tutajozás. Ennek a kalandnak kimondhatatlan szépsége és öntudatlan érzéki gyönyöre is természetesen csak sokkal később világosodott meg bennem. Mondtam már, hogy az Ipoly áradások idején az egész környéket elöntötte, a lejtős utcákat a város felé éppúgy, mint a túloldali nagy rétet, ahol az a sok liba legelt, és ahol csak a távoli hegyek vetettek gátat a víz szabad terjeszkedésének. Ehhez a túloldali árvízhez fűződik a legfontosabb emlékem. Mindig órákig el tudtam játszani magamban, semmire sem gondolva; rendszerint a víz örvénylése, a halak játéka, egy virágszál kötött le, vagy a lihegő gyíkok hasának lüktetése a nagy napfényben. Ilyesmikben szerettem elmerülni, észre se véve, hogy mit teszek, és nem is érezve semmi szükségét annak, hogy otthon vagy a pajtásaimnak beszéljek kellemes semmittevéseimről. Egy árvíz aztán egészen fantasztikussá növelte és mélyítette efféle elmerengéseimet. A régi fahíd lábánál kifogtam egy elsodort pajtafödelet, elég nagy volt, hogy megbírjon, egy rúddal pedig kormányozni, lökni tudtam a tutajomat. A rohanó Ipoly felett féltem volna, sőt alighanem lehetetlen lett volna a csónakázás, ott volt azonban a túlsó parti rét, ott már megállt a víz, mint egy rengeteg nagy, lusta tó, már letisztult, felülepedett, s a májusi vagy kora nyári nap fenékig átsütötte. Ráálltam a kifogott kapura, s a léccel hajtottam magamat a tó tükrén. Csodaszép volt az idő, s én a hepehupás rét fölött, a világ fölött lebegtem. Csak félméternyire, sőt néha csak arasznyira, aszerint, hogy milyen volt a talaj, de mégis fölötte voltam. Lent, alattam, a zöld füvek, az apró, sárga virágok ragyogtak; a kristályos víztükrön a kék nyár és a felhők képe; fölöttem az ég. Ahol máskor járni szoktam, ott most simán a semmiben úsztam; a szétfutó ösvények fölött. Egyedül voltam, és félve, szívszorongva és ámuldozva ringatóztam a folyékony csodában és bokrok, liliomok és sás és hosszú nyakú, gombafejű, piros és fehér kalapú mindenféle virágtündérek hajladoztak jobbra-balra a tutaj elől, és alája kerültek, és megint fölegyenesedtek mögötte, és hideg ezüstben tündökölt minden, a csobogó fényben úsztam, és örültem. Úgy éreztem, hogy száraz lábbal járok a tengeren. Egészen biztos, hogy nem esztétikai gyönyörködés részegített; amit éreztem, az csak testi érzés volt, szóba nem foglalt, de a szemben mindörökre megőrzött mámor. Napokig kijártam tutajozni a rétre; álmaimban sokszor jelentkezett ez a kép, ez a csodálatos élmény; később Debrecen határában is sok közöm volt mindenféle kis tavakhoz, rétekhez és víziállatokhoz. És sokkal később, úgy harminc év múltán, ugyanazt a tiszta mámort éreztem, amikor a salzburgi Alpok fölött repülőgéppel néztem alá a földre. Hihetetlenül ismerős volt a repülés élménye, és én kutattam, kerestem az ősképét: s egyszerre mint színes mozikép vetítődött elém az 1906-os vagy 1907-es tutajozás azon a törékeny deszkalapon az Ipolyon túli rét fölött, amikor testem-lelkem úgy zengett az elragadtatástól, és akkor jöttem rá, hogy az a kisfiú, az a magába zárkózott, első elemista már költő volt azon a régi, kalandos, gyönyörű napon.

Ezért szeretem Balassagyarmatot, az én tündérországomat, időnként fel-felmerülő szigetét minden eltűnt boldogságnak.

Önképzőköri emlékek

Kedves fiatal barátaim!

Harminchárom évvel ezelőtt lettem a kollégium diákja, és kerek huszonöt évvel ezelőtt kerültem el Debrecenből, „fogadott” szülővárosomból. S most az a feladatom, hogy a két dátum közti nyolc esztendőről számoljak be.

Könnyű volna a dolgom, ha megírtam volna valaha az életrajzomat. Akkor csak fel kellene olvasnom a megfelelő fejezetet. De nyilván abban is több szakaszba nyúlnának át a diákkor emlékei. Hiszen a szellemi élet egyszerre igen sok gyökérből táplálkozik, s egy elszigetelt eseményt csak a kapcsolatai világítanak át igazán. Az ember a testében magával hoz bizonyos elrendeléseket; aztán, minden szociális fokon, bizonyos családi, otthoni kultúr- és érzésvilágot, amelynek akkor is fontos legalább a hangulati színezete, ha igazi, komoly tartalma még nincs, még nem lehet; magával hoz érdeklődéseket, melyek a szórakozásra, de esetleg már többre is irányulnak. Ehhez az alapkeverékhez önti aztán további gazdagító és erjesztő hatásait az iskola, a tananyag, de még inkább az élet: az egyes diáktársak természete, érdeklődési iránya, egy-egy lírikusabb vagy gyakorlatibb szellemű tanár hatása, amely igen nagy, sőt döntő lehet, aztán a tágabb, az egyre táguló környezethatás, amelybe már a város általános kultúrmegnyilatkozásai, a helybeli esetleges kiválóbb alkotók varázsa, a könyvtárak, a könyvkereskedések kirakatai, az újságok és folyóiratok, a szélesedő társasélet, az országos jelentőségű aktuális események, sőt a véletlenek és még az első szerelmek is beletartoznak, belejátszanak a maguk komplex módján. Ez így van, így helyes és természetes, ilyen lesz az élet később is, száz és ezer állandó és múló hatást egyensúlyoz a lélek az egyéniség folyton erősödő tengelye, a speciális én körül.

Ha egyetlen tekintettel nézek végig a diákkoromon, akkor, most utólag, azt kell mondanom, hogy szellemi hatásokban, ingerekben rendkívül gazdag és rendkívül anarchikus volt. Voltak ugyan barátaim, de az iskolával párhuzamos önképzésben úgyszólván magamra voltam utalva. Igen széles fronton indultam neki a világ vélt meghódításának: a kíváncsiság teljes frontján. Legalábbis egy polihisztor apa állandó jelenlétére és segítségére lett volna szükségem, hogy a frontvonal ne legyen sok helyen összefüggéstelen és gyenge. Romantikusan érzékeny és érzéki, tehát igen erős, fogékony lélek lehettem, a reális dolgokban viszont igen önállótlan, tájékozatlan és félénk. Ez a két alaptulajdonság szabta meg a magatartásomat és a vágyaimat. De ez szabta meg a kényszervágyakat is, amivel a vágyaknak azt a csoportját akarom megjelölni, amelyeket a fogyatékossági érzés kelt bennünk, s amelyekkel úgyszólván az ellentétünkre, tőlünk tulajdonképpen idegen, de szükségesnek ítélt tulajdonságok és helyzetek elérésére törekszünk. Az utóbbiak közé az én esetemben olyasmik tartoztak, mint biztonság, nyugalom, logika, realizmus. Valószínűleg hallottátok, hogy könnyen és jól tanultam, a jeles bizonyítványt játék volt megszerezni, szinte oda se figyeltem rá. A zavar az ösztönök, vágyak, ítéletek, célok és eszközök, a teóriák és a valóság harmonizálatlanságában jelentkezett. Mindez nem ritka tünet fiataloknál, és persze jól is végződhet – azt hiszem, végeredményben nincs okom panaszkodni –, de esetleg túlságosan nagy árat fizetünk érte időben és idegekben.

Az élő fejlődést csak konkrét esetek, tények, jelenetek föltárásával érzékeltethetném igazán. Ehhez azonban az a bizonyos nem létező önéletrajz vagy nagyon sok idő kellene. Ennek hiányában kiemelhetnék három-négy pontot a múltból, és megmutathatnám, átvilágíthatnám őket; ez azonban túlhangsúlyozná azt a pár részletet, az összképet viszont elejtené. Arra gondoltam tehát, hogy ellenkező módon járok el: összképet vázolok fel, hiányosat és rögtönzöttet, sokszor csak címszavakat és mintegy alcímeket adok, mozaikdarabokat, érzelmi és ténybeli adatok tömegét, végeredményben a hiányzó regény tartalmi kivonatát. Emlékezetből dolgozom, a sorrend, az évszámok itt-ott lazák lehetnek, ez most nem fontos. Fűzzétek össze és értelmezzétek ti magatok a felvillanó képeket, az általános kulcsot a fentiek megadták hozzá.

Mi jut eszembe első kapásra, ha diákéveim szellemi élményeire gondolok?

1913, otthon. – A Rákóczi utcában lakunk, szegények vagyunk, apám mozdonyvezető, a III/A-ba járok. Látom magamat, reggel van, iskolába készülök, éppen mosdom. A vasmosdó párkányán egy Olcsó Könyvtár-füzet, azt olvasom, irtózatos izgalomban: Szophoklész Oidipusz-át. Hunyorgok, arcom beszappanozva, váltogatott fél szemmel lesem a dráma menetét, pedig a gyenge fordításban igen petyhüdtté válik a roppant lírai feszültség. Ez lehetett az egyik legelső önálló irodalmi felfedezésem. Végig a Nyomtató utcán: menet közben is olvasok. Detektívregény-pótlék, May-pótlék.

Az első ritmus. – Nyári dél, unalmas vicinális út Ohatpusztakócstól Debrecenig. Valamit dúdolok a kerekek ütemére. Lassan szavakat, mondatokat is, népdalritmusban: 4+4+3. A tartalomhoz nincs közöm, valami románctémát variálok, és szándékos butaságokat. Hogy mernék én magamról beszélni?! S hogy tudnék? Eszembe se jut!

Először az önképzőkörben. – Fekete tábla, még a régi kollégiumban. Kézzel írt műsor, meghívó szombat estére. Megtudom, hogy létezik önképzőkör. A szóban valami kiválósodási ösztön mozog. Én is szeretném képezni magamat, szeretnék okosodni. Rövid ideig el vagyok ragadtatva, irigylem az önállókat és nagyokat, olyan véleményeket és kritikákat tudnak és mernek, amelyeket nem tanultak! Mint alsós, tulajdonképpen csak beszöktem az ülésekre. Azután meguntam őket: vissza May Károlyhoz!

1914 – Tiszabecsen töltöm a nyarat, Mihály nagybátyámnál, a papnál, Szatmár és Ugocsa határán. A szomszéd falusi iskola egész könyvtárát kiolvasom. Óriási hatást tesz rám a Beöthy-féle Irodalmi Kis Tükör. Írók sorsát, problémáit, jellemét és harcait ismerem, sőt tanulom meg, akiknek szinte egy kukkot sem olvastam még a műveiből. Eddig valósággal azt hittem, hogy a versek és regények valahogy csak úgy vannak, talán csak úgy maguktól nőnek, mint a füvek és fák. Az egyéniség szerepe! A szellemi „halhatatlanság”! Izgalmas kérdés magamhoz: Ma is vannak írók? Miről írhatnak, milyenek lehetnek? A múlt tisztelete eleve lenézeti velem őket.

