Egy marék Líbia

Jól összehajtogatott, fehér kopertában s azonfelül bádog cigarettadobozba zárva több mint tíz éve őrzök az íróasztalom fiókjában egy marék homokot. A földbirtokomat. Ha véletlenül a kezembe kerül, vagy ha eszembe juttatja valaki, felnyitom a borítékot, s tartalmát kiöntöm egy negyedív papírra, és nézegetem, simogatom. Szép, halványsárga, csaknem lisztté őrölt anyag, olyasféle, amilyen a háromperces konyhai homokórákban látható. Itt-ott apró mészpontocskák fehérlenek benne. A napon átforrósodik és még sápadtabban csillog. Porzónak lehetne használni. Persze valahányszor kiteregetem, mindig csökken az állománya, néhány száz homokszem halkan zizegve széthull és eltűnik. Az eredeti mennyiségnek már csak a fele van meg. Ha szél érné, a maradék is elrepülne, olyan könnyű.

Ez a különös kis földbirtok a papírban: egy adag Szahara vagy – hogy teljesen pontos legyek – egy marék Líbiai-sivatag. Magam hoztam, magam merítettem Afrika földjéből. Amikor Kairóban jártam és utoljára kirándultam Gizehbe a piramisokhoz (afféle belváros-hűvösvölgyi távolság, a 14-es villamos majdnem odáig visz), hazaindulás előtt átvillant a fejemen, hogy később majd alighanem jobban fogok örülni egy doboz egyiptomi homoknak, mint egy doboz egyiptomi cigarettának; leugrottam, vagyis inkább lemásztam hát a tevémről, visszaszaladtam még tíz lépést az öreg Kheopsz felé, és sivataggal töltöttem meg a sebtiben kiürített pléhdobozt. A sivatagot nagyon komolyan vettem, a tevét, azt nem. Pedig igazi, élő állat volt. A végállomás mellől bizonyára ma is ott imbolyogtatja társaival együtt az idegeneket az évezredes gúlák és a Szfinx körül, amelyet Napóleon ágyúi lőttek vaksivá. Tulajdonképpen csak a mozgására, a tevenyereg híres keresztingására voltam kíváncsi, amelyet bőrpárnás villanygépen már a hajó tornatermében kipróbáltunk, s amelytől, mint mondták, dupla tengeribetegséget lehet kapni.

Líbia tehát itt van nálam, a fiókomban. Mostanában megint sűrűbben nézegetem. Először, mert július elején alapos kánikulában volt részünk, s ilyenkor különösen stílusos elnézegetni a valódi sivatagot. Aztán meg az afrikai háború is nagyon áthúzódott az én tájaim felé. Barátkoztam tehát a saját külön forró szerecsen homokommal, másoknak is mutogattam, simogattam, szűrtem csorgó húsát, fürdettem benne az ujjaimat. Még meg is kóstoltam, és közölhetem, hogy Egyiptom recseg és enyhén sós ízű. A legérdekesebb az, hogy ez a homok milyen tökéletesen száraz. A minap vizet fröcsköltem rá. Azonban már talán évszázadok óta nem kapott esőt, és tíz, húsz vagy száz évezred óta annyira kiszikkadt, kiszáradt, annyira kristályossá tisztult, hogy nincs sara, a nyoma nem hagy semmi piszkot. A nedvesség összetapasztja pár percig a szemcséit, de a csapadék maga gyorsan átfut rajta, s a kis Szahara megint az, ami volt, kimondhatatlanul finom tapintású, selymes anyag, még a déli Balaton-part vagy az adriai strandok homokjánál is selymesebb. Nem csoda, hogy ott, messze a szülőföldjén, felkapja és mint fátyolszerű, repülő tengert viszi a szél. Förtelmes dolog lehet belefúlni az ilyen forró és selyemfinom számumba. Az ezüstfehér egyiptomi vasút dupla ablaküveggel védi kényes utasait a mindenüvé befurakodó homok ellen.

