Cortina, és a fehér keresztek

Mikor már száz kilométert átnyargalt az autó, s a Karer-pass után Pordoi és Falzarego kétezer méter fölötti hágóin is megpróbálkozott az utazó belecsimpaszkodni a nyakába lógó fellegekbe, mikor már belefáradt a Dolomitok mindenütt egyforma és mégis sehol sem unalmas, rettenetes szépségeit csodálni, és füle is zúg a kocsi állandó tülkölésétől – (tülkölés? nem! ugatás!: minden szerpentinfordulónál, ilyen pedig százezer van, ugatni kezd az autótülök, hogy bele ne száguldjon a gép a másikba, az esetleg szembejövőbe, amely szintén nem óhajt párszáz vagy ezer métert másodpercek alatt megtenni, le a völgyekbe és szakadékokba) –, tehát mikor kilencórai hintázó repülés után már nagyon vágyik pihenni a test – a lélek friss, frissebb mint valaha –, akkor lassan kibontakozik a türelmetlen vendégek előtt egy gyönyörű völgy, keresztben, kétoldalt háromezer méteren felüli sziklák közé szorítva, és a kocsi, mely reggel indult el, fél tízkor, Bolzanóból, este hat óra tájban, az utolsó hágó szerencsés legyűrése után valósággal felfrissülve, saját zuhanó gyorsaságától megrészegülve suhan a Cinque Torri és a Monte Tofana közül le a völgybe, az árnyékba süllyedt Cortina d’Ampezzóba. A Canazeiból reggel induló kocsi már déli egy órára itt van.

Cortina: ez a végállomás. És egyúttal új kiindulópont. Mert ha már idáig eljött az ember, kíváncsi a többire is. Innen pedig sokfelé visz az út, itt van a turistacentrum, innen indulnak télen-nyáron Monte Cristallóra és a Sorapisra, és itt, ha van rá pénzed, egy autókirándulásban kötheted össze a Tre Crocit, melynek hasogatott ormain most is villog a hó, a messze-messze Velencével, ahol a Lidón most 30 fokos vízben lubickolnak a homokban megnégeredett nyaralók. Igen, egy kirándulásba, mert a kitűnő állami autóhálózat Velencéből Bellunón át idáig terjed.

Mindamellett, ha csak néger akarsz lenni, nem kell lekanyarodnod a tenger felé. Megteszi azt a cortinai levegő meg a nap is. Éppoly gyorsan, sőt alaposabban. Mert itt is nyár van, lent. És fent is, ahonnan jövünk, s ahol még júliusban is fűtenek. Nyár és tél egyszerre.

A nyár és tél közös tanyája Cortina, ez a szép kis alpesi város. Kocsink a templom mellett áll meg, rögtön rajzanak körülöttünk a hotelportások, aranyos felirat a sapkájukon; lárma, nagyvilági sürgés-forgás, az amúgy is tisztességes mozgékonyság valósággal megnő szemünkben az előző nagyszerű elhagyatottság és némaság képei után… szolgák, sofőrök…:

– Toblachba tetszik? Parancsol autót Toblachba?

Dehogy tetszik! Toblachba ugyan el kell jutnom, de az autóból elég volt. Különben is, innen vasút megy Dobbiaco-Toblachba, keskeny vágányú vasút, viselvén a Ferrovia Delle Dolomiti poétikus hangzású nevét. És, még egyszer különben is: a vasút még az autónál is (!) olcsóbb. Itt a sarkon a menetjegyiroda: már meg is van a jegy, nyolc líra az egész, szót sem szólva arról, hogy kaptam vele annyi reklámfüzetet, képet, illusztrált tájékoztatót egész Franciaországról, hogy ansichskarte-paritásban mindez ötször nyolc lírát is megér – –

Az egész Cortina csupa hotel és villa. Az állandó lakosság, mint mindenütt ezen a vidéken, messze mögötte marad a vendégek számának. Főútján folyton ijedezik az ember, annyi az autó. Jönnek, mennek, megállanak, átfutnak a városon, mindenfelől és mindenfelé, társaskocsik és magánautók, megrakva jókedvű, piros arcú férfiakkal, lobogó fátylas, hegyi túrára öltözött nőkkel, óriási, felszíjazott bőröndökkel… Mindenfelé albergók, takarékos utasok számára, 35 lírás pensióval… hidak, források… az utcákon fagylaltot árulnak, a boltokban pedig könnyű nyári szövetek, hátizsákok és szöges cipők és csipkék és üvegek mellett prémbundát… Csak körös-körül a fenyvesek, az égbe szédült Dolomitok nem árulják magukat: azokat ingyen lehet nézni, nézni, bámulni, míg el nem fárad a szem és…