Ősszel. – Alig várom, hogy megnyíljék a nagykönyvtár. Külön engedéllyel bejárhatok. Az öreg Károly bácsi informál: igen, járt itt egy züllött jogász, Ady Endrének hívják, rémes, bolond verseket ír. Olvasni kezdem, mulatok rajta; paródiákat írok rá.

Tízperc a folyosón. – Már az új gimnáziumban vagyunk, akkor épült. Tízpercben lemásolt Ady-versekkel házalok: milyen mulatságos extravaganciák! Mindenki őrülten nevet. „Meglékeltem a fejemet, agyamba nézett s nevetett.” Dinnyét szokás meglékelni: tehát dinnyefejű! Bohóc! Később bosszant, hogy a kollégák sokszor ott is nevetnek, ahol a vers értelmes, csak éppen homályos vagy bonyolult dolgokról szól.

Önképzőkör. – Érintkezést keresek nagyobb diákokkal, hogy tisztázzuk; mi is hát ez az Ady? Néhány különös jelképet megértek, nagyszerűnek találok, s ez megijeszt. Nem volt szentségtörés nevetni azon a fejlékelésen? De a nagyobbak is csak nevetnek. Ady-paródiákat idéznek Ady-versekként. A „rágalmazás” felháborít; védem Adyt, Saulusból Paulus lesz. Néhányan kezdünk összetartani. Gulyás Pali a IV/B-ből közli apjának olyasféle véleményét, hogy Ady sajnálatosan elvadult, nagy tehetség. A jellemzést köntörfalazónak, ravaszkodónak érzem: mi ez? fából vaskarika? Rájövök, hogy Adynak politika a bűne. Még nem tudom, mi az, hogy politika, de már lovagiasan mellette állok.

A könyvtárban. – Adysta hírem sok ismeretséget és néhány komolyodó barátságot szerez. Esküszünk a szimbolizmusra, tudjuk is sok cifra meghatározását: de mindvégig érzem, hogy jó volna rá valami kézzelfogható, egyszerű, esetleg drasztikus magyarázat. De bízom a termékeny homály erejében; sokszor hiába! Egyébként rengeteget olvasok, egyre modernebb szerzőket, egyik a másikra utal. Vonz a Nyugat, minden újszerűség. Kezdek teljesen elszakadni példás, előírásos diák mivoltomtól. De azért még Babits hallatlan rímtechnikáján is csak nevetek eleinte.

Megint a tízpercek. – Egy nagy diák a VI-ból, Páricsi Bertalan, értesül a IV/A és IV/B modern fiataljairól, és felkeres. Óriási megtiszteltetés. Sokat tud, verseket ír, lázas, nyugtalan verseket, nagy haja van, bohém modora, sokat szerepel az önképzőkörben, de a diáktársai nem értik meg. Ezentúl „együtt dolgozunk”!

Heine. – Rajta tanulok meg németül. Kíváncsi lettem külföldi költőkre, hogy milyen másfelé a világ. A tankönyv Goethéje és Schillere, s általában minden epikus vers, pláne ballada, untat. Minek történetet versben írni? Egy elolvasott ballada úgy kiürül, mint egy megfejtett rejtvény. Dalokat akarok, lírát! Egy Universal Bibliothek-füzetben megvettem Heine Buch der Lieder-ét, a címe miatt. Első eset, hogy idegen könyvet vásárolok. Elragad a könnyedsége, a szemtelensége. Utánozni szeretném. Nem megy: nem értek a formához.

A füvészkertben. – Botanizálás, rablócsendőr, lányok és Heine. Zsebemben állandóan ott a szótár. A német már egész jól megy. Sorra megveszem Heine összes műveit filléres kiadásban. Többet tudok az életéről, mint Adyról! Hát a múlt, még az idegen múlt is, jobban feltárható, mint az élő jelen? Rémesek a tankönyveink: két-három sort írnak csak a legnagyobb maiakról! Valaki azt mondja, hogy Babits különb Adynál, versenytársai egymásnak. Hát ez mi? Mindenki öli őket, ők meg egymást? Szeretnék Heinét fordítani, de nem értem a hím- és nőrímek közti különbséget. Fél évig elkínlódom, míg rájövök!

Önképzőkör. – Páricsi öccse, Pál, kitűnően hegedül. Először figyelek föl a zenére. Dantét olvasok, és vicces prózai kulcsregényt írok a Pokolról; belerakom az osztálytársaimat és ellenségeimet. Versekkel is kísérletezem, de nem merem komolyan venni magamat.

V. gimnázium. – Az A és B osztály az ötödikben egyesül, örülök, hogy együtt vagyunk „mi”, modernek. A B-vel egy diáklányt is kapunk: az személyesen ismeri Adyt és „per Mihály” beszél Babitsról. Úristen, hát ilyesmi is van? Említi, hogy hallotta: verseket írok. Irtózatosan elszégyellem magamat, de rámondom, hogy igen, aztán megijedek: de hiszen én nem értek a jambusokhoz, s amit írtam, előre paródiának írtam, csak hogy kivédjem a nevetségesség veszélyét! No, de most már rá kell jönnöm a titokra! A felsőbb osztályokba is járnak lányok: mind okosabbak, mint a fiúk, mind adysták, de náluk ez valahogy nem lázadás. Nem értem a világot, csupa zavar és szívdobogás vagyok, és leplezése a gyengeségnek. Évekre elvesztem a természetességemet és naivságomat.

Versek. – Valahogy rájöhettem a forma, a verstechnika titkaira. Persze csak a gépies részre. Megadott bravúrrímekre verseket írok, benyújtják őket az önképzőkörbe, ott dicséretet kapnak. De hisz én viccből írtam őket! Nem hiszik el.

Irodalmi szalon. – Béber Laci, a későbbi debreceni szerkesztő és kritikus közvetítésével meghívnak osztálytársnőnkhöz a Simonyi úti villába. Azért, mert „költő” vagyok? Borzasztó. Szerepet kell játszanom, amelynek nem fogok tudni eleget tenni. De a dolog vonz, meghat, gyönyörű. Még sose voltam olyan szép lakásban, s a társaság: egész kis irodalmi és zenei szalon, ahol személyesen ismerik Adyt és pertu vannak Babitscsal. Pestre akarok kerülni! És elmegyek az Északi-tengerhez, amelyről Heine ír! Az új irodalmi szalonban arról értesülök, hogy három-négy éve nagy dolgokat műveltek az önképzőkörben: Ibsent adtak elő, egy Juhász Géza nevű kitűnő írói ígéret volt a vezér. Ez a Géza most a francia fronton katonáskodik, a szalonban viszont az egyik lány a dalait énekli, a dalok meg a lányhoz íródtak: milyen gyönyörű, romantikus a világ! Végre van egy hely, ahol jól érzem magamat! Az önképzőkör most álmos és vacak? Páricsi maga is elismeri. No, majd mi meghódítjuk és följavítjuk!

Francia költők és Oláh Gábor. – Melléktárgyként jó ideje már franciát is tanulunk az iskolában. Az Ady-gyalázó cikkek folyton emlegetnek két francia dekadens költőt vele kapcsolatban, Baudelaire-t és Verlaine-t. Hajsza a műveikért! Először németül jutok hozzá egy kis Baudelaire-füzethez. Ó, áldott jó Universal Bibliothek, aki megnyitottad előttem a világirodalom sejtelmét! A nagy kiátkozottaknak néhány francia versét is megszerezhettem. Kardos Pál, aki később tanár lett, egy osztállyal felettem járt, és a mérsékelt modernek közé számított, elvitte Oláh Gáborhoz a fordításomban Baudelaire A dög című versét, s kölcsönkapja számomra a Les Fleurs du Mal-t. Micsoda boldogság! A fél könyvet átmásolom egy irkába, oly áhítattal, ahogy a bibliát se másolták a középkori szerzetesek. Megindul a Baudelaire- és Verlaine-kultusz. Előadás róluk az önképzőkörben. Persze nem is sejtem Baudelaire igazi értékeit, a klasszikus formát, a pszichológiai mélységeket, csak a lázadó romantikát látom benne, az üldözöttet, Adyék ősét. Otthon még az édesanyámat is megfertőzöm a Baudelaire-szerelemmel, annyira, hogy végül már asztalt táncoltatva „megidézi”, s Baudelaire egy év múlva házi barátunk, házi szellemünk.

1916 körül. – Az önképzőköri tisztikarba még nem jutott be a társaságunk, de már mi vagyunk a hangadók. A többieket nem nagyon érdekelte irodalom és művészet. A részletek már összefolynak az emlékezetemben. Rengeteg modern dologgal foglalkozunk a körben, még inkább a kör mellett. Beleszagolunk Schopenhauerbe, Nietzschébe. Az irodalmi szalon a Simonyi úton a leghitelesebb pesti véleményeket tükrözi. Ibsent, Tolsztojt, Strindberget, Maeterlincket, Wilde-ot olvasunk. Tanítok és minden pénzemet könyvekre költöm. Nagyon vonz a fantasztikus irodalom is, E. T. A. Hoffmann, és valamiért egy időben rendkívül tiszteltem az őrülteket. Bizonyos várakozás néz rám, kezdek időnként büszke lenni. Megismerkedem Tóth Árpád verseivel és Baudelaire-fordításaival, s elszégyellem a magaméit. Tulajdonképpen nagyon egyedül vagyok, belül ezerszer annyi seb és sóvárgás, mint amennyit eltitkolni már nem bírok. Előadtunk egy Arisztophanész – darabot, Babits-versbetéttel, én játszottam a költőt. Rémes lehetett.

A könyvtár. – Százszoros tempóban olvasok, mindent, iszonyú éhséggel. Már szocialista elméleti irodalmat is. Apróbb összeütközések támadnak a tanáraimmal, kettes magaviselet. Egy Wilde-idézetekből összetákolt magyar dolgozatomra Gulyás tanár úr négyest ad: „értelmetlen galimatiász”! A reakció támadása a modernség ellen! Nem baj, Csokonait is kicsapták! De azért érzem a bizonytalanságomat. Könnyű Palinak, irodalomtörténész az apja!

Pest. – Váratlanul, bolond elhatározással, életemben először felutazom Budapestre. Miért? Ugyan mi egyébért, mint egy premierre? Akkor mutatta be a Magyar Színház a Peer Gynt-öt. Oláh Gábor biztatott: „Valakinek csak képviselnie kell a debreceni moderneket!” Nem értettem a darabot, de magamnak se vallottam be. Operában is akkor voltam először, Sámson és Delila nem tetszett. De azért a művészet zarándokának éreztem magamat. Otthon ugyanakkor egy 48-as érzületű nagybátyám meglátja a Baudelaire-füzetemet: „Mi az, te az ellenség nyelvén olvasol, hazaáruló?!” Dacosan vállalom a tartalmatlan és sértő jelzőt. Érdekes, hogy ennek ellenére ez a nagybátyám adott kölcsön öt koronát, hogy elutazhassam a nagy premierre. A pesti út sok vágynak szárnyát nyitotta bennem: csakhamar elutazom vasúti személyzeti jeggyel Königgrätzbe, a bátyámhoz, aki ott katonáskodik, majd egy év múlva Grazba rándulok ki, szintén rögtönzésszerűen és pénz nélkül: akkor még nem kellett hozzá útlevél. De igazában már Indiába sóvárgok.

