A Dolomitok útján: Canazei

Canazei, Canazei… Hajnali három óra, és nagy fehér telehold az elnyúlt canazei völgyet körülfekvő lomha hegyek ormán. Nagy fehér fény: ködök és felhők. A Marmolada-gruppe (hiába: olasz lett, de németül beszél itt az ember!)… Szóval, a Marmolada-gruppe háromezernégyszáz méteres teteje is hófehér, holdfehér. Pedig tegnap este még vörös volt az alkonyatban, amikor az Atesina tizenöt személyes „luxusautója” (soffőr eingerechnet) idefele nyargalt velünk a Dolomitok Útjának vakmerő szerpentinjein.

Most hófehéren reszket minden a holdban, és harsogva habzik a völgybe ért hegyipatak. Ide látszik, a balkonra, ahová kiültem a holdfényben, hajnali három órakor. Holnap reggel továbbmegyek, rohanva és lelkesülten, ahogy idejöttem, tegnap este, amikor még vöröslöttek a Dolomitok csupasz ormai.

Vöröslöttek!… Nincs szó, mely elevenné tudná kelteni azt a színt! Vér és parázs: ha a vér parázslani tudna: talán ilyesmi. Ilyen volt a híres Rosengarten kőből virágoskertté kibodorodó, háromezer méteres csodája, melynek egész a nyaka tövén kanyarog a Strada della Dolomiti, arra, délnyugat felé, a Karersee táján, a Karersee-hotel háta mögött, ahol a csipkés Latemar ágaskodik az égbe, szemben a hotellel, azzal az igazi luxustanyával, amelybe csak angol gyárosoknak ajánlatos betenni a lábukat…

Másnak, magyar vezérigazgatótól lefelé, ilyen magamfajta kóbor szegénylegényig, jó Canazei is. Egy éjszakára. Mert többre már itt sem futja. De azért nagyon jó. A levegő, Alpok! Csak épp az a különbség, hogy pár száz méternyit leszálltunk (lefelé igazán száll az autó) a völgybe, és hogy itt nincs tó, nincs itt a Lago di Carezza, melyben oly szivárványosan tükrözi fekete fenyveseit, felhőgallérját és piros fejét a fent írt Latemár.

Kis falucska ez, 51 autókilométernyire Bolzanótól. Nem hiszem, hogy több lakója lenne, mint ahány vendége van három-négy albergójának. Nappal csöndes, éjszaka még csöndesebb. Csak a víz, az harsog. A tájban van itt valami masszív elegancia: a lomha, robusztus tömegeket ezer és ezer szökkenő ívelés teszi könnyeddé, karcsúvá. Jó hely ez, áldott legyen az isten, hogy ilyet is teremtett a földön.

De legyen áldott az is, aki megépítette ezt a hajmeresztő utat. Ki építette? nem tudom, de biztosan nem a háború rabszolgái. A háború csak tönkretette ágyúival és teherautóival a Dolomitok útjait. A béke már rendbe hozta. És: jó lesz sietni: aki még nem látott szépet és fenségest: jöjjön ide, és siessen, mert hiába süt a hold oly békésen, zúg-morog a világ, és hosszú lesz kivárni még egy háború végét!

De nem: nem lesz itt háború. A szomszéd Ausztria nem játszik a tűzzel. A Republik lelke konszolidálódott. Nem nagy csoda, hiszen maradt neki elég az Alpokból, és ez itt csak Südtirol. […]

Az olaszok is tudják a módját, hogyan lehet külsőségekkel befogni a száját az ilyen fölösleges fájdalmaknak: nem szólnak bele senki életébe, a tirolit meghagyják tirolinak (így értékesebb!), a feliratok mellé kiakasztják a német szövegű táblát, és azzal vége is a politikának. Régen is így volt ez: kétnyelvű, háromnyelvű feliratok. A dologban csak annyi változott, hogy most az olasz van elöl.

Ha még egy órát várok, felkél a nap. De hideg van. A Karerpass-on és a Pordói hágón, kétezer fölött, már tíz fok alá szalad a higany júliusban is, mihelyt leszáll az est. És ha erdőben, árnyékban sétálunk, napközben is elkél a felöltő. Napfényben azonban? Ha meztelen sétálsz, akkor is kigyógyulsz hazulról hozott náthádból.

És a pénzedből is… Nem mintha drága volna az élet, de – annyi errefelé a látnivaló, a szép, a kísértés, hogy a canazei tündérvölgyben sem tudsz békén pihenni. Jársz, kelsz, mozogsz, vásárolsz! A járás pedig pénzbe kerül: egy líra és ötven centesimi és dieci líra észrevétlenül száll, száll, száll a zsebedből. Az autó maga nem drága, sőt magyar taxifogalmak szerint bolondul olcsó: Bolzanótól (Bozen) Cortináig, ami 111 kilométeres, 9 órás nehéz hegyi út, 75 lírát fizetsz. Itt a szállóban (első rendű) 15–30 líra a szoba, szezonban, és 45–70 a penzió; és ha ez sok, a turistaszobában és vendéglőben ugyanazt kapod a feléért. Ha pedig nem Canazeiben szállsz meg, hanem a szomszéd Vigóban, napi 25 líráért már nagyon megsüvegelnek. Nem ez a drága, hanem… nem is tudom, mi. De azért drága. A kísértés, a látnivaló. Ami az én pénzemet is elvitte.

Tehát: nem mozogni, hanem pihenni, és élvezni a csöndet, a hegyeket, a holdat és a napot, a morgó, rohanó zivatarokat, a csörgő olasz pénzt, a tisztaságot, az éles, szinte csengő levegőt, a mézsűrű alpesi tejet és a körös-körül égbe rohanó Dolomitok alkonyi pirosságát. És azt a szép, nyugalmasan zajos, mozdulatlanul rohanó életet, amely ebben a kis Canazeiben folyik: az angol és francia és német és olasz arcokat, az elegáns vendégeket, a hölgyek mozgását, akik napközben itt teniszeznek, mert ráérnek, mert itt maradnak sokáig, mert ha továbbutaznak, akkor is ráérnek, ott is, másutt is ráérnek, mindenütt – nézik és élvezik a suhanó autókat, és reggel a harangszót és a tornyos hátizsákkal hegymászni induló fiatalságot, ezt az egész boldog életet, amelyben gondolkozni és dolgozni is lehetne, jobban, mint bárhol a világon, és – –

És én most már bemegyek a balkonról, és elköszönök a Marmoladától meg a harsogó víztől. Aludni kell! Tizenöt lírát fizetek egy éjszakára; azaz nem szabad elpazarolni e habos ágy megvásárolt puhaságát. Te, olvasóm, ha eljössz, talán tovább maradsz a balkonon. Te rá fogsz érni. Te egy hónapig itt maradsz, s egy hónap múltán is fog fájni a szíved, mikor elmégy. Jöjj tehát, és maradj itt soká.

Én megyek aludni. Reggel kilenckor lent vár a tülkölő kocsi.