Ebben a homokban Egyiptomban múmiák teremnek; itt emlékek. Nem mintha nélküle nem gondolnék sokat a fáraók országára; de így még ez is segít. Nagyon emberi dolog a fetisizmus. Bárcsak maradna halott kedveseinkből is annyi érezhető, cirógatható és romolhatatlan valóság, mint ez a maréknyi sivatag! Ez a homok itt az asztalomon nem idea, nem az agy és a lélek ábrándja. Ez valóság. És mialatt benne sétálok az ujjaimmal, úgy érzem, mintha még valóságosabban megelevenednének tőle az emlékek, a tudat kincsei és kísértetei. Én egyébként is inkább múltból állok, mint jelenből, úgy hurcolom magamban mindazt, ami velem történt, ahogy Szent Ágoston embere a halandóságát. Hát még, amikor, mint mondtam testi, fizikai emlékem van valamiről! A Raxon egy Browning-kötetbe préseltem egy enciánt, Dalmáciában egy szótárba egy pipacsféle, nagy, sárga virágot, melynek a nevét sem tudom, Balassagyarmaton az Ipoly partján zsebre vágtam egy fekete kavicsot, mert kellemes volt a tapintása. A Raxról kapásból ma talán semmit se tudnék mondani. De valahányszor meglátom azt a kék enciánt, rögtön köréje épül az egész fennsík és az egész alpesi táj; a sárga pipacs lépésről lépésre vissza tudna kalauzolni a cattarói öbölbe, abba a botanikus kertbe, ahol szakítottam; és boldog vagyok és az Ipoly füzeseit látom, valahányszor ahhoz a kis sima kavicshoz ér az ujjam.

Amit azonban nem a virág és kavics, hanem az én múmiás homokom idéz és mesél, az minden más úti emléknél tarkább és súlyosabb. Egyiptom a legegzotikusabb föld, ahová eddig eljutottam. Azonkívül – és ez a döntő – a legöregebb. Az idő komponensét az utas sehol nem érzi olyan jelentősnek az élményeiben, mint ott, az emberiség és a kultúra egyik bölcsőjében. Európában többnyire csak néhány évszázad emlékeivel találkozunk, ezer év már ködös messzeségbe vész, a római időknek pedig igazán csak romjai bukkannak elénk. Egyiptom a mi húsz századnyi múltunkhoz hozzáad előzménynek még vagy negyven-ötven századot: a piramisok és a Szfinx valamikor Kr. e. 3700 körül épültek! Rettenetesen nagy idő ez; aki át tudja érezni, az minden fenséget és minden nyomorúságot érez, és valósággal megöregszik tőle. Megöregszik és elrémül. És sohasem tudja eldönteni, hogy belenyugszik-e, belenyugodott-e a változhatatlanba. Abba a felismerésbe, hogy nincs segítség, hogy az embersors hangyasors, és hogy nincs új a nap alatt. Abba, hogy minden újítás és modernség csak variáció a felszínen, csak hullámjáték egy mélységes és mozdulatlan tenger vékonyka és izgatott felső rétegén. Akármi meglepőt, szépet vagy hatalmasat láttam rövid utam során, a hajón a Földközi-tengeren, Kréta lendületes vonalú hegyei előtt, aztán a Ptolemaioszok, Kleopátra, Caesar, az iszlám és a ma Alexandriájában, majd a régi és modern Kairóban, a szakkárai oázisban és a túlsó parton, a lépcsőpiramisnál, a Ramszeszek és még régibb fáraódinasztiák égbetörő és föld alá bújt építményeiben, vagy a csodálatos Nemzeti Múzeumban, tulajdonképpen minden nyomasztott. Egyiptomban a múlt a nagy, a halál az isten, és ez az isten a nagy romok birodalmában leplezetlenül mutatja hatalmát. Az ember azt se tudja, mit bámuljon jobban, a teljesítmények nagyságát-e, vagy pedig a romlásét, az eredménytelenségét. Az egész ország – én csak az északi szakaszát láttam – mindössze egy végtelenül elnyúlt, keskeny pálma- és szikomorliget a Nílus két partján, egy több ezer kilométer hosszú folyamoázis; tőle jobbra vagy balra mindenütt a kő és a szőke homok ürességei, sivatagai. Ezek a sivatagok, akárcsak a másik sivatag, az idő, porrá őrölnek minden erőt, érdekességet és tarkaságot.

