Nem törődni az ablakokkal

Szalad velünk az idő, s jaj, mit látunk az ablakain?

Szalad a vonat, s tájakkal, menetrendekkel, állomásokkal térré változtatja, s anyagilag is érzékelhetővé teszi az időt. Szalad a vonat, s odakint csontfekete és halálfehér a Tél.

A költők a lélek ablakairól szoktak beszélni: és a Szem ablakain dermesztő idegenségekbe lát a Megfigyelés. Irtózatosan idegen mindenki, aki az ablakon kívül van!

Ültem a Varázshegy szanatóriumának ablaka mögött, s irtózatos volt látnom, hogy az üvegen túl, félméternyire a kényelem s a jólét gazdag és puha fészkétől, éhen halnék és megfagynék az embertelen-istentelen barbár hegyoldal pusztaságában. Ültem otthon, Budapesten; és ugyanolyan kegyetlen és idegen dermedésre nyúlnak az ablakaim. Most a gyorsvonatban ülök, s borzadok mindentől, ami kint van.

Talán jobb volna mindig csak befelé nézni?

…Karácsony és Újév között minden ablak befagyott. Most nem lehet a kocsi falába sima zajjal visszasüllyeszteni a fakeretes, rézpántos üvegtáblákat, hogy kihajolva előre élvezhessük a Balatont vagy a hegyeket vagy a tengert, vagy visszaintegethessünk elhagyott kedveseinknek; most befagytak az ablakok, az egész állomás csak foltokban dereng és sötétlik kívülről a fülkébe. Barátom és házigazdám a peronon áll, de sehogy sem inthetek neki, nem szólhatok, mert túlkiabál a csikorgó vas, nem nyithatok ajtót, mert a kalauzok már ránk csattantották a külső kampókat, s mi itt vagyunk, pár lépésnyire egymástól, s egyikünket már le is szúrhatták volna anélkül, hogy a másik tudná. Füttyszó, és a tél tejüveg ablakain át úgy veszünk búcsút egymástól, mint a vakok.

Fut a vonat; tudom, hogy úgyis célba ér, ha nem adom kölcsön neki a szemeimet; mégis idegesít ez a bezártság, ez a rám kényszerített álomfélhomály; s mint ahogy a szemüveges ember télidőn folyton törülgeti a szemüvegét, én is foglalkozni kezdek a gyorsvonat zúzmarás-jégvirágos üvegszemeivel.

Mulatságosak ezek a hályogos ablakok. Érdes hómező mind, fehér rajzlap, tele páfrányok, csillagok, szökőkutak fehéren árnyalt fantasztikus krétarajzával. És mindenfelé elvont mértani alakzatok kunkorodnak a fagylalt-jégvirágerdőbe; értelmetlen vonalak, de homályos érzelmek és akaratok lendülete dolgozik bennük, mint azokban a vonalakban, amelyeket a legmodernebb festészet esztétikája „Gefühlstraeger”-eknek nevez. Mennyi változatosság és leleményesség, mennyi finomság! A legszebb damaszt asztalterítők tompán fénylő szövésmintái esetlen, kezdetleges ákombákomok ezekhez a rafinált, csodálatos, törékeny és karcsú vonaljátékokhoz képest.

Szinte sajnálom a fehérbe fehérrel hihetetlenül gazdagon rajzolt, festett, szőtt és hímzett képet, amikor egy kulcs hegyét végighúzom a megfagyott ablakon. Milliméter és fél milliméter vastag szál szakáll, a lekapart, mohaszerű zúzmara. Elnézem egy percig: olyan, mint egy pamutszál, és elolvad az ujjaim között, és szinte nedvességet sem hagy rajta. Aztán a karcra nézek: hosszú, ferde, csúf hasadás, mintha kettészakítottak és összeillesztettek volna egy gyönyörű festményt! A régi képrombolók szégyenét érzem, a puritán erőszak szent lelkesedése nélkül.

De ha már rombolni kell, folytassuk a kísérletezést. Előhúzok zsebemből egy nikkelpénzt. Egy szokol: egyik oldalán oroszlános felirat, a másikon kévekötő asszony és szám. A pénzt gyorsan és ügyesen, hogy félre ne csússzék, rányomom az ablakra, s már vissza is veszem. Szabályos kör marad a helyén. A pénz melege pillanat alatt fölolvasztotta maga alatt a talajt, lyukat égetett a zúzmarába, mint cigaretta a szőnyegbe. Olyan most az ablak, mint egy átlőtt nagy, fehér homlok. Másik kört is olvasztok az első mellé, és – mintha egy távcső két kerek nyílása volna előttem – nézegetek kifelé. Kaleidoszkóp. Aztán egy másik pénzdarabot csúsztatgatva összekötöm a két kört. Most már egész jól látom kint a Hernád kanyargós völgyét, szennyeszöld vizét, a fehérbarna hegyoldalak és erdők meztelen ridegségét. De közben megszerettem az ablakjátékot. Mit lehet még csinálni egy jégvirágos ablakkal.

