Magyar szárnyakon Svájc fölött

Délután a vierwaldstätti tóhoz autóztak ki bennünket, s külön fogaskerekűvel (a mi régi svábhegyi kávédarálónk ősapjával) felvittek a Rigire. Másfél ezres magasból, a Firstről akarták megmutatni a svájci urak, hogy itt van olyan csoda is, amit nem ember csinált. A „kultúrtájak” szépsége után azonban ezúttal elmaradt a „nyers táj” nagyszerűsége, az a sokszor megcsodált kilátás, amely 200 kilométeres körzetben sorakoztatja a szem elé az Alpesek ormait. Esett, felhők és párák tejszín derengésében lebegtek köröttünk a hegyóriások, orrunktól szinte egy arasznyira születtek meg és csordultak elő a szürke levegőből az esőcsöppek, és láthatatlan havasi tehenek kolompja csengett-kongott itt is, ott is az esti ködben.

A hegyekkel ma – kivételesen – nem vesztettünk sokat. Eleget csodáltuk a nyáron is fehér csúcsaikat, s magasabbról és nagyobb körzetben, mint ahogy innen láthatók. Mert repülőgépen érkeztünk, az első magyar gépen, amely – mint az ünnepi vacsora szónokai mondták – túlvitte Bécsen a magyar színészeket. Bécs, Salzburg, München és Zürich voltak az állomásai az útnak, amelyet most tett meg először saját járművével és személyzetével a MALERT.

Az ünnep igazi főhőse azonban ekkor már rég elhagyott bennünket: hazarepült Budapestre. A remek gép július elseje óta naponta megteszi a 870 kilométeres utat Mátyásföldtől a zürichi fáig, s illő, hogy távollétében róla is szó essék. Neki persze nem olyan élmény az út, mint a tizenhét utas bármelyikének. Ő vasból, illetve fémből van, minden porcikája és műszere egy-egy kis technikai remekmű, szíve (motorja) három is van, s mindegyik 650 lóerős, sárkányszárnyait harminc méterre tárja szét, és a kétezer lóerő reggel fél nyolctól déli egy óráig négy szöcskeugrással már ideröpíti a Duna mellől a tíztonnás légi kolosszust. A négy szöcskeugrás alatt ezerkétszáz-ezerhétszázas magasságban kétszáznegyven kilométeres sebességgel mennydörög az új gép. Becsületes neve: JU 52, ára körülbelül 350 000 pengő.

Előre hallottuk, hogy nagyon biztonságos benne utazni. Ez igaz is. Mikor Mátyásföldön nekirugaszkodott az égnek, jóformán észre se vettük, hogy mi történt, s amire megnéztük a berendezés apróságait, és kipróbáltuk a dohányzófülkét, már Magyaróvár fölött jártunk. Nagy, fehér felhők grönlandi tája úszott alattunk, vakító páragomolyok, roppant szappanhab torlaszok izzó tengere, s ahol ez a fehér tenger megszakadt, még mélyebben ott zöldellt az eleven térkép, a tengerfenék, ahol az emberek laknak…

Ötnegyed óra alatt Bécsbe érkeztünk. Még egy ugrás, és az Alpeseken át elértük Salzburgot, még egy, és már Münchenben fogadták hivatalos magyar és német urak az új járat első utasait… és még meg sem érkeztünk ebédre, máris leszálltunk a zürichi repülőtéren. Megható volt a magyar kolónia felvonulása a háromszínű lobogó alatt. Minden ország úgy örült a JU 52-nek, mintha a sajátja volna.

Őszintén, igazán örültek: íme, megint szárnyakat kapott egy nép, a levegő óceánja egy tenger nélküli országot megint hozzásegített ahhoz, hogy túlnyúljon, messze túljuthasson a határain. Mikor másnap Zürichnek, ennek a gyönyörű kertvárosnak régi és új szépségeit, hegyi hullámfürdőjét, irigylésre méltó munkáslakásait és milliomoslakta villanegyedét mutogatták a svájci idegenforgalom vezetői, majdnem annyi szó esett Budapestről is, mint Zürichről. Mindenki valóban tudja, milyen nagyszerű a magyar fürdőváros, és mindenki reméli, hogy az új repülőjáratokból mindkét országnak egyformán haszna lesz…

Mindenről azonban lehetetlen beszámolni… Már megint repülünk, visszafelé, a tegnapi óriásgép testvérén, s itt írom a repülőposta számára e sorokat. Egy órakor indultunk, már a Bódeni-tó felett járunk, 1200 méter magasból még a halakat is látni lehet, ahogy fölvetik magukat a víz felszínére… Előremegyek a dohányzóba, a motorok közelébe. A két szélső motor látszik, fekete bivalyfejüket nekifeszítik a levegőnek, a propeller helyén csak éppen hogy valami vibrál. Simán, lágyan mennydörög a világ, lent elmaradnak Friedrichshafen nagy Zepp-hangárai, ez már német föld… Az embernek az az érzése, hogy végtelenül lassan megyünk, de a térkép gyorsan cáfol: minden perc három kilométerrel visz München felé. Most jobbra látjuk az Alpeseket, a tegnap este a Rigin elmaradt nagy panorámát, pedig felhős az ég… Kívülről, ügyes csővezetékben friss alpesi és magaslati levegőt kapunk, a gép csodálatos nyugodtan halad, díjat nyerhetnék egy gyorsírási szépségversenyen… Városok, falvak vonulnak a mélységben, mint egy polip vagy pók lábai, futnak szét belőlük az utak… Egy percre „vakrepülést” végzünk: belemegyünk egy felhőbe, s vakító fehér gömbbé csukódik köröttünk a mindenség… Aztán elpattan a vattás homály, megint az ismerős zöld táj fut alattunk, messziről feltűnik az Ammer-See, a Starnberger-See… még néhány perc… az élményeket csak kivonatolni lehet… S egyszerre piros háztetőtengerével és a Frauenkirche kettős tornyával szétcsap alattunk a hatalmas bajor főváros.

München!

Negyven perc alatt értünk ide Zürichből. A nagyszerű magyar pilóták itt váltják egymást, mi kiszállunk, a gép negyedóra múlva továbbindul, és este háromnegyed hétre otthon van Budapesten.