Kolosszusok és piramisok

Sofőrünk stoppolt, mi kiugrottunk az autóból, dragománunk pedig, a derék Tavfik Hasszanein Omar, széles mozdulattal mutatott szét a pálmaligetben:

– Memphis, the ruin-city!¹

Itt vagyunk tehát, Kairótól 35 kilométernyire dél felé. Egészen kora reggel indultunk, hogy jobban bírjuk a napot, aztán Ó-Kairón, vályogból összetapasztott, szürke és nyomorúságos fellah-falvakon és pálmaerdőkön át, nagyszerűen kanalizált vidéken, a Nílus mentén, ahol a bujazöld növényzet egészen megszürkül a sivatag felől szakadatlanul szállongó finom portól, megérkeztünk Mitrahine mellé. Itt állt valaha Memphisz, az ókor egyik leghatalmasabb metropolisa.

A romvárosból, melynek köveit is réges-rég széthordták, nem sokat látunk. Nyugat felé még megvannak egyes épületek és utak nyomai; itt azonban előttünk, csak egy kis domb emelkedik, és rajta, pálmafák közt, két nagy kőre felfektetve, egy megcsonkított tízméteres gránitoszlop fekszik arccal az égnek. Nem messze tőle egy mindössze 80 000 kilós kisebbfajta szfinx hasal a földön, tiszta alabástrom, és igazi remekmű. A nagy szobor maga nem meglepetés, tegnap elég hasonló kőóriást láttunk Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban, viszont ez a szabadtéri helyzet nagyon alkalmas arra, hogy egészen más és új hatást keltsen bennünk. Az óriási fák alatt, a szabadban, értelmet nyer a gigászi építkezés, a roppant arányú szobor, II. Ramszesznek, az egykori Új Birodalom XI. Lajosának a kolosszusa és így, feldöntve, elbukottan s mégis benne a mai életben, még tisztább erővel szuggerálja az elmúlás örök parancsát. E hangulatnak az ellensúlyozására aztán kénytelenek vagyunk felmászni rá, hogy combjain és hasán sétálva álljunk a kodak elé, és onnan, a magasból nézzünk szét a környéken.

Egészen közel egy másik, szebb Ramszesz-kolosszus is van itt. Eredetileg 16 méter magas volt, és már háza is van; az arab őr néhány piaszterért beenged, s mi emeletes deszkaállványon járjuk körül a hanyatt fekvő, szörnyűséges kőtestet. Különös érzés, egyszerre két kolosszusban is viszontlátni a nagy fáraót, akinek megdöbbentő fekete múmiája éppolyan kiállítási tárgy a kairói múzeumban, mint a düsseldorfi rém viaszfigurája a budapesti panoptikumban: de hát akkoriban még semmi akadálya nem volt a legtökéletesebb nagyúri passziók megvalósításának, és Ramszesznek különben is könnyű dolga volt – egy sereg királyi ősének szobrát egyszerűen uzurpálta: átfaragtatta és átcímeztette a maga képére és dicsőségére.

Mint a cigány rajkók rohannak meg azután a Nap király utódai, a fellah gyerekek, hasztalanul kínálgatva hamisított régiségeket és ál-szkarabeuszaikat előbb tíz, majd fél piaszterért, és az újabb baksis-adótól csak az autó ment meg, amely zúgva indul velünk a Nílus túlsó kanálisa felé. Körös-körül otthonias látvány a sok gémeskút és bivaly, viszont szinte rémülten nézzük azt a rettenetes munkát, amit a fellahok különböző ősrégi rendszerű gépeikkel végeznek, hogy magasabban fekvő területekre is felemelhessék a csatornák vizét. Fehér burnuszos férfiak és fekete ruhás, fátyolos arab nők, szaporán ügető öszvérek és zajtalanul imbolygó türelmes tevék maradnak el mögöttünk; némelyik állat úgy meg van rakva, hogy a lába is alig látszik ki a mozgó szénahegy alól, amelyet visz. Jobbra és balra gyapot és cukornád virul: fantasztikus nagyságú medvetalp-kaktuszok és mindenféle bőrlevelű gizgazok haldokolnak az útszélen, ahol talpalatnyi árnyék van, mindenütt emberek és állatok hűsölnek; szomjasan nyújtóznak a párátlan ég felé a pálmák, és most igazán hasznát vesszük fehér parafasisakunknak, amely nélkül nagyon könnyen kap napszúrást a nem idevaló európai, noha a harmincnyolc fokos hőség a tiszta és száraz sivatag közelében sokkal könnyebben elviselhető, mint odahaza volna.

