A mamelukok végnapjai

Fáradságos volt feljönni a meredek úton, de most, a szürke, fehér és sárga kapuk, bástyák, régi omladozó és új falak zűrzavara után, amely siváran és porosan szinte örökké befűtve ég az örök egyiptomi napban, csodálatos látvány fogadja az utazót a Moqattam-hegyen, a Citadellában, Kairó híres Alabástrom-mecsetének udvarán.

Az őszies nap – amely egyébként fölér az otthoni nyári nappal – épp szembe néz velük, és a rózsaszín alkonyatban fantasztikusan fénylenek és sötétlenek a másfél milliós egyiptomi főváros háztengerének lapos, fehér tetői és szűk, fekete utcái. Kelet felé messze domborulatokban húzódnak a Moqattam sivár púpjai; – valamikor négy-ötezer évvel ezelőtt innen vitték a fáraók rabszolgái a köveket a Nílus túlsó partjára, a piramisokhoz. E kietlen hegyvidék és a nyugat felől ide kéklő három nagy piramis közt a már július óta áradó nagy folyam és még nagyobb árterülete ragyog, sűrűn teletűzdelve keskeny és magas vitorlák százaival. Pálmakertek örökzöld foltjai, kupolák és óriási félkörben elszórva ezer minaret!

A legkarcsúbb és legmagasabb két minaret azonban itt nyújtózik a sötétkék égbe, mellettünk, a hegyen. Ezek csalogattak ide bennünket, a városból, ezek integettek nekünk már messziről, mikor még félórányira volt a vonatunk Kairótól, ez a két hihetetlenül könnyed és vékony minaret: a Mohamed Ali mecset tornyai. Kairó címerében is helyet foglal ez a két torony, s az ember azt hiszi, hogy nem is kőből épültek, hanem valami üveganyagból, nem is tornyok, hanem különös játékszerek, csodák, amelyek az első szélrohamban hajladozni kezdenek, és hangtalanul összeroppannak.

Pedig nem szabad eltörniök, elmúlniok, mert egy nagyon nagy úrnak, Mohamed Alinak, káprázatos, már-már túl díszes és túl hangulatos templomát, Egyiptom itt eltemetett Napóleonjának örök emlékét őrzik ezek a tornyok.

Útitársam, egy kilenc esztendeje Jeruzsálemben élő történelemtudós, aki most rándult át ide Egyiptomba, s akivel a Savoy Continental hozott össze, s a mecset udvarának csipkés kőpárkányáról lemutat a városra, balra oda, ahol végtelen egyformaságban, kilométereken keresztül, düledező épületek, sírok, lakatlannak látszó földszintes házikók egész városrésze húzódik, hogy belevesszen a teljesen szegény, arab kültelek szennyes nyomorúságába és végül a sivatagba és a hegybe.

– Innen fentről nem sokat mutatnak – mondja historikus kísérőm, aztán legyint, és hozzáteszi: – Különben lentről sem. Azonban így, a magasból és estefelé nagyon hangulatosak.

Egész romváros van alattunk. És a német tudós magyarázni kezd:

– Két, szinte összenőtt óriási középkori temető, Kairó nekropolisza ez. Balfelől az ún. mameluksírok vannak alattunk, jobbra pedig, ahol egymás mellett négy-öt nagyszerű mosé kupoláit és minaretjeit is látja, a kalifasírok városa terül el. Mindkettő régi-régi látványossága Kairónak. Évszázadokig nem törődtek velük, hagyták, hogy köveiket elhordják az élők új házak építésére. Most, pár esztendő óta, védi és őrzi őket a hatóság.

A kalifák sírjai szebbek, engem azonban e pillanatban jobban érdekelnek a mamelukok. A mamelukokat ugyanis ennek az Alabástrom-mecsetnek az építője, Mohamed Ali irtotta ki valaha, körülbelül azon a helyen, ahol most állunk.

Kik voltak a mamelukok? – Minden európai ország politikai köznyelve a Fejbólintó Jánosokat, a mindenkori kormányok legszilárdabb oszlopait gúnyolja a „mameluk” szóval. Az igazi mamelukok azonban épp ellenkezőleg, nagyon is kemény ellenzéke voltak a kormányhatalomnak, vagy éppen ők voltak, nem kevésbé keményen és elszántan, a kormány. A mamelukok legfeljebb politikai karrierjük legkezdetén feleltek meg a mameluk szó mai európai fogalmának, és messze vissza kell lapozni az időben és a történelemben, hogy e különös karriert egészen végigtekinthessük a rabszolgasorstól a tündöklésig és bukásig.

Kísérőm szerencsére megkönnyíti e munkát, és elmondja a mamelukok és Mohamed Ali történetét.

