A költő keze

Élt a Rajna mellett egy nagy és már idős német költő, akit fiatal koromban rendkívül tiszteltem. Bingenben lakott, mint olvasmányaim mesélték, s születni is ott született, vagy valahol a közvetlen környéken. Egyszer, hivatalos ügyben írtam neki pár sort; a kiadója útján válaszolt, hogy hozzájárul a kérésemhez.

Még később, úgy tizenöt évvel ezelőtt, a nyári Rajnán hajóztam Mainztól Köln felé, Bingen előtt, és amikor kikötöttünk, és amikor továbbindultunk, egy félórán át mindenütt az ő jelenlétét éreztem. Az irodalmi rajongás a szerelemnek egy testetlen változata. Olyan izgatottan néztem a tájat, mintha egy királynőt rejtegetett volna, akiről csak én tudok. Romantikus hegyek maradtak el, fehér gőzösünk éttermének ablakain hegyormok, egy-egy várrom és mindkét oldalról rengeteg szőlőskert integetett be, a bal parton a Rheingold-expressz suhant északról, a tengertől, a déli Svájc felé, alattunk és köröttünk csengett és muzsikált a Rajna, csengtek és muzsikáltak az én idegeim is, boldog voltam, és úgy éreztem, hogy szent helyen járok. S mivel nem is sejthettem, hogy az én Dante-arcú, szigorú, öreg költőm, az én ismeretlen nagy ismerősöm merre lakik, minden út és kert és liget és villa ővele telt meg Bingen környékén. A gyönyörű vidék képeivel együtt verssorok nyilalltak át a fejemen, az ő verssorai: az ő szemén át láttam az életzöld folyamot, a síró, félénk, szerelmes hullámokat; valóság és költészet keveredett bennem, s közben tudtam, hogy teljesen fölösleges volna lakása iránt érdeklődnöm: a pincér bizonyára éppúgy nem hallotta soha a nevét, ahogy a kapitány sem.

A költőt Stefan Georgénak hívták. Egyik legnagyobb alakja a modern német lírának. Csodálatos nyelvművész. Az pedig, hogy akkor még nem vettem észre néhány modorosságát, csak növelte tiszteletemet és hódolatomat. Amióta Babits Mihálytól távol kerültem, az élők közül jó ideig Stefan George volt a legjobb íróbarátom. Táv-barátság, a táv-szerelem mintájára, légies és romolhatatlan. Mit nem adtam volna érte, ha George magyarnak születik! Vagy ha csak láttam volna, ha kezet fogtunk volna, egyszer, egyetlenegyszer!

Egyoldalú barátságunk különben már régóta tartott. A Károlyi-forradalom vagy éppen a kommün óta. Azon a nehéz tavaszon, azon a bolond nyáron hallottam először a nevét, akkor vettem meg előbb egy kötetét, aztán egyszerre még vagy hatot. Mialatt leggyötrelmesebben égett és vacogott köröttünk egész Közép-Európa, én egy budai villában, fantasztikus baráti körben, ezt az éteri költőt olvastam, túlvilági szépségimádatban még belőle is kihagyva a földi elemeket. A kép, mely bennem róla élt, természetesen téves és hiányos volt. Verset, amely megjelent, akkoriban még nem írtam. A rajnai utazás idején azonban már rég tudtam, hogy alapjában véve nem vagyunk lelki rokonok; a hely szelleme mindamellett fel tudta idézni ifjúkori rajongásomat, és ma is jólesik érezni, hogy mennyire átjárt akkor a numen adest áhítata.

Még később George aztán már csak annyira érdekelt, mint a költészet többi királya. Kétségtelenül egyik mestere volt fiatal éveimnek. Amikor, mintegy tíz évvel ezelőtt meghalt, tanulmányt írtam róla. Egy könyvkereskedésben láttam egy díszkiadásos dokumentumkötetet, benne fakszimilében George nyomtatott betűket utánzó, érdekes kézírását, s keze gipszmásának fotóját, a hosszú, keskeny ujjakat. A kezet sokáig elnéztem, de a könyvet már nem vettem meg, és azokban a nyomtatott-írott betűkben bizonyos affektáltságot is éreztem. Verseit viszont állandóan olvastam, sőt újabban fordítottam belőlük. Szerettem volna megmagyarázni, miért rajongtam valaha úgy Stefan Georgéért. Szinte saját ifjúságomnak tartoztam, hogy előadást tartsak a költészetéről.

