Néger a Dolomitok közt

Fentről, a csúcsok és sasok birodalmából, alig lehet észrevenni. Hallgatag erdőkön át közelebb kerül. A túlsó hegyoldalon még harminc fok fölé szökkenti Celsius higanyát az olasz-tiroli nap, de itt az árnyas, sötétzöld délutánban, mégis lehet lélegezni. „Achtung”¹, döfködi vashegyű botját sűrűbben a kövek közé váratlan útitársunk, egy trentói ügyvéd-hegymászó, „errefelé túl könnyen és túl mélyre lehet korcsolyázni!” Csakugyan: alig bírunk egyensúlyt tartani a süppedő ereszkedőkön. Aszfalthoz szokott cipőnk talpát tükörfényesre csiszolta a lehullott, száraz fenyőlomb.

Mire leérünk, egy kisebb zuhanás emlékeképpen eltörik az órám. „Meglazult benne a tengely”, tartja kísérőnk húsos, piros füleihez a zötyögő kis szerkezetet, aztán ledobja a hátizsákját! „A Füllgnerhütte! Ez volt olyan pici felülről!” „Na, most se valami nagy” – hessegetjük a túlbuzgó olasz-osztrák szúnyogokat. „Várjon csak” és az ügyvéd nekivág egy lejtős kis alpesi résznek, „az unokáik már Albergo Excelsiort vagy Hotel Miramontit fognak a helyén találni!”

Két perc és elhelyezkedünk a Füllgnerhütte teraszán. Cölöpök tartják a hegy lábánál a kis faépületet: hátul egyenest az emeletre lehet csapóajtón besétálni. Mert emelet is van itt kiadó szobákkal; harminc líra a penzió. A terasz azonban vándor „turista truppok” köztulajdona. Legtöbbször, mint most is, németek tartják megszállva. Botok, hátizsák-sáncok, vastag harisnyák, sör, juhhézés; vannak vagy negyvenen. Egy lódennadrágos harcias nő már a negyedik pohár alpesi tejet issza. Pápaszemes férje tavirózsákkal bíbelődik, le akarja préselni őket, aztán magyaráz a térképről, és közben lelkesen csapdossa szőrös térdét, melyet meztelen hagy az ördögbőr nadrág.

Mire túl vagyunk a sótlan, de borsos rántotta-uzsonnán, útitársunk elmondja, honnan jött és hová tart. Trentóból Tiranóba. Nagy félkörben, ezer cikcakkban bejárja Dél-Tirolt. Most már negyedszer. Madonna di Campiglióból jön, és a Stiltser-hágót is gyalog akarja megmászni. Szíve mélyéből utálja az autókat. „Annyi már errefelé az autó meg a motorbicikli, mint a darázs egy bozeni trattoria kirakatában.” „Ismeri régebbről a Strada delle Dolomitit?” „Tavaly jártam itt először, igazán nagyszerű vidék” – próbálom mellékvágányra terelni a beszélgetést, de a lelkes turista hamarosan kiszedi belőlem a vallomást, hogy bizony tavaly is, most is autón tettem meg az utat. „Aber Herr!”² – dördül meg ökle alatt az asztal – hiszen Cortinától gyalog is csak négy nap az út Bolzanóig! És Verzeihung,³ az a sok lusta idegen mind autón jár, jön, megy, repül, felveri az árakat, és autóugatással tölti meg hegyeinket kétszáz métertől kettőezer-ötszázig!

Önök magyarok? A télen jártam Budapesten, s mondhatom, a Nagykörúton nincs olyan autóforgalom, mint most a Dolomitok közt! „Skandal, unerhört!”⁴Nekem épp ez tetszik: a természet és a technika kölcsönös versengése mindenféle Höchstleistungokban. „Höchstleistungok?”⁵– és egy nagy turistaújság terül szét asztalunkon. „Ez a Höchstleistung, uram! Hallotta Emil Zsigmondy nevét? A fél lap az ő emlékének van szentelve, itt az arcképe. Csodálom, hogy nem tud róla. Emil Zsigmondy! Bécsi magyar volt, orvos. Tessék, gyászkeret: ma negyven éve, hogy lezuhant a szerencsétlen a Meije borzalmas déli faláról. Olvassa! Meghalt, de amit addig csinált, az Höchstleistung! Mit akar itt a géppel? És Höchstleistung az ott, ni – felfelé mutat –, azok az ormok az isten tornyai ott, nézzék! Un riso dell’ universo⁶ – ahogy a költő mondja!”

A lelkesedés ragadós, és a hősi táj szemlélete egészen felfrissít bennünket. A hegy csodálatosan emeli az ember lelkét; most szinte még feljebb röpít ez az ezerháromszáz méteres magas, eldugott völgy. Teknőjében árnyék sötétlik, a meginduló lejtőket már fényzápor fürdeti; feljebb elszórt kunyhók, kolompos tehenek; a határok egyre tágulnak, körben, kilométereken és kilométereken át, tengernyi fenyő: mintha végtelen erdők indultak volna rohamra, fölfelé, egymás vállára tornyozva roppant falanxaikat! Kétezernél megszűnik a látható vegetáció, s aztán csak szakadozott csupasz porfír- és mészormok, sátáni lendületek, megkövesült lángok, függőlegesbe meredt ágyútűz: a Dolomitok iszonyú mosolya vöröslik le ránk az alkonyati magasságból.

A közeledő este s a látvány nagyszerűsége észrevétlenül átborzong rajtunk. Az ügyvéd áhítatosan hallgat, majd látcsövével az Ortler-csoport legfelső gleccsereit keresi. Persze, innen a völgyből, hiába! Némán ülünk, csöndes sziget a Füllgnerhütte sarkán, zsivajgó teraszán. Nemsokára olaszok érkeznek európai ruhában, elegáns hölgyek, Meránból, napernyővel. Néhány öregasszony erdei gombát árul. Befutnak a gyerekek is; egy líráért egész csokor frissen szedett gyopárt vehetünk tőlük. A németek hegedűt és húzós harmónikát szednek elő, s a tiroli zene mellett szörnyű kurjongatások közepette csakhamar megindul a simmi. A nehéz bergsteigerek döngésére különös vendég lépeget elő; a fakunyhó emeleti lépcsőjén megjelenik egy néger úr, fiatal, hallatlanul elegáns. A táncosoknak a cipője van vasalva, neki a nadrágja.

Kifogástalan porcelánnadrág. „Wünscht… die Herrschaft!”⁷ lép hozzá a pincérlány, amikor megtelepedett az asztalnál. A vasárnapi izgalom egy pillanatra meghökken, aztán kettőzött szilajsággal dübörög a padló. Két bőrkötényes legény összekapaszkodik, egymást pörgeti a sarkán, és üvölt, mint a vademberek. Taps és hurrá. A néger málnaszörpöt iszik, talán ősapáira gondol, aztán megcsörrenti csuklóján az aranykarkötőt, felnéz a Dolomitokra, papírt vesz elő és jegyzetelni kezd. Meránból jött fel: még ő is túl melegnek találta lent az életet, s már egy hete itt lakik a Bristol helyett. Állítólag újságíró Kairóban. De lehet, hogy valami egzotikus herceg.