Goethe, vagy repüljünk?

 

Országutak kőkeményre fagyott kátyúin nem rázhat úgy a vágtató parasztszekér. Irtózatos döccenések! Indulás előtt, mint „ágyútűzre” váró újonc, dohányfüsttel akartam leplezni izgatottságomat, és már majd kiperdül számból az égő cigaretta.

A motor szakadatlan sortüzei mollá tompulva hatolnak be a kétüléses, zárt üveg- és vaskockába; alattunk a vízen habzó kemény barázdákat tör a hidroplán két száguldó talpa: tépett sávokká nyúlik a part, a sok ház, zúgó mennydörgéssé árad a fenyegető csattogás és a motorban – mert bizonyára ott lakik – nagyot rikolt Mefisztofelesz: „Előre az ördög nevében!”

Még egy utolsó, szörnyű fortisszimója rázásnak és dörgésnek, aztán eltűnik a víz, kis liftszédületet vélünk tudomásul venni, és máris: mozdulatlanul állunk a levegőben.

A magasba lendült repülőgép egyszeriben függetlenítette magát a földi visszhangoktól: a sátáni propellerzakatolás fent a levegőben mintha valami büszke felelősségérzet tiszta és józan zengésébe csapna át. Az ördög tudja, hogy kezeibe tettük le az életünket.

Sok változó meglepetés helyett egyetlenegy meglepetés állandósága következik most: sziklaszilárdan állunk a levegőben. Persze ha lenézek, látom, hogy a pillanatonként táguló föld fejvesztve rohan visszafelé alattunk, de hát most csak nézzünk fölfelé, hiszen az égbe vágytunk!

Állunk. Állunk? Kocsi, autó, motorcsónak és gyorsvonat tízezerszer jobban érezteti a sebességet. Itt, a víz fölötti nekirugaszkodás után legfeljebb csak tudatunk mondja, hogy mozognunk kell. Igen, igen lassú lehet ez a mozgás; az üres térben semmi fix pont nem jelzi a helyváltoztatást. Az ablakon át ugyan elöl látni, hogy valami láthatatlan erő cudarul cibálja a két pilóta búváröltözékét; azt is, hogy azok odakint valami különösen nyugodt szenvedéllyel irtózatosan üvöltöznek egymás fülébe – azonban mi idebent vagyunk négyen, a zárt utasfülkében. Külön világ vagyunk. Minden más egy óriási akváriumba került, s csak mint vizsgálódásunk tárgya létezik. Az egyik úszó város odakint, és odalent, a paloták, játékszekrények, a pirinkó Margitsziget. A pirinkó Margitsziget. A pilóták is. Ők most százhúsz kilométer gyorsasággal rohannak, mi pedig állunk. Mi a megrendíthetetlen biztosság, elkülönültség és érzéketlen, csattogó nyugalom vagyunk. Ők a néma rohanás. Mindössze valami megnevezhetetlen fájdalom maradt belőlünk az „emberi”-ből. Talán az ellopottság érzése: mi vagyunk az utolsó emberek, és most fölzuhanunk a világűrbe!

A másik világ, a külső, azonban mégis utolér hosszú fénykezeivel: párszáz méter magasban már újra meglátjuk a lenyugvó vörös napot. A Föld számára már meghalt ez a nap, mi felrángattuk a horizont fölé. Nem nagyszerű ez? Pedig semmit sem csináltunk, és e nagy keringő nyugalomban ismét kezdhetem a Walpurgis-éj pilótáinak kérdését:

 

Na de mondd meg: maradunk-e? Vagy hogy inkább haladunk-e? Mindez tán csak körbe-forgás: Szirtek s fák pofákat vágnak S az imbolygó fény-világok Szaporodnak s nőnek s folyvást.

 

Valóban: mondd meg, ember, maradunk vagy haladunk ebben a 120 kilométeres állandóságban, amelyben ez a gép, a gépek, az ördög rohan velünk az ismeretlen jövendőbe? Vagy minden tán csak körbeforgás? Melyik az igazi észlelés: az utasoké vagy a lent tovaúszó világé? S minthogy a gép – a költészet megvalósulása – mozdulatlansággá realizálja a repülést, nem volt-e szebb és hatalmasabb a léttelen, géptelen és hazug fantázia? A léttelentől és hazugtól féljünk, vagy a valóságos és igaz géptől? Ütközik a kettő? A gép, minthogy önmagában annyira lélek nélkül való, érintetlenül hagyja a lelket, tehát ártatlan? Vagy a fantázia bűnös, és még a hazugságait is csak hazudja? Hiszen az ő évezredes vajúdása teremtette meg ezt a gépet is?

A Dichtung und Wahrheit teljes különbözőségének és teljes azonosságának különlegesen erős átérzését teremti meg a repülés. Idefönt nevetséges babonává sápad a lélek és kultúra elgépiesedését hirdető filozófia, de éppoly nevetséges a gép tematikus, a túlontúl irodalmi ünneplése is. A legnagyszerűbb technikai teljesítmény a repülőgép, és a legősibb költői álom a repülés, itt egyesül, és az anyag nem veszélyezteti az egyesülésben a lelket. Nem! Sőt titokban azt hiszem hogy ez a tényleges, valóságos repülőgép a „H-MAC A” rekordjaival, benzinével, szerelőivel, menetrendes és részvénytársaságos hátterével együtt ma még talán inkább költészet, mint valóság. Valódi valóság csak akkor lesz, ha majd – ezrek és tízezrek naponta – éppoly unottan veszik elő utazófülkéjükben az útiregényüket, mint ma a vonaton teszik.

Én még félig benne vagyok a Walpurgis-éjszakában, s e mozdulatlan szárnyalás után – mely a síkból térbe, körbe, másodikról harmadik hatványra csodálatos egyszerűséggel emelte a mozgási lehetőségeket – a levegő milliárd láthatatlan ródlipályáján újra a földre ereszkedve csak azzal az őszinte gratulációval fejezhetem ki csodálatomat a rettegett technikai haladással szemben, hogy: „korunk sofőr szellemének” – sikerült végre elérni a legnagyobbat: közös alapra hozta magát a repülőgépben Goethe seprűnyelével.