Rakéta Merán fölött

Kis caffé-ristorante teraszán ülök. Asztalomon hófehér abrosz; tányér: rajta körte alakú zöld füge, őszibarack és szőlő. Az asztal túlsó végén korlát. Azon túl semmi. És messze, messze, légvonalban öt-hat kilométernyire, szemközt, hófödte ormok lustálkodnak a napban. Ők ott, én itt a teraszon. Közöttünk mintha semmi se volna.

Ha azonban felállok, s teszek egy lépést a korlátig, látom, hogy mi ez a semmi. Egy ezer méter mély völgy, amelyből, ha ülök, semmi se látszik, és amely, ha lenézek, elém tárja lent, egy kilométernyi mélységben, Merán városát. A város kicsiny, különösen innen, felülről. Olyan, mint egy térkép.

Térkép van előttem is, és azt mondja, hogy Avelengóban vagyok. Nem túl magasan, csak 1244 méternyire a tenger fölött. Szóval: mintha Tátrafüredről néznénk le – nem Poprádra, mert az maga 800 méter magasságban fekszik, hanem mondjuk Budapestre.

Szép, tágas kilátás. A hegy valóban felemeli az embert. Fel, a város és sok minden fölé. És itt elég hirtelen emeli: Obermaisból, Merán felső villanegyedéből hat rövid perc alatt ideröpülhet, akinek van hat lírája (sok pénz) megfizetni az új Teleferrica tarifáját.

Hat líráért sokat élvezhet az ember. Körülbelül a következőt: A drótkötélpálya kocsija megindul. A kocsi olyan, mint a Zeppelinek kosara. Szépen, lassan, zúgva indul felfelé. Néhány másodperc, és alattunk az állomás. Hirtelen egy csomó fehér fonal fut lent széjjel, egyre messzebb és egyre több: utak, ösvények. A villák és hotelek (itt csak ez a kétfajta épület ismeretes) elkülönülnek egymástól. A gyümölcsös kertek szabályos mértani formákba igazodnak. Láthatatlan gépünk zúg, emelkedik. Minden kezd ijesztő gyorsasággal összezsugorodni. Az embert megcsapja a szél, amit eddig lent, a zárt meráni völgyben nem érzett. Fák, épületek, emberek, szántóföldek, patakok futnak vissza, és süllyednek lefelé. Alulról egy körtefa tetejéről egy kölyök integet. Már látni balról a folyót. Rettenetes csönd, csak a vonókötél duruzsol. Elérjük az első támasztékot: ez hétszáz méter távolságot és aránylag nem sok emelkedést jelent.

És most jön az igazi repülés: itt a hegy, melynek tetején már látni a Szent Katalin templomát. Innen egész fel a tetőig egyetlen, 1900 méteres ívben rohan a kocsi. Ez – mondják – a világ legnagyobb „spannungja”. Ezerkilencszáz méter egy darabban: képzelhetik, micsoda drótkötél lehet! És mily hatalmasan, öblösen húzza lefelé a saját súlya! (Mert a súlyához képest mi – tizenketten – bizonyára csak pelyhek vagyunk.) Előre és föl. Már itt a hegyoldal. Ha az ember az égre néz, azt hiszi, hogy áll: nincs fix pont, aminek eltolódása mutassa a saját helyváltoztatásunkat. Ha meg lenézünk – óh, hogy siet a kéz megmarkolni, amit markolhat!

És hogy rohan, esik alattunk minden! A fenyves alulról fekete volt, itt paralel kísérjük szédítő emelkedését és belátunk a derekába: barna és fehér fatörzsek tornyozódnak egymásra, egyik folytatja a másikat; lent, apró, függőleges, zöld sapkás gyufaszálak: egymás mellett és fölött, párhuzamos vonalakban futnak fölfelé a szép szál fenyők! És rajtuk mászik (pedig rohan) árnyékunk: csúnya óriási pók. Jobbra-balra folyton tágul a horizont, csupán a meráni hegyek nem mozdulnak. De igen: nőnek. Emelkedünk és velünk emelkednek. Csak most lehet érezni, mily magasak! Elzúg mellettünk a másik kosárkocsi, lefelé, s egyre szédítőbb lesz az emelkedés. Még egy kilométert csüngünk ezen a dróton, még egy felet. A hegyoldal néha leszakad: ilyenkor pár száz kilométer tátong alattunk; máskor erősebben emelkedik, mint mi, és zöld fenyők ormai közt úszunk a levegőben; mindenfelé erdei ösvények, kanyarogva, fejünk fölött két keselyű – már rég megszoktuk a „repülést”, a különleges panoráma rabul ejtett, s szinte fáj kilépni, a felső állomáson, a repülőkosárból.