Végiggördítem rajt a pénzdarabot az élén, és szép, rovátkás út marad a nyomán, olyan, mint a fogaskerekű vasúté. Csakhogy sietni kell, különben egybeolvadnak a rovátkák! És ezekkel a recés vonalakkal végig lehet szánkózni az egész ablakon, térképet lehet rajzolni, országutakat vezetni, csatornákat nyitni. S az ablak fölparcellázott négyszögén egyre jobban megbecsüljük a még érintetlen fehér síkságot.

A vaspénz, miután lyukat és hosszabb-rövidebb szalagot égettem vele a jégvirágerdőbe, annyira lehűl, hogy rásiklik a zúzmararétegre, s horzsolja és kaparja, de már nem olvaszt bele utat. Ellenben, ha megállok vele valahol, s ujjammal az üveghez szorítom, megmaradt melegével megolvasztja az alatta levő jégréteg felszínét; az olvadást rögtön újabb fagyás követi, s a megfagyott új réteg fölveszi a pénz kör alakját és mintázatát. Óvatosan hátrahajtom és leveszem az egy-szokolost, és csakugyan: mögötte a rajz, az 1-es szám és a nőalak. Szabályszerű érem! És az unalom és a játékos kedv kitermeli az ambíciót is: csakhamar szebbnél szebb egy- és ötkoronás, ötven- és húszfilléres jégdomborművek cifrázták a már Igló felé szaladó gyorsvonat folyosójának minden ablakát.

De a játéknak még nincs vége.

Tessék megnézni ezt az ablakot. Ha áll a vonat, a jégvirágok olvadni kezdenek; az egész üveglapot finom harmat lepi el, észrevétlenül leszáll, alul összegyűl, és nehéz könnycseppjeit az alsó párkányra gördíti. Aztán, mikor tovább indulunk, a fokozódó hidegben újra kezdődik a fagyás, és lenn, az ablak alján, megvastagodik a jég. Könnycsepp-patakok fagynak egymásra, egy-két centiméter vastagon; jégbarlangokban is így nő a jég, és téli szökőkutakból is ezzel a módszerrel formálnak szebbnél szebb alakokat. Ez az alsó, vastag, kásás, viasszerű jég újabb fejtörésre csábít: Tátra-járó botom vashegyét megmelegítem a forró fűtőtesten, aztán bele a jég húsába! Kéjes, gyilkos pillanat: érezni, a vas mily gyorsan mélyül egészen az alsó ablakkeret rézpántjáig, és mily szelíd ellenállással hátrál a megpörkölt, zsíros, olvadó jég! Mintha egy állat testébe sütnék tüzes bélyegét! És a bot vashegye nyomán gyönyörű kis kúpok nyílnak, szabályos, apró jégkráterek.

És ezen a jégterületen kovácsmesterséget is lehet játszani: a pénzt hozzányomom a jéghez, a meleg vas megolvasztja a jeget, kihűl, s ha ott tartom, csakhamar hozzátapad az újra megfagyó vízhez. Ez is szép játék, ezzel is eltelik egy negyedóra. És mikor már egész vaspénzkészletünket az ablakhoz fagyasztottuk, bicskával le lehet feszegetni. A lepattogó pénz szép csengéssel fizet a szórakozásért.

…Zúzmaraszakáll a kulcs hegyén, modern piktúra, jégbe égetett karikák, távcső, szalagok, fogaskerék-országutak, jégdomborművek, apró kráterek és ablakra fagyasztott vaspénz: haszontalanság, igaz, de haszontalan lehet minden, s különben is most haszontalan időt akarunk agyonütni. Azonkívül én is tudom, hogy van még más is, amit a téli vonatok befagyott ablakaival csinálni lehet; lehet rájuk sem hederíteni, hanem lefeküdni a díványra, és átaludni az időt Poprádtól Kassáig és Hidasnémetitől Budapestig.

Egyáltalán átaludni minden időt, és nem törődni az ablakokkal!