Levél Adynak. – A hírhedt Rákosi-Ady-vitában az egyetemi ifjúság Ady ellen foglal állást. Felháborodunk. A VIII-os és magányos Páricsi biztatására, akinek zsenijében korán megingott a hitünk, egy tízpercben hódoló ellenlevelet írunk Ady Endrének, a Mesternek. A dolog híre valósággal forradalmárrá fúj fel bennünket. Az önképzőkörben csaták kezdődnek.(Ez már talán 1917.) Pröhle egyetemi tanár fiai vezetik az ellenpártot. Néhány modernebb és kedves tanárunk privátim megsúgja rokonszenvét, de aggódva figyelmeztet modorbeli hibákra. Ady különben nem felelt, ami nagyon rosszul esett. Nem tudtuk, hogy a Mestereknek mennyire nincs idejük.

A Simonyi út. – Az első Wagner-dalokat hallom. Nagyszerű! Egy moziban hangverseny, a Tannhäuser-nyitány: isteni! Még ötvenévnyi késéssel is reagálunk a „legmodernebb” dolgokra! Húsvétkor elviszik Babitshoz egy Baudelaire-fordításomat: egy egész olümposzi társaság kezdi olvasni a vidéki diák művét, de a negyedik sornál vendég jön, s a szívdobogtató bemutatkozás mégis elmarad… Pestről különben vendégek érkeznek az irodalmi szalonba: egyetemi tanár és ifjú szociológus. A modernség élő vidéki végvárainak érezzük magunkat.

A tetőpont. – Szekfű Gyula könyve a száműzött Rákócziról országos vihart kavar fel. Az önképzőkörben már teljesen mi, VII-esek vagy VIII-osok vagyunk a hangadók, mi, „modernek”. De én már szűknek éreztem ezt a munkaterületet. Egy versemet például emlékkönyvbe akarták íratni, nem írtam be. Nyilván „megvetésem jeléül” a konzervatívok iránt. Nagyobb egek és csillagok vonzanak. Pedig ugyanakkor belül rettentő gyámoltalan vagyok, és nem bízom magamban. Ekkor már nemcsak a moderneket tisztelem. Horatius tetszik, és Szophoklész, akinek az Antigoné-ját görögül is végigolvasom, végigszótárazom, igaz, hogy ebbe egy kis szerelem is belejátszik… De, visszatérve a Szekfű-viharra, az ügyben nekünk is állást kell foglalnunk. Ismertetjük a Szekfű-Ballagi vitát, három szombat estén át. Kardos Pali kivonatolja a Rákóczi-könyv tartalmát, én meg a Szekfű válaszát: „Mit vétettem én, ki gyalázta Rákóczit?” Szinte az egész iskola két pártra szakad. Pröhléék tombolnak, de meg kell adni, ügyes fiúk. Végül közbelép a vezetőség. Úgy rémlik, Karai igazgató úr személyesen megjelent a záróestén, s bennünket meghallgatva, ő (vagy a megbízottja) összegezte az állásfoglalásokat, nagyon okosan, reálisan. Megdicsért és mégis elmarasztalt bennünket. A hatalom és szeretet okos, tapintatos eljárása volt ez. Bár előbb is lett volna megfelelő vezetésünk!

1918. – Ez volt, úgy emlékszem, a csúcspont. Az önképzőkör ezután már nem érdekelt igazán. Diákpublikumunk mindenesetre élvezte a tűzijátékot. Csakugyan csináltunk egypár rendes estét, s joggal érezhettük magunkat a „régi nagyok” méltó utódainak. De ekkor már egyre többünket elszólított a háború. Béber rég katona volt, 1918 tavaszán engem is besoroztak, hadiérettségit kellett tennem, s folyton Pesten járt az eszem. Hogy költő legyek, arról még mindig nem mertem komolyan álmodni se. Tanár akartam lenni, és, szerényen, kritikus. De ez csak lelki óvatosság lehetett. S először mégis a Műegyetemre iratkoztam be, gépészmérnöknek.

Nem lettem se tanár, se mérnök. Mint tudjátok, hamarosan Babits Mihály környezetébe kerültem. Adyt már csak a ravatalán láthattam.

Azóta eltelt huszonöt év.

S ha most visszagondolok a huszonöt előtti nyolc, illetve öt-hat évre, az a gyors mozi pereg le emlékezetemben, amit fentebb vázoltam. Nagyjában így történtek a dolgok.

Búcsúzásul pedig azt mondom nektek, fiatal barátaim, hogy legyetek kíváncsiak és modernek, mint amilyenek mi voltunk, hiszen minden nemzedék csak maga csinálhat valamit az önképzőköréből, de legyetek óvatosabbak és harmonikusabbak, és foglalkozzatok többet valakivel – Móricz Zsigmonddal –, akit mi, nem tudom, miért, egy kicsit mintha elhanyagoltunk volna: foglalkozzatok mennél többet azzal, akinek nevét a Körötök viseli: Arany Jánossal.

A költő, az élet és az alkotás

Abból az alkalomból, hogy Szabó Lőrincet újabban elkészült munkái a közelmúltban erősebben az érdeklődés előterébe állították, interjú hangzott el a költő Pasaréti úti lakásán, a könyvtárszobában. A beszélgetés így folyt le:

– Kedves Szabó Lőrinc, ezek az évek, a tavalyi meg az idei, a maga életében a nagy betakarítás esztendei voltak. Tavaly a Kisebb Műfordításainak gyűjteménye jelent meg, 400 vers, tavasszal az Összes Költeményei jöttek ki 700 oldalon, most pedig a perzsa Omar Khajjámot és a francia Baudelaire teljes verskötetét rendezte magyarul sajtó alá. Milyen érzés az, hogy egy költő a férfikor delén és ilyen mostoha időben színültig töltheti a csűrét?

– Hogy milyen érzés? Hát – jó, biztonságos. Megkönnyebbülést hozó. Mintha túljutottam volna valami terhen, mintha leszakadt volna rólam valami felelősség.

– Rossz árnyalat, például, hogy sajnál valamit, ilyesmi nincs benne?

– Dehogy nincs. Ha nézem ezt a rengeteg verset, azt is érzem, hogy amennyit ezek a kötetek időben jelentenek, annyit elvesztettem az életemből.

– Hogy érti ezt?

– Mialatt gondolkoztam, mialatt az érzéseimet, magamat és a világot figyeltem, azalatt nem éltem. Azalatt élet helyett más anyagból, szóból és szellemből, újraformáltam a valóság mását.

– De ez kétségtelenül gyönyörűség is lehetett…

– Az volt, de más gyönyörűségről kellett lemondani érte. A közvetlen valóságról! Az időbeliről. Arról, amely közben elröpült!

– Szóval deficitben van?

– Erősen. Fogy a tőkém, a kincsem, a gyémántom, az idő!

– Mennyi energiát emészt fel egy versírás munkája?

– Verse válogatja.

– Mégis.

– Nincs rá mérték.

– Hát csak úgy megközelítően.

– Úgy sejtem, egy versnek, persze egy igazi, végleges, érdemes versnek a kitermelése körülbelül annyi szellemi energiát igényel, amennyivel egy nagykereskedelmi vállalatot el lehet vezetni – mondjuk – egy hónapig.

– Áh, kedves Szabó Lőrinc, ha maguk, költők, ilyen nagyszerű energiatermelők, miért nem dolgoznak akkor a valóságos életben? Mind milliomosok lennének – a maga teóriája szerint!

– Téved. A szellemi energia nem minden. Mi nem bírjuk a valóságot, a valóság közegellenállását. Ahhoz más erények kellenek. Brutalitás, önzés, kegyetlenség. Az élet irtózatos harc.

– Maguk nem önzők?

– Dehogynem! Rettenetesen sóvárgunk a valóságra. Éhes kísérletek vagyunk. Van egy köldökzsinórunk, az mindig a realitáshoz köt. A valóság emberei állandóan a valóságban élnek; mi, mihelyt tehetjük, elfelejtkezünk róla. Menekülünk belőle! A tükörképében élünk!

– S a realista, a naturalista írók?

– Azoknak az elmélete is csak elmélet, az is csak egyezkedési kísérlet a valóság kibírására.

– Mást kérdezek, illetve már kérdeztem is: mit szól ahhoz, hogy most, vagyis hogy a mostani mostoha idők ellenére is tető alá hozhatta a műveit?

– Igyekszem mindenben úgy érezni, mintha nem volnának mostoha idők. Újabb egyezkedési kísérlet.

– Hát arról mit gondol: ha az a tizennyolc éves fiatalember, aki maga volt, s aki 1918-ban üres kézzel és sok homályos vággyal feljött Budapestre – mondom –, mit gondol: ha ez a fiatalember valahogy előre láthatta volna, mondjuk, álmában láthatta volna ezeket az összefoglaló köteteket, boldog lett volna, vagy csalódást érezne?

– Ezt én is szeretném tudni! Sokat tűnődtem rajta, sőt verset is írtam róla. De azt hiszem: az a fiatalember nagyon csodálkoznék és meglehetősen örülne.

– Várt ennyit magától? S ezt várta?

– Nem. De ilyenfélét. Az a régi fiatalember tulajdonképpen igen félénk volt, s óvatosságból nagyon keveset remélt; amikor pedig esetleg nagyzolt, hát tréfás öngúnnyal tette, hogy össze ne roppantsa az esetleges csalódás.

– Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már húszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Körúton!

– Messziről így festhet a dolog.

– És közelről?

– Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet.

– Vagyis…?

– Az igazságot csak vers, csak líra bírja el; a „meztelen szív”, ahogy Baudelaire mondta.

– Mégis. Mit mond a „meztelen szív”?

– Mosolyog és hallgat.

– De mit súg a hallgatása?

– Hát jó… Azt, hogy úgy érzem: egész életemben rabszolga voltam, és hogy úgy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt. Az, hogyha cserbenhagytak, és meg kellett ennem egy sivatagot, hát nekiálltam kanalazni, és – túljutottam rajta. Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság … Minden egyéb látszat. De ebből, ugye, elég ennyi?

– Többre ment volna, mint író, ha nem kellett volna a kenyérért küzdenie?

– A szegénység nem tesz zsenivé. Most olvastam, hogy Victor Hugo milliókat keresett, és Lamartine milliókat herdált el. Én, sajnos, csak a kisujjam arányáig voltam, lehettem író.

– Hogyan élhetne meg a magyar író a tollából, amikor a nagy népek írói is, túlnyomórészt, valami hivatalt vállalnak?

