Hatezer év múzeumában

Az ember a ragyogó boulevard-okról, a rendetlen és tolakodó keleti élet elől bemenekül ide, az Egyiptom Múzeumba, meghökken az előcsarnok plafonig meredő négy szobor-kolosszusán, aztán valamilyen szisztémát követve végigsétál a földszint és az emelet négyszögének galériáin és termein, minden intellektusát igyekszik a szemeibe összpontosítani, csak ötperceket tölt egy-egy helyiségben, csak a legfeltűnőbb műremekeket nézi meg, fél évezredeket hanyagol el tehetetlen belenyugvással, és fél nap múlva, mikor az időben eljutott körülbelül odáig, ahol a görög-római kor antikvitásai kezdődnének, leroskad a fülledt, fehér palotában egy kőpadra, és már saját magát is szobornak vagy múmiának érzi.

Odakint az 1 600 000 lakosú Kairó, amelyet éjjel és nappal már bejártam annyira, hogy eligazító sejtéseim lehessenek e sivatagi világváros földrajzáról, fő útvonalairól, kultúrmúltjának és jelenének rétegeiről, meséiről, citadellájáról, az arab városrészek tevés-öszvéres, burnuszos zsúfoltságáról és hallatlan szennyéről, a bazárnegyed födött sikátorainak mesebeli tarkaságáról, az itt élő arabok, egyiptomiak, görögök, franciák, angolok, szíriaiak, négerek, beduinok külső életéről, s mindenekfölött arról a különös individualizmusról, amely, úgy látszik, Kelet legfőbb sajátsága. Az európai utazóban, ha véletlen sorsa ideveti „a forró szerecsen homokra”, igen rövid idő alatt nagyon radikális átértékelő folyamat játszódik le. Először is könyörtelenül elveszti minden hitét minden állandóságban, s egyetlen értékmérője ezentúl az ember és a pillanat lesz: s csaknem ugyanakkor elveszti hitét az ember és a pillanat fontosságában, s ettől kezdve a végtelen idő fatalista nyugalmában él. Males – az utcán ezt a szót lehet leggyakrabban hallani. Olyasmit jelenthet mint: fene bánja, annyi baj legyen, isten neki! Sikerül vagy nem sikerül: males az egész élet, Vurst!

Hogyne volna az! Aki Alexandriában az európai hajóról egyiptomi földre tette a lábát, és túljutott a vámvizsgálatokon, ettől a perctől kezdve egymaga él. A hatóság legfeljebb akkor próbálja kinyújtani érte a kezét, ha valami baja akad a törvénnyel. Egyébként teljes a szabadság, kivéve persze a politikát. Bejelentési kötelezettség és ellenőrzés nincs, engedély semmihez sem kell, mindenki boltot nyithat, amilyet és ahol akar, az Opera mellett vagy a Musky sikátoraiban, adót nem kell fizetnie, ez a gazdag ország csak föld- és lakásadót ismer, és megkezdődik a jövevény számára egy olyan egyéni küzdelem, amelyhez nem fogható az európai munkanélküliek kenyérharca. Itt majdnem mindenki kereskedő; csak épp a legtöbbnek kétkerekű talyiga a boltja. Ha talyigára nem telik, jó egy kosár is, és legrosszabb esetben a két kéz meg a zseb a bolt. Megrabolni, becsapni, rászedni a másikat, ahogy a pillanat ihlete és zsenialitása lehetővé teszi: ez a siker titka. Nincs cikk, amelynek rendes ára volna, sem az araboknál, sem a modern európai üzletekben. Ha egy gramm keleti lótuszolajért 50 piaszter helyett csak 16-ot fizetek, még mindig nem lehet tudni, hogy jó vagy rossz üzletet kötöttem-e. E nagy, forró rendetlenségben azonban mégis kialakul valami egyensúly, s az itteniek elboldogulnak benne, hiszen ha félórával előbb engem csaptak be, félóra múlva én csapok be valakit. És olyan kegyetlenül sok az ember, és olyan kevés a teve, oly végtelenül nagy az idő, hogy az ember hangyának érzi magát benne – eredmény és kudarc, szerelem, élet és halál; egyformán males.

