A magyar Dunán

Szárazföldi ember vagyok, nekem egy kicsit még ma is ünnep hajóra szállnom. A legzsúfoltabb fedélzeten sem bírom elhinni, hogy az a sok nép, utas, kofa és kiránduló, amely rajta utazik és szorong, valahogy nem szórakozást, örömöt keres. Látszik, hogy az Alföldről, a Hortobágy mellől kerültem Budapestre. Debrecen az én fiatalságom idején még nem volt fürdőváros; a családom pedig a vasutat szolgálta. Valahányszor a Dunán utazom, mindig új felfedezés a szép, duruzsoló, sima ringás a talpam alatt; sőt még az is, hogy a hajók fehérek. Ifjúságom szekerei zörögtek és ráztak, a vasút meg fekete volt és kormos.

Pedig sokat jártam az utóbbi huszonöt év alatt ezen a magyar Dunán. Sőt fölfelé az idegen szakaszain is. Németországról talán akkor hallottam először, amikor nagyon régen, az elemi iskolában, azt mondta a tanító úr, hogy a Duna a Fekete-erdőben ered. Félelmes és vonzó, meseszerű közlés volt ez, rögtön örökre megjegyeztem. Egy erdő, amely fekete! Nem sűrű, vagy homályos, hanem folyton, félreérthetetlenül és annyira fekete, hogy ez a tulajdonsága jellemzi, ez adja a nevét. Ha, komplikáltabban, az éjszaka erdejéről beszéltek volna, amelyből tigrisek égő szeme parázslik felénk, mint Blake híres versében, akkor se mondtak volna kevesebbet. Ez az emlék, ez a régi szó-mágia is egyik oka lehetett annak, hogy pár évvel ezelőtt ellátogattam a Fekete-erdőbe. Passauba már régen felhajóztam Budapestről, az egész családommal; Ulmban szintén jártunk, ott már nem is tudom milyen „dobozoknak” nevezik a kis dunai bárkákat. A sok részlet megismerése után látni akartam a nagy folyam születését, a forrását is. Mondjam el, hogy nem találtam meg? Azt hiszem, a Dunának csakugyan nincs forrása. Vagy pedig sok van. A Fekete-erdőben, amely különben a legkellemesebb tájak egyike, egész rétek, hegyoldalak csörgedeznek a víztől, az erektől. Ki tudná azt kiszűrni, hogy melyik az első? Amit Donaueschingennél mutogatnak a márványmedencében, arről mindent elhiszek, csak azt nem, hogy a Duna forrása. Hiszen pataknyi szélességben egy akkora vízbe, egy akkora kész folyóba ömlik, amilyen nálunk az Ipoly. Miért nem Brigachnak hívják a Dunát?

A Duna nevével különben is baj van. A mi Dunánkat az ókorban Danubiusnak nevezték; a szó egész sor kereskedelmi vállalatunk nevében a magyar vagy a magyarországi jellegre utal. De ugyanakkor Isternek is hívták. A tudományos elhatárolás, ha jól emlékszem, az, hogy a rómaiak az Inn torkolatáig Isternek, attól lefelé pedig Danubiusnak mondták a rendetlen folyamot. Így olvasom ezt Pannoniával kapcsolatban Ausoniusban is; rálapozok a szövegre; Danubius laetum profero fronte caput.¹A boldogtalan Ovidius ellenben, akit messze, délkeletre, a Balkánra száműztek, megint a befagyott Isterről beszél Tomija telében, in finibus Histri.² Az igazság az lehet, hogy a Dunának vagy harminc egyéb névre is joga volna. Ahány forrása, annyi apja. S mind bizonytalan. Ez a folyam száz és ezer helyről szedte össze a kincsét, vagyonát, saját magát. Ahogy a zseni szokta.