Valamikor, a Krisztus utáni XIII. században a Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékéről a török szultánok hoztak ide, a meghódított Egyiptomba, egy sereg rendkívül vitéz és hatalmas erejű idegen rabszolgát. Ezek voltak a mamelukok, kegyetlen és vad nép, megannyi Herkules, igazán ideális testőrség minden keleti despotának. A katona-rabszolgák utódai azonban már nemcsak az országot sanyargatták és tartották rettegésben, hanem nemsokára saját uraiknak is a fejére nőttek. Gyenge kezű uralkodók alatt teljesen magukhoz ragadták a katonai uralmat, Egyiptom trónján három évszázadon keresztül mameluk szultánok ültek, s a konstantinápolyi Magas Porta fennhatóságát csak névleg ismerték el akkor is, amikor I. Szelim szultán végre meg tudta őket fékezni. A szultán csapatai elfoglalták ugyan a Citadellát, de a helytartók és az ország igazi urai továbbra is a rettegett és korbácsos mameluk urak maradtak, maroknyi hatalmas idegen nép a nemzet testében. A négyszáznyolcvan mameluk bej egy-egy kiskirály volt, az állami adminisztráció teljesen az ő birtokuk volt – és ekkor jött Mohamed Ali.

Mohamed Ali szintén idegen volt, mint a mamelukok, egy macedóniai utcaseprő zseniális fia. 1769-ben született, a századforduló idején a török hadseregben küzdött Napóleon és az Egyiptomba betörő expedíciós hadsereg ellen, és tüneményes karrierjének – egyelőre – megkoronázása volt az az esemény, hogy az egyiptomi nép, amely megváltóját látta benne, a tehetetlen és messze lévő szultán akarata ellenére egy csöndes forradalom erőszakával 1805-ben őt kiáltotta ki Egyiptom pasájává, az eddigi pasát pedig egyszerűen hazaküldte Konstantinápolyba.

Mohamed Ali, az új Egyiptom legnagyobb történelmi alakja, hazájának politikai függetlenségére, a nép felszabadítására és gazdasági modernizálására törekedett, ennélfogva egyszerre és nagyon ravaszul kellett küzdenie három hatalom, a szultán, az angolok és a mameluk kiskirályok ellen. A siker érdekében mindenekelőtt szövetkezett a mamelukokkal, és kiverte az angolokat, a szárazföldi hadsereget éppúgy, mint az Alexandria előtt horgonyzó flottát, Egyiptom területéről és tengeréről; aztán, szinte átmenet nélkül, saját szövetségesei ellen fordult. Véres csaták után a núbiai sivatagba szorította a mamelukokat, majd – minthogy tökéletesen nem tudta ártalmatlanná tenni őket – békejobbot nyújtott nekik.

És elkövetkezett itt is a „fekete leves”, a világtörténelem legszörnyűbb árulása, legbecstelenebb, de legüdvösebb tömegmészárlása.

A békekötés után a négyszáznyolcvan igazhitű mamelukfőnök, az igazhitű Mohamed Ali meghívására, ragyogó díszben, lóháton, a nagy nemzeti kibékülés ünnepélyére bevonult Kairóba. 1811. március elseje volt. Az ebéd és a szokásos fekete leves után következett az ünnepély fénypontja, a káprázatos felvonulás a Citadellába, ahol a mindenható pasa várta vendégeit. A gyönyörű menet megindult felfelé, a bástyafalak közt, azon a meredek úton, amelyen mi is idejöttünk, s ekkor egyszerre bezárult előttük és mögöttük minden kapu: Mohamed Ali albán lövészei pedig, biztos rejtekből, védett lőrések mögül, minden oldalról pokoli gyorstüzelést kezdtek meg a mit sem sejtő vendégekre. Mit ért handzsár és pisztoly, minden mameluk-vitézség, mit ért a szűk területre összezárt bejek minden őrjöngő dühe és átkozódása? A hatalmas bástyák mögül csak rövid negyedóráig, szakadatlanul dörögtek a fegyverek. Az albánoknak még csak sebesültjük sem volt, ellenben a vár dísztermében várakozó Mohamed Alinak negyedóra múlva már jelenthették, hogy a parancs teljesíttetett: a négyszáznyolcvan mameluk bej közül egyetlenegy sem maradt az élők sorában… Azazhogy egy mégis megmenekült: az egyik bej, látván a biztos halált, amely a zárt falak közt rá vár, a legenda szerint lovával együtt leugrott a huszonnégy méteres sáncárokba, a ló rögtön megdöglött, ő maga el bírt vánszorogni…

A vérengzést követő napon adott jelre még ezeregyszáz mameluk főhivatalnokot kardélre hánytak az egész országban a pasa emberei, s ez a szörnyű két nap végleg megoldotta Egyiptom számára a megoldhatatlannak tartott mamelukkérdést.

A pasának és fiainak, köztük Ibrahim pasának, az újabb történelem egyik legzseniálisabb hadvezérének, további nagyszerű katonai és kulturális tettei és vereségei már nem tartoznak a dologhoz. Mohamed Ali 1844-ben megőrült, de az országban ma is az ő dinasztiája uralkodik.

…Ennek az eseménynek a színtere mellett nyúlik most ég felé az Alabástrom-mosé két légies minaretje. Bent a mecsetben bronzrács mögött, örök álmát alussza a mosé építője, az áhítatosan tisztelt nagy pasa, lent alszanak tömegsírjukban az utolsó mamelukok és nagy nekropoliszukban a régi századok mameluk-vezérei. Mohamed Alinak és négyszáznyolcvan ellenfelének közös ellenségei azonban most is élnek, és itt vannak: az egyik sivár kőudvaron trombitaszó mellett épp őrségváltásra vonulnak fel az angol katonák, és a mozdulatlan őr csak szemével követ bennünket, amint az alagútszerű sötét kapun át lefelé indulunk az esteledő városba.