– Sehogy sem, sehogy sem. Elméletileg érhet egyeseket valami véletlen nagy szerencse.

– Maga vagy tíz kis és nagy nép líráját közvetítette, mint versfordító. Gondolja, hogy meglesz valaha az ellenszolgáltatás, a nagyszerű magyar líra külföldi megismerése?

– Nagyon nagy idő alatt lesz valami nagyon kis haladás. A mi pályánk már csak kényszerből is a legönzetlenebb és a legnemzetibb.

– Sok drámát fordított, Kleistot, Shakespeare-t. Nem vonzza a színpad, a verses dráma? Sokan remélik, hogy magából a lírikusból előbb-utóbb kibújik a drámaíró.

– Én örülnék neki a legjobban. De nincs időm, pláne kísérletezni. Talán épp az időszűke tette, hogy a vers, a kurta műfaj lett a szakmám.

– Búcsúzásul még egyet: mondja, hogy érzi magát egy költő a versei közt?

– Áh, ez már kellemes kérdés. Tudja, az embertől egy idő múlva úgy elválnak a költeményei, mint a gyermekei. Van vagy 5-600 versem; s 5-600 másik féltestvérük: a versfordításaim. Önállósodnak, objektiválódnak; hozzám tartoznak, de külön élettörténetük is kezdődik. Sokszor úgy érzem, hogy ők az egyik családom. Óriási család: csupa szárnyas szellem: láthatatlan, de beszédes. Úgy röpdösnek köröttem, mint a madarak, akkor is kísér a felhőjük, ha rájuk se gondolok. Most még köröttem rajzanak, s egyszer majd magukra maradnak. De akkor is össze fognak tartani, nagy csapat vándormadár az időben – és repülnek. Isten tudja, meddig és hová. S akkor már ők fogják írni, repülésük vonalaival ők fogják tovább írni az élettörténetemet.

– Nagyon szépen köszönöm az interjút. Isten vele, kedves Szabó Lőrinc. Azazhogy, még valamit… Tudja, egy kicsit már a mai beszélgetésünk úgy hatott rám, mint egy színpadi párbeszéd.

– Legyen többször szerencsém, talán megtanít rá.

– Isten vele.

– Kezét csókolom.

Versek a havasról

Hölgyeim és uraim! – Néhány perc múlva öt költeményemet fogják hallani. A versek önmagukért beszélnek. A rádió mindamellett felkért: mondjam el, milyen körülmények közt írtam őket. Megpróbálom tehát futólag vázolni a hátterét annak a hangulatnak, amelynek teljes érzékeltetéséhez bizony harminc-negyven költemény is kellene.

1935 nyarán Erdélyben jártam. Déda felett, a falutól 11 kilométernyire, egy elhagyott, öreg erdészházban gyűlt össze a társaság, két felnőtt és sok fiú és lány, köztük az enyém, Klára, akkor még második vagy harmadik gimnazista. Az ő dolguk az volt, hogy hancúrozzanak, és segítsenek a szomszéd gazdasszony menüjét frissíteni, az enyém pedig, hogy jókora részletét lefordítsam Shakespeare Athéni Timon-jának: az embergyűlölő tragédia új magyar szövegének elkészítésére ugyanis épp akkor kért fel a Nemzeti Színház.

Mindkét munka jól haladt. Én a szövegkönyvekkel és szótáraimmal úgyszólván minden nap reggeltől estig kertben, vagyis a szabad hegyoldalon ültem, térdig, sőt derékig a virágok, az óriás fehér margaréták és sárga árnikák közt, és dolgoztam; a fiatalok, unva már az örökös rántottcsirke-ebédet, pisztrángot fogtak, patakszabályozásba kezdtek, futballoztak, faházunk körül a viperaveszély miatt lekaszálták a rétet, nézték az erdőirtást, s időnkint engem is magukkal vittek kisebb-nagyobb kirándulásaikra. Vagy 7-800 méter magasban tanyáztunk, a még egyszer oly magas havasok aljában; tanyánk közelében ágazott szét a Bisztra és a Stézsia völgye, ahol egész nap csengett a fejsze, s reggel meg este nagy szuszogva fellihegett, illetve vidáman lefelé indult a messze Dédára a fekete kis iparvasút. Óránk a nap volt, meg a kisvonat érkezése, indulása. A korhatag és düledező faház hat szobája közül már csak kettőben lehetett lakni, azokban is csak úgy, hogy nem érdekelt bennünket sem a sok egér, sem a kitört ablak, sőt az a néhány hatalmas lyuk sem, amely a falban tátongva szükség esetén ki- és bejáratul szolgálhatott volna tolvajnak, vagy akár egy farkasnak is. Esős napokon a verandára szorultunk, sőt be a szobákba. Az indiánéletre kapott fiatalság ilyenkor folyton dalolt, evett, kártyázott és fűtött, az én munkám pedig nagyon visszaesett. Esténkint rablótörténetekkel nevettettük és havasi anekdotákkal riogattuk egymást, vagy pedig azzal szórakoztunk, hogy folytatásokban és rögtönzött prózai fordításban petróleumlámpa mellett a Gilgames-eposznak, a 3-4000 éves asszír-babilóniai hőskölteménynek egy-egy énekét olvastuk fel. Az otthoni világ csak mint távoli kísértet jelentkezett – néha nagyon nyomasztóan – a láthatáron túlról. A többség, a fiatalság számára talán még így se. Békebeli vademberek voltunk, idilli barbárságunkba semmi hír és újság nem kapott bebocsáttatást, csak az ételkultúra, amely a rengeteg vajon, mézen, szamócán, pisztrángon és az említett és csaknem mindennapos helybeli rántott csirkén kívül sűrű szászrégeni torták alakjában jelentkezett.

Három hetet töltöttünk a roppant erdők közt, a hegyi nyár tavaszias üdeségében, játékban és munkában, csodálatos jókedvben, irtózatos napfényben és irtózatosan izgalmas és nyugodt éjszakai magányban. Három hét alatt így is elkészültem a Timon nagyobbik felével. És telítődtem ráadásul az említett harminc-negyven elképzelt vers hangulatával. Sajnos mindössze hatot sikerült megírnom az akkor esedékes Különbéke című kötetem számára; a többi azóta is csak a fejemben kóvályog. A hat közül most öt fog elhangzani: egy-egy mozzanatát rögzítik annak a gazdag nyárnak, amelyről beszéltem. Talán a legszebb nyaralásom volt ez. Ismétlődni sohasem fog, mert a nagyszerű és rozoga erdészlak a rákövetkező télen beszakadt a hó alatt, és végleg romba dőlt.

Egy óra Szabó Lőrinccel Isten és a hivatal között

Szabó Lőrincet, a fiatal korát meghazudtoló nagy magyar költőt, Shakespeare-drámák, Goethe és Baudelaire finom tollú átköltőjét kerestük fel budai lakásán. Szétnéztünk a könyvtárszobában: Ady- és Babits fényképek, emitt Juhász Gyula írta rá arcmására: „Szabó Lőrincnek végtelen hálával.” Az íróasztalon földgömb, középen Francis Jammes versei, francia szótár, a könyvespolcon Stefan George keze, gipszmodell, amelyet egy budai házmester talált meg.

A könyvtárat vizsgálgatjuk. Külön falon van a magyar irodalom, külön az angol, német, francia, másutt a görög-latin, és sok helyet foglalnak el a keleti mesék; a Távol-Kelet filozófiája és néprajza is itt van, lexikonok, füzetek. Pepita füzet, ugyan mi lehet ebben? Jegyzetek? Talán ceruzával gyorsan belefirkált versek? Belelapozunk. Csupa gyorsírás-ákombákom. Mi lehet?

– Babits diktálta nekem ezeket – szól Szabó Lőrinc, és arcán meglátszik, hogy ennek a kis pepita födélnek a felnyitásával megnyílt előtte a múlt. – Együtt laktam vele, mint ismeretes – a tizenkilenc éves siheder és a harmincnyolc éves költő, ő tanított sok mindenre, nyelvekre, filozófiára. Bizonyos formai tekintetben mint érett költőt tekintett már akkor. Együtt tanulmányoztuk a latin, görög, angol irodalmat, nyitogatta előttem a filozófia ajtaját. Testvéri barátság volt tanítvány és mester között, aminthogy a mester mindig sóvárog a tehetséges tanítvány után.

– Teltek az évek – gondoljuk –, és a tanítványból mester lett. Vajon él ez a sóvárgás Szabó Lőrincben is?! Meg is kérdezzük tőle.

– Szeretném, ha lenne körülöttem pár tehetséges ifjú. Szeretettel foglalkoznék velük. Ha visszagondolok a mesteremmel együtt töltött vendéglői estékre, amikor Babits az életét, a gyermekkorát mesélte nekem…

Apró kis papírdarabok hullanak ki a füzetből. Ezek Babits saját közlései verseinek élményhátteréről.

– Boldog leszek – mondja Szabó Lőrinc –, ha ezekből a Babits-ereklyékből sikerül olyan könyvet összeállítanom, amelyben felidéztetem saját szavait.

Nézegetjük a papírszeletkéket, s Babits gyöngybetűit, tiszta kéziratát. Ez melyik versének élményháttere lehet?

– Az Esti kérdés-é. Ünnepélyesen és meghatottan szabad csak hallgatni, mert erről a kis papírról maga Babits beszél. A cédula a többek között ezeket mondja:

– „Alkonyatkor írtam, Fogarason. Első sorai, azt hiszem, régebbiek, mint az egész, ezek sokáig éltek bennem. Mikor az első sorokat írtam, nem is sejtettem, mi jön ki majd a versből. A benne levő velencei reminiszcenciák akkoriban nagyon sokat háborgattak. Egyéb dolgok, amelyekre emlékszem: »Barna, bús szoba«, ez az én saját szobám. »Napfényű gáz… kávéház… «: ez a szegedi Tisza kávéház emléke, ahol sokat ültem. »Domb oldalán ebeddel… holdat… «, ez a hangulat bajai időkbe nyúlik vissza, amikor sokat utaztam kocsin, ezekre gondoltam, és az eb maga csak hozzáköltés… »Bűvös lámpa«: gyermekkoromból maradt emlék, mert akkor a laterna magica egyik legkedvesebb játékszerem volt.”

Jelentős irodalomtörténeti adat ez a pár sor, amelyet Szabó Lőrinc jóvoltából a Magyar Ünnep először közölhet. A kegyeletes Babits-emlékezés után a költő mai munkájára terelődik a beszélgetés…

– Két éve tartozom a Francis Jammes-antológia számára néhány műfordítással – mondja –, az idén augusztusban aztán elkészültem húsz-harminc verssel. Huszonöt éve ismerem a költőt, már hét fordításom megjelent a munkáiból világirodalmi antológiámban.

– Igyekezzék-e az író hatni a közönségre?