Az azonban biztos, hogy jól összeszedte. Sokat látott, sokat fáradt, míg elérkezett hozzánk. Megunhatta a hegyeket, az Alpokat, mert attól kezdve, hogy áttör a Kis-Kárpátokon, a Balkánig meglassul a futása. Szívesen időzik már a Kis Magyar Alföldön, elindul erre is, arra is, és százával alkotja a szigeteket, ágadzik-bogadzik, aztán megint vígan ölelkezik össze a saját karjaival, gyermekeivel, és lomhán, kényelmesen, szélesen folydogálva sütkérezik a magyar nyárban, végig a Nagy-Alföld nyugati szegélyén és a Délvidéken. Halászok paradicsoma ez a világ, s mennyire az lehetett a szabályozás előtt! A víz sodra mégis irtózatosan erős és ravasz, és épp elég áldozatot szed, nem is szólva az árvizes tavaszokról, amikor bombázni kell a roppant jégtorlaszokat.

Nekünk, magyaroknak a Tisza a nemzeti folyónk, de ezt a nagy, nyugodt és veszedelmes Dunát is szeretjük. Legjobban a vadregényes szakaszai vonzanak, Visegrád környéke, melyet magyar Wachaunak mondanak a nálunk járó németek; én magam mindamellett az egyszerű és lapos dunai tájakat sem untam soha. Akiben van egy kis költészet, vagy akár csak egy kis türelem, az nem jár rosszul a Dunánk egyhangúságával. Lassan látni fogja, lassan látni kezdi a változót az állandóban. A millió eltérő részletet az egyhangúságban. Meg fogja érezni az ismétlődések poézisét, és azt, hogy – mint a refrén a versben – mennyire gazdagodhat a tájnak, a természetnek egy-egy részlete épp azáltal, hogy szakadatlanul visszatér.

Eleget láttam, figyeltem az utas szemével ezt a boldog egyformaságot, ezt a szinte fenségessé táguló dunai tájidillt. A Kis-Alföldön éppen olyan, mint lent, Mohácsnál. Felülről, repülőgépről is láttam; a repülőgép azonban túl gyors hozzá. Hajón kell bejárni, hogy áthasson édes nyugalma. És nyáron, napfényben.

Milyen egy ilyen hajóút a Dunának valamelyik hangsúlyozottan unalmas szakaszán? Hadd másoljam ide válaszul egy régi naplórészletemet. A Csallóköznél jártunk, Passauból hazajövet. A fedélzeti utasok – már idézek – a ponyva alá húzódtak; én szeretem, állom a napot. Fehér káposztalepke libeg-lobog a fejünknél, csak vendégszerepelni cikázott ide, már el is tűnt. Hanyatt fekszem a padon. Kék és zöld ragyogásban lebegünk, forgunk, kerülgetjük a rengeteg szigetet. A sík partok szépsége: a fűzligetek. Tíz, ötven és száz kilométeren át kísérik kétoldalt a Duna folyását. Mint mozdulatlan felhőgomolyok ülnek a fák, szorosan egymás mellett, némelyik valósággal óriássá nő az árterületek buja bőségében, másutt meg oly sűrűn tolongnak, hogy elnyomják egymást, és bokrok maradnak. A sötétzöld lomb hamvas világoskékbe játszik, s mikor beledől a szél, ezüstösen reszketnek, villognak a lándzsahegyű hosszú levelek. Máshol egészen föléje hajlik a víznek a bokrok tömött labirintja, a sok-sok laza gomolyag szinte átcsordul a szigetekről a folyamba, és fekete-zöld sávban nézegeti a maga álló képét a szaladó tükörben. Mögöttük, messze, egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat ég felé. A zöld szín változatainak tündérjátéka ez, egyetlen izgő-mozgó, zöld rengés és vibrálás az egész part.