Az arab falu kietlen tekervényein át, egy hosszú töltésen, most egyenest kelet felé szaladunk. A Nílus völgyének termékeny sávja egyszerre megszakad, és a szürkészöld tájból minden átmenet nélkül vágunk neki a platószerűen aláereszkedő líbiai sivatag szőkesárgán hullámzó és égő végtelenjének. Minden átmenet nélkül: aki nem látta, nem tudja igazán elképzelni az ujjongó életnek és a tökéletes halálnak ezt a közvetlen szomszédságát. A határ csak egy vonal, a Nílus áradása eddig a vonalig hozza el a szent vizet és a szent iszapot, amelyből a szent nap csodálatos ereje évenkint kétszeri és háromszori aratást fakasztott egészen a legújabb időkig, amikor az angolok nagyszerű elosztó és tartalékoló művei a víznek nagyobb területen való, igazságosabb és állandóbb felhasználását kényszerítették az országra. A paradicsomi rablógazdálkodásnak vége, és a régi aratások számát már csak az a gazda éri el Egyiptomban is, akinek van pénze műtrágyára.

Kocsink búgva kapaszkodik fölfelé a homokfennsíkon. Út csak az van, amit a látogatók autói tapostak maguknak. Gyalogszerrel is elboldogulna az ember Mariette pasa faházáig, ahonnan 50–70 évvel ezelőtt a híres francia tudós vezette az ásatásokat, és ahol most a szakkarai antikvitások arab őre lakik. Ez az egyetlen mai ház vagy viskó a tájon, az egész homoktengerben, s arab viszonylatban még elegánsnak is mondható, hiszen padlós verandája van, és lakói feketével és sörrel várják a nyári holtszezonban különösen megbecsült vendégeket. A közeli dombok mögül egyszerre szépiabarna arcú, burnuszos alakok tűnnek elő, csengős öszvéreket vezetnek, s főnökük bohém vigyorgással, harsányan bemutatja az állatait:

– Prinz Heinrich, kolosszál! Bismarck, piramidál! Avanti, avanti!²

Úgy látszik, azt hiszi, jóleső megtiszteltetés a németeknek és jóleső káröröm a franciáknak, hogy az egyik szakkarai öszvért éppen Bismarcknak hívják. Dragománunk közli, hogy máskor viszont Sarah Bernhardt az egyik hosszú fülű állat neve.

Minthogy a finom szemű süppedő homokban, amely bokán felül öleli a cipőt minden lépésnél, igen lassú és fáradságos volna az út a nagy napban, öszvérháton indulunk két kilométeres körútra a szakkárai látnivalókhoz. A híres lépcső-piramisnak, valamennyi piramis ősének, amelyet Krisztus előtt 2270 körül emelhettek a régi Birodalom utolsó dinasztiái, nem kell közvetlen közelébe zarándokolnunk, mert a hatvan méter magas, hat-teraszos kőgúla innen is tökéletesen látható; azonban a hét kilométer hosszú sávban mindenütt szegények és gazdagok sírjaival borított Szakkára más legszebb nevezetességei kedvéért néhány helyen le kell szállnunk az alvilágba.