Szétnézek padomról a csendes, nyári múzeumban, ebben a védett világban, amely a művészet örökkévalóságába zárkózott. Szeretnék felkelni, de nincs rá erőm. Meg kellene még egyszer nézni Rahotep és Nofret csodálatos ikerszobrait (IV. dinasztia, Kr. e.2700), vagy Khephrén dioritszobrát, Ranofert, vagy a joviális Falusi Tanítót, vagy az Amenophiszokat, hiszen aligha hoz vissza a sors ide életemben, vagy a XVIII. dinasztia korának néhány remekét, talán egypár kolosszust is, és a jobb felső emeleti termekben és folyosókon Tut-an-Kámen dolgait, például azt a sírfedelet, amelynek, azonkívül, hogy 3300 éves, és nagyon szép, még kétmázsányi színarany anyaga is ad értéket – meg kellene nézni még egyszer mindent, újra. De nem bírom. Nemcsak a félnapi ácsorgás és ténfergés és az új meg új hatások szakadatlan tömege fárasztott el, hanem még inkább az a roppant idő, amely itt őrzi magát kőben, gipszben, agyagban, fában, üvegben, aranyban és papiruszokban.

Rettenetes a hőség. Miért nem állítanak be ide egy-két büfét, jeges italokat?

Rettenetes a hőség, a fáradtság és az összhatás. Pedig természetesen itt nyoma is alig van azoknak a magasépítkezéseknek, amelyek az óegyiptomi architektúra legtipikusabb alkotásai. Ahhoz, hogy ilyesmit lássunk, a 14-es villamoson ki kell rándulnunk a szomszéd Gizehbe, a nagy Szfinxhez és a nagy piramisokhoz; vagy még inkább tovább kellene utaznunk 500 vagy 600 kilométerrel, Felső-Egyiptomba, Karnak, Luxor, Théba, Edfu, Kom Ombo és Philae csodálatos romjaihoz. Itt a kairói Múzeumban, jó sereg kolosszális szobortól eltekintve, csak az emberi méretű plasztika és a kisplasztika páratlan értékű és nagyságú, de valószínűleg még mindig kicsiny hányadát gyűjtötték össze, 4–6000 év emlékeit, s ezeket is csak 1850 óta, amikor Mariette pasa megvetette az Egyiptomi Múzeum alapjait. Ebben a végtelenül hosszú Nílus-parti országban, a homokban és a kopár hegyekben, mindenütt műkincsek hevernek. Memphisz romjainál, a sietős utazó is könnyen felkeresheti a ledőlt Ramszesz-kolosszusokat. Nálunk még a Normafa kiszáradt tönkjét is jobban megbecsülik; még jó, hogy direkt vissza nem ássák a földbe, ami előkerül, és nem színarany.

A nagy csöndben és álmosító melegben lassankint aztán csak egy reménytelen vágy marad bennünk ébren: itt élni, beletemetkezni valami minden egyébről lemondó tudományos életbe, évezredek örvénylésébe. A kétségbeejtően rövid emberi élet megnő a művészetnek itteni elkülönült otthonában, amelynek semmi köze az odakint kínlódó és ragyogó élethez, a lélek szomjas gyökereivel tapogatózva fut vissza a századokba, és sajátságosan megfiatalodik, valahányszor egy-egy nagy lépést tesz a még vénebb időkbe. Mint egy szerelem vagy betegség, kerülget egy új másvilág sorvasztó vágya.

Ismeretes, hogy az egész egyiptológia ma is még csak gyermekkorát éli, a száz évvel ezelőtt kibetűzött hieroglifok olvasása még mindig akárhányszor leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Könyvek megtanítanak rá, hogy még könyvtárakra menő szöveg fekszik olvasatlanul a tudomány előtt, és hogy a kopt, a keresztény egyiptomi köznép régi nyelve, csak édeskevés segítséget nyújtott az óegyiptomi nyelv rekonstruálásához. Mihez mérjük az itt helytálló időbeli arányokat? Amikor a Bibliát a Krisztus utáni harmadik században lefordították koptra, ekkor már 700 év telt el azóta, hogy a perzsa Kambüzesz véget vetett Egyiptom önállóságának, 1500 év azóta, hogy II. Ramszesz uralkodott, 2200 év telt el Szeszósztrisz és Amenemhat Középső Birodalma, 3000 a nagy piramisok építői és mintegy 3500 Ménész fáraó óta, akitől az egyiptomiak a történelmüket számítják. A kopt nyelvet a perzsa időktől elválasztó 700 év a mai német nyelv és a Halotti Beszéd nyelve különbségének felel meg; II. Ramszesz Új Birodalmának nyelve, ha folytatjuk más nyelvek területén az összehasonlítást, a kopthoz mérve a népvándorlás korába viszi vissza a németet a gót világba, a Középső Birodalom és kopt közötti 2200 év hatásának érzékeltetésére a nyelvtudomány már csak ógörög példát hívhat segítségül, és a piramisemelő Régi Birodalom nyelvét már olyan időbeli szakadék választja el a kopttól, mint Homéroszt a mai köznyelvtől; pedig a kopt bibliától máig újabb 1600 esztendő telt el, és az igazán régi egyiptomi iratok már a Régi Birodalom idején is ősrégi szövegek voltak, és ennek a távlatnak a megmutatására már nincs semmiféle hasonlat az európai nyelvterületen. Így mondja ezt Erman, a nagyszerű nyelvész, s hozzáteszi, hogy mindezen kívül a nyelvtanban koldussá szegényedett primitív régi keresztény kopt nyelv szókincséből a régi klasszikus irodalmi periódusok minden ötven szavára jó, ha egy-egy szó jut.