És a halászmadarak! A gólya és a vadkacsa ritkább, de sűrűn kísérik hajónkat szürke és fehér sirályok. Elegánsan, suhogva repülnek, lábukat feszesen hátratartják. Néha lecsapnak, a víz vakító gyűrűket vet a napba, a madár pedig visszavillan a magasba. Vajon hol fogyasztja el a tízóraiját? Fenséges nyugalommal a levegőnek valamely előkelő kalandora kering a kék égben. Héja? Halászsas? Laikus szem nem tudja megkülönböztetni, oly magasan végzi nagyszerű siklórepülését. Közben dohognak a gépeink, időnkint fehér gőzt csap ki a nagy síp, s utána elbődül. Erdők visszhangja kiált vissza, messziről másik hajóféle közeledik, matrózok kék zászlóval rejtélyes jelbeszédet folytatnak. Balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke mindenütt, és fény és forróság. Ne verne könnyű szelet maga a hajó, alighanem teljes volna a szélcsönd: mellettünk toronyegyenesen emelkedik egy augsburgi vontatógőzös füstje, és csak vagy húsz méter magasságban kezd bokrétává bomlani… A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság, valami laza, puha, majdnem anyagtalan ragyogás zárja körül…

Ilyen volt, ilyesféle volt egy utazás hangulata pár évvel ezelőtt a Duna olyan szakaszain, amelyek távol esnek a kultúrtájakon. Azt mondják, hogy unalmasak? Még az unalmuk is szépség. Ma is bizonyára ilyenek, és ilyenek maradnak még nagyon sokáig, vagy éppen örökké. Csaknem kizárólag a természet áll előtérben bennük, magyar jellegük inkább a tudatban van. A népben, mely itt mintegy a látható dolgok hátterében él és dolgozik, és az utasban, aki ismeri e föld, e táj láthatatlan múltját és kapcsolatait. Az emlékekben, amelyek hozzájuk fűződnek. Mindabban, ami a kultúrtájakban aztán a lakóikkal együtt egyszerre hatalmasan előtérbe kerül.

Így van ez mindenütt a világon. A nemzeti elemet a néző szem számára az ember és az ember jelei adják hozzá a tájakhoz, a természethez. A ma és a múlt látható jegyei. A falvak, a nép, a ruházkodás, az építés, a technika, a természetbe befektetett munka. Egy-egy gát, kikötő, egy hatalmas vashíd a nagy folyam fölött. Házsorok a parton, strandok és üdülők, templomtornyok és közeli vagy távoli gyárkémények. A nyelv, melyet a lakosság beszél, az arc, a csontok szerkezete, a lendület, mellyel a vadevezős az evezőt a vízbe, a paraszt az ekét a földbe mártja; az emberi szokások színei, ízei, összessége. Esztergomnál a Bazilika és az Árpád-kori ásatások, és Babits Mihálynak, a költőnek kis háza az Előhegyen, és Dömsödnél a kurjantás, amely a révészt áthívja a túlsó partról. A gyorsvonat, mely Pozsony és Bécs felé rohan, az autóút, melyet kitűnő töltés véd. Egy nyárfasor, melyet dédapáink ültettek, és a gyönyörű visegrádi Dunakanyarban – ez az a magyar Wachau – Nagy Lajos és Mátyás várkastélyának romjai és a romantikus hegycsúcs. A sok szépség, amit a szem lát és megőriz, az élmények, amelyek Móricz Zsigmond leányfalusi házához, vagy ha ahhoz nem, akkor a regényeihez fűzik az utazót. A vérrel, ésszel és izzadsággal szerzett, megtartott és fejlesztett múlt, jelen és jövő. Egyszóval; az élet, a magyar élet, ahogy a Duna városias gócpontjain megnyilatkozik, és egyre magasabb lüktetésével még ebben a második világháborúban is jelzi, hogy a főváros felé közeledünk.