Előbb a Serapeum bejáratánál állanak meg öszvéreink: itt vagyunk az Ápiszok temetkezési helyénél, egy 24 szobából álló föld alatti mauzóleumnál, amelynek különböző folyosóiban és üregeiben évezredek óta többször feldúlt és kirabolt, 50–100 mázsás kocka alakú gránitsírokban feküdtek valaha a szent bikák múmiái és kincsei. A nagy templom, amely e sírok felett állt, nyomtalanul eltűnt. Az imbolygó gyertyaláng fényében kísértetiesen imbolyognak felettünk és köröttünk a szabálytalan üregek és a hieroglifes, üres kőkockák: az egész látvány nem annyira szép, mint amennyire impozáns és tanulságos, és örülünk, amikor megint felérünk a vakító napba, öszvéreinkhez, a forró homokba, amelynek mindent konzerváló szárazságában mint drótlábú fekete kavics fekszik egy-egy szent szkarabeusz, magyarul: közönséges dögbogár. Odalent csak 26 fok volt a temperatúra, és azt hittük, hogy hűs borospincékben jártunk.

Ami ezután következik, arról nehéz volna gyors útirajz keretében részletesen beszélni. A mindenütt egyforma homokdombok aljában váratlanul itt is, ott is megállnak öszvéreink, s a kővel kirakott, vasrácsos bejáraton át, újabb belépődíjak és baksisok ellenében, egymás után ereszkedünk le régi piramis kori nagyuraknak sírboltjaiba, a masztabákba. Csak a legnevezetesebb masztabákat nézhettük meg, egy Ti nevű hajdani nagyúrnak, Ptahhotep főpapnak és Mererukának a halotti lakását. Élni is, meghalni is jól tudtak ezek az egyiptomi mágnások. Mereruka például nem kevesebb, mint harmincegy szobás luxuslakosztályban aludta örök álmát hitvesével és fiával együtt, és ma is van ebédlőjük, fürdőszobájuk, mint amikor még éltek. Ti és Ptahhotep még művészibb masztabái sem adják sokkal alább, és mindegyik teremben a mennyezettől a padlásig, vízszintes és függőleges sávok végtelen tömegében, páratlanul szép apró reliefek sorozatai mesélik el, mint négyezer esztendős képeskönyv, hogy uruk ki volt, és mit csinált életében.

A sok helyütt megrongált domborművek az óegyiptomi művészet legnagyobb remekei közé tartoznak, és témáik elmondják az ősi ipar, kereskedelem, földmívelés és társadalmi élet minden mozzanatát. A ház- és hajóépítés, a libatömés, a szakácskodás, vetés és aratás, cséplés, a nyájak és a parasztok élete, az asztalosok és kovácsok mestersége, a nílusi hajózás a papiruszmocsarakban, és ami csak volt és van, mind megelevenedik ezekben a finom, primitív és tökéletes reliefekben, amelynek kedvéért minden utazó kirándul ide Kairóból.

Délre jár az idő, amikor megint az autóban ülünk. Megyünk vissza az életbe. A szúró fényben szemünk és egész agyunk is elsötétül egy-egy pillanatra. Valami nyomott és kegyetlen merevség kövesedik a lélekre a halálnak és a halált túlélő, de szintén halott művészetnek ebben a világában. Mennyi hatalom, mennyi gazdagság, mennyi pusztulás! Ha fájhat a mulandóság érzése a római Colosseum előtt, hogyne fájhatna itt, ahol már akkor is a halál uralkodott, amikor Hérodotosz járta be mostani utunkat, ötszáz esztendővel Krisztus előtt. Itt, a sivatagi nekropoliszban és előttünk, a falat kenyérért küszködő fellahok országában, milyen semmiség a művészetnek és még inkább az életnek minden nagyszerűsége!

Megállás nélkül futunk aztán északnak, Kairó felé, a Nílus völgyében, a zöld élet és a sárga halál határán, visszafelé pergetve magunk előtt az idejövetel datolyaligetes filmjét. Baloldalt szakadatlanul kísér a magas homokfal, mögöttünk lassan elsüllyednek a dahsúri, szakkárai és abusziri kisebb-nagyobb gúlák – van belőlük vagy két tucat –, előttünk pedig egyre jobban feltolják az égre nagy kubista síkjaikat, kék háromszögeiket, az óriás Szfinx őrizetére bízott gizehi óriás piramisok, Khephrén, Kheopsz és Mükerinosz romolhatatlan kősírjai, amelyek fölött a felhőtlen égen mennydörögve kering két modern repülőgép.