…és míg közel nem kerül az óramutató az öthöz. Mert öt órakor indul az említett poétikus keskenyvágányú, a Dolomit-vasút, Pustertal és Toblach felé. Egy perccel öt óra előtt aztán megindult az eső, afféle hirtelen, de annál kiadósabb alpesi nyári zápor, amilyen errefelé mindig lógatja a lábát, és Schluderbachig semmit nem lehetett látni a tájból. Csak az eső ezüstrácsát és a kis mozdony göndör fehér füstjét, amely egybegomolygott a lent járó fellegekkel. Hegyoldalba metszett úton kapaszkodtunk fel-le, belemászva a ködbe, és leereszkedve belőle, fenyvesek fölött, mohák és zuzmók birodalmában; alagutak függönyözik el ablakunk gyér világosságát, máskor egy feneke-láthatatlan szakadék fölött sétál át velünk karcsú kő-gólyalábaival egy-egy viadukt… Aztán Schluderbachnál végleg leereszkedünk az esőből – most fent, hátunk mögött az egyik felhő, a másik elöl, alattunk, széles rétegben –, de ez már veszélytelen: oszlik-foszlik a hűvös szélben, mire elérjük, már nincs is meg és – ismét alpesi alkonyban ragyog a táj, a fekete völgy, melyben zakatolva fut gőzösünk.

Elmarad Landro és a landrói kis tó, és egyszerre csak… Mi ez? Csupa kődarab, romok, és valami fal. És mintha füstös volna. Kétségtelenül egy szétrombolt ház. Talán villám – – ? Egy percre még látni a romhalmaz mellett az új épületet, aztán kanyarodó, és megint csak a Dolomitok nagyszerűsége.

De a látvány ismétlődik. És egy újabb látvány mindent eszünkbe juttat, mindent megmagyaráz: meredek hegyoldalban, közvetlen a vörös-csupasz orom lábánál, velünk egy szinten, de azért magasan (még mindig 1500 méternyire vagyunk a tenger fölött), szabályosan elkerített négyszögben száz és száz fehér kereszt. Katonatemető!

Igen! Temető!

Temető ez az egész vidék – olasz front! – csaták! a rohamok! – Kavernák!! Én rettenetesnek láttam eddig a szépségeit, de most – –! Hiszen ezeken a járhatatlan csúcsokon emberek jártak, ezeken a finom szerpentineken, melyeket éjszaka hosszában és percenként söpört végig a „beállított” ágyúk tüze, magyarok és osztrákok és olaszok: emberek vánszorogtak a „percek” között, vonszolva minden homokzsáknál és drótkötegnél és spanyollovasnál és muníciónál súlyosabb rettegésüket, a halálfélelmet! Az a gyönyörű csúcs, melynek tisztességes neve a térkép szerint Birkenkofel, talán egy örök pergőtűz alatt álló „62-es magaslat” volt – és – de hiszen tudjátok még mind, mi volt, mi történt, mi folyt itt éveken át! Hiszen nemcsak az én testvérem várta itt a megváltást, hanem a tiéd is, a te fiad is, a te apád is, az övé, az övék, mi mind, és azok is mind, akik akkor ott túl voltak, Cortinában.

Bizony, nagyon szomorú látvány, nem fényképen, hanem így valóságban, egy ilyen fehér keresztes katonatemető a fekete hegyoldalban. Rendes, „békebeli” temetők, a falu alján, otthon az Alföldön, vagy másutt, akárhol: milyen jó azokban sétálni! Mennyi béke és nyugalom és komolyság száll ott a szívekbe! És mennyi maró sajgás és riadt döbbenés itt! Ezek a sírok „rendesebbek” (óh, nagyon rendesek! a képmutató ember így próbálja jóvá tenni, amit elkövetett!), de épp ez a rend! ez a hirtelenül, célszerűen, amerikaiasan készült „rend” és uniformis-kereszt hirdeti, ordítja, hogy nem a természet rendelése szerint jött létre, hogy itt nem az élet törvénye parancsolt generációkat lassan haza, vissza a földbe, hanem hogy ott egyszerre készült el az egész temető!

És ez: a Természetellenes-nek ez a borzalmas látványa lassanként minden örömet megront, amit az itten oly bőkezű természet ad annak, aki fiának érzi magát. Nehéz hozzászólni. A szem már felnyílt, és lát: most már meglátja itt is, ott is a drótakadályok felgöngyölt rozsdás maradványait a bokrok alatt, és az emlékeztető üres konzervdobozokat, melyek itt is, ott is ezerszám hevernek halomban egy-egy fordulónál. Igaz, hogy legalább az összelőtt házak mellett már ott van az új.

Elfutunk a toblachi tó mellett, leereszkedünk a toblachi síkságra. Hátunk mögött a völgy, melynek oldalán végigzakatoltunk. Toblach, pályaudvar. Szemben, félkilométernyire, ismét hegyek alatt a falu. A templom fehér tornya még ideviláglik a közeledő estében. Már felépítették. A pályaudvar mögött hat-hét hotel. De az egyiknek még mindig nincs teteje. És ablaka se. És ép fala se. Kormos, szomorú rom az egész…

Szerencsére nem késtük le a csatlakozást, és pár perc múlva vígan zúg velem a határ, San Candido-Innichen felé a merán–wieni gyorsvonat.