A minap épp erről a vidékről hajóztam haza, Budapestre. A háború most egész évre téli raktáraikba zárta a motorcsónakokat, a partokról eltűntek az autósok, és sok egyéb is hiányzik; a forgalom azonban így is nagy. Vasárnap volt, kora reggel. Ez ma a Dunának az a része, ahová leggyakrabban jár ki a pesti nép. A napfelkeltét néztem a fehér hajóról, s az elmúlt nap járt eszemben, és mindaz, amit első dunai utazásom óta láttam, mindaz, ami itt velem történt. A hegy csodálatos hullámvonala jutott eszembe, amint fent az égre, lent a Duna tükrére rajzolódik. Aztán egy régi nagy kirándulás, amikor először vittük magunkkal a lányomat; most már tizennyolc éves. A parti füzesek ma is gyönyörűek. A nádasok is. És két-három nő jut eszembe. Kertek, villák, egy egész hónap nyaralás részletei. Halottak. Még egyszer a Salamon tornya és a hegyi romok Visegrádon. Egy virágzó galagonyaág, és ami hozzáfűződik. Egy nyúlfarm. Lupa-sziget cementes, modern cölöpépítményei. A falu, ahol most voltam, a lemenő nap, majd a holdfényes éjszaka varázsa, fürdés a Dunában. A víz halk csobbanása a csónakház oldalán, és a némán táncoló halak; a láthatatlan szekérzörgés a túlsó partról, a keskenyebb szentendrei ágon át; nehéz hajókürtök búgása a másik ágból, a váciból; a tücsökzene; az utolsó kutyaugatás, amit elalvás előtt még hallottam, és az első kakasszó, amely felébresztett. Ezek jutottak eszembe, látszólag összefüggéstelenül, és millió egyéb apróság.

S egyszerre úgy éreztem, hogy a sok jelentős és jelentéktelen emlék, amely bennem kavarog, valahogy elválaszthatatlanul hozzánőtt, belenőtt számomra a Duna fogalmába. Együtt és külön mind a Dunát idézik, a Duna pedig őket. Így halmozódnak fel az élmények? Íme, alig telt el huszonöt év, és tele vagyok egyéni hagyománnyal. Így születik meg az egység az ember és a táj között, így születik, így konkretizálódik a hazaszeretet?

Csöndesen, eltűnődve néztem a folyamot. Egy pillanat alatt a Fekete-erdőtől egész idáig végigéltem a futását, egy pillanat alatt az én huszonöt évemet. Ez a Duna már az én Dunám. Annyi emlék fűz hozzá, hogy az enyém. Bármilyenek is az élményeink, egybeolvasztják a lelket a fizikai valósággal. Öröm és fájdalom egyaránt kötőanyaguk. Tudnunk sem kell a működésükről, mégis hatnak. S bizonyára így van ezzel más is. A magyar közösség tagjainak sok-sok egyéni Dunájából megszületik a mi Dunánk. A magyar Duna. Az, amelyiknek a nevében már nemcsak politikailag él a magyar jelző.

Korai kirándulóhajók húznak el mellettünk, zsúfoltan és jókedvűen. Az egész fedélzet integetett, kendőket lobogtatott. Mi is integettünk. Magamat láttam a másik hajó minden utasában. Rómaifürdőn, Csillaghegyen indiánbarna fiatalság tolta vízre karcsú csónakjait. Köztük voltam.

Már egész közelről ragyogtak felénk Budapest tornyai. A Várhegy. A Margithíd. Körös-körül vidám, erős, hatalmas élet. A készülő új, nagy óbudai hídhoz értünk. Néztem a kőpilléreket a vízben, és jobbra a híd feléig kész acéltestét, amely óriás állatként szinte máris át szeretne ugrani a túlsó partra. Az én hidam, gondoltam. Egy kapocs, egy szög valahol én vagyok benne. Huszonöt év alatt, amióta Budapesten élek, én is hozzájárultam az építéséhez. Az adómmal éppúgy, mint azzal, hogy szükségem volt rá. És azzal, hogy örülök neki. Hogy beszéltem róla. Hogy tetszik. Ott vagyok benne, ahogy egy kicsit ott voltam, ott vagyok és ott leszek mindabban, ami a magyar Dunában, a magyar Duna körül történt és épült, és történni és épülni fog.

Átsiklottunk a Margithíd alatt. Itt nyílik az utas elé az a káprázatos kép, amelynél esti kivilágításban Velence sem nyújthat szebbet.

A partról egy percre még visszanéztem az én Dunámra, a magyar Dunára. Éppoly boldogan, éppoly csodálkozva, mint ahogy akkor néztem, amikor zörgő szekerek és kormos, fekete vonatok után először szálltam fel fehér hajóira.

De sokkal gazdagabban és nyugodtabban.