És most ha lenézünk: játékszervárossá törpült Merán. A Kurhaus épületét ki lehet venni. A templomot is. A többi tarka, szeszélyes, gyönyörű zagyvaság. Olyan a táj, mint egy jó, részletes térkép, amely egyszerre csak élni kezd.

A falu kissé messzebb van, de itt az Albergo Gasthaus Sulfner: 6 líráért lakni, 20-ért pedig akár hízni is lehet benne. A hegy tetején áll, a templom mellett. Erdők és még nem sárguló búzavetések közt. Rajta túl megint völgy és patak. És hegy és hegyek és hegyek!

A réten meráni gyerekek futballoznak. Feljöttek, mert lent rettenetes a hőség. Itt is, de – 1244 méter mégis érezhető. Vigyázniuk kell, mert ha egy nagyon nagyot találnak rúgni – repül, repül és ki tudja, hol áll meg a labda!

Ötpercnyire a Stazionétól, kis kapaszkodón van ez az én caffé-ristorantém. Két-háromszáz méteres függőleges szakadékok legszélén. Vendéglő, tejcsarnok, kávéház és bár „egy személyben”.

A teraszon ketten ülünk, egy kemény arcú, ősz hajú angol gentleman és én. Az angol nyugalmazott őrnagy, major C. Két nap óta ismerem. Ő már egy hete itt él. Angol-német nyelven beszél, nagyon keveset. Évek óta utazik. Mit tegyen mást! Vannak földjei, házai Londonban. De már háromnegyed éve nem volt otthon. Mert ott nagy a meleg és az – illat. Ilyenkor. Télen meg a hideg. Egyébként nagyszerű úrnak látszik. Inasát lent hagyta Meránban. Most sportruhában jár-kel, de estére a kis kocsmai vacsorán sötétkékben jelenik meg.

– Ist in Venedig sehr heiss? – kérdezi. És rögtön hozzáteszi:

– Ich denke, ich gehe morgen nach Bari.¹

– Aztán, mikor beszélgetünk:

– MacDonald? Ist nicht so schlimm. Kann nichts tun.²

És:

– Sozializmus? Schön, sehr schön. Aber Unsinn. Wird niemals so.³

A fia katonatiszt. Ő maga harcolt a nagy háborúban. Meg a búrok ellen. Meg… És részt vett két-három geográfiai expedícióban. Járt országokban, ahol előtte nem járt ember. Budapesten nyolcszor volt.

– I have in meinem life dreiundtwenty lands gesehn⁴ – mondja.

És Magyarországról kérdezget. De én, ugye, nem vagyok zsidó? És szidja a németeket: rengeteg pénzük van, és idejönnek, és mindent összevásárolnak, és fölverik az árakat. Tavaly ilyenkor – –! (Valóban, itt minden ruha, cipő és minden ipari termék 30-50 százalékkal olcsóbb, mint az aranyparitásos országokban!)

És nézzük a tájat, a nyárban tikkadó halott Meránt, amelyből semmi mozgás és zaj fel nem ér. Aztán lemegyünk az albergóba, tovább heverészni a napon, a balkonon, liegestuhlban.

Este: gyors napszállat, vacsora. Turisták mindenfelé. Az őrnagy megjelenik kék zakójában. Mindenki szereti. A szép tiroli pincérlány, Johanna neki hozza a legszebb salátát.

Sötétedik: a gyerekek kuglizni sietnek; aztán mindnyájan kivonulunk a templom elé. Meránban ilyenkor szól az estharangszó. Békességet és szeretetet kér az istentől, de a hangja ide se hallik fel.

Megjött és velünk tart a „Veterán” is, a gyerekek apja. Tűzijátékot hozott. Micsoda öröm és izgalom! Már egész sötét van, csak a csillagok ragyognak. Gyufa villan, sistergés… És Szent Katalin Hegyéről égnek fut, karikázik, nagyot lő és szikrazáport szór Merán fölé az első rakéta.