– Kétféle hatás van. A közönséggel általában nem kell és nem szabad törődni. Én magamat, vagyis az örök embert vizsgálom, akarom megérteni és kifejezni. Ezt kell tennie minden igazi írónak. Ha ezt a munkát véletlenül elfogadja a közönség, nagyszerű véletlen. Ez a hatás egyik fajtája. A másik az, amikor az író tudja, hogy mi tetszik eleve a közönségnek, és a kívánt árut szállítja.

– Ez a felfogás az öncélú művészethez vezet…

– Hát persze. A költő csak magával törődjék. Látott talán fát, amely szociális, vallásos vagy egyéb lelkesedésből terem almát? Vagy látott bányát, amely azért szülte meg magában a szenet, hogy mi télen ne fázzunk? A kultúra legfontosabb mozzanata a kulturális termelés. Ennek nem lehetnek magától idegen céljai. Az igazi írói műhely független minden külső eseménytől, akárcsak a matematika. Itt nincs megalkuvás. Ha aztán a költő termékeiből valami tetszik, azt átveszi a gyakorlati élet. Ne tévesszük össze a kultúra teremtését, az alkotást azoknak a munkájával, akik a meglevő kultúrát adminisztrálják, iparilag vagy kereskedelmileg is hasznosítják. A magas irodalom csak öncél lehet, és az egész magyar literatúrának rendkívüli tehertétele, hogy túlságosan politizált.

– Az irodalom lehet nemzetmegmentő erő?

– Egymaga bizony nem lehet. Aki író ilyet mond, az nagyzol, vagy mankót kér gyönge műve lábra állításához. Aki pedig ezt követeli tőle, az esztétikai terrorista.

– Az egyén nem túl kicsiny valami egyetlen témának?

– Nem. Az egyén a legnagyobb tudatos lény, amit a világmindenség produkált. Minden csoport, minden közösség egyénekből áll, a többi absztrakció. Az írónak úgy kell vizsgálnia magát, érzéseit és gondolatait, ahogy egy tudós vizsgálódik. Nem szabad hazudni, kedvezni […]. A művészet e tekintetben olyan objektív, mint a tudomány. Viszont a mások szívéhez és megismeréséhez, a közösséghez csak magunkon, az egyénen át juthatunk.

– Annyiszor mondják, hogy az egyén kis izgalmai…

– Ezeknél nagyobb izgalmat nem ismerünk. Ez a természet demokráciája. Emiatt egyenlő a koldus a királlyal, és sajnos, emiatt gyári tömegtermék mind a kettő, ahogy Schopenhauer mondta.

– Dolgoznak ma az írók?

– Némelyik. A legtöbb örül, hogy saját keserűségével nem keseríti a társait. Ami engem illet, szinte megfojtanak a külvilág parancsai. Évek óta egyre kevésbé érek rá dolgozni.

– A szociális helyzet nem befolyásolja a terméketlenséget?

– De igen, részben. Nekem azonban olyan mecénás kellene, aki időt, szabad időt ad. Ez kellene!

– Illő volna, hogy az ország eltartsa a költőit?

– Attól függ, kit és mikor. Az eltartás igényével kezdeni csacsiság és szemtelenség volna. Rettenetesen sokan írnak verseket, tulajdonképpen minden ember passzív költő, föltéve, hogy konvenciómentesen tud érezni. A tehetség teljesen formális tulajdonság, mint a méheknek az a képessége, hogy mértani hatszögekké formálják a viaszt. A tehetség ez a formális rész, a sine qua non; a tartalmat azután az író sorsa és élményei adják. Ugyanazok az élményei és tapasztalatai bárkinek meglehetnek, az írót a kifejezőképesség teszi. Azt hiszem, minden tízezer megírt vers közül egy jó és fontos, hiszen élete valamilyen szakaszában mindenki írogat. Képtelenség, hogy az írókat bizonyos életkor és teljesítmény előtt akár a leggazdagabb társadalom is eltartsa. Ellenben a határozott tehetségeket csakugyan kellene valahogyan segíteni: a legjobb befolyásolása az irodalomnak az, amikor valaki, mecénás, város, állam, az írót környezetileg kedvező helyzetbe hozza, s a többit rábízza a jó szerencsére, anélkül hogy előírásokat alkalmazna.

– Min dolgozik most?

– Írtam néhány verset, aztán egy kis tanulmányt a Francia Jammes-antológia elé, erről a nagy, modern, francia idillikus poétáról. Most rendeztem sajtó alá Villon-köteteim egyesített kiadását. Az Örök Barátaink harmadik kiadása a napokban jelent meg, s össze kellene állítanom a tanulmánykötetemet. Szeretném átdolgozással megteremteni első nagyobb fordítási munkámnak, Shakespeare szonettjeinek, mind a százötvennégynek, végleges magyar szövegét. Babitsról szeretnék könyvet írni, önéletrajzomon dolgozni. Lenne munka elég.

Az órára nézünk: kezdődik a szerkesztőségi idő a költő számára, aki idejének nagy részét napi robotra adja el, hogy kisebb része a napnak szabad és mindentől független lehessen. Megtömött aktatáskákkal indul útnak: versek vannak benne, jegyzetek, készülő sorok, az úton olvasgatja, csiszolgatja őket. Eszünkbe jut a híres versének egy képe: „Negyedóra Isten és a Hivatal közt…”

[Nagy dolog a könyv…]

Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Mégsem tudom a betű és a szellem magasztalásával kezdeni ezt a mai aktuális beszélgetésemet. Háziasszonyunk kölcsönkönyvtárának, a Pasaréti Könyvklubnak a keresztelőjét tartjuk, ezért vagyunk itt. S hogy ezért, hogy éppen ezért jöttünk össze, azt most valami különlegességnek érzem. Jó ideje alighanem az első olyan társas cselekedet a környékünkön, amely nem a hétköznapok közvetlen kényszeréből született. Ó, vannak, ennek is vannak mai gyökerei. De ezek nem a bunkerélet ilyen vagy olyan parancsaiból indulnak, nem valamilyen materiális szükségből törnek a remélt megvalósulás felé, vagy legalább nemcsak azt teszik; hanem olyan alkalomra mutatnak – olyan első alkalomra –, amely a szó régi értelmében ünnepségszámba megy, s egy kicsit túlmutat saját magán. Valahányszor jelképpé tudunk tágítani valami tényt, rögtön emelkedik a jelentősége: a szimbólum mintegy szárnyakat ad a valóságnak, a valóság legkisebb töredékeinek, és tartamot ad tűnő aktualitásnak. Kapcsolatokat beállít, vérkeringést indít, a dolgok viszonylataiba, és az ész és a szív aranyával gazdagítja szegénységünket. Igen, ez az összejövetel olyasmit idéz, ami egykor életünk egyik nemes értelmét adta, és remélhetőleg mindig adni fogja. Az önkéntes kollektivitás gyönyörűségeire, a ráérés örömére, a szellem szerelmére, az egyéni vállalkozás érdemességének hitére emlékeztet, és bátorít. Belső nemességre, a gondolatok világára. Ezt a világot időnkint brutálisan kettétörheti a fizikai lét, és véglegesen – de talán nem is véglegesen – az elmúlás; ez a világ azonban mindig és mindig brutalitás nélkül – legyűri fizikai szükségleteinket, és legalábbis valami harmóniába igyekszik hangolni az anyagi valóságot és a vágyainkat. Ahogy a lélek naponta újjászületik az alvásban, úgy ébredeznek most ebben a friss könyvtárban, s az itt induló akcióban, szerény keretek közt, a kultúrélet reménységei.

Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Bizonyos értelemben mindnyájan könyvek vagyunk, az emlékezőképesség tesz azzá bennünket. Mert nem vagyunk-e tele mi is versekkel, a saját rezdüléseinkkel, idegeink folyton villogó, érkező és elsuhanó, de megállíthatatlan tükörjátékaival? Sóhajokkal és zenékkel, amelyeket nem érünk rá vagy nem tudnánk elgondolni és rögzíteni, de amelyeknek foszlányai kiütköznek minden tündöklő pillanatunk arcán, minden hangsúlyunkban és félbemaradt vagy befejezett mozdulatunkon? Olyan időkben, amilyen a közelmúlt és a ma, többnyire hallgatnak a Múzsák; viszont élményekkel, regényekkel, regénysorozatok tartalmával zsúfolódnak és visszhangosak a napjaink és hónapjaink. Húsunkba, belünkbe, csontjainkba írják, vésik, préselik zord szövegeiket a tények, azonban íróeszközük ekrazit és csákány, nemegyszer rögtön össze is törik egyetlen közlésüktől az élő könyv. Ez az élő könyv a test, előbb-utóbb úgyis összetörnék, és nem biztos, hogy olyan kár-e érte; éppen a törékenysége és mulandósága ébreszti kételyeinket, ébresztve viszont ugyanakkor másféle vágyakat és látomásokat egy érdemesebb létforma iránt, egy maradandóbb valóság világáról. Mindenesetre furcsa, hogy a romló testnél romlandóbb papír legyen fizikai őre a romolhatatlan szellemnek; de ha furcsa is, így van, mondja a tűnődés… Aztán tiltakozik: nincs így: a könyvtár maga szintén csak test, a papír maga szintén matéria, szétzúzható és elégethető: a szellem csak úgy van jelen a polcokon és a kötetekben, ahogyan a gramofonlemezekben a zene: új percepció és appercepció kell a megelevenítéshez, új, élő gép, amely lapjaikat forgatja, és megzendíti a tartalmukat. A könyvtár mindent megőriz, évezredeket és évszázadokat tesz házunk barátaivá, lakótársainkká, apáinkká és kedveseinkké, de csak ha mi is akarjuk. A szekrénybe zárt szellemek némák, mint a Múzsák; sőt nemcsak fegyverzörgésben, hanem mindig, békében is hallgatnak: megjelenésükhöz, megszólalásukhoz hívás kell, szólítás kell, lélektől lélekig ható idézés. A könyvtár az emberi tudat mása, rögzített és megnagyobbított materializált emlékezet; de idő feletti erejét, bűvös értelmét, eleven életét mi magunk adjuk. Ahogyan az emberi lélek könyv, éppen úgy a könyv is lélek, és csak úgy az. Nagy dolog a könyv, barátaim. A világot hozza körénk, a múltat telepíti szobánkba. Igazán nem csodálhatjuk, hogy a régi mindig úgy veri az újat, hogy a múlt olyan roppant fölényben van a jelennel szemben. Nem csodálhatjuk, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb nála! Ami velünk történik, amit a pillanat hoz, az csak fodrozódás, az csak játék a mélység felszínén: a hullámverés csak egy-két vagy legfeljebb tíz-húsz métert mutat a tenger keresztmetszetéből. A könyvek barátai, igazi barátai: alázatos emberfajta, hiszen úgyszólván mindennap szembekerülnek, néhány órára vagy legalább percre, az időtlenséggel, az örökkévalósággal. A könyvtár nemcsak a szobánk falait béleli, béleli a lelket is! Az olvasó, a lelkes olvasó még akkor is boldog, ha nem ér rá felütni a könyveit, csak érzi a jelenlétüket. A könyv már kívülről is ígér és szuggerál. Mindnyájunknak vannak hatalmas könyvélményei, a legtöbb élményünk – terjedelemben és változatosságban – könyvélmény. S a tudásunk 99%-a szintén a könyv, az élő betű, a szellem tudása, ajándéka. Mit tapasztalhatunk ezen a földön közvetlen tapasztalat, saját érzékelés formájában? Nagyon keveset. A könyv – legtágabb értelmében véve most ezt a fogalmat, – vagyis a szó, a mások közlése – épít számunkra kontinenseket, ahol nem jártunk, múltakat és jövőket, amelyekből kizár bennünket idő, érzések, sorsok; történelmet, kalandokat, édeneket és poklokat: a könyv az egyik leghatalmasabb eszköz az egyéniség határainak kiterjesztéséhez. Az egyéniség legfeljebb új veretezést ad a köztulajdonban, közkézen forgó érméknek, az életbölcsesség váltópénzeinek. Nincs a nap alatt semmi új. Mennél többet tudunk, annál jobban ismerjük a tudatlanságunkat. S persze az egészben ez a legfontosabb!