Illő volt, hogy ennek a vénséges sivatagi birodalomnak legvénségesebb bölcsét, lakóját és jelképét én is megkérdezzem: mit ad, mit súg, mit szuggerál tanulság- és tanácsképpen: hogyan éljek? A bizarr, vén bölcs a Szfinx volt, a vaksivá lőtt, óriás asszonyi állat, amely olyan rengeteg építmény, mint egy világváros pályaudvara, s amelynek két roppant pracliját vagy tíz esztendeje ásták ki a számum Idő homokja alól. Többet látott, mint minden más emberi mű, gondoltam, népeket, birodalmakat túlélt, ismerhet minden érzést, vágyat, tapasztalatot, örömöt és kétségbeesést, gazságot, önzést és önzetlenséget, erőfeszítést és lemondást: ő talán csak tudni fogja, hogy mi a fontos az életben, hogy hogyan éljek én, aki csak ember vagyok? A Szfinx, a szobrok szokása szerint nem felelt. S én, a költők szokása szerint, mégis hallani véltem a válaszát azon a gizehi éjszakán, amikor órákig jártam a szakadéka körül, s végül ledőltem pihenni a süppedő, selyempuha homokba. Sötét volt, csak a hold sütött, a nagy piramisok elmosódva csillogtak a sivatagnak, a Líbiai-sivatagnak a szélén, amely legkeletibb és halálos tartománya a még halálosabb és még nagyobb birodalomnak, a Szaharának. Pár kilométerrel a hátam mögött Kairó múló fényei sápadoztak elő a láthatár alól. S ebben a pillanatban muzsika zendült, fiatal kirándulópár emelkedett fel a homokból, ahol a sötétben addig hevert és csöndesen, nyugodtan tangózni kezdett a gramofon zenéjére. Ekkor véltem hallani magamban gondolataim visszhangjaként a Szfinx válaszát. Két verssort, melyet így suttogott felém, lassan és ijesztően:

 

– Egy perc örömöd többet ér, mint a Föld minden szenvedése!

 

Nem hinném, hogy rosszul értettem volna a szavait, annyira kísérteties, annyira szuggesztív és egyszerű volt a helyzet. Irtózatosan józan voltam a rémülettől, az én szívem is kő volt és tégla, mint a Szfinxé. Hogyne, hiszen az volt, a szívem volt a közvetítő, a médium. Később verset írtam erről az éjszakáról, Sivatagban a címe. Kevesen tudják, hogy csakugyan helyszíni emlék. Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre. Megvetett, lenézett a Szfinx? Vagy ellenkezőleg, méltónak ítélt rá, hogy rémületes tudása legbizalmasabb, legbensőbb magvát közölje velem? Vagy talán hazudott? S ha hazudott, ugratásból tette, gonoszságból? Vagy éppen megfordítva: szeretetből, szánalomból?

A rejtélyes válaszon már akkor sokat tűnődtem ott, a mélység szélén heverve, a gizehi éjszakában, és jeleket és rajzokat húztam a porba, egyenletet próbáltam felállítani. De nem sikerült, és – mint a vers mondja – az én homokba írt

 

betüim belevesztek a futóbolond idő szelébe.

 

A homok, a maroknyi Líbia, melyet az íróasztalom fiókjában őrzök, végül mindig ezeket az órákat és a Szfinx sokértelmű szavait juttatja eszembe. A keleti és pogány igazságot, melynek európai és keresztény változata így szól: „Porból lettél, porrá leszel”.

Néha úgy érzem, hogy a kettő közt tulajdonképpen nincs is nagy különbség.