A megfejtés nehézségeire gondolva, ne felejtsük el azt sem, hogy a hieroglif írás maga sem egyforma jelekkel dolgozott annyi évszázadon és évezreden át; hogy a kép-írásjelek teljes szavakat és egyes betűket egyformán jelöltek; hogy az idők folyamán túlságosan cifra dekorációvá fajultak, majd úgy leegyszerűsödtek, hogy például a démoti írásban a képszerűségnek már nyoma sincs; és hogy – miként az arabban vagy a héberben – a magánhangzókat egyáltalán nem jelezték, ami az olvasásban igen sokféle nyelvtani eltérést tesz lehetővé. Csak a rekonstruáló tudomány szükséges önkénye helyez ma képzelt vokálisokat (és néhány képzelt mássalhangzót is) a hieroglif szövegek nyelvtörő mássalhangzótorlódásaiba. Ha mindezt csak futólag is átgondoljuk, akkor már talán kezdjük sejtezni, milyen nehézségekkel küzdött és milyen föltárásokat végezhet még ezután az egyiptológia, amely olyan rohamosan fejlődik, amilyennek mi, európaiak az automobilizmus és a rádiótechnika fejlődését láttuk az utóbbi évtizedekben. A csak megközelítő jelzéseket használó hieroglif írás nem tesz különbséget (magyar példákat véve) e szavak között: élt, élet, élte, léte, oltó, ült – állott, illett, illat, alatt – és ha a hieroglifek olvasását megfejteni csoda volt, akkor igazán joggal tartozik a XIX. század legszebb szellemi hőstettei közé a hieroglifek nyelvének megfejtése. Mert (megint magyar példát véve, és az eredeti érthetetlen ideogrammák helyett ismert betűinket használva) elolvasni még csak meglehetős könnyedséggel lehet ezt a mondatot: KDVS GYEGY SZRETTL GNDL RD PRMSK S SZFNKSZ RNYKBN GZ CMBRD KVCS JNS? – de mit értenének akkor, ha a szöveg nyelve nem magyar volna, hanem olyan nyelv, amelyet már Hérodotosz egyiptomi utazása korában sem beszéltek.

De hagyjuk a nyelvészetet. Ez a kis laikus elmefuttatás is nagyon messze kalandoztat bennünket az élettől ezen a múzeumi padon, bár mindenesetre megmagyarázza az olvasónak azt, hogy miért írja az újság egyszer Tut-ankh-Amunnak és máskor Tut-ench-Atonnak azt a fáraót, akit a megszokott Tut-an-Kámen néven oly gyors világhírre emeltek a kuplék. Elkalandoztat, visszafelé, az angol, francia, török, arab, római, görög, perzsa, asszír, etiópiai, hikszosz korszakon át az ősi nemzeti Egyiptom idejében, negyven-ötven évszázad mélységébe, de ennek az óriási időnek az árnyékát csak a mi európai zarándoklelkünk érzi. Százötven generáció ember és néhány istendinasztia szállt sírba e földön, világvárosok porladtak semmivé, noha a rothadást és korhadást nem ismerő száraz homok teljes épségben megőrizte azt a papiruszdarabot, amelyen valaha egy darab marhabőrt utalt ki Ptahwer suszternek valamelyik hajdani Bőripari Központ. Hogyne volna hát ennek a hihetetlen és romolhatatlan múzeumi világnak éppolyan Kairó és a Ma egészélete, mint amennyire a mai fellahoknak males a múzeum és az egész múlt.

Menjünk, meneküljünk innen. Túlságosan erősek a halottak, és van még csoda odakint is: menjünk a villamos gyorsvasúton nyolc kilométernyire észak felé, Heliopolisz Oázisba, abba a 90 000 lakosú, káprázatosan szép, elegáns és üde, modern kertvárosba, amelyet négy-öt év alatt emelt a sivatag kellős közepén egy belga lakásépítő részvénytársaság, és ahol Madame Hadi Galalnak, egy Berlinben végzett kitűnő és fiatal egyiptomi orvos magyar feleségének két kis fia a Hallod-e te kőrösi lány nótájával fogadja a budapesti vendéget.