Mindnyájunknak voltak szerelmei a könyvekkel, és a könyv – többek közt – valóságos kicsapongássá válhat; ahogy másrészt nők nemegyszer féltékenyek a férjük vagy szeretőik könyveire. Mint önök, én is emlékszem első hatalmas szédületeimre, amelyeket a betűktől kaptam, az első szellemi szerelemre. Még harmadikos diák lehettem, amikor kezembe került egy Olcsó Könyvtár-füzetben Szophoklész Oidipusz-a. Valahogy reggel üthettem föl, még az ágyban, felkelés előtt, és nem bírtam letenni. Viszont öltözködni, mosdani kellett, hívott az iskola. Harisnyahúzás közben még egészen jól lehet olvasni. Aztán a nyomorúságos vas-mosdó párkányára állítottam a füzetet, és így olvastam tovább. Belekerültem egy nagy drámába, szörnyű érzéseknek váltam szem- vagy fül-, vagy még inkább: lélektanújává, együtt viharzott a szívem a szerencsétlen király sorsával – hogy lehetett volna abbahagyni ezt az izgalmat?! Megoldást rögtönöztem még a szappanozás idejére is: a fél arcomat és fél szememet mostam és hunytam be, a másik féllel tovább ettem-szíttam magamba a boldogtalan Oidipusz és a Kórusok jajgatását. A reggeli megint könnyen ment, az utcán is lehetett olvasva bukdácsolni. Mire beértem a kollégiumba, végigéltem a Labdakidák történetét, az első tízpercben már a szomszéd antikváriumban kutattam a folytatást, az Oidipusz Kolonoszban-t, és az Antigoné-t. Ekkor lettem olvasó, ekkortól kezdve gyűjtöttem könyveket. Előbb az éjjeliszekrényem fiókja telt meg filléres füzetekkel, remekművekkel, óh, az még csak egy tarsolynyi volt, az a könyvtár, s nem álltak az egyes darabjai, hanem feküdtek, egymást takarva. Az igazi könyvtár ott kezdődik, ahol legalább egyetlen polc megtelik! Ahol a könyvek már állnak egymás mellett, kihasználva a teret és áttekinthetően! Ilyen könyvtáram, polcos könyvtáram, csak egy év múlva gyűlt össze. A könyvek egymásra utaltak, egymást ajánlották, folyton újabb kollégáikat mutatták be, és mind meglepőbb társaságokba vittek. A negyedik gimnázium fordulója előtt falun töltöttem a nyarat, Tiszabecsen, egyik pap-nagybátyámnál, Ugocsa és Szatmár határán. Rekkenő nyár volt, akkor már könnyű volt felfedeznem a szomszéd hatosztályos falusi elemi iskola könyvtárát. A meszelt falak és poros ablakok tele pókhálókkal és kiszáradt legyekkel. A két barna szekrény könyv barátom lett abban az üres vakációs tanteremben; legszívesebben mégis a rokoni kert nagy méhesében olvastam, árnyékban, erjedő, édes viaszszagban, ezer és millió szálú zsongás szövevényében, nagy árnyak és éles napsugarak duruzsoló döngicsélő álomvilágában. Időnkint ki-kiszaladtam, szedni egy-egy kalap szilvát vagy körtét, aztán vissza az édes zsongásba, szédülésbe. Ott, a tiszabecsi nyárban és méhesben ismerkedtem meg először azzal a fogalommal, hogy irodalom, ott tudtam meg, hogy voltak magyar költők. Legelsőnek Berzsenyi életéről értesültem, a Beöthy-féle Irodalmi Kis Tükörből. „A kemenesaljai kisgazda…” – hogy bámultam, milyen tisztelettel gondoltam rá: íme, van valaki, vannak csodálatos valakik… én már a nagyapámról is alig tudtam annyit, mint Ádámról tanítottak, arról a paradicsombéliről, s most egyszerre kiderült számomra, hogy bizonyos embereknek minden rezzenését, hangulatát, cselekedeteit, sorsfordulatát és leveleit mennyire számon tartja és keresi-kutatja az utókor! Kik ezek a megkülönböztetett emberek? És igazán megérdemlik? Ettől kezdve úgy gondoltam a költőkre, mint legalábbis az arkangyalokra. Előbb ismertem meg a magyar irodalom történetét, mint magát az irodalmat. Volt mit hozzátanulnom ősszel egy még hatalmasabb tanteremben, a kollégium nagy könyvtárában, a Tiszabecsen szerzett irodalomtörténeti tudásomhoz, s volt mit hozzáolvasnom az újabb, a nyugatosok irodalmából a régiekéhez. Ekkortájt kezdtem egyúttal átkandikálni a népi és fizikai országhatáron, egy új, idegen nyelv – melyet akkor tanultunk – volt rá az első távcsövem, ekkor tértem le a polgári tanárjelölti útról, ekkor indult meg a baj, a rossz, sok minden, ami évtizedek múlva robbant: egy kritikus gonosz magyar és egy kritikus gonosz német vitt lépre; az egyiket úgy hívták, hogy Ady, a másikat meg, hogy – Heine Henrik.

A baj, a rossz! – Nagyot ugrottam az elbeszélésben, évtizedeket! de akárhová ugrottam volna, mindenütt a Könyvek Országának valamelyik tartományában értem volna földet. Az első nagy ilyen – és már egyéni – tartomány az életemben a Babits Mihály könyvtára volt: 1919 után vagy két-három esztendeig együtt laktam benne nemcsak évezredek legnemesebb szellemeivel, de együtt a megelevenítőjükkel, a költővel is, akinél a magyar szellemiség még nemigen szült hatalmasabb, gazdagabb és tisztább gondokodót. Azt a könyvtárat most a télen mindenestől porrá zúzta egy repülőbomba. A másik nagy, egyéni könyvtartomány, amely a kerete lett az életemnek, a magam bibliotékája, itt a szomszéd utcában. Ezt már én gyűjtöttem, vettem, minden pénzemet ebbe fektettem. Ott szeretnék dolgozni, benne szeretnék meghalni. Hadd mondjak róla csak annyit, hogy megmaradt, az ostrom és a hatvanöt napos bunkerélet során egy kirgiz poéta mentette meg, leírom a nevét: Temirkul Umetolinak hívják…

De éppen ideje visszatérnünk a mai naphoz. Ebben a házban most egy könyvtár született. Nem közvetlenül olyan, amilyet elsősorban szeretünk, nem egészen az, aminek állványai előtt, mint Goethe mondta, egy nagy tőke jelenlétében érezzük magunkat, amely kiszámíthatatlan kamatokat osztogat nesztelenül. A házbelieknek van – és mindig volt – saját könyvtáruk, vágyaik, álmaik vehikuluma, igazi könyvtár, országok rongya és dicsősége, amelyben az emberi szellem minden gyönyöre és fájdalma összegyűl, minden szárnyalása és egyúttal minden irtózata a mindenütt jelenvaló hazugságtól. A mai alkalom, a kölcsönkönyvtár megnyitása, gyakorlati célt szolgál, a közönséghez fordul, nevelni akar, és bevezetni. Szórakoztatás útján átcsalogatni a kicsiből a nagyba, a külső szobából a belsőbe, a kellemesből az igazba, a múlóból a véglegesbe. Lehetséges, hogy az Ismeretlenből köztünk időzik valaki, egy baráti szellem, aki maga is nagy olvasó volt, és nemrég még ebben a házban, ezek között a falak között élte emberi életét: ha itt van, ha valahogy itt lehet, bizonyára örül együttlétünknek, örül az alkalomnak, amely annyi riadalom után ismét kulturális célokra gyűjthetett össze bennünket, s velünk együtt kívánja, hogy kedves háziasszonyunk és a Pasaréti Könyvklub sokáig éljen, és gyarapodjék és virágozzék!

Balatoni naplójegyzetek

Személyes ügyem a béke. Kell ezt indokolni, magyarázni? Személyes ügye mindenkinek. Mint az élet, mint a halál.

Messze van Korea? Egy régebbi versem azt mondja, hogy „addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér.”

Az agyam persze sokkal messzebbre, akár a csillagok mögé is elér, most mégsem tudja, mégsem akarja keresztüllépni a Fájdalomnak ezt az új országát. Az a szép, gazdag élet, amely csak az imént, augusztusban körülvett, szinte provokálja a rágondolást. A Balatonnál dolgoztam, Heine és egyéb versek fordítása volt soron. Ez a megbízás állt napjaim középpontjában, akár a déli part rétségein üldögéltem, messze kívül Földvár lakott telepén, a szabadban, ahol nemegyszer egy-egy bámész tehén szusszant rá vállam fölött az asztalomra, a kézirataimra, akár az északi part nagy vitorlaversenye közben húztam elő zsebemből egy-egy percre a gépelt idegen szöveget, akár a badacsonyi országúton siettem a falusi posta felé, ahová kilométeres távolságból hívott telefonhoz a fürdőruhás küldönclány.

Ezeket a sorokat egy füredi szőlőben írom, mégis az a Badacsony környéki táj ragyog az emlékezetemben. A telefon esetleg rossz hírt is hozhatott, betegség vagy sportbaleset hírét, így hát zavart a váratlanságával. Lelkiállapotom és a környezet, saját nyugtalanságom s a természeti és emberi világ egyszerre éles ellentétbe került. Viszont egyszerre annál kívánatosabbnak, féltenivalóbbnak tűnt fel mindaz a szépség és boldogság, mint az a valóság, ami egy óriási égbolt, a vulkanikus hegykúpok, tízezer őszibarackfa és a százezer szőlőtőke s az örökké zizegő nád, meg az ifjú kacagástól hangos kis szabad strand keretébe belefér. Siettem, izgatott voltam. Balról piros labda repült a kék víz fölött, jobbra a dombokon kereplő és hujj-hujj riogatás a torkos seregélyekre, éltető áldásként zuhogott az arany meleg, s mikor a nyárfakanyarból hirtelen előrobogott az ötórás személy, a mozdonyvezető éppen úgy könyökölt ki a gép vas-sátrából, ahogy valamikor Balassagyarmat környékén az édesapám.