A rádió most tavasszal egy félórára szétsugározta régi szeretetemet az országban, és szétsugározta fordításomban a költőnek vagy nyolc-tíz szép költeményét. A postából, melyet az előadás után kaptam, legjobban egy levelezőlapnak örültem meg, amelynek semmi köze sem volt irodalomhoz, széplelkűséghez, Budáról, a Horthy Miklós útról írta egy házfelügyelőné: „Tisztelt Szabó Lőrinc úr! Tulajdonomban van »Stefan George« eredeti gipszmintája a bal kezéről” – közölték az egyszerű betűk, s a szöveg így záródott: „…ha igen, kérném Önt, közelebbi címről értesíteni, ahová elvihetném”. Aláírás és cím.

Nem akartam hinni a szememnek. Stefan George keze Budán? A költőé, akiről, bár világhírű volt, a bingeni hajóskapitány is aligha tudott volna, ha mégis megkérdezem? Ha a betűket gyakorlottabb kéz veti, gyanakodtam volna, hogy csalásról van szó, vagy hogy ugratni akarnak.

Magam mentem el a megadott címre. A félemeleti lakásban P. A.-né leánya – vagy talán a húga? – nyitott ajtót. Igen, dörzsölte szeméből a jóízű, fiatalos, délutáni álmot, van nálunk egy kéz, valami híres emberé, hol is van csak, ahá, a spájzban! És már hozta, leporolta, elém tette a gipszkezet. P.-né is megjött, ő már adatokkal szolgált. Egy lakójuktól kapták – megint pontos név és cím – egyéb apróságokkal együtt, aki vidékre költözött. „Tetszik tudni, nagyon hirtelen mentek, nem győzték elpakolni a sok holmit, de kidobni se volt szívük. Hát nekem adták, csináljak vele, amit akarok. A méltóságos asszony Németországból jött ide, ő vette valamikor a kezet, a professzor úr még fel is írta igazolásul, hogy kié…” Hamarosan meglett a cédula, rajta idegen írással a Stefan George név, s előkerült két poros gipszfej is a pincéből; nem tudom, kit ábrázolnak, nem hinném, hogy bármit érnének. De a kéz, az minden jel szerint hiteles. Viszont mire jó? Muzeális értéke nincs, vagy még nincs, egész sorozatot önthettek róla a halott költő tisztelői számára. Az egész esetben a fantasztikum volt a legérdekesebb: a Rajna-menti költő keze egy budai házfelügyelő-lakásban, a félemeleten! Mint George tisztelője, mégsem hagyhattam ott a fehér kezet. De mit adjak érte? Felvetettem valami könyv gondolatát. Versek? A mama kissé feszélyezetten, de nagyon okos, reális érveléssel, inkább a pár pengőt választotta. „A kislány alkalmilag majd maga vesz érte könyvet, amilyen éppen érdekli.” S aztán együtt nevettünk a tréfás történeteken, hogy a halott kezét kísértetnek felhasználva, hogyan ijesztgették vele egyszer-kétszer babonás vendégeiket. Kedves emberek, Isten áldása rájuk.

Stefan George keze most az én szobámban van, a fekete könyvszekrény párkányán. Egyelőre mégiscsak ez a legjobb helye. Már megszerettem, sőt nagyon örülök neki. Meg-megsimogatom, nézem tenyere jól kirajzolódó vonalait, összehasonlítom őket a magaméval, aztán a versekre gondolok, melyeket a testvére, a jobb kéz írt, és a bingeni tájra, ahol úgy szerettem volna találkozni a költővel.

Az idén ő jött el hozzám, kísérteties és szelíd kézszorításra.