Gazdag, nyugodt, sőt ünnepi volt a hétköznapi táj, és az ég és a föld, minden végezte a dolgát, ahogy én, ahogy a többi hangya a földön és a nap az égen. Odaintettem a kék ruhás masinisztának, az visszaszalutált, és talán eltűnődött – egészen bizonyos, hogy eltűnődött – egy pillanatra, hogy ki lehetek, ismerős-e, vagy csak egy szívélyes idegen, mert – úgy láttam – szemei valahogy túlnéznek a kazánon, s a gép csövein, szabályzóin és emeltyűin, túl a síneken – és ekkor valami rendkívüli történt: az egész vonat simán felszaladt a levegőbe, a hegyekből tűz csapott ki, vas-zápor döngölte végig az elsötétült terepet, és mint egy óriás megafonon dördült át a tájon és idegeimen a hír, hogy: itt a HÁBORÚ!… Itt? Hol? Mi van itt?… Lövedékek üvöltöztek keresztül-kasul az agyamon, kunyhók és felhőkarcolók szakadtak rám, és százezrekre, a legfurcsább azonban az volt, hogy a következő pillanatban már tovarobogott sínein az ötös személy, a piros labda gólba röpült a kék vízen, a szőlőmunkásnők tovább kötöztek, s égen a nap és földön a hangya mind azt hirdette, hogy ugyan no, Magyarországon vagyunk, és hogy béke van, és hogy az a szalutáló mozdonyvezető vagy az az országúti néző, aki híréért a postára igyekszik – sehogy sem vagy csak elképzelt kontrasztképpen siklatta ki és röpítette levegőbe a világot.

Csak képzeletben, csak egy másodperc századrészére, és csak azért, hogy még reálisabban felfoghassa: egy másodperc századrésze alatt szivacsként mi mindent letörülne perceink és életünk táblájáról a Hír, ha igaz volna, a Hír, hogy itt is megjelent a Rém. Az, ami ott, Koreában, már több mint egy éve szakadatlanul öldököl, gyújtogat, rombol és feketít, a teljes, a Totális Fájdalom.

Az, ami személyes ügyünk. Kell indokolni, magyarázni? Ami személyes ügye mindenkinek. Annyira, mint az élet, mint a halál.

Az ész, tudjuk, azt mondja, hogy jogos küzdelem, jogos harc is van. Az ész nem mindig a közvetlen, nem mindig az akármilyen béke barátja.

Most azonban, azt hiszem, nem elméleti vizsgálódásokról, nem hajszálfinom disztingválásokról van szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy mialatt százmilliós tömegek békét kívánnak, százmilliókkal egyesek túl hamar felejtetni szeretnének. Felejtetni szeretnék velük azt, ami nemrég volt, és nemsokára talán megint lehet.

Személyes ügyünk, hogy legyen vagy ne legyen. Nincs, ami jogossá tehetné, hogy ezen a ponton legparányibb rezdülésünkben is könnyelműen foglaljunk állást.

*

Ha legirányítóbb parancsaim szövevényébe sikerül magamba alánéznem, ismét csak arra ébredek rá, hogy nekem kimondhatatlan fáj fájdalmat okoznom. Egész életemre visszanyúl bennem ez a tapasztalat, ez a megállapítás. Nyugodt és boldog szeretnék lenni én is; mint mindenki. Szerény kívánság? Mégis elérhetetlen, mégis megközelíthető csupán. Rendben lennünk a világgal és saját magunkkal! A feladat első része is nehéz, még nehezebb, ingatagabb a második. Mindig üldözött, ami rosszat tettem. Kitartóbban, mint amennyire a jó emléke kísért. Ötvenkét éves vagyok, s ha elgondolom, mi volt életemben igazi jó és igazi rossz, ha eltűnődöm, hogy mi maradt máris – és mi marad még ezután! – a fél évszázad lényegéből, a test, az ifjúság, az egészség örömeiből, a sikeres munkából, a hiúság, a becsvágy kielégüléseiből és a szellem sóvárgásaiból, azt kell mondanom, hogy legfeljebb a változatlan szomjúság, éhség és kíváncsiság. Nagy motor ez is, jaj annak, aki nélküle próbál messze és magasba indulni… Azonban hadd kanyarodjam vissza a lényegre. Abból indultam ki, hogy az elégedettséget, sőt – szerényebben – a puszta nyugalmat is milyen nehéz elérni. Nem bírom az igazságtalanságot, a kegyetlenséget. Pedig ég s föld milyen részvétlen, szinte megsemmisül előtte az egyén! Legkevésbé a magam hibás tetteit bírom. Sok ártalmat elviseltem ötvenkét év alatt; amit én okoztam, az szüntelen nyomasztott. „Beteges” lelkiállapot ez, „beteges” lelkialkat? Sokszor a misztikus, keresztény bűntudatot, a nemeléggé-földi nevelés csíráit okoltam érte magamban. Lényegemben semmi esetre sem vagyok militáns kedély. A Béke megóvására azonban mindenféle kedélynek, érzületnek, kultúrának, munkának, minden különbségnek meg kell mozdulnia. Költői szempontból pozitív oldala lehet a magamfajta alkatnak, hogy talán sohasem hagyja parlagon az érzelmi fogékonyságot; egyénileg viszont sokkal több az ártalma, sokkal több a gyötrődés, amit kelt és ébren tart. Hogyan lehetnék hát híve a szervezett és mechanizált Fájdalomnak, mint perdöntő eszköznek, hogyan lehetnék híve a legnagyobb egyetemessé tett és államosított fájdalomokozásnak, a Háborúnak?

Nem, nem vagyok az. Két világháborút már átéltem. Minden különösebb képzelet nélkül is sejteni lehet, mit hozna a harmadik… S ha költő szava sokszor csak néma derengését formálja láthatóvá a léleknek, örülök, hogy volt szó, volt Hang, amely az enyémnél sok százmilliószor hallhatóbban s újra meg újra kimondja: nincs viszály, melyet tárgyalásokkal ne rendezhetne az emberiség, nincs rá ok, hogy ellentétes termelési rendszerek az emberi jólét érdekében össze ne tudjanak hangolódni, és kimondja, hogy: ha a népek akarata érvényesül, akkor nem Háború lesz, hanem Béke.

Írószobám

…Igen, a versek… Ezeknek ősi titkáért kopogtattunk be most a mikrofonnal a költőhöz. Hiszen magától Szabó Lőrinctől tudjuk, hogy miképpen keletkeztek versei … A még megíratlanokról pedig így vallott szorongó hangulatában, amikor a Válasz szerkesztője jelentkezett: „mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A húsomban, idegeimben, valahol mirigyeim álmában…” Majd e status nascendi, a születés pillanatát rögzítő látomás vége felé: „… Csak kedv kell s idő s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy zsongásból a külön dallamokat”. Nos hát, így keletkezik a vers, kedves Szabó Lőrinc?

– Bizony, ilyesféleképp … Nehéz dolog a vers, az írás, a költészet. Sírjáig tanulja az ember; hacsak meg nem elégszik azzal, hogy verkliként hajtja magában a gondolkozó és muzsikáló masinát. De azt nem teheti: maga is unná a gépiességet! Márpedig bizonyos mértékben ettől a tehertől sose szabadulhatunk. Hiszen nem bújhat ki egyikünk sem a bőréből, a testiből meg a lelkiből. Sokszor eltűnődtem én is, hogy milyen kegyetlenek a művésszel az embertársai, mikor folyton új alkotást kívánnak; milyen kegyetlen a tehetséges ember iránt a saját tehetsége, amely ásítva fogadná és előbb-utóbb megvetné, ha nem produkálna újat!

– Pedig sokan azt gondolják, hogy nihil sub Jove: semmi sem új a nap alatt.

– Végeredményben csakugyan nincs. De csak bizonyos értelemben. Mennyire csupán reprodukció, mennyire ismétlése az életnek és minden jelenségnek mindaz, ami van. Most szakad a lomb a fáról. Tavaly és tíz éve és száz éve éppígy szakadt. Már énnekem is ötvenhat éve van szerencsém hozzá… Tavasszal a gólyahír és az ibolya mégis mindig újragyártja magát, újra megszerkeszti sárga zománcos tányérkáját vagy lilaselyem arcocskáját, újra megtermi márciusi parfőmjét, és elégedett magával. És ugyanígy ismétlődik az ember, a nemzedékek végtelen sora; sőt bizonyára azt tekintené nemkívánatos kivételnek, ha hirtelen eltérne a tavalyitól, a régitől. Mit szólnának hozzá? Mit az anyák … ha egyszer csak sorozatosan kezdenének születni egyébként normális, de háromlábú gyerekek? S mit szólnának hozzá még az önmagukban kívánatos változásokhoz is, hogyha például szárnyakkal születnének az utódaink, ahogy például a valóságos madarak, vagy a képzeletbeli angyalok… Ijesztő dolog az abnormitás. És a tehetség is határozottan az!

– Engedelmével belemegyek a játékba. Ön mit szólna hozzá, ha a fiának, lányának egyszerre csak tollas szárnyai bújnának elő a lapockáiból…

– Mit?… Megütne a guta az irigységtől, hogy nekem még mindig nem jutott abból a különleges szárnyas repülőgépből! (Nevet.) De csakugyan, micsoda kavarodás támadna.

– Szerencsére azonban…

– Úgy van, szerencsére azonban az új utáni sóvárgásunkban, azazhogy irigykedésünkben is mértéktartásra kényszerülünk. Öreg kultúrák, amilyen a kínai, sokat beszélhetnének erről, minden vonatkozásban.

– És nyilván társadalmi vonatkozásban is?

– Természetesen még abban is. Hiszen az emberi boldogulás, az emberiség egyéni és egyetemes javításának az álma éppoly jogos témája a művészetnek, a költészet, a gondolkodás és a cselekvés elméleteinek, mint annak a vizsgálata, ami maradandó, sőt látszólag örökkévaló a rendszereinkben. Forradalom és hagyomány küzdelme és mérlegelése állandóan zajlik a termő és a kritizáló művészi agyakban; a nagy költészet, akár a teremtő tudomány, örök kísérletezés. És a legártalmatlanabb, mert nem nyúl bele közvetlenül a meglevőbe, és amennyire sürget, éppannyira nyugodt. Az életben, a művésziben, a jobb előbb-utóbb mindig győz még a jón is; hát még a rosszabbon…

– A költő tehát hisz a javulásban?

– Ha személy szerint rám gondol, hát hiszek a haladásban.

– De hol a határvonal, a jó és a rossz, az elmélet és a gyakorlat, a sietés és a maradiság között?

– Ezt a vonalat bizony igen nehéz volna meghúzni. Vannak nagy gyakorlati értékű és tapasztalatú emberek, de azért nem kellene föltétlenül elítélni a téves kezdeményezéseket sem. Legyünk türelmesek még az ellenfelünkkel szemben is. Hiszen olyan nehéz az igazságot megállapítani, oly nehéz a valódi okokat és szükségleteket az irodalomban…

– Az irodalomban hogyan – miképpen nyilvánulhatna meg az okos türelem?

– Valahogy úgy, ahogy mindenben, mindenütt és mindenkor megnyilatkozott a független szellemek részéről.

– Mondhatna példákat, neveket?

– Én jobban szeretnék elveket, törvényeket. De hát azokat is emberek képviselik. Független szellemnek gondolom például a magyar költészetben Arany Jánost. Azok közül pedig, akiket személyesen ismertem, Babits Mihályt. Ilyen magas rangú, ritka szellemek ösztönösen forradalmárok. Csápjaikkal kíváncsian tapogatják a messze újat is, de egyszersmind konzervatívok. Konzerválói, őrzői a kipróbált jónak. A jót kell szeretnünk. Őbennük megvolt a jó érzés mindarra, amit a fejlődés – vagy akár csak a változás is – hozhat, és megvolt az emberszerető, a kötelező tartózkodás minden elsietettséggel szemben. Ilyen elme volt a világirodalomban Goethe. A lírikus és kritikus, a realista és gyakorlati Goethe. Akit mi magyarok még mindig nem ismerünk eléggé. De ez nem csoda. Még a hazájában is túl sok modern elfogultság tapadt a nevéhez. Hát még minálunk! Hisz itt csak pár éve jelent meg első – és elégtelen – kivonata az Eckermann-féle beszélgetéseknek, és csak az idén, végre, első méltó fordítása a Faust II. részének – Kálnoky László pompás munkája. De hogy szorosabban a témánál maradjunk, én ezektől s az efféle „független” szellemektől és többé-kevésbé méltó utódaiktól nagyon sokat, egyre többet várok a jövő alakításában.

– Úgy sejtem, mindez nem áll távol valami modern klasszikus eszménytől?

– Távol semmi esetre sem áll… De a klasszikus eszmény sem pusztán híveiből áll, nemcsak a munkásaiból és elméletíróiból; hanem éppannyira a visszhangból is, amelyet képesek avagy nem képesek kelteni, tehát a közönségtől is függ, az egyetemes kulturáltságtól. Szomorú kor az olyan, amelyben az elsilányuló, gyermeteg, az érdekelt vagy csak szórakozni vágyó ítélkezés a döntő. Pláne, hogyha a döntés messze ható ítélkezés is lehet elevenek és holtak fölött.

– Mindamellett hadd szóljak valamit a romantika védelmében. A huszonhárom éves Szabó Lőrinc valamikor együtt fordította Babitscsal és Tóth Árpáddal a francia Baudelaire-t, aki pedig nyilvánvalóan romantikus és szertelen poéta.

– Hát, ami a tartalmat illeti, az volt. Csakhogy a nagy és gazdag művészetben, akárcsak a természeti jelenségekben, együtt van minden klasszikusság és minden romantika. Helyesebben: mindkettőt felébresztik a képzeletünkben, az ítéletünkben. A romantikus Puskin is milyen klasszikussá érett! Baudelaire oly biztos művész, akár a kristálytiszta Horatius. Csak hát szűkebb körű lángész volt, nem foglalkozott mindazzal, ami emberi. Jövőre századik évfordulóját ünnepli az egész világ, nyilván a magyar is.

– Ha jól tudom, a Magvető jövőre kiadja A romlás virágai-t újból. Mit tanulhatnak a maiak Baudelaire-től?

– A megmunkálás tisztaságát, nemességét, ezenkívül emberi, meggyőződésbeli bátorságot.

– „Rosszat” nem lát benne a mai Szabó Lőrinc?

– De igen. Sokallom benne a tüntető modernitást, a tüntető esztéticizmust, a tüntető amoralizmust. Csak hát a költőkből nem lehet kihasítani a nekünk nem tetsző fonthúsokat, velük metszenénk az életet…

– Ez igaz. Ahogyan az ön Goethéjéből sem lehet kioperálni a Werthert. Azt is ön fordította, ugye?

– Többek között én is. De a Werther-t én klasszikus műnek érzem. Annak a regénynek a problematikája énbennem is él. És élni fog, amíg csak lesz a földön érezni tudó fiatalság. Kemény mű az! Nincs szebb dolog, mint egyetlen nagy érzésben élni, nincs nagyobb boldogság…

– Viszont: meghalni érte …?

– Ha kell, hát meghalni érte. Mindegy, hogy miért. A fiatalság azonban, hál’ istennek, nem nagyon siet úgy azzal a halállal… Hasonlíthatatlanul többet ártanak az életben a bűnözés selejtes formái, az elfogultságok, a betegségek, a technikai haladás áldásainak áldatlan kísérői, az oktalanság, a gyűlölködés és a háborúk! Aki a Werthertől féltené – vagy Baudelaire-től – az ifjúságot vagy az erkölcsöt, az magától az élettől féltené. Egy nagyvárosi utcán vagy szalonban vagy akár az ösztöneinkben sokkal több rontás vagy romlás leskel, mint bármelyik igazi művészben.

– Hogyan viselte, kedves Szabó Lőrinc, az elmúlt hosszú évek során a hallgatást? Nem törte össze?

– De igen. Persze csak úgy, ahogy az élő életet törik meg: egy kicsit gumiszerűen. Van azonban benne végleges és jóvátehetetlen romlás is. Ez pedig az idő tényezője. Az én számításom szerint tizenkét év volt, amíg hallgattam. Ez az igazi romlás, a virágtalan! Az elmulasztott sok alkalom, a megölt kedv, az elmaradt utazások, az elvesztegetett férfikor. Negyvenen alul nem nagyon érzi az effélét az ember. Ötvenen túl azonban egyszerre más a helyzet. Főleg két szívtrombózis után.

– De hiszen ha jól veszem számba, ezalatt írta a Tücsökzene 360 nagy strófáját, ha jól emlékszem, 362-t, ez alatt a 12 év alatt az utolsó kötetet, a mostani Válogatott versek-et, és ez alatt a Huszonhatodik év száznál több gyönyörű szonettjét…

– Mérjük azonban épp ezeken azt, ami elmaradt! S az első Tücsökzene is csak tessék-lássék került forgalomba!… De hát nem akarok rekriminálni. Nemcsak utálatos dolog a számonkérés, hanem – sajnos – eredménytelen is. (Aztán meg voltak már költők, nálam sokkal jelesebbek, akik maguktól elhallgattak ugyanekkora időszakokra. Tennysonnak megvolt a maga tíz néma esztendeje, Aranynak is.) Aztán meg: elpusztíthatott volna, végleg, egy buta bacilus, egy buta golyó a háborúban, egy beszakadó fal az ostrom alatt! Mocskos egyéni tapasztalatok, hazug és fondorlatos kritikák jobban megviseltek… Így hát: hagyjuk a panaszt!

– Különben is bizonyára jólesett Önnek az az örvendetes meglepetés, ami Válogatott Versei-nek könyvnapi kiadását kísérte, elfogyott a kötet, és utána íme, a második kiadás is már fogytán van.

– Hát remélem, hogy csakugyan el is fogy. Hát igen, ez nagyon jólesett. Jólesett. Jó érzés volt megtudni, hogy a közönség nem felejtett el, nem hagyott el, sőt, hogy mennyire ismer – elsősorban az új fiatalság. S a szeretet, amellyel azóta felolvasásaimon fogadnak.

– Milyen munkákat várhatunk a közeljövőben a keze alól?

– Még mindig nyom a sok fordítás, amely szerződésileg felfalta az időmet. Eleinte még örülnöm is kellett, hogy egyáltalán hozzájutottam fordításokhoz. Abból kellett megélnem, amit bizony már az Örök Barátaink első kötete után is majdnemhogy utáltam. Fordításaim egyébként naivabb lelkekben azt a látszatot keltették, hogy nem is hiányzom az irodalomból, hiszen mindenfelé csak szerepeltem ezzel-azzal. Két-három éve aztán fokozatosan lazultak a bilincsek, és kezdték a saját dolgaimat is közölni az újságok, folyóiratok. Hallgatag együttérzést szinte mindig éreztem a jobbak részéről a néma esztendők alatt.

– És a közeli munkák?

– Nemrég megint sajtó alá rendeztem Tóth Árpád barátomnak Összes versei-t és Versfordításai-t, ahogyan már 1940 körül megtettem. Tavaszra könyv lehet belőle. Jelentős részem lesz a karácsonyra esedékes magyar Villon-kötetben. Kötelezettségem van Shakespeare elbeszélő költeményének, a Vénusz és Adonisz-nak a fordításában. A Baudelaire-évfordulóról már beszéltünk. Szeretnék többé soha nem vállalni fordítást.

– Egyáltalán semmit sem?

– Hát, ha nagyon hosszú lenne az életem, egyvalamit azért még szívesen befejeznék: Milton Elveszett Paradicsom-át. Örülök azonban annak is, hogy tavasszal kijön Örök Barátaink címmel kisebb műfordításaim két kötete, jól kibővítve. Most dolgozom az összeállításán.

– Saját költeményeinek összesítő kiadására nem gondol?

– Már sűrűn szó esik róla. 1958-ra elképzelhető, hogy megjelenik. A Magvető azonban már most, 57 könyvnapjára ki készül hozni A huszonhatodik év című verseskönyvemet, száz-egynéhány szonettet a szerelemről és a halálról. Folyóiratokban és a válogatott kötetemben már sok megjelent belőle.

– Mikor írta ezeket a nagyon emberi fájdalmakat?

– A gyászeset után egy teljes évig semmi mást nem írtam. Tehát 1950-ben és 51-ben. Akkor inkább a nyomorúság nyomott még, nem a fordítási megbízások. Két-három évvel később ezeket a szonetteket nagyrészt szinte a születésük előtt felszívta volna a versfordítás.

– Hány költeményt írhatott életében?

– Nem tudom, talán 1200-at, 1300-at.

– És hányat fordított?

– Azt hiszem, hogy a dupláját.

– Mi kell a jó vershez?

– Befelé: állandó tehetség és a pillanat fogékonysága; kifelé: ráérés és teljes feszélytelenség. Desinvolture… A 40-es évek elején külföldi íróbarátommal a nyilvánosság előtt, fedőnévnek ezt a francia szót kezdtük használni. Vagyis fesztelenség, szabadság.

– Mikor írt legutóbb eredeti verset?

– Múlt vasárnap.

– Hogyan és miről?

– Véletlenül. Az élet szép és rút meglepetéseiről.

– Szeretném megkérni: mondjon most valamit kérdezés nélkül.

– Szívesen, akár kettőt is. Nemrégiben egy kedves barátnőm idézte egy régi interjúm zárómondatát. Akkor azt kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nem volnék Szabó Lőrinc? Hadd ismételjem meg régi válaszomat: „Gyík egy napsütötte kövön…”

– Ez nagyon szép. És mi a másik üzenete, a kérdezés nélküli?

– Békesség a földön a jóakaratú embereknek.